V. FEJEZET
AMELYBEN KIFEJTJÜK, HOGY AZ EDDIG
ÁLTALÁBAN ANNAK TARTOTT MÁSIK ÖT
SÁKRAMENTUM NEM SÁKRAMENTUM ÉS
EGYBEN KIMUTATJUK, MIFÉLÉK EZEK.A sákramentumokról szóló eddigi tárgyalással minden értelmes és józan embernél bizonyára elértük azt, hogy túlbuzgóságból nem ragadtatja tovább magát, és azon a két sákramentumon kívül, amelyről tudja, hogy az Úrtól származnak, semmilyen mást nem fogad el az Isten igéje nélkül. Mivel azonban a hét sákramentumról szóló az a bizonyos felfogás (172b) úgyszólván közszájon forog, minden iskolában és szószéken elterjedt, és már régiségénél fogva is gyökeret vert és most is hatalmában tartja az emberek lelkét: úgy gondoltam, hogy nem végzek hiábavaló dolgot, ha külön fejezetben és részletesebben is megvitatom azt a másik ötöt, amelyet általában szintén az Úr igazi és hiteles sákramentumaival egy sorba szoktak helyezni, és minden fénylő mázt letörölve róluk, odatárom az egyszerű hívők szeme elé, hogy mik is ezek és milyen tévesen tartották eddig sákramentumoknak. Mindenek előtt azt kell emlékezetünkben tartanunk, amit fentebb ellentmondhatatlan érveléssel már bebizonyítottunk, hogy t. i. sákramentumot szerezni egyedül Istennek áll hatalmában. Mert hiszen a sákramentum arra való, hogy Isten bizonyos ígéreteivel bátorítsa és vigasztalja a hívőknek lelkiismeretét, akik embertől ilyen bizonyosságot sohasem nyerhetnek; a sákramentum arra való, hogy az Istennek irántunk való jóakaratáról tegyen bizonyságot, amelynek sem emberek, sem angyalok közül senki nem lehet tanúbizonysága, mivel az Isten senkit sem vont be az Ő tanácsába. Egyedül az Úr az, aki az Ő igéje által bizonyságot tehet előttünk magamagáról. A sákramentum pecsét, amely az Isten kijelentését vagy ígéretét hitelesíti. Ilyen hitelesítést pedig nem nyerhet az testi dolgok és evilági elemek által, ha csak Isten ereje
nem alkalmazza és jelöli ki azokat erre a célra. Sákramentumot tehát ember nem szerezhet, mert, hogy ilyen jelentéktelen dolgokban az Istennek olyan felséges titkai legyenek elrejtve, azt emberi erő nem művelheti. Mindent megelőzőleg az Isten igéjének, kell szólnia, és csak az által lehet sákramentummá a sákramentum.
A bérmálásról. (173)
Az első jegy, amelyet az emberi vakmerőség magától eszelt ki és aztán Isten sákramentuma gyanánt játszott ki, az úgynevezett bérmálás. A bérmálás hatását pedig abban képzelték, hogy a kegyelemben való gyarapodás céljából közli a Szent Lelket, aki már a keresztség által is közölhetett az ártatlanság visszanyerése végett; megerősíti a küzdelmekre azokat, akik a keresztségben újjászülettek az életre. A bérmálásnak végrehajtása pedig olajjal való megkenésben és a következő formula elmondásában áll: "Megjegyezlek téged a szent keresztnek jegyével és megerősítsek az üdvösség kenetével az Atyának, Fiúnak és Szent Léleknek nevében." Mindez nagyon szép és kedves dolog. De hol van az Istennek az az igéje, amely mindehhez a Szent Lélek jelenlétét ígérné? Egyetlen betűt sem tudnak felmutatni! Hogyan biztosítanak tehát minket afelől, hogy ez a kenetük a Szent Lélek eszköze? Látjuk az olajat, vagyis valami sűrű, zsíros folyadékot, - de semmi egyebet. "Az elemhez" - mondja Augustinus, - "hozzá kell járulnia az Igének s akkor lesz belőle sákramentum." (174) Hozzák elő, mondom, ezt az Igét, ha azt akarják, hogy az olajban bármi mást is lássunk, mint csak olajat! Hogyha magukat, amint illenék, a sákramentumok szolgáinak tudnák, nem kellene tovább vitáznunk. A szolgának első törvénye az, hogy parancs nélkül ne fogjon semmihez. Nos hát, mutassanak fel valamilyen parancsot erre a szolgálatra, - és egyetlen szót sem szólok többet. De ha nincs parancsuk, akkor semmivel sem menthetik szentségtörő merészségüket. Ebben az értelemben kérdezte az Úr is a farizeusoktól: vajjon a János keresztsége a mennyből, vagy emberektől való volt-e? Ha azt felelték volna, hogy emberektől való, ezzel azt jelentették volna ki, hogy haszontalan és semmis; ha viszont azt, hogy mennyből való, kénytelenek lettek volna meghajolni a János tanítása előtt. Hogy tehát János ellen ne kövessenek el súlyos becsmérlést, nem merték azt mondani, hogy az ő keresztsége "emberektől való". (175) Ugyanígy a bérmálás is, ha
emberektől való, haszontalan és semmis dolog; ha azt akarják elhitetni velünk, hogy a mennyből való, - bizonyítsák be.
Védik ugyan magukat az apostolok példájával, akik, úgy vélik, semmit sem tettek meggondolatlanul. Nagyon helyes. Nekünk sem lesz ellenük semmi kifogásunk, ha kimutatják, hogy az apostolok példáját követik. De mit tettek az apostolok? Elmondja Lukács a Cselekedetek Könyvében (Ap. Csel. 8:14-17.), hogy a Jeruzsálemben levő apostolok, amikor meghallották, hogy Samária befogadta az Isten igéjét, elküldötték oda Pétert és Jánost. Azok ott imádkoztak a samáriabeliekért, hogy elnyerjék a Szent Lelket, mert még senkire közülük nem szállott le, hanem csak meg voltak keresztelve a Jézus nevére; könyörgésük után reájuk tették kezüket és ez által a kézrátétel által a samáriabeliek elnyerték a Szent Lelket. Erről a kézrátételről többször is említést tesz Lukács. (176) Nos, látom, mit tettek az apostolok, - t. i. hűségesen elvégezték a maguk szolgálatát. A Szent Léleknek azokat a látható és csodálatos ajándékait, amelyeket abban az időben az Ő népére kiárasztott, az Úr az Ő apostolai által kézrátétel útján akarta közölni és kiosztani. És pedig nem úgy gondolom, hogy e kézrátétel alatt valamilyen mélyebb titok rejtenék, hanem úgy fogom fel, hogy azért alkalmazták ezt a szertartást, mert magával ezzel a mozdulattal is ki akarták fejezni, hogy ők Istennek ajánlják és mintegy neki szentelik azt, akire kezüket rátették. Ha az a szolgálat, amelyet annakidején az apostolok betöltötték, mindmáig megmaradt volna az egyházban, akkor a kézrátételt is meg keltett volna tartani. De ha megszűnt azoknak a kegyelmi ajándékoknak a közlése, mire való volna akkor a kézrátétel? A Szent Lélek bizonnyal ma is jelen van az Isten népe között, hiszen az Ő vezetése és kormányzása nélkül fenn sem állhatna az Isten egyháza. Örökre szóló és mindenkor megálló ígéretünk van ugyanis, amellyel Krisztus a szomjúhozókat magához hívogatja, hogy igyanak az élő vizekből. (Ján. 7:37-39. - És. 55:1.) De megszűntek a Szent Lélek erőinek azok a csodatételei és szemmellátható működései, amelyek kézrátétel által osztattak ki, és ezekre nem is volt szükség egyébként, csak ideiglenesen. Amíg ugyanis új dolog volt az Evangélium hirdetése s a Krisztus országa, megvolt a szüksége annak, hogy feltűnő és szokatlan csodajelek emeljék a tekintélyét és dicsőségét. Nem hagyta el legott egyházát az Úr akkor sem, amikor megszüntette ezeket a jeleket, csak azt adta tudtára ezzel, hogy az Ő országának dicsőségét és igéjének méltóságát már eléggé feltűnően megbizonyította. Milyen szerepben akarják tehát ezek a
komédiások az apostolokat utánozni? A kézrátételnek az volna az értelme, hogy azonnal jelentkezzék a Szent Léleknek valamilyen látható ereje. Ez náluk nem következik be. Miért hivatkoznak tehát annyit a kézrátételre, amelyről olvassuk ugyan:, hogy szokásban volt az apostoloknál, de egészen más célból? Ugyanolyan okoskodás ez, mintha azt mondaná valaki, hogy a lehellet is, amellyel az Úr rálehelt tanítványaira, - sákramentum, amely által a Szent Lélek közöltetik. (Ján. 20:22.) Hiszen amikor ezt az Úr egyszer megtette, ezzel nem azt fejezte ki, hogy nekünk is meg kell tennünk. Ugyanígy gyakorolták az apostolok is a kézrátételt, addig az ideig, amíg az Úrnak úgy tetszett, hogy az ő könyörgésükre a Szent Lélek látható kegyelmi ajándékait osztogassa, de nem azért, hogy az utódok mint üres és élettelen külsőséget csupán utánzásképen és értelmetlenül lemásolják, amint ezek a majmok teszik.
De még ha be tudnák is bizonyítani, hogy a kézrátételben az apostolok példáját követik, akikkel ebben a dologban, bizonyos fonák majmolástól eltekintve, semmilyen hasonlatosságuk sincsen, akkor is honnan veszik az olajat, amit ők az "üdvösség kenetének" neveznek? Ki tanította őket arra, hogy az olajban üdvösséget keressenek? Vagy hogy annak megerősítő hatást tulajdonítsanak? Vajjon Pál-e, aki annyira óv minket a világ elemeitől s aki semmit: sem kárhoztat jobban, mint az ilyen aprólékos szertartásokhoz valói ragaszkodást? (Gal. 4:9-10. - Kol. 2:16-23.) Ezt pedig nem a magam nevében, hanem: az Úr nevében mondom teljes bátorsággal. Akik az olajat "üdvösség kenetének" nevezik, azok elvetik azt az üdvösséget, amely a Krisztusban van, megtagadják a Krisztust és nincsen részük az Isten országában. Mert az olaj a hasnak való és a has az olajnak, az Isten pedig mind ezt, mind amazt eltörli; mert mindezeknek a gyarló elemeknek, amelyek "a velük való élés által elfogyasztásra vannak rendelve", semmi közük sincs az Isten országához, amely a lélek dolga és örökre megmarad. Hogyan tehát? - mondhatná valaki, - ugyanez alá a mérték alá veted a vizet is, amellyel megkereszteltetünk, meg a kenyeret és bort is, amelyekben az úrvacsorát vesszük? Erre azt felelem: Az Úr sákramentumaiban két dolgot kell figyelembe venni: az előnkbe adott testi dolgoknak természeti mivoltát és azt a jelleget, amellyel az Isten igéje ruházza fel őket s amelyben minden erejük rejlik. Amennyiben tehát a kenyér, a bor, a víz, amely a sákramentumokban szemünk elé tárul, megtartja természeti mivoltát, annyiban érvényes rá a Pál mondása (I. Kor. 6;: 13.):. "az eledel a hasnak és a has az eledelnek, az Isten
pedig mind ezt, mind amazt eltörli". Mert hiszen elmúlnak és elenyésznek "ennek a világnak ábrázatjával" együtt. (177) Amennyiben pedig az Isten igéje által megszenteltetnek, hogy sákramentumokká váljanak: nem is tartanak fogva bennünket a testiségben, hanem valósággal lelki tanításban részeltetnek.
Ámde vizsgáljuk meg még közelebbről, milyen sok szörnyűséget szült és nevelt ez a kence. Azt mondják ezek a kenegetők: a keresztségben az ártatlanság visszanyerése végett adatik a Szent Lélek, a bérmálásban pedig a kegyelemben való gyarapodás végett; a keresztség újjászül bennünket az életre, a bérmálás felvértez a harcra. És annyira hiányzik belőlük minden szemérem, hogy azt mondják: bérmálás nélkül a keresztség sem mehet végbe helyesen. Óh, a semmirevalók! Hát vajjon a keresztségben nem temettettünk el együtt a Krisztussal, részeseivé válván az Ő halálának (Rom. 6:4.), hogy az Ő feltámadásának is részestársaivá legyünk? Ez alatt a Krisztus halálában és életében való részesedési alatt Pál a testünk megöldöklését és a lelkünk megelevenedését érti, vagyis azt, hogy az ó-emberünk megfeszíttetett és mi új életben járunk. Ugyan mi a harcra való felvértezettség, ha nem ez? Amit pedig Lukács a fentebb idézett helyen mond, (178) hogy t. i. voltak a Jézus Krisztus nevére megkeresztelték, akik még nem vették a Szent Lelket, azzal nem tagadja mindenestől fogva, hogy a Szent Léleknek bármilyen ajándékában is részesültek azok, akik szívből hittek Krisztusban, és szájukkal is vallást tettek róla, hanem a Szent Léleknek csak olyan kitöltetését érti ez alatt, amely által nyilvánvaló erők és látható kegyelmi ajándékok közöltettek. Ugyanilyen értelemben mondjuk az apostolokról is, hogy pünkösd napján vették a Szent Lelket, holott már jóval azelőtt megmondotta nekik Krisztus: "Nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Lelke az, aki szól tibennetek." (Máté 10:20.) Nézzétek csak, ti akik az Istenéi vagytok, a Sátánnak ezt a gonosz és veszedelmes cselszövését! Amit igazában a keresztségben kaptunk meg, arról azt hazudja, hogy az. az ő bérmálásában kapható meg, hogy az óvatlanokat így alattomban elvonja a keresztségtői! Ki kételkedhetnék már ezek után abban, hogy a Sátántól való ez a tanítás, amely a keresztséghez fűzött ígéreteket a keresztségtől elszakítja és másvalamire viszi át és ruházza rá? Itt igazán lelepleződik, milyen alapon nyugszik az a híres kenet. Az Isten igéje azt mondja (Gál. 3:27.): mindazok, akik a Krisztusban megkereszteltettek, felöltözik a Krisztust az Ő ajándékaival együtt; a kenőfenők ellenben azt mondják: a keresztségben semmi
olyan ígéretet nem nyertünk, amely harcainkra felvértezett volna. (De consecrat. dist. 5. c. "Spirit".) (179) Amaz az igazság szava; emez nem lehet más, mint a hazugságé. Én tehát igazabb meghatározását tudom adni ennek a bérmálásnak, mint amilyent ők adtak eddig: nem egyéb az t. i., mint a keresztségnek nyomatékos lekicsinylése, amely annak hasznát elhomályosítja és eltörli; hazug hitegetése a Sátánnak, amely elvon bennünket az Isten igazságától. Vagy, ha jobban tetszik, az ördögnek hazugsággal fertőzött olaja, amely, mintegy sötétséget támasztva, megtéveszti az egyszerű emberek elméjét.
Hozzáteszik még: minden hívőnek el kell nyernie a keresztség után meg kézrátétel által is a Szent Lelket, hogy a szó teljes értelmében keresztyénné lehessen, mivel sohasem lehet keresztyén az, aki püspöki bérmálással meg nem kenetett. Szóról szóra ezt tanítják ők. (így c. 1. De consecrat. dist. 5. (180) - Az orleansi zsinaton "Ut ieiuni" c. De consecr. dist. 5. (181)) Pedig én azt hittem, hogy ami a keresztyénségre tartozik, az mind meg van írva és bennefoglaltatik a Szentírásban. De most úgy látom, nem a Szentírásban, hanem egyebütt kell keresnünk és megtanulnunk az igaz vallás értelmét. Tehát az Isten bölcsessége, a mennyei igazság, a Krisztus egész tanítása csak éppen elkezdi bennünk a keresztyénséget; az olaj az, ami tökéletességre juttatja. Ez a felfogás elmarasztalja az összes apostolokat és a vértanúk egész sokaságát, akik, több mint bizonyos, sohasem kenettek meg, mert akkor még nem volt szent olaj, amellyel leöntve, a keresztyénné léteinek minden követelményét betömhették volna, vagyis helyesebben: egyáltalán keresztyénekké válhattak volna. (L. az előbb idézett dist.-ban. (182)) Azonban nem is kell folytatnom, eléggé megcáfolják ők önmagukat. Mert vajjon híveiknek hányadrésze az, akiket a keresztség után meg is kennek még? Miért tűrik meg hát a maguk nyájában az ilyen félkeresztyéneket, akiknek tökéletlenségét könnyen lehetne orvosolni? Miért engedik meg lomha nemtörődömséggel, hogy sokan elmúlasszanak olyasvalamit, amit súlyos bűnhödés nélkül nem volna szabad elmulasztani? Miért nem hajtják végre szigorúbban ezt az annyira szükséges dolgot, amely nélkül nem nyerhető el az üdvösség, ha csak nem hirtelen halál gátolt meg valakit benne? Persze, hogy azért, mert amikor eltűrik, hogy az emberek ilyen könnyedén fitymálják ezt a dolgot, ezzel hallgatólagosan elismerik, hogy nem ér meg annyit, amennyire tartják!
Végül megállapítják (C. "Spir." az előbb idézett dist.-ban (183)),
hogy ezt a szent kenetet nagyobb tiszteletben kell tartani, mint a keresztséget, mivel kizárólag csak a főpapok keze szolgáltathatja ki, a keresztséget ellenben általában minden pap megadhatja. Mit mondhat az ember erre egyebet, mint hogy nyilván megbolondultak, ha annyira tetszelegnek a maguk találmányaiban, hogy azok kedvéért még az Isten szentséges rendeléseit is merészen megvetik? Óh, szentségtörő száj, hát te ezt a kenőcsöt, amelyet csupán a magad lehelletének bűzével szennyeztél be és bizonyos szavak elmormolásával megkuruzsoltál, szembe mered állítani a Krisztus sákramentumával és egybe mered vetni az Isten igéje által megszentelt vízzel? Sőt még ezzel sem éri be a te gonoszságod, hanem még fölébe is helyezed annak? És ezek a szentszék döntései, az apostoli jósda (184) kinyilatkoztatásai! Igaz ugyan, hogy egyesek közülük ezt a már szerintük is féktelen őrültséget kezdték egy kissé mérsékelni. A bérmálást - mondják (Lib. 4. sent. dist. 7. c. 2. (185)) - nagyobb tiszteletben kell tartani, de talán mégsem azért, mintha nagyobb volna a belőle származó erő és haszon, hanem azért, mert nagyobb a méltósága azoknak, akik kiszolgáltatják és annak a testrésznek is, t. i. a homloknak, amelyen végrehajtják; vagy azért, mert az erényekben való nagyobb gyarapodásunkat biztosítja, míg a keresztség a bűnbocsánat szempontjából értékesebb. Azonban az első indokolással nem a donatisták mellé szegődnek-e, akik a sákramentum erejét a kiszolgáltatónak méltósága szerint értékelik? (186) Ámde tegyük fel, hogy a bérmálás csakugyan azért bír nagyobb méltósággal, mert nagyobb a püspöki kéz méltósága. De ha már most valaki az iránt érdeklődik, honnan származik a püspököknek ily nagy kiváltsága, ugyan micsoda igazolást tudnak felhozni a saját önkényes vélekedéslükön kívül? Egyedül az apostolok éltek ezzel a joggal, mert csak ők osztogatták a Szent Lélek ajándékát. De hát csak a püspökök apostolok? Sőt egyáltalán apostolok-e? Ám jó, ismerjük el még ezt is. De akkor miért nem követelik ugyanennek az érvnek alapján azt is, hogy az úrvacsorában a vér sákramentuma is csak a püspököket illesse meg, amikor a laikusoktól azon a címen tagadják meg, hogy az Úr csak az apostoloknak adta azt? Ha csak az apostoloknak, akkor miért nem vonják le azt a következtetést, hogy tehát csak a püspököknek? Ámde ott egyszerű közpapokká teszik az apostolokat, itt meg már másfelé ragadja őket fejük bódulata, úgy hogy hirteleneken megteszik őket püspököknek! Végül: Ananiás nem volt apostol (Ap. Csel. 9:10-18) és mégis elküldetett Pálhoz, hogy az ő általa visszanyerje látását, megkereszteltes-
sék és beteljesedjék Szent Lélekkel. Mindezek tetejébe még azt is hozzáteszem: ha ez isteni jogon kizárólagos tisztük a püspököknek, akkor hogyan merték átruházni egyszerű közpapokra, amint az Gergely pápa egy bizonyos levelében olvasható? (Dist. 95. "Pervenit" c.) (187)
A másik indokolásuk meg milyen felületes, ízetlen és ostoba! Hogy t. i. azért tulajdonítanak nagyobb méltóságot a maguk bérmálásának, mint az Isten keresztségének, mivel amabban a homlokot éri az olaj, a keresztségben pedig a fejtetőt. Mintha bizony a keresztség olajjal és nem vízzel történnék! Tanúságra hívok minden kegyes lelket: vajjon nem mindig csak azon erőlködnek-e ezek, a semmirekellők, hogy a sákramentumok tisztaságát a maguk kovászával megfertőzzék? Fentebb már mondottam, hogy az, ami a sákramentumokban Istentől való, az emberi találmányok nagy tömkelegéből alig csillan elő egy-egy kicsinyke résen át. Ha valaki, ott ezt nem akarta elhinni az én szavamra, higyje most el legalább a saját tanítómestereinek. Íme, mellőzve és semmibe se véve a vizet, egyedül az olajat tartják nagyra a keresztségben. Mi azonban azt állítjuk velük szemben, hogy a keresztségben igenis a homlokot éri a víz. A vízhez képest a ti olajotokat pedig egy fabatkára sem becsüljük sem a keresztségben, sem a bérmálásban. Ha valaki ennél többre dicséri, kész a feleletünk: a portékátok ámítás, huncutság, csalás. A harmadik indokolással, amikor azt fecsegik, hogy a bérmálás az erényekben való nagyobb gyarapodást ad, mint a keresztség, csak a maguk istentelenségét árulják el. Az apostolok a Szent Lélek látható ajándékait osztogatták a kézrátétel által. Hát az ő kenőcsük ugyan miben mutatkozott hatásosnak? De vegyünk búcsút ezektől a szépítgetőktől, akik egy szentségtörést sok más szentségtöréssel akarnak elfedezni. Gordiusi csomó ez, amelyet jobb kettévágni, mint a kioldozásával annyit vesződni.
Már most, amikor azt látják, hogy az Isten igéje is, a józan okoskodás is cserben hagyja őket, a szokásos módon azzal takaródénak, hogy ez a szertartás nagyon régi és sok évszázad egybehangzó felfogása támogatja. Még ha ez igaz volna is, akkor se érnének el vele semmit. Sákramentum nem eredhet e földről, hanem csak a mennyből, nem emberektől, hanem egyedül Istentől. Ha azt akarják, hogy az ő bérmálásukat sákramentumnak tartsuk, akkor azt kell bebizonyítaniuk, hogy Isten a szerzője. De mit is hánytorgatják a régiségét, amikor a régiek mindenütt csak két sákramentumot tartottak számon? Még ha emberekhez kellene is fordulnunk
hitünk védelméért, akkor is bevehetetlen volna a várunk: a régiek soha sem ismerték el sákramentumokul azokat, amelyeket ők sákramentumoknak hazudnak. A régiek igenis beszélnek kézrátételről, de vajjon sákramentumnak nevezik-e? Augustinus világosan megmondja (De baptismo, 4. k.), (188) hogy nem egyéb az, mint imádság. És ne röffenjenek itt rám a maguk nyavalyás "megkülönböztetéseikkel", (189) hogy Augustinus ezt nem a bérmáló, hanem a gyógyító vagy engesztelő kézrátételre vonatkoztatta. Ott van a könyve és közkézen forog. Ha másra csavarom el az értelmét, mint amit Augustinus maga megírt, megengedem, hogy ne csak gyalázkodásukat szórják rám, - rendes szokásuk szerint, - hanem le is köpjenek.
Bárcsak megtartanák azt a gyakorlatot, amely feltevésem szerint megvolt a régieknél, mielőtt ez az idétlen ál-sákramentum megszületett. Bárcsak lenne - nem bérmálás, amiről a keresztség sérelme nélkül szó sem lehet, - hanem keresztyén katechesis, amelyben a gyermekek, vagy a felserdült ifjak számot adnának hitükről a gyülekezet színe előtt. A legjobb módja pedig az volna a katechesisnek, (190) ha volna erre a célra írott rövid foglalat, amely felölelné és közérthető nyelven kifejtené a summáját vallásunk úgyszólván minden fontos tételének, amelyben minden nézeteltérés nélkül egyet kell értenie a hívők egyetemes egyházának. Tíz éves korában megjelennék a gyermek a gyülekezet előtt hitvallásának letételére; megkérdeznék az egyes tételek felől s egyenként megfelelnie a kérdésekre. Ha valamit nem tudna, vagy nem értene eléggé, megtanítanák rá. Így a gyülekezet füle hallatára és szeme láttára vallást tenne arról az egy, igaz és tiszta hitről, amelyben az egy Istent egy szívvel-lélekkel tiszteli a hívők népe. Ha ez a rendtartás manapság érvényben volna, akkor nem egy szülő, aki nyugodtan elhanyagolja gyermekeinek tanítását, mintha az nem is tartoznék reá, mindjárt felserkenne restségéből, mert nyilvános megszégyenülés nélkül nem élhetne tovább ebben a mulasztásban. Nagyobb lenne a keresztyén nép között a hitben való egyetértés is, és nem volna akkora sokaknak a tudatlansága és neveletlensége; nem sodornának el olyan könnyedén egyeseket új és idegen tanok; egyszóval mindenki kapna, valamelyes rendszeres kiképzést a keresztyén tan dolgában. (191)
A bűnbánatról. (192)
A következő helyre mindjárt a bűnbánat sákramentumát teszik, amelynek olyan zavaros és kusza magyarázatát adják, hogy tanításukból semmilyen bizonyosságot és szilárdságot nem nyerhet az emberek lelkiismerete. Mi először is azt fogjuk röviden elmondani, mit tanulunk a bűnbánatról a Szentírásiból; azután azt, mit tanítanak róla ők; és végül azt fogjuk kimutatni, milyen gyenge alapon, vagyis inkább: milyen alaptalanul csináltak belőle sákramentumot.
A bűnbánatról egyes tudós férfiak, egyszerűen és tisztán a Szentírás szabályához tartva magukat, már régesrégen azt tanították, hogy két részből áll: megöldököltetésből és megeleveníttetésből. A megöldököltetés alatt értették a léleknek azt a fájdalmát és rettegését, amelyet a bűn megismerése és az Isten ítéletének érzete támaszt benne. Amikor ugyanis valaki eljut bűneinek igaz megismerésére, akkor igazában meggyűlöli és megutálja azt, akkor őszintén elítéli önmagát, nyomorultnak és elveszettnek vallja magát, és óhajtozik mássá lenni. Amikor aztán ezen kívül elfogja az embert az Isten ítéletének valamelyes érzete (ami az előbbiből nyomban következik), akkor meg lesújtva és összetörtén vergődik, megszégyenülten és megsemmisülten remeg, teljesen elcsügged és kétségbeesik. Ez a bűnbánatnak első része, amelyet általában töredelemnek neveztek. A megeleveníttetés alatt azt a megvígasztaltatást értették, amely a hitből származik, - amikor t. i. a bűntudattól lesújtott és az Isten ítéletétől rettegő ember utóbb feltekint az Isten jóságára, irgalmasságára, kegyelmére és a Krisztus által lett üdvösségre, és ezáltal megbátorodik, fellélekzik, új erőre kél és mintegy a halálból visszatér az életre. (193)
Mások, mivel látták, hogy a bűnbánat neve többféle értelemben fordul elő a Szentírásban, két fajtáját vették fel és, hogy könnyen meg lehessen különböztetni egymástól, az egyiket elnevezték törvény szerint valónak, azt t. i., amelyben a bűnös a bűn tüzes vasától megsebzetten és az Isten haragjának félelmétől összetörten csak egyre jobban belezavarodik kétségbeejtő helyzetébe és abból kiszabadulni nem bír; a másikat pedig elnevezték evangéliumi bűnbánatnak, amelyben a bűnöst nagy belső fájdalmak gyötrik ugyan, de azoknak mégis föléje emelkedik és megragadja Krisztust, mint sebeinek orvosságát, félelmeinek vigasztalását, nyomorúságának menedékét. (194) A törvény szerint való bűnbánat példái:
Kain, Saul, Júdás, akiknek bűnbánata alatt, mikor megemlékezik róla, azt érti a Szentírás, hogy bűnük súlyos voltát felismerve, rettegtek az Isten haragjától. (I. Móz. 4:13-14. - I. Sám. 15:24- 27. - Máté 27:4.) De mivel ők Istenre csak úgy gondoltak, mint aki büntet és megítél, ebbe a lelkiállapotba belepusztultak. Az ő bűnbánatuk tehát nem volt egyéb, mint a pokolnak bizonyos előcsarnoka, amelybe már ebben az életben beléptek, hogy elkezdjék leróni bűnhödésüket az isteni fenség haragjával szemben. Az evangéliumi bűnbánatot szemlélhetjük mindazokban, akiket lelkükben megszaggatott ugyan a bűn tövise, de az Isten irgalmasságába vetett bizalom által megbátorodva és megújhodva megtértek az Úrhoz. Ezékiást nagyon megrettentette, amikor a próféta tudtúl adta, hogy meg kell halnia, de sírva könyörgött és az Isten jóságára emelve tekintetét, visszanyerte bizakodását. (II. Kir. 20:1-11.) A. ninivebeliek is megháborodtak a rájuk váró pusztulás rettenetes hírére, de zsákbaöltözve és fejükre hamut hintve, könyörögtek abban a reménységben, hogy az Urat megengesztelhetik és felgerjedt haragjától eltéríthetik. (Jón. 3:5-9.) Dávid is megvallotta, hogy súlyosan vétkezett a nép megszámlálásával, de hozzátette: "Uram, vedd el a te szolgádnak álnokságát!" (II. Sám. 24:10.) Amikor Náthán megfeddette, elismerte házasságtörésének bűnét és porbahullt az Úr előtt, de reménykedett egyúttal a bűnbocsánatban is. (II. Sám. 12:13.) Ilyen volt azoknak a bűnbánata is, akik a Péter prédikációjára megkeseredtek szívükben, de az Isten jóságában bízva hozzátették: "Mit cselekedjünk, atyánkfiai, férfiak?" (Ap. Csel. 2:37.) Ilyen volt magáé Péteré is, aki keservesen sírt ugyan, de nem vesztette el a reménységét. (195)
Mindez igaz, de azért a bűnbánat nevét, amennyire a Szentírásból kivehetem, mégis más értelemben kell vennünk. Mert az, hogy a hitet is belefoglalják a bűnbánatba, ellenkezik azzal, amit Pál a Cselekedetek Könyvében mond (Ap. Csel. 20:21.), hogy ő "bizonyságot tett mind zsidóknak, mind görögöknek az Isten iránt való bűnbánat és a mi Urunk Jézus Krisztusban való hit felől". Itt a bűnbánatot és a hitet, mint két különböző dolgot említi egymás mellett. Hogyan áll tehát a dolog? Lehetséges talán igazi bűnbánat hit nélkül? Egyáltalán nem! Azonban, ha elválasztani nem lehet is, mégis meg kell különböztetni ezt a kettőt. Mert amiként nem lehetséges hit reménység nélkül és mégis más a hit és más a reménység, ugyanúgy a bűnbánatot és a hitet is, noha állandó összefüggésben fűződnek egymáshoz, mégis csak összekapcsolni
szabad egymással, de nem összezavarni. A bűnbánat tehát, legalább az én ítéletem szerint, nem más, mint testünknek és ó-emberünknek megöldöklése, amelyet az Istennek igaz és tiszta félelme visz véghez bennünk. Ebben az értelemiben veendők mindazok a szózatok, amelyekkel hajdan a próféták, majd később az apostolok a maguk kortársait bűnbánatra buzdították. Mert azt akarták elérni, hogy bűneiktől megszégyenülve és az Isten félelmétől mardosva, boruljanak le az Úr előtt és alázzák meg magukat, hogy aztán a helyes útra visszatérjenek és megjavuljanak. Ezért ugyanabban az értelemben váltakozva használják ezeket a kifejezéseket: "megtérni", vagy "az Úrhoz visszafordulni", és "bűnbánatot tartani". És "a bűnbánathoz illő gyümölcsök termésének" nevezte Keresztelő János az olyan életet, amely az ilyen megjavulásnak és megtérésnek megfelel. (Máté 3:8.) (196)
Az Evangélium egész summája bennefoglaltatik pedig ebben a két dologban: a bűnbánatban és a bűnbocsánatban. Keresztelő János ugyanis, aki a Krisztus "orcája előtt elküldetett követ volt, aki megkészítette előtte az Ő útját" (Máté 11:10.), ezt prédikálta: "Bánjátok meg bűneiteket, elközelített a mennyeknek országa". (Máté 3:2.) (197) A bűnbánatra való felhívással annak az elismerésére intette az embereket, hogy bűnösök és mindenestől fogva kárhozatra méltók az Isten előtt, s ezzel azt célozta, hogy teljes szívükből törekedjenek testük megöldököltetésére és a lélekben való újjászületésre. Az Isten országának meghirdetésével viszont a hitre serkentette őket. Mert hiszen az Isten országa alatt, amelyről azt hirdette, hogy elközelített, a bűnbocsánatot, az üdvösséget, az életet és általában mindazt értette, amit a Krisztusban nyerünk el. Más evangélistáknál ezért azt olvassuk: "eljött János, a bűnbánat keresztségét prédikálván a bűnöknek bocsánatára". (Márk 1:4. - Luk. 3:2.) (198) Mi mást jelent ez, mint azt, hogy a bűneik terhe alatt megroskadtak és elgyötröttek forduljanak az Úrhoz és ébredjen bennük reménység a bűnbocsánat és üdvösség felől? Krisztus is azzal kezdette prédikálását: "Elközelített az Isten országa, bánjátok meg bűneiteket és higyjetek az Evangéliumban". (199) Először feltárja az Isten irgalmasságának Őbenne megnyilatkozott gazdagságát, azután bűnbánatot követel és legvégül az Isten ígéreteiben való bizodalmáit. Amikor tehát röviden össze akarta foglalni Krisztus, hogy mi körül forog az egész Evangélium, azt mondotta (Luk. 24:46-47.): néki szenvednie kellett, fel kellett támadnia a halottak közül és prédikáltatnia kell az Ő nevében a bűnbánatnak és a
bűnök bocsánatának. (200) Ezt prédikálták az apostolok is az Ő feltámadása után (Ap. Csel. 5:31.): Őt az Isten azért támasztotta fel, hogy "adjon az Izraelnek bűnbánatot és bűnöknek bocsánatát". (201) A bűnbánat prédikáltatik a Krisztus nevében mindig, amikor az Evangélium tanításából azt hallják az emberek, hogy minden gondolatuk, minden érzésük és minden törekvésük romlott és bűnös. Ezért, ha be akarnak jutni az Isten országába, újjá kell születniük; és ennek az újjászületésnek az a módja, hogy részesedjenek a Krisztusban, akinek halálában meghalnak a gonosz kívánságaink, akinek keresztjén megfeszíttetik a mi ó-emberünk, akinek sírjában eltemettetik a mi bűnös testünk. A bűnök bocsánata pedig prédikáltatik mindig, amikor arra tanítják az embereket, hogy Krisztus lett az ő váltságuk, megigazulásuk, elégtételük és életük, hogy az Isten az Ő nevében igazaknak és ártatlanoknak tekinthesse őket ingyen kegyelméből. (I. Kor. 1:30.) Egy szóba foglalva tehát a bűnbánatot megöldököltetésnek fogom fel. Ez a bűnbánat nyitja meg számunkra a Krisztus megismerésének útját, mert Ő nem jelenti meg magát senkinek, csak nyomorult és lesújtott bűnösöknek, akik sóhajtoznak, gyötrődnek, roskadoznak, éheznek, szomjúhoznak, bánatban és nyomorúságban sorvadoznak. Erre a bűnbánatra törekedni, ezért küzdeni, ezért tusakodni, teljes életünkben szükséges. (202) Platón azt szokta mondani, hogy a bölcsnek élete nem más, mint a halál gondolatával való foglalatoskodás. (203) Mi még nagyobb igazsággal elmondhatjuk, hogy a keresztyén ember egész élete szüntelen igyekezet és gyakorlás a test megöldöklésére, míg csak egészen meg nem semmisül az. Ezért úgy vélem, hogy az az ember vitte a legtöbbre, aki legjobban megtanult önmagával elégedetlen lenni, nem azért, hogy ebben a mocsárban megrekedjen és tovább ne jusson, hanem azért, hogy az Istenhez fusson és fohászkodjék s hogy a Krisztus halálába beoltva állandó bűnbánatot tartson. Ez a felfogás nem csak a legegyszerűbb valamennyi között, hanem a Szentírás igazságával is legjobban megegyezőnek tűnik fel előttem.
Most rátérek annak a kifejtésére, mit tartottak a bűnbánatról a skolasztikus álbölcsek, (204) bár ezen a lehető leggyorsabban akarok csak átfutni, mivel nem szándékozom mindenre kiterjeszkedni, hogy ez a mi könyvecskénk, amelyet csak kis kézikönyv terjedelmére akarnék korlátozni, végtelen hosszúra ne nyúljék. És ők ezt a különben nem nagyon bonyolult dolgot olyan sok kötetben csűrték-csavarták, hogy ha az ember csak egy kissé is belemerül ebbe a ragadós lébe, nem egykönnyen szabadul ki belőle. Először is már
a dolog meghatározásánál elárulják, hogy a bűnbánat mivoltát soha sem értették meg. Előrángatnak ugyanis a régiek írásaiból bizonyos mondókákat, amelyek távolról sem fejezik ki a bűnbánat lényegét; hogy bűnbánatot tartani annyi, mint az előbbi bűnöket megsiratni és többé olyant nem tenni, amit meg kellene siratni (így Gergely, hivatkozik rá: Sent. lib. 4. dist. 14. c. 1.): (205) vagy: hogy annyi, mint szánni-bánni, ami rossz volt a múltban és el nem követni újra azt, amit szánni-bánni kellene (így Ambrosius, hivatkozás reá ugyanott, és Decr. dist. 3. De poenit. c. "Poenit. priore."); (206) vagy: hogy nem más, mint bizonyos fájdalmas vezeklés, amelyben az ember önmagát ostorozza azért, aminek az elkövetését fájlalja (így Augustinus, hivatkozik reá ugyanaz a dist. c. "Poenit. post."); (207) vagy: hogy szívbéli fájdalom és lelki keserűség mindazért a rosszért, amelyet az ember elkövetett, vagy amellyel egyetértett (így Ambrosius, hivatkozás reá: dist. 1. De poenit. c. "Vera poenitentia".) (208) Elismerjük ugyan, hogy az atyák mindezt helyesen mondották (bár, ha valaki kötekedni akarna, könnyen ellentmondhatna ennek is), azonban nem abból a célból mondották, hogy a bűnbánatnak meghatározását adják ezzel, hanem csak azért, hogy híveiket intsék, hegy vissza ne essenek újra azokba a vétkekbe, amelyekből kiszabadultak. Miután ilyen nagy bölcsen meghatározták a bűnbánatot, kifejtik, hogy három része van, úgymint: a szívbeli töredelem, a szájjal való vallástétel és a cselekedettel való elégtétel. (Sent. lib. 4. dist. 16. c. 1. - De poenit. dist. 1. c. "Perfecta poenitentia.") (209) Ez éppoly kevéssé átgondolt dolog, mint a meghatározásuk, noha úgy szeretnek feltűnni, mint akik egész életüket logikai műveletekkel (210) töltötték el. Mert ha valaki a meghatározásukból kiindulva (ami a logika (211) szerint egészen helyes érvelési mód) úgy okoskodnék, hogy megtörténhetik, hogy valaki megsiratja előbbi bűneit és többé nem követ el olyant, amit meg kellene siratnia; szánja- bánja vétkeit és többé nem követ el olyant, amit szánnia-bánnia kellene; ostorozza magát mindazért, aminek elkövetését fájlalja, - de mindezt anélkül teszi, hogy szájjal is megvallaná: hogyan védelmezik meg akkor felosztásukat? Mert ha az ilyen valóban bűnbánatot tartó ember nem tesz vallomást is, akkor vallomástétel nélkül is lehetséges a bűnbánat. Ha pedig erre azt felelik, hogy ez a felosztás a bűnbánatra, mint sákramentumra vonatkozik, vagyis a bűnbánat teljes tökéletességére értendő, amelyet nem foglaltak bele meghatározásukba, - akkor nem tehetnek nekem szemrehányást, hanem csak magukra vessenek, amiért nem adtak tisztább és vilá-
gosabb meghatározást. Én bizony, ha valamiről vitatkozom, a magam otromba módján, mindent a meghatározásra vezetek vissza, amely az egész vitának sarkpontja és fundamentoma. Ámde hagyjuk meg nekik ezt a "tudományos" szabadságot (212) és térjünk át sorjában az egyes részeknek megvilágítására.
Szeretném pedig, ha az olvasók szem előtt tartanák, hogy itt most nem a szamár árnyékáról folyik a vita, (213) hanem a legkomolyabb dologról, amiről csak szó lehet: a bűnbocsánatról. Mert amikor a bűnbánathoz három dolgot követelnek meg, úgymint a szívbeli töredelmet, a szájjal való vallomástételt és a cselekedettel való elégtételt, akkor ezzel egyúttal azt tanítják, hogy ugyanezek szükségesek a bűnbocsánat elnyeréséhez is. Már pedig, ha a mi egész vallásunkban van valami, amit érdekünkben áll tudni, akkor bizonyára annak a megértése és helyes felfogása áll legesleginkább érdekünkben, hogy milyen alapon, milyen törvény szerint, milyen feltétellel, milyen könnyen vagy milyen nehezen nyerhető el a bűnbocsánat? Ha efelől nincs világos és biztos ismeretünk, akkor semmiképen sem lehet a lelkiismeretünknek nyugodalma, Istennel való békessége, bizodalma, vagy biztonsága, hanem állandóan csak remeg, hánykódik, háborog, gyötrődik, emésztődik, és az Isten tekintetétől borzad, iszonyodik és menekül. Ha pedig azoktól a feltételektől függ a bűnbocsánat, amelyekhez ők kötik, akkor mindeneknél nyomorultabbak és szánandóbbak vagyunk.
A bocsánat elnyerésének első feltételévé a töredelmet teszik és pedig azt követelik, hogy az megüsse a köteles mértéket, vagyis legyen igaz és teljes; de közben elfelejtik megállapítani, mikor lehet valaki bizonyos afelől, hogy a töredelemnek ezt a köteles mértékét betöltötte? Ezen a ponton aztán hihetetlen módon gyötri magát és nyugtalankodik a nyomorult emberek lelkiismerete, amikor azt látják, hogy ki van róva rájuk bűneikért egy bizonyos köteles töredelem, de nem tudhatják meg tartozásuknak a mértékét, hogy valaha is eldönthetnék magukban, lerótták-e tartozásukat? Ha erre azt mondják, hogy mindenki a tőle telhető mértékkel tartozik, (214) akkor is csak egyhelyben vergődünk, mert ugyan mikor merné bárki is azzal bíztatni magát, hogy már minden erejét összeszedte bűneinek megsiratására? Amikor aztán a magával már régóta viaskodó és hosszú harcaiban meggyötört lelkiismeret végűl sem talál révpartot, ahol kiköthessen, hogy legalább valamelyes mértékben könnyítsen magán, magára erőlteti a bánkódást és kisajtolja a köny-
nyeket, hogy mennél teljesebb legyen a töredelme. Ha azt állítják, hogy ez csak ráfogás az én részemről: álljanak hát elő és mutassanak csak egyetlen embert is, akit a töredelemnek effajta felfogása vagy a kétségbeesésbe nem hajtott bele, vagy arra nem késztetett, hogy az igazi bánat helyett színlelt bánatot mutasson az Isten ítélőszéke előtt. Egy más helyen mi is megmondottuk, hogy bűnbánat nélkül nem nyerhető el a bűnbocsánat, mert csakis a lesújtottak, a bűntudat által megsebzettek folyamodhatnak őszintén az Isten irgalmasságához, azonban azt is hozzátettük mindjárt, hogy nem a bűnbánat szerzi meg a bűnbocsánatot; azt a gondolatot pedig, hogy a bűnbánatot, mint valami tartozást kell leróni, - ami csak a lelkek gyötrelmére szolgál, - elvetettük. Azt tanítottuk, hogy a bűnös ne nézzen a maga lelkifurdalásaira, se a maga könnyeire, hanem szegezze tekintetét teljesen és csakis az Isten irgalmasságára; és csak azt hangoztattuk, hogy Krisztus a megfáradtakat és megterhelteket hívogatta, mert hiszen azért jött, hogy a szegényeknek hirdesse az Evangéliumot, a törődött szívűeket meggyógyítsa, a foglyoknak szabadulást hirdessen, a megkötözötteket feloldozza és a gyászolókat megvigasztalja. (Máté 11:28. - És. 61:1.) Ezzel kirekesztette egyrészt a farizeusokat, akik a maguk igaz voltával eltelve, nem ismerik el szegénységüket, másrészt a megátalkodottakat, akik nem félve az Isten haragjától, nem is keresik bűneik orvosságát. Mert az ilyenek sem nem megfáradtak, sem nem, megterheltek, sem nem törődött szívűek, sem nem megkötözöttek, sem nem foglyok, sem nem gyászolóik. Aközött pedig nagy különbség van, hogy valaki azt tanítja-e, hogy a bűnbocsánat kiérdemelhető az igaz és teljes töredelemmel (amit egyébként soha le nem róhat az ember), vagy pedig arra buzdítja a bűnösöket, hogy a maguk nyomorúságát megismerve, éhezzék és szomjúhozzák az Isten irgalmasságát és a maguk háborgását, senyvedését, rabságát azért mutatja meg nekik, hogy megkeressék az enyhületet, a megnyugvást, a szabadulást; egyszóval arra tanítja őket, hogy magukat megalázva, Istennek adják a dicsőséget.
Ami a bűn megvallását illeti, óriási vita folyt mindig az egyházi jog tudósai és a skolasztikus theologusok között, (215) mert míg az utóbbiak amellett kardoskodtak, hogy a bűnvallomást isteni parancsolat rendeli, addig amazok azt igyekeztek bizonyítani, hogy csak egyházi határozatok parancsolják. Ebben a vitatkozásban aztán kitűnt a theologusok határtalan szemérmetlensége, mert ahány szentírásbeli helyet csak felhoztak a maguk érdekében, valamennyit el-
csavarták és erőszakkal félremagyarázták. Es amikor látták, hogy még így sem érik el a céljukat, azok közülük, akik a többieknél élesebbeszűeknek akartak feltűnni, ahhoz a kibúvóhoz folyamodtak, hogy a bűnvallomás a lényegét illetőleg isteni törvényből származik, de formáját később a tételes egyházi jogból nyerte. No persze, - a betűrágó jogcsavarók legidétlenebbjei is ugyanígy vezetik vissza isteni törvényre a törvény elé idézés jogát, mert Isten azt mondotta: Ádám, hol vagy? vagy az óvásemelés jogát, mert Ádám azt felelte: Az asszony, akit nékem adtál stb., - míg ellenben a formáját mindakettő a polgári jogból kapta. De nézzük meg, milyen érvekkel bizonyítják azt, hogy a bűnvallomás, akár formája szerint, akár forma nélküli lényegében, Isten parancsolata? Azt mondják: a bélpoklosokat az Úr a papokhoz utasította. (Máté 8:4. - Márk 1:44. - Luk. 5:14. - 17:14.) Hogyan? Azért utasította oda, hogy bűnvallomást tegyenek? Ki hallott arról valaha is, hogy az ószövetségi, papság bűnvallomások elfogadására lett volna rendelve? Ezért hát allegorikus magyarázathoz menekülnek. A mózesi törvény - mondják - úgy rendelkezett (III. Móz. 13.), hogy a papok tegyenek különbséget bélpoklos és bélpoklos között. A bűn lelki bélpoklosság; a papok dolga tehát róla ítélkezni. Mielőtt erre megfelelnék, mellesleg megkérdezem: ha ez a hely a lelki bélpoklosság bíráivá tette őket, miért ragadták akkor magukhoz a természeti és testi bélpoklosság megítélését? (216) Hát nem a Szentírással űzött játék az ilyesmi: a törvény az ótestamentomi papságra ruházta a bélpoklosság megítélésének jogát, - ragadjuk ezt mi is magunkhoz; a bűn lelki bélpoklosság, legyünk hát a bűnnek is megítélői? És már most felelek. A papság megváltozásával szükségképen megváltozik a törvénykezés is; a papság pedig mindenestől fogva Krisztusra hárult át, Őbenne teljesedett be és végződött is be. Tehát egyedül Őreá hárult át a papságnak minden joga és méltósága is. Ha olyan nagyon szeretnék az allegóriákkal bíbelődni, hát akkor vegyék elő Krisztust, az egyedüli papot és halmozzák Őreá minden dolog elbírálásának feltétlen illetékességét; ez ellen nem lesz semmi kifogásunk. Egyébként is sántít az ő allegóriájuk, amikor egy tisztára polgári jellegű törvényt a vallási szertartások közé kevernek. Miért küldötte tehát Krisztus a bélpoklosokat a papokhoz? Hogy a papok ne vádolhassák Őt a törvény megszegésével, amely megkövetelte a bélpoklosságból kigyógyult embertől, hogy jelentkezzék a papnál és vigyen áldozatot engesztelésűl: azért parancsolta meg a bélpoklosoknak, akiket megtisztított, hogy teljesítsék a törvény rendelkezéseit. El-
menvén, mondotta, mutassátok meg magatokat a papoknak és vigyétek fel az ajándékot, amelyet Mózes rendelt, bizonyságúl nekik. És valóban, bizonyságúl is szolgálhatott nekik ez a csodatétel. Előbb megállapították róluk, hogy bélpoklosok, most megállapítják, hogy meggyógyultak. Nemde, akarva-nemakarva, kénytelenek a Krisztus csodatételének tanúivá válni? Krisztus a maga csodatételét az ő vizsgálatuk alá bocsátja és ők nem tagadhatják azt le; mivel pedig mindaddig vonogatták magukat az igazság elismerésétől, ez a csodatétel most bizonyságúl szolgál ellenük. Ugyanígy olvassuk egy másik helyen (Máté 24:14.): "Az Evangélium hirdettetik majd az egész világon bizonyságúl minden népnek"; vagy megint másutt (Máté 10:18.): "Helytartók és királyok elé visznek titeket, bizonyságúl ő maguknak és a pogányoknak", - vagyis, hogy az Isten ítélőszéke előtt annál nyilvánvalóbb legyen a vétkességük. Ugyanabból a forrásból, t. i. allegóriából merítik egy másik érvüket is, mintha dogmák bizonyításában olyan nagy súlyuk lehetne az allegóriáknak! Ám, fogadjuk el az allegóriákat, csak aztán ki ne tűnjék, hogy én találóbban tudom azokat alkalmazni, mint ők maguk! Azt mondják tehát: az Úr megparancsolta tanítványainak, hogy a feltámadott Lázárt oldozzák ki kötelékeiből és bocsássák szabadon. (Ján. 11:44.) Ebben először is hazudnak; sehol sem olvassuk ugyanis, hogy az Úr ezt az Ő tanítványainak mondotta volna; és sokkal valószínűbb, hogy az ott álló zsidóknak mondotta, hogy minden csalás gyanújának a kizárásával annál nyilvánvalóbb legyen a csodatétel és annál jobban kivilágoljék hatalmának nagysága, hogy Ő anélkül, hogy érintené, a puszta szavával fel tudja támasztani a halottakat. Én legalább úgy értelmezem, hogy az Úr avégből, hogy a zsidókból minden ellenséges gyanakvást eloszlasson, azt akarta, hogy ők maguk hengerítsék el a követ, érezzék a hullaszagot, szemléljék a halál biztos jeleit, lássák, amint a halott az Ő puszta szavának erejétől felkél és ők nyúljanak először hozzá a feltámadotthoz. De tegyük fel, hogy a tanítványoknak mondotta az Úr, - mi következhetik ebből? Azt mondják: az Úr felruházta tanítványait az oldozás jogával. Mennyivel találóbb és szebb allegóriái magyarázatát adhatták volna ennek! Példáúl így: e jelkép által arra akarta az Úr megtanítani híveit, hogy oldozzák fel azokat, akiket Ő feltámasztott, vagyis ne idézzék többé emlékezetbe azokat a bűnöket, amelyeket Ő elfelejtett, ne kárhoztassák bűnösökként azokat, akiket Ő felmentett, ne hánytorgassanak fel többé olyan dolgokat, amelyeket Ő elnézett,
és ne akarjanak szigorúan büntetni és kérlelhetetlenek lenni ott, ahol Ő maga irgalmas és készséges a megbocsátásra. Hát most menjenek, aztán csak fújják a maguk allegóriáit!
Már komolyabbra fordul a harc, amikor - legalább ők úgy vélik - a Szentírásnak világos helyeivel hadakoznak ellenünk. Akik a János keresztségéhez járultak, - mondják, - megvallották bűneiket (Máté 3:6.), és Jakab is azt parancsolja, hogy valljuk meg egymásnak bűneinket. (Jak. 5:16.) Abban, hogy azok, akik meg akartak keresztelkedni, megvallottak bűneiket, nincsen semmi különös. Hiszen fentebb volt arról szó, hogy János a bűnbánat keresztségét hirdette és a bűnbánatra keresztelt vízzel. Kiket keresztelt volna tehát meg, ha nem azokat, akik bűnös voltukról vallást tettek? A keresztség a bűnbocsánatnak jelképe, kik részesülhettek volna hát ebben a jelképben, ha nem a bűnösök, akik ezt magukról el is ismerik? Azért vallották tehát meg bűneiket, hogy megkereszteltessenek. - Jakab sem ok nélkül tanítja, hogy valljuk meg egymásnak bűneinket; azonban, ha megfigyelnék, hogy mi következik nyomban ez után, észrevennék, hogy ez a hely is vajmi kevéssé támogatja őket. "Valljátok meg bűneiteket egymásnak" - mondja, - "és imádkozzatok egymásért". Összekapcsolja az egymás előtt való bűnbevallást és az egymásért való imádkozást. Ha csak a papocskák előtt kell megváltanunk bűneinket, akkor imádkozni is csak érettük kell. Sőt a Jakab szavaiból így az következnék, hogy egyedül a papocskák tehetnének bűnvallomást! Mert hiszen, amikor az egymás előtt való bűnvallomásra szólít fel, akkor ez csak azoknak szól, akik másoknak a bűnvallomását is elfogadhatják; "egymásnak", mondja, kölcsönösen, viszonzásképen, vagy, ha úgy tetszik: cserébe. Hagyják hát abba az eféle haszontalanságokat és fogadjuk el az apostol szavainak egyszerű és világos értelmét, hogy t. i. kölcsönösen fel kell tárnunk egymás előtt bizalommal a magunk gyarlóságait, hogy egymástól kölcsönösen tanácsot, részvétet, vigasztalást nyerhessünk. Azután meg, kölcsönösen megismerve az atyánkfiainak gyarlóságát, imádkoznunk kell érettük az Úrhoz. Minek hivatkoznak tehát Jakabra velünk szemben, akik az Isten irgalmasságáról való vallástételt olyan nagyon hangsúlyozzuk? Az Isten irgalmasságáról pedig senki sem tehet vallást, aki előbb meg nem vallotta a saját nyomorúságát. Sőt ellenkezőleg, elkárhozottnak mondunk mindenkit, aki Isten előtt, az Ő angyalai előtt, az egyház színe előtt, és általában minden ember előtt meg nem vallja a maga bűnös voltát. Mert az Úr mindeneket a bűn alá rekesztett, hogy
minden száj bedugattassék és minden test megszégyenüljön az Isten előtt s egyedül Ő igazoltassák és magasztaltassék fel. (Gal. 3:22. - Róm. 3:4.19.23.)
Azon pedig csodálkozom, hogy van képük és merészségük isteni rendelésre visszavezetni azt a bűnvallomást, amelyről ők beszélnek, t. i. a gyónást. Azt elismerjük ugyan róla, hogy nagyon régi szokás, de azt is könnyű bebizonyítani, hogy hajdanában az emberek szabad tetszésére volt hagyva. Hogy III. Ince pápa ideje előtt sem törvény, sem határozat nem rendelte még el, azt az ő saját történeti könyveik is kétségtelenül feljegyzik (183. pápa; l. erről Platina "Zephyrinus életéről.") (217) és világos bizonyságok találhatók mind a történetíróknál, mind egyéb régi szerzőknél, amelyek azt mutatják, hogy a gyónás csak a püspököktől életbeléptetett emberi rendszabály volt, nem pedig Krisztustól vagy az apostoloktól rendelt törvény. A sok bizonyság közül csak egyet hozok fel, amely az egész dologra kétségtelen fényt vet. Sozomenus (Tripart. hist. 1. 19.) (218) azt mondja, hogy ez a püspökök rendelete volt és a nyugati egyházakban, de különösen Rómában buzgón megtartották. Ezzel azt fejezi ki, hogy nem volt az egész egyházra kiterjedő egyetemes intézmény. Azt mondja továbbá, hogy a presbiterek közül egy külön ki volt jelölve arra, hogy ezt a szolgálatot ellássa. Ezzel teljességgel megcáfolja azt, amit ők az egész papságnak általánosságban adott "kulcsok hatalmáról" (219) hazudoznak. Mert hiszen nem volt ez közös teendője valamennyi papnak, hanem csak egynek a különleges szerepe, akit erre a püspök kiválasztott. Megjegyzi azután, hogy Konstantinápolyban is ez volt a szokás, mindaddig, amíg egyszer egy asszonyt, aki a gyónást színlelte, rajta nem kaptak azon, hogy ezzel a külszínnel egy diakónussal folytatott tiltott viszonyát leplezte csak el. Emiatt a gyalázatosság miatt aztán a szentségéről és tudományosságáról híres Nectarius, (220) az ottani egyház püspöke, eltörölte a gyónás szertartását. Ide, ide hegyezzék füleiket azok a szamarak! Ha a fülbegyónás Isten törvénye volna, hogyan merte volna akkor Nectarius megszüntetni és kiküszöbölni? Vagy tán eretnekséggel és szakadársággal vádolják ezért Nectariust, akit a régiek mind úgy dicsérnek, mint Istennek szent emberét? De ugyanezen az alapon el kell ítélniük az egész konstantinápolyi egyházat is, amelyben Sozomenus állítása szerint a gyónás szokását nem csak egy időre szüntették meg, hanem egészen az ő koráig is mellőzték; sőt nem csak a konstantinápolyit, hanem valamennyi keleti egyházat is a hűtlenség vádja alá kell helyezniük
azért, mert elhanyagoltak egy olyan törvényt, amely, ha igazuk van, sérthetetlen és minden keresztyénre nézve kötelező.
De hogy az egész dolog világosabb és áttekinthetőbb legyen, először hűségesen elő fogjuk adni, milyen fajta bűnvallomásról tanít a Szentírás, azután szembe fogjuk ezzel állítani azt, amit ők mondanak a bűnvallomásról, - nem mindent ugyan (mert ki tudná ezt a mérhetetlen tengert kimeríteni), hanem csak azt, amiben bennefoglaltatik az ő gyónásuk lényege. Meg sem említeném itt, hogy a Szentírás sok helyén megszokott dolog, hogy a vallomás szó a dícséretmondás értelmében fordul elő, (221) - ha ők nem volnának olyan szemérmetlenek, hogy még az ilyen helyekre is hivatkoznak; például amikor azt mondják, hogy a gyónásnak egyik haszna a lélek felvidulása, mert meg van írva: "újjongó örömmel és vallomással". (Zsolt. 42:5.) (222) Jó lesz tehát, ha a járatlanok a szónak erre az értelmére ügyelnek és gondosan megkülönböztetik amattól a másiktól, hogy eféle csalafintasággal meg ne tévesszék őket.
A Szentírás a következőket tanítja a bűnvallomásról. Mivel az Úr az, aki a bűnt megbocsáthatja, elfeledheti, eltörölheti, azért Őneki kell bűneinket megváltanunk, hogy bocsánatot nyerjünk; Ő az orvos, tehát Ő elébe tárjuk sebeinket; Ő a megsértett és megbántott, Ővele keressük a megbékélést; Ő a szívek vizsgálója és minden gondolatnak ismerője, Ő előtte öntsük ki szívünket; végül Ő hívogatja magához a bűnösöket, Őhozzá menjünk tehát. "Vétkeimet" - mondja Dávid (Zsolt. 32:5.), - "bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondám: Bevallom hamisságomat az Úrnak és te elvetted rólam bűneimnek terhét." Ilyen ugyancsak Dávidnak egy másik bűnvallomása is (Zsolt. 51:3.): "Könyörülj rajtam, én Istenem, a te kegyelmességed szerint!" Ilyen a Dánielé is (Dán. 9:5.): "Óh Uram, vétkeztünk és gonoszságot műveltünk, hitetlenül cselekedtünk és pártot ütöttünk ellened és eltávoztunk a te parancsolataidtól." És ilyen a többi bűnvallomás is, amely a Szentírásban itt-ott előfordul. "Ha megvalljuk bűneinket", mondja János (I. Ján. 1:9.), "hű és igaz az Úr, hogy megbocsássa bűneinket". Ha kinek valljuk meg? Természetesen Őneki magának, vagyis: ha törődött és megalázkodott szívvel az Ő színe elé borulunk, s ha magunkat Ő előtte szívből vádolva és kárhoztatva az Ő jóságától és irgalmasságától kérjük feloldoztatásunkat. Aki a maga lelkében és Isten előtt megtette ezt a bűnvallomást, az kétségtelenül kész lesz nyelvével és az emberek előtt is hirdetni az Istennek irgalmasságát,
valahányszor csak szükség lesz erre. De nem úgy, hogy szívének titkait csak egy bizonyos embernek, csak egy bizonyos alkalommal cs csak a fülébe suttogja, hanem gyakorta és nyilvánosan és az egész világ hallatára őszintén meg fogja vallani mind a maga nyomorúságát, mind az Istennek bőkezű gazdagságát. Így tesz vallomást a maga bűnéről Dávid, mind az Isten előtt, mind az emberek előtt, amikor Náthán megfeddette és lelkiismeretének ösztökéje felsebezte. (II. Sám. 12:13.) "Vétkeztem", úgymond, "az Úr ellen", vagyis semmivel sem mentegetem már magamat, nem vonakodom attól, hogy mindenki bűnösnek tartson engemet, és amit el akartam rejteni az Isten előtt, hadd legyen nyilvánvaló még az emberek előtt is. Ezenkívül javallja a Szentírás a magános bűnvallomásnak is két fajtáját. Az egyik a saját magunk érdekében történik. Erre vonatkozik Jakabnak az a mondása, hogy valljuk meg egymásnak a mi bűneinket. (223) Azt akarja ugyanis, hogy közölve egymással gyarlóságainkat, tanácsadással és vigasztalással kölcsönösen segítsük egymást. A másik fajtáját viszont a felebarátunk kedvéért kell gyakorolnunk, hogy, ha valamiben vétettünk ellene, kiengeszteljük és megbékítsük. Erről mondja Krisztus Máténál (Máté 5:23-24.): "Ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened, hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat és menj el és előbb békélj meg a te atyádfiával és azután eljővén, vidd fel a te ajándékodat." Mert ez a módja a szeretet köteléke helyreállításának, ha valamilyen hibánk folytán felbomlott: az elkövetett hibát be kell ismernünk és érte bocsánatot kell kérnünk. A bűnvallomásnak egyéb értelmét vagy fajtáját azonban egyáltalán nem ismeri a Szentírás.
Hát ők mit tanítanak? Felállítják azt a szabályt, hogy mindkét nembeli egyének, mihelyt elérik az ítélőképesség korát, évenkint legalább egyszer kötelesek minden bűnüket megvallani a maguk papjának és bocsánatot nem is nyerhetnek bűnükre, csak ha szilárdan eltökélt szándékuk volt annak megvalláisa. (C. "Omnis utriusque sexus." - "De summa Trinit. et fid. cath. in antiq." - Sent. lib. 4. dist. 17. c. 2.- Sent. lib. 4. dist. 18. c. 2.) (224) Ha ezt a szándékot nem hajtják végre, noha lett volna rá alkalmuk: nincs többé nyitva számukra semmilyen út a mennyországba. A pap pedig rendelkezik a kulcsok hatalmával, amellyel a bűnöst feloldozhatja vagy megkötözheti, mert nem hiába mondotta Krisztus: "Akiket megkötsz stb." Erről a hatalomról azonban elkeseredett harcban állanak egymással. (225) Némelyek azt mondják, hogy lényegében véve
csak egy kulcsról van szó, t. i. az oldás és kötözés hatalmáról; a tudás is szükséges ugyan annak helyes használatához, azonban csupán járulékos jellege van és nem függ össze amazzal lényegileg. Mások, látva ezt a túlságosan korlátlan szabadosságot, két kulcsot fogadtak el: a megítélés és a hatalom kulcsát. Ismét mások, akik úgy látták, hogy az ilyen korlátozás feszélyezi a papok gonoszságát, újabb kulcsokat találtak ki: a megítélés jogát, amelyet a vétkesség megállapításában gyakorolnak, és a hatalmat, amely ítéleteik végrehajtásában érvényesül; a tudás pedig mintegy tanácsadóként kíséri ezeket. (Ez volt Hugónak a véleménye. (226)) Ezt az ő kötözésüket és oldásukat pedig mégsem merik egyszerűen úgy értelmezni, hogy az a bűn megbocsátását és eltörlését jelenti, mivel hallják, hogy az Úr hangosan hirdeti a prófétánál (És. 43:25.): "Én, én vagyok, aki eltörlöm álnokságaidat, Izráel; én vagyok, és senki más kívülem." Hanem azt mondják: a pap feladata kinyilvánítani, hogy kik a megkötözöttek és feloldozottak, és kihirdetni, hogy kinek bocsáttattak meg és kinek tartattak meg a bűnei. (227) És pedig kihirdetheti ezt vagy a gyónásban, amikor megadja vagy megtagadja a feloldozást, vagy az ítélkezésben, amikor valakit a sákramentumok közösségéből kirekeszt vagy abba visszafogad. Végűl, amikor látják, hogy még így sem tudnak kikeveredni az összekuszált csomóból, mert hiszen mindig fel lehet hozni ellenük azt, hogy az ő papjaik sokszor méltatlanokat oldoznak fel és kötöznek meg, akik ezért még nincsenek a mennyben is feloldozva és megkötözve: (228) mint végső menedékükhöz, ahhoz a felelethez folyamodnak, hogy a kulcsok hatalmával való felruháztatás csak korlátozással értendő, mivel Krisztus ígérete azt jelenti, hogy az Ő ítélőszéke előtt is érvényes lesz a papnak minden olyan ítélete, amely igazságosan mondatott ki úgy, amint azt a megkötözött vagy feloldozott személy érdeme megkívánta. - Azt tanítják továbbá, hogy a kulcsoknak ezt a hatalmát Krisztus megadta minden papnak s azok azt a püspököktől veszik át a felszentelésük alkalmával; (229) élni vele azonban csak azok jogosultak, akik tényleg egyházi hivatalban szolgálnak. A kiközösített és felfüggesztett papoknak is birtokában maradnak ugyan a kulcsok, csakhogy rozsdásodva és becsomagolva. (230) És azokat, akik így beszélnek, még méltán nevezhetjük szerényeknek és józanoknak azokhoz képest, akik új üllőn olyan új kulcsokat kovácsoltak, amelyekkel - az ő tanításuk szerint - az egyház kincstára zárható el. (231) Az egyház kincstára alatt értik a Krisztusnak, a szent apostoloknak, Péternek, Pálnak, a vértanúknak stb. érdemeit. Ennek
a tárháznak az őrizete - úgy képzelik, - eredetileg a római püspökre bízatott rá, tehát e nagy kincs felett az övé az eredeti rendelkezési jog, úgy hogy ő maga is osztogathat belőle és másokra is átruházhatja az osztogatás jogosultságát. Innen erednek a pápai, búcsúk, amelyek néha "teljes búcsúk", néha bizonyos számú esztendőkre szólanak; innen a bíborosokéi is, amelyek száz napra, és a püspökökéi, amelyek negyven napra érvényesek. (232)
Röviden megfelelek mindezekre. Arról, hogy milyen joggal vagy milyen jogtalanul kötözik meg a hívek lelkét a maguk törvényeivel, most nem beszélek, mivel ezt a maga helyén meg fogjuk majd látni. (233) De hogy kötelező törvénnyé teszik minden bűnnek az elősorolását; hogy megtagadják a bűnbocsánatot mindenkitől, aki nem tökélte el magában erősen, hogy bűneit meg fogja gyónni; hogy azt fecsegik, hogy semmi módon nem juthat többé be a mennyországba az, aki elmúlasztotta a gyónás alkalmát: ezeket csakugyan nem lehet ellentmondás nélkül hagyni. Hogy minden bűnünket elő kell sorolnunk? De hiszen Dávid, aki úgy vélem, őszinte lélekkel fontolóra vette magában bűneinek megvallását, mégis így kiáltott fel (Zsolt. 19:13. - 38:5.): "Ki veheti észre a tévedéseket? Titkos bűnöktől tisztíts meg engem!" és egy másik helyen: "Bűneim elborítják fejemet, súlyos teherként, erőm felett." Nem is csoda, mert megértette, milyen feneketlen mélységet tárnak fel a mi bűneink, hányféle ábrázatja van a véteknek, és milyen sokfejű szörnyeteg és milyen hosszú farkat vonszol maga után ez a sárkány. Nem folyamodott tehát valamilyen lajstrom elsorolásához, hanem a bűnnek mélységéből kiáltozott az Úrhoz: elborított, eltemetett, fojtogat a bűn, körülvettek engem a pokol kapúi; a mélységes fertőből, a végromlásból, a halálnak torkából szabadíts ki a Te jobboddal! (234) Ugyan ki az közülünk, aki számba akarná venni a maga bűneit, amikor azt látja, hogy Dávid sem tud a végére járni a magáéinak? Az ilyen kínvallatás mindig a legkegyetlenebb módon meggyötörte az olyan emberek lelkiismeretét, akik csak valamennyire is komolyan vették az Istent. Azzal kezdték a dolgot, hogy számadásra vonva önmagukat, a tanítómestereiktől tanult formula szerint felbontották bűneiket ágakra, gallyakra, gallyacskákra, levelekre. Azután hozzávették ehhez a bűneik minőségét, mennyiségét és körülményeit. És egy darabig csakugyan ment is a dolog. Azonban, amikor messzebbre jutottak, mindenütt csak eget és mindenütt csak tengert láttak, de sehol kikötőt, sehol révpartot. Minél nagyobb útat tettek meg, egyre csak annál nagyobb halmaz meredt
a szemükbe, sőt mintha magas hegyek tornyosultak volna elébük, és a kivezető útnak semmilyen reménysége sem mutatkozott, még akármilyen hosszas kóborlások után sem. Nem mozdulhattak tehát se té-, se tova és végűl nem maradt más hátra, mint a kétségbeesés. Ekkor aztán azok a lelketlen hóhérok, hogy gyógyítsák a sebeket, amelyeket ütöttek, azt kínálták némi flastromúl, hogy mindenki tegye meg, ami tőle telik. (235) De mindjárt új aggodalmak támadták meg, sőt új gyötrelmek vonták kínpadra a nyomorult lelkeket: hátha nem fordítottam rá elég időt, hátha nem vetettem rá magamat kellő igyekezettel, hátha sokat elmúlasztottam hanyagságból és feledékenységből, pedig a gondatlanságból eredő feledékenységre nincsen mentség! Megint más orvosságot ajánlottak hát, hogy az; eféle fájdalmakat csillapítsák: tarts bűnbánatot a hanyagságodért is és ha csak nem megrögzött, meg fog bocsáttatni. Azonban mindezekkel nem lehet a sebeket behegeszteni és nem is annyira csillapítószerei ezek a bajnak, mint inkább méregadagok, amelyek mézzel vannak bevonva, hogy a keserűségük ne riasszon meg mindjárt az első ízlelésre, hanem, mielőtt még felismernek, máris átjárják a bensőnket. Szakadatlanul sürget tehát az a rettenetes szózat és fülünkbe zúgja: valld meg minden egyes bűnödet. És nem is lehet lecsendesíteni ezt a rémületet, csakis egészen bizonyos vigasztalással. Hogy pedig a világ nagy része ilyen halálos méreggel kevert édességekbe belenyugodott, az nem onnan van, mintha az emberek azt hitték volna, hogy az Istent így kielégítették, vagy mintha akár önmagukat is igazán kielégítették volna; hanem csak úgy veendő, mintha az emberek a tenger közepén horgonyt vetve, kissé megpihentek volna a hajózás fáradalmaitól, vagy mintha fáradt és kimerült vándor módjára útközben leheveredtek volna. Hogy ez csakugyan így van, annak bizonyításával nem fárasztom magam. Hiszen elég tanúbizonyság lehet erre kiki önmaga előtt. Mindent összefoglalva, megadom tehát ennek a törvénynek a jellemzését. Először is: egyszerűen lehetetlenséget követel; ezért nem is érhet el mást, csak azt, hogy lesújt, kárhoztat, összetör, romlásba és kétségbeesésbe dönt. Másodszor pedig az igazi bűntudattól eltereli és képmutatókká teszi a bűnösöket, akik aztán sem Istennel, sem önmagukkal nem néznek komolyan szembe. Mert hiszen miközben egészen elfoglalja őket vétkeik előszámlálása, megfeledkeznek bűneiknek arról a titkon meghúzódó kígyófészkéről, rejtett gonoszságaikról és belső tisztátalanságaikról, holott éppen ezeknek a felismerése által érezhetnék át legjobban nyomorúságuk nagyságát.
A bűnvallomásnak legbiztosabb szabálya éppen ez volna: a mi romlásunkat olyan feneketlen mélységnek kell felismernünk és megvallanunk, hogy azt a mi értelmünk már fel sem tudja mérni. Láthatjuk, hogy ezt a (szabályt követi a publikánus bűnvallomása is: "Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek!" (Luk. 18:13.), mintha azt mondaná: tetőtől-talpig mindenestől fogva bűnös vagyok; bűneim sokaságának sem elmémmel, sem nyelvemmel végére nem tudok járni; a te irgalmasságodnak nagy mélysége nyelje el az én bűnömnek ezt a nagy mélységét! Hogyan? - mondhatná valaki, - az egyes bűnöket nem kell hát megvallani? Nem lehet hát kedves az Isten előtt más bűnvallomás, csak az, amely ebből a két szóból áll: bűnös vagyok? Sőt ellenkezőleg: azon kell lennünk, hogy tőlünk telhetőleg egész szívünket kiöntsük az Isten előtt és ne csak éppen egy szóval bűnös voltunkat valljuk meg, hanem igazán és szívből ismerjük el azt, és alapos magunkbaszállással vegyük számon: milyen nagy és milyen sokféle a mi bűneinknek romlása; ne csak tisztátalanságunkat valljuk meg, hanem azt is, hogy minémű, milyen nagy fokú és milyen sok mindenre kiterjed ez a tisztátalanság; ne csak adós voltunkat, hanem azt is, hogy milyen nagy adósságok terhelnek és milyen sokféle címen tartozunk; ne csak sebesült voltunkat, hanem azt is, hogy milyen sok és milyen halálos csapásoktól vérzünk. Azonban, amikor a bűnös mindezt számonvéve egész lelkét kiöntötte is Isten színe előtt, komolyan és őszintén gondoljon arra, hogy van ennél még több is, és hogy bűneinek rejtekei mélyebbek, semhogy mindenestől fogva átkutathatná azokat. És ezért kiáltson fel Dáviddal együtt: "Ki veheti észre a tévedéseket? Titkos bűnöktől tisztíts meg engemet, Uram!"
Ami pedig azt az állításukat illeti, hogy nem nyerhet bűneire bocsánatot az, aki szilárdan el nem tökélte magában azoknak megvallását, és hogy a mennyország kapúja bezárul az előtt, aki elmúlasztotta felhasználni a bűnvallomás kínálkozó alkalmait, ebben távolról sem adhatunk nekik igazat. Mert most sem más a bűnbocsánat, mint ami mindig is volt. És ahány emberről csak olvassuk, hogy Krisztustól elnyerte bűneinek bocsánatát, egyről sem olvassuk azt, hogy akármilyen papocskának a fülébe meggyónta volna azokat. Nem is gyónhatták meg, hiszen nem volt akkor még sem gyóntató papocska, sem maga a gyónás. És azután is sok évszázadon át ismeretlen dolog volt az ilyenfajta bűnvallomás és, akik akkor éltek, enélkül a feltétel nélkül nyerték el bűneik bocsánatát. De hogy ne vitatkozzunk tovább erről a dologról, mintha két-
séges lehetne, világosan beszél az Isten igéje, amely mindörökké megáll (Ez. 18:21-22.): Mihelyt hozzám fohászkodik a bűnös, nem emlékezem meg többé az ő gonoszságáról. Aki ehhez az Igéhez valamit hozzá mer tenni, az nem a bűnöket kötözi meg, hanem az Istennek irgalmasságát.
Ne csodálja hát senki, ha ezt a fülbegyónás módjára való bűnvallomást, mint dögleletes veszedelmet és az egyházra nézve olyan sok szempontból ártalmas dolgot, kárhoztatjuk és az eltörlését kívánjuk. Még ha önmagában véve közömbös dolog volna is, (236) de mivel semmi haszon vagy áldás nem származik belőle, ellenben nagyon sok istentelenségre, szentségtörésre és tévelygésre adott okot, kicsoda ne látná be, hogy azonnal el kell törölni? Emlegetik ugyan némelyek bizonyos hasznait, amelyeket úgy magasztalnak, mint felettébb áldásosakat, azonban ezek vagy hazugságok, vagy egészen jelentéktelen dolgok. Egyet mint különösen kimagaslót dicsérnek. A gyónáskor átérzett szégyenkezés, mondják, súlyos bűnhödés, amely által egyrészt a jövőre óvatosabbá válik a bűnös, másrészt bűnéért így önmagát büntetve meg, elejét veszi az Isten büntetésének. (Sent. lib. 4. dist. 17. c. 4.) (237) Mintha bizony nem aláznók meg az embereket eléggé mély megszégyenüléssel, amikor ama legmagasabb mennyei ítélőszék, az Isten színe elé idézzük őket! Ugyancsak sokra vittük, ha egyetlen ember előtt való restelkedésből elhagynék bűnünket, de nem pirulnánk amiatt, hogy Isten látja a mi rossz lelkiismeretünket. De hát valójában még ez az állítás is teljesen hamis. Hiszen széltében megfigyelhetjük, hogy semmiből sem merítenek az emberek nagyobb bátorságot és szabadságot a vétkezésre, mint abból, hogy átesve a gyónáson, azt hiszik, hogy megtörölhetik a szájukat és azt mondhatják: régen volt, talán nem is igaz! És nem csak hogy bátrabban vétkeznek majd az egész éven át, hanem a gyónásban bizakodva az év hátralevő ideje alatt sohasem fognak az Istenhez fohászkodni, sohasem fognak magukbaszállani, hanem bűnre bűnt halmoznak, hogy majd - amint gondolják - mindent egyszerre kiokádjanak. Amikor pedig kiokádták, terhüktől megkönnyebbülten azt képzelik, hogy Isten kezéből kivették az ítéletet, amikor a pap kezébe tették azt le, és Isten elől elrejtették bűnüket, amikor a pap előtt feltárták azt. Aztán meg kicsoda néz elébe örömmél a gyónás közelgő napjának? Ki az, aki a gyónásra készséges lélekkel siet és nem kelletlenül és kényszeredetten megy oda, mintha nyakon ragadva börtönbe hurcolnák, - kivéve talán magukat a papocskákat, akik aztán kölcsönösen beszámolva
egymásnak ocsmányságaikról, ezekkel, mint valami mulatságos .adomákkal, gyönyörűségesen szórakoztatják egymást. Nem akarok sok papírt beszennyezni azoknak a hallatlan fertelmességeknék az ismertetésével, amelyek csak úgy hemzsegnek a fülbegyónás körül. Csak annyit mondok, hogy ha nem ok nélkül cselekedett az a szent ember, (238) aki egyetlen fajtalanságnak a híre miatt a maga egyházából, sőt úgyszólván még híveinek emlékezetéből is eltörölte a gyónást, akkor a jelenbeli végtelen sok paráznaság, házasságtörés, vérfertőzés, kerítés eléggé figyelmeztet bennünket arra, hogy mi volna a teendőnk.
Már most vegyük szemügyre a kulcsok hatalmát, (239) amelyen a gyóntató papok egész uralma felépül. Nem volt hát - mondják, - semmi értelme a kulcsok ajándékának? Ok nélkül mondatott hát: amit megoldotok a földön, meg lesz oldva a mennyben is? Semmisnek tekintjük hát a Krisztus szavát? Azt felelem erre: a kulcsok ajándékának megvolt a nagyon komoly értelme. Két hely van pedig a Szentírásban, ahol - bár kissé eltérő értelemben, - kijelenti az Úr, hogy amit az övéi a földön megoldanak vagy kötnek, megoldatik vagy megköttetik a mennyben is. Ezt a két helyet ezek a disznók dőrén és tudatlanul összezavarják (amint általában szokásuk). Az egyik Jánosnál olvasható (Ján. 20:22-23.), ahol Krisztus, mielőtt tanítványait az Evangélium hirdetésére kiküldi, reájuk lehel és így szól: "Vegyetek Szent Lelket. Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; akikéit megtartjátok, megtartatnak.'' A mennyek országának kulcsait, amelyeket előzőleg Péternek ígért (Máté 16:19.), most vele együtt a többi apostolnak is átadja; és semmi olyant nem ígért Péternek, amit az nem a többiekkel egyenlő sorban kapna meg ezen a helyen. Néki azt mondotta: "Néked adom a mennyek országának kulcsait"; valamennyinek azt mondja most, hogy hirdessék az Evangéliumot, ami nem más, mint megnyitni a mennyek országának kapúit azok előtt, akik Krisztus által keresik az útat az Atyához, és ugyanakkor bezárni és elrekeszteni azok előtt, akik ettől az úttól elfordulnak. Péternek azt mondotta: "Amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen". Most valamennyi apostolnak mondja, akik között ott van Péter is: "Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; akikéit megtartjátok, megtartatnak". "Megkötni" tehát ugyanaz, mint "a bűnöket megtartani"; "megoldani" ugyanaz, mint "a bűnöket megbocsátani". És csakugyan, a bűnbocsánat valósággal feloldozza a
lelkiismeretet nehéz bilincseiből, és viszont a bűn "megtartása" szorosan megkötözi és megbéklyózza.
Hadd adjam ezeknek a helyeknek nem valami tudákos, erőltetett, kiforgatott, hanem egyszerű, természetes, magától adódó és nyilvánvaló magyarázatát. A bűnök megbocsátásáról és megtartásáról szóló ez a megbízás és a kötésről és oldásról szóló, Péterhez intézett ígéret nem egyébre értendő, mint az íge szolgálatára; amikor ezt rábízta az Úr az Ő apostolaira, akkor ezzel egyúttal rájuk ruházta a kötés és oldás tisztét is. Mert mi az egész Evangélium summája, ha nem az, hogy mi, a bűnnek és halálnak rabszolgái, mindnyájan feloldoztatunk és felszabadulunk a Jézus Krisztusban való váltság által, akik ellenben Krisztust nem ismerik el és nem fogadják el Szabadítójukúl és Megváltójukúl, azok örök rabságra vannak ítélve és kárhoztatva? Amikor ezt a minden népeknek szóló üzenetet rábízta az Úr az Ő apostolaira, akkor annak igazolására, hogy ez az üzenet az Övé, Őtőle származik és Ő rendelte, ezzel az ünnepélyes kijelentéssel tüntette azt ki, még pedig különös vígasztalásképen mind magukra az apostolokra, mind az ő hallgatóikra nézve, akikhez ez az üzenet majd eljut. Fontos volt, hogy az apostolok állhatatos és erős bizonyossággal legyenek eltelve a maguk prédikálása felől, amelyet nem csak véghetetlen sok fáradsággal, törődéssel, háborgattatás és veszedelem között kellett teljesíteniük, hanem végül még vérükkel is meg kellett pecsételniük; hogy bizonyosak legyenek - mondom - afelől, hogy ez a prédikálás nem hiábavaló és haszontalan dolog, hanem hatalommal és erővel teljes. Fontos volt, hogy annyi szorongattatásban és szenvedésben, és annyi viszontagság közepeit meg legyenek győződve arról, hogy az Isten ügyét szolgálják; hogy az egész világ ellenállásával és támadásával szemben is tudhassák, hogy az Isten mellettük áll; hogy jól megértsék, hogy ha tanításuknak szerzője, Krisztus, láthatóan nincs is velük többé a földön, de ott van a mennyben és megerősíti tanításuknak igazságát. Viszont a hallgatók szempontjából is szükséges volt annak a leghatározottabb igazolása, hogy az Evangéliumnak ez a tanítása nem az apostoloknak, hanem magának Istennek a beszéde, nem a földön keletkezett, hanem a mennyből alászállott szózat. Mert hiszen ezek a dolgok, a bűnök bocsánata, az örök élet ígérete, az üdvösség hírűladása, - nem állanak az ember hatalmában. Ezért hát bizonyságot tett Krisztus arról, hogy az Evangélium hirdetésében az apostoloknak nincs más szerepük, mint a szolgálat; Ő maga az, aki az ő szájuk által, mintegy szervei
által szól és ígér mindent; a bűnbocsánat, amelyet ők hirdetnek, valóban Isten ígérete; a kárhoztatás, amelyet ők kimondanak, bizonnyal Isten ítélete. Ez a bizonyosság pedig minden időkre adatott és örökké megáll, hogy mindenki meggyőződjék és megbizonyosodjék belőle, hogy az Evangélium igéje, bárki legyen is az az ember, aki prédikálja, nem más, mint Istennek tulajdon szózata, az Isten magasságos ülőszékéből hirdettetett ki, az élet könyvében van megírva, a mennyben van hitelesítve, megerősítve és biztosítva. Íme tehát a kulcsok hatalma egyszerűen az Evangélium hirdetésében áll és, ha az emberekre tekintünk, nem is annyira hatalom, mint inkább szolgálat. Mert voltaképen nem embereknek adta Krisztus ezt a hatalmat, hanem az Ő igéjének, és ennek csak szolgáivá tett embereket.
A másik hely, amelyről mondottuk, hogy más vonatkozásban értendő, Máténál van megírva, ahol azt mondja Krisztus: "Ha az atyafi a gyülekezetre sem hallgat, legyen előtted olyan, mint a pogány és a vámszedő. Bizony mondom nektek: Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen." (Máté 18:17-20.) Nem azért teszek különbséget e között a két hely között, mintha nem volna köztük sok rokonság és hasonlatosság. Először is hasonlít mind a kettő abban, hogy azt az általános szabályt fejezi ki, hogy a kötés és oldás hatalma minden esetben ugyanaz: t. i. az Isten igéjének hatalma. Mindkettőben ugyanaz a megbízás oldásra és kötésre; és ugyanaz az ígéret. A különbség pedig abban rejlik, hogy az előbbi hely sajátlagosan a prédikálásra vonatkozik, amely az Íge szolgáinak a feladata, emez pedig a kiközösítés által való fegyelmezésre, amely az egyház joga. Az egyház pedig azt, akit kiközösít, megköti, nem úgy, mintha örök romlásba és reménytelenségbe taszítaná ezzel, hanem, mert kárhoztatja az illetőnek életét és erkölcseit és figyelmeztetni akarja, hogy, ha meg nem javul, elkárhozik. Viszont megoldja azt, akit közösségébe befogad, mivel ezzel úgyszólván a maga Krisztus Jézusban bírt egységének a részesévé teszi az illetőt. Hogy tehát senki konokul meg ne vesse az egyház ítéletét, se félvállról ne vegye, ha a hívek határozata őt kárhoztatja, az Úr bizonyságot tesz arról, hogy a híveknek ilyen ítélete nem egyéb, mint az Ő ítéletének kinyilvánítása, és hogy amit ők a földön végeznek, azt Ő is jóváhagyja a mennyben. Birtokukban van ugyanis az Isten ígéje, hogy azzal a gonoszokat kárhoztassák, birtokukban van az íge, hogy azzal a megjavulóknak megkegyelmezzenek; és
ebben nem tévedhetnek, sem az Isten ítéletével ellentétbe nem juthatnak, mert hiszen nem másnak, csak az Isten törvényének alapján ítélkeznek, az pedig nem bizonytalan, sem nem valamilyen földi vélemény, hanem az Istennek szent akarata és mennyei kijelentése. Egyház alatt pedig nem néhány tonzúrás, nyírott fejű, fehér inges embert (240) ért az Úr, hanem a hívő nép gyülekezetét, amely az Ő nevében gyűlt egybe. Azokra a gúnyolódókra meg ne hallgassunk, akik így érvelnek: miként lehet valamely panaszt az egyház elé terjeszteni, amikor az az egész föld kerekségén eloszolva és szétszórtan él? Elég világosan megmondja Krisztus, hogy Ő minden keresztyén gyülekezetről beszél, úgy, ahogyan helyenként és tartományonként külön-külön megszerveződhetnek az egyházak. - "Ahol" - úgymond, - "ketten, vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük."
Ebből a két helyből, amelyről, azt hiszem, éppoly rövid, mint közérthető és igaz beszámolót adtam, ezek az eszeveszettek minden megkülönböztetés nélkül, amint éppen ide-oda ragadja őket bódulatuk, hol a gyónást, hol a kiközösítést, hol az egyházi ítélkezést, hol a törvényhozási jogot, hol a búcsúk engedélyezését akarják levezetni. De hátha minden ilyen igénynek egy csapásra megdöntöm a jogcímét azzal, hogy a papocskák nem is helyettesei vagy utódai az apostoloknak? Azonban erről is máshol lesz majd szó. (241) Most csak arra mutatok reá, hogy éppen azzal, amivel legjobban meg akarják erősíteni magukat, voltaképen olyan faltörő kost állítanak fel, amely minden nagy nekikészülödésüket csúffá teszi. Krisztus ugyanis nem adta meg addig tanítványainak a kötés és oldás hatalmát, míg meg nem ajándékozta őket előbb a Szent Lélekkel. Tagadom tehát, hogy bárkit is megillethetne a kulcsok hatalma, aki nem nyerte el a Szent Lelket. Tagadom, hogy bárki is élhetne a kulcsokkal, ha nem a Szent Lélek készítette elő és tanította meg rá és ha nem Ő mondja meg az illetőnek, hogy mit is kell tennie. Ők ugyan arról fecsegnek, hogy bírják a Szent Lelket, de a valóságban erre ráhazudtolnak; ha csak nem valami hiábavalóságnak és semmiségnek képzelik a Szent Lelket, amint bizonyára annak képzelik; de ezt senki el nem hiszi nekik. És pedig ezzel a fogással mindenestől fogva ki lehet őket forgatni, úgy hogy, ha akármilyen ajtó kulcsainak a birtokával dicsekszenek, csak azt kell megkérdezni tőlük: birtokában vannak-e a Szent Léleknek, aki a kulcsoknak ma is gazdája és parancsoló ura? Ha azt felelik: birtokában vannak, akkor viszont meg kell kérdezni tőlük: tévedhet-e a Szent Lélek? Ezt
nyíltan kimondani nem lesz bátorságuk, habár tanításukkal burkoltan ezt sejtetik. Le kell tehát vonnunk a következtetést: a kulcsok hatalmával egyáltalán nem rendelkezhetnek az olyan papocskák, akik lépten-nyomon, válogatás nélkül feloldoznak olyan dolgokat, amelyeket az Isten meg akart kötni, és megkötöznek olyanokat, amelyeket az Isten parancsa szerint fel kellene oldozni. Hiszen be kell látniuk, hogy egészen nyilvánvaló tapasztalatok szerint méltókat és méltatlanokat vegyesen oldanak fel és kötnek meg. A hatalmat tudás nélkül gyakorolják, és bár nem merik tagadni, hogy a helyes használatához szükséges a tudás, (242) mégis azt mondják írásaikban, hogy maga a hatalom olyanoknak is megadatott, akik rossz sáfárai annak. Ámde ez a hatalom nem más, mint hogy: amit megkötsz, vagy megoldasz a földön, kötve vagy oldva lészen a mennyben. Vagy hazugnak kell lennie a Krisztus ígéretének, vagy akik ezzel a hatalommal fel vannak ruházva, helyesen kell, hogy oldjanak és kössenek. És itt nem köntörfalazhatnak: hogy Krisztus ígérete attól van függővé téve, hogy mit érdemel az, akit megkötnek vagy megoldanak. Azt ugyan mi is valljuk, hogy nem is részesülhet feloldásban vagy megkötésben, csak az, aki méltón oldatik fel, illetve köttetik meg. Azonban az Evangélium hirdetőinek és az egyháznak birtokában van az Íge, amely mértéke annak, hogy ki mire méltó. Ez által az Íge által az Evangélium hirdetői bűnbocsánatot ígérhetnek mindenkinek a Krisztusba vetett hit által; és kimondhatják a kárhoztatást mindenki ellen és mindenkire, aki a Krisztust meg nem ragadja. Ez által az Íge által az egyház kimondja, hogy bujálkodóknak, paráznáknak, tolvajoknak, gyilkosoknak, pénzsóváraknak, gonoszoknak nincsen részük az Isten országában és az ilyeneket egészen biztos kötelékekkel megkötözi. Ugyanazon Íge által viszont feloldozza a megjavulókat, hogy megvigasztalja őket. De miféle hatalomról lehet szó, ha nem tudom, mit kell kötni és oldani, és ha e nélkül a tudás nélkül mégsem köthetek vagy oldhatok? Miért mondják tehát, hogy ők a nekik adatott illetékességnél fogva oldanak fel, amikor ez az oldozás ennyire bizonytalan? Mit ér nekünk ez a képzelt hatalom, ha semmi hasznunk nincs belőle? (243) Az pedig egészen egyre megy szerintem, ha ez a hatalom egyáltalán nincs meg, vagy ha olyan bizonytalan dolog, hogy semmit sem lehet rá adni. Mert amikor ők maguk elismerik, hogy a papoknak jó része nem helyesen alkalmazza a kulcsokat, s hogy viszont szabálytalan alkalmazás esetén nincsen hatálya ennek a hatalomnak: ki biztosít akkor afelől, hogy az, aki
engem feloldoz, jó sáfára a kulcsoknak? Hogyha pedig rossz sáfára, mit adhat akkor egyebet, mint ezt a semmitmondó feloldozást: "Hogy mit kell benned kötnöm és oldanom, azt nem tudom, mivel a kulcsok helyes használatához nem értek; de amennyiben ezt megérdemled, feloldozlak téged"? Azonban ugyanezt megadhatná nekem, - nem mondom, hogy akármelyik laikus keresztyén is (mert hiszen erre felháborodnának), - hanem még a pogány török vagy az ördög is. Mert ez nem más, mint ha ezt mondanák: "Az Isten igéjével, mint az oldozás biztos szabályával, nem rendelkezem, de felhatalmazásom van arra, hogy feloldozzalak, ha azt megérdemled." Látjuk tehát, mi volt a céljuk, amikor a kulcsokat úgy határozták meg, hogy azok egyfelől a megítélés jogát, másfelől a végrehajtás hatalmát jelentik, a tudás pedig tanácsadóként járul hozzá ezekhez és mint ilyen tanácsadó, jó szolgálatot tesz: t. i. önkényesen és korlátlanul akartak uralkodni, Isten nélkül és az Ő igéje nélkül! Csak néhány szót még arról, hogy kulcsaikat olyan sok zárba és ajtóba illesztgetik bele, és hol az ítélkezésnél, hol a gyóntatásnál, hol a törvényhozásnál, hol a kiátkozásnál akarják hasznát látni. Azzal a megbízással, amelyet Krisztus a János Evangéliuma szerint a bűnök megbocsátására és megtartására adott tanítványainak, nem törvényhozókat, nem gyóntató atyákat, nem hivatalnokokat, nem kegyelemkúfárokat, (244) nem bullaeregetőket (245) nevezett ki, hanem ünnepélyes bizonyságtételével kitüntette azokat, akiket az Ő igéjének szolgáiul rendelt. Amikor a Máté evangéliumában az Ő egyházát ruházza fel a kötés és oldás jogával, nem azt parancsolja, hogy valami mitrás vagy szarvassüvegű méltóságnak hatalmi szava által közösíttessenek és taszíttassanak ki, és harangkongatás, meg gyertyák kioltása közben a legszörnyűbb átokkal sújtassanák azok a szerencsétlenek, akik nem nyerhetnek feloldást, hanem azt akarta, hogy a kirekesztés fenyítéke megjobbulásra bírja a gonoszokat és pedig az Ő igéjének tekintélye és az Ő egyházának szolgálattétele által.
Azok az őrültek pedig, akik úgy képzelik, hogy az egyház kulcsai a Krisztus és a vértanúk érdemeivel való rendelkezést jelentik, amelyekből a pápa osztogat az ő bulláival és búcsúival, - inkább orvosi kezelést (246) érdemelnének, mint ellenérveket. A búcsúk intézményének megdöntésére nem is szükséges sok fáradságot vesztegetnünk, mert máris olyan sok rés tátong rajta, hogy magától is romladozni és megdőlni készül. Hiszen, hogy ilyen sokáig is épen állhatott és féktelen és esztelen szabadossága ellenére ilyen sokáig
büntetlenül maradhatott ez az intézmény, az is csak annak bizonyságául szolgálhat, hogy a tévelygéseknek milyen mélységes éjjelébe voltak elmerülve az emberek több évszázadon át. Látták, hogy a pápák és bullaárúsaik nem is leplezetten, hanem egészen nyíltan bolondítják őket; jövedelmező vásárt űznek az ő lelkük üdvösségével; néhány fillérben szabják meg az üdvösség árát, de ingyen nem adnak semmit; ez alatt az ürügy alatt kicsalják a pénzüket, hogy aztán céda személyekre, kerítőkre, dőzsölésre költsék azt el gyalázatosan; a búcsúárúsítás leghangosabb harsonásai maguk vetik meg legjobban magukban a búcsút; és ez a szörnyűség napról-napra nagyobb szabadossággal garázdálkodik és hivalkodik és nem akar véget érni: csak egyre, több bullát bocsátanak ki és egyre több pénzt csalnak ki. És a bűnbocsátó cédulákat mégis a legnagyobb tisztelettel fogadták, imádták és vásárolták! És még azok is, akik a többieknél élesebb látásúak voltak, hajlandók voltak bennük olyan kegyes csalást látni, amelyből a megcsaltakra mégis csak származik valamilyen haszon. Végre aztán most, amikor az emberiség mer már egy kissé eszére térni, rájött a dér a búcsúkra, lassan majd el is fagynak, s végre teljesen el is tűnnek.
Mivel azonban a legtöbb ember, ha látja is azt a sok kapzsiságot, csalást, lopást, rablást, amellyel eddig a búcsúárúsok minket rászedtek és kijátszottak, mégsem veszi észre magát a forrást, amelyből ez az istentelenség ered, érdemes lesz nem csak arra rámutatni, hogy milyen romlottak ezek a búcsúk, hanem mi a lényegük, még ha minden szennyet letörlünk is róluk. Mert, hogy nevén nevezzem a dolgot, nem egyebek a Krisztus vérének meggyalázásánál és a Sátán szemfényvesztésénél, amellyel elvonja a keresztyén népet az Isten kegyelmétől és attól az élettől, mely a Krisztusban van, és letéríti az üdvösség igaz útjáról. Mi lehetne ugyanis rútabb meggyalázása a Krisztus vérének, mint ha azt mondják róla, hogy nem elégséges a bűnbocsánat, az engesztelés, az elégtétel biztosításához, ha csak, mint valami kiszáradt és elapadt forrást, ki nem pótolják másvalahonnan és ki nem egészítik a fogyatkozását? A törvény és a próféták, mondja Péter, mind a Krisztusról tesznek bizonyságot, hogy Ő általa vehetjük bűneink bocsánatát. (Ap. Csel. 10:43.) A búcsúk Péter, Pál és a vértanúk által való bűnbocsánatot osztogatnak. A Krisztus vére tisztít meg minket a bűntől, mondja János. (I. Ján. 1:7.) A búcsúk szerint a vértanúk vére mossa el a bűnt. Krisztus, mondja Pál (II. Kor. 5:21.), aki bűnt nem ismert, lett miérettünk bűnné, azaz a bűn elégtételévé, hogy
mi az Isten igazsága (iustitia) lehessünk Őbenne. A búcsúk a bűnért való elégtételt a vértanúk vérének tulajdonítják. Pál hangosan hirdette a korinthusbelieknek és bizonyságot tett róla (I. Kor. 1:13.), hogy egyedül Krisztus az, aki érettük megfeszíttetett és meghalt. A búcsúk kijelentik, hogy Pál és mások haltak meg érettünk. Egy más helyen azt mondja Pál (Ap. Csel. 20:28.), hogy Krisztus az Ő tulajdon vére árán szerzette egyházát. A búcsúk ennek a szerzeménynek más árát állapítják meg: a vértanúk vérét. "Egyetlen áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket", - mondja az apostol. (Zsid. 10:14.) A búcsúk ellenben azt hirdetik, hogy ez a megszentelés a vértanúk által jut tökéletességre, és máskülönben hiányos maradna. János azt mondja (Jel. 7:14.): a megváltottak mindnyájan a Bárány vérében mosták meg ruháikat. A búcsúk azt tanítják, hogy a szentek vérében mossák meg ruháikat. Valóban, minden egyéb tanításuk is rettentő szentségtörésekből és káromlásokból van összeszerkesztve, de ez valamennyi között a legnagyobb szörnyűség és káromlás!
Mondják meg, vajjon nem így szólnak-e az ő tantételeik: A vértanúk az ő haláluk által többet róttak le az Istennek és több érdemet szereztek, mint amennyire szükségük lett volna, és így az érdemeknek olyan fölös bősége támadt náluk, hogy az átáradhat másokra; hogy tehát ez a nagy érték kárba ne vesszen, vérük elvegyül a Krisztus vérével és a kettőből együtt áll elő az egyháznak az a kincstára, amely a bűnöknek bocsánatára és azok elégtételéül felhasználható; és ebben az értelemben kell venni a Pál mondását is (Ko'l. 1:24.): "A magam részéről betöltőm, ami híja van a Krisztus szenvedéseinek az én testemben az Ő testéért, ami az egyház". Mi más ez, mint Krisztusnak meghagyni ugyan a nevét, egyébként azonban közönséges szentecskét csinálni belőle, aki úgyszólván elvész a többiek sokaságában? Egyedül, egyedül Őt kellett volna hirdetni, egyedül Őt ajánlani, egyedül Őt emlegetni, egyedül őrá tekinteni, amikor a bűnbocsánat elnyeréséről, a kiengesztelésről, az elégtételről van szó! De hallgassuk meg az indokolásukat. A vértanúk vérét azért kell az egyház közös javára fordítani, hogy ne haszon nélkül folyt légyen el. Úgy? Hát nem volt abban semmi haszon, hogy halálukkal is dicsőítették az Istent, vérükkel is megpecsételték az Ő igazságát; a földi életük megvetésével bizonyságot tettek arról, hogy egy jobb életet keresnek; állhatatosságukkal az egyháznak hitét megerősítették, az ellenség dacát pedig megtörték? De éppen ez a baj: mindebben ők semmi hasznot nem lát-
nak, ha Krisztus a mi egyetlen kiengesztelőnk, ha egyedül Ő halt meg a mi válságunkért. És milyen elvetemülten elcsavarják Pál szavainak az értelmét, amikor azt mondja, hogy ő a maga testében betölti, ami híja van a Krisztus szenvedésének! Mert ez a hiány és ez a betöltési nem a váltság, a kiengesztelés, az elégtétel művére vonatkozik, hanem azokra a nyomorgattatásokra, amelyeket a Krisztus tagjainak, vagyis minden hívőnek el kell viselniük, amíg csak e testben járnak. Azt mondja tehát: a Krisztus szenvedéseiből hátra van még az, hogy amit egyszer Önmagában elszenvedett, ugyanazt naponként elszenvedje az Ő tagjaiban is. Krisztus arra a tisztességre méltóztat bennünket, hogy a mi nyomorgattatásunkat a magáéinak tekinti és nevezi. (II. Tim. 2:11-12.) Amikor pedig hozzáteszi Pál, hogy "az egyházért", nem úgy érti ezt, hogy az egyház váltságáért, kiengeszteléséért, elégtételéért, hanem úgy, hogy az egyház épüléséért és előmeneteléért; amint egyebütt is mondja, hogy ő mindent elszenved a kiválasztottakért avégre, hogy elnyerjék az üdvösséget, amely a Krisztus Jézusban van. Arról pedig szó sem lehet, mintha Pál azt hitte volna, hogy bármi híja is van a Krisztus szenvedéseinek, ami a megigazulas, az üdvösség és az élet teljességét érinthetné, vagy ehhez akart volna bármit is hozzátenni ő, aki olyan világosan és felségesen fejti ki, hogy a kegyelem gazdagsága olyan bőségesen áradt ki a Krisztusban, hogy messze felülhaladta a bűnnek minden hatalmát. (Róm. 5:15-17.) A szentek is mindnyájan egyedül ez által a kegyelem által üdvözültek, nem pedig a maguk életének vagy halálának érdeme által, amint erről Péter is (Ap. Csel. 15:11.) kifejezetten bizonyságot tesz, úgy hogy Istent és az Ő Krisztusát becsmérli mindenki, aki bármelyik szentnek méltóságát egyébnek tudja be, mint egyedül az Isten irgalmasságának. De minek is időzök hosszasabban, ennél a kérdésnél, mintha még homályos volna a dolog, holott az ilyen szörnyűségeket napvilágra hozni már is annyi, mint kivívni felettük a győzelmet? Továbbá, hogy ezekről a fertelmességekről ne essék több szó, ki tanította a pápát arra, hogy ólompecsétbe és hártyalapba rekesztheti bele a Jézus Krisztus kegyelmét, amelyet az Úr az Evangélium, igéje által akart közölni? Valóban, vagy az Isten Evangéliumának kell hazugnak lennie, vagy a búcsúk hazugok. Mert az Evangélium Krisztust az Ő mennyei javainak teljes bőségével kínálja nekünk, minden érdemével, teljes igazságával (iustitia), bölcsességével, kegyelmével, minden fenntartás nélkül. A búcsúk ellenben a Krisztus, kegyelmének egy kimért darabját, amelyet a pápa szekrényéből ke-
rítenek elő, kötik hozzá az ólompecséthez, a hártyalaphoz, sőt bizonyos helyhez, az Isten igéjétől pedig elszakítják.
A harmadik helyre az elégtételt állítják a bűnbánat sákramentumában. (Sent. lib. 4. dist. 16. c. 4. - C. "Non sufficit" De poenitentia, dist. 1. - C. "Medicina", ugyanott.) (247) Mindazt, amit erről fecsegnek, egyetlen szóval meg lehet dönteni. Azt mondják, hogy nem elég, ha a bűnbánó előbbi bűneit elhagyja és jobb életet kezd, ha egyúttal eleget is nem tesz Istennek a megtörténtekért; arra pedig, hogy bűneinket jóvátegyük, sokféle mód és eszköz van: könnyhullatás, böjtölések, adományok, alamizsnák és a jótékonyság egyéb szolgálatai; ezekkel kell az Urat kiengesztelni, ezekkel kell az Ő igazságosságával szemben lefizetni a tartozást, ezekkel kell a vétkeket kiegyenlíteni, ezekkel kell a bocsánatot kiérdemelni (C. "Nullus", ugyanott); (248) és ámbár az Ő irgalmasságának gazdagsága szerint vétkeinket megbocsátotta az Úr, igazságosságának fenyítéke gyanánt a büntetést mégis fenntartja: ez a büntetés az, amelyet meg kell váltani.
Az eféle hazugságokkal azt állítom szembe, - aminél világosabban semmit sem hirdet a Szentírás, - hogy a bűnbocsánat ingyen való. (És. 53:4-5. - Róm. 3:24. - Kol. 2:13-14. - Tit. 3:5. - stb.) Először is: mi a bűnbocsánat, ha nem merőben önkéntes ajándék? Mert az olyan hitelezőről nem szoktuk azt mondani, hogy elengedte a tartozást, aki nyugtatvánnyal igazolja, hogy a pénzt lefizették neki; hanem csak az olyanról, aki minden megtérítés nélkül, önként, a maga jószántából törli az adósságot. Azután miért teszi hozzá a Szentírás, hogy "ingyen", ha nem azért, hogy az elégtételnek minden gondolatát is eloszlassa? Milyen alapon merik hát mégis felállítani a maguk elégtételeit, ha azokat ilyen erős villámcsapás sújtja a porba? Továbbá, amikor az egész Szentírás Krisztus mellett tanúskodik azzal a bizonyságtétellel, hogy az Ő nevében kell elnyernünk a bűnök bocsánatát (Ap. Csel. 10:43.), nemde kizár ezzel minden más jogcímet? Hogy taníthatják tehát azt, hogy elégtételek címén is elnyerhető? És ne mondják erre azt, hogy nem az elégtételek címén, hanem a Krisztus nevében nyerjük el, ha közrejátszanak ebben az elégtételek is. Mert amikor a Szentírás azt mondja, hogy a Krisztus nevében, azt érti ez alatt, hogy mi semmit sem tudunk előhozni, semmit a magunkéból nem tudunk felmutatni, hanem egyedül a Krisztus közbenjárására támaszkodunk; amint Pál mondja (II. Kor. 5:19.), hogy Isten volt az, aki az Ő Fiában megengesztelte magával a világot és Ő érette nem
tulajdonította nekünk a mi bűneinket. Attól tartok, hogy - amilyen elvetemültek, - azt mondják erre, hogy ez a bűnbocsánat és kiengesztelés egyszer adatik meg, akkor, amikor a keresztségben Isten az Ő kegyelmébe fogad minket a Krisztus által; a keresztség után ellenben az elégtételek által kell elestünkböl felkelnünk és a Krisztus vére csak annyiban van hasznunkra, amennyiben az egyház kulcsai által részesedünk benne. De egészen mást mond János (I. Ján. 2:1-2.): "Ha valaki vétkezik", - úgymond, - "van Szószólónk az Atyánál, Jézus Krisztus, és Ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért." Ugyancsak ő mondja (I. Ján. 2:12.): "írok néktek, gyermekek, mert a ti bűneitek megbocsáttattak az Ő nevéért." Bizonyos, hogy hívőkhöz intézi szavait, s abból, hogy Krisztust állítja eléjük, mint bűneik engesztelő áldozatát, kitűnik, hogy nincsen más elégtétel, amellyel a megbántott Istent megengesztelhetnék vagy megbékíthetnék. Nem azt mondja: egyszer megbékélt veletek az Isten a Krisztus által, most már keressetek más módot a megbékéltetésére; hanem úgy tünteti fel Krisztust, mint örök Szószólónkat, aki az Ő közbenjárása által mindig újra biztosítja számunkra az Atyának kegyelmét és mint örök engesztelő áldozatot, amely bűneinket jóváteszi. Mert mindenkor igaz marad az, amit János mondott (Ján. 1:20.): "Íme, az Istennek ama Báránya, aki elveszi a világnak bűneit". Ő maga veszi el, mondom, és nem más; vagyis, mivel egyedül Ő az Isten Báránya, Ő az egyetlen áldozat is a mi bűneinkért, az egyetlen engesztelés és egyetlen elégtétel. Két dologra kell itt figyelnünk: arra, hogy sértetlenül és csorbítatlanul megmaradjon Krisztusnak az Ő tisztessége, és arra, hogy az emberek lelkiismerete a bűnbocsánat bizonyosságában békességet találhasson az Isten előtt. Ésaiás azt mondja (És. 53:5.), hogy az Atya az Ő Fiára vetette mindnyájunk vétkét, "hogy az Ő sebeivel mi meggyógyuljunk"; ugyanezt ismétli meg más szavakkal Péter, amikor ezt mondja (I. Pét. 2:24.): Krisztus "a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára". Pál azt írja (Róm. 8:3.), hogy a bűn elvette kárhoztatását az Ő testében, amikor miérettünk Ő bűnné lett, vagyis, a bűnnek ereje és átka megsemmisült az Ő testében, amikor áldozatúl adatott, amelyre reávettetett minden bűnünk egész terhe, átkával és kárhozatával és az Isten ítéletével és büntetésével együtt. És valahányszor ezt az Ő általa lett váltságot emlegeti Pál, görögül "apolytrosis"-nak szokta nevezni, ez pedig nem csupán váltságot jelent, hanem a váltság díját és elégtételt is; és ebben az értelemben mondja egy más helyen azt is, hogy Krisztus mint ,,antilytron"-t,
vagyis mint váltságpénzt adta oda magát miérettünk. (Róm. 3:24. - 1. Kor. 1:30. - Ef. 1:7. - Kol. 1:14. - stb.) Már most helyezd a bűnbocsánatot a cselekedetek alapjára: vajjon csorbítatlanul megilletik-e akkor Krisztust a mondottak? (I. Tim. 2:5-6.) Óriási különbség van e kettő között: hogy a mi bűneink a Krisztusra vettettek, avégből, hogy Őbenne nyerjenek jóvátételt, meg hogy nekünk kell azokat jóvátennünk a mi cselekedeteink által; hogy Krisztus az engesztelő áldozat a mi bűneinkért, meg hogy Istent a mi cselekedeteinkkel kell kiengesztelni. Ha a lelkiismeret megnyugtatásáról van szó, - ugyan micsoda megnyugtatás lesz az ember számára, ha azt hallja, hogy elégtételekkel kell megváltania a bűneit? Mikor lehet bizonyos afelől, hogy megütötte ennek az elégtételnek a mértékét? Tehát mindig kétségeskedni fog, vajjon megengesztelte-e már az Istent, mindig háborogni fog, mindig remegni fog. Mert akik kisded elégtételecskékben meg tudnak nyugodni, azok nagyon fitymálóan veszik az Isteninek ítéletét és nem igen gondolták meg, milyen súlyos dolog a bűn, - amint már fentebb is mondottuk. És még ha elismernők is, hogy egyes bűnökért módjukban áll kellő elégtételt leróni, - de mit csináljanak az emberek akkor, ha a bűnöknek olyan sokasága borítja el őket, hogy ha száz életük volna és ha azt mindenestől erre fordítanák is, még az sem volna elég az elégtétel lefizetésére?
Itt aztán egy dőre megkülönböztetés mentsvárába menekülnek. Némely bűnök, mondják, bocsánandók, mások halálosak; a halálos bűnökért súlyosabb elégtétel jár, a bocsánandókból enyhébb orvossággal is ki lehet tisztúlni, (249) amilyenek a Miatyánk, (250) szentelt vízzel való meghintés, misehallgatás. (251) így játszanak és tökéletlenkednek az Istennel. Pedig, noha állandóan a szájukban forgatják a bocsánandó és a halálos bűnt, mégsem tudják az egyiket megkülönböztetni a másiktól, ha csak a szív belső gonoszságát és tisztátalanságát bocsánandó bűnnek nem számítják. Mi ellenben (amint a jónak és rossznak szabálya: a Szentírás is tanítja), azt hirdetjük, hogy a bűn zsoldja a halál és amely lélek vétkezett, méltó a halálra. (Róm. 6:23. - Ez. 18:4.) Egyébként pedig a hívők vétkei mind bocsánandók, de nem azért, mintha nem érdemelnének halált, hanem mert az Isten irgalmassága folytán nincsen többé kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak; mert bűneik többé nem tulajdoníttatnak nekik; mert megbocsáttattak és eltöröltettek. (Róm. 8:1. - Zsolt. 32:1-2.)
Jól tudom, milyen gonosz rágalommal támadják meg ezt a
tanításunkat; azt mondják ugyanis, hogy ez nem más, mint a stoikusoknak az a képtelen elve, hogy minden bűn egyenlő. (252) De a saját szájukból megcáfolhatom őket minden fáradság nélkül. Azt kérdem ugyanis: vajjon azok között a bűnök között is, amelyeket ők maguk is halálosaknak mondanak, nem tartják-e az egyiket kisebbnek a másiknál? Abból tehát, hogy a bűnök egyaránt halálosak, nem következik mindjárt az, hogy egyenlők is. Amikor a Szentírás kimondja, hogy a bűn zsoldja a halál s hogy a törvény engedelmes megtartása az élet útja, a megszegése pedig halál, - akkor ez elől az igazság elől nem térhetnek ki. Elégtétel útján ugyan hogyan tudnának kiszabadulni a bűnöknek ekkora halmazából? Ha egy bűnért eleget tenni eltart egy napig, amíg ezzel foglalkoznak, hétszer is újra vétkeznek (a legigazabb emberekről szólok); amíg azon erőlködnek, hogy ezért a hétért eleget tegyenek, közben negyvenkilenc új bűnt halmoznak fel. (Péld. 24:16.) Már is. odavan az elégtételbe vetett minden bizodalom! Mire várnak még? Hogyan mernek még mindig az elégtételre csak gondolni is? Megpróbálnak ugyan kievickélni, de - amint mondani szokták, - nem szabadulhatnak szárazon. Kieszelik azt a megkülönböztetést, hogy más a büntetés és más a vétek. (253) A vétekről elismerik, hogy az Isten irgalmassága megbocsátja, noha erről is azt tanítják, hogy ezt könnyeinkkel és könyörgéseinkkel ki kell érdemelnünk. De a vétek megbocsátása után is hátramarad még a büntetés, amelynek lerovását megköveteli az Isten igazságossága; ennek a büntetésnek az elengedését célozzák tehát tulajdonképen az elégtételek. (254) Azonban ezzel a megkülönböztetéssel a legélesebb ellentétben áll mindaz, amit a bűnbocsánatról a Szentírás tanít, vagyis az az egész Új Szövetség, amelyet Isten az Ő Krisztusa által kötött velünk, amely szerint vétkeinkről többé nem fog megemlékezni. (Jer. 31:33-34.) Hogy ezzel mit akart mondani, azt megtanuljuk egy másik próféta szavaiból, ahol ezt mondja az Úr: "Ha az igaz elhajol az ő igazságától (iustitia), semmi igazságáról emlékezés nem lészen. És ha a gonosztevő megtér minden vétkéből, semmi gonoszságáról emlékezés nem lészen." (Ez. 18:24. 21.) Amikor azt mondja, hogy az igaznak igazságáról nem lészen emlékezés, ez nyílván azt jelenti: nem fogja azt számontartani, hogy jutalomban részesítse. Ugyanígy az is, hogy a vétkekről nem lészen emlékezés, azt jelenti, hogy azokat nem rója fel büntetés végett. Ugyanezt mondja egy más helyen úgy, hogy nem tulajdonítja az embernek,, vagy hogy "elfedezi" a bűnt. (Zsolt. 32:1-2.)
Az ilyen kifejezésmódokkal egészen világosan tudtunkra adta a Szent Lélek a maga gondolatát, csak legyen fogékony fülünk a meghallgatására. Kétségtelen, hogy ha megbünteti Isten a bűnt, akkor számon is tartja; ha meglakoltat érte, akkor meg is emlékezik róla; ha ítéletre vonja, akkor nem fedezte el. De halljuk meg egy másik prófétától is, milyen feltételek mellett bocsátja meg az Úr a bűnöket: "Ha bűneitek" - úgymond - "skarlátpirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin; olyanok lesznek, mint a gyapjú." (És. 1:18.) Már most nagyon kell kérnem olvasóimat nem arra, hogy az én megjegyzéseimre figyeljenek, hanem csak arra, hogy engedjék valamelyest érvényesülni az Isten igéjét magát. Kérdem: mi hasznunk van akkor Krisztusból, ha bűneinkért még mindig le kell rónunk a büntetést? Mert hiszen, amikor azt mondjuk, hogy Ő minden bűnünket felvitte az Ő testében a fára, ezzel éppen azt akarjuk mondani, hogy Ő elszenvedte azt a büntetést és fizetséget, amellyel mi tartoztunk bűneinkért. (I. Pét.. 2:24.) Ugyanezt fejezi ki még nyomatékosabban Ésajás, amikor azt mondja (És. 53:5.): "Békességünk büntetése rajta van". Mi egyebet jelenthetne ez a mi "békességünk büntetése", mint azt a bűnhödést, amellyel bűneinkért mi tartoztunk és amelynek megfizetése nélkül lehetetlen lett volna az Istennel megbékélnünk, ha Ő nem állott volna oda a mi helyünkbe? Nos, nyílván láthatja mindenki, hogy Krisztus azért vállalta magára bűneink büntetését, hogy az Övéit az alól felmentse. Bárcsak világosan megértenők azt az ígéretet, amelyet Krisztus az Ő híveinek adott. Aki hisz énbennem, - mondotta (Ján. 5:24.), - "nem megy a kárhozatra, hanem által ment a halálból az életre". Ebben az ígéretben bízva állítja Pál nagy bizonyossággal, hogy "nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak". (Róm. 8:1.)
Nem kételkedem benne, hogy ki fognak nevetni azért, mert az ítélet és kárhoztatás alatt itt nem csupán az örök büntetést értem. Annak pedig semmi köze sincs azokhoz az elégtételekhez, amelyekkel szerintük csak az ideigvaló büntetésért fizetünk. Azonban, ha a fejükbe nem vették volna, hogy ellentállnak a Szent Léleknek, megértenék, hogy Krisztus és Pál eme szavainak gazdagabb jelentésük van; az t. i., hogy a bűn átkától olyan teljesen megszabadította Krisztus az Ő híveit, hogy ők az Isten szeme előtt úgy állanak, mint tiszták és bűntelenek. De mivel ők is a Szentírás bizonyságaival fegyverkeznek fel, lássuk, milyenek azok az érvek, amelyeket felhoznak. Dávid, mondják, miután Náthán
próféta megfeddette őt a házasságtörésért és a gyilkosságért, elnyerte bűneinek bocsánatát és később mégis meg kellett bűnhődnie, amikor a házasságtörésből származott gyermeke meghalt. (II. Sám. 12:13-18.) Elégtételeinkkel, mondják ők, az ilyen büntetéseket kell megváltanunk, amelyek még vétkeink megbocsáttatása után is sújtanának bennünket. Mert Dániel is arra buzdította Nabukodonozort (Dán. 4:24.), hogy az irgalmasság cselekedetei által váltsa meg vétkeit, és Salamon is azt írja (Péld. 10:12. - I. Pét. 4:8.), hogy a szeretet sok vétket elfedez. És Lukácsnál (Luk. 7:47.) az Úr azt mondja a bűnös nőről, hogy "sok bűne bocsáttatott meg, mert igen szeretett". Mindig így csavarják el és fordítják visszájára az Isten dolgait az ő felfogásukban!
De ha figyelembe vették volna (ami mellett semmiképen nem lett volna szabad elsiklaniok), hogy kétféle isteni ítélet van, Dávidnak ebben a megfenyítésében egészen mást láttak volna, mint bűnéért való bűnhödést és lakolást; az egyik fajta ítéletet, egyszerűség okáért, nevezzük büntető ítéletnek, a másikat fenyítő ítéletnek. A büntető ítéletben haragját tölti ki az Úr a gonoszokon, bosszút áll rajtuk, összetöri, megrontja és megsemmisíti őket. Ezzel bünteti és torolja meg igazában a bűnt. És ezt lehet igazán büntetésnek vagy lakolásnak nevezni. A fenyítő ítéletben nem szerez megtorlást, nem haragszik, nem áll bosszút, hanem neveli, inti, dorgálja, serkenti az Övéit. Ez tehát nem büntetés vagy megtorlás, hanem feddés és intés. Amaz a bíró dolga, ez az atyáé. A bíró, amikor a gonosztevőt megbünteti, magát a vétket nézi csak és magára a gonosztettre szabja ki a büntetést. Az atya, amikor gyermekét megfeddi, nem azért teszi ezt, hogy megbosszulja vagy megtorolja vétségeit, hanem inkább azért, hogy tanítsa és a jövőre vigyázatosabbá tegye. Egyszóval: ahol büntetés van, ott az Isten haragja és átka van; azt pedig az Ő híveiről Ő maga elfordítja. Ellenben a feddés Istennek áldása és szeretetének bizonysága. A szentek, akikről a Szentírásban olvasunk, az előbbit mindig elhárítani igyekeztek magukról könyörgéseikben, az utóbbit ellenben béketűrő lélekkel viselték. "Fenyíts meg engem, Uram, de mértékkel, nem haragodban, hogy szét ne morzsolj engem. Öntsd ki haragodat" stb. (Jer. 10:24-25.) Nem zárkózom ugyan el az elől sem, hogy az effajta fenyítéket is lehet a vétkek büntetésének nevezni, csak arra hívom fel a figyelmet, milyen értelemben kell ezt akkor venni. Így amikor Sault a királyságtól megfosztotta Isten, az büntetés volt; amikor Dávidtól kicsiny fiát elragadta, az fenyítés volt.
(I. Sám. 15:24-26. - II. Sám. 12:12-18.) Ebben az értelemben veendő az is, amit Pál mond (1. Kor. 11:32.): "Mikor ítéltetünk, az Úrtól taníttatunk, hogy a világgal együtt el ne kárhoztassunk"; vagyis amikor minket, az Isten gyermekeit, mennyei Atyánknak a keze ver, ez nem megrontásunkat célzó büntetés, hanem nevelésünkre szolgáló fenyítés. Ezzel a tudattal kell a hívőnek felfegyvereznie magát a csapások keserűségei közepette. "Itt az ideje, hogy elkezdődjék az ítélet az Istennek házán", amelyben segítségül hívják az Ő nevét. (1. Pét. 4:12.) Mi lenne az Isten gyermekeiből, ha az Isten kemény kezét érezve, abban mindig az Ő bosszúállását kellene látniok? Mert aki az Isten kezének sújtásai alatt azt gondolja, hogy az Isten, mint bíró bünteti, az az Istent nem foghatja fel másként, mint haragvót és ellenségest, magától az Isten ostorozásától pedig irtóznia kell, mint átoktól és kárhoztatástól, egyszóval aki úgy érzi, hogy az Isten olyan indulattal van iránta, hogy még mindig büntetni akarja, az sohasem élhet abban a meggyőződésben, hogy az Isten szereti őt. És egészen mindegy, hogy örök büntetésről, vagy ideigvalóról van-e szó. Mert a háborúk, éhínségek, dögvészek és betegségek éppúgy lehetnek Isten átkai, mint maga az örök halál ítélete.
Hogy mi volt az Úr célja Dávidnak ezzel a megfenyítésével, az, ha csak nem tévedek, mindenki előtt világos: hogy t. i. kitűnjék belőle, milyen útálatos dolog az Isten előtt a házasságtörés és a gyilkosság, ha olyan nagy haragját nyílvánítja ezek ellen; hogy okulásúl szolgáljon magának Dávidnak, hogy ilyen gonosztettre többé ne vetemedjék; de nem az volt a célja, hogy büntetés legyen, amellyel mintegy lerója a tartozását Istennel szemben. Ugyanígy kell elbírálnunk azt a másik megfenyítést is, amelyben az Úr szörnyű döghalállal sújtotta a népet Dávidnak amiatt az engedetlensége miatt, amelyet a nép megszámlálásával követett el. (II. Sám. 24:10-15.) Mert a bűnt magát ingyen kegyelemből megbocsátotta ugyan Dávidnak; de mivel minden időkre szóló általános példaadás céljából is, meg a Dávid megaláztatása végett is jó volt, hogy ekkora vétek ne maradjon büntetlenül, azért keményen megfenyítette őt ostorával. Csodálatos egyébként, hogy miért szegezik úgy tekintetüket éppen csak a Dávid példájára, és miért nem ragadja meg őket az a sok más példa, amelyben a bűnbocsánat ingyenvoltát szemlélhetnék? Azt olvassuk, hogy a publikánus megigazultan tért vissza a templomból és semmilyen bűnhödéséről nincs azután szó (Luk. 18:14.); Péter elnyerte bűneinek bocsánatát (Luk.
22:62.), - a könnyeiről olvasunk, mondja Ambrosius, de elégtételről nem olvasunk; (255) a gutaütöttnek ezt mondta az Úr: Kelj fel, megbocsáttattak néked a te bűneid! - de büntetést nem szabott ki reá. (Máté 9:1-8.) Ahány feloldozásról csak megemlékezik a Szentírás, valamennyit úgy írja le, mint ingyenvalót. Inkább ezekből a sűrűn előforduló példákból kellett volna levonni a szabályt, mintsem abból az egyből, amelyben valamiféle sajátosság van. Dániel is azzal a felhívásával (Dán. 4:24.), amellyel Nabukodonozort arra igyekezett rávenni, hogy bűneit igazságossággal és gonoszságait a szegények iránti irgalmassággal tegye jóvá, nem azt akarta mondani, hogy igazságossággal és irgalmassággal meg lehet engesztelni az Istent és meg lehet váltani a büntetést. Mert szó sem lehet arról, hogy valaha is bármilyen más váltságdíj tett volna, mint a Krisztus vére. Nem Istenre, hanem az emberekre vonatkozólag értette Dániel ezt a jóvátételt; mintha azt mondta volna: igazságtalanul és erőszakosan uralkodtál, király, elnyomtad az alázatosakat, kifosztottad a szegényeket, kegyetlenül és gonoszul bántál a te népeddel; az igazságtalan sanyargatásokat, az erőszakot és elnyomást váltsa most fel az irgalmasság és az igazságosság! Ugyanígy mondja Salamon (Péld. 10:12.), hogy a szeretet sok bűnt elfedez, t. i. nem az Isten előtt, hanem maguk az emberek között. Mert a maga egészében így hangzik az a vers: "A gyűlölség szerez versengést; minden vétket pedig elfedez a szeretet". Ezzel Salamon, a nála szokásos ellentét formájában, a gyűlölségből származó bajokat állítja szembe a szeretet áldásos hasznaival; és szavainak az az értelme, hogy akik gyűlölik egymást, azok kölcsönösen marják, tépik, gyalázzák egymást és mindent hibáúl rónak fel egymásnak; akik szeretik egymást, azok kölcsönösen sokat elnéznek egymásnak, sokat elszenvednek egymástól, sokat megbocsátanak egymásnak; nem mintha az egyik a másiknak hibáit helyeselné, hanem azért, mert türelmes iránta és inkább intelmekkel akarja gyógyítani, mint megszólással sebezni. Semmilyen kétségünk nem lehet afelől, hogy ugyanilyen értelemben idézi ezt a helyet Péter is (I. Pét. 4:8.), ha csak a Szentírás meghamisításával és agyafúrt elcsavarásával nem akarjuk őt megvádolni. Ami pedig a Lukácsból vett helyet (Luk. 7:47.) illeti, senki, aki az Úrnak ott elmondott példázatát józan értelemmel olvassa, nem fog abból ellenünk érvet kovácsolni. A farizeus úgy gondolkozott magában, hogy az Úr nem ismerheti azt az asszonyt, akit olyan készségesen magához engedett. Úgy vélte ugyanis, hogy ha tudná, mi
lyen bűnös asszony, nem engedné magához. És ebből azt a következtetést vonta le, hogy aki ilyen nagy tévedésbe eshetik, az nem lehet próféta. Az Úr erre elmondott egy példázatot, hogy megmutassa: nem bűnös többé az, akinek már megbocsáttattak a bűnei. Egy hitelezőnek két adósa volt, az egyik ötvennel tartozott neki, a másik ötszázzal; mindkettőnek elengedte a tartozását. Melyiknek a hálája lesz nagyobb? A farizeus azt felelte: Természetesen azé, akinek többet engedett el. Értsd meg ebből, - tette hozzá az Úr, - hogy ennek az asszonynak megbocsáttattak a bűnei, mert nagyon szeretett. Ezekkel a szavakkal, amint mindenki láthatja, a bűnbocsánatnak nem okáúl, hanem bizonyítékáúl állítja oda az asszony szeretetét; mert hiszen azzal az adóssal állítja párhuzamba, akinek ötszázat engedett el a hitelező, és akiről nem azt mondotta, hogy azért engedtetett el, mert nagyon szeretett, hanem hogy azért szeretett nagyon, mert elengedtetett neki. Eszerint a párhuzam szerint kell már most értelmezni e szavakat, a következőképen: Te ezt az asszonyt bűnösnek tartod, pedig tudnod kellene, hogy már nem az, mihelyt a bűnei megbocsáttattak; arról pedig, hogy a bűnei megbocsáttattak, meg kellett volna hogy győzzön az a szeretet, amellyel ezt a jótéteményt meghálálja. "Visszafelé való következtetés" ez, (256) amelynek a segítségével a következményekből bizonyítunk be valamit. Azt pedig, hogy az asszony minek az alapján nyerte el bűneinek bocsánatát, nyíltan megmondja az Úr: "A te hited" - úgymond, - "megtartott téged". Tehát a hit által nyerjük el a bűnbocsánatot, a szeretet által pedig megháláljuk és bizonyságot teszünk az Úr jóvoltáról.
Az pedig, ami a régiek írásaiban az elégtételről itt-ott előfordul, számomra igen keveset nyom a latban. Látom, hogy többen közülük (sőt mondhatnám egyszerűbben: csaknem mindnyájan, akiknek a könyvei fennmaradtak) megbotlottak ezen a ponton; bár azt nem ismerem el, hogy olyan tudatlanok és járatlanok lettek volna, hogy abban az értelemben írtak volna erről a tárgyról, amilyent ezek az újabbkeletű elégtételvallók olvasnak bele írásaikba. Mert ők elégtétel alatt a legtöbbször nem az Istennel szemben lerótt jóvátételt értették, hanem azt a nyilvános próbát, amellyel a kiközösítéssel sújtottak, amikor vissza akartak vétetni a közösségbe, biztosítékát adták a gyülekezet előtt bűnbánatuknak. Az ilyen bűnbánókra ugyanis ki voltak szabva bizonyos böjtölések és egyéb dolgok, amelyekkel tanúságát adhatták annak, hogy előbbi életüket igazán és szívből megútálták, vagyis inkább: amelyekkel
ráboríthatták a feledés fátylát a múltakra; és ezért mondották róluk, hogy elégtételt szolgáltattak, nem az Istennek, hanem az egyháznak. Ebből a régi szokásból vették aztán eredetüket azok a gyónások és elégtételek, amelyek ma gyakorlatban vannak. Viperafajzat ez valóban, amely úgy elharapódzott, hogy amannak a tisztább formának még az árnyéka sem maradt fent. Tudom, hogy a régiek néha kissé nehézkesen fejezik ki magukat, sőt, amint az imént mondottam, azt sem tagadom, hogy meg-megbotlottak; de amin ők itt-ott egy pár foltot ejtettek, az ezeknek a mosdatlan kezében egészen beszennyeződött. És hogyha a régiek tekintélyével akarják megvívni a harcot, - Uram Isten! kik azok a régiek, akiket ellenünk felhoznak? Az, amiből vezérük, Lombardus, az ő toldott-foldott művét összetákolta, (257) jó nagy részében néhány barátnak sületlen zagyvaságaiból van véve, amelyek Ambrosiusnak, Hieronymusnak, Augustinusnak és Cyprianusnak a neve alatt vannak forgalomban. Példáúl a szóban forgó kérdésnél is úgyszólván mindent Augustinusnak "A bűnbánatról" szóló könyvéből merít Lombardus, ami nem más, mint egy ismeretlen ollózónak (258) vegyesen jó és rossz forrásokból készült ügyetlen tákolmánya, amely Augustinus nevét viseli ugyan a homlokán, de amelyet minden, csak valamennyire is tanult ember restellene a maga művének elismerni. (259)
Ne zaklassanak már minket az ő purgatóriumukkal sem, (260) amelyet az Igének ugyanaz a fejszéje összetört, lerombolt és alapjaiból is mindenestől kiforgatott. Nem csatlakozhatom ugyanis azokhoz sem, akik úgy vélik, hogy jobb erről a kérdésről hallgatni és a purgatóriumot meg sem említeni, mert ebből - azt mondják - csak heves harcok támadnak, de vajmi kevés épülés származik. Én magam is azt tanácsolnám, hogy térjünk napirendre az eféle haszontalanságok felett, ha nem vonnának maguk után komoly következményeket. De mivel a purgatórium tana sok káromlásból van összeszerkesztve és napról napra újabbakkal támogatják s mivel sok, súlyos megbotránkozást okoz, semmiképen nem húnyhatunk szemet felette. Azon még talán valahogyan át lehetne siklani ideig-óráig, hogy az Isten igéjétől függetlenül tudákos és önfejű vakmerőséggel eszelték ki; hogy tudomisén miféle sátáni ravaszsággal koholt kijelentések alapján talált hitelre; és hogy az igazolására a Szentírásnak néhány helyét ostobául elcsavarták. (261) Ámbár az Úr nem tűri el könnyedén azt, hogy az emberi vakmerőség így berontson az Ő ítéleteinek elzárt rejtekeibe (V. Móz. 18:20.) és szigorúan megtiltotta, hogy az Ő igéjének a mellőzésével a halottaktól
tudakozzuk az igazságot; azt sem engedi meg, hogy az Ő igéjét olyan tiszteletlenül megszentségtelenítsék; de mégis tegyük fel, hogy mindezeket, mint nem nagyjelentőségű dolgokat, egyideig el lehetne nézni. Azonban, amikor a bűnök engesztelését másban keresik, mint a Krisztus vérében, amikor az elégtételt máshová helyezik át: akkor már nagyon veszélyes dologgá válik a hallgatás. Oda kell tehát kiáltanunk, nem csak hangunk, hanem torkunk és tüdőnk minden erejével: a purgatórium a Sátán végzetes találmánya, amely a Krisztus keresztjét haszontalanná teszi és a mi hitünket megingatja és megdönti. Mert mi egyéb szerintük a purgatórium, mint bűnhödés, melyet az elhaltak lelkei bűneik elégtételéül rónak le? Ha a fentebbi fejtegetésekből a napnál is világosabb, hogy a hívők bűneiért a Krisztus vére az egyetlen elégtétel, kiengesztelés és tisztulás, mi más következhetik ebből, mint az, hogy a purgatórium tana merőben káromlás a Krisztus ellen? Elmellőzöm azokat a szentségtöréseket, amelyekkel nap-nap után védelmezik; azokat a botránkozásokat, amelyek a vallási élet számára támadnak belőle; és számtalan egyéb dolgot, ami az istentelenségnek ebből a bő forrásából származni szokott.
Hogy valahára már a végére jussunk, nézzük még meg (amit tárgyalásunk végére tűztünk ki magunk elé) magát a bűnbánatot, mint sákramentumot. Beleizzadnak az erőlködésbe, hogy sákramentumot fedezzenek fel benne. Nem is csoda, mert: "ahol nincs, ott ne keress"! Még azt lehetne leginkább a javukra írni, hogy az egész kérdést tisztázatlanul, eldöntetlenül, bizonytalanságban, az eltérő véleményektől összekuszáltan és felkavartan hagyják. Azt mondják tehát, hogy vagy a külső bűnbánat, a gyónás a sákramentum (Sent. lib. 4. dist. 22. c. 2.) (262) és akkor úgy kell tekintenünk, mint a belső bűnbánatnak, vagyis a szívbeli töredelemnek a jelét és ez utóbbi lesz a sákramentum által jelzett dolog; vagy pedig mind a kettő egyaránt sákramentum, azonban nem két, hanem együttesen egy teljes sákramentum, de úgy, hogy a külső bűnbánat csupán csak sákramentum, a belső viszont jelzett dolog is meg sákramentum is, a bűnbocsánat pedig csak jelzett dolog és nem sákramentum. Akik még emlékeznek a sákramentum mivoltának arra a meghatározására, amelyet fentebb adtunk, vessék most össze azzal ezt az állítólagos sákramentumot és akkor megállapíthatják, hogy ez nem az Úrtól a mi hitünknek megerősítésére rendelt külső szertartás. Ha abban keresnek kibúvót, hogy az én meghatározásom nem olyan törvény, amely rájuk nézve kötelező volna, akkor hallgassák meg
Augustinust, akit ők főfőszentnek tesznek meg. A sákramentumok, mondja ő, - az érzéki ember kedvéért szereztettek látható formában, hogy a szemmel látható dolgoktól a sákramentumok lépcsőfokain felemelkedhessek a lelkileg megragadható dolgokhoz. (Quaest. vet. test. lib. 3.) (263) Látnak-e valami efélét akár ők maguk, vagy akár másoknak tudnak-e valami efélét mutatni abban, amit ők a bűnbánat sákramentumának neveznek? Ugyancsak Augustinus egy más helyen (a gyermekkeresztségről szóló egyik prédikációjában) (264) azt mondja: Sákramentumnak azért nevezünk valamit, mert más benne az, amit látunk, és más az, amit lelkileg felfogunk. Amit látunk, annak testi alakja van; amit felfogunk, annak lelki haszna van. Ez sem illik reá sehogyan sem a bűnbánat sákramentumára, amilyennek ők maguk azt elképzelik, mert abban nincsen semmilyen testi alak, ami a lelki áldásokat kiábrázolná. Aztán, hogy a saját porondjukon bánjak el ezekkel a fenevadakkal, ha volna is itt valami sákramentum, vajjon nem sokkal találóbb dolog lett volna azzal előhozakodni, hogy a papi feloldozás a sákramentum, nem pedig a bűnbánat, akár a belső, akár a külső? Milyen könnyen mondhatták volna: ez a szertartás arra való, hogy megerősítse a bűnbocsánat felől való hitünket, és hogy hozzá van fűzve a kulcsok ígérete, amint nevezik: amit megköttök vagy megoldotok a földön, kötve, illetve oldva lesz a mennyben is. De erre azt az ellenvetést tehetné valaki, hogy a papok sok olyan embert feloldoznak, akinek ebből a feloldozásból semmi haszna sincs, holott az ő dogmájuk szerint az újszövetségi sákramentumoknak hatékonyan eszközölniük is kellene azt, amit jelképeznek. Nevetséges! Ahogy az úrvacsorában is kétféle evést különböztetnek meg: a sákramentálist, amelyben jók és gonoszok egyaránt résztvesznek, és a lelkit, amely csak a jóknak jut osztályrészül, miért ne képzelhetnék el, hogy a feloldozásban is kétféleképen lehet részesedni? Nem is tudtam mindezideig megérteni, hogy mit akarnak azzal az ő tantételükkel, amelyről már ki is mutattuk, amikor ezt a tárgyat komoly tárgyalás alá vettük, hogy milyen messze eltér az Isten igazságától. Itt csak arra akarok rámutatni, hogy ez az ellenvetés egyáltalán nem zárná el az útját annak, hogy a papi feloldozást sákramentumnak nevezzék. Azt felelhetnék ugyanis Augustinus szavaival, hogy van megszentelődés látható sákramentum nélkül is és van látható sákramentum is belső megszentelődés nélkül; úgyszintén: a sákramentumok csak a kiválasztottakban eszközük is azt, amit ábrázolnak; vagy: a Krisztus felöltözésében némelyek csak a sákramentumokban való
részesedésig, mások egészen a megszentelődésig jutnak el, amaz a jóknál és gonoszoknál egyaránt megtörténik, emez csak a jóknál. (Quaest. vet. test. lib. 3. - De bapt. parv. - De bapt. contra Donat.) (265) Valóban a gyerekeknél is ábrándosabbak voltak és fényes nappal vakságban jártak, hogy miközben annyi nehézséggel vesződtek, ilyen világos és bárki előtt szembetűnő dolgot nem vettek észre. De azért mégse bízzák el magukat, mert akármelyik mozzanatba helyeznék is a sákramentumi jelleget, tagadom, hogy a bűnbánatot joggal sákramentumnak tarthatnák. Először is azért, mert nincsen semmilyen idevágó isteni ígéret, ami pedig egyedül adhatja meg egy sákramentum igazi mivoltát; azután, mert mindaz a szertartás, amivel itt előállanak, merőben emberek találmánya, holott, amint már meghatározásunkban kimondottuk, sákramentumok szertartásait senki más el nem rendelheti, csak maga az Isten. Hazugság és csalás volt tehát mindaz, amit a bűnbánat sákramentumáról kieszeltek. Ezt a kitalált, hazug sákramentumot aztán illő dicsérettel is felékesítették: ez a második mentődeszka a hajótörés után, - mondották, - mert ha valaki a keresztségben elnyert ártatlanság ruháját bűneivel elszaggatta, a bűnbánat által ismét helyreállíthatja. (Sent. lib. 4. dist. 14. c. 1. - De poenit. dist. 1. c. 2.) (266) Ezt Hieronymus mondotta ugyan. (267) De akárki mondotta is, nem lehet szépíteni a tényt, hogy ez istentelen beszéd. Mintha bizony a bűn áltál érvénytelenné válnék a keresztség és a bűnösnek nem éppen akkor kellene azt felidéznie emlékezetében, amikor a bűnei bocsánatának a kérdése foglalkoztatja, hogy ezáltal összeszedhesse magát, visszanyerhesse bátorságát és megerősödjék a hite abban, hogy azt a bűnbocsánatot, amely a keresztségben megígértetett neki, el is fogja nyerni. Nagyon találó volna tehát, ha a keresztséget neveznék el a bűnbánat sákramentumának, mivel éppen azoknak adatott vígasztalásúl, akiknek lelkét a bűnbánat tölti el.
Az úgynevezett utolsó kenetről. (268)
A harmadik koholt sákramentum az utolsó kenet, amelyet kizárólag csak pap szolgáltathat ki, még pedig (ahogy mondani szokták) "végső állapotban" lévőknek és csak püspök által megszentelt olajjal, ezeknek a szavaknak a kíséretében: "E szent kenet által és az Ő véghetetlen irgalmassága által bocsássa meg néked az Isten mindazt, amit akár látással, akár hallással, szaglással, érintéssel, ízléssel vétkeztél." A hatását kettősnek képzelik: az egyik
a bűnbocsánat, a másik a testi betegség enyhülése, ha az üdvösebb az illetőre nézve, ellenkező esetben a lélek megerősödése. A szereztetését pedig Jakabtól származónak mondják, aki ezt írja: "Beteg-é valaki közietek? Hívja magához a gyülekezet véneit és imádkozzanak felette, megkenvén őt olajjal az Úrnak nevében. És ha bűnt követett is el, megbocsáttatik neki." (Jak. 5:14-15.) Ez a kenetük ugyanolyan természetű, mint amilyennek fentebb a kézrátételt mutattuk ki: színészkedő játék, amellyel anélkül, hogy valamilyen értelme vagy haszna volna, az apostolokat akarják utánozni. Márk feljegyzi (Márk 6:13.), hogy az apostolok első kiküldetésükkor az Úrtól vett megbízatás szerint halottakat támasztottak fel, ördögöket űztek ki, bélpoklosokat tisztítottak meg, betegeket gyógyítottak meg, és ebben a gyógyításban az olajjal való megkenést is alkalmazták, "olajjal" - úgymond, - "sok beteget megkennek és meggyógyítanak vala". Erre útalt Jakab, amikor azt rendelte; hogy a vének hivassanak össze a beteg megkenésére. Hogy az ilyen külsőségek mögött nem rejlik semmiféle mélyebb titok, arról könnyen meggyőződhetik mindenki, aki megfigyeli, hogy milyen szabadsággal forgolódtak az Úr is, meg az apostolok is az ilyen külsőségekben. Amikor a vaknak szemevilágát akarta visszaadni az Úr, porból és nyálból kevert sárt (Ján. 9:6.), másokat érintésével gyógyított meg, ismét másokat puszta szavával. Ugyanígy az apostolok is, néha csak szóval, máskor érintéssel, máskor viszont megkenéssel gyógyították meg a betegeket. Valószínű ugyan, hogy ezt a megkenést - mint valamennyi más eljárást is, - nem csak úgy vaktában gyakorolták. Ezt elismerem; azonban nem a gyógyítás eszközéül, hanem csupán jelképül használták, hogy a tudatlanok nehézkes lelkét figyelmeztessék vele arra, honnan is származik ez a nagy erő, hogy t. i. ne tulajdonítsák annak dicsőségét maguknak az apostoloknak. Az pedig, hogy az olaj a Szent Lelket és annak ajándékait jelképezi: közönségesen tudott és megszokott dolog. A gyógyításoknak ez a kegyelmi ajándéka egyébként éppúgy megszűnt, mint a többi csodatétel is, amelyet mind csak egy ideig akart megadni az Úr, hogy ezzel az Evangélium prédikálásának a kezdetét örökre csodás emlékezetűvé avassa.
Még ha tehát legfeljebb annyit elismerhetnénk is, hogy a kenet azoknak az erőknek a sákramentuma volt, amelyek annakidején az apostolok keze által közölhettek, akkor sem tartoznék az most már reánk semmiképen sem, mert hiszen ilyen erők közlése sem bízatott mireánk. És mi különösebb okuk van arra, hogy éppen csak a
kenetből csinálnak sákramentumot és nem akármelyik másik jelképből is, amelyről a Szentírás említést tesz? Miért nem jelölnek ki valami Siloám-tavat, amelyben bizonyos időközökben sorjában megfürödjenek a betegek? Hiábavaló dolog volna, - mondják. De bizonyára nem hiábavalóbb, mint a kenet. Miért nem borulnak reá a halottakra, amikor Pál is úgy támasztott fel egy halott gyermeket, hogy reáborult? Miért nem sákramentum a nyálból és porból kevert sár? De ezek mind egyszeri esetek voltak, - mondhatják, - a kenetről ellenben egyenesen utasítást ad Jakab. Csakhogy Jakab a maga korának viszonyaihoz mérten szólott, amikor az egyház az Istennek ilyenfajta ajándékainak még élvezetében volt. Azt állítják ugyan, hogy az ő kenetüknek még most is megvan ugyanaz az ereje, de a tapasztalat mást mutat. Azon már ne is csodálkozzék senki, hogy, mivel jól tudták, milyen nagy az Isten igéjétől, vagyis az élettől és világosságtól megfosztott lelkek butasága és vaksága, olyan szemérmetlenül űzték játékaikat, hogy nem átallották még az eleven és működő testi érzékek megtévesztésére is vállalkozni. Nevetségesekké teszik tehát magukat, amikor azzal kérkednek, hogy fel vannak ruházva a gyógyítás kegyelmi ajándékával. Az Úr igenis közel van az Övéihez minden korban, és ma is éppúgy meggyógyítja betegségeiket, valahányszor szükségét látja, mint hajdanában, de azokat a nyilvánvaló erőket ma nem közli úgy és az apostolok keze által történt csodákat ma nem osztogatja. Ennélfogva, amint helyénvaló dolog volt, amikor az apostolok az olaj jelképe által kifejezték, hogy a gyógyítás reájuk bízott ajándéka nem az ő tulajdon erejük, hanem a Szent Léleké, ugyanúgy viszont méltatlanságot követnek el a Szent Lélek ellen azok, akik a maguk bűzhödt és teljesen hatástalan olaját úgy tüntetik fel, mint a Szent Lélek erejét. Olyasféle ez, mintha valaki azt mondaná, hogy minden olaj a Szent Lélek ereje, mivel a Szent Lelket ezzel a névvel jelöli a Szentírás, vagy hogy minden galamb a Szent Lélek, mivel egyszer annak a képében jelent meg. Azonban ezt már intézzék el ők!
Nekünk most bőven elég az, hogy teljes bizonyossággal átláttuk: az ő kenetük nem sákramentum, mert sem nem Istentől rendelt szertartás, sem semmiféle ígéret nem fűződik hozzá. Amikor ugyanis a sákramentumtól ezt a két dolgot kívánjuk meg, hogy Istentől rendelt szertartás legyen és hogy Isten ígérete legyen hozzáfűzve, akkor ebben benne van az a követelmény is, hogy az a szertartás a mi számunkra legyen rendelve és az az ígéret mireánk vonatkozzék. Mert hiszen senki sem állítja azt, hogy a körülmetélkedés is sákra-
mentuma a keresztyén egyháznak, pedig azt Isten rendelte és ígéretet is fűzött hozzá; de nem nekünk szólt az a parancsa és nem nekünk adta azt az ígéretet, amelyet hozzáfűzött. Hogy az az ígéret, amelyet a kenettel kapcsolatban olyan nagy garral hánytorgatnak, nem nekünk adatott, azt világosan kimutattuk és a tapasztalat alapján ők is kénytelenek elismerni. A szertartást is csak olyanoknak lett volna szabad gyakorolni, akik fel voltak ruházva a gyógyítás kegyelmi ajándékával, de nem ezeknek a hóhéroknak, akik jobban értenek az öldökléshez és mészárláshoz, mint a gyógyításhoz. Ámbár, még ha be tudnák is bizonyítani (amitől nagyon messze vannak), hogy mindaz, amit Jakab a kenetre vonatkozólag tanít, a mi korunkra is illik: még akkor sem haladtak valami sokra annak a kenetnek igazolásában, amelyet eddig ránkkenegettek. Jakab parancsa szerint minden beteget meg kellett kenni; ezek nem a betegekre, hanem a már félholt tetemekre mázolják rá az ő kenőcsüket, amikor a lélek már-már elszállni készül, vagy ahogy ők mondják: "végső állapotban". Ha csakugyan van valami orvosság az ő sákramentumukban, amivel akár a betegségek kínjait enyhíthetnék, akár legalább a léleknek nyújthatnának valami megenyhülést, akkor kegyetlenség tőlük, hogy sohasem alkalmazzák idejekorán.
Jakab azt akarta, hogy a beteget az egyház vénei kenjék meg; ők azonban nem adják meg ezt a jogot másnak, csak a papocskának. Az, hogy Jakab szavaiban a véneket papoknak értelmezik és azt mesélik, hogy a nagyobb ünnepélyesség kedvéért szerepelnek többes számban, a legnagyobb sületlenség; mintha bizony abban az időben a papoknak olyan bőséges rajaival rendelkeztek volna az egyházak, hogy hosszú díszmenetben vonulhattak volna fel a szent olaj felszolgálására. Amikor Jakab egyszerűen azt parancsolja, hogy kenjék meg a beteget, azt én nem tudom másra érteni, mint közönséges olajjal való megkenésre; nincs másról szó a Márk elbeszélésében sem. Ezek azonban nem tartják jónak az olajat, ha püspök meg nem szentelte, vagyis ha sok ráleheléssel fel nem melegítette, sok bűvös igét el nem dünnyögött fölötte és kilencszeres térdhajtással nem üdvözölte, és pedig háromszor: Üdvöz légy, szent olaj!, háromszor: Üdvöz légy, szent kenet!, háromszor: Üdvöz légy, szent balzsam! szavakkal. Honnan vették ezt a bűbájoskodást?! Jakab azt mondja, hogy amikor a beteget megkenték olajjal és imádkoztak felette, ha bűnt követett is el, az megbocsáttatik neki, nem úgy értve ezt, hogy a kenőcs törli el a bűnt, hanem úgy, hogy a hívek imádsága, amellyel a szenvedő
atyjukfiát Istennek ajánlják, nem lesz hiábavaló. Ezek istentelenül azt hazudják, hogy az ő szent, vagyis inkább: szentségtelen kenetük szerez bűnbocsánatot. Íme, milyen jól áll az ügyük, még ha szabadjukra engedjük is, hogy a Jakab kijelentését tetszésük szerint bitorolják a maguk céljaira!
Az egyházi rendekről. (269)
A negyedik helyet az ő sorozatukban a papi rend sákramentuma foglalja el; de ez annyira szapora, hogy hét sákramentumocska születik belőle. Nagyon nevetséges dolog, csakugyan, hogy azt állítják, hogy hét sákramentum van, de amikor számon akarják venni, tizenhármat sorolnak fel. És még azzal sem érvelhetnek, hogy azért van itt csak egy sákramentumról szó, mivel mind ugyanarra az egy papságra vonatkoznak s annak mintegy lépcsőfokai. Hiszen ha ők maguk azt mondják: amint bizonyos, hogy más-más a szertartás mindegyikben, úgy a kegyelmi ajándék is más-más (Sent. lib. 4. dist. 24. c. 9.), (270) akkor senki előtt sem lehet kétséges, hogy hét különböző sákramentumról kell beszélnünk, ha az ő nézeteiket elfogadjuk. De minek is vitatkozunk erről, mintha bizonytalan volna a dolog, amikor ők maguk világosan és határozottan hetet neveznek meg. Úgy is nevezik, hogy: a hét egyházi rend vagy fokozat. Ezek pedig: az ajtónállók, az olvasók, az ördögűzők, az akoluthusok, az aldiakónusok, a diakónusok, az áldozópapok rendjei. (271) És pedig azért van hét rend, mert hétrendbeli a Szent Léleknek az a kegyelme, amellyel fel kell ruháztatnia annak, aki e fokozatokat elnyeri. Amint előbbre és előbbre lép az illető, úgy gyarapszik és egyre bővebben halmozódik rajta a kegyelem.
Alár a hetes számnak ez a szentséggel felruházása maga is a Szentírásnak helytelen magyarázásából származik, mert ők abban a hitben vannak, hogy Ésajásnál (És. 11:2.) a Szent Léleknek hétféle erejéről olvastak, holott egyrészt igazában hatnál többet nem sorol fel Ésajás, másrészt azon a helyen nem is akarta valamennyit összefoglalni a próféta. Mert másutt éppen úgy neveztetik a Szent Lélek az élet, a szentség, a fiúság Lelkének (Ez. 1:20. - Róm. 1:4. - 8:15.), (272) mint ahogy ott a bölcsesség, az értelem, a tanács, a hatalom, az Úr ismerete és félelme Lelkének. Egyes tudákosabbak ugyan nem hét, hanem kilenc rendet vallanak, és pedig, amint mondják, a diadalmaskodó egyház hasonlatossága szerint. Ezek is harcban állanak egymással, mert némelyek a papi tonzúrát akarják az első rendnek tekinteni, (273) és a püspökséget az utolsónak; mások
viszont a tonzúra kihagyásával az érsekséget számítják még hozzá a rendekhez. (Ez a Hugó, amaz a párisi Vilmos véleménye.) (274) Isidorus más megkülönböztetést tesz. (275) Ő ugyanis elkülöníti egymástól az éneklőket és az olvasókat. Amazokra az éneklés vezetését bízza, ezekre a Szentírás felolvasását a nép oktatása céljából. Ez a megkülönböztetés jutott bele a Kánonokba is. (Isidorus, Etym. lib. 7.-re hivatkozik Dist. 21. "Clerus" c. - Dist. 23. "Lector" c. és "Ostiarius" c.) (276) Mit akarnak már most: ennyi eltérő nézet közepette mit fogadjunk el és mit vessünk el? Azt mondjuk-e, hogy hét rend van? Így tanítja a skolasztika mestere. (277) De nagyon kiváló tudósok máskép állapítják meg; viszont ezek egymás között is eltérnek; ezenkívül a szentséges kánonok is megint mást mondanak. (Sent. lib. 4. dist. 24. c. 1. - Kettőt az eltérő nézetek közül megemlít Dist. 21. "Cleros" c.; egy harmadikat Causa 12. quaest. 1.) (278) Persze, ilyen nagy a megegyezés az emberek között, ha az isteni dolgokat az Isten igéje nélkül fejtegetik.
Amikor aztán az ő egyházi rendjeik eredetét vitatják meg, milyen nevetségesekké teszik magukat még a gyermekek előtt is! Klerikusoknak nevezik őket a görög "klérosz" szó alapján, ami sorsot, osztályosrészt jelent, - vagy azért, mert Istentől kapták osztályrészüket, vagy azért, mert az Isten osztályosrészét alkotják, vagy azért, mert Isten az ő osztályosrészük. Azonban szentségtörés volt ezt a címet a maguk számára bitorolniuk, amikor az az egész egyházat illette meg. Mert az egyház az az örökség, amelyet az Atya Krisztusnak adott. Péter sem egy nehány borotvált fejű ember jelzésére használja a "klérosz" szót, amint ők csalárdul kieszelik, hanem az Isten népét érti ez alatt a maga egészében. (I. Pét. 5:3.) (279) Azután azt mondják: a klerikusok fejebúbját azért borotválják le, hogy ez a "korona" királyi méltóságukat jelezze, mivel a klerikusoknak királyoknak kell lenniük, akik önmaguk és mások felett uralkodnak, amint Péter is megmondja nekik: "Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok." (I. Pét. 2:9.) Íme, megint hamisságon kapom rajta őket! Péter az egész egyházhoz intézi ezeket a szavakat, ők meg úgy csavarják el, mintha csak egy kis csoportra vonatkoznék, mintha éppen csak azoknak mondatott volna az, hogy "szentek legyetek!", mintha éppen csak őket vásárolta volna meg Krisztus az Ő vére árán; mintha éppen csak őket tette volna Krisztus királyokká és papokká az Isten előtt! Felhoznak azután egyéb indokokat is. A fejük tetejét azért kopaszítják meg, hogy ezzel megmutassák, hogy a lelkük teljesen
Isten felé fordul, "fedetlen orcával szemlélve" az Ő dicsőségét; (280) vagy azért, hogy a szemek és a száj bűneinek a kiirtását tanítsák vele; (281) vagy azért, mert a fej megborotválása a földi javakról való lemondást jelenti, a "korona" kerülete pedig a javaknak azt a maradékát, amelyet az életfenntartás végett meg kell tartani. (Sent. lib. 4. dist. 24. - "Duo sunt" c.) (282) Csak mindent képekben, mert hiszen a templom kárpitja még nem szakadt ketté! (283) így aztán abban a meggyőződésben, hogy a maguk dolgát nagyszerűen elintézték akkor, amikor az ő "koronájukkal" mindezt kiábrázolták, a valóságban mindebből semmit sem csinálnak meg. Meddig akarnak még bennünket ilyen külső mázzal bolondítani? Nehány hajukszálának a leborotválásával azt mutatják ezek a klerikusok, hogy ők a földi javakban való bővölködést elvetették maguktól, átadták magukat az Isten dicsősége szemléletének, megöldökölték magukban a szemek és a fülek bűnös kívánságait és nincs ragadozóbb, sötétebblelkű, kicsapongóbb fajta az emberek között, mint ők. Miért színlelik hamis és hazug jelekkel a szentség látszatát és miért nem élnek inkább igazán szentségben? Továbbá, amikor azt mondják (Sent. lib. 4. dist. 24. c. 1.), (284) hogy a papi tonzúra a nazireusoktól (285) veszi eredetét és értelmét, mi egyebet bizonyítanak ezzel, mint azt, hogy ez az ő gyakorlatuk a zsidó ceremóniákból származott, vagyis inkább mindenestől fogva zsidóskodás? Ha pedig hozzáteszik még, hogy Priscilla, Aquila és maga Pál is megnyíratták a fejüket fogadalmuk értelmében, hogy megtisztuljanak (Ap. Csel. 18:18.), (286) - ezzel csak vaskos tudatlanságukat árulják el. Priscilláról ugyanis seholsem olvassuk ezt és Aquilát illetőleg is bizonytalan a dolog, amennyiben t. i. az a megnyíratkozás öreá is vonatkozik és nemcsak Pálra. De hogy az a joguk se maradjon meg, amelyre igényt tartanak: hogy Pálra hivatkozhassanak, mint példájukra, figyeljék meg az egyszerűbb olvasók, hogy Pál egyáltalán nem valami szentség elnyerése végett nyíratta meg a fejét, hanem csak azért, hogy a hitben gyengébb atyafiaknak is szolgálatára lehessen. Az ilyesféle fogadalmakat én úgy szoktam nevezni, hogy nem a kegyességnek, hanem a szeretetnek fogadalmai, vagyis nem azért vállalja magára az ember, hogy Isten iránt rójjon le valami tiszteletet vele, hanem hogy az erőtelenek fejletlenségének tegyen vele engedményt, amint Pál is megmondja, hogy ő a zsidóknak zsidóvá lett stb. (I. Kor. 9:19-20.) ő azonban azért tette, hogy egy időre alkalmazkodjék a zsidókhoz. Ámde ezek, amikor a nazireusok tisztulási szokását minden ok nélkül utánozni akarják, mi egyebet tesznek, mint hogy
új zsidóságot vezetnek be? (IV. Móz. 6:1-21.) Ugyanilyen vallásos szellemben szerkesztették azt a körrendeletet is (Dist. 23. "Prohibete" c.), (287) amely az apostolra hivatkozva megtiltja a papoknak a hajuk megnövesztését és azt követeli, hogy köralakban nyírják le, mintha bizony az apostolnak akkor, amikor arról szól, mi illik a férfiakhoz általában, éppen a papok köralakú nyilatkozására lett volna gondja! (I. Kor. 11:4.)
Ebből is megítélheti az olvasó, hogy ha már így kezdődik a dolog, milyen akkor a többi egyházi rend is. Hanem az aztán minden butaságot felülmúl, hogy az egyes fokozatokon megteszik Krisztust a maguk kollegájává! (288) Először is, mondják, Krisztus az ajtónállói tisztet viselte, amikor az árúsokat és a vásárlókat ostorral kiűzte a templomból; és Ő maga is ajtónállónak mondotta magát, amikor így szólt: "Én vagyok az ajtó." (Máté 21:12. - Ján. 2:14-16. - 10:9.) Az olvasó tisztét vette magára akkor, amikor a zsinagógában Ésajásból olvasott fel. (Luk. 4:16-20.) Az ördögűző hivatalát gyakorolta, amikor nyálával megérintve a süketnéma nyelvét és fülét, visszaadta annak hallását. (Márk 7:32-35.) Akoluthusnak nyilvánította magát akkor, amikor így szólt: "Aki engem követ, nem jár sötétségben." (Ján. 8:12.) Az aldiakónus hivatalát gyakorolta akkor, amikor kötényt kötve maga elé, megmosta tanítványainak lábát. (Ján. 13:2-5.) A diakónus szerepét vette fel akkor, amikor az utolsó vacsorában testét és vérét osztotta ki az apostoloknak. (Máté 26:26-28.) Az áldozópap tisztét töltötte be akkor, amikor a kereszten önmagát mutatta be áldozatúl az Atyának. (Máté 27:33-50.) Mindezt annyira lehetetlen nevetés nélkül végighallgatni, hogy nem tudom elgondolni, miként írhatták le nevetés nélkül, ha egyáltalán értelmes lények voltak, akik leírták. De különösen szembeszökő az az agyafúrtság, amellyel az akoluthus nevénél bölcselkednek. "Ceroferarius"-nak (gyertyahordozónak) (289) nevezik el, ami, úgy vélem, valami bűvös erejű szó lehet, de bizonyára nem használatos egyetlen nép vagy nyelv körében sem, mert hiszen akoluthus görögül egyszerűen "kísérőt" jelent.
Ha már most mindezeknek komoly megcáfolására vesztegetném az időt, méltán nevetségessé tenném magamat is, - olyan sületlen és gyerekes dolgok. De hogy még az asszonynép szemébe se hinthessenek vele port, futólag mégis le kell lepleznünk mindezeknek az alaptalanságát. Rendkívüli fénnyel és ünnepélyességgel avatják fel az ő olvasóikat, éneklőiket, ajtónállóikat, akoluthusaikat
olyan szolgálatok teljesítésére, amelyeket azután vagy gyerekekkel, vagy legalább is olyanokkal végeztetnek el, akiket ők laikusoknak neveznek. Mert a legtöbbször ki szokta meggyújtani a gyertyákat, ki szokta a korsókba tölteni a bort és a vizet, ha nem valami gyerek, vagy a laikusok közül valami szolgasorsú emberke, aki ezzel keresi a kenyerét? Es nem ugyanezek végzik-e az éneklést, nem ugyanezek zárják és nyitják-e a templomok ajtaját? Mert ki látta azt valaha az ő templomaikban, hogy akár az akoluthus, akár az ajtónálló betöltötte a maga szerepét? Sőt ellenkezőleg: az is, aki gyermekkorában ellátta az akoluthus teendőit, akkor, amikor felveszik az akoluthusok rendjébe, megszűnik az lenni, aminek a nevét kezdi viselni. Szinte úgy tűnik fel, mintha nyíltan le akarnák vetni magukról magát a szolgálatot, amikor annak címét felveszik. Íme, ezért kell hát sákramentumokkal felszenteltetniök és a Szent Lelket elnyerniük, t. i. hogy semmit se csináljanak. Ha azzal védekeznek, hogy az csak a mostani idők romlottsága, hogy a papok elhagyják és elhanyagolják szolgálatukat, akkor ezzel azt vallották be, hogy manapság az egyházban semmi hasznuk és foganatjuk sincs az ő szentséges rendjeiknek, amelyeket olyan csodamódon felmagasztalnak, és az ő egész egyházuk átokkal teljes, amikor megengedi, hogy gyerekek és közönséges emberek fogdossák a gyertyákat és korsókat, amelyeket pedig még csak megérinteni sem méltó senki, csak akiket felszenteltek akoluthusoknak; és amikor gyerekekre bízzák azt az éneklést, amelyet csak felszentelt ajkakról volna szabad hallani. Hát az ördögűzőket ugyan mi végre szentelik fel? Hallom ugyan, hogy a zsidóknak is megvoltak az ördögűzőik, de azt is látom, hogy ezeket arról az ördögűzésről nevezték el így, amelyet valóban gyakoroltak. (Ap. Csel. 19:13.) Ezekről a hazugul úgynevezett ördögűzőkről ki hallotta valaha csak hírből is, hogy mesterségükből egyetlen ízelítőt is adtak volna? Azt mesélik róluk, hogy hatalmat nyertek arra, hogy reátegyék kezüket a megszállottakra, az egyházba felveendő újoncokra, az ördöngösökre, (290) de az ördögöket ugyan nem sikerül meggyőzniük róla, hogy ilyen hatalom birtokában vannak, mert nem csak hogy az ördögök nem engedelmeskednek az ő parancsaiknak, hanem azok parancsolnak őnekik. Alig találsz ugyanis soraikban tíz közül egyet, akit ne a gonosz lélek tartana hatalmában. Mindaz tehát, amit az ő apróbbacska rendjeikről (291) makognak, akár hatra teszik azok számát, akár ötre, tudatlan és sületlen hazugságokból van összetákolva. Ezek közé foglalom oda az aldiakonusi rendet, noha ők
ezt az ú. n. nagyobbak közé tették át, amióta amazoknak a kisebb fokozatoknak a szapora burjánzása megindult. Hogy ezeket sákramentum számba nem vehetjük, az már csak azért is bizonyos, mert ezek, az ő saját bevallásuk szerint is, az ősi egyházban ismeretlenek voltak és csak sokkal későbbi időben találták ki. (Sent. lib. 4. dist. 24. c. 8.) (292) Sákramentumot pedig, mivel az isteni ígéretet foglal magában, sem angyal, sem ember nem szerezhet, hanem csakis az Isten maga, mert egyedül Ő adhat ilyen ígéretet. A hátralevő két rend mellett, úgy látszik, mintha az Isten igéjéből tudnának bizonyságot felhozni és ezért ezeket megkülönböztetett tisztelettel "szent rendeknek" nevezik. De meg kell nézni, mennyire elcsavarják az Isten igéjét, hogy magukat vele igazolhassák!
Kezdjük hát a presbiterség vagy áldozópapság rendjén. (293) Ez alatt a két név alatt ugyanis ugyanazt értik és pedig azokat nevezik így, akiknek teendője őszerintük a Krisztus testét és vérét az oltáron megáldozni, imádságokat mondani és az Isten adományait megáldani. (Isidorus, Dist. 25. "Perlectis" c. - Sent. 1. 4. dist. 24. c. 8.) (294) A felszentelésükkor ezért kapnak kelyhet és ostyát tányéron, annak a reájuk ruházott hatalomnak jelképéül, amelynél fogva Istent megengesztelő áldozatot mutathatnak be, és megkenik a kezüket, ami azt jelképezi, hogy hatalmat nyernek a megszentelésre. Ezekben annyira nincs semmi sem, amit az Isten igéjéből vettek volna, hogy gonoszabbul már fel sem forgathatták volna az Isten szabta rendet. Mert először is nem lehet kétséges az, amit a fentebbi tárgyalásban állítottunk, hogy Krisztust sérti meg mindenki, aki magát engesztelő áldozat bemutatására jogosult áldozópapnak nevezi. Az Atya szent esküvéssel Őt rendelte és szentelte fel papnak a Melkisedek rendje szerint, vég nélkül, utód nélkül; (295) az örök kiengesztelésnek és megbékéltetésnek áldozatát Ő egyszersmindenkorra bemutatta; és a mennyei szentélybe behatolva Ő most is közbenjár érettünk. (Zsid. 4:14. - 5:5-10. - 6:20. - 7:1-28. - 8:1-2. 6. - 9:11-15. 24-28.) Őbenne mi is mindnyájan papok vagyunk, de csak a dícséretmondás és hálaadás céljából, egyszóval azért, hogy magunkat és mindenünket Istennek áldozzuk oda; egyedül csak az Ő tiszte volt a maga feláldozásával Istent megbékéltetni és a bűnökért eleget tenni. (I. Pét. 2:9. - Jel. 1:6.) Mi egyebet mondhatunk tehát, mint azt, hogy az ő áldozópapságuk istentelen szentségtörés?
Mivel azonban nem restelkednek azzal kérkedni, hogy ők az apostolok utódai, érdemes lesz szemügyre venni: milyen joggal vi-
selik azoknak szerepét? Ámbár, ha azt akarják, hogy hitelt adjunk nekik, egyet kellene érteniük egymás között, most mégis úgy áll a dolog, hogy az apostolok utódlása körül ádáz viaskodás folyik a püspökök, a kolduló barátok és az áldozópapocskák között. A püspökök arra hivatkoznak, hogy az apostolságra különös kiváltságképen csak tizenketten választattak ki; ezeknek a helyét és rangját töltik be ők, mint akiknek méltósága t. i. a másokét felülmúlja. (Dist. 21. c. 1.) (296) A közönséges papok annak a hetvennek a helyét foglalják el, akiket később választott ki az Úr. De az az okoskodás felettébb gyenge és valóban nem is szorul hosszasabb cáfolatra, mert hiszen a saját feljegyzéseik alapján annyit ők maguk is elismernek, hogy amíg az egyházban nem következett be az ördögi szakadozottság s amíg az egyik nem mondotta: én Kéfásé vagyok, a másik meg: én Apollósé, (297) - addig nem volt semmilyen megkülönböztetés a presbiter és a püspök között. (Hieronymus a Titushoz írt levélről. Idézve Díst. 93. "Legimus" c. és "Olim" c.) (298) Sokkal helyesebben vélekedtek azok, akik az ilyen megkülönböztetésben a pogányoktól átvett dolgot láttak, ahol ugyanis megvoltak a méltóság különböző fokozatain álló flamenek, curiok, lupercalisok, saliusok, pontifexek stb. (299) (Sent. I. 4. dist. 24. c. 10. és Decr. dist. 21. c. 1.) (300) A kolduló barátok csak annak a hasonlatosságnak alapján dicsérik fel magukat az apostolok utódjainak, amelyben éppen a legmesszebbre eltérnek tőlük, - hogy t. i. erre-arra kóborolnak és a mások javaiból élnek. Az apostolok ugyanis nem vaktában csatangoltak akármerre, mint ezek a csavargók, hanem odaútaztak, ahova az Úr hívta őket az Evangélium terjesztésének szolgálatában; sem nem hizlalták rest hasukat a mások verejtéke árán, hanem az Úrtől kapott szabadságuk szerint csak azoknak szívességét vették igénybe, akiket az Igével oktattak. Nincs is semmi szükség arra, hogy a barátok ilyen idegen tollakkal borítsák magukat, mintha róluk magukról nem szólna semmilyen bizonyság, - hiszen Pál elég világos leírást adott róluk! "Halljuk" - úgymond, - "hogy némelyek rendetlenül élnek közííletek, akik semmit nem dolgoznak, hanem nyughatatlankodnak". (II. Thess. 3:11. - L. erről a helyről Theophylactust.) (301) Egy másik helyen: "Ezek közül valók azok, akik betolakodnak a házakba és foglyúl ejtik a bűnökkel megterhelt asszonykákat; kik mindenkor tanulnak, de az igazság megismerésére soha el nem juthatnak." (II. Tím. 3:6.) Mivel ezt a leírást semmilyen jogon senki el nem vitathatja tőlük, hagyják inkább másokra az apostolok tisztét, akiktől olyan messze esnek, mint az ég a földtől. Lássuk már most
az áldozárok rendjét általában: milyen pompásan egyezik meg ez az apostolok tisztével! A mi Urunk, akkor, amikor az egyháznak még nem volt semmilyen intézményes formája, meghagyta az Ő apostolainak, hogy hirdessék az Evangéliumot minden teremtménynek és kereszteljék meg a bűnök bocsánatára azokat, akik hisznek. (Márk 16:15-16.) Előzőleg pedig meghagyta nekik azt is, hogy az Ő példaadása szerint osszák ki az Ő testének és vérének szent jegyeit; az áldozásról azonban egy szóval sem tett említést. (Luk. 22:19-20.) Íme, ez az a szent, sérthetetlen és örök törvény, amely az apostolok helyébe lépőkre kötelező: parancsot kaptak az Evangélium hirdetésére és a sákramentumok kiszolgáltatására. Mindazok tehát, akik nem az Evangélium hirdetésében és a sákramentumok kiszolgáltatásában buzgólkodnak, - jogosulatlanul hivatkoznak az apostolok szerepére. Viszont azok, akik áldoznak, alaptalanul kérkednek azzal, hogy az apostolokéval közös a szolgálatuk.
Egyébként az apostolok között és azok között, akiknek most az a hivatásuk, hogy az egyház kormányzásában előljárjanak, - nem csekély különbség is van. Először is a nevük tekintetében. Mert ámbár a szó értelmét és eredetét tekintve egyaránt nevezhetők "apostoloknak", mivel mindnyájan az Úr "küldöttei" (Róm. 10:15. - Luk. 6:13.), (302) azt a tizenkettőt mégis sajátos értelemben arra választotta ki az Úr, hogy ő általuk jusson először a világ tudomására az Evangélium hirdetése, éis ezért azt akarta, hogy sajátos értelemben "apostoloknak" neveztessenek, mert nagyon fontos volt, hogy mindenki előtt bizonyos legyen azoknak a küldetése, akik ilyen új és hallatlan dolgot hirdetnek. Emezeket inkább a "presbiter" és a "püspök" név illeti meg. (303) Különbség van azután a hivataluk tekintetében is, - mert ámbár közös feladatuk az igének és a sákramentumoknak szolgálata, mégis: annak a tizenkettőnek az volt a megbízatása, hogy az Evangélium magvait megszabott határok nélkül a világ minden táján hintsék szerte. (Ap. Csel. 1:8.), ezek számára ellenben egy-egy gyülekezet van kijelölve. Az, aki egy bizonyos gyülekezet élén áll, nincs ugyan eltiltva attól, hogy más gyülekezeteknek is tehessen szolgálatot, akár valamilyen zavar előfordulása esetén, amely megkívánja a jelenlétét, akár a távolból, írásai útján tanítva őket; azonban az egyház békességének a megőrzése megköveteli azt a rendtartást, hogy minden egyesnek meg legyen szabva a maga teendője, hogy általános fegyelmetlenség ne kapjon lábra közöttük, elhivatás nélkül ne futkározzanak ide-oda, ne csődüljenek össze vaktában mindnyájan egy helyre, és hogy ne
hagyják kényük-kedvük szerint magukra gazdátlanul a gyülekezeteket. Ezt a megkülönböztetést teszi Pál is, amikor Titusnak ezt írja: "Avégett hagytalak Krétában, hogy a hátramaradt dolgokat hozd rendbe és rendelj városonként presbitereket." (Tit. 1:5.) Ugyanerre mutat rá Lukács is az Apostolok Cselekedeteiben, amikor előadja, hogy Pál mit mondott az efézusi gyülekezet véneinek: "Viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra, amelyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett." (Ap. Csel. 20:28.) így említi Pál Archippust, a kolossébeliek püspökét (Kol. 4:17.), és egy más helyen a filippibeliek püspökeit. (Fil. 1:1.)
Ha az ember ezeket komolyan figyelembe veszi, mindjárt könnyű lesz meghatározni, hogy mi a presbiterek tiszte, hogy kik számítandók a presbiterek rendjéhez, vagyis inkább: hogy egyáltalán mi maga ez a rend? A tisztük: az Evangéliumot hirdetni és a sákramentumokat kiszolgáltatni. Nem szólok most arról, hogy a "véneknek" milyen feddhetetlen élettel kell kitűnniök és az egyes hívekkel szemben is milyen szolgálatokat kell betölteniük, - mert mostani fejtegetésünknek nem az a célja, hogy a jó pásztornak minden tulajdonságát felsorolja, hanem csak az, hogy megmutassa: mi a hivatásuk azoknak, akik presbitereknek nevezik magukat. Püspök mindenki, aki az Ige és a sákramentumok szolgálatára elhivatva, ezt a hivatalát jó lelkiismerettel gyakorolja. Akár a "püspök", akár a "presbiter" elnevezés alatt egyaránt az egyháznak ilyen szolgáit értem. Külön renddé pedig maga az elhivatás szenteli őket. (304)
Itt van a helye, hogy még azt is kifejtsük: mi ennek az elhívatásnak a módja? Ez két dolog körül forog: egyrészt t. i. azt kell tisztáznunk, hogy a püspököket vagy presbitereket kik állítsák be hivatalukba, másrészt azt, milyen szertartással és milyen ünnepélyes eljárással kell őket felavatni? Az előbbi kérdésre az apostolok példájából nem meríthetünk útbaigazítást, mert ők semmilyen emberi elhívatásra nem szorulva, hanem egyedül az Úr megbízásával felruházva foghattak hozzá munkájukhoz. Az sem egészen bizonyos, hogy maguk az apostolok milyen rendet követtek; csak annyit tudunk, amint Pál az imént idézett helyen megírja, hogy Titust hátrahagyta Krétában, hogy városonként presbitereket rendeljen (Tit. 1:5.), egy más helyen pedig óvja Timótheust attól, hogy bárkire is elhamarkodva "tegye rá kezét". (I. Tim. 5:22.) Lukács is elmondja az Apostolok Cselekedeteiben (Ap. Csel. 14:23.), hogy Pál és Barnabás gyülekezetenként "véneket választottak" Lystrában, Iko-
niumban és Antiochiában. Ezeket a helyeket aztán jól kihasználták a süveges főpapok, amint már szokták az olyanokat, amelyek látszólag az ő malmukra hajtják a vizet. Azt a következtetést vonták ugyanis le belőlük, hogy egyedül nekik van joguk a presbitereket "ordinálni" és "consecrálni", ahogy ők mondják (305) és hogy ennek az ő általuk véghezvitt felszentelésnek az egyszerű emberek szemében valamilyen csillogó külszínnel tekintélyt és vallásos tiszteletet biztosítsanak, beleöltöztették mindenféle ceremóniába. De tévednek, amikor azt hiszik, hogy "consecrálni" és "ordinálni" valami egyebet jelenthet, mint az egyházban valakit püspökül és pásztorúl beállítani, - legalább is, ha a Pál előírása szerint "consecrálnak" és "ordinálnak". Mert ha másképen járnak el, akkor a legrútabb önkényes elcsavarést követik el Pálnak ezekkel a helyeivel. Pedig bizonyos, hogy egészen másképen járnak el! Mert hiszen nem a püspökségre, hanem az áldozópapságra szentelnek fel. Ezennel téged - mondják - az egyház szolgálatára rendelünk. De hát azt hiszik, hogy az egyház szolgálata más valami lehet, mint az Ige szolgálata? Tudom ugyan, hogy egyre azt a nótát fújják, hogy az ő papocskáik az egyház szolgái; de ezt ép ésszel senki el nem hiszi, sőt megcáfolja őket a Szentírás igazsága, amely nem ismeri el az egyháznak másféle szolgáit, mint az Isten igéjének hirdetőit, akik az egyház vezetésére elhivattak, s akiket hol püspököknek, hol presbitereknek, néha meg pásztoroknak is nevez. (Ap. Csel. 14:23. - 20:28. - I. Pét. 5:2.)
Ha pedig azt hozzák fel, hogy az egyházi törvények megtiltják, hogy "cím" (306) nélkül bárki is "egyházi rendhez" jusson, (307) ez sem új dolog előttem, - de azokat a "címeket", amelyeket felhánytorgatnak, érvényeseknek el nem fogadom. Mert vajjon ezek a "titulusok" nagyobbrészt nem stallumokat, illetményeket, kanonoki és egyéb javadalmakat, kápláni, perjeli, sőt szerzetesi járandóságokat jelentenek-e, amelyeket hol székesegyházaktól, hol káptalanoktól, hol elnéptelenedett paróchiáktól, hol klastromoktól húznak? (308) Mindez, én úgy vélem és határozottan vallom is, a Sátánnak fertelmessége. Mert micsoda szolgálatra szenteltetnek fel ők mindahányan? Nemde arra, hogy Krisztust áldozzák meg és mutassák be? Egyszóval: akit ők felszentelnek, azt mind áldozópapságra szentelik fel, - ez pedig nem Istennek, hanem az ördögöknek való felszentelés. Az igazi és egyetlen felszentelés ellenben nem más, mint valakit, aki életével és tudományával bizonyságát adta arravalóságának, az egyház vezetésére elhívni és őt az egyházi szolgá-
latra beállítani. Csak ebben az értelemben lehet venni Pálnak fenti helyeit, ámbár nem csak magáról az elhívatásról, hanem annak külső módjáról és szertartásáról is szó van bennük. De erről a szertartásról nemsokára a maga helyén!
Most maradjunk meg a tárgyalás alatt levő kérdésnél: hogy t. i. kik által szenteltessenek fel, azaz hívassanak el az egyház szolgái? Hogy áll tehát a dolog? Vajjon Pál olyan kinevezési jogot ruházott-e reá Timótheusra és Titusra, mint amilyent most ezek a süveges kiskirályok gyakorolnak? Egyáltalán nem. Hanem, amikor mindkettőnek meghagyja, hogy azokban a tartományokban szervezzék meg és hozzák rendbe a gyülekezeteket, amelyekben hátrahagyta őket, az egyiket csak arra inti, hogy ne hagyja árvaságban a gyülekezeteket, a másikat pedig attól óvja, hogy bárkit is szolgálathoz jutni engedjen, aki nem kipróbált ember. Vajjon Pál és Barnabás, mint valami fő-főpapok, egyházi vagyonok élvezetébe iktatták be az illetőket? Szó sincs róla! Egyébként se vélném, hogy a gyülekezetekre azok előzetes tudta és beleegyezése nélkül, önkényesen tukmálták volna rá, akit éppen jónak láttak, - hanem bizonyára a gyülekezetekkel való közös megállapodás alapján hívták el erre a tisztségre azokat, akiket tudományuk tisztasága és életük feddhetetlensége alapján az atyafiak közül a legkiválóbbaknak ismertek. És ha azok, akiknek kezében volt a döntés, szívükön viselték a gyülekezetek virágzását, mindig is gondoskodniuk kellett arról, hogy a lelkipásztor választása előtt álló gyülekezet, mielőtt meghozná határozatát, hívjon meg a szomszédságból egy vagy két püspököt, aki szent élete és feddhetetlen tudománya miatt különös tiszteletben áll, és velük együtt hányja-vesse meg, kire bízhatja rá leginkább a maga vezetését. Ami pedig azt illeti, vajjon az egész gyülekezet választói gyűlése által választassék-e meg a püspök, vagy valamilyen kisebb testület szavazata által, amelyre ezt a felelősséget reáruházták, vagy pedig a polgári hatóság határozata által, arra nézve semmilyen határozott törvényt nem lehet felállítani, hanem mindig a kor viszonyai és a nép szokásai szerint kell megtalálni a legjobb megoldást. Cyprianus nagy erővel hangoztatja, hogy csak akkor helyes a választás, ha az egész népnek általános szavazata által történik. (309) És a történelem igazolja, hogy az ő korában sok helyen csakugyan ez a gyakorlat uralkodott.
Mivel azonban aligha történt meg valaha is, hogy ilyen sok fej valamely dolgot szép egyetértéssel intézzen el és nagy igazság van abban, hogy: "Ingatag a sokaság s harcos pártokra szakad
szét" (Virgilius Aeneise 2, 39.), jobbnak tartom, ha a választásnak ezt a jogát vagy a polgári hatóság, vagy valamilyen tanács, vagy a vének egy csoportja gyakorolja, de mindig úgy, hogy - amint mondottam, - segítségül hívnak néhány püspököt, akinek hite és jelleme köztiszteletben áll. Egyébiránt ezeket a dolgokat a körülmények és idők szerint jól el tudják igazítani a fejedelmek vagy a szabad városok, ha a kegyesség érdekét szívükön viselik. Az bizonyos, hogy a helyes felavatást teljességgel megrontották ezek a szarvat viselő papurak az ő átruházási, bemutatási, képviseltetési, kegyurasági jogaikkal és egyéb effajta zsarnoki hatalmaskodásukkal. (310) Ámde, azt mondják, a romlott idők tették szükségessé, hogy mivel a nép és a hatóságok a püspökök megválasztásánál inkább vezettették magukat a gyűlölködés és a részrehajlás által, mint a helyes és józan belátás által, ennek a dolognak eldöntése egynéhány kiválóbb püspökre bízassék reá. Siralmas viszonyok között ez csakugyan jó orvossága lehetett az elmérgesedett bajnak. De amikor a gyógyszer ártalmasabbnak bizonyult magánál a betegségnél is, - miért nem sietnek ezen az új bajon is segíteni?
De hiszen az egyházi törvények a legszigorúbban gondoskodnak arról, hogy a püspökök az egyház romlására vissza ne élhessenek a maguk hatalmával! (311) Csakhogy, valljuk meg az igazat, maguk ezek az egyházi törvények is inkább az egész föld kerekségének lángbaborítására meggyújtott fáklyák, mintsem a jó fegyelem rendjének megóvására szolgáló biztosítékok. Erről azonban most nem akarok szólani. De miért vannak olyan nagyra az egyházi törvényekkel, amikor azok saját szerzőik kezében is, valahányszor úgy tartja a kedvük, csak játékszerek? Vajjon nem kétségtelen-e, hogy régente, amikor azt látta a nép, hogy az Isten igéjéből szabnak eléje szabályt, amikor a püspökök megválasztására összegyülekezik, maga is érezhette, hogy nagyon szent törvényhez kell tartania magát? Hiszen az Istennek egyetlen szava több súllyal kellett, hogy bírjon előtte, mint emberi törvényecskéknek végtelen miriádjai! És mégis úgy megfertőzte a nép lelkét a romlás, hogy semmibe sem vette a törvényt és a becsületet. Ugyanígy ma is, ha az írott törvények még oly kitűnőek is, eltemetve nyugosznak papirossírjukban, és ugyanakkor elfogadott közszokássá lett, hogy úgyszólván csak borbélyokat, szakácsokat, hajcsárokat, fattyúkat és más eféle söpredék népséget neveznek ki a gyülekezetek pásztoraivá, hogy a püspökségek - nem túlzok - kerítők és paráznák jutalmazásáúl szolgálnak. Mert ha vadászokat és madarászokat
jutalmaznak velük, akkor azt kell mondanunk, hogy a dolog még nagyon szerencsésen alakult. Ekkora gyalázattal szemben haszontalan az egyházi törvényekre hivatkozni. Hiszen valamikor, mondom, olyan törvénye volt a népnek, hogy jobb sem lehetett, amikor Isten igéje maga írta elő, hogy "a püspök feddhetetlen legyen, a tanításra alkalmatos, nem verekedő, nem pénzsóvárgó stb." (I. Tim. 3:2-3. - Tit. 1:7.) Miért ruházták át mégis az egyházi szolga megválasztásának jogát a népről azokra a papurakra? Azért, mert a nép zajongása és pártoskodása közepette senki sem hallgatott az Isten szavára. Miért nem ruházzák át most is a püspökökről másvalakire, amikor azok nem csak minden törvényt áthágnak, hanem szemérmet nem ismerő gyönyörhajhászatukban, kapzsiságukban és hatalomvágyukban elkeverik és összezavarják egymással az emberi és isteni dolgokat? Vajjon nem elviselhetetlen dolog-e még a híre is annak, hogy az egyház pásztorainak neveztetnek olyan emberek, akik a maguk nyájából soha senkit nem is láttak; akik erőszakkal rontanak be a maguk gyülekezetének birtoklásába, mint valami ellenséges területre; akik azt törvényszéki pereskedéssel nyerték meg; akik pénzen vásárolták meg; akik piszkos szolgálatokkal érdemelték ki; akik még alig gügyögő gyermekként úgy nőttek bele abba, mint nagybátyai vagy rokoni örökségükbe? Vajjon valaha is elfajult volna-e ennyire a népnek szabadossága, bármennyire romlott és törvénytipró volt is? Kegyetlen és istentelen ember az, aki az egyháznak ezt az állapotát, amely a mi korunkban megfigyelhető, könnytelen szemmel képes nézni; és minden embertelenségen túltesznek azok, akik tudnának rajta segíteni, de nem törődnek vele.
Már most térjünk rá a presbiterek elhívatásának másik kérdésére: miféle szertartással történjék a felavatásuk? A mi Urunk, mikor az apostolokat megbízta az Evangélium hirdetésével, reájuk lehelt, (Ján. 20:22.) Ezzel, mint jelképpel, a Szent Léleknek azt az erejét szemléltette, amellyel őket megajándékozta. Ezt a rálehelést megtartották ezek a jó emberek is és, mintha a maguk torkából áraszthatnák a Szent Lelket, ők is azt mormolják azok fölött, akiket papocskákká avatnak: "Vegyetek Szent Lelket." Ennyire nem múlasztanak el egy alkalmat sem, amikor valamit fonák módon utánozhatnak, nem mondom, hogy a színészek módjára, mert azoknak a taglejtéseiben van bizonyos értelem és szabály, hanem a majmok módjára, amelyek össze-vissza és egészen esetlenül utánoznak akármit is. Az Úrnak példáját követjük, - mondják. De az Úr sok mindent cselekedett, amit nem akart példaképen elénk adni. Igaz,
hogy a tanítványoknak azt mondotta: "Vegyetek Szent Lelket"; de Lázárnak azt is mondotta: "Lázár, jöjj ki!"; (312) és a gutaütöttnek azt is mondotta: "Kelj fel és járj!" (313) Miért nem mondják ők is ugyanezt minden halottnak és minden gutaütöttnek? Ő isteni erejének jelét adta akkor, amikor az apostolokra reálehelve megtöltötte őket a Szent Lélek ajándékával. Ha ugyanazt a hatást akarják ők is elérni, akkor Istennel vetélkednek és éppen csak hogy mérkőzésre nem hívják ki. De vajmi távol vannak attól, hogy ilyen hatást elérhessenek és nem egyéb az egész ízetlen játék, mint Krisztus kicsúfolása. Olyan vakmerők ugyan, hogy azt merik állítani, hogy ő általuk is közöltetik a Szent Lélek; de mennyi ebben az igazság, arra megtanít a tapasztalat, amely hangosan hirdeti, hogy akiket ők papokká szenteltek, azok csak lovakból szamarakká, eszelősökből dühös bolondokká lesznek. Azonban erről nem akarok velük vitába szállani, csak magát a szertartást kárhoztatom, amelyet nem volt helyes példaképen követni, mivel Krisztus azt különleges csodajelként használta. Ennyire alaptalan dolog az, hogy ők a Krisztus utánzásának az ürügyével védekezhetnének!
Hát az olajjal való felkenést honnan vették? Erre azt felelik: az Áron fiaitól vették, akitől az ő egész rendjük is eredt. (Sent. l. 4. dist. 24. c. 8. és Decr. dist. 21. c. 1.) (314) Tehát megint csak elcsűrt-csavart példákra hivatkoznak védekezésükben, csak azt meg ne kelljen vallaniuk, hogy ők maguk találták ki ezeket az önkényes szokásaikat. De közben nem veszik észre, hogy amikor az Áron fiai utódjainak vallják magukat, voltaképen megvetik a Krisztus papságát, mert hiszen minden régebbi papság egyedül csak ennek a példázására és kiábrázolására szolgáit. Az Ő papságában tehát mindezek bennefoglaltattak és beteljesedtek, és ezzel meg is szűntek, amint fentebb már néhányszor elmondottuk s amint azt a Zsidókhoz írott levél semmilyen magyarázatra nem szoruló módon bizonyítja. Ha olyan nagy gyönyörűségüket lelik a mózesi szertartásokban, akkor miért nem visznek áldozatul ökröket, tulkokat, bárányokat is? Hiszen úgyis sok minden megvan náluk a régi szentsátorból és az egész zsidó istentiszteletből. De az ökrök és tulkok megáldozása mégis hiányzik a vallásukból. Ki ne látná, hogy a felkenésnek ez a gyakorlata sokkal veszedelmesebb még a körülmetélkedésnél is? Különösen azért, mert babonás gondolkozás és a cselekedetek érdeméről való farizeusi felfogás fűződik hozzá. A zsidók a körülmetélkedésbe vetették igaz voltuk felől való bizodalmukat; ezek a felkenetésben látnak lelki ajándékokat. Mert ez, ha Istennek úgy tetszik, "szent
olaj", és a megkentnek "eltörölhetetlen jelleget" ad. (315) Mintha bizony az olaj nyomait nem lehetne porral és sóval ledörzsölni, vagy ha erősebben fog, legfeljebb szappannal. De az a bizonyos "jelleg" lelki dolog. Mi köze van az olajnak a lélekhez? Hát elfelejtették azt, amit Augustinusból szajkóznak: ha az Igét elvonjuk a víztől, semmi nem marad, csak víz (Decr. causa 1. quaest. 1. "Detrahe" c.); (316) sákramentummá pedig csak az Ige által válik? Micsoda Igét tudnak felmutatni az ő kenőcsükkel kapcsolatban? Azt, hogy Mózesnek parancsot adott az Úr az Áron fiainak felkenetéséről? (II. Móz. 28:1-43. - 29:1-37. - 30:22-33.) De ugyancsak parancsot adott a köntösről, az efódról, a süvegről, a "szentség" fejékéröl is, amelyekkel Áront fel kellett ékesíteni; a köntösökről, övékről, süvegekről, amelyekkel az ő fiait fel kellett öltöztetni. (317) Parancsot adott a tulok megáldozásáról, kövérjének megégetéséröl, a kosok levágásáról és megégetéséről, a fülcimpák és a ruhák megszenteléséről, (318) egy másik kosnak a véréről, (319) és számtalan egyéb cselekményről, amelyeknek teljes mellőzésével, nem tudom miért éppen csak az olajjal való megkenéshez ragaszkodnak? Ha pedig már valamilyen megnedvezésben lelik az örömüket, miért választják éppen az olajjal való megkenést, és miért nem a vérrel való meghintést? (320) Azért persze, mert arra a nagyszerű dologra vállalkoztak, hogy a keresztyénségböl, a zsidóságból és a pogányságból, mint valami összevarrott rongydarabokból, egy vallást tákoljanak össze. Avas szaga van hát ennek az olajkenetnek, mert hiányzik belőle a só, vagyis az Isten igéje.
Hátra van még a kézrátétel, (321) - amelyről bizonyos, hogy az apostolok is gyakorolták, valahányszor az egyházi szolgálatba beállítottak valakit. Ezen az alapon Pál "a presbitérium kézrátétele" alatt magát a felavatást érti, amely által Timotheust a püspöki tisztbe beiktatták. (I. Tim. 4:14.) Tudom ugyan, hogy egyesek a "presbitérium" alatt itt a vének tanácsát értik, de az én ítéletem szerint egyszerűbb az egyház szolgáit érteni alatta. (322) Úgy vélem, hogy ezt a szertartást a zsidók szokásából vették át, akik ha valamit vagy valakit meg akartak áldani és szentelni, akkor a kezük rátételével mintegy bemutatták Istennek. Jákob is, amikor Efraimot és Manassét meg akarta áldani, a fejükre tette kezét; ugyanezzel a jelentéssel tették rá kezüket nézetem szerint a zsidók az áldozatokra is, amint azt a törvény előírta. (I. Móz. 48:14. - IV. Móz. 8:10-14. - 27:18. - III. Móz. 1:4. - 3:2. - 4:4.:- Stb.) Tehát a kézrátétellel azt fejezték ki az apostolok, hogy azt, akire ráteszik a kezüket,
felajánlják Istennek. Hogy áll hát a dolog? Vajjon a törvény árnyképeihez ragaszkodtak? Egyáltalán nem. Hanem minden babonás megkötöttség nélkül alkalmazták ezt a jelképes cselekményt, ott, ahol annak értelme volt. Azokra tették rá ugyanis a kezüket, akiknek számára a Szent Lélek adományát kérték az Úrtól, és azért részesítették az illetőket abban effajta jelképes cselekmény által, hogy mindenki megértse, hogy az adomány nem őtőlük maguktól származik, hanem a mennyekből száll alá. Egyszóval ez által a jelkép által Istennek ajánlották azokat, akikre a Szent Lélek kegyelmét kérték, amelyet abban az időben az ő szolgálatuk által tetszett az Úrnak kiárasztani. (Ap. Csel. 6:7. (323) - 9:17.) De bármint volt is, - sákramentumot kell-e mindjárt látnunk ebben? Az apostolok térdre borulva imádkoztak, - valahányszor tehát térdre borulunk, az már sákramentum? (Ap. Csel. 20:36. - 21:5.) (324) A tanítványok állítólag keletnek fordulva imádkoztak, - kelet felé tekinteni tehát sákramentum legyen számunkra? Pál azt akarta, hogy "a férfiak minden helyen tiszta kezeket felemelvén" könyörögjenek, és többször meg van említve, hogy a szentek kezüket felemelve imádkoztak (I. Tim. 2:8. - Zsolt. 63:5. - 88:10. - 141:2. - 143:6.), - tehát a kezek felnyújtása is sákramentum legyen? Egyszóval a szenteknek minden mozdulata sákramentummá váljék? Mellőzve tehát minden további vitát, csak azt fejtem ki röviden, hogyan alkalmazhatjuk ezt a szertartást mi is. Ha abból a célból használjuk, hogy, mint az apostolok, mi is a Lélek ajándékát közöljük általa, nevetséges dolgot cselekszünk. Mert sem ezt a szolgálatot nem bízta mi ránk az Úr, sem ezt a jelképet nem evégre rendelte. A pápa és hívei ellenben éppen ezen a vesszőparipán lovagolnak mindig, - hogy elhitessék magukról, hogy ilyen külsőségek által ők a Szent Lelket közlik, amint ezt bővebben megtárgyaltuk már, amikor a bérmálásukról volt szó. De ha azt, akit püspökké avatnak, odaállítják az egyházi gyülekezet színe elé; intelmeket intéznek hozzá a reá váró hivatást illetőleg, és imádkoznak felette, miközben a vének reávetik a kezüket, de semmilyen más vallási jelentőséggel, hanem csak azért, hogy egyfelől ő maga is érezze át, hogy őt most felajánlják Istennek a szent szolgálatra, és másfelől a gyülekezet is felbuzduljon arra, hogy közös imádságával Istennek ajánlja az illetőt: az ilyen kézrátétel ellen józan ésszel senki nem emelhet kifogást.
A diakónusok (325) eredetét, felavatását és munkakörét leírja Lukács az Apostolok Cselekedeteiben. (Ap. Csel. 6:1-7.) Amikor ugyanis a görögök között (326) zúgolódás támadt, hogy a szegények
gondozásában az ő özvegyeiket elhanyagolják, az apostolok azzal mentegetvén magukat, hogy ők mindkét feladatnak: az Ige szolgálatának is, meg az asztalok körüli szolgálatnak is, nem tudnak megfelelni, azt kérték a hívek sokaságától, válasszanak hét kipróbált férfiút, akire ezt a munkát rábízhatják. Íme, ez a diakónusok feladata: gondot viselni a szegényekre és szolgálni nekik; erről kapták a nevüket is: diakónusoknak hívják őket, ami szolgát jelent. Elmondja azután Lukács a felavattatásukat is. Akiket megválasztottak, úgymond, azokat odaállították az apostolok elé és imádkozván, kezüket rájuk tették. Bárcsak ma is ilyen diakónusai volnának az egyháznak és ilyen szertartással avatná fel őket, t. i. azzal a kézrátétellel, amelyről már elmondottuk, amit szükségesnek tartottunk. A diakónusokról megemlékezik Pál is (I. Tim. 3:8-12.), aki azt kívánja tőlük, hogy "tisztességesek legyenek, nem kétnyelvűek, nem sok borivásba merűltek, nem rút nyereségre vágyók, kiknél megvan a hit titka tiszta lelkiismerettel, egy feleségű férfiak, kik gyermekeiket és tulajdon házaikat jól igazgatják." De hát mi van ehhez fogható azokban, akiket most diakónusok gyanánt állítanak elénk? Nem az emberekről beszélek, hogy azt a szemrehányást ne tegyék, hogy helytelenül ítélem még emberek hibáiból az ő tanaikat. De azt állítom, hogy magát a tisztséget illetőleg is, amelyről az ő tanításuk szól, jogtalanul hivatkoznak az apostoli egyházban alkalmazott diakónusok példájára. Azt mondják: az ő diakónusaiknak az a dolguk, hogy segédkezzenek az áldozópapoknak, szolgálatokat végezzenek a sákramentumokban előforduló mindenféle cselekmény körül, úgymint a keresztség és a bérmálás körül, a tányér és a kehely körül, az adományoknak összegyűjtésében és az oltárra helyezésében, az Úr asztalának rendbentartásában és megtérítésében, a kereszt hordozásában és az evangéliumnak és az apostoli leveleknek a nép előtt való felolvasásában. Hát van ebben csak egyetlen szó is a diakónusok igazi szolgálatáról? Most halljuk a felavattatásukat! Akit diakónussá szentelnek, arra csak a püspök teszi rá a kezét. (327) A balvállára helyezi az oráriumot vagy stólát, annak jeléül, hogy magára vette az Úrnak könnyű igáját és ezért minden "balértelmű" dolgot alája kell rendelnie az Isten félelmének; és átadja neki az evangéliumot, jelezve ezzel, hogy annak hirdetője lesz. (328) De mi köze van mindennek a diakónusi tiszthez? Éppen úgy járnak el, mintha valaki azt mondaná, hogy ő apostolokká avatja fel azokat, akikre pedig nem bíz egyebet, csak a tömjén égetését, a szobrok törölgetését, a templomok kisöprését, az egerek irtását, a kutyák
kikergetését. Ki tűrné el, hogy az ilyen embereket apostoloknak nevezzék és egy sorba helyezzék a Krisztus apostolaival? Ne hazudjak hát többé diakónusoknak azokat, akiket csak a maguk színészi játékaiban szerepeltetnek! Lévitáknak is nevezik őket, és rendeltetésüket és eredetüket a Lévi fiaira vezetik vissza; amit ugyan megtehetnek felőlem, csak vallják be akkor az igazat, hogy t. i. Krisztust megtagadva visszatértek a lévita szertartásokhoz és a mózesi törvény árnyképeihez. (329)
Állapítsuk meg most általánosságban, mi a helyes vélekedés a papirend sákramentomáról. Hogy pedig ne kelljen hosszasabban ismételni azokat, amelyeket fentebb kifejtettem, minden jó indulatú és tanulni kész olvasóm számára (amilyeneknek tanítására vállalkoztam) elég lesz annyi, hogy csak akkor lehet bármi is az Istennek sákramentoma, ha kimutatható, hogy a szertartáshoz valamilyen ígéret fűződik, vagy még jobban mondva: ha magában a szertartásban valamilyen ígéret szemlélhető. Itt azonban egyetlen betűnyi ígéretről sincs szó. Hiába keresnénk tehát az ígéret megerősítésére szolgáló szertartást is. Viszont nem is olvasunk arról semmit, hogy az Isten ilyen szertartást rendelt volna. Tehát semmiképen nem lehet sákramentum.
A házasságról. (330)
Az utolsó sákramentumuk a házasság. Hogy ezt Isten rendelte, azt éppúgy elismeri mindenki (I. Móz. 2:18-24. - Máté 19:4-6.), amint viszont arról, hogy sákramentumúl adatott volna, egészen a Gergely (331) koráig senki sem tudott. Józan eszű embernek hogyan is juthatott volna ez eszébe? Az Istennek minden rendelése jó és szent. De a földművelés, az építészet, a vargaság, a borbélymesterség is kétségtelenül Isten rendelése; és ezért mégsem sákramentum. Mert a sákramentumtól nem csupán azt kívánjuk meg, hogy Isten legyen a szerzője, hanem azt, hogy Istentől rendelt olyan külső szertartás legyen, amely ígéreteinek a megerősítésére szolgál. Hogy a házasságban ilyesmi egyáltalán nincsen, - azt a gyermek is megítélheti.
De - azt mondják - szent dolognak a jegye, t. i. annak a lelki frigynek, amelyre Krisztus lépett az egyházzal. Ha "jegy" alatt olyan jelképet értenek, amelyet Isten állított elénk avégre, hogy általa a hitünk bizonyosságát növelje, - akkor alaposan a cél mellé találtak; ha a "jegyet" egyszerűen úgy értik, mint ami hasonlatúl
szolgál, akkor ki fogom mutatni: milyen kitűnő nyomon járnak. - Pál azt mondja, hogy amint "csillag a csillagtól különbözik dicsőségre nézve, éppenígy a halottak feltámadása is". (332) Íme, egy sákramentum! Krisztus azt mondja: "Hasonlatos a mennyeknek országa a mustármaghoz." (333) Íme, megint egy sákramentum. Továbbá: "Hasonlatos a mennyek országa a kovászhoz." (334) Íme, már a harmadik. Esajás azt mondja: "Íme, az Úr, mint pásztor, nyáját úgy legelteti." (335) Íme, a negyedik. Más helyen: "Az Úr, mint egy hős, kijö." (336) Íme, az ötödik. Es hol van ennek vége vagy határa? Ezen az alapon nem maradna már semmi sem, ami ne volna sákramentum. Ahány kép és hasonlat csak van a Szentírásban, annyi sákramentum is volna. Sőt még a tolvajlás is sákramentum volna, hiszen meg van írva, hogy "az Úrnak napja úgy jő el, mint a tolvaj éjjel." (337) Ki bírhatná ki ezeket az álbölcseket, akik ugyanilyen oktalanul csacsognak? Azt persze elismerem, hogy valahányszor szöllőtőt látunk, nagyon jó az emlékezetünkbe idéznünk azt, amit Krisztus mond: "Én vagyok a szöllőtő, ti a szöllővesszők, az én Atyám a szöllőműves." (338) Valahányszor pásztor kerül az útunkba nyájával, jó, ha eszünkbe jut az is: "Én vagyok a jó pásztor. Az én juhaim hallják az én szómat." (339) Azonban, ha valaki az ilyen hasonlatokat a sákramentumok közé akarná számlálni, azt a bolondok házába kellene küldeni. (340)
Azonban előhozakodnak Pálnak azon szavaival, amelyekben szerintük a sákramentum névvel van illetve a házasság: "Aki szereti az ő feleségét, önmagát szereti. Mert soha senki az ő tulajdon testét nem gyűlölte, hanem táplálgatja és ápolgatja azt, miképen az Úr is az Ő egyházát. Mert az Ő testének tagjai vagyunk, az Ő testéből és az ő csontjaiból valók. Annakokáért elhagyja az ember atyját és anyját, és ragaszkodik az ő feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Felette nagy titok ez, de én a Krisztusról és az egyházról szólok." (Ef. 5:28-32.) Amit Pál itt szentséges "titoknak" nevez, mi egyéb az, mint más néven sákramentum? - Azonban így bánni a Szentírással annyi, mint összezavarni a mennyet és a földet. Pál, hogy megmutassa, milyen különös szeretettel kell a férjeknek a feleségüket körülvenniük, Krisztust állítja eléjük példa gyanánt. Azt akarja ugyanis, hogy minden ember ugyanolyan érzéssel legyen a maga felesége iránt, mint amilyen gyengédséggel Krisztus is kiárasztotta szerelmét az egyházra, amelyet magának eljegyzett. Azután következik az, hogy aki a feleségét szereti, önmagát szereti, mint ahogy Krisztus is szerette az egyházat. Továbbá, hogy meg-
mutassa, miként szerette Krisztus az egyházat, mintha Önmagát szeretné, sőt miként lett eggyé az Ő menyasszonyával, t. i. az egyházzal: reávonatkoztatja azt, amit a Mózes könyvében Ádám mond önmagáról. Amikor ugyanis Isten odavezette eléje Évát, akiről tudta, hogy az ő oldalbordájából teremtetett, így szólt: "Ez már csontomból való csont és testemből való test". (I. Móz. 2:23.) Ugyanez a dolog teljesedett be lelkileg Krisztusban és mibennünk, - hirdeti Pál, amikor azt mondja, hogy az Ő testének tagjai vagyunk, az Ő testéből és csontjaiból valók, és ekképen Övele egy test vagyunk. Végül hozzáfűzi ezt a felkiáltást: "Felette nagy titok ez!" És hogy senkit a kettős értelem félre ne vezethessen, kijelenti, hogy nem a férfi és az asszony testi kapcsolatáról beszél, hanem Krisztusnak és az egyháznak lelki frigyéről. És valóban, nagy titok az, hogy Krisztus elszenvedte bordájának a kivételét, hogy abból mi formáltassunk; vagyis hogy Ő, az erős, gyengévé akart lenni, hogy az Ő ereje a mi erősségünkké váljék, hogy többé ne csak mi magunk éljünk, hanem Ő éljen mibennünk. - A "titok" szó kápráztatta el őket, ami ezen a helyen a latin fordításban "sacramentum"-mal van kifejezve. De hát nem borzasztó dolog, hogy az ő tudatlanságukért az egész egyháznak kell meglakolnia? Pál a görög "mysterion" (341) kifejezést használta; a latin fordító, bár meghagyhatta volna ugyanezt a kifejezést is, amely nem szokatlan a latin füleknek sem, vagy fordíthatta volna "arcanum"-nak is, mégis jobbnak látta "sacramentum"-mal visszaadni, azonban ez alatt ő sem értett egyebet, mint amit Pál görögül a "mysterion "-nal akart mondani. Csak rajta, ócsárolják most nagy garral a nyelvtudományt, ha már ebbeli tudatlanságuk miatt ilyen egyszerű és mindenki előtt nyilvánvaló dologban is oly sokáig és oly szégyenletesen félrebeszéltek! De miért helyeznek éppen csak ezen az egy ponton olyan nagy súlyt a "sacramentum" szóra és miért siklanak el felette egyebütt szinte észrevétlenül? Hiszen a Timótheushoz írott első levélben is (I. Tim. 3:16.) ezt használja az általánosan elterjedt latin fordítás, sőt ugyanannak az Efézusiakhoz írott levélnek más helyén is (Ef. 3:3. 9.), (342) - mindig a "mysterion" értelmében.
Ám bocsássuk meg nekik ezt a tévedést, - de akkor legalább ne legyenek feledékeny hazugok! Mert a házasságot egyszer a sákramentum méltóságára felmagasztalni, másszor meg tisztátalanságnak, fertőzetnek és testi szennynek nevezni, - mekkora köpenyegforgató léhaság! Milyen képtelenség sákramentumtól elzárni a papokat! Ha azt állítják, hogy nem a sákramentumtól vannak el-
zárva, hanem a testi egyesülés vágyától, - ezzel ugyan nem bújnak ki előlem. Mert hiszen ők maguk tanítják, hogy a testi egyesülés is hozzátartozik ehhez a sákramentumhoz, sőt éppen ebben ábrázolódik ki az az egység, amely Krisztus között és miközöttünk az emberi természet azonossága által fennáll, mert hiszen a férfi és az asszony a testi egybekelés által lesz "egy testté". (Sent. lib. 4. dist. 27. c. 4. és Decr. causa 27, quaest. 2. "Cum societas" c., továbbá ugyanott "Lex divinae" c.) (343)
Némelyek közülük ugyan két sákramentumot is találnak itt: az egyik Istennek és a léleknek kiábrázolása a vőlegényben és menyasszonyban, a másik Krisztusé és az egyházé a férjben és feleségben. De bármint legyen is, a testi egybekelés mindenesetre sákramentum előttük, amelytől tehát egyetlen keresztyént sem volna szabad elzárniuk, ha csak annyira össze nemi illők a keresztyének sákramentumai, hogy együtt meg nem férhetnek. Van még egy másik képtelenség is Őméltóságáik gondolkozásában. Azt állítják, hogy a sákramentumban a Szent Lélek kegyelme közöltetik; a házastársak egybekelését sákramentumnak mondják, és mégis tagadják, hogy az egybekelésben valaha is jelen volna a Szent Lélek. (Sent. lib. 4. dist. 33. c. 2. és Decr. causa 27. quaest. 2. "Quicquid" c. skk.) (344) És hogy az egyházzal ne csak valami egyszerű játékot űzzenek, a tévelygéseknek, hazugságoknak, csalásoknak, hitványságoknak milyen hosszú sorozatát fűzték még hozzá ehhez az egy tévelygéshez! Szinte azt mondhatnók, hogy a házasságnak sákramentummá nyilvánításával csak ürügyet kerestek, amely mögött meghúzódhatnak fertelmességeik. Mihelyt ugyanis ezt egyszer el tudták fogadtatni, magukhoz ragadhatták a házassági ügyekben való illetékességet, - hiszen lelki dolog volt, amelybe világi bírák nem szólhatnak bele. Ekkor aztán törvényeket szabtak, amelyekkel megerősíthették a maguk zsarnoki uralmát, de amelyek egyrészt Isten előtt nyilvánvalóan szentségieknek, másrészt az emberekkel szemben is a legigazságtalanabbak, - mint pl.: hogy serdülőknek a szüleik beleegyezése nélkül kötött házassága azért érvényes és jogerős marad; (345) hogy rokonok hetedíziglen nem köthetnek egymással törvényes házasságot és ha kötöttek, az felbontandó, a rokonsági fokozatokat pedig minden nép törvényeitől és még a Mózes rendelkezéseitől is eltérően állapítják meg; (346) hogy az a férfi, aki házasságtörő feleségétől elvált, mást nem vehet el; (347) hogy a keresztkomaságban levők egymással házasságra nem léphetnek; (348) hogy hetvenedvasárnaptól a husvét utáni vasárnapig, a Szent János
napja előtti három héten át, és ádventtől vízkeresztig házasságok nem köthetők; (349) és számtalan hasonló dolgot, amit elsorolni hosszú volna.
Ki is kell már végre keverednünk ebből a piszokfészekből, amelynél máris hosszasabban időzött el a tárgyalásunk, mint kedvünk telhetett benne. Valami keveset azonban, azt hiszem, mégis elértem azzal, hogy az oroszlánbört, legalább valamennyire, lehúztam ezekről a szamarakról.