III. FEJEZET
AZ IMÁDSÁGRÓL,
AMELY AZ ÚRI IMÁDSÁG KIFEJTÉSÉT IS ADJA.Azokból, amiket eddig megvitattunk, világosan kitűnt, mennyire szűkölködő és szegény az ember minden jóban, úgy hogy híjával van mindennek, ami őt az üdvösségre elsegíthietné. Ha tehát segítséget keres, amely ínségéből megmentse, akkor ki kell lépnie önmagából és egyebütt kell azt megtalálnia. Azután kifejtettük, hogy az Úr önszántából és készségesen Önmagát ajánlja fel nekünk az Ő Krisztusában, akiben a mi nyomorúságunk helyett teljes boldogságot és a mi ínségünk helyett bőséget kínál nekünk, akiben feltárja előttünk az Ő mennyei kincseit, hogy teljes hitünkkel erre az Ő szerelmes Fiára tekintsünk, minden várakozásunkat Őreá függesszük és teljes reménységünkkel Őbenne fogódzzunk meg és nyugodjunk meg. Ez ugyan titokzatos és elrejtett bölcsesség és okoskodással nem lehet kieszelni, de megtanulhatják mindazok, akiknek az Isten megnyitotta a szemét, hogy az Ő világosságában lássanak világosságot. Ha pedig már egyszer a hit által megtanultuk ezt az ismeretet, hogy mindaz, amire nekünk szükségünk van és ami magunkból hiányzik, megvan az Istenben és a mi Urunkban, a Jézus Krisztusban, akiben t. i. tetszett az Atyának, hogy az Ő gazdagságának teljessége lakozzék, hogy mint valami bőséges forrásból, mindnyájan belőle merítsünk (Kol. 1:19. - Ján. 1:16.): akkor nincs más hátra, mint hogy Őbenne meg is keressük és könyörgéseinkkel Ötőle kérjük is mindazt, amiről tudjuk, hogy megvan Őbenne. Különben, ha tudnák is, hogy az Isten minden jónak Ura és ajándékozója, aki maga hívogat, hogy kérjünk tőle, de ha aztán mégsem járulnánk oda Őhozzá és mégsem kérnénk tőle, ebből semmi hasznunk nem lenne, sőt olyasmi volna ez, mintha valaki a megtalált kincset a földben eltemetve és elásva ott felejtené. Erről az utóbbi dologról eddig csak mellékesen volt
szó és csak mintegy felületesen érintettük; de megérdemli, hogy most bővebben megtárgyaljuk.
Nos, az igazi imádság első törvényéül állapítsuk meg azt, hogy a magunk dicsőségének minden gondolatáról le kell mondanunk, a magunk méltóságáról való minden képzelődést le kell vetkőznünk, a magunkba vetett minden bizakodással fel kell hagynunk, és a magunk elvetettségének és nyomorult voltának tudatában minden dicsőséget az Úrnak kell adnunk, amint erre a próféta tanítása int (Dán. 9:18-19.): "Nem a mi igazságunkban, hanem a te nagy irgalmasságodban bízva terjesztjük elődbe a mi esedezésünket. Uram, hallgass meg! Uram, légy kegyelmes! Uram, légy figyelmes és cseiiekedd meg, ne késedelmezzél, fennen magadért, óh én Istenem, mert a te nevedről neveztetik a te városodban a te néped." Egy másik próféta (Bár. 2:18-19.) (86) pedig ezt írja: "A megszomorodott és a bűn nagysága miatt gyászbaborult, a meggörnyedt és megerőtlenedett lélek, az éhező lélek és a kisírt szemek adnak néked dicsőséget, Uram! Nem a mi atyáinknak igazsága szerint visszük színed elé könyörgésünket és keresünk irgalmasságot a Te orcád előtt; hanem azért, mert Te irgalmas vagy, irgalmazz nekünk, mert vétkeztünk Te előtted." - Állapítsuk meg azt a második törvényt is, hogy a magunk ínségét igazán át kell éreznünk és át kell hatva lennünk annak tudatától, hogy amit Istentől magunknak és a magunk dolgában kérünk, arra valóban szükségünk van és azért kérjük Őtőle, hogy el is nyerjük. Mert ha nem ilyen értelemben és nem ilyen lelkülettel imádkozunk, hazug és tisztátalan lesz az imádságunk. Ha például valaki bűnbocsánatért könyörög Istenhez, holott nincs határozottan és komolyan meggyőződve bűnös voltáról, az az ilyen alakoskodással voltaképen csúfot űz az Istenből. - Végül, ha valamit csak magáért az Isten dicsőségéért kérünk, azt forró és tüzes vággyal kell kérnünk; amikor pl. azt kérjük, hogy szenteltessék meg az Ő neve, - hogy úgy mondjam, - égő éhséggel és szomjúsággal kell ez után a megszenteltetés után epekednünk. Ha tehát észrevesszük, hogy bűneink tömege alatt roskadozunk és sínylődünk, ha azt látjuk, hogy híjával vagyunk mindannak, ami Isten kegyelmét felénk fordíthatná: ez a tudat ne rettentsen vissza bennünket attól, hogy Isten elé járuljunk, mert éppen az ilyen önismeret és öntudat az, ami megkívántatik tőlünk, amikor Őhozzá közelgetünk. (Luk. 17:10.) Mert az imádság nem arra rendeltetett, hogy benne az Isten előtt kevélyen hivalkodhassunk, vagy valamilyen kiválóságunkat felmagasztalhassuk általa,
hanem arra, hogy a nyomorúságainkat valljuk meg és panaszoljuk el Ő előtte, úgy, ahogy szüleik előtt bizalommal tárják fel minden, bajukat a gyermekek. Sőt egyenesen sarkalást és ösztönzést kell merítenünk nyomorúságunknak az átérzéséből, hogy csak annál inkább felbuzduljunk az imádkozásra.
A magunk ínséges voltának ehhez az ismeretéhez még két dolgot adott a jóságos Atya, amellyel erőteljesen serkenteni akart bennünket a mennél buzgóbb imádkozásra: egyfelől parancsolatot, amellyel kötelességünkké teszi az imádságot, másfelől ígéretet, amelyben megbíztat, hogy mindazt, amit kérünk, el is fogjuk nyerni. A parancsolat sűrűn ismétlődve hangzik felénk: kérjetek, jöjjetek énhozzám, keressetek engem, térjetek hozzám, hívjatok segítségül a ti nyomorúságotok napján; és sok más helyről nem szólva a törvény harmadik parancsolatában is, amely megtiltja, hogy az Úrnak nevét hiába felvegyük. (Luk. 11:9. - Ján. 16:24. - Máté 7:7. - 11:28. - Zak. 1:3. - Zsolt. 50:15. - II. Móz. 20:7.) Mert amikor megtiltja, hogy az Ő nevét hiába felvegyük, ezzel egyúttal megparancsolja, hogy az Ő dicsőségére pedig vegyük fel, vagyis hárítsuk Őreá a dicséretet minden, erőért, jóért, segítségért és oltalomért azáltal, hogy mindezeket Őtőle kérjük és várjuk. Ennélfogva, ha nem folyamodunk Őhozzá, amikor valamilyen szükség szorongat, ha nem keressük Őt és nem esedezünk az Ő segítségéért: ezzel éppúgy kihívjuk az Ő haragját, mint ha akár idegen isteneket állítanánk fel, akár bálványokat gyártanánk, mert hiszen bármely parancsolat megsértésével egyformán megsértjük az Ő akaratát. Viszont azok, akik segítségül hívják, keresik és dicsőítik Őt, nagy vigasztalást találhatnak abban a tudatban, hogy ezzel Ő előtte kedves dolgot cselekszenek és az Ő akaratát teljesítik. Az ígéret így szól: kérjetek és megadatik néktek; amit kértek, meglesz nektek; meghallgatlak titeket; megszabadítlak titeket; helyreállítalak titeket; megvigasztallak titeket; bőségben legeltetnek titeket; nem szégyenültök meg. (Máté 7:7-8. - Luk. 11:9-10. - Ján. 16:23-24. - Márk. 11:23.)
Mindezek, amint Isten megígérte nekünk, kétségtelenül be is fognak teljesedni, ha szilárd hittel várjuk. Mert nem az imádságnak valamilyen érdeme vagy kiválósága az, ami a beteljesedést biztosítja, hanem az ilyen ígéreteken nyugszik és azoktól függ a meghallgattatás minden reménysége. (És. 65:24. - Jer. 29:13. - Zsolt. 50:15. - 91:15. - Máté 11:28.) Határozott meggyőződéssel kell tehát lennünk afelől, hogy meghallgattatásra fogunk találni.
éppúgy, mint Péter, vagy Pál vagy bárki más az Isten szentjei közül, még ha ők az életnek nagyobb szentségével voltak is megáldva, mint mi, csak ugyanazzal és ugyanolyan erős hittel könyörögjünk az Istenhez. Mert amint az imádságnak ugyanazt a parancsolatát vettük, a meghallgattatásnak ugyanazzal az ígéretével is vagyunk felruházva és felvértezve. Az Isten ugyanis nem az imádkozó személy kiválósága szerint ítéli meg az imádság értékét, hanem csakis annak a hitnek az alapján, amellyel az ember az Ő parancsolatának engedelmeskedik és az Ő ígéretében megbízik. Viszont, akik az Isten ígéretében nem bízva eléggé, kétségbevonják az Ő igazmondását és úgy hívják segítségül az Istent, hogy közben kétségeskednek és aggodalmaskodnak, hogy vajjon meghallgatja-e őket, azok nem is érnek el semmit, amint Jakab mondja. (Jak. 1:6.), aki az ilyen embereket a hullámokhoz is hasonlítja, amelyeket a szél ide s tova hajt és hány. Minthogy továbbá az Isten tudtunkra adja, hogy mindenkivel az ő hite szerint cselekszik, ebből is az következik, hogy hit nélkül semmit sem érhetünk el. (Máté 8:13. - 9:22. - Márk 11:24.) Mivel azonban az emberek közül senki sem méltó arra, hogy az Isten előtt megjelenhessék és az Ő színe elé járuljon, maga a mennyei Atya, - hogy bennünket ebből a mindnyájunk lelkére ránehezedő reménytelen helyzetből kimentsen, - az Ő Fiát, a mi Urunkat, a Jézus Krisztust adta nekünk, hogy legyen a mi szószólónk és közbenjárónk Őnála, az Ő vezetése alatt biztonsággal járulhassunk eleibe (I. Tim. 2:5. - I. Ján. 2:1. - Zsid. 8:1. - 9:15.) és ilyen közbenjárónk lévén, bizonyosak lehessünk afelől, hogy az Atya semmit sem fog megtagadni tőlünk, amit az Ő Fia nevében kérünk, amiképen őtőle sem tagadhat meg semmit. (Zsid. 4:14-16,) Tudhatjuk immár, hogy az Isten királyi széke nemcsak az Ő felségének, hanem az Ő kegyelmének királyi széke is, és ha a Krisztus nevében teljes bizodalommal oda merünk járulni, "irgalmasságot nyerünk és kegyelmet találunk alkalmatos időben való segítségül".
És amint az Ő segítségül hívására nézve törvényt szabott az Isten és amint ígéretet adott, hogy meg fogja hallgatni azokat, akik Őt segítségül hívják, ugyanúgy még közelebbről azt parancsolja, hogy a Krisztus nevében hívjuk Őt segítségül, és azt ígéri, hogy mindent el fogunk nyerni, amit az Ő nevében kérünk. (Ján. 14:13-14. - 16:23-24.) Ebből vitathatatlanul kitűnik az, hogy azok, akik Istent nem a Krisztusnak, hanem másnak nevében hívják segítségül, vakmerően áthágják az Ő parancsát, és semmibeveszik az Ő
akaratát, ígéretük pedig egyáltalán nincsen arra, hogy megkapják, amit kérnek. Hiszen, amint Pál mondja (II. Kor. 1:20.): az Istennek minden ígérete a Krisztusban lett igenné és ámenné, vagyis Őbenne nyer megerősítést és beteljesülést. Mivel tehát Ő az egyetlen út és egyetlen lehetőség arra, hogy Isten elé járulhassunk (Ján. 14:6,); azoknak, akik erről az útról letérnek és ezt a lehetőséget elmellőzik, semmilyen útjuk vagy lehetőségük nem marad az Isten elé jutásra, és az Ő királyiszéke előtt csak harag, ítélet és rettentés vár rájuk. Egyszóval, miután az Isten Őt jelölte ki nekünk fejünkül és vezérünkül, mindazok, akik Őtőle bármi módon elhajolnak vagy elfordulnak, voltaképen arra vetemednek, hogy az Istentől Őreá ruházott méltóságot - amennyiben rajtuk áll, - eltöröljék és meghamisítsák.
Ami a szenteket illeti, akik holtuk után a Krisztusban élnek, ne álmodozzunk arról, hogy nekik talán valamilyen más útjuk van kéréseiknek az Isten elé juttatására, mint a Krisztus, ki az egyedüli út; vagy hogy más név által lennének kedvesek az Isten előtt. Miután tehát minket a Szentírás minden mástól szüntelenül csak a Krisztushoz hívogat vissza, és miután az a mennyei Atya akarata, hogy mindenek Őbenne foglaltassanak egybe (Kol. 1:19. - Ef. 1:10.), tévelygés volna, ha a szentek által akarnók kieszközölni azt az Isten elé járulást, amelyet ők önmaguknak sem tudnak biztosítani. Továbbá, mivel ők minden vágyakozásukat egyedül az Isten akaratára irányítják, csak arra tekintenek és csak abban nyugosznak meg, balgatagul és testi módon, sőt irántuk is tiszteletlenül gondolkoznak azok, akik másféle imádságot is tulajdonítanak nekik, mint azt, hogy jöjjön el az Isten országa, ami egyfelől a kegyesek üdvösségével, másfelől az elvetettek végromlásával fog beteljesülni. Ne várjuk tehát, hogy az ő imádságaikból nekünk bármilyen hasznunk is lehetne, ha nincs részünk a Krisztusban és nem tartozunk az Ő országához. Ugyanennek alapján viszont, ha részeseivé lettünk a Krisztusnak, teljes bizonyosságunk lehet afelől, hogy mellénk szegődött minden, aki csak az Istenből való, és imádkozik érettünk is az egész egyház - amelynek azok a szentek is tagjai, - amikor azért imádkozik, hogy jöjjön el az ő Urának országa. Azonban, ha ily módon imádkoznak is érettünk, azért mégsem szabad őket segítségül hívnunk. Hogy ezt meg kellene tennünk, az abból sem következtethető mindjárt, hogy a földön élő emberek is kölcsönösen egymás imádságaiba ajánlhatják magukat. (I. Tim.
2:1. - Jak. 5:15-16.) Az ilyen szolgálat ugyanis arra való, hogy amikor egymás közt megosztják és kölcsönösen magukra veszik egymás bajait, ez által is növekedjék bennük a szeretet. Erről a megholtaknál, akiket a mi társaságunkból már kivont az Úr, nem lehet szó. Az irántunk való szeretetük mindig megmarad ugyan, hiszen a Krisztusban való egyazon hit által egybe vannak kötözve velünk, azonban mind a beszéd, mind a hallás által való bármilyen érintkezés megszűnt őköztük és miközöttünk. (I. Kor. 13:10-13.) Mert mást állítani mi egyéb volna, mint a magunk agyának bódult képzelődéseivel az Isten elrejtett végzéseibe az Ő igéje nélkül behatolni és berontani akarni és lábbal tapodni a Szentírást, amely lépten-nyomon azt hirdeti, hogy a mi testi bölcsességünk ellenkezésben áll az Isten bölcsességével, mindenestől fogva kárhoztatja a mi értelmünk hiábavalóságát és arra tanít minket, hogy minden okoskodásunkat elvetve, egyedül az Isten akaratára figyelmezzünk. (V. Móz. 12:32.) Az pedig egyedül Krisztust ajánlja nekünk, Őhozzá utasít és őreá függeszt bennünket. Ő maga a mi szájunk, - úgymond Ambrosius, (87) - amely által az Atyával beszélünk, a mi szemünk, amely által az Atyát látjuk, a mi jobbunk, amellyel magunkat az Atyának felajánljuk, és az Ő közbenjárása nélkül sem nekünk, sem valamennyi szentnek nem lehetne semmi közünk az Istennel.
Továbbá, akik a szentek közül különleges védőszenteket fogadnak és választanak maguknak és azt remélik, hogy azoknak valamilyen rendkívüli pártfogása által nyernek megsegíttetést, nem csekély tiszteletlenséget tanúsítanak azok iránt. Mert hiszen el akarják vonni őket attól az egyetlen akaratuktól, amely - mint mondottuk, - Istenre szegeződik mozdíthatatlanul, hogy jöjjön el az Ő országa, - amikor olyan testi érzületet tulajdonítanak nekik, amely különösebb hajlandósággal van az egyik vagy a másik tisztelőjük iránt. Azzal pedig, hogy megteszik az ilyen szenteket közbenjárókká, mintha a Krisztus cserben hagyta volna őket, vagy érzéketlen volna irántuk, meggyalázzák Őt magát és megfosztják az egyedüli közbenjáró méltóságától, amelyet kizárólagos kiváltságként Őreá ruházott az Atya, amelyet tehát másra nem szabad áthárítani. Elhomályosítják ezzel az Ő születésének dicsőségét, semmissé teszik az Ő keresztjét, - egyszóval mindazt, amit üdvösségünkre véghez vitt vagy elszenvedett, megfosztják és megrabolják értékétől. Hiszen mindezek azt a célt szolgálják, hogy Ő legyen
egyedüli közbenjárónk és mi annak is tartsuk Őt. Ugyancsak megvetik az Isten jóságát is, aki úgy jelentette ki magát nekik, mint Atyjukat. Mert Isten csak azoknak Atyjuk, akik Krisztust testvérüknek ismerik. Ezt pedig nyilván tagadják ők, ha nem hiszik róla, hogy olyan testvéri indulattal van irántuk, amilyennél gyöngédebb el sem gondolható. De egyesekre talán az van hatással, hogy gyakran olvassuk, hogy a szentek imádságai meghallgattattak. Azonban miért? Nemde azért, mert imádkoztak? "Benned bíztak atyáink, - mondja a Szentírás (Zsolt. 22:5-6.), - és te megszabadítottad őket. Hozzád kiáltottak és nem szégyenültek meg." Imádkozzunk tehát mi is az ő példájuk szerint, hogy ugyanúgy meghallgattatást nyerjünk, amint ők! Mi azonban ezzel a helyes okoskodással éppen ellentétesen úgy állítjuk fejetetejére a dolgot, hogy az Isten nem hallgat meg, csak olyanokat, akiket már egyszer meghallgatott. Mennyivel jobb nyomon jár Jakab: "Illés - úgymond - ember volt, hozzánk hasonló természetű, és imádsággal kéré, hogy ne legyen eső, és nem volt eső a földön három esztendeig és hat hónapig. És ismét imádkozott és az ég esőt adott és a föld megtenné az ő gyümölcsét." (Jak. 5:17.) Ez által valóban nem ruházza fel Illést semmilyen kiváltsággal, hanem csak arra mutat rá, hogy milyen ereje volt az imádságának, hogy bennünket is hasonló imádkozásra buzdítson.
Az imádkozásnak - ahogy most már értjük ezt a szót, - két része van: a könyörgés és a hálaadás. A könyörgésben Isten elé visszük szívünk vágyait, kérve az Ő jóságától először is olyan dolgokat, amelyek tisztán csak az Ő dicsőségére szolgálnak, azután olyanokat is, amelyek nekünk magunknak válnak hasznunkra. (I. Tim. 2:1-2.) A hálaadásban pedig az Ő irántunk való jótéteményeit ismerjük el és valljuk meg dicsérettel, az Ő jóvolta ajándékának tulajdonítva mindent, ami jó csak van az életben. Mindkettőt összefoglalta Dávid ugyanegy versbe, amikor Isten nevében szólva így ír (Zsolt. 50:15.): "Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem." Mindkettőt folytonosan gyakorolnunk is kell. (Luk. 18:1. - 21:34-36. - Ef. 5:20.) Mert oly nagy a mi ínségünk, annyi szükség fenyeget és szorongat mindenfelől, hogy mindnyájunknak, még a legszentebbeknek is elég okunk van arra, hogy folytonosan az Istenhez fohászkodjunk és esdekeljünk és elébe borulva segítségül hívjuk Őt. Másfelől az Isten jótéteményeinek oly nagy és oly áradó
bősége borít el úgyszólván bennünket, és akármerre tekintünk, mindenütt oly sok és oly hatalmas csodatétele tűnik a szemünkbe, hogy mindig van okunk és anyagunk az Ő dicséretére és a hálaadásra. És, - hogy ezeket még kissé jobban kifejtsük, - mivel minden mi reménységünk és segedelmünk az Istenben van, úgy, hogy (amint már fentebb eléggé bebizonyítottuk) az Ő áldása nélkül sem mi magunk nem boldogulhatunk, sem bármilyen dolgunk jószerencsével nem járhat: nem múlaszthatjuk el, hogy magunkat állandóan az Ő kegyelmébe ne ajánljuk és minden dolgunkat az Ő gondjaira ne bízzuk. (Jak. 4:13-15.) Továbbá bármit szólunk vagy cselekszünk, azt mindig az Ő vezetése és akarata szerint, egyszóval az Ő segedelmének a reménységében kell gondolnunk, szólnunk és cselekednünk. Mert Isten átkozottaknak nyilvánítja mindazokat, akik bizalmukat önmagukba, vagy bárki másba vetve szövögetik és határozzák el terveiket, akik az Ő akaratán kívül és az Ő segítségülhívása nélkül próbálnak bármire is vállalkozni vagy bármihez is hozzákezdeni. (És. 30:1-2. - 31:1.) Mivel pedig megmondottuk már, hogy minden jónak szerzőjéül Őt kell elismernünk, ebből az következik, hogy állandó hálaadással mintegy az Ő kezéből kell fogadnunk mindent, és hogy csak akkor élünk igaz módon az Ő jótéteményeivel, amelyek az Ő gazdagságából szüntelenül áradnak és jönnek reánk, ha azokról az Ő dicséretére vallást teszünk és a hálaadásban állhatatosak vagyunk. Mert amikor Pál arról tesz bizonyságot (I. Tim. 4:4-5.), hogy az Isten minden ajándéka az Ige és a könyörgés által szenteltetik meg, ezzel azt is megmondja, hogy az Ige és a könyörgés nélkül semmiképen nem élhetünk velük szentül, - az Ige alatt szócserével voltaképen a hitet értve.
Ez az oka annak, hogy Pál más helyen (I. Thess. 5:17. - I. Tim. 2:1.) azt parancsolja, hogy "szüntelen imádkozzunk", vagyis azt akarja, hogy minden időben, minden órában, minden helyen és minden helyzetben Istenhez emeljük a lelkünket, Őtőle várva mindent és Őt dicsérve mindenért, úgy, amint szüntelenül adódik számunkra az ok a dícséretmondásra és a könyörgésre. Ez a "szüntelen imádkozás" persze kinek-kinek az egyéni és magános imádkozására vonatkozik és egyáltalán nem alkalmazható az egyház közös imádkozására, amely szüntelen való nem is lehet és csak bizonyos, a közmegegyezésnek megfelelő rend szerint mehet végbe. Ezért állapíttatnak meg és jelöltetnek ki bizonyos órák is,
melyek az Isten előtt közömbösek ugyan, de az emberek érdekében feltétlenül szükségesek, - hogy ezáltal a közérdekről gondoskodás történjék és az egyházban - Pál mondása szerint (I. Kor. 14:40.) - "mindenek ékesen és jó renddel legyenek". Evégre rendeltettek azok a nyilvános helyiségek is, amelyeket templomoknak nevezünk, nem mintha ezeknek valamilyen titokzatos szentsége révén ott szentebb dolog volna az imádság, vagy jobban meghallgatná az Isten; hanem csupán azért, mert alkalmasabbak a hívek gyülekezetének befogadására, amikor imádkozni, az Ige hirdetését meghallgatni és a sákramentumokkal élni egybegyűlnek. Egyébként, amint Pál mondja (I. Kor. 3:16. - 6:19. - II. Kor. 6:16.), mi magunk vagyunk az Isten igazi templomai, úgy hogy, ha az Isten templomában akarunk imádkozni, mimagunkban kell imádkoznunk. Akik pedig úgy képzelik, hogy az Isten füle közelebb hajlik hozzájuk a templomban, és akik úgy vélik, hogy a hely szentsége által szentebbé válik az imádság, azok a zsidók vagy pogányok vaskos gondolkozásmódjába esnek és testi módon imádják az Istent, ellentétben azzal a parancsolattal, hogy Őt a helynek minden válogatása nélkül lélekben és igazságban kell imádnunk. (Ján. 4:21-24.) Mivel pedig, amint már fentebb megmondottuk, az imádságnak az a célja, hogy általa a lélek felemelkedjék Istenhez, akár dicséretének megvallása; akár segítségének kérése végett, - ebből megérthető az is, hogy ami az imádságban fődolog, az az elmében és a lélekben megy végbe. Vagy még helyesebben: maga az imádság voltaképen a szív belsejének a megindulása, amely a szíveket vizsgáló Isten előtt árad ki és nyilvánul meg. Éppen ezért a mi Urunk, a Krisztus is, amikor az imádság legjobb törvényét akarta elénk szabni, azt parancsolta, hogy menjünk be a mi belső szobánkba és ajtónkat bezárva ott imádkozzunk titkon, hogy a mi Atyánk, aki titkon való Isten, meghallgasson minket. (Máté 6:6.) Mert amikor óv a képmutatók példájától, akik imádságuk hivalkodó mutogatásával az emberek tetszésére vadásznak, mindjárt hozzáteszi azt is, hogy mi a helyesebb: t. i. hogy menjünk be a mi belső szobánkba és ajtónkat bezárva ott imádkozzunk. Ezekkel a szavakkal (ahogy én értelmezem) arra tanít bennünket, hogy minden gondolatunkkal szálljunk alá és vonuljunk vissza a szívünk rejtekeibe, és azt ígéri, hogy ilyen lelki állapotunkban lesz közel hozzánk az Isten, akinek temploma kell, hogy legyen a szívünk. (88) Ezzel nem azt akarja mondani, hogy más helyeken is ne lehetne imádkozni,
hanem azt adja értésünkre, hogy az imádság valójában elrejtett dolog, amelynek elsősorban a lélek bensejében van a színhelye, és amelyhez ezért feltétlenül szükséges a léleknek minden zavaró gondtól mentes nyugalma. Ebből egészen világosan kitűnik az is, hogy amennyiben fenhangon való beszéd vagy énekszó fordul elő az imádságban, ezek az Isten előtt semmi jelentőséggel sem bírnak és egy csöppnyi haszonnal sem járnak, ha nem fakadnak a szív érzelmeinek mélyéről. Sőt mindkettő az Ő haragját hívja ki ellenünk, ha csupán felszínesen az ajkunkról és a torkunkból ered, mivelhogy az nem más, mint az Ő szentséges nevével való visszaélés és az Ő fenségének a megcsúfolása, amint ezt a próféta által Ő maga megmondja. (És. 29:13-14. - Máté 15:7-8.) "Ez a nép - úgymond - szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem." És: "Irántam való félelmük emberi parancsolat lőn. Ezért én is csodásán cselekszem ismét e néppel, nagyon csodálatosan: bölcseinek bölcsessége elvesz és értelmeseinek értelme eltűnik."
A fenhangon való imádkozást és az éneklést azért mégsem kárhoztatjuk, - csak az a fontos, hogy a lélek érzéseit kísérjék és azoknak álljanak szolgálatában. Mert így arra szolgálhatnak, hogy Istenre irányuló gondolataiban fegyelmezzék és lekötve tartsák elménket, amely olyan megbízhatatlan, hogy könnyen elernyed és mindenfelé elcsapong. Azután, mivel az Isten dicsőségének a testünk minden tagjában is ki kell valahogy tündökölnie, illő, hogy elsősorban éppen a nyelvünk foglalatoskodjék és buzgólkodjék ebben a szolgálatban, akár ének, akár beszéd által, hiszen a nyelvünk különösképen arra teremtetett, hogy az Isten dícséretét szólja, és hirdesse. A legfontosabb szerepe azonban azokban a nyilvános könyörgésekben van a nyelvnek, amelyek a hívek gyülekezetében tartatnak, s amelyeknek az a céljuk, hogy az Istent, akit egy lélekkel és ugyanazon közös hittel tisztelünk, mindnyájan egy szóval és úgyszólván egy szájjal együttesen magasztaljuk is, és pedig nyilvánosan, hogy kölcsönösen mindnyájan, kiki az ő atyjafiától, halljuk a hit vallástételét és felbuzduljunk annak példájából.
Ebből világosan kitűnik az is, hogy latinok között nem görögül, és franciák vagy angolok között nem latinul (mint ahogy eddig mindenfelé szokás volt), hanem mindenütt a nép köznyelvén kell, elmondani a nyilvános könyörgéseket, hogy azokat az egész gyülekezet közönségesen megérthesse, mert hiszen az egész gyüle-
kezet épülését kell szolgálniuk, erre pedig meg nem értett hangokból egyáltalán semmi haszon sem származik. Akikből teljesen hiányzik a szeretetnek ez a belátása, azoknak legalább Pál tekintélye előtt kellene meghajolniuk, akinek szavai félreérthetetlenek. (I. Kor. 14:16.) "Ha - úgymond - lélekkel mondasz áldást, az ott levő avatatlan miképen fog a te hálaadásodra Ament mondani, mikor nem tudja mit beszélsz? Mert jóllehet, te szépen mondasz áldást, de más nem épül abból." (89) Ellenkezőleg mindenképen azt kell tartanunk, hogy lélek nélkül a beszéd, sem a nyilvános, sem a magános könyörgésben, semmi módon nem lehet kedves az Isten előtt. Azután meg olyan erő és forróság kell, hogy áthassa a lélek gondolatait, hogy az messze felül is haladja mindazt, amit a nyelv szavakkal ki tud fejezni. Végül, a magános imádságban nem is okvetlenül szükséges a beszéd, ha a betelő érzület önmagától is eléggé fel tud buzdúlni, amiképen olykor a legjobb imádságok csakugyan szótalanok is, amint ez a Mózes és az Anna példájából látható. (II. Móz. 14:15-16. - I. Sám. 1:13.)
Már most közelebbről meg kell ismerkednünk az imádságnak nem csak értelmével, hanem magával a formájával is. Azzal t. i., amelyre szerelmes Fia által maga a mi mennyei Atyánk tanított meg bennünket. (Máté 6:9-13. - Luk. 11:2-4.) Ebből is az Ő végtelen jóságát és kegyességét ismerhetjük meg. Nem érte be ugyanis azzal, hogy intett és buzdított bennünket, hogy minden szükségünkben forduljunk Őhozzá, úgy amint a gyermekek szoktak hűséges szüleikhez menekülni; hanem látva, hogy mi még azt sem tudjuk eléggé felfogni, mily szorongató a mi szegénységünk, mit illik kérnünk és mi válnék nekünk hasznunkra, ebben a tudatlanságunkban is segítségünkre jött és, ami hiányzott a mi értelmünkből, azt Ő maga kipótolta és kiegészítette. Összeállított ugyanis számunkra egy mintaimádságot, amelyben mint valami táblázatban mindazt előnkbe adja, amit tőle kérhetünk, ami nekünk hasznunkra van, amiért könyörögnünk keld. Ebből az Ő jóságos ajándékából annak a vigasztalásnak nagy áldását meríthetjük, hogy amikor szinte az Ő saját szájából vesszük az imádságunkat, tudhatjuk, hogy nem kérünk tőle semmit, ami (képtelenség, vagy illetlenség, vagy alkalmatlankodás, vagy egyszóval Őnéki nem tetsző dolog lehetne. Az imádságnak ez a mintája vagy szabálya hat kérésből áll. Azoknak ugyanis, akik hét részt különböztetnek meg benne, azért nem adhatok igazat, mivel Lukácsnál csupán hat olvasható, pedig ezt az
imádságot ő bizonyára nem hagyhatta reánk csonkán, úgy hogy azt, ami Máténál még hetedik gyanánt következik, úgy kell értelmezni, mint a hatodik kéréshez kapcsolódót. (90) Jóllehet pedig mind a hat kérésben az Isten dicsőségének a gondolata kell, hogy fődolog legyen előttünk, és jóllehet másfelől valamennyi hasznunkra van nekünk magunknak is és nekünk is érdekünk, hogy úgy történjék, amint kérjük: mégis az első három kérés különösképen az Isten dicsőségére irányul és azért ezekben kizárólag azt kell szem előtt tartanunk, minden önérdekre való tekintet nélkül. A másik három a magunk dolgai körül forog és sajátosan olyan dolgok kérésére van fenntartva, amelyekre nekünk van szükségünk. Így, mikor azt kérjük, hogy az Isten neve szenteltessék meg, akkor nem szabad saját magunknak semmilyen érdekére sem gondolnunk, hanem az Ő dicsőségét kell szem előtt tartanunk, teljes figyelmünket egyedül arra irányítva; és ugyanilyen érzülettel kell lennünk a többi hasonló kérésnél is. Ugyanebből persze nekünk magunknak is nagy hasznunk származik, mert ha Isten neve úgy, amint azt kérjük, megszenteltetik, az magával hozza a mi megszenteltetésünket is. De az ilyen hasznunk iránt is, amint mondottuk, mintegy el kell vakúlnia a szemünknek, hogy arra egyáltalán ne tekintsen. Annyira, hogy még ha minden reménysége ki volna is zárva annak, hogy nekünk magunknak is javunkra fog szolgálni, akkor sem volna szabad megszűnnünk óhajtozni és imádságainkban kérni az Isten nevének megszenteltetését és egyebeket, amelyek az Ő dicsőségére vonatkoznak, - amint ezt Mózesnek és Pálnak a példájából láthatjuk (II. Móz. 32:32. - Róm. 9:3.), akik figyelmüket és tekintetüket önmagukról elfordítva, forró és égő buzgóságukban inkább még a maguk elkárhozását is kérték, ha ezen az áron előmozdíthatják Istennek dicsőségét és országát. Viszont, amikor azért könyörgünk, hogy adja meg nekünk a mi mindennapi kenyerünket, ámbár olyasvalamit kérünk, ami nekünk magunknak áll érdekünkben, mégis ebben is mindenekfelett az Isten dicsőségét kell keresnünk, annyira, hogy nem is kérnők ezt, ha nem szolgálna az Isten dicsőségére.
Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy.
Először is szemünkbe ötlik mindjárt itt a kezdetnél az, amit fentebb mondottunk, hogy minden imádságunkat a Krisztus nevében kell Isten elé bocsátanunk, mert másként semmiféle imádság sem találhat jótetszésre nála. Mihelyt ugyanis Atyánknak nevezzük
az Istent, nyilván a Krisztus nevére támaszkodunk. Mert micsoda bizalommal nevezhetné az ember Istent Atyjának, ki vetemedhetnék arra a vakmerőségre, hogy az istenfiúság méltóságát bitorolja, ha a Krisztusban nem nyertük volna el a kegyelemből való fiúváfogadtatást? Őt, aki a valóságos Fiú, testvérünkül adta az Atya, hogy az, ami neki természete szerint sajátja volt, a fiúváfogadtatás ajándéka által a mienkké is legyen, ha ezt a nagy jótéteményt szilárd hittel öleljük magunkhoz. Amint János mondja: azoknak, akik az Isten Fiának nevében hisznek, hatalmat adott, hogy Isten fiaivá legyenek. (Ján. 1:12.) így tehát Ő is a mi Atyánknak nevezi magát s azt akarja, hogy mi is annak szólítsuk Őt. És ezzel a gyönyörűséges névvel eloszlatja minden bizalmatlanságunkat, mert hiszen nagyobb szeretetet sehol sem lehet találni, mint az atyai szívben. Sőt a mi földi szüléink szereteténél még annyival nagyobb és drágalátosabb is ez az Ő irántunk való szeretete, amennyiben általában minden embert felülmúl Ő jóságával és irgalmasságával. Úgy, hogy, ha a földi atyák egytől-egyig minden atyai érzésből kivetkőzve mind cserben hagynák is fiaikat, Ő akkor sem venné le rólunk kezét sohasem, mert nem tagadhatná meg Önmagát. Hiszen bírjuk az Ő ígéretét: "Ha ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább a ti mennyei Atyátok?" (Máté 7:11.) És amiképen valakinek a fia nem menekülhet kívülálló és idegen ember oltalma alá anélkül, hogy ezzel panaszt ne emelne atyjának kegyetlensége vagy tehetetlensége ellen, ugyanúgy mi is, ha az Ő fiai vagyunk, nem kereshetünk Ő rajta kívül egyebütt segítséget úgy, hogy Őt ez által ne vádolnók meg szegénységgel és erőinek fogyatékosságával, vagy pedig kegyetlenséggel és túlságos, kegyetlen szigorúsággal. Azt se használjuk ürügyül, hogy bennünket méltán tölthet el félelemmel a bűneinknek tudata, amelyekkel magunk ellen haragítottuk az Atyát, ha még oly jóságos és szelíd is. Hiszen még az emberek között is úgy van, hogy nem bízhatja rá a fiú jobb pártfogóra az ügyét atyja előtt és nem szerezheti vissza jobb közvetítő útján atyjának elvesztett kegyét, mint ha esedezve és megalázkodva és bűnét elismerve ő maga könyörög atyjának irgalmasságáért, mert akkor az atyai szív nem tagadhatja meg magát, hogy az ilyen könyörgésre meg ne indúljon. Hát akkor "az irgalmasságnak Atyja és minden vígasztalásnak Istene"?! (II. Kor. 1:3.) Vajjon Ő nem hallgatná meg fiainak önmagukért esdeklő siralmát és sóhajtozását, különösen amikor Ő maga szólít fel és buzdít erre
bennünket, sokkal inkább, miint bárki másnak a közbenjárását, akinek oltalma alá csupán azért menekülnek, mert Atyjuknak jósága és kegyessége felől kétségeskednek? Ennek az atyai jóságnak a túláradó nagyságát rajzolja meg és állítja elénk abban a példázatban, amelyben az atya azt a fiát, aki őt hűtlenül elhagyta, aki az ő vagyonát dorbézolva eltékozolta, aki ellene súlyosan vétkezett, mégis kitárt karokkal öleli keblére; sőt meg sem várja, amíg szóval is bocsánatát kéri, hanem maga vág elébe, messziről felismeri a visszatérőt, önként eléje siet, megvigasztalja, kegyelmébe visszafogadja. (Luk. 15:11-24.) Azzal ugyanis, hogy ily nagy jóságnak a képét emberben állítja a szemünk elé, arra akart megtanítani bennünket, mennyivel bőségesebb jóságra számíthatunk Őnála, aki nemcsak Atya, hanem minden atyánál mérhetetlenül jobb és kegyelmesebb, csak vessük magunkat irgalmas karjaiba, ha még oly hálátlan, lázongó és gonosz fiai vagyunk is!
És hogy annál bizonyosabbá tegye a mi hitünket, hogy Ő éppen nekünk is ilyen (Atyánk, ha mi a Krisztus hívei vagyunk: azt akarta, hogy ne csak "Atyának", hanem kifejezetten "mi Atyánknak" szólítsuk. Mintha így szólanánk hozzá: Atyánk, aki fiaid iránt oly nagy gyöngédséggel, a megbocsátásnak oly nagy készségével vagy telve, mi, a te fiaid szólunk most hozzád és kérünk téged, abban a bizonyosságban és teljes meggyőződésben, hogy benned nincs irántunk más, csak atyai érzés, ha még oly méltatlanok vagyunk is ilyen Atyához. Hogy pedig nem arra tanít bennünket, hogy kiki külön a maga Atyjának nevezze Őt, hanem inkább arra, hogy mindnyájan közösen a mi Atyánknak szólítsuk, ezzel arra figyelmeztet, mily nagy testvéri szeretetnek kell uralkodnia közöttünk, akik ilyen Atyának vagyunk mindnyájan fiai. Mert ha mindnyájunknak ugyanegy közös Atyánk van, Őtőle származik minden jó, amiben csak részünk lehet, nem szabad, hogy bármi is úgy el legyen különítve közöttünk, hogy azt készek ne lennénk egymással nagy lelki örömmel megosztani, ha a szükség úgy kívánja. És ha ekképen készek vagyunk, amint illik is, egymást kölcsönösen segíteni és támogatni, akkor semmivel sem tehetünk a mi testvéreinknek nagyobb szolgálatot, mint azzal, ha a legjobb Atyának őrizetébe és gondoskodásába ajánljuk őket, mert hiszen ha Ő jóságos és kegyes hozzájuk, akkor semmi más kívánni valójuk nem lehet. És ezzel nyílván tartozunk magának a mi Atyánknak is. Amiként ugyanis, ha valaki igazán és szívből szereti egy család atyját, egy-
szersmind az ő egész házanépét is belefoglalja szeretetébe és jóindulatába, ugyanúgy mi is azt az indulatot és érzületet, amellyel a mennyei Atya iránt viseltetünk, meg kell, hogy mutassuk az Ő népe, az Ő családja, az Ő "öröksége" iránt is, amelyet olyan nagy becsületben tartott, hogy az Ő egyszülött Fia "teljességének" nevezte. (Ef. 1:18. 22-23.) A keresztyén ember imádságának tehát ehhez a törvényhez igazodva, mindig egyetemesnek kell lennie és mindenkit fel kell ölelnie, aki neki a Krisztusban testvére. Még pedig nem csak azokat az embereket, akiket, mint ilyeneket maga körül lát és ismer, hanem, minden e földön élő embert. Mit végzett az Úr ezek felől, azt nem adta tudtunkra, - csak azt, hogy mindnyájuk számára a legjobbat kell kívánnunk és remélnünk. Igaz azonban, hogy különös szeretettel kell még másoknál is inkább "a mi hitünk cselédei" felé hajolnunk, akiket az apostol (Gal. 6:10.) kiváltképen a lelkünkre köt minden tekintetben. Egyszóval, olyannak kell lennie minden imádságunknak, hogy szem előtt tartsa azt az egész közösséget, amelyet az Úr az Ő országában és az Ő házában szerzett. Ez azonban mégsem zárja ki azt, hogy magunkért, vagy bizonyos más személyekért különösebben is ne imádkozhatnánk; csak ne távolodjék el és ne forduljon el a lelkünk ennek a közösségnek a szemléletétől, hanem mindent azzal hozzon kapcsolatba. Mert ha valami különleges dolgot foglalunk is imádságunkba, az azért a közösség ügye maradhat, ha azzal vonatkozásba állítjuk. Egy példával ezt az egész dolgot könnyen érthetővé tehetjük. Isten általában megparancsolta, hogy minden szegénynek nyomorúságát enyhítsük. És ezt a parancsot mégis azok tartják meg, akik evégből olyanok ínségén segítenek, akikről tudják vagy látják, hogy szűkölködnek, bár ugyanakkor mellőznek sokakat, akik nem kisebb szükségben sínylődnek, mert vagy nem tudnak mindnyájáról, vagy nem képesek mindnyáján segíteni. Ugyanígy azok sem jutnak összeütközésbe az Isten akaratával, akik az egyháznak ezt az egyetemes, közösségét szemük előtt tartva és lelkükben forgatva, ilyenfajta, különleges kéréseket foglalnak imádságaikba, amikor a közösség szellemében, de egyéni vonatkozású szavakban, Istennek ajánlják önmagukat vagy másokat, akiknek szükségeit közelebbről megismertette velük. Igaz ugyan, hogy ez a két dolog: az imádság és a szeretetadományok kiosztása nem mindenben hasonlít egymáshoz. A segélyezés jótéteményét ugyanis csak azokkal szemben gyakorolhatjuk, akiknek ínségéről tudomást szereztünk; az imádságunkkal
ellenben egészen idegen és ismeretlen embereknek is segítségére lehetünk, még ha távoli országokban laknak is. Ez megy végbe akkor, ha az imádság olyan általános, hogy az Isten minden gyermekét felöleli, köztük a legtávolabbiakat is.
Hozzá van még téve a megszólításhoz: "ki a mennyekben vagy". Ebből azonban nem szabad mindjárt úgy okoskodnunk, mintha Isten az égben térbelileg volna, mintegy korlátok közé berekesztve, és körülhatárolt helyhez volna kötve. Hiszen Salamon is vallást tesz róla (I. Kir. 8:27.), hogy az egeknek egei nem fogadhatják be Őt, és a próféta által (És. 66:1.) Ő maga azt mondja, hogy az ég az Ő ülőszéke, a föld pedig lábainak zsámolya. (Ap. Csel. 7:49. - 17:24.) Ezzel t. i. azt jelenti ki, hogy Ő nincs egy bizonyos helyre korlátozva, hanem mindeneket betölt jelenlétével. Mivel azonban a mi durva elménk másképen nem volt képes elgondolni az Ő kimondhatatlan nagy dicsőségét, az eget használta fel annak érzékeltetésére, vagyis a legmagasztosabbat, legfenségesebbet, ami egyáltalán szemünk elé kerülhet. Ez a megszólítás tehát annyit jelent, mint ha hatalmasnak, magasságosnak, megfoghatatlannak neveznék Őt. E szavak hallatára pedig, ha Istenről van szó, egy magasabb világba kell felemelkednie a gondolkozásunknak, hogy semmilyen földi vagy testi dolgot ne képzeljünk őróla, ne mérjük Őt a magunk kicsinyke mértékeivel és ne akarjuk az Ő akaratát a mi vágyainkhoz szabni.
Első kérés.
"Szenteltessék meg a Te neved."
Az Isten neve itt az Ő fenséges voltát jelenti, amely az Ő isteni tulajdonságainak, mint erejének, bölcsességének, igazságosságának, irgalmasságának, igazvoltának (veritas), az összeségében áll; mert éppen abban nagy és csodálatos az Isten, hogy igazságos, hogy bölcs, hogy irgalmas, hogy erős, hogy igaz, és így tovább. Azt kérjük tehát, hogy ezekben a tulajdonságaiban rejlő fensége szenteltessék meg, még pedig nem magában az Istenben, akihez magában véve semmit hozzátenni, sem belőle semmit elvenni nem lehet; hanem hogy az emberek tartsák szentnek, vagyis ismerjék meg igazán és magasztalják. És bármit cselekszik is az Isten, lássák az emberek az Ő tetteit dicsőségeseknek, amint valóban azok is. Hirdessék tehát, amikor büntet, az Ő igazságosságát, amikor megbocsát, az Ő irgalmasságát, amikor ígéreteit beteljesíti, igaz
mondását. Egyszóval, ne legyen egyáltalán semmi, amin ne tündökölnének az Ő dicsőségének nyomai és minden lélekben, minden ajkon zengjen az Ő dicsérete. Végül: vesszen el és semmisüljön meg minden gonoszság, amely az Ő szent nevét beszennyezi és megszentségteleníti, amely másszóval annak megszenteltetését elhomályosítja és kisebbíti, és a gonoszságnak ebben a megsemmisülésében is tűnjék ki még egyre fényesebben az Istennek fensége, így aztán ebben a kérésben hálaadás is foglaltatik. Mert amikor azt kérjük, hogy az Isten neve mindenütt megszenteltessék, akkor minden jóért Őreá hárítjuk a dicséretet, megvalljuk, hogy mindent Őneki köszönhetünk és velünk közlött jótéteményeit hálásan elismerjük.
Második kérés.
"Jöjjön el a Te országod."
Az Isten országa abban áll, hogy Ő Szent Lelkével úgy vezérli és kormányozza az Övéit, hogy minden cselekedetükben nyilvánvalóvá tegye jóságának és irgalmasságának gazdagságát; továbbá abban is, hogy az elvetetteket, akik Őt Istenükül és Urukul nem ismerik el és az Ő uralma alatt nem akarnak meghajolni, elveszíti és megsemmisíti, és szentségtörő vakmerőségüket porbadönti, hogy ezáltal is nyilvánvalóvá legyen, hogy nincs hatalom a világon, amely az Ő hatalmának ellentállhatna. Mindez napról-napra a szemünk előtt megy végbe, amikor az Ő szent igéje, királyi pálcaként felemeltetve, még a kereszt alatt is és a világ megvetése és gúnyja közepette is, él és virul, uralkodik, gyarapszik és megtenni gyümölcsét. Ebből tehát látható, hogy Istennek ez az országa ebben a világban is virágzik, habár nem ebből a világból való, mert először is lelki ország és lelki dolgokból áll (I. Kor. 1:27-28. - Ján. 17:14. - 18:36. - Róm. 14:17.), és azután, mert romolhatatlan és örökkévaló ország. (Luk. 1:33. - Dán. 7:27.)
Azt kérjük tehát, hogy Istennek ez az országa jöjjön el, vagyis, hogy napról-napra szaporítsa az Úr az Ő népét új hívőkkel, akik mindenképen az Ő dicsőségét magasztalják; reájuk mindig bőségesebben árassza ki kegyelmének gazdag ajándékait, s ezek által napról-napra jobban éljen és uralkodjék bennük, míg végre tökéletesen magához kapcsolva, egészen betölti őket. Kérjük ugyanakkor azt is, hogy az Ő világosságát és igazságát (veritas) egyre nagyobb fényben ragyogtassa, hogy így a Sátánnak és az ő országának sötétsége és minden hazugsága eloszlattassék, eltűnjék, kiirtassék
és megsemmisüljön. Egyszersmind, amikor így imádkozunk az Ő országának eljöveteléért, arra is óhajtozunk, hogy végül jusson tökéletességre és teljesedjék be egészen, t. i. az Ő ítélete megjelentetésének napján, amikor majd összegyűjtvén és dicsőségébe magához fogadván Övéit, a Sátánnak országát pedig mindenestől megrontván és megdöntvén, egyedül Ő fog felmagasztaltatni és Ő lesz mindenekben minden. (I. Kor. 15:28.)
Harmadik kérés.
"Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is."
Ezzel azt kérjük, hogy mind a mennyben, mind a földön, vagyis mindenütt az Ő akarata szerint igazgasson és intézzen mindent, kormányozza a dolgok folyását mindenben, cselekedjék minden teremtményével az Ő tetszése szerint és hajtsa maga alá mindeneknek akaratát teljesen, hogy mind egyetemban az Ő akaratának engedelmeskedjenek, akár önként, mint az Övéi, akár akaratuk ellenére és kénytelenségből, mint az ördög és az elvetettek, akik az Ő uralmának elleneszegülnek, vagy az alól kibújnak és az engedelmesség alól ki akarják vonni magukat. Amikor pedig így imádkozunk, ezzel lemondunk minden vágyunkról és, ami kívánság csak él bennünk, azt reábízzuk az Úrra, engedve, sőt kérve Őt arra, hogy dolgaink ne a mi kívánságunk szerint folyjanak, hanem úgy intézze sorsunkat, amint Ő eltervezte és elhatározta. És nemcsak azt kérjük, hogy az Ő akaratával ellenkező vágyainkat hiúsítsa meg és tegye semmivé az Isten, hanem méginkább azt, hogy régi énünket eltörölve teremtsen bennünk új szívet és új elmét (Ez. 36:36-37.), hogy ne is ébredjen bennünk más érzés, mint csakis az Ő akaratával való tiszta összhangzás vágya. Egyszóval, hogy ne is akarjunk többé semmit mi magunktól, hanem mintegy az Ő Lelke akarjon mibennünk, és bensőnkben szóló tanácsával az tanítson meg bennünket mindazt szeretni, ami Ő előtte kedves, és mindazt gyűlölni és megvetni, ami Őneki nem tetsző.
Íme, ez az imádság első három kérése, amelyeket úgy kell kérnünk, hogy egyedül az Isten dicsőségét tartjuk szemünk előtt, félretéve a magunk szempontjait és egyáltalán nem tekintve arra, hogy milyen hasznunk van belőle. Mert bár hasznunk is bőségesen származik belőle, itt mégsem azt kell keresnünk. És bárha mindaz, amit ezekben kérünk, a maga idején bizonyosan meg fog valósulni akkor is, ha mi nem gondolunk rá, nem óhajtjuk, vagy nem kérjük,
azért mégis óhajtanunk kell és imádkoznunk kell érte. Ezt megtenni valóban érdemes a fáradságra, mert így bizonyíthatjuk be és tehetünk vallást róla, hogy mi Istennek szolgái és fiai vagyunk, akik tőlünk telhetőleg az Ő tiszteletét szolgáljuk (amint ezzel tartozunk is néki, a mi Urunknak és Atyánknak). Azok tehát, akik nem imádkoznak az Isten dicsőségének előmozdítására irányuló ilyen vággyal és igyekezettel azért, hogy szenteltessék meg az Ő neve, jöjjön el az Ő országa, és legyen meg az Ő akarata, nem is számíthatók az Isten fiai és szolgái közé; és mivel mindez az ő akaratuk ellenére fog megvalósulni, azért vesztükre és ítéletükre is fog szolgálni.
Negyedik kérés.
Ez az első kérés ama másik három közül, amelyben olyan dolgokat kérünk Istentől, amelyek főképen a mi hasznunkat szolgálják és a mi szükségeinket elégítik ki.
"A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma."
Ebben általában mindazt kérjük Istentől, amit ennek a világnak a rendje szerint testi szükségeink megkívánnak, nem csak az eledelt és a ruházatot, hanem mindazt, amit az Isten általában hasznunkra valónak tart avégre, hogy kenyerünket békességben ehessük. Egyszóval, ezzel az Ő gondjára bízzuk és gondviselésébe ajánljuk magunkat, hogy tápláljon, gondozzon, őrizzen meg bennünket. Mert nem tartja azt méltóságán alól valónak a legjobb Atya, hogy még a testünket is őrizetébe és oltalmába fogadja, hogy így a mi hitünket még a legkisebb dolgokban is nevelje, amikor is mindent, még egy falat kenyeret vagy egy csepp vizet is, Őtőle várunk. Mivel ugyanis valamilyen különös romlottságunk azt hozza magával, hogy jobban izgat és gyötör a testünknek gondja, mint a lelkünké, sokan vannak, akik a lelkük ügyét rá merik ugyan Istenre bízni, de a testük felől mégis aggodalmaskodnak, töprengenek azon, mit egyenek, mivel ruházkodjanak és, ha nincs kéznél bőségben bor, gyümölcs, olaj, máris reszketnek. Ennyivel többre tartjuk ezt a pillanatnyi, árnyékszerű életet, mint amazt az örökkévaló halhatatlanságot! Akik ellenben Istenben bízva a testi szükségekért való ilyen aggodalmaskodást egyszer elvetették maguktól, azok egyúttal mindjárt a nagyobb dolgokat: az üdvösséget és az örök életet is Őtőle várják. A hitnek tehát fontos nevelőiskolája rejlik abban, hogy Istentől reméljük azokat a dolgokat, amelyek egyébként annyi aggodal-
mat okoznának nekünk; és nem csekély nyereséget jelent az, ha azt a hitetlenséget, mely csaknem minden ember csontjaiban ott mardos, sikerült levetkőznünk. (Máté 6:25-34.) Ezért kérjük tehát a mi Atyánktól a kenyerünket.
Abból továbbá, hogy a "mindennapi"-ról és "má"-ról van szó, azt kell megtanulnunk, hogy ne égjen bennünk ezeknek a múlandó dolgoknak mértéktelen vágya, hogy azután legyen, mit hivalkodó módon eltékozolnunk akár dobzódásban, akár fényűzésben, akár a pazarlásnak valamilyen más formájában. Hanem csak annyit kell kérnünk, amennyi éppen a szükségeink kielégítésére elég és azt is úgyszólván csak aznapra, - abban az erős bizodalomban, hogy a mi Atyánk, ha ma jól tartott minket, holnap sem fog cserben hagyni. És bármily nagy bőségben dúskálkodjunk, még ha tömve vannak is a csűreink és telistele a pincéink, akkor is mindig helyénvaló a mindennapi kenyérért imádkoznunk, meggondolván, hogy, ha csak áldását reáárasztva az Úr nem teszi szerencséssé és gyümölcsözővé, minden vagyon csak semmiség, sőt még azt sem mondhatjuk a magunkénak, ami a kezünkben van, csak amennyiben Ő szinte óráról órára apránként kirendeli és azzal élnünk megengedi nekünk. Az olyan ember pedig, aki a mindennapi kenyérrel nem éri be, hanem zabolátlan vággyal mindig többre sóvárog, vagy aki a maga bőségével eltelt, és felhalmozott gazdagságában biztonságosan érzi magát, ha mégis ajkára veszi ezt a kérést, nem tesz egyebet, mint hogy csúfot űz az Istenből. Az előbbi ugyanis olyasvalamit kér, amit nem is akar elnyerni, sőt amitől leginkább irtózik, t. i. a pusztán aznapi kenyeret, és amennyire teheti, rejtegeti Isten elől telhetetlenségének érzelmeit, holott az igazi imádságban az embernek ki kell Isten előtt öntenie az egész lelkét és mindazt, ami annak belsejében rejtőzik. Az utóbbi pedig olyasvalamit kér az Istentől, amit egyáltalán nem Őtőle vár, t. i. olyan dolgokat, amelyeknek, véleménye szerint, ő már úgyis birtokában van. - Abból, hogy a "mi kenyerünkről" van szó, még jobban kitűnik az Isten jósága, amelynél fogva a mienkké teszi azt, amihez semmilyen jussunk nem volna. (V. Móz. 8:17-18.) Abban a kérésben, hogy "adja meg nekünk", az jut kifejezésre, hogy egyszerűen és ingyen az Isten ajándékaként kapjuk, bárhonnan kerül is elő, még ha teljességgel úgy látszik is, hogy a magunk ügyességével és szorgalmával kerestük meg és a saját kezünkkel teremtettük elő.
Ötödik kérés.
"Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek."
Ebben azt kérjük, hogy ajándékozzon meg minket az Isten azzal a bűnbocsánattal, amelyre kivétel nélkül minden embernek szüksége van. (Róm. 3:23.) Úgy beszélünk itt a vétkeinkről, mint adósságról, mivel fizetségképen bűnhődéssel tartozunk érettük az Istennek, aminek semmiképen sem tudunk eleget tenni, ha Ő a bűnbocsánattal fel nem oldoz minket. (91) Ez a bocsánat az Ő irgalmasságának ingyenvaló ajándéka, mert a mi adósságunkat nagylelkűen eltörli, minket az alól felment, nem azért, mintha mi bármivel is fizetnénk neki, hanem úgy, hogy az Ő irgalmasságából Ő maga tesz eleget Önmagának a Krisztusban, aki magát egyszersmindenkorra szóló fizetségül odaadta az Atyának. Azok tehát, akik abban bíznak, hogy a maguk vagy mások érdemei elégtételül szolgálhatnak Isten előtt, és hogy az ilyen elégtételekkel megfizethetik és megvásárolhatják a bűnbocsánatot: ebben az ingyenvaló bűnbocsánatban semmiképen nem részesülhetnek. És ha mégis ezzel az imádsággal fordulnak Istenhez, voltaképen sajátmaguk ellen írnak alá vádlevelet és a saját ítéletüket pecsételik meg a tulajdon bizonyságukkal; mert hiszen megvallják, hogy ők adósok, hacsak a bűnbocsánat ajándéka által fel nem oldoztatnak, és ezt az ajándékot mégsem fogadják el, sőt elvetik maguktól, amikor a maguk érdemeit és elégtételeit hánytorgatják fel Isten előtt. Hiszen így nem az Ő irgalmasságához folyamodnak, hanem az Ő igazságosságát hívják ki maguk ellen.
Azt kérjük ezenkívül, hogy éppen úgy bocsáttassanak meg a mi vétkeink, amint "mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek", vagyis, amint mi is elnézéssel és megbocsátással viseltetünk azok iránt, akik minket bármi módon megbántottak, akár valamilyen tettükkel ártottak nekünk, akár beszédjükkel sértettek meg bennünket. Nem mintha minekünk hatalmunkban állana bűnbocsánatban részesíteni az ilyen bántalmakat és sértéseket, ami egyedül az Isten előjoga (És. 43:25.), hanem abban áll a mi megbocsátásunk, hogy teljesen kivetünk a lelkünkből minden haragot, gyűlölséget és bosszúvágyat, és a bántalmaknak még az emlékezetét is készségesen eltemetjük a feledésbe. Ennélfogva a magunk bűneinek bocsánatát csak akkor kérhetjük Istentől, ha mi is megbocsátjuk az ellenünk elkövetett sértéseit mindenkinek, aki minket
bántalmaz, vagy valaha bántalmazott. Ha ellenben gyűlölséget rejtegetünk a szívünkben, ha bosszút forralunk és ha lessük az alkalmat, mikor árthatunk mi is a bántalmazóinknak; sőt ha nincs meg bennünk az az igyekezet, hogy ellenségeinkkel újra kibéküljünk, őket mindenféle szolgálattétellel megnyerjük és magunk iránt megengeszteljük: akkor ezzel a könyörgéssel Istent mi magunk arra kérjük fel, hogy ne részesítsen bennünket bűnbocsánatában. Hiszen azt kérjük tőle, hogy bocsásson meg nekünk, amint mi is megbocsátunk. Ebben pedig benne van az a kérés is, hogy ne bocsásson meg nekünk, ha mi is meg nem bocsátunk. Akik tehát ilyenek, mi mást érhetnének el ezzel a kérésükkel, mint csak annál súlyosabb ítéletet? Végül pedig még meg kell jegyeznünk, hogy ezt a feltételt, hogy t. i. bocsásson meg nekünk, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, nem azért fűzzük hozzá kérésünkhöz, mintha a magunk megbocsátásával, amelyet mások iránt tanúsítunk, kiérdemelhetnők az Ő bocsánatát. Hanem ezzel a kitétellel csupán meg akart vigasztalni minket az Isten hitünknek erőtelenségébem Mintegy pecsétül fűzte ugyanis hozzá ezt, hogy megbizonyosodjunk: olyan biztosan megbocsátott Ő is nekünk, amilyen biztos tudatában vagyunk annak, hogy mi is megbocsátottunk másoknak, ha t. i. valóban megüresítettük és megtisztítottuk szívünket minden gyűlölségtől, kajánságtól, bosszúállástól. Egyúttal ezzel, mint valami ismertető jeggyel, kirekesztette fiainak sorából azokat, akik gyorsak a bosszúállásra és restek a megbocsátásra, akik engesztelhetetlenül tartják a gyűlölséget és ugyanakkor, amikor könyörögnek az Isten haragjának az elfordulásáért, maguk haragot táplálnak másokkal szemben, - hogy az ilyenek ne merjék Őt Atyjuknak szólítani.
Hatodik kérés.
Ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól.
Sok és változatos formája van a kísértésnek. Mert kísértés számba megy lelkünknek minden gonosz gondolata, amely a törvény áthágására ösztönöz, akár a tulajdon kívánkozásunk sugallja azt nekünk, akár az ördög kelti fel bennünk. (Jak. 1:14.) Olyan dolgok is, amelyek a maguk természete szerint nem rosszak, mégis kísértéssé válhatnak az ördög mesterkedése által, ha úgy lefoglalják a figyelmünket, hogy a varázsuk elvon és elhajlít bennünket az Istentől. (Máté 4:2-4. - I. Thess. 3:5.) Kísértések bizony ezek, akár jobb felől, akár balfelől jönnek. (92) Jobbfelől ilyen pl. a gaz-
dagság, a hatalom, a hírnév, amelyek a maguk ragyogásával és értékük tetszetős látszatával, nagyon sokszor úgy elkápráztatják az emberek szemét és hízelkedésükkel úgy megejtik őket, hogy ennek a szemfényvesztésnek rabul esve és ettől a gyönyörűségtől megrészegedve végül megfeledkeznek az ő Istenükről. Balfelől valók pl. a szegénység, a gúny, a megvettetés, a csapások és más effajta dolgok, amelyeknek keserűségétől és kínjától megháborodva az emberek elcsüggednek lelkükben, bizakodásukat és reménységüket elvetik és végül egészen elidegenednek Istentől. Ezekre a kísértésekre gondolunk, amelyek hol a magunk kívánságaitól lángra gyúlva, hol a Sátán fondorlatai által az útunkba állítva, ostromolnak bennünket, amikor azt kérjük a mi mennyei Atyánktól, hogy ne engedjen vereséget szenvedünk velük szemben. Sőt inkább úgy tartson meg és támogasson bennünket az Ő kezével, hogy az Ő ereje által megerősíttetve szilárdan megállhassunk a gonosz ellenségnek minden támadásával szemben, bármilyen gondolatokat ébresszen is bennünk, és hogy bármi jöjjön is ránk akár jobb, akár balfelől, mindent a javunkra tudjunk fordítani, vagyis se a jószerencsében fel ne fuvalkodjunk, se a balsorsban kétségbe ne essünk. Azonban ezzel nem azt kérjük, hogy egyáltalán ne legyen részünk semmilyen megkísérlésben, mert inkább nagy szükségünk van a kísértések ébresztő, sarkaló, ösztökélő hatására, hogy a túlságos nyugalomban el ne restüljünk. (Jak. 1:12.) Mert Dávid sem ok nélkül óhajtotta (Zsolt. 26:2), hogy megkísértessék, és az Úr is jól tudja, miért kísérti meg naponként az Övéit, amikor gyalázattal, szegénységgel, üldöztetéssel és sok másféle keresztekkel sújtolja őket. (I. Móz. 22:1 skk. - V. Móz. 8:16. - 13:3.) De másképen kísért az Isten, és másképen a Sátán; ez azért teszi, hogy elveszítsen, elkárhoztasson, megsemmisítsen, romlásba döntsön; Isten ellenben azért, hogy az Övéit megpróbálja, nevelje, a testiséget belőlük kiölje, kiolvassza, kiégesse. Mert ha azt ekképen meg nem fékezné, zabolátlanná válnék és módfelett elbizakodnék. Ezenkívül, a Sátán akkor támad ránk, amikor fegyvertelenek és készületlenek vagyunk, hogy vigyázatlanságunk pillanatában ejtsen meg; Isten ellenben a kísértéssel együtt megadja a kimenekedést is, hogy türelmesen elviselhessék az Övéi, bármit bocsát is reájuk. (I. Kor. 10:13. - II. Pét. 2:9.)
Arra irányul tehát kérésünk, hogy semmilyen kísértés se győzhessen és ne verhessen le bennünket, hanem az Isten ereje által megállhassunk minden ellenséges erővel szemben, amely reánk támad; vagyis, hogy ne essünk áldozatául a kísértésnek. Más szó-
val, hogy az Ő oltalmába és őrizetébe fogadva és az Ő védelme által biztosítva, győzhetetlenül megállhassunk a bűn, a halál, a poklok kapúi és az ördög egész országa ellen. Ezt jelenti az: megszabadíttatni a gonosztól. Ezen a ponton gondosan meg kell jegyeznünk azt is, hogy tehát a mi erőnk nem elegendő ahhoz, hogy akkora ellenféllel, mint az ördög, felvegyük a harcot és az ő erejével és támadásával megbirkózhassunk. Különben hiábavaló vagy csúfondáros dolog volna olyant kérni az Istentől, ami saját magunknak is birtokában van már. Valóban, aki önmagában bízva veti bele magát ilyen küzdelembe, az még nem értette meg eléggé, milyen elszánt és felkészült ellenséggel van dolga. Mi már most azt kérjük Istentől, hogy Ő szabadítson meg bennünket az ördög hatalmából, mint valami dühöngő és vérengző oroszlán szájából, amely azonnal széttép a karmaival és fogaival, és elnyel a torkával, ha az Úr ki nem ragad minket a halálos veszélyből. Egyszersmind azonban azt is tudjuk, hogy ha az Úr mellénk áll és, míg mi veszteg maradunk, Ő megvívja a harcot érettünk: az Ő erejében meg fogjuk állani helyünket. Ám bizakodjanak mások, ha akarnak, a maguk szabad akaratában és akármilyen egyéb erőkben, amelyekkel rendelkeznek; minekünk legyen elég az, hogy egyedül az Isten ereje által állhatunk meg és győzhetünk.
Ez a három kérés, amelyben magunkat és a magunk dolgait visszük Isten elé, világosan mutatja azt, amit fentebb mondottunk, hogy a keresztyének imádságának közös ügynek kell lennie és az egyház közös épülésére, a hívek közösségének hasznára kell irányulnia. Mert ezekben a kérésekben nem külön, kiki magának kér bármit is, hanem mindnyájan együttesen kérjük a mindennapi kenyeret, a bűneink bocsánatát, azt, hogy ne jussunk kísértésbe és hogy megszabaduljunk a gonosztól. - Ezek után még annak a megokolása következik, hogy miért van oly nagy bátorságunk ezeket kérni és oly nagy bizodalmunk a meghallgattatás felől:
"Mert Tied az ország, a hatalom, és a dicsőség örökkön örökké."
Ezen, igen, ezen alapszik a mi hitünk szilárd és nyugodt bizonyossága. Mert ha a magunk méltó volta alapján kellene imádságainkat Istennek ajánlanunk, ki merne akkor az Isten előtt egyáltalán csak megmukkanni is? így azonban, még ha a legnyomorúltabbak, ha mindeneknél méltatlanabbak vagyunk is, és ha a világon semmi nem szól is mellettünk, mégis mindig megvan az alapunk az imádkozásra és sohasem hagy cserben a bizodalmunk, mert
hiszen a mi Atyánktól sem vétethetik el soha az Ő országa, hatalma és dicsősége. - A végéhez hozzá van téve: "Ámen", amiben kifejezésre jut egyrészt égő vágyunk, hogy mindazt, amit Istentől kértünk, elnyerjük, másrészt megerősítést nyer az a reménységünk, hogy mindezek már biztosítva is vannak számunkra és bizonyosan meg is fognak adatni, mert hiszen Isten megígérte és Ő nem csalhat meg bennünket.
Íme, minden, amit Istentől kérnünk kell és kérnünk egyáltalán lehet is, meg van írva számunkra ebben az imádságban, amelyet mintegy az imádság szabályául hagyott ránk Krisztus, a legjobb tanító, akit a mi Atyánk rendelt fölénk Mesterünkül, azt akarván, hogy egyedül Őt tudakozzuk és Őreá hallgassunk. (Máté 17:5.) Mert Ő volt az Atya örökkévaló Bölcsessége mindenha; és amikor emberré lett, "csodálatos tanácsosként" adatott az embereknek. (És. 9:6.) - És annyira tökéletes ez az imádság minden részében, hogy bármilyen rajta kívül eső és tőle idegen kérést fűznénk is még hozzá, amelyet nem lehetne beleérteni, az bűnös dolog volna és méltatlan arra, hogy az Isten megadja nekünk. Mert ebben az összefoglalásban elénk szabta, hogy mi méltó Őhozzá, mi kedves Ő előtte, mi szükséges a mi javunkra, egyszóval: mi az, amit Ő meg akar nekünk adni. Ennélfogva, aki ezen túlmenve még valami mást is merészel kérni az Istentől, az először is az Isten bölcsességéhez hozzá akar tenni valamit a magáéból, ami nem eshetik meg esztelen istenkáromlás nélkül; azután nem tartja magát az Isten akaratához, hanem azt megvetve messze elkalandozik a maga vágyai után; és végül sohasem fog elérni semmit sem, mert hit nélkül imádkozik. Hogy pedig az effajta imádságok mindig hit nélkül valók, az kétségtelen, mert hiszen hiányzik belőlük az Isten igéje, amelyre állandóan támaszkodnia kell a hitnek, hogy egyáltalán megállhasson. Az ilyenek nem csupán híjával vannak az Isten igéjének, hanem, teljes igyekezetük szerint, egyenesen szembeszállanak vele. - Ne értse senki se úgy a mondottakat, mintha ehhez a mintaimádsághoz úgy kötve volnánk, hogy egyetlen szót vagy betűt se lehessen rajta változtatni. Hiszen magában a Szentírásban is sok olyan imádságot olvashatunk itt is, ott is, amelyeknek a szövege ettől nagyon különbözik, és mégis ugyanaz a lélek szólal meg bennük, - és ezeket is nagy haszonnal használhatjuk. A fenti tanításunkkal csak azt akarjuk mondani, hogy egyáltalán ne keressen, ne várjon és ne kérjen senki egyebet, csak ami összegezve bennefoglaltatik ebben az imádságban és ami, habár más szavakban ki-
fejezve, értelme szerint mégis megegyezik ezzel. Kétségtelen, hogy a Szentírásban található valamennyi imádság is ugyanígy bennefoglaltatik ebben az egyben. Valóban, sehol sem találunk egyetlen egyet sem, amely ennek a tökéletességét elérné, nemhogy azt felül is múlná. Nem maradt ki ebből semmi, amire az Isten dicsősége szempontjából kellene gondolnunk, semmi, ami az embernek a saját érdekei szempontjából juthatna eszébe. És annyira szabatos, hogy méltán lemondhat mindenki arról a reménységről, hogy ennél majd jobbat gondol ki. Egyszóval, jegyezzük jól meg: ez az imádság az isteni Bölcsesség tanítása, amely azért tanított meg rá, mert akarta, és azért akarta, mert szükségünk volt rá.
Jóllehet pedig már fentebb megmondottuk, hogy a lelkünknek állandó fohászkodásban kell Istenhez emelkednie és szüntelenül imádkoznunk kell, mégis, a mi nagy gyarlóságunk miatt, amely sok támasztékra szorúl, és a mi nagy restségünk miatt, amelynek ösztökélésre van szüksége, úgy illik, hogy a magunk nevelése érdekében kiki közülünk tűzzön ki bizonyos órákat, amelyek ne múljanak el imádság nélkül és amelyek mindenestől fogva erre foglalják le az egész lelkét. Például, amikor reggel felkelünk, mielőtt napi munkánkhoz hozzáfognánk, amikor asztalhoz telepszünk, amikor Isten áldásából jóllaktunk, amikor nyugovóra térünk. Csakhogy ne legyen ez az időpontokhoz való igazodásunk valami babonás dolog, mintha, ezzel leróván a kötelezettségünket Isten előtt, a nap többi óráira elintézettnek tekinthetnék a dolgunkat; hanem csak gyarlóságunknak az iskolázását lássuk ebben, amelynek javára válik az ilyen fegyelmezés és vissza-visszatérő ösztökélés. Főképen arra kell gondosan ügyelnünk, hogy valahányszor akár mi magunk jutunk szorongató körülmények közé, akár másokat látunk ilyen szorongattatásban, siető léptekkel, vagyis jobban mondva siető lélekkel mindig azonnal Istenhez folyamodjunk; továbbá, sohase múlasszuk el a jószerencse alkalmaiban se, akár minket, akár másokat ér az, dícséretmondással és hálaadással bizonyságot tenni arról, hogy az Ő kezét ismerjük fel abban is.
Végül, gondosan vigyáznunk kell minden imádságunkban arra, hogy ne akarjuk az Istent bizonyos körülményekhez kötni és megszabni neki, mikor, hol és milyen módon tegyen meg valamit. Ez az imádság is arra tanít minket, hogy ne szabjunk elébe semmilyen törvényt és ne kössünk ki semmilyen feltételt, hanem bízzuk rá az Ő tetszésére, hogy amit velünk cselekedni fog, úgy, akkor és ott cselekedje, amint jónak látja. Azután, még mielőtt bármilyen kérést
is intéznénk Hozzá a magunk érdekében, bocsássuk előre azt, hogy legyen meg az Ő akarata. Így már eleve alávetjük a magunk akaratát az Övének és mintegy zabolával megfékezzük, hogy ne merészeljen Istennek rendet szabni, hanem ellenkezőleg minden kívánságát bocsássa az Ő döntése és kormányzása alá. Ha lelkünket ráneveljük erre az engedelmességre és az isteni gondviselés végzéseitől hagyjuk magunkat igazgatni, akkor nem lesz nehéz megtanulnunk az imádságban való állhatatosságot és vágyaink függőben tartásával az Úrra való türelmes várakozást, abban a bizonyosságban, hogy ha semmi jelét nem adja is, azért Ő mindig közel van hozzánk és a maga idejében meg is fogja mutatni, mennyire nem volt süket a mi könyörgésünk iránt, még amikor az emberek előtt úgy látszott is, hogy semmibeveszi azt. Ebben találhatjuk meg vigasztalásunkat mindig a legkönnyebben, hogy el ne csüggedjünk és kétségbe ne essünk, valahányszor az Isten nem felel mindjárt az első kérésünkre, - amiképen azokkal szokott megesni, akik, csak a maguk égő vágyától hajtva, úgy hívják segítségül az Istent, hogy ha mindjárt az első ostromukra nem áll melléjük és nyilvánvalóan nem siet segítségükre, azonnal azt képzelik, hogy Ő haragos és bosszús irántuk és ezért lemondva a meghallgattatás minden reményéről, abbahagyják az Ő segítségül hívását. Végül megtanulhatjuk azt is, hogy az Istent ne kísértsük és hosszútűrését gonoszságunkkal kifárasztva Őt magunk ellen ne ingereljük. Ezt szokták megtenni sokan, akik az Istennel csak bizonyos feltételek mellett hajlandók megállapodásra lépni és, mintha az ő kívánságaiknak rabszolgája volna, a maguk kikötéseit akarják Ő elébe törvényül szabni, ha pedig ezeknek rögtön nem engedelmeskedik, akkor méltatlankodnak, zúgnak, perlekednek, lázonganak és háborognak. Az ilyeneknek az Ő felgerjedt haragjában megad néha olyan dolgokat, amelyeket másoktól az Ő irgalmasságában jóságosan megtagad. Bizonyságai ennek az Izráel fiai (IV. Móz. 11:18-20.), akiknek jobb lett volna, ha nem hallgatja meg őket az Isten, mint hogy a húsétellel együtt, amelyet megkaptak, az Ő haragját is le kelljen nyelniük. És hogyha végül, még hosszú várakozás után sem láthatjuk imádságunknak semmilyen eredményét és ha úgy látszik is, hogy semmi hasznunk sem volt belőle, akkor is a mi hitünk bizonyossá tesz minket afelől, amit látnunk nem adatott meg, hogy t. i. elnyertük azt, ami javunkra szolgált. És ezzel a hit véghezviszi bennünk azt, hogy a szegénységben is bővölködni tudunk és a nyomorúságban is van vigasztalásunk. Mert ha mindent elveszítettünk is, Isten soha el nem
hagy bennünket, mert az Övéinek várakozását és türelmét Ő nem hagyhatja cserben. Ő egymaga kárpótol bennünket mindenért, hiszen Ő magábanfoglal minden jót, és ezt egykor nyilván ki is fogja jelenteni nekünk az ítélet napján, amikor az Ő országát majd teljesen nyilvánvalóvá teszi. Ezzel a türelemmel annál is inkább szükséges a hívőknek magukat erősítgetniük, mert ha nem erre támaszkodnak, nem sokáig állhatnak meg. Isten ugyanis nemcsak könnyű próbatételekkel kísérti meg és nem csak szelíden iskolázza az Övéit, hanem gyakran a végső nyomorúságba is beledönti őket s aztán sokáig ott hagyja őket fetrengeni annak mocsarában, mielőtt újra megízleltetné velük kegyelmének édességét. Amint Anna mondja (I. Sám. 2:6.): "Az Úr öl és megelevenít, a poklokra vet és visszahoz." Mi egyéb várhatna ilyenkor a hívekre, mint hogy lelkükben elaléljanak és végkép kétségbe essenek, ha lesújtottságukból, vigasztalanságukból és már szinte félholt állapotukból fel nem emelné őket az a gondolat, hogy az Isten szeme rajtuk van és mostani szenvedéseik egykor véget fognak érni?