IV. FEJEZET
A SÁKRAMENTUMOKRÓL.
A sákramentumok értelméről kell most szólamunk, mert nagyon fontos, hogy valamilyen határozott tanítást adjunk róluk, amiből megtanulhatjuk azt is, milyen célból rendeltettek, meg azt is, mi végre kell most is élnünk velük. Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, mi a sákramentum. Olyan külső jel, amelyben irántunk való jóindulatát tárja elénk és bizonyítja meg az Úr, hogy ezzel a mi gyarló hitünket támogassa. Másként is meg lehet határozni; mondhatjuk: külső jelkép által kifejezett bizonyságtétel az Isten kegyelméről. Ebből azt is megérthetjük, hogy a sákramentumot mindig meg kell hogy előzze az ígéret, sőt mindig ahhoz kapcsolódik, mintegy függelékül, avégre, hogy magát az ígéretet megerősítse, megpecsételje és számunkra mintegy hitelesebbé tegye, amint ezt az Isten a mi elménk tudatlansága és testünk gyengesége miatt szükségesnek látja. Jobbanmondva nem is annyira magát az ígéretet erősíti meg, mint inkább minket erősít meg a benne való bizalmunkban, mert hiszen az Isten igazmondása éppen elég szilárdan és biztosan megáll önmagában is és jobb megerősítést semmi másból nem nyerhet, mint önmagából. Azonban a mi hitünk olyan csekély és gyarló, hogy, ha mindenfelől nem nyer támogatást és minden módon nem gyámolíttatik, mindjárt megrendül, ingadozik és tántorog. A könyörülő Isten pedig akként alkalmazkodik a mi felfogó képességünkhöz, hogy mivel mi érzéki lények vagyunk, akiknek mindig a földön kúszó és az anyaghoz tapadó elméje soha nem emelkedik fel lelki dolgokhoz, sőt azokat fel sem tudja fogni, még ezek által az anyagi jelek által is magához akar vezetni bennünket és magában az anyagban is szemlélteti velünk a lélek dolgait. Nem mintha a sákramentumokban szereplő dolgoknak a természetében (93) rejtenék ez az áldás, hanem azért, mert Isten ilyen jelentőséggel ruházta fel őket. És nem kell azokra hallgatni, akik kötekedően így
okoskodnak (94): Isten igéjéről, amely a sákramentumot megelőzi, vagy tudjuk, hogy valósággal az Isten akarata szól hozzánk benne, vagy nem tudjuk; ha tudjuk, akkor az utána következő sákramentumból semmi újat nem tanulhatunk; ha nem tudjuk, akkor a sákramentum sem taníthat meg rá, mert hiszen annak minden ereje és hatályossága az Igében rejlik. Feleljünk meg ezeknek röviden így: a pecsét, amelyet oklevelekhez és más köziratokhoz szoktak hozzáfüggeszteni, önmagában véve semmi, amint pl. hiába volna odafüggesztve olyan lapra, amelyre nem írtak rá semmit; de ebből mégsem következik az, hogy amikor irathoz van illesztve, nem erősíti meg és nem hitelesíti az abban megírottakat. És még azt az ellenvetést sem hozhatják fel, hogy ez valami mostanában tőlünk kitalált hasonlat, mert maga Pál is használta (Róm. 4:11), amikor a körülmetélkedést "pecsétnek" nevezte. És ha az Úr maga "szövetségeknek" nevezi az Ő ígéreteit és "szövetség jelének" a sákramentumokat, akkor joggal vehetjük mi is hasonlatainkat az emberek szövetségkötéséből. (I. Móz. 6:18. - 9:11-12. - 17:2. 11.) Mit érne ilyenkor a disznó leölése, (95) ha nem járulnának ahhoz hozzá szavak, sőt nem előznék is meg azt? Hiszen disznót sokkal gyakrabban szoktak úgy ölni, hogy abban nincsen semmilyen mélyebb vagy ünnepélyesebb jelentőség. Mit érne magában véve a kézfogás, - hiszen gyakran megesik az, hogy az emberek ellenségesen markolják meg egymást? És mégis, amikor a szó már elvégezte a maga dolgát, az ilyen jelképes cselekedetek által szokták szentesíteni a szövetségnek feltételeit, amelyeket előzőleg szóval már amúgy is kimondottak, megállapítottak és eldöntötték.
A sákramentumok tehát olyan nevelő eszközök, amelyek által bizonyosabbá válik előttünk az Isten igéjének hitele, és amelyek a mi testiségünk miatt testi dolgok formájában, adatnak elénk, hogy a mi nehézkes felfogásunkhoz képest ezen az úton oktassanak és mintegy kézenfogva vezessenek bennünket, miként a gyermekeket szokták nevelőik. (96) Ilyen értelemben nevezi Augustinus a sákramentumot "látható igének", (97) mert az Isten ígéreteit mint valami képben lefestve mutatja be és találóan, beszédesen megrajzolva állítja a szemünk elé. Lehet még más hasonlatokat is felhozni a sákramentumok világosabb körülírására, pl. ha azt mondjuk róluk, hogy hitünknek oszlopai. Mert amiképen az épület a fundamentumon áll és nyugszik ugyan, de a beleépített oszlopok által még jobban megszilárdul, akképen a hit is az Isten igéjén nyugszik, mint a maga fundamentumán, de amikor ehhez hozzájárulnak a sákramen-
tumok, azokra, mintegy oszlopaira, még szilárdabban támaszkodhatik. Vagy nevezhetjük tükröknek, amelyekben az Isten kegyelmének reánk kiárasztott gazdagságát szemlélhetjük. Mert, - amint már mondottuk, - bennük önmagát jelenti meg nekünk Isten, már amennyire Őt a mi tompa elménkkel megismerhetjük, és az Ő irántunk való jóakaratáról tesz bizonyságot. Azok sem okoskodnak elég helyesen, akik azt vitatják, hogy nem lehetnek a sákramentumok az Isten kegyelmének bizonyságai, mivel sokszor a hitetlenek is részesülnek bennük, akik pedig mégsem érzik át jobban ezáltal Istennek irántuk való kegyelmességét, hanem csak annál súlyosabb ítéletet vonnak magukra. Hiszen ugyanilyen érvelés alapján az Evangélium sem lehetne az Isten kegyelmének bizonysága, mert azt is sokan hallják és megvetik, sőt maga Krisztus sem, akit nagyon sokan láttak és megismertek ugyan, de csak nagyon kis részük fogadta Őt be. Bizonyos tehát, hogy az Úr a sákramentumokban is éppúgy felajánlja nekünk az Ő irgalmasságát és jóakaratának ajándékát, amint azt szent igéjében teszi. Azonban csak azok nyerik el, akik igaz hittel fogadják mind az Igét, mind a sákramentumokat. Ugyanígy Krisztust is mindenkinek üdvösségére adta és felkínálta az Atya, de nem mindenki ismerte fel és fogadta el. Erre akart rámutatni egy helyt Augustinus (a János evangéliumához írt magyarázatában), (98) amikor azt mondotta, hogy az Ige a sákramentumokban nem az által hatályos, hogy hirdettetik, hanem az által, hogy hittel fogadják. Megállapítottuk tehát, hogy a sákramentumokat arra rendelte Isten, hogy a mi hitünknek legyenek szolgálatára, vagyis, hogy azt táplálják, neveljék, erősítsék.
Azok az ellenvetések, amelyeket ez ellen a felfogás ellen némelyek fel szoktak hozni, nagyon silányak és erőtelenek. Egyesek (99) ugyanis ezt mondják: a mi hitünk, ha egyáltalán jó, nem lehet még jobbá, mert nem is hit az olyan, amelyik nem rendíthetetlenül, szilárdan és állhatatosan támaszkodik az Isten irgalmasságára. Jobban tennék az ilyenek, ha az apostolokkal együtt könyörögnének azért, hogy az Úr növelje az ő hitüket, mint hogy balgatag módon a hitnek olyan tökéletességével áltatják magukat, amilyent senki ember fia még soha el nem ért ebben az életben és nem is fog elérni. Mondják meg, milyen hite volt az ő véleményük szerint annak az embernek, aki azt mondotta: "Hiszek, Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek!"? (Márk 9:24.) Mert ennek az embernek a hite is jó hit volt, habár csak kezdetleges is; és mégis, hitetlenségének a megszűntével, még jobbá is válhatott. De a legbiztosabb érv, amely
cáfolatukra felhozható, a tulajdon lelkiismeretük szava. Mert ha elismerik, hogy bűnösök, amit akarva-nemakarva kénytelenek megvallani, akkor szűkségképen a hitük tökéletességének a rovására kell azt írniuk. Ámde, mondják, Filep azt felelte a komornyiknak, hogy megkeresztelkedhetik, "ha teljes szívből hisz." (Ap. Csel. 8:37.) Mi helye van itt még a keresztség megerősítő hatásának, ha a hit máris betölti az egész szívet? Viszont én azt kérdezem tőlük: vajjon nem veszik-e észre, hogy a saját szívük is jórészben üres még a hittől, vagy nem tapasztalják-e, hogy napról-napra, növekszik bennük a hit? Valaki azzal dicsekedett, hogy folytonos tanulás közben öregszik. Százszorosan nyomorult keresztyének vagyunk tehát, ha nem folytonos előhaladás közben öregszünk mi is, akiknek a hite végig kellene hogy haladjon minden életkor fokozatain, míg el nem jut az "érett férfiúságra"! (Ef. 4:13.) Így tehát az idézett helyen "teljes szívből hinni" nem azt jelenti: tökéletesen egybeforrni a Krisztussal, hanem csupán azt: szívből és őszinte lélekkel megragadni Őt; nem: betelni Vele, hanem: égő vággyal éhezni, szomjúhozni Őt és sóvárogni utána. A Szentírásnak szokásos kifejezési módja, hogy "teljes szívből" történőnek mondja azt, amiről jelezni akarja, hogy őszintén és lélekből történik. Így értendők pl. ezek is: "Teljes szívből kerestelek téged", vagy: "Magasztaltak téged teljes szívemből", és más hasonló helyek. (Zsolt. 119:2. 10. - 111:1. - 138:1.)
Mások ismét ilyesmiket írnak: (100) Ha a hit a sákramentumok által növekszik, akkor hiába adatott a Szent Lélek, mert hiszen az Ő ereje és munkája az, hogy bennünk a hitet megkezdje, megtartsa és teljességre juttassa. Ezekkel szemben én is elismerem, hogy a hit teljes egészében a Szent Léleknek tulajdon műve, mert Őtőle megvilágosíttatva ismerjük meg Istent és jóvoltának gazdagságát, és az Ő világossága nélkül a mi elménk olyan vak, hogy nem láthat meg semmit, és olyan eltompult, hogy még csak nem is sejdíthet semmit a lelki dolgokból. Azonban az Istennek egy ajándéka helyett, amelyet ők hirdetnek, mi hármat tartunk számon. Mert először is az Úr az Ő igéjével tanít és oktat bennünket, azután a sákramentumok által erősít meg, és végül Szent Lelkének világosságával világítja meg elménket és készít útat a szívünkbe az Igének és a sákramentumoknak, amelyek különben csak a fülünkbe verődnének, illetve a szemünk előtt forognának, de a bensőnkre egyáltalán nem volnának hatással. Olyannyira részük van pedig a sákramentumokn.ak a hit megerősítésében, hogy olyankor, amikor az Úr el akarja venni az
emberektől a sákramentumban ígért dologban való bizodalmát, néha magát a sákramentumot is megvonja tőlük. Amikor Ádámot a halhatatlanság ajándékától megfosztja és abból kitagadja, akkor megtiltja neki, hogy az élet fájáról egyék, hogy örökké ne éljen. (I. Móz. 3:24.) Mit jelentsen ez? Az enyészet alól való mentességet, amelyet Ádám már eljátszott, talán visszaadhatta volna neki az a gyümölcs? Egyáltalán nem. Hanem azt jelenti ez, mintha így szólt volna: Hogy hiábavaló bizodalomba ne ringathassa magát azáltal, hogy megmaradt számára ígéreteimnek jelképe, ezért veszítse el azt is és ne meríthessen belőle többé semmilyen reménységet a halhatatlanságra. Ebben az értelemben veendő az is, hogy amikor az apostol arra emlékezteti az efézusbelieket (Ef. 2:11-12.), hogy ők azelőtt "a szövetségtől távolvalók", "Izrael társaságától idegenek", "Isten nélkül válók", "Krisztus nélkül valók" voltak, akkor megemlíti, hogy nem voltak részesei a körülmetélkedésnek sem. Ez által képlegesen azt akarja mondani, hogy akik nem kapták meg az ígéret külső jegyét, azok magából az ígéretből is ki vannak rekesztve. Arra a másik ellenvetésükre pedig, hogy az Isten dicsőségét visszük át teremtett dolgokra, ha azoknak ily nagy erőt tulajdonítunk, és így ugyanannyival meg is rövidítjük azt, hamar megfelelhetünk. Mi a teremtett dolgokba nem helyezünk semmilyen erőt sem. Mi csak azt mondjuk, hogy az Isten aszerint, amint alkalmasnak látja, közegeket és eszközöket használ fel, hogy minden az Ő dicsőségét szolgálja, mivelhogy Ő mindenek Ura és mindenekkel rendelkezik. Tehát, amiként a kenyér és más eledelek által táplálja a testünket, amiként a nap által világítja meg a mindenséget, s amiként a tűz által ad meleget, és mégis mind a kenyér, mind a nap, mind a tűz semmi volna, ha ezek által, mint eszközök által Ő nem közölné velünk áldásait: ugyanúgy táplálja lelkileg hitünket a sákramentumok által, amelyeknek semmi más szerepük nincs, mint hogy láthatóan a szemünk elé tárják az Isten ígéreteit. És amiképen óvakodnunk kell attól, hogy más olyan teremtett dolgokhoz is, amelyeket Isten jóvolta a mi hasznunkra rendelt s amelyeknek szolgálatai által bennünket az Ő jóságos ajándékaiban bőven részeltet, hozzátapadjon a bizalmunk és azokat úgy csodáljuk és magasztaljuk, mintha belőlük származnék az áldás: ugyanúgy nem szabad a sákramentumokra sem reáfüggesztenünk a bizalmunkat, sem az Isten dicsőségét reájuk áthárítanunk, hanem rajtuk túlhaladva Őhozzá magához kell hitünkkel és dicséretünkkel felemelkednünk, aki a sákramentumoknak is, valamint minden egyéb dolognak is szerzője.
Ha pedig magában a "sákramentum" szóban keresnek jogcímet tévelygésükre, annak nem sok értelme van. A latin "sacramentum" szónak - mondják - sokféle jelentése található ugyan elismert íróknál, ezek közül azonban csak egy illik ezekre a jegyekre, t. i. amikor azt az ünnepélyes eskütételt jelenti, amellyel a katona a hadseregbe való besoroztatása alkalmával felesküszik hadurának. Amiképen ugyanis ezzel a katonai "sákramentummal" hűséget esküsznek az újoncok haduruknak és elkötelezik magukat a hadiszolgálatra, úgy ezek által a jegyek által mi is vezérünknek valljuk Krisztust és bizonyságot teszünk arról, hogy az Ő zászlaja alatt harcolunk. (101) Felhoznak emellett még más hasonlatokat is, hogy a dolgot annál jobban megvilágosítsák. Amint a rómaiakat megkülönböztette tógájuk a palliumos görögöktől, (102) vagy amint Rómában az egyes rendeket is meg lehetett ismerni a jelvényeikről, pl. a szenátorokat a lovagokkal szemben bíbordíszükről és félholdalakú kapoccsal ékes lábbelijükről, viszont a lovagokat a közemberekkel szemben gyűrűjükről: (103) úgy viseljük mi is ezeket a mi jelvényeinket, hogy megkülönböztessük magunkat a hitetlenektől. Én azonban váltig állítom, hogy amikor a régiek e jegyeket elnevezték "sákramentumoknak", egyáltalán nem arra gondoltak, miként használták ezt a szót a latin írók, hanem a saját céljuknak megfelelően azt az új jelentést fűzték hozzá, amely szerint egyszerűen szent jegyeket kell alatta érteni.
Ha még tovább is akarjuk folytatni ezt a felesleges vitát, reámutathatunk arra, hogy a régiek a "sacramentum" szót ugyanúgy vitték át ennek a jelentésnek a megjelölésére, ahogy a hit latin nevét is annak a jelzésére, amit most szoktunk alatta érteni. Mert noha "fides" eredetileg az ígéretek megtartásában megnyilvánuló hűséget jelentette, ők mégis a bizonyosságot jelölték ezzel a szóval, vagyis azt a bizonyos meggyőződést, amelyet valakinek a hűsége felől - táplálunk. (104) Hasonlóképen a ,,sacramentum" is, amely eredetileg a katona cselekménye volt, amely által elkötelezte magát hadurának, átváltozott a hadúr cselekményévé, amely által befogadja a katonákat seregébe. A sákramentumokban ugyanis megígéri az Úr, hogy Ő minékünk Istenünk lesz és mi az Ő népe leszünk. Azonban hagyjuk ezeket a bíbelődő érveket, hiszen sok, nyilvánvaló bizonyítékkal ki lehet mutatni, hogy a régiek nem akartak mást kifejezni ezzel a szóval, csak azt, hogy a sákramentumok szent és lelki dolgoknak a jegyei. A felhozott hasonlatokat mi is elfogadjuk. De nem engedjük meg, hogy, ami a sákramentumokban másodrendű,
azt fődologgá, vagy éppen egyedüli fontosságúvá tegyék. Mert a fődolog bennük az, hogy a hitünk javát szolgálják Isten előtt; másodsorban következik az, hogy az emberek előtt is megbizonyítják hitvallásunkat. Ezt a másodrendű jelentőségüket csakugyan találóan fejezik ki a fenti hasonlatok.
Viszont arra is vigyáznunk kell, hogy míg ezek a sákramentumokat megerőtlenítik és igazi hasznuktól megfosztják, addig az ellentétes oldalon vannak mások, (105) akik a sákramentumokba nem tudom miféle titokzatos erőket képzelnek bele, amelyekről sehol sem. olvassuk, hogy az Isten belehelyezte volna azokba. Ez a tévelygés, nagy veszedelmére válik a félrevezetett egyszerű és járatlan lelkeknek, amikor így egyfelől megtanulják az Isten ajándékait ott keresni, ahol azok egyáltalán nem találhatók meg, másfelől lassanként elvonatnak az Istentől, hogy hiábavalóságok után fussanak. Azok, akik ilyenfajta tant hirdetnek, két csoportra oszthatók. Az egyikbe tartozók azt tanították, hogy az Új-Szövetség sákramentumai, vagyis azok, amelyek most a keresztyén egyházban gyakorlatban vannak, az embert megigazítják és a kegyelmet közük vele, ha csak halálos bűnnel akadályt nem vet ez elé. (106) Ki sem lehet mondani, milyen végzetes és milyen pusztító hatású ez a felfogás, - és pedig annál inkább, mivel hosszú évszázadokkal ezelőtt, az egyháznak nagy kárára, a föld kerekségének jó részén uralomra jutott. Egészen bizonyos, hogy az ördög találmánya. Mert amikor megigazulást ígér az embereknek hit nélkül, végromlásba és kárhozatba dönti a lelküket. Azokat, akik ezt a felfogást vallják, megtévesztette a sákramentumoknak az a túlzott magasztalása, amellyel a régi íróknál találkozunk, mint amikor pl. Augustinus azt írja (a 73. Zsoltár magyarázatának bevezetésében), (107) hogy az Ó-Szövetség sákramentumai csak ígérték az üdvösséget, a mieink ellenben valósággal adják. Mivel nem vették észre, hogy ezek és hasonló más szólásmódok költői túlzások, ők maguk is elterjesztették szélsőséges képtelenségeiket, de a régiek írásaitól már egészen eltérő értelemben. Augustinus ugyanis nem akart ezzel mást mondani, mint amit egyebütt is megírt (Epist. 5.), (108) hogy t. i. a mózesi törvény sákramentumai előhírnökei a Krisztusnak, a mieink pedig már hírnökei, mintha azt mondaná: azok úgy ábrázolták ki, mint akire még várni kell, a mieink pedig úgy mutatják fel, mint jelenlevőt, aki már megérkezett. Ezt könnyen megállapíthatja mindenki, aki közelebbről is megtekinti az idézett helyet, de kitűnik ez Augustinusnak egyik prédikációjából is, amelyben kereken kijelenti: a zsidók sákramen-
tumai különböztek a mieinktől a jelek dolgában, de megegyeztek velük magában a jelzett dologban; különböztek a látható külsőségben, de megegyeztek a lelki erőben. (Homil. in Joan. 26.) (109) Ezért hát álljon minden vitán felül, hogy a sákramentumoknak nincs más, szerepük, mint az Isten igéjének, vagyis az, hogy felajánlják nekünk és elénktárják Krisztust és Őbenne a mennyei kegyelem gazdag ajándékait. De nem származik belőlük semmilyen áldás vagy haszon senkire sem, aki nem hittel él velük. A másik csoportba tartozók tévelygései nem olyan veszedelmesek, de azért ugyancsak tévelygések. (110) Mert ezek is azt hiszik, hogy a sákramentumokhoz valamilyen rejtett erő fűződik és kapcsolódik, úgy hogy a Szent Lélek kegyelmi ajándékai bennük osztatnak ki, amiképen a bort serlegben kínálják fel; holott csak az a feladatuk, hogy hirdessék és megbizonyítsák előttünk az Istennek irántunk való jóakaratát, és ennél többet nem is tehetnek, ha közre nem működik a Szent Lélek, aki elménket s szívünket megnyitja és ennek a bizonyságtételüknek a befogadására fogékonyakká tesz minket. Világosan kitűnik ebből, hogy milyen különbség és eltérés van az isteni kegyelem ajándékai között. A sákramentumok ugyanis olyanok, mintha követek volnának, akik nem maguk hozzák ugyan, de hírüladják és megmutogatják nekünk mindazt, amit az Isten gazdag jóvoltából kaptunk. A Szent Lélek pedig, akit nem a sákramentumok közvetítenek mindenkihez különbség nélkül, hanem akit az Isten egyénenként tölt ki az Övéire, - Ő az, aki az Isten kegyelmét magával hozza, a sákramentumoknak foganatot szerez bennünk és azokat gyümölcsözőkké teszi.
A sákramentum szó, amint annak értelmét eddig kifejtettük, felöleli általában mindazokat a külső jeleket, amelyeket az Isten valaha is kijelölt az embereknek avégre, hogy általuk biztosabbá és erősebbé tegye a hitüket az Ő ígéreteinek igazsága felől. Némelykor a természeti dolgokban adott, máskor meg csodatételekben mutatott ilyen jeleket. Az előbbi esetre példa az, amikor Ádámnak és Évának az "élet fáját" adta a halhatatlanság zálogaként, hogy, amíg ennek a fának gyümölcséből esznek, bizonyossággal számíthassanak arra. (I. Móz. 2:9. - 3:24. - 9:12 skk.) Vagy amikor Noénak és ivadékának a szivárványt rendelte annak emlékeztető jeléül, hogy ezután nem pusztítja el többé a földet özönvízzel. Ezek Ádám és Noé számára sákramentumok voltak. Nem mintha az a fa bárkit is halhatatlanságban részeltethetett volna, hiszen azt a saját maga számára sem biztosíthatta, vagy a szivárvány képes lett
volna a vizek fékentartására, amikor nem egyéb, mint csupán a nap sugarainak visszaverődése a szembenlevő felhőkön; hanem azért, mert ezekre a dolgokra az Isten nyomta rá azt a bélyeget, hogy az Ő szövetségeinek bizonyságai és pecsétjei legyenek.. Azelőtt is fa volt a fa és szivárvány volt a szivárvány. De amikor mintegy rájuk írta Isten az Ő igéjét, új tartalmat nyertek és olyasmikké váltak, amik azelőtt nem voltak. Hogy pedig ezt ne vélje senki üres beszédnek: a szivárvány máig is bizonysága számunkra annak a szövetségnek, amelyet az Úr Noéval kötött és valahányszor feltekintünk rá, leolvashatjuk róla azt az ígéretet, hogy a földet soha többé özönvíz nem fogja elpusztítani. Ha tehát valami tudós ember, aki mosolyog a mi hitünk együgyűségén, azzal áll elő, hogy az a színpompa a visszaverődő napsugarakból és a szembenlevő felhőkből egészen természetesen áll elő: mi igazat adunk ugyan neki, de viszont mi is mosolygunk az ő nehéz felfogásán, aki nem érti meg, hogy Isten a természet Ura, aki az elemeket szabad tetszése szerint használja fel a maga dicsőségének szolgálatára. Ha a napra, a csillagokra, a földre, a kövekre is ilyen emlékeztető jelek bélyegét nyomta volna rá, akkor azok is mind sákramentumok lennének számunkra. Mert hát miért van az, hogy más az értéke a nyers ezüstnek és a pénzzé vertnek, holott teljesen ugyanaz az érc mindakettő? Nemde azért, mert amabban az ezüstnek csak természeti sajátosságai vannak meg, emez pedig a hivatalos formára kisajtolva pénzzé vált és ezáltal új értéket nyert? És az Isten ne jelölhette volna meg igéjével bizonyos teremtményeit, hogy ami azelőtt puszta természeti elem volt, sákramentummá váljék? - A másik fajta sákramentumra például szolgálhat az, amikor Isten a gyapjút harmattal öntözte, míg a föld száraz maradt, majd a földet öntözte meg, míg a gyapjú érintetlen maradt, hogy ezáltal Gedeont biztosítsa a győzelem felől (Bír. 6:37-40.); vagy amikor a napórán tíz vonallal visszafordította az árnyékot, hogy ezáltal Ezékiásnak gyógyulást ígérjen. (II. Kir. 20:9-11. - És. 38:7-9.) Ezek is sákramentumok voltak, mivel az illetők gyenge hitének támogatására és megszilárdítására történtek.
Azonban a jelen fejtegetésnek az a feladata, hogy különösképen azokat a sákramentumokat tárgyalja meg, amelyeket az Úr állandó sákramentumokúl rendelt az Ő egyházában, hogy általuk a közös hitben és a közös hit megváltásában tápláltassanak az Övéi. Ezek pedig nemcsak bizonyos jelekben, hanem szertartásokban állanak; vagy ha úgy tetszik, itt bizonyos szertartások szere-
pelnek jelek gyanánt. Eszerint az ilyen sákramentumokat úgy is meghatározhatjuk, hogy olyan szertartások, amelyek által nevelni és erősíteni akarta az Úr Övéinek hitét. Ezek is többfélék voltak a különböző korszakok szerint, amelyekben ilyen vagy amolyan módokon tetszett az Istennek magát az embereknek megjelentenie. Ábrahámnak ugyanis és az ő ivadékainak elrendelte a körülmetélkedést (I. Móz. 17:10-11.), amihez később a mózesi törvényben hozzájárultak a tisztálkodások és áldozatok. Ezek voltak a zsidók sákramentumai egészen a Krisztus eljöveteléig. Ő ezeket eltörölte és azt a két sákramentumot rendelte, amelyekkel ma is él a keresztyén egyház, t. i. a keresztséget és az úrvacsorát. (Máté 28:19. - 26:26-28.) De azért azok a régi sákramentumok is ugyanazt célozták, ami most a mieinknek rendeltetése, hogy t. i. az embereket Krisztushoz vezessék és szinte kézenfogva hozzávigyék, vagyis inkább Őt magát mintegy képben kiábrázolják és megismerhetően felmutassák. Ugyanis, amint fentebb már kifejtettük, úgyszólván pecsétek ezek, amelyek hitelesítik az Isten ígéreteit, az pedig egészen bizonyos, hogy Isten soha semmilyen ígéretet nem adott az embereknek, amely nem Krisztusban foglaltatnék benne (II. Kor. 1:20.), az Isten bármilyen ígéretéről is csak úgy tanúskodhatnak tehát a sákramentumok, ha Krisztust tárják elénk. Csak az az egy különbség áll fent, hogy amazok a sákramentumok a megígért Krisztust formázták vázlatosan, amikor még csak eljövendő volt, ezek pedig már úgy tesznek róla bizonyságot, mint aki eljött és megjelentetett. Mindez sokkal világosabbá válik, ha részletesebben és egyenként is kimutatjuk róluk. A körülmetélkedés jelkép volt a zsidók számára, amely arra emlékeztette őket, hogy mindaz, ami az ember magvából származik, vagyis általában az emberi természet, megromlott és nyesésre van szüksége; továbbá bizonyság és emlékeztető jel volt számukra, amely megerősíthette hitüket az Ábrahámnak adatott isteni ígéretben - a "megáldott mag" felől, akiben majd megáldatik a föld minden népe és akitől ők maguk is várhatták megáldatásukat. (I. Móz. 22:17-18.) Ez az üdvösségszerző Mag pedig, amint Páltól is tudhatjuk (Gal. 3:16.), Krisztus, akiben egyedül remélhették, hogy visszanyerik azt, amit Ádámban elvesztettek. Az volt tehát számukra a körülmetélkedés, ami a Pál tanítása szerint Ábrahám. számára is volt (Róm. 4:11.): t. i. a hitből való megigazulás jegye, vagyis megerősítő pecsét, amely biztosította őket: azt a hitet, amellyel az eljövendő "Magot" várják, Isten nekik igazságukúl (iustitia) tulajdonítja. A mosakodások és tisztálkodások
elébük tárták azt a tisztátalanságukat, rútságukat és megfertőzött ségüket, amely természetüket beszennyezte; egyúttal azonban biztosították őket egy más "megmosatásról" is, amely minden szennyet eltöröl és lemos. (Zsid. 9:13-14. - I. Ján. 1:7. - Jel. 1:5.) Ez az ígéret is Krisztusban teljesedett be, akinek vére által tisztára mosattunk és akinek sebei által meggyógyultunk. (És. 53:5. - I. Pét. 2:24.) Az áldozatokból meg kellett győződniük bűnös voltukról, s egyúttal megérthették belőlük azt is, hogy szükség van valamilyen elégtételre, amely az Isten igazságosságát kielégítse; és hogy ezért lesz majd egy Főpap, az Isten és az emberek között közbenjáró, aki vérének kiontásával eleget tesz az Isten igazságosságának, és lesz majd olyan engesztelő áldozat, amelyet Isten elfogad a bűnök bocsánatára. Ez a Főpap Krisztus volt, aki saját vérét ontotta és maga volt az áldozat. (Zsidókhoz írott levél.) Mindhalálig való engedelmességében ugyanis Önmagát mutatta be áldozatul az Atyának, és ezzel eltörölte az ember engedetlenségét, amely az Isten haragját felköltötte. (Fil. 2:3.)
Ami a mi sákramentumainkat illeti, ezek annyival világosabban állítják elénk Krisztust, amennyivel közelebbről megismerhettük Őt azóta, hogy az Atya Őt valóban meg is jelentette úgy, amint megígérte. A keresztség ugyanis arról tesz bizonyságot, hogy megtisztultunk és megmosattunk; az úrvacsora pedig arról, hogy megváltattunk; a víz a megmosatást, a vér az elégtételt jelképezi. Mindkettőt a Krisztusban nyerjük el, aki - mint János mondja (I. Ján. 5:6. 8.) - "víz és vér által jött el", vagyis azért, hogy megtisztítson és megváltson. Erről tesz bizonyságot a Szent Lélek is, úgy hogy hárman tesznek együtt bizonyságot: a víz, a vér és a Lélek; a vízben és a vérben a megtisztulásnak és a váltságnak bizonyságtételét bírjuk, a Lélek pedig, a legfőbb bizonyságtevő, bizonyosakká tesz bennünket amazok bizonyságtételének az igazsága felől. Ez a felséges titok ábrázolódott ki világosan a Krisztus keresztjén, amikor az Ő szent oldalából víz és vér folyt ki. (Ján. 19:34.) Joggal beszél ezért erről Augustinus úgy, mint a mi sákramentumaink forrásáról. (Több helyen olvasható ez Augustinusnál.) (111) Ezekről azonban kissé bővebb fejtegetésekbe kell bocsátkoznunk.
A keresztségről.
A keresztséget azért adta nekünk Isten, hogy szolgálja elsősorban a mi hitünknek javát Ő előtte, azután pedig vallástételünket is az emberek előtt. Szereztetésének mind a két célját sorra fogjuk venni. A hitünk szempontjából viszont hármas jelentősége van a keresztségnek és ezeket is egyenként meg kell tárgyalnunk.
Az első abban áll, hogy Isten a keresztséget megtisztulásunk jelképéül és bizonyságául adta elénk, vagy, hogy jobban megvilágítsam, mint valami hírnököt küldi hozzánk, aki által biztosítani akar bennünket, hogy Ő minden bűnünket úgy elmosta, eltörölte és eltüntette, hogy azok soha többé az Ő szeme elé nem kerülhetnek, emlékezetébe nem juthatnak, nekünk rovásunkra nem számíttathatnak; mert Ő azt akarja, hogy mindenki, aki hisz, a bűnök bocsánatára kereszteltessék meg. (Máté 28:19. - Ap. Csel. 2:38.) Azok tehát, akik azt merték írni, hogy a keresztség nem egyéb, mint jelvény és ismertető jegy, amely által vallásunkról az emberek előtt színt vallunk, amiként a katonák magukon hordják hivatásuknak ismertető jeléül fejedelmük jelvényeit: kihagyták a számításból azt, ami a keresztségben fődolog. Ez pedig abban áll, hogy a keresztséget azzal az ígérettel együtt kell fogadnunk, hogy, "aki hiszen és megkeresztelkedik, üdvözül". (Márk 16:16.) Ebben az értelemben kell vennünk azt, amit Pál ír (Ef. 5:25-26.), hogy az egyházat vőlegénye, a Krisztus, "megszentelte, megtisztítván a víznek fürdőjével, az Ige által"; és egy más helyen (Tit. 3:5), hogy Isten "az Ő irgalmasságából tartott meg minket az újjászületés fürdője és a Szent Lélek megújítása által"; és amit Péter ír (I. Pét. 3:21), hogy minket "megtart a keresztség". Mert sem Pál nem azt akarta ezzel mondani, hogy a mi megtisztulásunk és megtartatásunk a víz közreműködése által megy végbe, vagy hogy a víz a mi megtisztulásunknak, újjászületésünknek, megújulásunknak eszköze; sem Péter nem úgy érti, mintha a vízben rejlenek a mi megtartatásunk oka; hanem mindketten csak azt mondják, hogy ezeknek az ajándékoknak az ismerete és bizonyossága szemlélhető ebben a sákramentumban, amint ez eléggé világosan ki is tűnik szavaikból. Mert Pál együvé kapcsolja egymással a vízzel való keresztséget és az élet igéjét, mintha azt mondaná: az Evangélium hírül adja nekünk megtisztúlásunkat és megszenteltetésünket, a keresztség pedig hitelesíti számunkra ezt a híradást. Péter meg folytatólag hozzáteszi, hogy a keresztség "nem a test szennyének lemosása", hanem az Isten, előtt való "jó lelkiismeret", amely a hitből származik.
De azért ne úgy gondoljuk a dolgot, mintha a keresztség csak a múltra vonatkoznék, úgy hogy újabb bűneinkre, amelyekbe a keresztség után esünk bele, valami másban kellene újabb orvosságot keresnünk. (112) Ez a tévelygés vezetett egyeseket arra régente, hogy csak életük végóráján, sőt szinte utolsó pillanataikban akarták felvenni a keresztsiéget, hogy így egész életükre bűnbocsánatot nyerjenek. (113) Nem, hanem úgy kell elgondolnunk a dolgot, hogy bármely időpontban kereszteltetünk is meg, egyszerre az egész életünkre megmosatunk és megtisztulunk. Tehát valahányszor újra vétkezünk, fel kell majd újítanunk magunkban a keresztségünk emlékezetét és ezzel a visszaemlékezéssel úgy fel kell fegyvereznünk lelkünket, hogy mindig bizonyos és nyugodt lehessen bűneinek bocsánata felöl. Mert ha úgy tűnik is fel, hogy egyszeri kiszolgáltatásával a keresztség elmúlt, azért a később elkövetett bűnök miatt sem veszíti el érvényességét, mert hiszen a Krisztus tisztaságát nyertük el benne, az pedig mindig épségben marad, semmilyen folt meg nem ronthatja, sőt ellenkezőleg, minden mi szennyünket beborítja és eltünteti. Ebből azonban senki se siessen jogcímet meríteni arra, hogy tehát a jövendőben szabadon vétkezhetik, mert ilyen vakmerőségre a fentiekkel bizonyára senkit sem akarunk a legkevésbbé sem tanítani; hanem csak azoknak szól ez a tanítás, akik miután vétkeztek, vétkeik súlya alatt gyötrődve és senyvedve sóhajtoznak, - hogy legyen miből bátorodást és vigasztalást meríteniük és ne dőljenek végromlásba és kétségbeesésbe. Így mondja Pál is (Róm. 3:25.), hogy a Krisztus engesztelő áldozatúl adatott érettünk "az előbb elkövetett bűnök" bocsánatára. Ezzel nem tagadja azt, hogy ezután is és mind halálunkig állandóan Őbenne nyerünk bűnbocsánatot, hanem azt fejezi ki, hogy az Atya Őt csak a nyomorúlt bűnösöknek adta, akik lelkiismeretük tüzes vasától megsebzetten orvosért esengenek. Ezeknek ajánlja fel Isten az Ő irgalmasságát. Akik ellenben csak azt lesik, hogyan meríthetnek büntetlenségükből alkalmat és jogcímet a vétkezésre, azok csak az Isten haragját és ítéletét hívják ki maguk ellen. Egy másik vigasztalást is nyújt nekünk a keresztség: azzal, hogy elénk tárja a Krisztusban való megöldököltetésünket és új életünket. Hiszen, - amint Pál mondja (Róm. 6:3-4.), - "ha az Ő halálába kereszteltettünk meg", akkor "eltemettettünk Ővele együtt a halálba", - "hogy új életben járjunk". Ezekben a szavakban nemcsak az Ő példájának követésére buzdít bennünket, mintha azt mondaná, a keresztség arra int minket, hogy mintegy a Krisztus halálához hasonlatosan mi is hal-
junk meg bűnös kívánságainknak, és mintegy az Ő feltámadásához hasonlatosan mi is támadjunk fel igaz életre; hanem ennél sokkal mélyebb dolgot ad elénk, azt t. i., hogy a keresztség által Krisztus az Ő halálának részeseivé avatott bennünket, hogy abba mintegy beleoltassunk. És amint az oltóág éltető erejét és táplálékát attól a gyökértől kapja, amelybe beoltották, úgy azok, akik a keresztséget igazán hittel veszik, valósággal megtapasztalják a Krisztus halálának hatékonyságát testüknek megöldököltetésében, és egyben feltámadásáét is lelküknek megelevenedésében. Ebből indul aztán ki az apostol buzdítása: hogyha a Krisztuséi vagyunk, halottaknak kell lennünk a bűn számára és élnünk kell az igazságnak (iustitia). Egy másik helyen (Kol. 2:11-12.) ugyanígy érvel: hogy t. i. körülmetéltettünk és levetkőztük az ó-embert, amikor Krisztussal "együtt eltemettettünk a keresztségben". És ebben az értelemben nevezi a keresztséget a fentebb idézett helyen (Tit. 3:5.) az újjászületés és megújulás fürdőjének. Így keresztelt először János, azután az apostolok is, "a megtérés keresztségével a bűnöknek bocsánatára" (Máté 3:11. - Luk. 3:3. - Ján. 3:23. - 4:1-2. - Ap. Csel. 2:38.), a "megtérés" alatt ilyen újjászületést értve, a "bűnöknek bocsánata" alatt pedig a megtisztulást. Ebből az is egészen bizonyosan kitűnik, hogy szakasztott ugyanaz volt a János szolgálata is, mint amellyel később az apostolok bízattak meg. Mert azáltal nem lesz mássá a keresztség, hogy más kezek szolgáltatják ki; viszont az azonos tanítás, amely hozzáfűződik, bizonyítja az azonosságát. A tanításukban megegyeztek János és az apostolok: egyaránt a megtérésre, egyaránt a bűnök bocsánatára és egyaránt a Krisztus nevére kereszteltek, aki által van a megtérés és a bűnök bocsánata. János azt mondotta róla, hogy Ő "az Istennek ama báránya, aki elveszi a világnak bűneit." (Ján. 1:29.) Ezzel azt tanította, hogy Ő az Istent kiengesztelő áldozat, a mi Megbékéltetőnk és Megtartónk. Mit tehettek még hozzá ehhez a vallástételhez az apostolok? Mit jelent hát az, amit János mondott (Máté 3:11. - Luk. 3:16.), hogy ő ugyan vízzel keresztel csak, de eljön a Krisztus, aki Szent Lélekkel és tűzzel fog keresztelni? Erre röviden meg lehet felelni. Ezzel ugyanis nem az egyik keresztséget akarta a másiktól megkülönböztetni, hanem csak a maga személyét hasonlította össze a Krisztuséval: ő maga csak a vízkeresztség kiszolgáltatója, Az ellenben a Szent Lélek ajándékozója, aki ezt a hatalmát látható csodatétellel is meg fogja jelenteni, amikor majd tüzes nyelvek alakjában tölti ki az apostolokra a Szent Leiket. Dicsekedhettek-e az apostolok bár-
mivel is, ami ezt felülmúlná? Vagy azok, akik ma keresztelnek? Mindnyájan csak a külső jelnek a kiszolgáltatói, de a belső kegyelmi ajándéknak Krisztus a szerzője. (114) Mindezek, amelyeket egyrészt a megöldököltetésről, másrészt a megtisztulásról mondottunk, árnyékosan kiábrázoltattak már az Izráel népében is, amelyről éppen ezért mondja az apostol (I. Kor. 10:2.), hogy "megkeresztelkedett a felhőben és a tengerben". A megöldököltetés nyert kiábrázolást akkor, amikor az Úr, kiragadva őket a Fáraó kezéből és kegyetlen rabszolgaságából, útat készített nekik a Vörös Tengeren át és magát a Fáraót meg az egyiptomi hadakat, amelyek a nyomukban voltak és már-már a hatalmukba kerítették őket, belevesztette a tengerbe. (II. Móz. 14:21-29.) Mert a keresztségben azt ígéri és az adott jellel azt mutatja is nekünk Isten, hogy az Ő hatalma által minket is ugyanígy szabadított meg és mentett meg az egyiptomi rabságból, vagyis a bűn rabszolgaságából és ugyanígy veszítette el a mi Fáraónkat, az ördögöt is, még ha az ezután sem szűnik is meg minket háborgatni és sanyargatni. Azok az egyiptomiak sem tűntek ugyan el a tenger mélységeibe, hanem a partra kivetve, borzalmas látványukkal még mindig rémületben tarthatták az izraelitákat, de többé már mégsem árthattak nekik. Ugyanúgy ez a mi ellenségünk is még mindig fenyegetőzik ugyan, mutogatja fegyverzetét és érezteti erejét, de győzelmet rajtunk nem nyerhet többé. A felhő viszont a megtisztulás jelképe volt. (IV. Móz. 9:15-23.) Mert amiképen akkor beborította az Úr Izraelt a föléje vont felhővel és beárnyékolta őket, hogy a nap kegyetlen hevétől el ne tikkadjanak és el ne bágyadjanak, a keresztségből megtudjuk, hogy ugyanúgy borít be és védelmez meg minket is a Krisztus vére, hogy az Isten haragja, amely elviselhetetlen tűz, ne sújthasson minket.
Az eddigiekből kiderül már az is, milyen téves felfogás az, amelyet némelyek tanítottak, hogy t. i. a keresztség voltaképen az eredendő bűntől és az Ádámról minden ivadékára továbbszállott romlástól oldoz fel és szabadít meg minket, és ugyanabba az igaz állapotba és természetünknek ugyanabba a tisztaságába helyez vissza bennünket, amellyel Ádám bírt volna, ha megmaradt volna eredeti ártatlanságában, amelyben teremtetett. (115) Mert akik ilyesfélét tanítanak, azok soha nem értették meg, mi az eredendő bűn, mi az eredeti igaz állapot, mi a keresztség kegyelemajándéka. Az eredendő bűn természetünknek az a gonoszsága és romlottsága, amely először is reánkvonja az Isten haragját, azután pedig megtenni bennünk azokat a cselekedeteket is, amelyeket a Szentírás
a "test cselekedeteinek", nevez. (Róm. 5:12. - 6:20-21. - 7:18-24.) És voltaképen ez az, amit a Szentírás "a bűn" nevével jelez. A belőle származó cselekedeteket pedig, mint amilyen a paráznaság, bujálkodás, lopás, gyűlölködés, civakodás, gyilkosság, dorbézolás, az előbbiek értelmében inkább a bűn gyümölcseinek kellene nevezni, ámbár a Szentírás gyakran nevezi ezeket is "bűnöknek".
Ezt a két dolgot tehát egymástól gondosan megkülönböztetve, tudnunk kell, hogy maga a mi természetünk minden ízében olyan megromlott és elferdült, hogy már tisztán ezért a romlottságunkért is méltán jutunk az Isten kárhoztatásába és ítéletébe, mert Ő előtte semmi sem lehet kedves, csak ami igaz, ártatlan és tiszta. Magukkal hozzák ezt a kárhoztatást már anyjuk méhéből még a csecsemők is: habár bűnös voltuknak gyümölcseit még nem termették meg, mégis magukban hordják a csíráját, sőt mintegy maga az egész természetük csírája a bűnnek és ezért az Isten előtt szükségképen útálatos és megvetett. A keresztség által már most a hívő ember megbizonyosodik afelől, hogy ezt a kárhoztatást az Isten levette róla és messze elvetette tőle. Ebben a jelben ugyanis, amint mondottuk, azt hirdeti nekünk az Úr, hogy teljes és tökéletes bocsánatot szerzett, amely eltörli mind vétkességünket, amely ellenünk szólt, mind büntetésünket, amellyel vétkességünkért bűnhődnünk kellett volna. Ugyanakkor elnyerik a hívők az Isten előtt igaz voltukat is, de csak azt, amelyen kívül mást ebben az életben nem érhet el az Isten népe, t. i. a beszámítás által valót, vagyis azt, hogy az Isten az ő irgalmasságából úgy tekinti őket, mintha igazak és ártatlanok volnának. - Másodsorban azután: ez a romlottság nem szűnik meg bennünk, hanem állandóan új meg új gyümölcsöket terem, éppen azokat, amelyekről fentebb, mint a "test cselekedeteiről" szólottunk, éppúgy, amint az égő kemence állandóan leheli magából a lángot és a szikrákat, vagy ahogy a szökőforrás szünet nélkül lövelli ki a vizet. Akik tehát az eredendő bűnt úgy határozták meg, hogy az a mi eredeti igaz-voltunknak a hiánya, (116) azok nem juttatták elég jellegzetesen kifejezésre az erejét és hatékonyságát. Mert nem csak hogy a jóban szegény és hiányos a mi természetünk, hanem olyan termékeny és dús mindenféle rosszban, hogy sohasem marad etekintetben meddő. Akik azt mondották, hogy az eredendő bűn nem más, mint a bűnös kívánkozás, (117) nem használtak éppen helytelen kifejezést, csak tették volna hozzá azt, - amit egyáltalán nem akarnak elismerni, - hogy minden, ami az emberben van, az értelemtől kezdve
az akaratig, a létektől kezdve a testig, mindenestől meg van rontva és át van hatva ettől a bűnös kívánkozástól, vagy' (rövidre fogva a dolgot) önmagában véve az egész ember nem más, mint merő bűnös kívánkozás. Ez a kívánkozás egészen sohasem szűnik meg és nem hal ki az emberből mindaddig, míg a halál meg nem szabadítja "a halálnak ettől a testétől" és így teljesen le nem vetkezi önmagát az ember. A keresztség ugyan azt hirdeti nekünk, hogy a mi Fáraónk elmerült és bűnünk megöldököltetett; de nem úgy, hogy többé már nincs is és nekünk már semmi bajt sem okoz, hanem csak úgy, hogy nem diadalmaskodhatik rajtunk. Mert mindaddig, amíg testünknek ebbe a tömlöcébe zárva élünk: bennünk lakoznak a bűnnek maradványai; csakhogy, ha a keresztségben Istentől kapott ígérethez hittel ragaszkodunk, nem hatalmaskodhatnak és nem uralkodhatnak rajtunk.
Azonban senki se essék tévedésbe és ne tetszelegjen magának az ő bűnében, amikor azt hallja, hogy a bűn mindig bennünk lakozik. Nem azért mondottuk ezt, hogy a vétkezők nyugodtan szenderegjenek vétkeikben; hanem csak azért, hogy akiket a test ingerel, háborgat és szúrdal, meg ne tántorodjanak és bátorságukat el ne veszítsék, hanem értsék meg, hogy még csak úton vannak a cél felé és tartsák már azt is nagy előhaladásnak, ha észlelhetik, hogy naponként csak egy kicsinykével is csökken bennük a bűnös kívánkozás; míg majd egyszer elérkeznek oda, ahova törekszenek, t. i. testüknek végső megsemmisüléséhez, ami ennek a halandó életnek a megsemmisülésében következik be. Így kell tehát a dolgot felfognunk: megkereszteltetünk a mi testünknek megöldököltetésére; ez elkezdődik bennünk a keresztségtől fogva; azután naponként előbbre haladunk benne; végűl pedig teljességre jut, amikor ebből az életből elköltözünk az Úrhoz.
Végül még egy nagy vigasztalást nyer a mi hitünk a keresztségből. Arról biztosít ugyanis bennünket, hogy nemcsak a Krisztus halálába és életébe oltattunk bele, hanem magával a Krisztussal is annyira egyesültünk és összeforrtunk, hogy minden javainak részeseivé lettünk. (Máté 3:13-45.) Azért magasztalta ugyanis fel és szentelte meg a keresztséget az Ő tulajdon testével, hogy azt velünk közösen viselje, mint nagyon erős kötelékét annak az egységnek és közösségnek, amelyre velünk lépni méltóztatott. Így Pál is (Gal. 3:27.) azt, hogy Isten fiai vagyunk, azzal bizonyítja, hogy a keresztségben "Krisztust öltöztük fel".
Az emberek előtt való vallástételünket pedig úgy szolgálja a
keresztség, hogy ismertető jel, amely által nyílván megvalljuk, hogy mi az Isten népéhez akarunk számíttatni, és bizonyságot teszünk arról, hogy mi egyazon Isten tiszteletében, egyazon vallásban egyetértünk minden keresztyénnel; egyszóval nyilvánosan vallást teszünk a mi hitünkről, hogy ne csak szívünkből szálljon fel az Isten dicsérete, hanem hirdesse azt nyelvünk és, ahogyan éppen kifejezésre tudja juttatni, testünk minden tagja is. Mert ekként állíthatjuk egész valónkat, amint illik is, az Isten dicsőségének szolgálatába, amely alól semminek sem szabad kivonnia magát, és ekként a mi példánk által mások is felbuzdulhatnak ugyanerre az igyekezetre. Ez lebegett Pál szeme előtt (I. Kor. 1:13.), amikor azt kérdezte a korinthusiaktól: vajjon nem a Krisztus nevére kereszteltettek-é meg? Arra célzott ugyanis, hogy amikor az Ő nevére kereszteltettek meg, már azáltal Őneki szentelték oda magukat, az Ő nevére esküdtek fel és az emberek előtt elkötelezték magukat az Ő iránta való hűségre, úgy, hogy senki mást többé nem vallhatnak, csak Krisztust egyedül, ha csak meg nem akarják tagadni azt a vallástételt, amelyet a keresztség által tettek.
Már most, miután kifejtettük, hogy mi volt a célja a mi Urunknak a keresztség szereztetésével, könnyen megállapíthatjuk azt is, hogy milyen értelemben kell azt fogadnunk és vele élnünk? Mivel ugyanis hitünk bátorítására és megerősítésére kapjuk, úgy kell fogadnunk, mintha Isten kezéből vennők; és biztos meggyőződéssel kell lennünk afelől, hogy Ő maga az, aki ez által a jel által szól hozzánk; Ő maga az, aki megtisztít, megmos és vétkeink emlékezetét eltörli; Ő maga az, aki Fia halálának részeseivé tesz bennünket, a Sátánnak és bűnös kívánkozásunknak erejét megtöri, sőt minket az Ő Fiába felöltöztet. Biztos meggyőződéssel kell - mondom - afelől lennünk, hogy mindezeket olyan igazán és bizonyosan megcselekszi a mi lelkünkkel bensőleg, mint amilyen bizonyosan látjuk, hogy külsőleg lemossa, elborítja, körülfogja testünket a víz. Mert éppen az ilyen párhuzam vagy hasonlatosság a sákramentum legbizonyosabb szabálya, hogy t. i. a testi dolgokban lelkieket kell szemlélnünk és felfognunk, ha az Isten jónak látta azokat ilyen képekben kiábrázolni. Nem mintha a sákramentumhoz hozzá volnának kötve, vagy beléje volnának zárva a kegyelem ajándékai, vagy mintha a sákramentum volna az a közeg, vagy eszköz, amely által ez ajándékok velünk közöltetnek, hanem csak azért, mert az által a jel által is bizonyságot tesz az Úr az Ő akaratáról, hogy t. i. mindezekkel a javakkal bennünket meg akar ajándékozni. Szolgáljon ennek bizonyságáúl
Kornélius százados (Ap. Csel. 10:44-48.), aki már előbb elnyerte a bűnbocsánatot és a Szent Léleknek nyilvánvaló ajándékait, és azután keresztelkedett meg, nem azért, hogy ezáltal nagyobb bűnbocsánathoz jusson, hanem hogy a hite váljék annál bizonyosabbá. Valaki talán azt az ellenvetést tehetné: ha nem a keresztség mossa le a bűnöket, miért mondotta akkor Ananiás Pálnak (Ap. Csel. 22:16.), hogy "mossa le az ő bűneit" a keresztség által? Erre azt felelem:, az a kifejezés, hogy mi megkapunk, elveszünk, elnyerünk valamit, amiről hisszük, hogy Isten megadta nekünk, azt is jelentheti, hogy csakugyan akkor eszmélünk reá először, de éppúgy jelentheti azt is,, hogy csak bizonyosabb meggyőződést szerzünk arról, amit már előbb is tudtunk. Ananiás tehát csak ezt akarta mondani: hogy egészen bizonyossá légy, Pál, a te bűneid bocsánata felől, keresztelkedjél meg; a keresztségben ugyanis a bűnbocsánat felől biztosít az Isten, fogadd el hát azt és légy bizonyossá általa. Egyébként pedig ez által a sákramentum által semmit sem nyerünk el, csak amit hit által fogadunk el; ha hiányzik a hit, akkor a sákramentum csak kárhoztatásunkra tanúskodik ellenünk az Isten előtt, mert nem hittünk az Ő ígéretében, amelyet benne közölt. Amennyiben viszont a mi vallástételünknek is jelképe, arról kell általa bizonyságot tennünk, hogy mi bizodalmunkat az Isten irgalmasságába vetjük, tisztaságunkat a Jézus Krisztus által lett bűnbocsánatban bírjuk, és belepünk az Isten egyházába, hogy egyazon hitben és szeretetben megegyezve, minden hívővel lelki egységben éljünk. Ezt akarta kifejezni Pál (I. Kor. 12:13.), amikor így szól: "egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg".
Ha már most igaz az, amit megállapítottunk, hogy t. i. a sákramentumot nem úgy kell fogadnunk, mintha annak kezéből vennők, aki kiszolgáltatja, hanem úgy, mintha magának Istennek a kezéből kapnók, aki kétségtelenül küldi azt nekünk, akkor ebből az is: megérthető, hogy a méltóságához semmit sem tesz hozzá, sem semmit el nem vesz abból az, hogy kinek a keze közvetíti; és amint az emberek közti érintkezésben is, ha valakitől levelet kaptunk, elég csupán a kézírást és a pecsétet felismernünk és egészen mellékes, kicsoda és milyen ember volt a levélhordó, ugyanúgy be kell érnünk azzal, hogy felismerjük a mi Urunk kezeírását és jelét az Ő sákramentumaiban, akárki legyen is a szolga, akitől átvesszük. Ezzel csattanósan megcáfolhatjuk a donatisták (118) tévelygéseit, akik a sákramentum erejét és értékét azzal mérték, méltó, vagy méltatlan ember szolgáltatja-e ki. Ilyenek manapság a mi "visszakereszte-
lóink" (119) is, akik tagadják, hogy mi igazi keresztségben részesültünk volna, mivel a pápai uralom alatt istentelen és bálványimádó papok kereszteltek meg, és emiatt ádáz hévvel hajtogatják az újrakeresztelkedés szükségességét. Ezeknek oktalanságával szemben elég erős érvvel fegyverkezünk fel, ha meggondoljuk, hogy mi nem valamely embernek nevére, hanem az Atya, Fiú és Szent Lélek nevére keresztelkedtünk meg, és ezért a keresztség nem emberek dolga, hanem Istené, akárki legyen is a kiszolgáltatója. Még ha egészen tudatlanok voltak is Isten felől, vagy meg is vetették Őt azok, akik minket megkereszteltek, akkor sem a maguk tudatlanságának vagy szentségtörésének a közösségébe, hanem a Jézus Krisztusban való hitbe iktattak be minket a keresztség által, mivel nem a maguk, hanem az Isten nevére hivatkoztak és csakis az Ő nevére kereszteltek meg minket. Ha pedig az Isten dolga volt ez a keresztség, akkor bizonyára magában foglalta a bűneink bocsánatának, a testünk megöklököltetésének, a lelki megelevenedésünknek és a Krisztusban való részesülésünknek ígéretét. Ha azután azt kérdezik tőlünk, ugyan micsoda hit fűződött a keresztségünkhöz jó néhány esztendőn át, hogy aztán ezzel bizonyítsák be keresztségünknek érvénytelenségét, mert hiszen, a keresztséget csak az ígéretnek hittel fogadott igéje szentelheti meg számunkra, - erre a kérdésre így felelünk meg:: igaz ugyan, hogy mi vakságunkban és hitetlenségünkben sokáig nem tettük magunkévá az ígéretet, amelyet a sákramentumban kaptunk, de azért maga az ígéret mindenkor megállott, szilárd és igaz maradt, mert Isten ígérete volt. Ha az emberek mind hazugok és szószegők volnának is, az Isten igazmondása akkor sem rendül meg; és ha minden ember elkárhoznék is, Krisztus mégis maga az üdvösség marad. Elismerjük tehát, hogy nekünk csakugyan nem volt egy cseppnyi hasznunk sem. a keresztségböl az alatt az idő alatt, amíg felhasználatlanul hagytuk a benne nekünk felajánlott ígéretet, amely nélkül a keresztség semmit sem ér. Most, hogy az Isten kegyelméből kezdünk öntudatra ébredni, vádoljuk ugyan vakságunkat és szívünk keménységét, hogy ily nagy jósága iránt olyan sokáig háládatlanok voltunk, egyébként azonban meg vagyunk győződve arról, hogy maga az ígéret nem vált érvénytelenné. Sőt inkább úgy gondolkozunk, hogy Isten a keresztség által megígérte a bűnbocsánatot és ezt az ígéretét minden hívővel szemben kétségtelenül be is váltja. Ezt az ígéretet a keresztségben nekünk is felajánlotta, ragadjuk meg tehát hittel! Hitetlenségünk miatt sokáig elásott kincs volt ugyan számunkra, de most annál inkább vegyük
birtokunkba a hit által! -Ámde azt hiszik, tüzes kópját csóválnak felénk, amikor felhozzák, hogy Pál újra megkeresztelte azokat, akik .a János keresztségével egyszer már megkeresztelkedtek. (Ap. Csel. 19:1-5.) Mert ha úgy áll a dolog, ahogy mi valljuk, hogy t. i. a János keresztsége teljesen ugyanaz volt, mint most a mienk, akkor, mint ahogy ezek az előzőleg helytelen tanításban részesült tanítványok, amikor az igaz hitet megismerték, arra újra meg is keresztelkedtek, - mi is semmisnek kell hogy tartsuk azt az első keresztségünket, amellyel nem járt együtt az igaz tanítás, és újonnan meg kell hogy keresztelkedjünk az igaz vallásra, amelybe csak most avattattunk bele. Nos, én elismerem, hogy az az előbbi keresztség valóban János keresztsége volt és hogy az egy és ugyanaz volt a Krisztus keresztségével; de tagadom, hogy az illetők újra megkeresztelkedtek. Mert mit jelentenek azok a szavak: "megkeresztelkedének az Úr Jézusnak nevére"? Egyesek úgy magyarázzák, hogy Pál csupán megtanította őket az igaz tanra. De én egyszerűbben úgy értem ezt inkább, hogy az a Szent Lélek keresztsége volt, vagyis hogy a kézrátétel által a Szent Lélek látható kegyelmi ajándékaiban részesültek, amit nem szokatlan dolog a "megkereszteltetés" kifejezéssel jelölni. Ennek az sem mond ellent, hogy csak ez után olvassuk: "mikor Pál rájuk vetette kezét, szállá a Szent Lélek őreájuk". Mert ezzel nem két különböző dolgot mond el Lukács egymás után, hanem a szokásos héber elbeszélési módot követi, amely előbb megemlíti a dolog lényegét, azután ugyanazt elmondja még egyszer bővebben. Bárki is észreveheti ezt magából a szöveg összefüggéséből. Mert ezt olvassuk: "Mikor pedig ezt hallák, megkeresztelkedének az Úr Jézusnak nevére. És mikor Pál reájuk vetette kezét, szálla a Szent Lélek őreájuk." Ez az utóbbi mondat azt írja le, hogy milyen volt az a megkereszteltetés. (120)
Annak alapján azonban, amit a keresztség kettős hasznáról mondottunk, hogy t. i. egyrészt megbizonyosodunk általa az Isten ígéreteiről, másrészt vallást teszünk hitünkről az emberek előtt, - kétséges maradhat az, hogy akkor miért kereszteljük meg a keresztyének gyermekeit már csecsemőkorukban, holott akkor, mint sokan vélik, sem nem képesek még az ilyen jelekből bármit is megérteni, sem olyan hit nem ébredt még bennük, amelyről mások előtt bizonyságot tehetnének. Szükséges lesz tehát nehány szóval kifejteni a gyermekkeresztség értelmét. Először is elhamarkodott és vakmerő állítás az, hogy ebben az életkorban még nem lehet szó hitről. Mert ha azok közül, akiket ebben a zsenge korban szólít el az Úra halandó
életből, sokakat a mennyei ország örökségében részeltet, és ha annak örök boldogsága voltaképen az Isten ismeretében áll, miért ne adhatna nekik, ízelítőül és mutatóba, már itt is valamit abból az ajándékból, amelyet utóbb bővében és teljességében élvezhetnek? Miért ne láthatnák Őt mintegy "tükör által és homályosan" azok, (121) akik majd színről-színre fogják szemlélni? Ha ez megfoghatatlan dolog számunkra, akkor gondoljuk meg, milyen magasságosak az Ő dolgai és a mi értelmünk elől milyen elrejtettek az Ő tanácsai! - Azután, ha elismerjük azt, amint bizonyára el kell ismernünk, hogy az Úr ily életkorúnk közül is választ ki magának "irgalmasság edényeit", (122) akkor nem tagadhatjuk meg tőlük a hitet sem, amely az üdvösségnek egyetlen útja. (Róm. 5:1. - Hab. 2:4. - Róm. 1:16-17.) Mert ha életünk egyedül csak Krisztusban van, és pedig a hit által, akkor a hiten kívül nem várhat más sors senkire, mint az Ádámban való halál. Világos ugyanis az írás szava: "Aki hiszen és megkeresztelkedik, üdvözöl; aki pedig nem hiszen, elkárhozik." (Márk 16:16.) Némelyek ennek a helynek az összefüggéséből azt vitatják, hogy ezt az igét csak azokra kell vonatkoztatni, akik életkoruknál fogva képesek voltak az Evangélium hirdetését felfogni, - mert hiszen ezen a helyen arról van szó, hogy az apostolok elküldetnek az Evangélium hirdetésére, és azután következik az, hogy: "aki hiszen, üdvözül", tehát - mondják - miután már hirdettetett neki az Evangélium, az pedig csak felnőtteknek hirdettetik. De én ezzel szemben azt állítom, hogy ez egészen általános érvényű tétel és a Szentírás olyan sokszor hangsúlyozza és ismétli, hogy ilyen felületes magyarázattal nem intézhetjük el. Semmilyen életkorbeli megkülönböztetésről nincs szó, amikor azt olvassuk: "az pedig az örök élet, hogy az emberek megismerjék az egyedül való igaz Istent és akit elküldött, a Jézus Krisztust" (Ján. 3:36. - 6:53. - 17:3.); vagy amikor azt olvassuk, hogy aki nem hitt az Isten egyszülött Fiában, azon az Isten haragja marad; hogy csak annak lesz élete, aki "eszi az ember fiának testét", és hasonló más helyeken. Ezért hát vitán felül megáll az a tétel, hogy hit nélkül senki sem üdvözül, sem gyermek, sem felnőtt. És így, ha a hit dolgában nem különböznek a felnőttektől, a keresztség is joggal kiterjeszthető a csecsemőkre. Azonban senki se értse ezt úgy, mintha azt mondanám, hogy a hit mindig már az anyaméhtől kezdve megvan. Hiszen a felnőtteket is hol későbben, hol korábban hívja el az Úr. Csak azt állítom, hogy az Isten választottai mind hit által jutnak el az örök életre, bármilyen életkorban szólíttatnak is el a romlásnak ebből a
tömlöcéből. (123) De még hogyha erre az érvre nem támaszkodhatnánk is akkor is bőven elég volna annyit tudnunk, hogy a kisdedek megkeresztelésével az Úr akaratának engedelmeskedünk, aki megparancsolta, hogy engedjük őket hozzámenni. (Máté 19:14.) Amikor nem engedi, hogy őket őtőle eltiltsuk, ezzel egyúttal megparancsolja, hogy legyünk segítségükre a hozzájutásban. És amikor azt mondotta, hogy ilyeneké a mennyeiknek országa, mi csupán az Ő nyilatkozatát írjuk alá és annak igazságára tesszük rá a pecsétet azzal, hogy a kisdedeket így részesítjük annak a bűnbocsánatnak a jegyében, amely nélkül mindenki elől el van zárva és reteszelve a mennyeknek országa. Sőt még az Úrnak azt a rendelését is, amelyet a zsidók fiúgyermekeinek körülmetélésére vonatkozólag adott (I. Móz. 17:10.), úgy kell felfognunk, mint nekünk szóló parancsolatot, mert hiszen a mi keresztségünk a körülmetélkedés helyébe lépett. Amit ugyanis a zsidóknak a körülmetélkedésben ígért az Úr, hogy t. i. Ő Istenük lesz nékik és ivadékuknak, ők pedig és ivadékuk az Ő népe lesznek: ugyanazt ígéri ma a keresztségben nekünk keresztyéneknek, - nemcsak a felnőtteknek, hanem: a kisdedeknek is, akiket éppen ezért szenteknek is nevez Pál (I. Kor. 7:14.), úgy, amint hajdan a tisztátalan és szentségtelen pogányokkal ellentétben a zsidók gyermekei is szenteknek voltak nevezhetők.
Az úrvacsoráról.
A keresztyén egyház számára rendelt másik sákramentum a Krisztus teste által megszentelt kenyér és az Ő vére által megszentelt bor. Az Úr vacsorájának, máskor meg "eucharistiának" (124) is szoktuk nevezni, mivel benne lelkileg megvendégel bennünket az Úrnak jósága és mi az Ő jóvoltáért bemutatjuk neki hálaadásunkat. A hozzáfűzött ígéret világosan megmondja, mivégre rendeltetett és milyen célt szolgál, - t. i. hogy biztosítson bennünket afelől, hogy a mi Urunk úgy odaáldozta egyszer érettünk az Ő testét, hogy az most is a mienk és a jövőben is mindig a mienk marad, és vérét is úgy ontotta egyszer érettünk, hogy az mindenkor a mienk legyen. Ezzel ismét meg van cáfolva azoknak a tévelygése, akik tagadni merték azt, hogy a sákramentumok a hit nevelő eszközei és annak ápolására, ösztönzésére, növelésére adattak. (125) Mert az Ige szavai így szólnak: "E pohár amaz új testámentum az én vérem által." (Luk. 20:20. - I. Kor. 11:25.) Vagyis: az ígéretnek bizonyítéka és tanúsága. Ahol pedig ígéret van, ott a hitnek van mire támaszkodnia; van mivel
megvígasztalódnia, van mivel megerősítenie magát. Valóban, a gyönyörűségnek és vigasztalásnak nagy áldását nyerheti lelkünk ebből a sákramentumból, mert megértjük belőle, hogy Krisztus mivelünk és viszont mi Ővele annyira eggyé lettünk, hogy mindazt, ami az Övé, a magunkénak nevezhetjük és mindazt, ami a mienk, az Övének tekinthetjük. Ezért bátran bíztathatjuk magunkat azzal is, hogy miénk az örök élet, hogy a mennyeknek országa éppúgy nem vétethetik el mitőlünk sem, amint magától Krisztustól sem; viszont hogy a mi bűneink miatt mi éppúgy nem kárhozhatunk el, amint Ő sem, mivel azok már nem a mieink, hanem az övéi. Nem mintha Őneki joggal tulajdonítható volna bármi vétek is, hanem azért, mert Ő magára vállalta bűneink adósságát és lerótta értük a fizetséget. Az Ő mérhetetlen jóságából ilyen cserére lépett velünk: magára véve a mi szegénységünket, reánk ruházta az Ő gazdagságát; magára öltve a mi gyarlóságunkat, megerősített minket az Ő erejével; felvéve a mi halandóságunkat, megajándékozott minket az Ő halhatatlanságával; alászállva a földre, útat nyitott nekünk fel a mennyekbe; velünk együtt Embernek Fiává lévén, minket magával együtt Isten fiaivá tett.
Mindezek olyan határozottan megígértetnek ebben a sákramentumban, hogy egészen bizonyosan tudhatjuk: valóban meg is kapjuk, - mintha maga Krisztus jelennék meg előttünk láthatóan és kézzelfoghatóan. Mert nem csalhat meg és nem hazudhatik ez az ige: "Vegyétek, egyétek, igyátok; ez az én testem, amely tiérettetek adatik; ez az én vérem; amely tiérettetek kiontatik". (Máté 26:26- 28. - Márk 14:22-24. - Luk. 22:19-20. - I. Kor. 11:23-25.) Amikor felszólít, hogy "vegyük", ezzel azt fejezi ki, hogy a mienk; amikor meghagyja, hogy "együk" és "igyuk", ezzel azt fejezi ki, hogy velünk egy valósággá válik. Amikor azt mondja: "ez az én testem, amely tiérettetek adatik; ez az én vérem, amely tiérettetek kiontatik", - ezzel arra tanít, hogy teste és vére nem is annyira az Övé, mint inkább a mienk, mert hiszen nem a maga érdekében, hanem a mi javunkra és hasznunkra vette fel és tette is le. És figyeljük meg gondosan: e sákramentum egész ereje ezekben a szavakban rejlik: "amely tiérettetek adatik", "amely tiérettetek kiontatik". Különben nem sokat használna nekünk az, hogy az Úr teste és vére most kiosztatik, ha Ő nem adta volna oda egyszer a mi megváltásunkra és üdvösségünkre. A kenyér és bor képében tehát azért jelenik meg előttünk teste és vére hogy megértsük ebből: nemcsak a mienk az a test és az a vér, hanem életünkül és táplálékunkul is szolgál. Ez
az amire már fentebb is rámutattunk, hogy t. i. a sákramentumban. szereplő testi dolgok által bizonyos párhuzam révén lelki dolgokhoz kell eljutnunk. Így, amikor megjelenik szemünk előtt a kenyér, amely Krisztus testét jelenti, azonnal arra a hasonlatra kell gondolnunk, hogy amint a kenyér táplálja, élteti, fenntartja a testi életünket, ugyanúgy eledele és biztosítéka a lelki életünknek Krisztus teste. Amikor a bort látjuk, mint az Ő vérének jelképét, akkor arra kell gondolnunk, milyen haszna van a bornak a testünk számára, - avégből, hogy lelkileg ugyanazt a hasznot tulajdonítsuk a Krisztus vérének. Vagyis, hogy erősít, felüdít, megvidámít. Mert ha jól megfontoljuk, hogy mit nyertünk mi azáltal, hogy Ő odaadta szentséges testét és kiontotta vérét érettünk, akkor világosan megláthatjuk, hogy az említett párhuzam szerint milyen találóan egybevágnak ezzel a kenyérnek és a bornak tulajdonságai.
A sákramentum szerepe tehát elsősorban nem az, hogy egyszerűen elénk adja a Krisztus testét, hanem inkább az, hogy azt az Ő ígéretét, amelyben kijelentette, hogy az Ő teste valóban eledelünk és az Ő vére valóban italunk, amely által az örök életre tápláltatunk, s amelyben azt hirdette, hogy Ő az életnek kenyere, amelyből ha valaki eszik, örök élete van, hogy - mondom - ezt az Ő ígéretét pecsételje és erősítse meg. (Ján. 6:48. 51.) És hogy ezt megtehesse, a Krisztus keresztjéhez vezet bennünket, ahol Ő ezt az ígéretet be is váltotta és teljes mértékben be is töltötte. Mert amikor magát az "élet kenyerének" nevezte, ezt az elnevezést nem a sákramentumból vitte magára át, ahogy egyesek egészen tévesen értelmezik, (126) hanem azért mondotta ezt, mert az Atya Őt valóban az "élet kenyeréül" adta nekünk és Ő csakugyan azzá is lett számunkra, amikor megosztva velünk a mi emberi halandóságunkat a maga isteni halhatatlanságának részeseivé tett minket; amikor önmagát áldozatul vivén, magára vette a mi átkunkat, hogy reánk áraszthassa az Ő áldását; amikor halálával elnyelte és megsemmisítette a halált; amikor feltámadásában ezt a mi romlandó testünket, amelyet magára öltött, dicsőségre és romolhatatlanságra támasztotta fel. Tehát nem a sákramentum teszi Krisztust az. élet kenyerévé, hanem csak megérezteti velünk ennek a kenyérnek ízét és zamatját, az által, hogy emlékezetünkbe idézi, hogy Ő számunkra azzá a kenyérré lett, amelyből mindenkor táplálkozhatunk. Egyszóval azt az ígéretet kapjuk benne, hogy Krisztus mindazt, amit cselekedett és szenvedett, azért cselekedte és szenvedte, hogy nekünk életet adjon. Továbbá: hogy ez az életadás örökre szóló,
mert szakadatlanul táplál, fenntart és éltet minket. Mert amiképen Krisztus nem lett volna számunkra az "élet kenyerévé", ha nem született volna meg, nem halt volna meg és nem támadott volna fel érettünk, úgy semmiképen sem lehetne az most sem, ha születésének, halálának és feltámadásának hatékonysága és haszna nem volna örök és halhatatlan érvényű.
Ha a sákramentumnak ezt a jelentőségét érdeme szerint meggondolták és megbecsülték volna az emberek, bőven eleget találtak volna benne, amivel beérhetnők, és nem támadtak volna azok a borzasztó meghasonlások, amelyek a hajdankorban is, de még a közelmúltban is olyan siralmasan meggyötörték az egyházat, amikor t. i. kíváncsiskodó emberek azt akarták meghatározni, milyen módon van jelen Krisztus teste a kenyérben. Egyesek, hogy élesebb elméjűeknek tűnjenek fel, hozzátették a Szentírás egyszerű szavaihoz azt, hogy "valósan" és "lényegszerűen" van jelen; (127) mások még tovább mentek: ugyanolyan kiterjedésben van jelen, amilyenben a kereszten függött; (128) megint mások kigondolták a hajmeresztő "átlényegülést"; (129) voltak, akik azt állították, hogy a kenyér maga a Krisztus teste; (130) voltak, akik szerint a kenyér alatt rejlik a test; (131) voltak, akik a Krisztus testének csak jelét és ábrázolatát látták a kenyérben. (132) A kérdés csakugyan meg is érdemli, hogy a szavak és a lelkek ekkora harcával vitassák. Legalább közönségesen így gondolják. De akik így vélekednek, nem veszik észre, hogy elsősorban azt kellett volna megvizsgálni: mimódon lesz a mienk a Krisztus teste, amely érettünk adatott, és mimódon lesz a mienk az Ő vére, amely érettünk kiontatott? Más szóval azt jelenti ez: bírni az egész megfeszített Krisztussal és részesévé lenni minden Ő javainak. Most pedig ezeket a súlyos jelentőségű dolgokat elmellőzve, sőt el is felejtve és mélyen eltemetve, azon az egyetlen fogas kérdésen civódnak, miképen esszük mi a Krisztus testét?
Hogy a véleményeknek ekkora zűrzavara és tarkasága közepette mégis világosan álljon előttünk az egyetlen és bizonyos isteni igazság, először is gondoljuk meg, hogy a sákramentum lelki dolog, - nem a hasunkat, hanem a lelkünket akarta az Úr jóltartani vele; és benne Krisztust kell keresnünk, nem a testünk számára s nem úgy, mintha testi érzékeinkkel felfoghatnók, hanem úgy, hogy a lelkünk ismerje meg Őt, mint olyant, aki közvetlenül jelen van és a léleknek adatik és kiszolgáltattatik. Egyszóval legyen nekünk elég az, hogy lelkiképen nyerjük el Őt, mert hiszen így nyerjük majd el az életet Ő általa; ez pedig annyi, mint megkapni mindazt az áldást, ami a
sákramentumból egyáltalán kapható. Ha valaki ezt a felfogást egyszer befogadta lelkébe és végiggondolta, akkor könnyen meg fogja érteni, hogyan vesszük magunkhoz a sákramentumban a Krisztus testét, t. i. valósággal és hatékonyan; (133) az pedig, hogy milyen természetű ez a test, egyáltalán nem fog gondot okozni neki. De mivel mindez kissé szokatlan (mivel eddig kevesen ütöttek a szeg fejére ebben a kérdésben), talán jó lesz a dolgot még néhány szóval megvilágítani. Rövidre fogva tehát a dolgot, a következőképen kell gondolkoznunk. Krisztus, amiként a mi valóságos testünket öltötte magára, amikor szűztől született, és a mi valóságos testünkben szenvedett, amikor értünk eleget tett, ugyanúgy ezt a valóságos testet nyerte vissza feltámadásában is és vitte fel a mennybe is. Mert hiszen a mi magunk feltámadásának és mennybemenetelének reménysége is azon alapszik, hogy Krisztus feltámadott és a mennybe ment. Ámde milyen gyarló és törékeny reménység volna ez, ha Krisztusban nem maga ez a mi testünk támadott volna életre és hatolt volna a mennyek országába? A testnek pedig örök törvénye az, hogy helyet foglal el, hogy bizonyos kiterjedés határozza meg, hogy megvan az alakja. Tudom, mivel hozakodnak elő erre bizonyos nyakas emberek, csak hogy egyszer már elfoglalt téves álláspontjukat makacsul megtarthassák: Krisztus testének, mondják, sohasem voltak más méretei, mint amilyen széles és magas az ég és a föld. (134) Az pedig, hogy anyaméhből született, mint gyermek, hogy növekedett, hogy keresztre feszítették, hogy sírba zárták, - mind csak bizonyos különleges intézkedés folytán történt avégből, hogy beteljesedjék Őrajta a születés, a halál és minden más emberi sors. Hogy feltámadása után is testének ismert formájában látták, hogy felment a mennybe, hogy végül mennybemenetele után is megjelent Istvánnak és Pálnak, az is csak ugyanolyan különleges intézkedésből történt, avégből, hogy az emberek előtt láthatóan megmutassa, hogy Ő királlyá magasztaltatott a mennyben. (I. Kor. 15:5-8. - Ap. Csel. 7:56. - 9:3-5.) Mi egyéb ez, mint Marcionnak (135) halottaiból való feltámasztása? Mert ki előtt maradhatna kétséges, hogy, ha így áll a dolog, akkor Krisztus teste csak tünemény volt? Hivatkoznak arra, amit maga Krisztus mondott: "Senki sem ment fel a mennybe, csak aki a mennyből szállott alá, az embernek fia, aki a mennyben van." (Ján. 3:13.) De hát annyira eltompult értelműek, hogy nem látják, hogy Ő ezt a "sajátságok áthárulása" (136) értelmében mondotta? Mint ahogy Pál is beszél arról (I. Kor. 2:8.), hogy "a dicsőség Urát megfeszítették",
nem mintha istensége szerint szenvedett volna, hanem mert az a Krisztus, aki megcsúfoltan és megvetetten szenvedett a testben, ugyanazon egy személy volt Istennel, a dicsőség Urával. Ugyanígy volt az Embernek Fia is a mennyben, mivel ugyanaz a Krisztus, aki mint Embernek Fia a földön járt, a mennyben lakó Isten is volt. Ugyanazon a helyen ugyanilyen módon van szó arról is, hogy istensége szerint alászállott a mennyből, nem mintha az istenség elhagyta volna a mennyet, hogy bezárkózzék a test börtönébe, hanem úgy, hogy bár betölti a mindenséget, mégis Krisztusnak éppen abban az emberi mivoltában testileg, vagyis természetileg lakozott, számunkra megfoghatatlan módon. (Kol. 2:9.)
Mások, kissé több elmeéllel, abban keresnek kibúvót, hogy az, amit a sákramentumokban kapunk, Krisztusnak megdicsőült és halhatatlan teste. Tehát, mondják, nincs abban semmi képtelenség, ha egyszerre több helyen és mégis térbeliség és alak nélkül van jelen a sákramentum színe alatt. (137) De kérdem: milyen test volt az, amelyet az Úr szenvedésének előestéjén adott a tanítványainak? Vajjon nem arról szólanak-e saját szavai, hogy azt a halandó testét adta, amelyet rövidesen odaáldozandó volt? Azt mondják: három tanítványának a Thábor hegyén már előbb is megmutatta az Ő megdicsőülését. (Máté 17:1-2.) Ez igaz, de ezzel a megdicsőüléssel az Ő halhatatlanságából adott csupán ideig-óráig való ízelítőt nekik. Amikor pedig az utolsó vacsora alkalmával szétosztotta közöttük testét, már egészen elközelgetett az óra, amelyben Istentől megveretve és megaláztatva, minden ékesség nélkül olyanná lett, mint valami kivetett bélpoklos; szó sem lehet tehát arról, hogy az Ő dicsőségét akarta volna akkor megmutatni. Itt is milyen nagy rést nyitunk Marcionnak, ha a Krisztus testét egyszer halandónak és gyarlónak vesszük, máskor meg halhatatlannak és dicsőségesnek tartjuk! De még ha szemet húnyok is e felett a képtelenség felett, - csupán arra feleljenek meg nekem: vajjon a megdicsőült test is nem test-e mégis? Úgy van, mondják, azonban nem térbeli, nem egy helyhez kötött, nem alakkal bíró és nem mérték alá vetett. Igen ám, de ezzel, ha nem is egy szóval, hanem körülírással, voltaképen azt mondják róla, hogy - szellem. Vagy tagadjuk nyíltan testének feltámadását, vagy pedig, ha feltámadott, ismerjük el róla, hogy test volt, amely abban különbözik a szellemtől, hogy térbeli határai vannak, hogy látható, hogy megtapintható. Még az sem bizonyít mellettük egy cseppet sem, amit olyan gyakran felhoznak, hogy Krisztus zárt ajtókon át is belépett tanítványai közé. (Ján. 20:19. 26.)
Az bizonyos, hogy csodás módon hatolt be oda, mert sem erőszakkal át nem törte az ajtót, sem nem várta meg, hogy emberi kéz megnyissa azt, hanem minden akadály felett győzelmet vett az Ő ereje által. Azonban amikor belépett tanítványai közé, meggyőzte őket testének valósága felől. "Lássátok meg - mondotta -, tapogassatok meg, mert a léleknek nincs csontja és húsa". (Luk. 24:39.) Íme, a Krisztus megdicsőűlt teste is az által bizonyul valóságosnak, hogy megtapintható és látható. Vedd el ezeket, - és már megszűnt valóságos testnek lenni. Itt, hogy rossz színben tüntessenek fel bennünket, azzal vádolnak, hogy kicsinylően beszélünk a mindenható Isten hatalmáról. Azonban ez vagy balgatag félreértés, vagy gonosz, hazugság. Mert nem arról van itt szó, mit tehetett az Isten, hanem arról, mit akart? Mi azt állítjuk, hogy az történt, ami neki tetszett. Neki pedig az tetszett, hogy Krisztus mindenekben hasonlatossá, legyen az Ő atyjafiáihoz, - a bűnt kivéve. Milyen a mi testünk? Nemde olyan, hogy méretek határozzák meg, térben körülhatárolt,, megtapintható, látható? És miért ne tehetné meg az Isten, - mondják, -hogy ugyanez a test egyszerre több helyet is betöltsön, hogy egyáltalán ne legyen helyhez kötve, hogy kiterjedés és alak nélkül való legyen? Esztelen! - miért kívánod az Isten hatalmától, hogy azt művelje, hogy a test egyszerre test is legyen, meg ne is legyen az? Olyasmi ez, mintha azt kívánnád tőle, hogy a világosságot tegye világossággá is, meg sötétséggé is. De Ő azt akarta, hogy a világosság legyen világosság, a sötétség legyen sötétség, a test, pedig legyen test. Átváltoztathatja ugyan, amikor csak akarja, a sötétséget világossággá és a világosságot sötétséggé; de amikor azt kívánod, hogy a világosság és a sötétség között ne legyen különbség, mi egyéb ez, mint felforgatása az Isten bölcsessége által megszabott rendnek? Nem lehet tehát másként: a test test és a szellem szellem, mindegyik a saját törvénye és feltételei szerint, amint az Isten teremtette. A testnek pedig az a feltétele, hogy egy bizonyos helyen, a maga sajátos kiterjedtségében és alakjában létezzék. Ezzel a feltétellel öltött magára Krisztus is testet, és ha romolhatatlanságot adott is neki és meg is dicsőítette, azért a természetét és való mivoltát nem szűntette meg. Mert nyilvánvaló és világos a Szentírás bizonyságtétele, hogy felment a mennybe és onnan úgy fog visszajönni, ahogy felmenni látták. (Ap. Csel. 1:11.) És ez nem azt jelenti, - amiben ezek a makacs emberek megint csak kibúvót találnának, - hogy láthatóan ment fel és úgy is fog visszatérni, de közben mégis láthatatlanul lakozik köztünk; mert
hiszen a mi Urunk maga bizonyította, hogy húsa és csontja van, amely tapintható és látható. És az, hogy elment és felszállott, nem azt jelenti, hogy az elmenetel és felszállás látszatát keltette, hanem azt, hogy valóban megtette azt, amit ezek a szavak mondanak. Másfelől, ha testét elvitte is tőlünk, és testben ment is fel a mennybe, mégis az Atya jobbjára ült, vagyis az Atya hatalmában, fenségében és dicsőségében uralkodik. Ezt az uralmat semmilyen térbeli végesség nem korlátozza és semmilyen kiterjedtség körül nem határolja, úgy, hogy Krisztus az égen és földön, ahol csak, akarja, mindenütt érvényesítheti az Ő erejét, hatalmával és erejével jelenlévőnek bizonyíthatja magát bárhol is, mindig segítségére siethet az Övéinek, bennük élhet, őket megtarthatja, erősítheti, éltetheti és megőrizheti, - éppúgy, mintha testileg is jelen volna. (138)
Ilyen értelemben adatik nekünk a sákramentumban a Krisztus teste és vére, de egyáltalán nem az előbbi értelemben. Iskolás nyelven úgy mondjuk ezt: "valósággal és hatékonyan, de nem természete szerint". Ezzel t. i. azt fejezzük ki, hogy nem magát a test állagát, vagyis nem a Krisztus igazi, természet szerinti testét vesszük a sákramentumban, hanem mindazokat a jótéteményeket, amelyeket számunkra az Ő testében szerzett. Ez az Ő testének az a jelenléte, amelyet a sákramentum értelme megkíván.. És azt állítjuk, hogy ez a jelenlét olyan erősen és hatékonyan nyilvánul itt meg, hogy nemcsak a lelkünket tölti meg az örök élet feltétlen bizodalmával, hanem még testünk feltámadása felől is bizonyosakká tesz bennünket, - mert hiszen testünk is megelevenedik az Ő halhatatlan testétől és valamiképen részesül az Ő halhatatlanságában. Akik fellengzéseikkel ezen túlmennek, azok valójában csak homály leplébe burkolják az egyszerű és világos igazságot.
Ha pedig valami akadékoskodó ember Krisztusnak tulajdon szavai alapján akarna még mindig vitára szállni velünk, hogy t. i. Ő azt mondotta: "Ez az én testem, ez az én vérem", (139) - szeretném, ha az illető kissé fontolóra venné velem együtt, hogy most sákramentumról tárgyalunk, amelyben mindent a hit szempontjából kell nézni; a hitet pedig a Krisztus testében való azzal a részesedéssel, amelyet kifejtettünk, éppoly kitűnően, és bőségesen tápláljuk, mint azok, akik magát Krisztust akarják lehozni a mennyből. De ha olyan szívósan ragaszkodunk a szavakhoz, a szavak is világosan mellettem bizonyítanak. Mert ugyanazt, amiről Máté és Márk úgy tudósít, hogy az Úr a poharat az Ő vérének nevezte, amely új szövetséget szerez, - Pál és Lukács úgy jegyzik fel: "E pohár
amaz új szövetség az én vérem által". Ám hajtogasd hát: "ez a test és a vér", - én azt szegzem ellened: "ez az új szövetség a test és a vér által". Pál azt parancsolja (Róm. 12:6.), hogy a Szentírás magyarázata "a hitnek szabálya szerint" történjék (140) és kétségtelen, hogy ezen a ponton az teljesen nekem ad igazat. Te pedig ám lásd meg, a hitnek milyen zsinórmértékéhez igazodol. Mert aki nem vallja, hogy Jézus testben jött el, az nem Istentől való. (I. Ján. 4:2-3.) Habár burkoltan is, de voltaképen megfosztod Őt testének valóságától!
Ez a felfogás mindjárt visszatart minket a sákramentumnak attól a testies imádásától is, amelyet egyesek bűnös vakmerőséggel gyakorlatba hoztak, (141) amikor így okoskodtak magukban: ha ez a Krisztus teste, akkor tehát ott van azzal együtt lelke és istensége is, amelyek egymástól nem választhatók el, ennélfogva a sákramentumban kell Krisztust imádni. Íme, ilyen dicső szüleményei vannak a mi agyunknak, mihelyt megengedjük, hogy az Isten igéjétől a maga képzelődéseibe kalandozzék el. Bizony, ha az ilyen okoskodások művészei a maguk értelmének minden gondolatát illő alázatossággal alávetették volna az Isten igéjének, mindenesetre meghallgatták volna azt, amit Ő maga mondott: "Vegyétek, egyétek, igyátok!" és engedelmeskedtek volna ennek a parancsnak, amely azt rendeli, hogy vegyük a sákramentumot, nem pedig azt, hogy imádjuk. Azok tehát, akik úgy, amint az Úr parancsolta, veszik azt anélkül, hogy imádnák, bizonyosak lehetnek afelől, hogy nem térnek el az Isten parancsától. És ennél a bizonyosságnál nagyobb vigasztalást semmi sem nyújthat nekünk, amikor valamilyen dologhoz hozzáfogunk. Mellettük szól az apostolok példája is, akikről nem azt olvassuk, hogy leborulva imádták, hanem, hogy úgy, amint az asztal körül voltak, vették és ették a sákramentumot; mellettük szól az apostoli egyház gyakorlata, amelyről Lukács nem azt mondja, hogy a kenyér imádásában, hanem azt, hogy a kenyér megszegésében voltak egy akarattal foglalatosak (Ap. Csel. 2:42.); és mellettük szól az apostoli tanítás, amellyel Pál a korinthusbelieket oktatta, arra hivatkozva, hogy ő az Úrtól vette, amit nekik előad. (I. Kor. 11:23-26.) Azok, akik a sákramentumot imádják, csak feltevésekre és mindenféle maguktól kieszelt bizonyítékokra támaszkodnak, de az Isten igéjéből egyetlen betűre sem hivatkozhatnak. Mert ha még úgy ragaszkodnak is a "Krisztus teste és vére" szavakhoz, ép és józan ésszel ugyan ki tudná elhitetni magával, hogy a Krisztus teste maga a Krisztus? A látszat szerint ugyan ők ezt a
dolgot szépen elrendezték következtetéseikkel; azonban mihelyt valamilyen súlyosabb gond szorongatja majd a lelkiismeretüket, következtetéseikkel együtt mindjárt megrendülnek, összeomlanak és elenyésznek, mert akkor majd tudatára fognak ébredni, hogy híjával vannak az Isten bizonyos igéjének (amelyen kívül nincs más támasza a mi lelkünknek, amikor számadásra kell állanunk, és amely nélkül már az első pillanatban elveszti egyensúlyát) és hogy ellenük szól az apostolok tanítása meg példája, mellettük pedig csak a sajátmaguk okoskodása. Ezekhez a megrendülésekhez aztán hozzájárulnak még más, szintén nem kicsinylendő kérdések is. Hogyan? Hát olyan mellékes csekélység az Istennek ilyen formában való imádása, hogy erről semmilyen parancsot nem kaptunk? Vagy szabad ekkora könnyelműséggel hozzáfogni valamihez, amiről a Szentírás egyetlen szóval sem tesz említést, valahányszor csak az Isten imádásáról és dicsőségéről beszél? Továbbá, amikor a Szentírás gondosan beszámol nekünk a Krisztus mennybemeneteléről, amelyben Ő testének jelenlétét elvonta tekintetünk elől és érintkezésünk köréből, hogy ezáltal a róla való bármilyen testies gondolatot is kivesse belőlünk (Kok 3:1-4.); és amikor, valahányszor csak megemlékezik Krisztusról, mindig arra buzdít bennünket, hogy emelkedjünk fel lélekben és odafenn a mennyben keressük Őt, ahol az Atya jobbján ül: akkor mégis csak sokkal inkább lelki módon az Ő mennyei dicsőségében kell Őt imádni, mintsem imádásának egy ilyen veszedelmes fajtáját kieszelni, amely telve van az Istent és Krisztust illetőleg testies és vaskos elgondolásokkal. Akik tehát a sákramentum imádását kigondolták, azok azt a maguk képzelődéséből merítették, egészen függetlenül a Szentírástól, amelyben az effajta imádásnak még az említése sem mutatható ki, holott bizonyára nem hallgatna róla, ha Istennek tetsző dolog volna. Ezáltal megvetették az Istent, aki éppúgy tiltja azt, hogy az Ő írásához bármit is hozzátegyünk, mint azt, hogy bármit is elvegyünk belőle. (V. Móz. 12:32.) És amikor a maguk kénye-kedve szerint formáltak maguknak istent, ugyanakkor elhagyták az élő Istent, mert hiszen az ajándékait tisztelték az Ajándékozó helyett. Ebben pedig kétszeresen vétkeztek. Egyfelől az Istentől elrabolták és teremtményre vitték át a tiszteletet; másfelől egyenesen meg is sértették Őt jótéteményének beszennyezésével és megszentségtelenítésével, amikor az Ő szent sákramentumából átkozott bálványt csináltak. Mi ellenben, hogy ugyanabba a verembe ne essünk, függesszük fülünket, szemünket, szívünket, elménket, nyelvünket mindenestől fogva az
Istennek tulajdon szent tanítására. Mert a Szent Léleknek, a legjobb tanítómesternek az iskolája ez, amelyben olyan jól kiművelődhetünk, hogy máshonnan már semmit sem kell ahhoz hozzátanulnunk, viszont, amire Ő nem tanít meg minket, afelől bátran tudatlanok maradhatunk.
Eddig azt fejtegettük, miképen szolgál ez a sákramentum a mi hitünknek javára Isten előtt. De amikor az Úr az Ő jóságának olyan nagy gazdagságát idézi emlékezetünkbe általa, aminőről fentebb számot adtuk, és amikor annak megtapasztalására buzdítgat bennünket, akkor egyúttal arra is int, hogy ily nagy kegyességével szemben ne legyünk háládatlanok, sőt inkább méltó dícséretmondással hirdessük és hálaadásunkkal magasztaljuk azt. Ezért már a sákramentum szereztetésekor meghagyta a tanítványoknak, hogy azt "az Ő emlékezetére cselekedjék". Ezt értelmezi Pál "az Úr halála hirdetésének", ami nem más, mint valamennyiünknek nyilvánosan és egyszerre, egy szájjal nyíltan vallást tenni arról, hogy mi mindnyájan egyedül az Úr halálába helyezzük életünk és üdvösségünk minden reménységét, hogy ezzel a vallástételünkkel Őt dicsőítsük és példánkkal másokat is arra buzdítsunk, hogy Őnéki adjanak dicsőséget. Ebből is kitűnik megint, milyen célra rendeltetett a sákramentum, hogy t. i. a Krisztus halálának az emlékezetében gyakoroljuk magunkat vele. Mert amikor azt a parancsot vesszük, hogy az Úrnak halálát hirdessük, amíg az ítéletre eljövend, ez nem más, mint szánk vallástételével elmondani ugyanazt, amit hitünk a sákramentumban megismert, hogy t. i. a Krisztus halála a mi életünk. Ez a sákramentumnak második haszna, amely az emberek előtt való vallástételre vonatkozik.
Harmadsorban azt akarta az Úr, hogy serkentő eszközül is szolgáljon, még pedig avégre, hogy minden egyébnél hatalmasabban lelkesítsen és tüzeljen bennünket az egymás iránt való szeretetne, békességre, egyetértésre. Mert úgy közli velünk itt az Úr az Ő testét, hogy Ő velünk teljesen eggyé lesz és mi is Ővele. Már pedig, mivelhogy az Úr teste, amelyben minket részeltet, nem több, hanem csak egy, szükségképen mi is mindnyájan egy testté leszünk ez által a részesedés által. Ezt az egységet szemlélteti a kenyér is, amely sákramentumúl elénk adatik: amint az is sok búzaszemből készült, de azok úgy össze vannak gyúrva és elegyítve benne, hogy egymástól már nem lehet megkülönböztetni őket, ugyanúgy kell nekünk is egymással egybekapcsolódnunk és összeforranunk a lelkeknek olyan egyességébe, hogy semmiféle meghasonlás és sza-
kadás ne támadhasson közöttünk. (142) Hadd világosítsam ezt meg Pál szavaival. (I. Kor. 10:16-17.) "A hálaadásnak pohara", - úgymond - "amelyet megáldunk, a Krisztus vérével való közösségünk; a hálaadásnak kenyere, amelyet megszegünk, a Krisztus testével való közösségünk; tehát mindnyájan egy test vagyunk, akik egy kenyérben részesedünk." Rendkívül nagy hasznot merítettünk a sákramentumból, ha beleírta és belevéste lelkünkbe azt a tudatot, hogy egyetlen egy atyánkfiát sem lehet úgy megsértenünk, csúffá tennünk, kigúnyolnunk, megvetnünk, vagy bármi módon megbántanunk, hogy ugyanakkor őbenne Krisztust is meg ne sértsük, csúffá ne tegyük, ki ne gúnyoljuk és meg ne vessük; nem lehet az atyánkfiaitól úgy elszakadnunk, hogy ugyanakkor Krisztustól is el ne szakadjunk; nem lehet Krisztust úgy szeretnünk, hogy ne a mi atyánkfiaiban szeressük Őt; és amilyen gondot viselünk a magunk testére, ugyanolyannal kell viseltetnünk a mi atyánkfiai iránt is, mert ők a mi testünknek tagjai. Amiképen testünknek egyetlen tagját sem érheti semmilyen fájdalom úgy, hogy az szét ne terjedjen mind a többire is, ugyanúgy nem szabad megtörténnie, hogy az atyánkfiát valamilyen baj sújtsa és az ne fájjon nekünk magunknak is. Ezért nevezi olyan sokszor ezt a sákramentumot Augustinus találóan "a szeretet kötelékének". (143) Mert mi lehetne hathatósabb ösztöke az egymás iránt való szeretetünk felbuzdítására, mint amikor Krisztus Önmagát ajándékozva nekünk, nemcsak példájával serkent arra, hogy mi is kölcsönösen odaadjuk és odaszenteljük magunkat egymásnak, hanem az által, hogy magát közös tulajdonúl adja mindnyájunknak, egyszersmind eggyé is tesz mindnyájunkat Önmagában?
Ámde, amiképen láttuk, hogy az úrvacsorának ez a szent kenyere édes és drága lelki eledel mindazoknak, akik meglátják belőle, hogy Krisztus az ő életük, akik hálaadásra buzdulnak általa és akiket egymás iránt való kölcsönös szeretetre ösztönöz: ugyanúgy viszont a legveszedelmesebb méreggé válik azok számára, akiknek hitét nem építi és akiket nem buzdít dícséretmondó vallástételre és szeretetre. Mert, amint Pál mondja, akik méltatlanul eszik azt, vétkeznek az Úr teste és vére ellen és ítéletet esznek és isznak maguknak, mivel nem becsülik meg az Úr testét. Figyeljük meg itt, hogy az Úr testét és vérét meg nem becsülni és azt méltatlanul venni, ugyanazt jelenti. Mert az olyanfajta emberek, akik egy szikrányi hit nélkül és a szeretetre való minden igyekezet nélkül valósággal úgy tódulnak az úrvacsora habzsolására, mint
a disznók, a legkevésbbé sem becsülik meg az Úr testét. Amikor ugyanis nem hiszik, hogy az a test az ő életük, minden méltóságától megfosztva a tőlük telhető legnagyobb gyalázattal illetik azt, s így vévén magukhoz, megszentségtelenítik és beszennyezik. Amikor pedig atyjukfiaitól elidegenülten és velük meghasonlottan a Krisztus testének szent jegyét bele merik elegyíteni a maguk meghasonlásaiba, nem rajtuk múlik, hogy a Krisztus teste szét nem marcangoltatik és ízenként szét nem tépetik. Így tehát valóban vétkeznek az Úr teste és vére ellen, ilyen undokul megfertőzve azt szentségtörő gonoszságukkal. Az ilyen méltatlan evéssel aztán a saját kárhoztatásukat veszik magukhoz. Mert holott semmi hitük sincsen a Krisztusban, a sákramentum felvételével mégis arról tesznek vallást, hogy másban nincs üdvösség, csak Őbenne és ünnepélyesen megtagadnak minden egyéb reménységet. Ezáltal ők maguk válnak saját vádlóikká, ők maguk tesznek tanúbizonyságot maguk ellen, ők maguk írják alá a saját kárhoztatásukat. Végül ugyanakkor, amikor gyűlölködéssel és ellenségeskedéssel különülnek el és szakadoznak el az ő atyjukfiaitól, vagyis a Krisztus tagjaitól, és ezáltal eljátsszák a Krisztusban való részesedésüket, mégis arról tesznek bizonyságot, hogy a Krisztusban részesedni és Ővele egynek lenni: ez az egyetlen üdvösség. Mellesleg meg kell jegyeznünk, hogy ezt a helyet sokszor fel szokták hozni érvül a Krisztus valóságos testi jelenléte mellett, azonban jogtalanul. Elismerem, hogy Pál a Krisztus valóságos testéről beszél itt; de hogy milyen értelemben, azt mindenki láthatja, úgy hogy nincs szükség részletesebb kimagyarázásra.
Ezért parancsolja Pál, hogy próbálja meg magát az ember, mielőtt ebből a kenyérből eszik és a pohárból iszik. Ezzel, legalább én így értelmezem, azt akarta mondani, hogy mindenki szálljon magába és vessen számot magával, vajjon szívbeli bizodalommal Megtartójának ismeri-é el Krisztust, vajjon szájának vallástételével is bizonyságot tesz-e erről; vajjon kész-e a Krisztus példája szerint odaszentelni magát az atyjafiainak és közösségben lenni azokkal, akikről látja, hogy vele közösen bírják a Krisztust; vajjon ugyanúgy, ahogy őt Krisztus, ő is a maga teste tagjának tekinti-e minden atyjafiát; vajjon igyekszik-e őket úgy gondozni, védeni, segíteni, mint a saját tagjait? Nem azért kell magunkat így megpróbálnunk, mintha a hitnek és a szeretetnek ezek a megnyilvánulásai ebben az életben bármelyikünkben is tökéletesen meglehetnének, hanem azért, mert arra kell törekednünk és teljes lelkünkből
arra kell óhajtoznunk, hogy a bennünk megszületett hitet napról-napra mindinkább növeljük és gyarló szeretetünket erősítsük.
Némelyek, amikor az embereket az úrvacsora méltó élvezetére akarták felkészíteni, kegyetlen módon meggyötörték és felzaklatták nyomorult lelkiismeretüket, és mégsem értek el semmit, ami az ügyet előbbre vitte volna. Azok veszik az úrvacsorát méltóképen, mondották, akik a kegyelem állapotában vannak. A kegyelem állapotában lenni pedig, így értelmezték, annyi, mint tisztának, azaz minden bűntől megtisztultnak lenni. (144) Ezzel a tanítással voltaképen eltiltottak ennek a sákramentumnak gyakorlásától minden embert, aki a föld színén valaha élt vagy ma él. Mert ha arról van szó, hogy méltó voltunkat mimagunkban keressük, akkor máris végünk van. Csak romlás és megszégyenülés várhat így ránk. Ha minden erőnket megfeszítjük is, nem érünk el egyebet, mint azt, hogy végűl is éppen akkor leszünk a legméltatlanabbak, amikor a legjobban törtük magunkat azért, hogy méltókká legyünk. Hogy ezt a sebet orvosolják, azt a módot eszelték ki a méltóvá léteire, hogy megvizsgálva magunkat és számonvéve minden cselekedetünket, tőlünk telhetőleg tegyük jóvá méltatlan voltunkat töredelemmel, bűnbevallással és elégtétellel. (145) Hogy mi ennek a jóvátételnek a módja, arról később még jobb alkalmunk lesz szólani. A szóban forgó tanításra vonatkozólag most csak annyit mondok, hogy a megrendült, lesújtott és bűneinek félelmétől megrémített lelkiismeret számára ez bizony sovány és erőtelen vígasztalás. Mert ha az Úr kimondja azt a tilalmat, hogy senkinek sem engedi meg az Ő vacsorájában való részesedést, csak az igaz és feddhetetlen embernek, akkor nagyon komoly biztosítékra van szükség, hogy bárki is bizonyos lehessen a maga igaz volta felől, amelyet ezek szerint Isten megkíván tőle. De honnan nyerjük el annak a bizonyosságnak a megerősítését, hogy az Isten előtt tisztán áll mindenki, aki megtette azt, ami tőle telt? És még ha ez így volna is, mikor lesz mégis lehetséges, hogy bárki is meg merje nyugtatni magát, hogy ő mindent megtett, ami tőle telt? Így hát, miután semmilyen határozott bizonyosságot nem szerezhetünk méltó voltunkat illetőleg, örökre elzárná útunkat az a félelmetes tilalom, amely kimondja, hogy aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának. Már most könnyű megítélni, hogy mifajta tanítás az és milyen szerzőtől ered, amely a szegény bűnösöket így megrabolja és megfosztja ennek a sákramentumnak vigasztalásától, amelyben pedig az Evangéliumnak minden gyönyörűsége van elénk tárva. Bizonyos, hogy ügyesebb fogással nem
is dönthette romlásba az embereket az ördög, mint amikor így elbolondította őket, hogy valamiképen meg ne érezzék annak az eledelnek ízét és zamatát, amellyel a jóságos mennyei Atya táplálni akarta őket. (146)
Hogy tehát ilyen romlásba és veszedelembe ne rohanjunk, tartsuk emlékezetünkben, hogy ez a szent vendégség betegeknek való orvosság, bűnösöknek való vígasztalás, szegényeknek megajándékozása; egészségeseknek, igazaknak és gazdagoknak ellenben, ha ugyan találtatnának ilyenek, semmilyen hasznuk sem lehet belőle. Mert amikor itt Krisztus eledelül adatik nekünk, ebből az tűnik ki, hogy Ő nélküle mi senyvedünk, sorvadunk, pusztulunk. És amikor életünkül adatik nekünk, ebből az tűnik ki, hogy Ő nélküle, magunkban véve, teljesen halottak vagyunk. Méltó voltunk, amelyen kívül egyébbel és jobbal Isten elé nem járulhatunk, csak abban állhat tehát, ha nyomorult és - mondjuk meg bátran, - méltatlan voltunkat elébe tárjuk, hogy az Ő irgalmasságából Ő tegyen minket méltókká; mimagunkban való minden reménységről leteszünk, hogy Őbenne vigasztalódjunk meg; magunkat megalázzuk, hogy Ő emeljen föl; magunkat vádoljuk, hogy Ő nyilvánítson bennünket igazakká. Továbbá: ha óhajtozunk arra az egységre, amelyet Ő az Ő vacsorájában nekünk lelkünkre köt, és ha, miként Ő mindnyájunkat eggyé tesz Önmagában, ugyanúgy mi is arra vágyunk, hogy mindnyájunknak egy legyen a lelkünk, szívünk, szavunk. Ha ezeket egyszer jól átgondoltuk és fontolóra vettük, akkor soha sem fog többé nyugtalanítani az a gond: miképen ehetnők mi, minden jóban szűkölködők és mezítelenek, bűnök szennyétől megfertőzöttek, élőhalottak, méltóképen, az Úrnak testét? Hanem inkább így fogunk gondolkozni: odajárulunk mi, szegények, a mi kegyes jótevőnkhöz, mi, betegek, az orvoshoz, mi, bűnösök, a Megváltóhoz; méltó voltunk pedig, amelyet az Úr megkövetel, elsősorban a hitben rejlik, amely mindent Istennek tulajdonít és semmit sem önmagának, azután pedig a szeretetben. És még ezt is inkább úgy visszük Isten elé, mint tökéletlent, hogy Ő növelje még erősebbé, mint amennyire már megvan bennünk.
Mások viszont egyetértenek ugyan velünk abban, hogy méltó voltunk a hitben és a szeretetben rejlik, de ennek a méltó voltunknak a módját illetőleg mégis messzire eltévelyedtek, amikor a hitnek olyan tökéletességét követelték, amelyen túl már egyáltalán nem is haladhat tovább, a szeretetnek pedig ugyanolyan fokát, amilyennel Krisztus volt irántunk. (147) Ámde ezzel éppúgy elriasztanak min-
denkit a szentségei vacsorához való járulástól, mint amazok az előbbiek. Mert ha megállana az ő felfogásuk, akkor kivétel nélkül mindenki méltatlanúl venné azt magához, hiszen az elsőtől az utolsóig mindenkire rá lehetne olvasni és bizonyítani tökéletlenségét. És valóban nagy értelmetlenség, hogy ne mondjam: ostobaság, a sákramentum vételéhez olyan tökéletességet megkövetelni, amely magát a sákramentumot értéktelenné és fölöslegessé tenné, mert hiszen az nem a tökéletesek, hanem az erőtlenek és gyengék számára szereztetett éppen azért, hogy fogyatékos hitüket és szeretetüket ösztökélje, bíztassa, sarkalja, nevelje.
Abból, amit erről a sákramentumról eddig elmondottunk, elég világosan kitűnik, hogy nem azért rendeltetett, hogy évenként csak egyszer, és akkor is csak tessék-lássék módjára éljünk vele, amint manapság általában szokás, hanem azért, hogy minden keresztyén ember gyakorta éljen vele és ezáltal gyakran felújuljon a Krisztus szenvedésének emlékezete. És pedig avégre, hogy ez által a megemlékezés által egyrészt a hitüket táplálják és erősítsék, másrészt buzdítást merítsenek az Ő dícséretét zengő vallástételre és jóvoltának hirdetésére, és végül, élesszék magukban és megbizonyítsák egymás iránt azt a kölcsönös szeretetet is, amelynek kötelékét a Krisztus testének egységében szemlélhetik. Mert valahányszor közösen vesszük az Úr testének jegyét, mint valami egymás közt kicserélt jelvénnyel (148) kölcsönösen, elkötelezzük magunkat a szeretet minden szolgálatára, hogy senki közülünk ne tűrjön meg magában semmi olyant, amivel az ő atyjafiát megbánthatná, se el ne múlasszon semmi olyant, amivel neki segítségére lehetne, ha a szükség úgy kívánná. Lukács a Cselekedetek Könyvében elmondja (Ap. Csel. 2:42.), hogy ilyen volt az apostoli egyház gyakorlata is, amikor - úgymond - a hívek "foglalatosak voltak az apostolok tudományában, a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben". Általában az volt a szabály, hogy egyházi összejövetel ne tartassék igehirdetés, könyörgések, az úrvacsorában való részesedés és adakozás nélkül. Hogy a korinthusbelieknél is ez volt a megállapított rend, az eléggé kitűnik Pál leveleiből. Nyilvánvaló is, hogy az a szokás, amely évenként csak egyszer követeli meg az úrvacsorával való élést, egészen bizonyosan az ördög találmánya, bárki volt is az, akinek a révén gyakorlatba jött. Azt mondják, Zephyrinus volt ennék a rendelkezésnek a szerzője; (149) azonban meg vagyok győződve róla, hogy az nem volt azonos azzal, amit manapság látunk. Hiszen az ő rendelete az akkori viszonyok szerint
talán nem is volt kárára az egyháznak. Egészen kétségtelen ugyanis, hogy akkoriban a szent vacsora mindig kiosztatott a híveknek, valahányszor összegyülekeztek, és jórészük élt is azzal. De mivel úgyszólván sohasem történt meg, hogy mindnyájan egyszerre vették volna fel az úrvacsorát, az pedig szükségesnek látszott, hogy a hitetlenek és bálványimádóik közt elvegyülten élő hívek valamilyen külső jellel bizonyságot tegyenek az ő hitükről, ezért tűzött ki ez a szent férfiú a közös rendtartás kedvéért egy bizonyos napot, amelyen az egész keresztyén gyülekezet vallást tehetett hitéről az úrvacsorában való részesedés által. Egyébként pedig éppoly gyakran, éltek az úrvacsorával azután is. Hiszen nem olyan sokkal azelőtt történt, hogy Anacletus (150) minden keresztyénnek kötelességévé tette a mindennapi úrvacsorázást. Csakhogy Zephyrinusnak ezt a magában véve becsületes rendelkezését az utókor gonoszúl elferdítette, amikor határozott törvénnyé lett az évenként egyszeri úrvacsorázás, (151) aminek az lett a következménye, hogy úgyszólván mindenki, ha egyszer már felvette az úrvacsoráját, ezzel az év egész hátralevő részére elintézettnek tekinti a maga dolgát és nyugodtan átadja magát a mélységes álomnak. Egészen más lett volna a helyes eljárás: legalább is minden héten egyszer meg kellett volna teríteni a keresztyének gyülekezetében az Úr asztalát és hirdetni kellett volna azokat az ígéreteket, amelyeket ez az asztal lelkünk táplálására elénk tár; senkit sem kellett volna ugyan erőszakkal kényszeríteni, de mindenkit buzdítani és ösztönözni kellett volna, még a restek tunyasága ellen is feddőzve, - hogy mindnyájan, mint éhezők, seregestől járuljanak ehhez a vendégséghez. Méltán panaszkodtam, tehát fentebb amiatt az ördög csalárdságából befészkelődött szokás miatt, amely ugyanakkor, amikor az esztendő egy napját előírja, az egész esztendőre közönybe dönti az embereket.
Ugyanabból a műhelyből került ki az a másik rendelkezés is, amely az úrvacsora egyik felét elorozta vagy elrabolta az Isten népének javarészétől, - azzal t. i., hogy a vérnek jegyétől eltiltja a "laikus" és "profán" embereket (mert ilyen címekkel bélyegzik meg az Isten választott népét) és csak néhány beretvált és megkent fejű ember különös kiváltságává teszi azt. (152) Az örökkévaló Isten parancsa az, hogy mindnyájan igyák azt (Máté 26:27.), de az ember arra vetemedik, hogy ezt újabb, ellenkező törvénnyel érvényteleníti és megdönti, azt mondván: ne igyák mindnyájan. És hogy indokolását is adják az ő Isten ellen való hadakozásuknak, bizonyos: veszedelmeket emlegetnek ezek a törvényadók, amelyek bekövetkez-
hetnének, ha különbség nélkül mindenki részesednék a szent pohárban; mintha azokat az Isten örök bölcsessége is nem látta volna előre és nem vette volna figyelembe! Azután meg nagy bölcsen úgy okoskodnak, hogy elég a két jegy helyett az egyik is. Mert ha ott van a test, - mondják, - akkor ott van az egész Krisztus, mert hiszen nem lehet Őt elválasztani saját testétől. Ennélfogva a test magában foglalja a vért is. Íme, így egyezik meg a mi értelmünk az Istennel, mihelyt egy kicsinykét is meglazul a zabolája és elkezd pajzánkodni és szilajkodni. Amikor az Úr felmutatja a kenyeret, azt mondja, hogy az az Ő teste; amikor a poharat is felmutatja, azt az Ő vérének nevezi. Ezzel szemben az emberi ész vakmerősége azt harsogja, hogy a kenyér az Ő vére és a bor az Ő teste! Mintha az Úr minden ok nélkül különböztette volna meg szóval is, jellel is az Ő testét és vérét, vagy mintha valaha is hallottunk volna olyant, hogy a Krisztus teste vagy vére neveztetnék Istennek és embernek! Nyilvánvaló, hogy ha az Ő egész személyiségét akarta volna megjelölni, azt mondhatta volna: "én vagyok", mint ahogy a Szentírás más helyein (Máté 14:27. - Luk. 24:39. - Ján. 18:5.) szokott szólani, de nem azt mondta volna: "ez az én testem, ez az én vérem". Tudom ugyan, hogy a Sátán szolgái, amint már szokásuk a Szentírássál játékot űzni, itt is játszadoznak és kötődnek: Krisztus, mondják, csak az apostoloknak engedett részesedést a teljes vacsorában, akiket t. i. már előbb beválasztott és beiktatott az áldozópapok rendjébe. (153) Szeretném azonban, ha megfelelnének nekem öt kérdésemre, amely elől nem térhetnek ki úgy, hogy hamarosan kudarcot ne valljanak hazugságaikkal együtt. Először is: miféle isteni kijelentésből vették ezt a magyarázatot, amely az Isten igéjétől olyan messze jár? A Szentírás tud ugyan a tizenkettőről, akik Jézussal együtt odatelepedtek az asztalhoz, de nem homályosítja el a Krisztus méltóságát azzal, hogy áldozópapoknak nevezné őket. Erről a névről különben majd később, a maga helyén! És ha akkor a tizenkettőnek adta is, mégis azt parancsolta, hogy "ezt cselekedjék", vagyis hogy ők is úgy osszák ki maguk között. - Másodszor: hogy van az, hogy hajdani jobb időkben, az apostoloktól kezdve azután is ezer évig, kivétel nélkül mindenki részesült mindkét jegyben? Vajjon nem tudta az ősegyház, hogy Krisztus kiket bocsát oda vendégekül az Ő vacsorájához? Elvetemült arcátlanság lenne ezen a ponton ellentmondani és köntörfalazni. Ott vannak az egyházi történelmek, ott vannak a régiek írásai, amelyek nyilvánvaló bizonyságait szolgáltatják ennek a dolog-
nak. (Ecclesiast. Hist. 6. könyv, 34. fej. (154) - Trip; Hist. 9. könyv. 30. fej. (155) - Chrysostomus, Ince pápához. Száműzetéséről. (156) - Augustinus, 107. (157) és a Januáriushoz írt 1. levele. (158) - Hieronymus. Sofóniásról. (159) - Tertullianus, Lib. de resurr. carn. (160) - Cyprianus, 5. prédikációja, De lapsis, (161) s De coena Domini. (162) Ep. 1. könyv, 2. levél. (163)) - Harmadszor: miért mondotta az Úr a kenyérről egyszerűen azt, hogy "egyétek", a pohárról ellenben azt, hogy "igyatok ebből mindnyájan", mintha szándékosan elébe akart volna, vágni a Sátán fondorlatainak? - Negyedszer: ha az Úr csak áldozópapokat méltatott volna az Ő vacsorájára, - amint ők állítják, - akkor honnan vette valaha is ember azt a merészséget, hogy bevonjon annak élvezetébe kívülállókat, akiket az Úr kizárt belőle, - és pedig olyan ajándék élvezetébe, amely felett nem volt hatalma rendelkezni, mivel erre semmilyen parancsolatot nem adott az, aki egyedül adhatott volna? Sőt honnan veszik a bátorságot, most is arra, hogy a köznépnek kiosztják az Úr testének jelképeit, holott erre az Úr sem parancsot, sem példát nem adott? - Ötödször: vajjon hazudott-e Pál, amikor azt mondotta a korinthusiaknak, hogy ő az Úrtől vette, amit nekik elébük ad? Mert azután azt az utasítást adja nekik, hogy különbség nélkül mindnyájan éljenek az úrvacsora mindkét jegyével. Ha Pál az Úrtól vette azt, hogy különbségtétel nélkül mindenkit részesíteni kell azokban, akkor gondolják meg, hogy kitől vették a maguk tanítását ők, akik úgyszólván az Isten egész népét kirekesztik. Istenre ugyanis már nem hivatkozhatnak, mint forrásukra, mert Őnála nincs igen is meg nem is. És az ilyen fertelmességeket eddig az egyház nevével fedeztük: és ezen a címen védelmeztük! Mintha bizony vagy azok az antikrisztusok volnának az egyház, akik a Krisztus tanítását és rendeléseit olyan könnyelműen lábbal tapodják, szélnek hányják, érvénytelenítik, - vagy pedig az apostoli egyház, amelyben a vallás teljes erejében virágzott, nem is lett volna egyház! Ilyen és ehhez hasonló találmányokkal igyekezett a Sátán mintegy homályt árasztani, hogy a Krisztus szent vacsoráját meghamisítsa és megrontsa, hogy valamiképen meg ne maradjon az egyházban annak tisztasága.
Tetőpontjára azonban akikor hágott ez a rettentő fertelmesség, amikor kiadták azt a jelszót, amelytől nem csak elhomályosult és eltorzult a szent vacsora, hanem teljesen eltűnt, mintha eltörölték és kiirtották volna, és még az emberek emlékezetéből is kiveszett; amikor t. i. úgyszólván az egész világot azzal a legdögvészesebb tévtanítással vakították el, hogy a misét engesztelőáldozatnak kell te-
kinteni, amellyel bűneink bocsánatát lehet kieszközölni. (164) Jól tudom, milyen mély gyökeret vert ez a métely és milyen nagyszerű külszín mögé rejtőzik, úgy hogy a Krisztus nevére hivatkozik és sokan azt hiszik, hogy a misének neve alá voltaképen összefoglalható a hitnek egész tartalma. Ámde, mihelyt az Isten igéjéből egész világosan bebizonyítható, hogy a mise, akárhogy kendőzik és ékesítik is; súlyos megsértése a Krisztusnak, eltemeti és eltűnteti az Ő keresztjét, feledésbe borítja az Ő halálát, eltörli az abból számunkra fakadó nyereséget, és megerőtleníti és lerontja azt a sákramentumot, amelyben az Ő halálának emlékezete ránkmaradt: vajjon lehetnek-e akkor olyan mély gyökerei, amelyeket ez a mindennél hatalmasabb fejsze, t. i. az Isten igéje, ki ne vágna? Vajjon lehet-e még oly tetszetős külszín, amely alól ez a világosság napfényre ne hozná az elrejtőzött rosszat?
Mutassuk ki tehát, amit elsősorban állítottunk, hogy a mise tűrhetetlen meggyalázása és megsértése a Krisztusnak. Őt ugyanis az Atya áldozó pappá szentelte fel, még pedig nemcsak egy időre, amint ezt az Ótestamentumban rendelt papokról olvassuk, akiknek halandó lévén az életük, a papságuk sem lehetett örökkétartó. (Zsid. 5:6. - 7: 3.17. - 9:11-14. - 10:1-14.) Ezért is volt szükségük utódokra, akik haláluk után a helyükbe lépjenek. Krisztusnak ellenben, mivel halhatatlan, egyáltalán nincsen szüksége senkire, akire tisztét áthárítsa. Ő tehát örökkévaló főpapúl rendeltetett az Atyától, "a Melkisedek rendje szerint", (165) hogy örökkön- örökké viselje a főpapi tisztet. (I. Móz. 14:18-20. - Zsolt. 110:4.) Ez a titok nyert kiábrázolást régtől fogva Melkisedekben, akit a Szentírás azután, hogy egyszer bemutatta, mint az élő Istennek papját, többé soha nem említ meg, mintha soha nem ért volna véget az élete. Ennek a hasonlatosságnak az alapján nevezi a Szentírás Krisztust "a Melkisedek rendje szerint" való főpapnak. Akik már most naponként áldozatot akarnak bemutatni, kénytelenek az áldozataikhoz papokat is alkalmazni, akiket mintegy utódokul és helyettesítőkül a Krisztus helyébe állítanak. Ez által Krisztust nem csak az Őt megillető méltóságtól fosztják meg és nem csak örökkévaló papságának kiváltságától rabolják meg, hanem az Atyának jobbjáról is le akarják Őt taszítani, mert hiszen ezt a helyet csak úgy foglalhatja el az Ő halhatatlanságában, ha egyben örökkévaló főpapunk is marad. És ne bújjanak amögé az ürügy mögé se, hogy az ő áldozópapjaik nem a Krisztus helyét foglalják el, mintha Ő meghalt volna, hanem csupán segédei az Ő örökkévaló főpapságá-
nak, amely azért nem szűnik meg fennállani. Az apostol szavai ugyanis sokkal erősebben fogva tartják őket, semhogy ilyen kibúvót engednének nekik, - amikor t. i. azt mondja, hogy mások azért "lettek többen papokká, mert a halál miatt meg nem maradhattak", Krisztus tehát, aki felett nincs hatalma a halálnak, egyedűlvaló és nincs szüksége társakra. (Zsid. 7:23-24.)
A mise második hatásának azt állítottuk, hogy eltakarja és háttérbe szorítja a Krisztus keresztjét és szenvedését. Ehhez pedig semmi kétség nem fér. Mert ha Krisztus a kereszten áldozatul mutatta be maga-magát, hogy minket ezáltal örökre megszenteljen és nekünk örök váltságot szerezzen, akkor kétségtelen, hogy ennek az áldozatnak ereje és hathatóssága örökre szól. Különben nem vélekednénk nagyobb tisztelettel a Krisztusról sem., mint a törvény uralma idején megáldozott ökrökről és borjakról, amely áldozatoknak elégtelen és erőtelen volta éppen abból tűnik ki, hogy többször is meg kellett ismételni őket. Tehát vagy azt kell vallanunk, hogy a Krisztus áldozatának, amelyet a kereszten bemutatott, nem volt örökre szóló megtisztító ereje, vagy azt, hogy egyszeri áldozatával Krisztus minden időkre eleget tett. Ez az, amit az apostol mond (Zsid. 9:26. - 10:10. 14.): a mi főpapunk, a Krisztus "csak egyszer jelent meg az időknek végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt"; azután: "Isten akaratával egyszersmindenkorra megszenteltettünk a Jézus Krisztus testének megáldozása által"; meg: "Krisztus egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket". Ezt fejezte ki Krisztus is végszavában, amelyet szinte utolsó lehelletével kiáltott el, - amikor így szólt: "Elvégeztetett." (Ján. 19:30.) A haldoklók búcsúszavait olyan tiszteletben szoktuk tartani, akárcsak valami égi szózatot. Nos, a meghaló Krisztus arról tesz bizonyságot, hogy az Ő egyetlen áldozatával elvégeztetett és beteljesedett minden, ami nekünk üdvösségünkre szolgál. És mi ehhez az áldozathoz, amelynek tökéletes voltát olyan megragadó módon véste a lelkünkbe, mégis naponként számtalan újabb áldozatot toldunk hozzá, mintha tökéletlen lett volna! Amikor az Istennek szentséges igéje nem csak, hogy állítja, hanem hangosan kiáltja és ünnepélyesen tanúsítja, hogy ez az áldozat egyszer hajtatott végre és ereje örökre megmarad: nemde mégis tökéletlenséggel és erőtelenséggel vádolják meg azok, akiknek még más áldozat is kell? Hát a mise, amelynek az a rendje, hogy mindennap százezerszámra hajtják végre az áldozatokat, mi egyébre irányul akkor, mint arra, hogy Krisztusnak szenvedése, amelyben Ő egyedüli áldozat gyanánt Ön-
magát mutatta be az Atyának, el legyen temetve és sűlyesztve? Csak a vak nem látja, hogy a Sátán vakmerősége volt az, amely ilyen nyilvánvaló és világos igazsággal szembe mert szállani! Azt jól tudom, micsoda ámítással szokta ezt a csalárdságát takargatni a "hazugság atyja", - hogy t. i. ezek nem különböző és eltérő áldozatok, hanem egyugyanazon áldozatnak a többszöri megismétlései. Azonban az ilyen füstöt igazán nem kerül nagy fáradságba szétfújni. Hiszen egész fejtegetésében azt erősítgeti az apostol, hogy nem csak semmilyen más áldozat nincsen, hanem, amazt az egyetlen áldozatot is csak egyszer mutatta be Krisztus és többé nincs szükség a megismétlésére.
Most áttérek a mise harmadik hatására és itt azt kell kifejtenem, hogy hogyan törli el és veszíti ki az emberek emlékezetéből a Krisztusnak egyszeri és valóságos halálát. Amiként ugyanis az emberek közt is a testálónak halálától függ a testámentom érvénybelépése, úgy a mi Urunk is azt a testámentomot, amelyben bűneink bocsánatával és örök megigazulásunkkal ajándékozott meg bennünket, az Ő halálával tette érvényessé. (Zsid. 9:16-17.) Akik ebben a testámentomban bármilyen változtatást, vagy újítást merészelnek elkövetni, azok megtagadják az Ő halálát és mintegy semmisnek tekintik azt. A mise pedig mi egyéb, mint új és egészen eltérő testámentom? Mert hogy áll a dolog? Nemde minden mise új bűnbocsánatot és új megigazulást ígér, úgy hogy végűl is annyi testámentom van, ahány mise? Jöjjön el tehát a Krisztus ismét és emelje érvényre ezt az újabb testámentomot is újból való halálával, jobban mondva: a misék megszámlálhatatlan testámentomait végtelen sokszor megújúló halálával! Nos hát, nem mondottam-e igazat fentebb, amikor azt állítottam, hogy a mise eltörli a Krisztus egyszeri és valóságos halálát? Ugyebár? Mert a mise egyenesen arra irányul, hogy Krisztus, amennyiben ez lehetséges, újra öldököltessék meg! "Ahol ugyanis végrendelet van", - mondja az apostol, - "szükséges, hogy a végrendelkező halála bekövetkezzék". A mise Krisztusnak egy új testámentomát tárja az emberek elé, tehát megköveteli az Ő halálát is. Egyébként is, ahol áldozatot mutatnak be, ott azt le is kell vágni és ölni. Ha a misében mindannyiszor Krisztus áldozatát mutatják be, akkor Őneki minden pillanatban ezer meg ezer helyen kegyetlenül meg kell gyilkoltatnia. Ez nem az én érvem, hanem az apostolé. (Zsid. 9:26.) Ha szükséges lett volna, hogy Ő újra meg újra áldozatúl vigye önmagát, akkor "sokszor kellett volna szenvednie a világ teremtése óta".
Foglalkozzunk már most a mise negyedik hatásával, hogy t. i. megfoszt bennünket a Krisztus halálából fakadó nyereségtől, amikor elfordítja tőle az elménket és eltereli róla gondolatainkat. Mert ki gondol arra, hogy a Krisztus, halála által váltságot nyert, amikor a misében folytonosan új váltságot lát? Ki bízik abban, hogy az ő bűnei megbocsáttatták, amikor egyre új bűnbocsánatot lát? És azzal sem bújhatnak ki, ha azt mondják: a misében is csak azért nyerjük el bűneink bocsánatát, mert azt már a Krisztus halála megszerezte számunkra. Ezzel ugyanis nem mondanak egyebet, mint ha ezt állítanák: Krisztus olyan feltétellel váltott meg bennünket, hogy mi magunk is váltsuk meg magunkat. Mert a Sátán szolgái effajta tanítást hintegettek el és ma is azt védelmezik nagy zajjal, tűzzel, vassal, - hogy amikor mi a misében bemutatjuk az Atyának a Krisztus áldozatát, ezzel az áldozati cselekménnyel szerezzük meg bűneink bocsánatát és nyerjük el a Krisztus szenvedésében való részesülésünket. Mi egyéb szerepe marad hát akkor a Krisztus szenvedésének, mint az, hogy a megváltás példájáúl szolgál, amelyből megtanulhatjuk, hogyan lehetünk mi sajátmagunknak megváltói?
Ezzel elérkeztem a dolog csattanójához, ahhoz t. i., hogy a mise behozatala kiküszöbölte, eltüntette és kiirtotta a szent vacsorát is, amelyben az Úr kiábrázolta és megjelenítve reánk hagyta az Ő szenvedésének emlékezetét. Az úrvacsora ugyanis Istennek ajándéka, amelyet hálaadással kell elfogadni. A mise áldozatáról pedig azt képzelik, hogy az az Isten előtt fizetségnek számít, amelyet Ő fogad el tőlünk elégtételül. Amennyire különböző két dolog adni és kapni, ugyanolyan nagy különbség van a sákramentum és az áldozat között. Ez hát az ember nyomorúlt hálátlansága, hogy amiben az Isten jóvoltának bőkezűségét kellene elismernie, hogy azért hálát adjon, éppen abban Istent akarja a maga adósává tenni. A sákramentum azt az ígéretet hirdette nekünk, hogy a Krisztus halála nem csak egyszer adta vissza nekünk az életet, hanem állandóan is éltet bennünket, mivel abban a halálban minden beteljesedett, ami szükséges a mi üdvösségünkhöz. A mise áldozata ellenben egészen más dalt zeng: Krisztust mindennap meg kell áldozni, hogy valami hasznunk legyen belőle.
Az úrvacsorát a gyülekezet nyilvános összejövetelei alkalmával kellett kiosztani, hogy megtanítson minket arra a közösségre, amely a Jézus Krisztusban mindnyájunkat egybefoglal. Ezt a közösséget is megbontja és széttépi a mise áldozata. Miután ugyanis
lábrakapott az a tévelygés, hogy kell lenni áldozópapoknak, akik a népért áldozzanak, mintha csak őrájuk lett volna hagyva az úrvacsora, a hívek gyülekezete elhagyta az Úr parancsolata szerint, való úrvacsorázást és megnyílt az útja a magánmiséknek, (166) amelyek inkább bizonyos kiközösítést szolgálnak, mint az Úr által rendelt közösséget, mert hiszen amikor az áldozópap az ő áldozatát csak egymaga akarja lenyelni, ezzel elkülöníti magát a hívek egész népétől. Magánmisének nevezem az ilyent, - senki ne értsen félre, - akár hangos bődüléssel és kiáltozással harsogjon, akár csak halk mormolással és suttogással zümmögjön, mert mindkét esetben egyaránt meg van fosztva a gyülekezet az úrvacsorában, való részesedéstől.
Azonban, mielőtt végét vetném beszédemnek, megkérdezem a mi misés tudósainkat: miután tudják, hogy Isten előtt fontosabb az engedelmesség az áldozatnál (I. Sám. 15:22.) és inkább kívánja a szófogadást, mint áldozatok bemutatását, hogyan hihetik, hogy Isten előtt kedves lehet az áldozásnak ez a módja, amelyre semmilyen parancsolatot sem kaptak s amelyet a Szentírásnak egyetlen betűjével sem tudnak igazolni? Azután, ha az apostoltól azt hallják (Zsid. 5:4-5.), hogy senki sem veheti magának a papi nevet és méltóságot, "hanem akit Isten hív el, miként Áront is", sőt még Krisztus sem úgy furakodott be abba magától, hanem az Atya elhívásának engedelmeskedett, - akkor vagy ki kell mutatniuk, hogy az ő papságukat Isten szerzette és rendelte, vagy pedig el kell ismerniük, hogy ez a méltóság nem Istentől való és azt elhívatás nélkül,, gonosz vakmerőséggel bitorolják. De még egy betűnek a csücskét sem tudják felmutatni, amellyel a maguk papságát támogathatnák! Hová lesznek tehát az áldozataik, amelyek áldozó papok nélkül nem mutathatók be? Nem marad más hátra, mint hogy a vak is meglássa, a süket is megértse, még a gyermekek is felismerjék a misének ezt a fertelmességét, amely arany serlegben felkínálva a föld minden királyát és népét a legelsőtől az utolsóig úgy megrészegítette, s úgy elkábította és elszédítette, hogy üdvösségük hajóját a barmokénál is nagyobb ostobasággal épen ebben a végzetes örvényben horgonyozták le. Soha ennél erősebb ostromszerrel nem támadott bizony a Sátán a Krisztus királyságának megvívására és megdöntésére! Ez az a Heléna, (167) akiért az igazság ellenségei ma is olyan dühösen, olyan vadul, olyan kegyetlenül hadakoznak. És valóban Heléna, mert lelki paráznaságot űznek vele ekképen, amely a paráznaság minden fajtája között a legfertelmesebb. Nem érin-
tem itt még a kisujjammal sem azokat a vaskos visszaéléseket, amelyekről azt állíthatnák, hogy csak beszennyezései az ő szent miséjük tisztaságának: hogy milyen csúnya vásárt űznek, milyen piszkos üzletet csinálnak az ő misézgetésükkel, milyen mohósággal elégítik ki kapzsiságukat. Éppen csak reámutatok, még pedig csupán néhány egyszerű szóval, hogy milyen is a szentséges misének az a szentsége, amellyel rászolgált, hogy sok évszázadon át olyan nagy tekintélyben álljon és akkora tiszteletben tartsák. Egyrészt nagyobb fáradsággal járna, ha ezt a nagy titkot érdeme szerint meg akarnám világítani, másrészt nem akarom idekeverni azt a sok útálatos piszkot, ami úgyis köztudomású mindenki előtt. Azt akarnám ugyanis megértetni mindenkivel, hogy a mise, még ha legválogatottabb és a lehető legjobban ajánlható tisztaságában vesszük is, vagyis mindenféle kinövései nélkül is, a gyökerétől a csúcsáig telve van mindenfajta istentelenséggel, káromlással, bálványozással és szentségtöréssel.
Azután, hogy valamelyik kötekedő ellenfél az "áldozat" és "áldozó pap" elnevezésekbe kapaszkodva ne szállhasson vitára velünk, azt is kifejtem, de csak röviden, hogy az egész tárgyalás folyamán mit értettem "áldozat" és mit "áldozó pap" alatt. Az "áldozat" neve általánosságban véve felölel mindent, amit egyáltalán adunk Istennek. Ezért különbséget kell tennünk kétféle áldozat között, amelyek közül könnyebb megértetés végett az egyiket a hálaadás vagy a dicséret áldozatának, a másikat pedig megbékéltető vagy engesztelő áldozatnak nevezzük. Engesztelő áldozat az, amelynek az a rendeltetése, hogy Isten haragját kiengesztelje, az Ő igazságosságának eleget tegyen, az ember bűneit eltörölje, számára kegyelmet és üdvösséget nyerjen. Ilyen áldozatot egyedül Krisztus mutatott be, mert senki mástól nem is telhetett. És Ő is csak egyetlen egyszer, mivel ennek a Krisztus által bemutatott egyetlen áldozatnak a hathatóssága és ereje örökre szóló, amint erről Ő maga is bizonyságot tett, amikor azt mondotta: "Elvégeztetett", vagyis: ami az Atya kegyelmének visszanyeréséhez, a bűnbocsánatnak, a megigazulásnak, az üdvösségnek megszerzéséhez csak szükséges volt, azt Ő ezzel az egyetlen áldozatával mind elvégezte és betöltötte, még pedig olyan hiánytalanul, hogy ez után már egyéb áldozatnak semmilyen szerepe nem lehet. Ennélfogva állítom, hogy a legvétkesebb gonoszság és tűrhetetlen káromlás a Krisztus ellen és az Ő áldozata ellen, amelyet érettünk a keresztfán, halálában elvégzett, ha valaki újabb áldozatokkal akarja megszerezni bűnei
nek bocsánatát, megengesztelni az Istent és elnyerni a megigazulást. A misében pedig mi egyébről van szó, mint arról, hogy újabb áldozatok érdeme által váljunk a Krisztus szenvedésének részeseivé? És hogy az eszelősségnek ne legyen határa, nem érték be azzal, hogy ezt az áldozatot az egész egyházra egyenlőképen kihatónak állítsák; hanem még azt is hozzátették, hogy nekik hatalmukban áll azt különlegesen is vonatkoztatni erre vagy arra az emberre, akire akarják, jobban mondva: aki ezt a portékát az árának lefizetésével meg akarja vásárolni! Még hozzá: ha már a Júdás árszabását nem tudták elérni, hogy mégis valamilyen ismertetőjellel útaljanak tanítómesterük példájára, megtartották a szám hasonlatosságát. Amaz harminc ezüstöt fizettetett, ezek harminc rézpénzt fizettetnek; csakhogy amaz egyszer, ezek ellenben, ahányszor csak vevő akad. Ugyanilyen értelemben azt is tagadjuk, hogy "papok" vannak, vagyis olyanok, akik eféle áldozattal közbenjárhatnának a népért Isten előtt és Őt kiengesztelve megszerezhetnék a bűnbocsánatot. Mert Krisztus az Új Testámentumnak egyetlen közbenjárója és főpapja, akire ráruháztatott és akiben be is rekesztetett és véget is ért mindenféle "papság". És még ha a Szentírás egyáltalán meg sem emlékeznék a Krisztus örökkévaló papságáról, akkor is - mivel a régi papirend megszűntetése után újat nem alapított az Isten, - megdönthetetlenűl állana az apostolnak az az érve, hogy ezt a tisztséget senki nem veheti magának, csak akit az Isten erre elhívott. Honnan veszik tehát a bátorságot ezek a szentségtörők, akik a Krisztus öldösésében buzgólkodnak, hogy magukat az élő Isten papjainak merészelik nevezni?
Az áldozatok másik fajtája, amelyet hálaáldozatnak neveztünk, felöleli minden könyörgésünket, dícséretmondásunkat, hálaadásunkat és mindazt, amit az Isten tiszteletére cselekszünk, amint illendő is, hogy magunkat és minden dolgunkat odaszenteljük és felajánljuk Őneki, hogy amennyire csak tőlünk telik, minden az Ő dicsőségét szolgálja és az Ő marasztalását hirdesse. Az ilyen fajta áldozatnak sem az Isten haragjának megengeszteléséhez, sem a bűnbocsánat elnyeréséhez semmi köze sincs, hanem csak az Isten magasztalására és dicsőítésére szolgál. Sőt ezt az áldozatot nem is mutathatják be mások, csak olyanok, akik bűneik bocsánatát már elnyerve megengesztelődtek az Istennel és megigazultak. Az egyház számára pedig olyan szükséges dolog ez az áldozat, hogy nélküle el sem lehet. Ezért örökké meg is lesz, amíg csak fennáll az Isten népe; amint a prófétánál is meg van írva (Mal. 1:11.): "Hi-
szen napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a pogányok között és minden helyen tömjénnel áldoznak az én nevemnek és tiszta ételáldozattal. Bizony, nagy az én nevem a pogányok között! - azt mondja a Seregeknek Ura." Teljesen távol áll tehát tőlünk, hogy ezt az áldozatot megszűntessük. Pál is azt parancsolja (Róm. 12:1.), hogy "szánjuk oda a mi testünket élő, szent és Istennek kedves áldozatúl, mint a mi okos tiszteletünket". Dávid is azt mondotta (Zsolt. 141:2.), hogy az ő imádsága "mint jóillatú füst" száll az Isten elé és egyebütt is úgy van szó a szentek imádságáról, mint tömjénillatról (Jel. 5:8.), vagy a prófétánál (Hós. 14:3.), mint az "ajkak tulkairól". Nagyon jelentős Pálnak az a kifejezése, amellyel "istentiszteletnek" nevezi ezt az áldozatot. Az Isten tiszteletének lelki módját érti ugyanis alatta, hallgatagon szembe állítva azt a mózesi törvény testi áldozataival. Az ilyenfajta áldozat nem hiányozhatik az úrvacsorából sem, mert amikor abban az Úrnak halálát hirdetjük és hálát adunk érte, voltaképen ilyen dícséret-áldozatot mutatunk be. Erről az áldozati szolgálatról neveztetünk mi keresztyének mindnyájan "királyi papságnak", mivel "a Krisztus által dicséretnek áldozatát visszük Isten elé, azaz az Ő nevéről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét". (I. Pét. 2:9. - Zsid. 13:15.) Mi ugyanis még ezekkel az ajándékainkkal sem jelenhetünk meg az Isten színe előtt közbenjáró nélkül. Krisztus az, akinek közvetítői közbenjárása által magunkat és mindenünket áldozatúl vihetjük az Atya elé. Ő a mi főpapunk, aki a mennyei szentélybe behatolva, előttünk is megnyitotta oda az utat. Ő az az oltár, amelyre ráhelyezzük ajándékainkat. Ami bátorságunk van, az Ő általa van. Egyszóval Ő az, aki "tett minket királyokká és papokká az Atyának". (Jel. 1:6.)
Íme, rövid foglalatba gyűjtve körülbelül megkapta az olvasó mindazt, amit fontosnak tartottunk tudni erről a két sákramentumról, amelyeknek használata az Új Testámentum kezdetétől fogva az idők végéig elrendeltetett a keresztyén egyház számára, hogy t. i. a keresztség mintegy az egyházba való belépésül és a hitre való felavatásúl szolgáljon, az úrvacsora pedig mintegy állandó eledelül, amellyel Krisztus az Ő híveinek családját lelkileg táplálja. Ezért, amiként nincs több, csak egy Isten, egy Krisztus és egy egyház, amely az Ő teste (Ef. 4:5.), úgy keresztség is csak egy van és többször nem ismétlődik meg; az úrvacsora azonban újra meg újra kiszolgáltatandó, hogy akik már egyszer bevétettek az egyházba, tudatában legyenek annak, hogy Krisztus állandóan táplálja őket. Ezen a két sákramentumon kívül mást az Isten nem rendelt és ezért
mást nem is szabad elismernie a hívők egyházának. Mert hogy az embernek nem állhat szabad tetszésében új sákramentumokat felállítani és elrendelni, azt azonnal belátja mindenki, ha visszagondol arra, amit fentebb eléggé világosan kifejtettünk: hogy t. i. a sákramentumokat avégre szerzette Isten, hogy valamilyen ígéretét hirdessék nekünk és irántunk való jóakaratáról tegyenek bizonyságot; továbbá, ha meggondolja, hogy senki sem volt beavatva az Isten tanácsába, aki valami bizonyosat mondhatna nekünk az Ő akaratáról, vagy minket biztosíthatna és megnyugtathatna afelől, hogy milyen indulattal van irántunk, mit akar és mit nem akar megadni nekünk. (És. 40:13-14. - Róm. 11:33-34.) Ezzel ugyanis el van döntve az is, hogy senki sem állíthat elénk olyan jelt, amely az Ő akaratának és valamilyen ígéretének bizonysága lehetne; egyedül Ő maga az, aki ilyen jelt adva, az által Önmagáról bizonyságot tehet nekünk. Hogy rövidebben és talán nyersebben, de annál világosabban megmondjam: sákramentum sohasem lehet az üdvösség ígérete nélkül. Az emberek, ha valamennyien összefognak is, maguktól semmilyen ígéretet sem adhatnak nekünk az üdvösségünk dolgában; tehát maguktól nem állíthatnak elő vagy nem rendelhetnek el sákramentumot sem. Érje hát be a keresztyén egyház ezzel a kettővel és ne csak a jelenben ne fogadjon el és ne ismerjen el semmi mást harmadiknak, hanem az időknek végéig se keressen vagy várjon mást. Mert ha a zsidóknak az idők változó viszonyai szerint adatott is több különféle sákramentum az ő rendes sákramentumaikon kívül (mint pl. a manna, a sziklából fakadó víz, az érckígyó és hasonlók), (II. Móz. 16:14-15. - 17:5-6. - I. Kor. 10:3-4. - IV. Móz. 21:9. - Ján. 3:14.) az ilyen változatosság csak arra figyelmeztette őket, hogy ne akadjanak el ezeknél a jegyeknél, amelyekben nincsen állandóság, hanem várjanak az Istentől valami jobbat, ami enyészet és vég nélkül megmarad. Egészen másként áll a dolog minket illetőleg, akiknek már megjelentetett a Krisztus, "akiben van a bölcsességnek és az ismeretnek minden kincse elrejtve" (Kol. 2:3.), még pedig olyan bőséggel és olyan gazdagon, hogy ezekhez a kincsekhez még valami többletet remélni vagy követelni valóban annyi volna, mint az Istent kísérteni és magunk ellen kihívni. Nekünk nem lehet más dolgunk, mint egyedül Krisztust éhezni, keresni, szemlélni, vizsgálni, megismerni mindaddig, míg fel nem virrad az a nagy nap, amelyen az Úr az Ő országának dicsőségét mindeneknek megjelenti és mi Őt megláthatjuk úgy, amint van. (I. Kor. 15:24. - I. Ján. 3:2.) Ez az értelme annak is, hogy
a Szentírás ezt a mi korszakunkat úgy jelöli meg, mint "utolsó órát", "utolsó napot", "utolsó időket", hogy senki ne áltathassa magát valamilyen új tanításnak vagy új kijelentésnek a hiú váradalmával. Mert az Úr "sok rendben és, sokféleképen szólott hajdan a próféták által, ez utolsó időkben azonban szólott az Ő Fia által", aki egyedül jelentheti ki az Atyát. (Zsid. 1:1. - Luk. 10:22.)
Már most, amint nem áll módjukban az embereknek az, hogy az Isten egyházában új sákramentumokat állapítsanak meg, ugyanúgy óhajtandó az is, hogy az Istentől rendelt sákramentumokhoz. se keveredjék lehetőleg semmilyen emberi találmány. Mert éppúgy, ahogy a bor elveszti ízét és erejét, ha vizet öntenek hozzá, és ahogy a tészta egész tömege megsavanyodik, ha kovászt kevernek belé, az Isten sákramentumainak tisztaságát is csak megronthatja az, ha az ember a magáéból ad hozzájuk valamit. És mégis látnunk kell, hogy, amint manapság kezelik a sákramentumokat, mennyire elfajultak azok eredeti tisztaságuktól. Mindenütt rengeteg pompa, szertartás,, színészkedés, közben azonban az Isten igéjére nem is gondolnak, nem is említik, pedig nélküle nem is sákramentumok a sákramentumok! Még magukat az Istentől rendelt szertartásokat sem engedi előtűnni ez a sok hű-hó, hanem valósággal elfojtja azokat. Vajjon a keresztségben mennyire lehet meglátni azt, aminek egyedül volna szabad kiviláglania és szembetűnnie belőle, - t. i. magát a keresztséget? Az úrvacsora is, amióta misévé változott, egészen el van temetve, éppen csak egyszer évenként, és akkor is megcsonkítva és felerészben, megnyomorított formában válik láthatóvá.
Pedig mennyivel megfelelőbb volna, valahányszor valakinek a megkeresztelésére kerül a sor, ha az illetőt a hívek gyülekezetében bemutatnák és az egész egyháznak, mint tanúnak, a szeme láttára és felette való könyörgése közben felajánlanák az Istennek; elmondanák a hitvallást, amelyre az új egyháztag (168) majd megtanítandó lesz; kifejtenék, milyen ígéretek foglaltatnak a keresztségben; megkeresztelnék az új egyháztagot az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevére; és végül könyörgés és hálaadás után elbocsátanák? így semmi sem maradna el, ami hozzátartozik a dologhoz, és idegen szennytől el nem borítva, egészen világosan tündökölnék ki maga az egyetlen szertartás, amely Istennek rendeléséből származik. Annak különben, hogy egészen bemeríttessék-e a megkeresztelendő, vagy csak a víz ráöntésével hintessék meg, nincsen semmilyen jelentősége, hanem etekintetben különböző vidékek szerint szabadságot
kell hagyni az egyháznak, még ha a "keresztelés'' szava eredetileg bemerítést jelentett is (169) és ha kétségtelen is, hogy az ősegyházban gyakorlatban volt a bemerítés szertartása. Ami az úrvacsorát illeti, annak az volna a legillendőbb gyakorlási módja, ha gyakorta és legalább hetenként egyszer kiszolgáltatnák az egyháznak. Kezdődnék pedig nyilvános könyörgéssel, utána igehirdetés hangzanék el, majd az asztalra téve a kenyeret és bort, a lelkipásztor előadná az úrvacsora szereztetését; azután elsorolná azokat az ígéreteket, amelyek az úrvacsorában reánkszállottak és egyben kirekesztené mindazokat, akiket az Úr parancsolata eltilt tőle. Ezek után imádság következnék, hogy amilyen kegyesen megajándékozott bennünket az Úr ezzel a szent eledellel, ugyanúgy tanítson meg és készítsen el bennünket annak hittel és háladatos lélekkel való elfogadására is és mivel magunktól nem vagyunk méltók ilyen vendégségre, tegyen, ilyenekké bennünket Ő maga az Ő irgalmasságából. Ekkor aztán vagy zsoltárokat énekelnének, vagy valamit felolvasnának, a hívek pedig, miközben az egyház szolgái (170) megtörik nekik a kenyeret és odanyújtják nekik a poharat, illő rendben részesednének a szentséges lakomában. Az úrvacsora végeztével buzdítás hangzanék el a tiszta hitre és a hit megváltására, a szeretetre és a keresztyénekhez illő életre. Végül a gyülekezet hálákat adna és az Isten dícséretét énekelné. Ezeknek elvégzése után a gyülekezet békességben elbocsáttatnék. Hogy a hívek a kezükbe kapják-e a jegyeket vagy ne; hogy egymás között osszák-e el, vagy mindegyikük megegye azt, amit kapott; hogy a poharat visszaadják-e a diakónusnak, (171) vagy továbbadják a mellettük levőnek; hogy a kenyér kovászos legyen-e, vagy kovásztalan; a bor vörös legyen-e, vagy fehér: mindez nem fontos. Ezek közömbös dolgok és az egyház szabad választására vannak bízva. Az ugyan bizonyos, hogy az ősegyházban az volt a szokás, hogy mindenki a kezébe kapta a jegyeket. Krisztus is azt mondotta: "Osszátok el magatok között." (Luk. 22:17.) A történeti könyvek azt mondják, hogy Sándor római püspök ideje előtt kovászos és közönséges kenyeret használtak; ő volt az első, aki a kovásztalan kenyérben lelte kedvét. (172) Hogy mi okból, azt nem tudom; hacsak azért nem, hogy a köznép szemét kápráztassa el ezzel az új látványossággal, ahelyett, hogy a lelküket töltötte volna meg áhítattal. Az Isten színe előtt kérdem mindenkitől, akiben csak egy parányi kegyes buzgóság is van: vajjon nem látják-e világosan, mennyivel fényesebben tündöklik ki ebből az Isten dicsősége és mennyivel bőségesebben árad ki a hívekre a lelki vígasztalás édes
sége, mint abból a sok fagyos és színészkedő haszontalanságból, ami semmi egyébre nem jó, mint csak a bámészkodó nép lelkének az elámítására? Ezt nevezik ők a nép vallásos irányításának, amikor aztán babonás ostobaságában és elámítottságában akármerre vezethető. Ha pedig valaki az effajta találmányokat régiségükkel akarná megvédeni, magam is jól tudom, milyen régi szokás az olajjal való megkenés és az ördögűző rálehellés a keresztségben és már milyen kevéssel az apostolok kora után kikezdte a romlás az úrvacsorát is. De éppen ebben látszik meg az emberi önhittség szemérmetlensége, amely nem tudja megállani, hogy az Isten szent- séges dolgaival ne űzzön játékot és ne cifrázza azokat. Mi ellenben emlékezzünk meg arról, hogy az Isten előtt olyan nagy dolog az Ő igéje iránt való engedelmesség, hogy minket annak alapján még az Ő angyalainak és az egész világnak is ítélőbíráivá akar tenni. (I. Kor. 6:2. - Gal. 1:8.)