VI. FEJEZET
A KERESZTYÉN SZABADSÁGRÓL,
AZ EGYHÁZI HATALOMRÓL ÉS
AZ ÁLLAMI KORMÁNYZATRÓLMost már vegyük tárgyalás alá a keresztyén szabadság kérdését, amelynek tisztázását semmiképen nem mellőzheti az, aki az evangéliumi tan summájának rövid foglalatban való előadására vállalkozik. Ez a kérdés rendkívül nagy fontossággal bir és ha ebben a dologban nem látnak tisztán az emberek, akkor a lelkiismeretük úgyszólván semmihez sem mer kételkedés nélkül hozzáfogni, sok dologban habozik és meg-megriad, folyton bizonytalankodik és retteg. De mi erre az utolsó helyre hagytuk a részletesebb megtárgyalását (bár futólag már fentebb is érintettük). Mert mihelyt felmerül a keresztyén szabadságnak csak a megemlítése is, azonnal forrongásba jutnak az indulatok, vagy esztelen vágyak ébredeznek, hacsak idejekorán útját nem vágja az ember azoknak a zabolátlan hajlamoknak, amelyek a máskülönben legjobb dolgot is a leggonoszabbul megrontják. Egyesek ugyanis ennek a szabadságnak az ürügye alatt elvetnek minden Isten iránti engedelmességet és féktelen szabadosságra ragadtatják magukat, mások viszont fel vannak háborodva, mert azt hiszik, hogy most már vége lesz minden fegyelemnek, rendnek és erkölcsi megkülönböztetésnek. Ilyen nehézségektől körülvéve, mit tegyünk már most? Vajjon azzal vágjuk-e el az útját az effajta veszedelmeknek, hogy búcsút mondjunk a keresztyén szabadságnak? Ámde jól tudjuk, hogy aki nem ragaszkodik hozzá, az sem Krisztust, sem az Evangélium igazságát nem ismerte meg igazán. Arra kell tehát inkább törekednünk, hogy az igaz tannak ez a lényeges eleme háttérbe ne szoruljon s ugyanakkor mégis elejét vegyük azoknak a képtelen ellenvetéseknek, amelyek ezen a ponton elő szoktak állani.
A keresztyén szabadság, legalább az én véleményem szerint,
három dologból áll. Az első ez: amikor arról van szó, hogy az ember az Isten előtt való megigazulása tekintetében mibe vesse bizodalmát, akkor a hívők lelkiismerete fölébe kell hogy emelkedjék a törvénynek és túl kell hogy tegye magát rajta, nem is gondolva többé a törvény alapján való megigazulásra. Mivel ugyanis a törvény, amint már egyebütt kimutattuk, senkit sem ismer el igaznak, vagy elesünk a megigazulásnak minden reménységétől, vagy fel kell oldatnunk a törvény alól, - még pedig úgy, hogy a cselekedetek többé már számba se jöjjenek. Mert aki úgy véli, hogy akár csak valamicske cselekedetet neki is fel kell mutatnia, hogy a megigazulást elnyerhesse, az nem állapíthatja meg ennek sem mértékét, sem határát, hanem az egész törvény megtartására kötelessé tette magát. Ezért hát, amikor a megigazulásról van szó, a törvényről egy szót sem ejtve és a cselekedeteink gondolatát teljesen félretéve, egyedül az Isten irgalmát kell átölelnünk és szemünket saját magunkról elfordítva egyedül a Krisztusra kell tekintenünk. Mert nem az a kérdés itt, hogyan lehetünk igazak, hanem az, hogy bűnös és méltatlan létünkre mégis hogyan tekinthet minket Isten igazaknak? Ha efelől valamelyes bizonyosságot akar elnyerni a lelkiismeret, akkor a törvényt egyáltalán nem szabad szóhoz jutni engednie. És ebből senkinek sincs joga azt a következtetést levonni, 'hogy a hívőkre nézve feleslegessé vált a törvény, mert hiszen továbbra is szakadatlanul tanítja, buzdítja, ösztönzi őket a jóra, még ha az Isten ítélőszéke előtt nem juthat is szóhoz a lelkiismeretükben. Ez két egészen különböző dolog ugyanis s azért mindig becsületesen és gondosan meg is kell egymástól különböztetnünk. A keresztyének egész életének az istenfélelem gyakorlásában kell állania, mert hiszen arra hívattak el, hogy szentek legyenek. (Ef. 1:4.) A törvény szerepe abban van, hogy erre a hivatásukra emlékeztetve őket, ébren tartsa bennük a szentségre és ártatlanságra való igyekezetét. De ha a lelkiismeret afelől nyugtalankodik, hogyan találhat kegyelmet Istennél, hogyan adhat számot neki és milyen bizodalommal állhat meg előtte, ha majd ítéletre szólítja, - akkor nem szabad arra tekintenie, mit követel a törvény, hanem egyedül Krisztust kell odaállítania a maga igazságáúl (iustitia), aki a törvény legtökéletesebb betöltését is felülmúlja. E kérdés körül forog a Galatákhoz írott levélnek úgyszólván az egész tartalma. Mert hogy azok, akik szerint Pál itt csak a ceremóniáktól való szabadságért hadakozik, mind sületlen magyarázói a Szentírásnak, - az világosan kimutatható a bizonyítékúl kínálkozó helyekből. Ilyenek pl. ezek: "Krisztus váltott meg
minket a törvény átkától, átokká lévén érettünk"; vagy: "A szabadságban, amelyre minket Krisztus megszabadított, álljatok meg és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával. Ímé, én Pál mondom néktek, hogy ha körülmetélkedtek, Krisztus nektek semmit nem használ. Aki körülmetélkedik, köteles az egész törvényt megtartani. Elszakadtatok Krisztustól. Akik a törvény által akartok megigazulni, a kegyelemből kiestetek." (Gal. 3:13. - 5:1-4.) Ezekben nyílván valami nagyobb dologról van szó, mint pusztán a ceremóniáktól való szabadságról.
A keresztyén szabadság második eleme, - amely az előbbitől függ, - abban áll, hogy a lelkiismeret ne mintegy a törvény kényszerétől szorítva tartsa meg a törvényt, hanem magának a törvénynek igájától felszabadulva, önként engedelmeskedjék az Isten akaratának. Mivel ugyanis mindaddig, amíg csak a törvény uralma alatt áll, szüntelen rettegésben vergődik, sohasem lesz képes az Istennek gyorsan és készségesen engedelmeskedni, amíg csak el nem nyerte ennek a szabadságnak az ajándékát. Egy példával röviden és világosan megértethetjük, mire utalunk ezzel. A törvény azt parancsolja, hogy szeressük a mi Istenünket teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes erőnkből. (350) Hogy ezt megtehessük, előbb minden más érzéstől és gondolattól meg kell üresítenünk a lelkünket, minden vágytól meg kell tisztítanunk a szívünket és erre az egy dologra kell összpontosítanunk és egyesítenünk minden erőnket. Ettől a céltól nagyon messze elmaradnak még azok is, akik másoknál sokkal messzebbre haladtak előre az Úrnak útján. Hiszen bár szívből és őszinte lélekkel szeretik Istent, a szívüknek és lelküknek még mindig nagy részét elfoglalva tartják a testi kívánságok, amelyek hátráltatják és akadályozzák őket abban, hogy sietve haladhassanak az Isten felé. Nagy igyekezettel törekszenek ugyan előre, de erejüket a test részben megbénítja, részben a maga számára vonja el. Mit csináljanak ebben a helyzetben, amikor érezniök kell, hogy távolról sem töltik be a törvényt? Akarják, óhajtoznak rá, igyekeznek, - de nem olyan tökéletesen, ahogy kellene. Ha a törvényre tekintenek, azt kell látniuk, hogy akármilyen cselekedethez kezdenek is, vagy akármilyent forgatnak is szándékukban, arra átok van kimondva. És nem ámíthatja magát senki sem azzal az okoskodással, hogy azért, mert tökéletlen valamely cselekedete, még nem mindenestől fogva rossz, és hogy ennélfogva az, ami jó benne, mégis csak kedves az Isten előtt. A törvény ugyanis tökéletes szeretetet követel és ezzel minden tökéletlenséget kárhoztat. Vegye hát szem-
ügyre az ember azt a cselekedetét, amelyet részlegesen jónak akart elismertetni, és rá fog jönni, hogy már éppen annálfogva, hogy tökéletlen, megszegése a törvénynek. Íme, így esik minden cselekedetünk a törvény átka alá, ha egyszer a törvény mértéke alá vonjuk. Hát akkor hogyan buzduljon neki készségesen a szerencsétlen lélek az olyan cselekedetnek, amelyről tudnia kell, hogy csak átkot vonhat vele magára? Ellenben, ha a törvénynek ez alól a szigorú követelménye alól, vagyis inkább általában a törvénynek rideg uralma alól felszabadulva azt hallja a lélek, hogy az Isten atyai szelídséggel szól hozzá, akkor boldogan és nagy sietséggel fog hívására felelni és fogja vezetését követni. Egyszóval azok, akik a törvény igája alatt szoronganak, olyanok, mint a szolgák, akiknek minden napra bizonyos munkát szab ki az uruk. Az ilyenek ugyanis azt hiszik, hogy semmit sem értek el és nem is mernek uruk színe elé kerülni, ha a megkövetelt mennyiségű munkát le nem rótták. A fiak ellenben, akiket atyjuk nagylelkűbb és gyengédebb bánásmódban részesít, nem félnek őneki elkezdett és félbemaradt munkájúkat is bemutatni, még ha abban valami hiba volna is, mert bíznak abban, hogy kedves lesz előtte az engedelmességük és készségük, még ha nem tudták is egészen pontosan elvégezni azt, amit akartak. Ilyeneknek kell lennünk nekünk is: teljes bizalommal kell lennünk afelől, hogy szolgálatunkat, akármilyen csekélyke is és akármilyen gyarló és tökéletlen is, jótetszéssel fogja fogadni a mi legkegyelmesebb Atyánk. És erre a bizalomra felettébb nagy szükségünk is van, mert nélküle hiába fognánk akármihez is, ha egyszer az Isten nem fogad el tőlünk az Ő tiszteletére semmilyen cselekedetet, csak olyant, amelyet valóban az Ő tiszteletére cselekszünk. Ezt pedig ki tehetné meg olyan rettegések között, amikor kétséges előtte, vajjon tiszteletére szolgál-e a cselekedetünk Istennek, vagy megsértjük-e vele Öt? Ezért van az, hogy a Zsidókhoz írott levél szerzője mindazt a jó cselekedetet, ami az ótestamentumi szentekről olvasható, az ő hitüknek tulajdonítja és csupán a hitük alapján értékeli. (Zsid. 11:4-37.) Erről a szabadságról van egy nagyon világos mondása Pálnak a Rómaiakhoz írott levélben (Róm. 6:12-14.), ahol úgy érvel, hogy ne uralkodjék felettünk a bűn, mert nem vagyunk a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt. Mivel ugyanis arra buzdította a hívőket, hogy "ne uralkodjék a bűn az ő halandó testükben, hanem szánják oda magukat az Istennek, mint akik a halálból életre keltek, és az ő tagjaikat igazságnak fegyvereiül az Istennek", és ők erre azt az ellenvetést tehették volna, hogy még mindig ebben a bűnös kíván-
ságokkal teli testben élnek és magukban hordozzák a bűnt: vigasztalásul emlékezteti még őket a törvény alól való szabadságukra, mintha ezt mondaná: ha nyilván érzik is, hogy bennük a bűn még nem halt meg és az igazság (iustitia) még nem él, azért még sincsen okuk rettegni és csüggedezni, mintha a bűnnek ilyen maradványaival szüntelen haragra ingerelnék maguk ellen az Istent, mert hiszem a kegyelem által szabadonbocsáttattak a törvény uralma alól, hogy cselekedeteik többé ne annak a mértéke alapján ítéltessenek meg. Akik pedig ebből azt a következtetést vonják le, hogy tehát vétkezzünk, mert nem vagyunk a törvény alatt, azok értsék meg, hogy rájuk ez a szabadság egyáltalán nem vonatkozik, mert annak az a célja, hogy a jóra buzdítson fel minket.
A harmadik alkotóelem az, hogy olyan külső dolgokban, amelyek önmagukban véve sem nem jók, sem nem rosszak, (351) semmilyen vallásos megkötöttséget ne érezzünk Isten előtt, hanem szabad tetszésünk szerint éljünk velük, vagy mellőzzük őket. Ennek a szabadságnak az ismeretére is felettébb nagy szükségünk van. Különben soha sincs nyugta a lelkiismeretünknek, sem a babonáskodásnak nincs határa. Sokan manapság oktalanságnak tartják, hogy mi vitákat támasztunk a húsevés szabadságáról, az ünnepek megtartásának és a ruhaviseletnek szabadságáról és más hasonló - amint ők vélik - jelentéktelen semmiségekről. De ezeknek a dolgoknak nagyobb a jelentőségük, mint közönségesen gondolnák. Mert ha egyszer a lelkiismeret beleesik az ilyen hurokba, hosszú és bonyolult labirintusba került bele, amelyből aztán nem egykönnyen nyílik kivezető út. Ha valaki elkezd kételkedni afelől, hogy szabad-e neki lenből való lepedőt, inget, zsebkendőt, abroszt használnia, akkor nemsokára már a kender felől sem lesz biztos és végre még a kócz felől is kétségek fognák támadni benne. Mert töprengeni fog magában: vajjon nem étkezhetnék-e abrosz nélkül is és nem lehetne-e el zsebkendő nélkül is? Ha valaki a már kissé is finomabb ételt is helytelen dolognak tartja, végűi még a mindennapi kenyeret és a közönséges eledeleket sem fogja nyugodtan megenni Isten színe előtt, mert arra fog gondolni, hogy még silányabb táplálékkal is fent tudná tartani a testét. Ha valaki aggodalmaskodik a zamatosabb borral szemben, később már az eceteset sem fogja jó lelkiismerettel meginni, sőt végűl még a jobbízű és tisztább vízhez sem mer majd hozzányúlni. Szóval odajut végre, hogy - amint mondják - még az útjában fekvő szalmaszálon sem mer átlépni. Nem valami mellékes kérdés körül folyik ugyanis itt a vita, -
hanem arról van szó, vajjon az Isten, akinek akaratát kell követnünk minden szándékunkban és tettünkben, akarja-e, hogy mi ezekkel a dolgokkal éljünk? Emiatt némelyeket a kétségbeesés sodor bele az elkerülhetetlen romlásba, mások viszont semmibe véve Istent és félredobva az Ő tiszteletét, erőszakkal törnek maguknak utat minden akadályon át. Aki ugyanis ilyen kételyekbe belebonyolódott, az, bármerre forduljon is, mindenütt lelkiismereti botránkozásokba ütközik bele. "Tudom" - mondja Pál (Róni. 14:14. 22- 23.), - "hogy semmi sem tisztátalan önmagában, hanem bármi annak tisztátalan, aki tisztátalannak tartja". Ezzel azt mondja, hogy minden külső dolog a mi szabadságunknak van alávetve, csak legyünk biztos tudatában az Isten színe előtt e mi szabadságunk értelmének. De mihelyt valamiképen kétségeket ébreszt bennünk a babonás vélekedés, megfertőzöttekké válnak számunkra olyan dolgok is, amelyek magukban véve tiszták volnának. Ezért hozzáteszi: "Boldog, aki nem kárhoztatja magát abban, amit helyesel. Aki pedig kételkedik, ha eszik, kárhoztatva van, mert nem hitből eszik. Ami pedig hitből nincs, bűn az."
Akik ilyen veszedelmek között azzal mutatják meg a maguk nagyobb merészségét, hogy ők mégis nyugodtan meg mernek tenni mindent, azok nemde elfordulnak ezzel Istentől? Viszont, akiket mélyebben áthat valamelyes istenfélelem, azokat, mivel maguk is kénytelenek sok mindent megtenni, amit a lelkiismeretük ellenez, a félelem veri le és teszi tönkre. Az ilyen emberek Istennek ajándékait nem tudják hálaadással élvezni, pedig - amint Pál hirdeti (I. Tim. 4:4.), - azok csakis így szenteltetnek meg a mi használatunkra. Értem pedig ez alatt azt a szívből jövő hálaadást, amely Istennek kegyességét és jóságát ismeri el az Ő adományaiban. Mert sok ember belátja ugyan, hogy az Isten javai azok, amelyekkel él és dicséri is Istent az Ő műveiben, de mivel nincs meggyőződve arról, hogy Isten azokat az ő számára is adta, hogyan adhatna értük hálát Istennek, mint azok ajándékozójának? Egyszóval, láthatjuk, hogy mire irányul ez a szabadság, - arra t. i., hogy az Isten ajándékait minden lelkiismereti kétség és minden lelki nyugtalanság nélkül használjuk fel, amire felhasználnunk Ő adta azokat, és ebben a bizodalomban legyen a lelkünknek békessége Ővele és legyen hálás tudatában az Ő hozzánk való jóvoltának. Azt pedig gondosan szem előtt kell tartanunk, hogy a keresztyén szabadság minden részében lelki dolog és abban rejlik az egész jelentősége, hogy az emberek félelmeskedő lelkiismeretét az Isten előtt megnyugtatja, - akár
bűneik bocsánata felől kétségeskednek és nyugtalankodnak, akár azért aggódnak, vajjon kedvesek lehetnek-e Isten szemében a mi tökéletlen és a vétkes testiségünktől beszennyezett cselekedeteink, akár a "közömbös" dolgokkal való élés okoz nekik gyötrődést. Ezért hát hamisan értelmezik azok, akik a maguk kívánságainak ürügyéül használják fel és az Isten jó adományaival a maguk bűnös vágyai szerint élnek vissza, - valamint azok is, akik szerint ez a szabadság csak akkor ér valamit, ha az emberek szeme előtt érvényesíthetjük, és akik úgy élnek vele, hogy semmilyen tekintettel nincsenek erőtlenebb testvéreikre.
A mi korunkban nagyobb mértékben fordul elő az előbbi fajta bűn. Úgyszólván senki sincs, aki, ha vagyoni helyzete a költekezést megengedi, lakomák rendezése, a test ápolása, házak építése terén ne találná kedvét a pazarló fényűzésben; aki mindenféle pompa kifejtésével ne akarná a többieket felülmúlni; és aki ne tetszelegne magának csodamódra fényes előkelőségében. És mindezt a keresztyén szabadság ürügye alatt védelmezik. Azt mondják, hogy ezek "közömbös" dolgok. Elismerem, - de csak, ha az ember közömbösen él velük. Ellenben mihelyt valaki nagy mohósággal kívánkozik rájuk, gőgösen kérkedik velük és tékozolva dúskálkodik bennük, ezek által a vétkek által beszennyeződnek. A "közömbös" dolgok tekintetében nagyon jó megkülönböztetést tesz Pálnak az a mondása (Tit. 1:15.), hogy "minden tiszta a tisztáknak; de a megfertőztetetteknek és hitetleneknek semmi sem tiszta, hanem megfertőztetett azoknak mind elméjök, mind lelkiismeretök." Miért kárhoztatja ugyanis a Szentírás a gazdagokat, akik "elvették az ő vigasztalásukat", akik "beteltek", akik "most nevetnek", akik "elefántcsont-pamlagon hevernek", akik "mezőt foglalnak a mezőkhöz", akiknek "citera, lant, dob, síp és bor van lakodalmukban"? (Luk. 6:24-25. - Am. 6:4. - És. 5:8-12.) Hiszen az elefántcsont, az arany, és egyéb kincsek mind az Isten jó teremtményei, amelyeknek emberi felhasználása megengedett dolog, sőt amelyeket az Isten gondviselése egyenesen erre rendelt. Aztán a nevetés, a jóllakás, a régebbi vagy öröklött birtokokhoz újaknak szerzése, a zenei összhangban való gyönyörködés, a borivás is mind olyan dolog, ami sehol sincs eltiltva. Ez igaz; azonban, ha a bőség módot ad rá, az élvezetekben tobzódni és elmerülni, az elmét és a lelket a jelen gyönyöreivel megrészegíteni és mindig újakra áhítozni, - ez már nagyon távol áll az Isten adományainak helyes használatától. Hagyják hát el a mértéktelen mohóságot,
hagyják el a határtalan tékozlást, hagyják el a hivalkodást és a gőgöt, - akkor majd tiszta lelkiismerettel tisztán élhetnek az Isten adományaival!
Ha ezt a józanságot megtanulja a lélek, akkor megtalálta a dolgokkal való helyes élésnek szabályát is. Akiből viszont hiányzik ez a mérséklet, az a köznapi és egyszerű élvezeteket is túlzásba viszi. Mert jól mondják: gubában és nyers darócban is lakhatik bíborban hivalkodó lélek, a patyolat és a bíbor meg sokszor igénytelen alázatosságot rejteget. Mindenki éljen tehát a maga sorsához mérten, akár szűkösen, akár középszerűen, akár bőségben, de úgy, hogy el ne felejtse: mindnyájunkat azért táplál az Isten, hogy éljünk, nem pedig azért, hogy dobzódjunk; és a keresztyén szabadság törvényét mindenki abban lássa, ha Pállal együtt (Fil. 4:11-12.) megtanult "azokban, amelyekben van, megelégedettnek lenni", ha "tud megaláztatni is, tud bővölködni is", ha "mindenben és mindenekben ismerős a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is".
De igen sokan azzal is vétkeznek, hogy szabadságukkal nyakra-főre és meggondolatlanul élnek, mintha attól függene annak érvényessége és sértetlensége, hogy az emberek szeme láttára, élnek-e vele. A szabadsággal való ilyen oktalan éléssel aztán gyakran megbotránkoztatják az erőtlen testvéreiket. Láthatsz manapság embereket, akik azt hiszik: csak akkor lehetnek biztosak a maguk szabadsága felől, ha pénteki húsevéssel is birtokukba veszik azt. A pénteki húsevés ellen nincs kifogásom, - de az ilyen gondolkozást ki kell irtanunk a lelkekből. Tudniuk kell ugyanis, hogy szabadságuk által nem az emberekkel szemben, hanem Istennel szemben jutottak új helyzetbe, és hogy ez a szabadság éppúgy vonatkozik a maguk megtartóztatására is, mint a dolgokkal való élésre. Ha megértették, hogy az Isten előtt teljesen mindegy, vajjon húst esznek-e vagy tojást, tarka ruhában járnak-e vagy feketében, - akkor ez teljesen elég. Ezzel már fel van oldozva a lelkiismeretük, amelynek a szabadságnak ez az ajándéka szánva volt. Ha tehát ettől kezdve az életük végéig megtartóztatnák is magukat a húsevéstől, és ha mindig ugyanabba a színbe öltöznének is: ez a szabadságukat egyáltalán nem csorbítaná. Sőt éppen azért volnának szabadok, mert szabad lelkiismerettel gyakorolnák a megtartóztatást. De nagyon veszedelmes hibába esnek azzal, hogy mit sem törődnek a testvéreik gyengeségével, amelyet pedig annyira szívünkön kell viselnünk, hogy meggondolatlanul semmit se tegyünk, ami őket megbotrán-
koztathatná. Ugyanakkor az is fontos dolog, hogy az emberek előtt is érvényesítsük a magunk szabadságát. Ezt elismerem; azonban a legnagyobb óvatossággal kell ebben mértéket tartanunk, hogy le ne rázzuk magunkról az erőtlenek gondját, amelyet olyan nagyon a lelkünkre kötött az Úr.
Hadd szóljak tehát itt néhány szót a botránkozásokról, - arról, hogy milyen megkülönböztetést kell tenni közöttük, melyektől kell óvakodni, viszont melyekkel nem kell törődni, amiből azután megállapítható lesz az is, mennyiben van helye a mi szabadságunk érvényesítésének az emberekkel szemben. Azt a szokásos felosztást, amely szerint vannak egyfelől "adott", másfelől "kapott" botránkozások, jónak találom én is, mert egyrészt nyilvánvalóan mellette szól a Szentírás is, másrészt találóan fejezi ki azt, amit jelezni akar, ha valamit tapintatlan könnyelműségből, vagy zabolátlanságból, vagy merészségből nem a maga illő rendje szerint és nem a maga helyén cselekszel s ezen a tapasztalatlanok és erőtelenek megbotránkoznak, erről a botránkozásról azt lehet mondani, hogy te okoztad, vagyis "adtad", mert hiszen a te hibádból történt, hogy ilyenfajta megütközés támadt. És általában "adott" botránkozásról beszélhetünk valamely dologgal kapcsolatban akkor, ha a hiba annak a dolognak a szerzőjében rejlik. "Kapott" botránkozásnak viszont azt nevezzük, amikor a rosszakarat vagy valamilyen szerencsétlen akadékoskodó lelkület különben kifogástalan és helyes dologba kapaszkodik bele, hogy megbotránkozzék rajta. Az ilyen esetben ugyanis senki sem "adott" megbotránkozást, csak azok "kapták", akik a dolgot ok nélkül rossz értelemben vették. Amazon az előbbi fajta botránkozáson csak a gyengék ütköznek meg, ezen az utóbbin az epés lelkek és a farizeusi nagyképűség. Ezért amazt a gyengék, emezt a farizeusok megbotránkoztatásának nevezhetjük, és szabadságunk felhasználására nézve azt a szabályt állíthatjuk fel, hogy erőtlen testvéreink fejletlenségére tekintettel kell lennünk, de a farizeusok akadékoskodására sohasem. Hogy az erőtlenek iránt mivel tartozunk, arra bőségesen reámutat Pál nem egy helyen. (Róm. 14-15:1-2.) "A hitben erőtelent fogadjátok be" - mondja. Aztán meg: "Egymást többé ne kárhoztassuk, hanem inkább azt tartsátok, hogy a ti atyátokfiának ne szerezzetek megütközést vagy megbotránkozást". És ezt folytatja aztán ugyanebben az értelemben még egyebekkel is, amiket jobb az illető helyen elolvasni, mint sorra ideiktatni. Mindent összefoglal abban, hogy "tartozunk pedig mi, az erősek, hogy az erőtelenek erőtlenségeit hordozzuk és ne
magunknak kedveskedjünk; mindenikünk tudniillik az ő felebarátjának kedveskedjék, annak javára, épülésére". Egy más helyen (I. Kor. 8:8. - 10:25-32.): (352) "De meglássátok, hogy ez a ti szabadságtok valamiképen botránkozásukra ne legyen az erőteleneknek"; továbbá: "Mindent, amit a mészárszékben árulnak, megegyetek, semmit sem tudakozódván a lelkiismeret miatt; de a tulajdon lelkiismereteteket értem, nem a másét; egyszóval olyanok legyetek, hogy meg ne botránkoztassátok se a zsidókat, se a görögöket, se az Isten gyülekezetét". Megint más helyen: "Ti szabadságra hivattatok, atyámfiai, csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak". (Gal. 5:13.) Valóban így van. Nem a mi erőtelen testvéreinkkel szemben lettünk szabadokká, mert azoknak mindenekben szolgáivá tesz bennünket a szeretet; hanem inkább azért nyertük el szabadságunkat, hogy a magunk lelkében békességünk lévén Istennel, békességesen éljünk az emberek között is. Azt ellenben, hogy a farizeusok botránkozására. mennyit kell adnunk, megtanuljuk az Úrnak szavaiból, amelyekben megparancsolja, hogy ne törődjünk a "vakoknak vak vezetőivel". (Máté 15:12-14.) A tanítványok figyelmeztették, hogy a farizeusok megbotránkoztak az Ő beszédén. Erre felelte azt, hogy ne bánják és ne is törődjenek az ő megbotránkozásukkal. Azonban az egész kérdés még mindig tisztázatlan marad, amíg nem tudjuk,, hogy kiket kell erőteleneknek tartanunk és kiket farizeusoknak?' Mert amíg ezt a megkülönböztetést nem tudjuk megtenni, nem tudom, hogy a botránkozások közepette milyen módja maradna még meg a szabadságunk felhasználásának, amit ne kísérnének a legsúlyosabb veszedelmek.
Azonban azt hiszem, Pál a lehető legvilágosabban meghatározta, - tanításával csakúgy, mint példaadásával, - mennyiben kell korlátoznunk szabadságunkat és mennyiben kell még botránkozások árán is érvényesítenünk. Timótheust, amikor maga mellévette, körülmetéltette; Titus körülmetéltetésére azonban nem volt rávehető. (Ap. Csel. 16:1-3. - Gal. 2:2-5.) Ellentétes tények, de nem azért, mintha megváltozott volna az elve és a lelkülete. A Timótheus körülmetélésében ugyanis az vezette, hogy - amint egy más helyen írja (I. Kor. 9:19-22.), - "noha mindenkivel szemben szabad volt, magát mindeneknek szolgájává tette; a zsidóknak zsidóvá lett, hogy zsidókat nyerjen meg, a törvény alatt valóknak törvény alatt valóvá, hogy a törvény alatt valókat megnyerje, a törvény nélkül valóknak törvénynélkülivé, hogy törvény nélkül való-
kát nyerjen meg, az erőteleneknek erőtelenné lett, hogy az erőteleneket megnyerje; mindeneknek mindenné lett, hogy minden módon megtartson némelyeket". Íme, ilyenkor helyénvaló a szabadság korlátozása: amikor önkéntes önmegtartóztatásunktól valamilyen hasznos eredmény várható. Hogy a Titus körülmetélését milyen meggondolásból ellenezte olyan elszántan, azt ő maga megmondja, amikor így ír: "De még a velem levő Titus sem kényszeríttetett a körülmetélkedésre, noha görög vala. Tudniillik a belopózkodott hamis atyafiakért, akik alattomban közénk jöttek, hogy kikémleljék a mi szabadságunkat, mellyel bírunk a Krisztus Jézusban, hogy minket szolgákká tegyenek, kiknek egy pillanatra sem adtuk meg magunkat, hogy az Evangélium igazsága megmaradjon számotokra". (Gal. 2:3-5.) Íme, ilyenkor van viszont szükség a szabadság megvédelmezésére: amikor az a veszély fenyeget, hogy az erőtelen lelkiismeretűeket megfosztja tőle az álapostolok zsarnokoskodása. Mindkét esetben a szeretetre kell törekedni és a felebarátunk épülését kell szem előtt tartani. "Minden szabad nékem", - mondja egy más helyen (1. Kor. 10:23-24.), - "de nem minden használ; minden szabad nékem, de nem minden épít. Senki se keresse, ami az övé, hanem kiki azt, ami a másé". Jobban már nem igazíthat el semmi, mint ez a szabály, - hogy mindig élnünk kell a szabadságunkkal, ha az felebarátunknak az épülésére szolgál, ha ellenben felebarátunknak nem válik javára, akkor le kell róla mondanunk. Vannak, akik ennek a páli bölcsességnek a színében akarnak feltűnni, amikor szabadságukról lemondanak, de úgy, hogy eszük ágában sincs ezzel a szeretet szolgálatait leróni. Csak a maguk nyugalmát akarnák ugyanis azzal biztosítani, hogy a szabadságnak még a hírét is szívesen eltemetnék, - holott pedig felebarátainknak éppúgy érdekében áll az is, hogy az ő javukra és épülésükre olykor éljünk a szabadságunkkal, mint az, hogy az ő hasznukra hellyel-közzel korlátozzuk azt. Mindazt pedig, amit a botránkozások elkerüléséről előadtam, a semleges és közömbös dolgokra kell vonatkoztatni. Azokat a dolgokat ugyanis, amelyeket kötelességünk megtenni, semmiféle botránkózástól való félelem miatt nem szabad elhagynunk. Bár itt is mindig a szeretet szavára kell hallgatnunk, de csak "a szentély küszöbéig", azaz: míg a felebarátunk kedvéért Isten ellen nem vétünk.
Nem helyeslem azoknak szertelenségét, akik bármit is csak nagy dérrel-dúrral tudnak elintézni és akik mindig szívesebben széttépnek valamit, semhogy szétfejtenék. De nem hallgatok azokra
sem, akik az istentelenségek ezerféle fajtájában példát adva másoknak, azzal áltatják magukat, hogy azért kénytelenek így cselekedni, hogy meg ne botránkoztassák felebarátaikat; mintha ezzel nem a rosszban "építenék" felebarátaik lelkiismeretét, - különösen, amikor a kigázolásnak minden reménysége nélkül örökre benneragadnak a pocsolyában! (I. Kor. 8:1.) És ezek a nyájas emberek, amikor a felebarátjuknak akár tanításukkal, akár példaadásukkal való oktatásáról van szó, azt mondogatják, hogy tejnek italával kell őt táplálni, - s ugyanakkor a legtévesebb és legveszedelmesebb nézetekkel töltik meg! Pál is beszél ugyan arról, hogy ő a korinthusiakat tejnek italával táplálta. (I. Kor. 3:2.) De ha akkor meglett volna náluk a mise, vajjon ő is áldozott volna, csakhogy tejnek táplálékával tartsa őket? Más ám a tej és más a méreg! Hazúdnak tehát, amikor azt mondják, hogy táplálják az embereket, holott a kedveskedés színe alatt kegyetlenül gyilkolják őket. De még ha megengednők is, hogy ideig-óráig helyeselhető az effajta alkalmazkodás, - vajjon meddig akarják ezzel a tejjel itatni kisdedeiket? Mert ha sohasem nőnek meg annyira, hogy legalább valami kevéske keményebb eledelt is elbírhassanak, akkor nyilvánvaló, hogy soha sem nevelték őket tejen sem.
Ha már most a szabadságnak fentebb leírt kiváltságával megajándékozott hívő lelkiismeret Krisztus jótéteményeként elnyerte azt, hogy többé semmiféle külső szabály bilincseibe nem keveredhetik olyan dolgokban, amelyekben az Isten azt akarta, hogy szabad maradjon, ezzel azt is megállapítottuk, hogy a hívő lelkiismeret minden emberi hatalom alól is felszabadult. Mert méltatlan dolog volna, hogy akár Krisztus ne nyerje el ily nagyszerű ajándékáért a hálát, akár az emberi lelkiismeret ne lássa annak hasznát. Nem is lehet eléggé nagy jelentőségűnek tartanunk azt a dolgot, amelyért Krisztus olyan nagy árat adott. Hiszen nem arannyal vagy ezüsttel, hanem tulajdon vérével fizetett érte, úgy hogy Pál nem habozik kijelenteni, hogy az Ő halálát tesszük hiábavalóvá, ha lelkünket emberek szolgálatába hajtjuk. Éppen azt fejti ki a Galatákhoz írott levelének több fejezetén át, hogy Krisztust homályosítjuk el, sőt töröljük el egészen azzal, ha a lelkiismeretünk szabadságát meg nem őrizzük; pedig bizonyos, hogy eljátszottuk azt, mihelyt megengedjük, hogy emberi végzések, törvények és szabályok bilincsei kötözzék meg. Azonban olyan dologról lévén szó, amellyel felettébb fontos tisztában lennünk, szükséges lesz hosszasabb és világosabb kifejtését adni. Mihelyt ugyanis az emberi rendelések eltörléséről
kezdünk szólani, azonnal nagy lármát csapnak egyrészt a lázongó természetűek, másrészt a rágalmazók, - mintha mi egyszerre meg akarnánk szüntetni és fel akarnánk forgatni az emberek iránti mindien engedelmességet.
Hogy tehát senki ebben a kőben meg ne botoljék, jegyezzük meg, hogy kétféle kormányzat van az emberi életben; az egyik a lelki, amely az Isten félelme és tisztelete dolgában irányítja a lelkiismeretet; a másik a világi, amely az emberek között megtartandó általános emberi és polgári kötelességekre nevel reá bennünket. Általában úgy szokták ezeket nevezni: "lelki" és "világi" uralom, ami elég találó elnevezés, mert kifejezésre jut benne az, hogy a kormányzásnak az az előbbi fajtája a lelki életre vonatkozik, az utóbbi pedig a földi élet dolgaival foglalkozik, nem az evéssel-ivással, vagy a ruházkodással ugyan, hanem azoknak a törvényeknek megállapításával, amelyek szerint az ember embertársai között becsületesen és tisztességesen élheti az életét. Az előbbinek ugyanis a lélek belsejében van a színtere, míg ez az utóbbi csupán a külső magunkviseletét fegyelmezi. Ezt a kétféle uralmat már most, amelyet így elválasztottunk egymástól, külön-külön kell közelebbről szemügyre vennünk és amíg az egyiket tárgyaljuk, el kell terelnünk és el kell vonnunk figyelmünket a másikról. Mert az ember mintegy két külön világban él, amelyekben más-más uralomnak, más-más törvényeknek van alávetve.
Mivel már most mindaz, amit fentebb a keresztyén szabadságról mondottunk, a lelki kormányzatra vonatkozik, egyáltalán nem a polgári törvények vagy törvényadók rendjével szállottunk eddigi fejtegetéseinkben harcba, hanem csak azoknak a bitorolt hatalmával, akik az egyház pásztoraiként akarnak szerepelni, valójában pedig annak legkegyetlenebb hóhérai. Ők szabnak ugyanis olyan törvényeket, amelyeket lelkieknek, a lélekre tartozóknak neveznek s amelyekről azt állítják, hogy az örök élet szempontjából szükségesek. Ezzel pedig a Krisztus uralmát támadják meg s teljesen elnyomják és megsemmisítik azt a szabadságot, amellyel Ő megajándékozta a hívők lelkiismeretét. Most nem szólok arról, milyen istentelenséget követnek el törvényeiknek a felállításával, amikor azt tanítják, hogy azok által érhető el a bűnök bocsánata és a megigazulás, vagy amikor azoknak megtartásában látják a vallás teljességét és a kegyesség lényegét. Csak azt az egyet hangsúlyozom, hogy az emberek lelkiismeretét nem szabad kényszer alá vetni olyan dolgokban, amelyekben Krisztus szabaddá tette őket, s ame-
lyekben ha nincsen szabadságuk (amint fentebb elmondottuk), nem is találhatnak békességet az Isten előtt. Egyetlen urat ismerhetnek csak el: Szabadítójukat, a Krisztust, és egyedül a szabadság törvénye által, vagyis az Evangélium szent igéje által kell kormányoztatniuk, ha azt a kegyelmet, amelyet a Krisztusban egyszer elnyertek, meg akarják tartani; semmiféle szolgaságba nem adhatják oda magukat, semmiféle bilinccsel nem engedhetik magukat megkötöztetni. Ezek az új Solonok arról regélnek ugyan, hogy az ő szabályaik "szabadság törvénye", "gyönyörűséges iga", "könnyű teher"; de ki nem látja, hogy mindez merő hazugság? Persze, hogy egyáltalán nem érzik törvényeik súlyos voltát ők maguk, akik elvetve minden istenfélelmet, a maguk törvényeit csakúgy, mint az isteni törvényt merészen és állhatatosan fitymálják. Azok ellenben, akik valamennyire komolyan törődnek a lelkük üdvösségével, távolról sem érezhetik magukat szabadoknak, amíg ezekben a kötelékekben szoronganak. Látjuk, milyen óvatosan járt el etekintetben Pál (L Kor. 7:35.), aki egyetlen dologban sem mert a lelkiismeretnek "tőrt vetni". Még pedig nem ok nélkül. Bizonyosan jól látta előre, mekkora sebet ejtene az emberek lelkiismeretén, ha azt kényszer alá vetné olyan dolgokban, amelyekben az Úr szabadságot hagyott neki. Ellenben a számát is alig lehetne megmondani azoknak a szabályoknak, amelyeket ezek a legünnepélyesebben az örök halál terhe alatt kiszabtak és, mint az üdvösséghez szükségeseket, a legszigorúbban megkövetelnek, - pedig nagyon sok van köztük olyan, amelyet rendkívül nehéz megtartani, valamennyit együttvéve meg éppen lehetetlenség: olyan nagy halmaz! Hát hogyan ne emésztődnék halálos szorongattatás és félelem gyötrelmében az, akit a nehéz kötelességeknek ekkora tömege borít el? Azok alapján tehát, amelyeket már kifejtettünk, meg kell röviden állapítanunk, hogy az Isten előtt nem kötik a lelkiismeretünket semmilyen effajta szabályok, amelyeket azért állítottak fel, hogy a lelkünk mélyén Isten előtt kötelezzenek és bennünk szent félelmet keltsenek, mintha az üdvösségünkhöz szükséges dolgokat írnának elő. Áll ez mindarra, amit ma egyházi szabálynak neveznek, és amit úgy adnak elénk, mint az Isten tiszteletének igazi és kötelező módját. Amilyen végtelen nagy a számuk, megannyi megszámlálhatatlan bilincs a lelkek fogvatartására és megkötözésére.
Hogyan tehát? Vajjon most már nincsen semmilyen egyházi hatalom sem? Sok egyszerűbb lelket ugyanis, amilyenekhez ez a könyv is elsősorban szól, ez az aggodalmas kérdés foglalkoztat.
Bizonnyal van, felelem, azonban olyan, amelyet "építésre és nem rontásra adott az Úr", amint Pál mondja (II. Kor. 10:8. - 13:10.), s amelynek birtokában azok, akik helyesen gyakorolják, nem tartják magukat semmivel sem többnek, mint Krisztus szolgáinak és az Isten titkai sáfárjainak. (I. Kor. 4:1.) Ezt a hatalmat az határozza meg helyesen, aki az Isten igéje szolgálatának nevezi, mert maga Krisztus is így írta körül a határait, amikor meghagyta tanítványainak, hogy menjenek el és tanítsanak meg minden népeket azokra, amelyeket Ő parancsolt nékik. (Máté 28:19.) Bárcsak mindig emlékezetükben tartották volna az Isten egyházának hajdani elöljárói is, a maiak is, hogy ennek a meghagyásnak a törvénye van eléjük szabva! Akkor egyfelől az igazi pásztorok számára biztosítva volna az őket megillető nagy tisztelet, másfelől nem hivalkodnának hazúg hatalmukkal az olyanok, akik az Isten népét a zsarnokokénál is rosszabb kegyetlenséggel gyötrik. Mert itt újra emlékeztetnünk kell olvasóinkat arra, amit valahol már futólag jeleztünk, hogy t. i. amikor a Szentírás bármilyen tekintélyt vagy méltóságot ruház akár a prófétákra, akár a papokra, akár az apostolokra, azt mindenestől fogva nem maguknak az illető embereknek tulajdonítja, hanem annak a szolgálatnak, amelyre ki vannak jelölve, vagy, hogy magunkat még világosabban fejezzük ki: magának az Isten igéjének, amelynek szolgálatára elhivattak. Mert, hogy rendre vegyük valamennyiüket, sem a prófétákról és a papokról, sem az apostolokról és a tanítványokról sehol sem olvassuk, hogy bármilyen felhatalmazást nyertek volna arra, hogy másként parancsoljanak, tanítsanak, vagy ítéljenek, mint csakis az Úr nevében és igéje által. Mózesről, minden próféta között az elsőről, maga az Úr megmondotta, hogy hallgassanak reá. De mi egyebet parancsolt, vagy egyáltalán mi egyebet hirdetett Mózes, mint amit maga is az Úrtől vett? Hiszen nem is tehetett másként. Az Ő prófétáit is annakidején "népek és országok fölé rendelte az Úr, hogy gyomláljanak, irtsanak, pusztítsanak, romboljanak, építsenek és plántáljanak". (Jer. 1:9-10.) De az is hozzá van fűzve mindjárt: azért, mert "az Ő igéit adta az ő szájukba". Mert a próféták közül egy sem nyitotta meg addig a száját, amíg Istennek igéit nem kapta meg. Ezért használják olyan sűrűn ezeket a kifejezéseket: "Ezt mondja az Úr", "az Úrnak terhe", (353) "az Úrnak szája szólott", "az Úrtől való látomás", "így szól a Seregek Ura". És méltán. Mert Ésajás felkiáltott, hogy ő tisztátalan ajkú. (És. 6:5.) Jeremiás megvallotta, hogy ő nem tud beszélni, hiszen még ifjú. (Jer. 1:6.) Ha ők a maguk tulajdon beszédét szó
lották volna, mi egyéb származhatott volna az egyiknek megfertőzött és a másiknak együgyű szájából, mint csak tisztátalanság és dőreség? De amikor a Szent Lélek kezdett általuk szólani, szentté és tisztává lett az ajkuk. És hogy általában mi volt a próféták szerepe, az szépen meg van írva Ezékielnél: "Embernek fia! Őrállóúl adtalak én téged Izráel házának, hogy ha szót hallasz számból, intsd meg őket az én nevemben". (Ez. 3:17.) Aki azt a parancsot vette, hogy figyeljen az Úr szájából jövő szóra, annak nemde meg van tiltva, hogy önmagától bármit is koholjon? És mi egyebet jelenthet az, hogy valaki az Úr követe, mint azt, hogy úgy szól, hogy mindig bátran állíthatja: amit hirdet, az nem a maga beszéde, hanem Istené? Ugyanezt mondja, csak más szavakkal, Jeremiás (Jer. 23:28.): "A próféta, aki álomlátó, beszéljen álmot, akinél pedig az én igém van, beszélje az én igémet igazán. Mi köze van a polyvának a búzával? - Azt mondja az Úr". - A papok felől is azt parancsolta az Úr (V. Móz. 17:8-11. - Mal. 2:7.), hogy az ő szájukból kell megtudakozni a törvény szavát. De mindjárt hozzátette ennek okát is: mert ők a Seregek Urának követei. - Fordítsuk már most az apostolok felé tekintetünket. Őket valóban sok felséges kitüntetés ékesíti, - hogy ők a világ világossága és a föld sava; hogy úgy kell hallgatni őket, mint Krisztust magát; hogy amit megkötnek vagy megoldanak a földön, az a mennyben is kötve vagy oldva van. (Máté 5:13-14. - Luk. 10:16. - Ján. 20:23.) Azonban már a nevükkel is bizonyságot tesznek róla, hogy mire szorítkozik az ő szolgálatuk felhatalmazása. "Apostoloknak", vagyis követeknek kell lenniök, akik nem fecseghetnek akármit, ami eszükbe jut, hanem annak az üzeneteit kell híven tovább adniuk, aki küldte őket. Íme, - mondotta nekik Krisztus (Ján. 20:21.), - "amiként engem küldött az Atya, én is akképen küldelek titeket". Hogy pedig Őt miként küldötte az Atya, arról egy másik mondásában tett bizonyságot (Ján. 7:16.): "Az én tudományom nem az enyém, hanem azé, aki küldött engem", - az Atyáé. Ezt a törvényt, amelyet maga Krisztus is alkalmazott magára, valóban nem tarthatták méltóságukon alul levőnek az apostolok és az apostolok utódai sem. Igaz, egészen más értelemben veendő az egyik és a másik esetben. Mert Ő, az Atya tanításának örök és egyetlen részese, aki mindig "az Atya kebelében" volt, - úgy vett az Atyától mindent, hogy a bölcsességnek és az ismeretnek minden kincse Őbenne volt elrejtve. (KoL 2:3.) Ebből a forrásból merítették a próféták is valamennyien, amit valaha is közöltek a mennyei kijelentésekből. Ádám, Noé,
Ábrahám, Izsák, Jákob és a többiek, akiket az Isten kezdettől fogva a maga ismeretére méltatott, ugyancsak ebből a forrásból merítették mindazt, amit a mennyei tudományból megtanultak. Mert ha minden időben igaz volt az (amint bizonyára igaz volt), amit Keresztelő János mond (Ján. 1:18.), hogy "az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki őt", és az, amit más helyen maga Krisztus mond (Máté 11:27.), hogy "az Atyát nem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni", - akkor az Istennek titkait hogyan foghatták volna fel az értelmükkel, vagy hogyan beszélhettek volna azokról másként, mint úgy, hogy a Fiú tanította meg őket, aki egyetlen tudója az Atya titkainak? Az Istent tehát nem ismerhették meg ezek a szent emberek, csak a Fiúban, mintegy tükör által látva Öt, s a próféták sem prófétálhattak másként az Istenről, csak ugyanennek a Fiúnak a Lelke által; vagy, - ha valaki inkább így akarja mondani, - Isten soha másképen nem nyilatkozott meg az emberek előtt, mint csakis az Ő Fia, vagyis az Ő egyetlen bölcsessége, világossága, igazsága által. Ez a bölcsesség azonban, noha sokféle módon megjelentette magát azelőtt, még mindig nem tündöklött teljes fényében. Csak amikor végül testben megjelent, akkor tárta fel előttünk teljes egészében mindazt, amit Istenről emberi értelemmel fel lehet fogni és amit Istenről tudnunk szükséges is. Mert csakugyan nem közönséges dolgot akart hirdetni az apostol (Zsid. 1:1.), amikor azt írja, hogy "az Isten sok rendben és sokféleképen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, de ez utolsó időkben szólott nekünk Fia által." Azt jelzi ugyanis ezzel, sőt világosan ki is jelenti, hogy ezután az Isten már nem fog majd ezek, majd meg azok által szólani, mint azelőtt, és nem fog próféciákhoz újabb próféciákat, kijelentésekhez újabb kijelentéseket adni, hanem minden tekintetben olyan teljes tanítást adott nekünk az Ő Fiában, hogy most már ebben kell látnunk a róla szóló utolsó és örökérvényű bizonyságtételt. Ez az oka annak, hogy az Új Testamentumnak ez a korszaka, - attól kezdve, hogy Krisztus az Ő Evangéliumának hirdetésével megjelent előttünk, egészen az ítélet napjáig, - az "utolsó órának", "utolsó időnek", "utolsó napnak" nevét viseli, amint ezt futólag már egyebütt is érintettük. Tanuljuk meg ebből, hogy megelégedve a Krisztusban nyert tanítás tökéletességével, se mi magunk ne találjunk ki azon túl semmi újat, se ne fogadjuk el, ha mások találnak ki valami ilyent. (Máté 17:5.) Nem ok nélkül való dolog tehát az, hogy amikor az Atya elküldötte hozzánk a Fiút, egészen különleges tekintéllyel fel-
ruházott Tanítónkul rendelte fölénk, megparancsolva, hogy Őt hallgassuk és senki ember fiát. Kevés szóval kötötte ugyan a lelkünkre az Ő tanítói méltóságát, amikor igy szólt (Máté 17:5.): "őt hallgassátok!", - de ebben több nyomaték és erő van, mint közönségesen gondolnók. Mert ez azt jelenti, hogy minden emberi tanítómestertől elvonva minket odaállít ez elé az egyetlen elé és megparancsolja, hogy az üdvösségre vonatkozó minden tudást egyedül Őnála keressünk, egyedül Őreá bízzuk magunkat, egyedül Őhozzá ragaszkodjunk, egyszóval, ahogy meg van írva: egyedül Őt hallgassuk.
És csakugyan: mit is várhatnánk még emberektől és mit kereshetnénk még náluk, amikor az életnek Igéje maga olyan nyilvánvalóan itt járt miközöttünk, a mi testünkben? Ha csak azt nem remélné valaki, hogy ember felülmúlhatja az Isten bölcsességét! Ellenkezőleg: minden emberi szájnak el kell némulnia, amióta egyszer Ő szólott, akiben az Atya a bölcsességnek és az ismeretnek .minden kincsét elrejtette! Még pedig szólott úgy, ahogy az méltó volt egyfelől az Isten bölcsességéhez, amely soha semmiben el nem akad, másfelől a Messiáshoz, akitől minden dolognak kinyilatkoztatását vártuk, - vagyis úgy, hogy utána már másoknak nem maradt, mit mondaniuk. (Ján. 4:25-26.) Egyedül, mondom, Krisztusnak kell szólania, míg mindenki elhallgat; egyedül Őt kell hallgatnunk, minden mást mellőzve és megvetve. Mert egyedül az Ő kiváltsága .az, hogy "úgy tanít, mint akinek hatalma van". (Máté 7:29.) És nem lehet annál találóbbat mondani, mint amit Ő maga mondott tanítványainak: "Ti pedig ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus." (Máté 23:8.) Azután is még kétszer megismétli ezt a mondást ugyanazon a helyen, hogy annál mélyebben belevésődjék a lelkükbe. Az apostolok számára tehát nem maradt más hátra, és mindmáig az ő utódaiknak sincs más dolguk, mint buzgón megtartani azt a törvényt, amellyel Krisztus körülhatárolta az ő küldetésüket, amikor azt parancsolta, hogy menjenek el és tanítsanak meg minden népeket - nem akármire, amit ők majd kényük-kedvük szerint magukban kieszelnek, hanem azokra, amelyeket Ő parancsolt nekik. (Máté 28:19.) Ennél többet nem enged meg, sem önmagának, sem másoknak, Péter apostol sem, aki nagyon jól megtanulta Mesterétől, hogy mire kapott felhatalmazást. "Ha valaki szól", - úgymond, - "mintegy Isten igéit szólja." (I. Pét. 4:11.) Mi egyéb ez, mint az emberi elme minden szüleményének eltiltása, bárkinek a fejéből származzék is, - hogy a hívők gyülekezetében csak az Isten tiszta beszéde hirdettessék és hallassék; és
minden emberi rendelkezésnek eltörlése, bármilyen rendű és rangú legyen is, hogy egyedül az Isten rendelései érvényesüljenek? Ezek azok a "lelki fegyverek" (II. Kor. 10:4-5.), amelyek "erősek az Istennek, erősségek lerontására", s amelyekkel az Isten hű vitézei "lerontanak okoskodásokat és minden magaslatot, amely Isten ismerete ellen emeltetett, és foglyul ejtenek minden gondolatot, hogy engedelmeskedjék a Krisztusnak, készen állván megbüntetni minden engedetlenséget". Íme, világosan és félreérthetetlenül meg van határozva, hogy mi az a hatalom, amellyel az egyház pásztorainak, vagy akármilyen névvel nevezzük is őket, fel kell ruházva lenniük. Az Isten igéje által ugyanis, amelynek szolgálatára és hirdetésére rendeltettek, bátran merhetnek mindent, - megalázkodásra és engedelmességre kényszeríthetik annak fenségével a világnak minden hatalmát, dicsőségét, nagyságát; parancsolhatnak általa mindenkinek, a legelsőtől kezdve el az utolsó emberig; építhetik a Krisztus házát, megdönthetik a Sátán uralmát; legeltethetik a juhokat, pusztíthatják a farkasokat; bátoríthatják és oktathatják a fogékonyakat, feddhetik, ostorozhatják, leálcázhatják az ellenszegülőket és nyakasokat; oldhatnak és köthetnek; akár villámot és mennykövet is szórhatnak; -de mindezt csak az Isten igéje által! - Ha ezt a hatalmat összehasonlítjuk azzal, amellyel mostanáig az Isten népe között azok a lelki zsarnokok hivalkodtak, akik püspököknek és lelki uraknak képzelték magukat, kitűnik, hogy bizony semmivel sincs több köze az egyiknek a másikhoz, mint Krisztusnak Béliálhoz! Először is azt kívánják, hogy az ő döntésük szerint higyjünk vagy ne higyjünk; hogy ha ők valamiről az egyik vagy a másik irányban határoztak, akkor az legyen a mi lelkünk számára biztos és elintézett dolog. Úgy, hogy ha ők valamit jóváhagytak, akkor azt mi is minden kételkedés nélkül jónak kell, hogy elfogadjuk, vagy ha valamit kárhoztattak, akkor azt mi is kötelesek vagyunk kárhozatosnak tartani. Ezért szerepelnek náluk az ilyen alapelvek: az egyháznak áll jogában hitcikkeket megállapítani; az egyház tekintélye egyenlő a Szentírás tekintélyével; nem lehet keresztyén az, aki az ő összes hittételeiket, mind az állító, mind a tagadó tartalmúakat, akár tudatos hittel, akár nem is tudva, hogy miről van szó, el nem fogadja. (353a) És még több effajta. Megkövetelik továbbá, hogy a lelkiismeretünket alájarendeljük az ő uralmuknak, hogy akármilyen törvényt hoznak is, minekünk ne legyen egyéb dolgunk, mint az engedelmeskedés. Közben pedig kényük-kedvük szerint és az Isten igéjével mit sem törődve gyártják a hittételeket, amelyek iránt aztán feltétlen hitet
követelnek, és írják a törvényeket, amelyeknek megtartását kötelezővé teszik. Pedig minden jog nélkül igénylik maguknak az új hittételek szerkesztésének és új hitcikkek megállapításának ezt a hatalmát, amelyről az imént mutattuk ki, hogy még maguktól az apostoloktól is meg volt tagadva. Ha erről még mindig nem győztük meg. őket, íme, Pál (II. Kor. 1:24.) kétségtelenül elhárította magától azt, hogy ő a korinthusiak hite felett uralkodjék, pedig az ő apostolukúl rendelte őt az Úr. Ha ő elismerte volna a tanításnak ezt a szabadságát, akkor sohasem adta volna a korinthusi gyülekezetnek azt az útasítást, hogy ha ketten vagy hárman prófétálnak, "a többiek ítéljék meg". (I. Kor. 14:29-30.) "De ha egy másik ott ülő vesz kijelentést, az első hallgasson." Eszerint tehát senkit sem kímél meg attól, hogy alája ne vesse tekintélyét az Isten igéje ellenőrzésének. De ennél még sokkal világosabb egy másik mondása (Róm. 10:17.), amellyel hitünket minden emberi hagyománytól és találmánytól függetlenné teszi, amikor azt mondja: "A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által." Ha t. i. a hit csak az Isten igéjétől függ, ha csak arra vonatkozik és csak arra támaszkodik: hol marad akkor még itt helye az emberi szónak? A törvényhozó hatalmat pedig, amelyről az apostolok semmit sem tudtak s amelyet az Isten igéje annyiszor megtagad az egyház szolgáitól, - nem tudom megérteni, hogyan merik ők az apostolok példájától eltérően és az Isten kifejezett tilalma ellenére mégis magukhoz ragadni? Hiszen lehetetlen félreérteni azt, amit Jakab ír (Jak. 4:11-12.): "Aki kárhoztatja, az ő atyjafiát, az a törvény ellen szól és a törvényt kárhoztatja. Ha pedig a törvényt kárhoztatod, nem megtartója, hanem bírája vagy a törvénynek. Egy a törvényhozó, aki hatalmas megtartani és elveszíteni." Ugyanez van megírva Ésajásnál is, bár kissé homályosabban: "Az Úr a mi bíránk, az Úr a mi vezérünk, az Úr a mi Királyunk. Ő tart meg minket!" (És. 33:22.) Jakabnál azt olvassuk, hogy élet és halál felett csak az lehet ítélő bíró, akinek hatalma van a lélek felett. Mivel pedig ilyen hatalommal senki ember fia nem rendelkezhetik, ezért hát egyedül Istent szabad elismernünk a lelkek Urának, akin kívül senkinek nincs hatalma megtartani vagy elkárhoztatni; vagy (ahogy Ésajásnak fenti szavai mondják) csak Istent ismerhetjük el királyunknak, bíránknak, törvényadónknak és megtartónknak. Péter is, amikor a pásztorokat inti az ő tisztük felől, arra buzdítja őket, hogy ne úgy legeltessék a nyájat, mint akik uralkodnak a gyülekezeteken (a "klérusokon", mondja, ami osztályrészt jelent s ami alatt itt "Isten örökségét", azaz a hívők gyü-
lekezetét érti). (354) (I. Pét. 5:1-3.) Íme, el van vágva, sőt gyökerestől ki van tépve minden olyasféle hatalom, amilyent azok igényelnek maguknak, akik az Isten igéje nélkül akarnának fölénk emelkedni. Mert olyan felhatalmazást az apostolok egyáltalán nem kaptak, amellyel a saját tudományukat vagy uralmukat biztosíthatták volna, hanem csak olyant, amellyel az Isten uralmát és az Őtőle vett tudományt magasztalhatták fel.
Hallom ugyan, mit felelnek ők a maguk igazolására: hogy az ő tanításuk nem tőlük, hanem Istentől való; hogy ők nem a saját ötleteiket eregetik világgá, hanem csak azt, amit a Szent Lélektől kaptak, adják tovább, mint közvetítők, a keresztyén népnek, amelynek kormányzását az isteni gondviselés reájuk bízta. Hozzáfűzik ehhez érveiket is, amelyekkel ezt az állítást támogatják: hogy vannak világos ígéretek, amelyekben arról biztosította Krisztus az Ő egyházát, hogy a Szent Lélek sohasem fog eltávozni belőle; hogy vannak nevezetes kijelentések, amelyekkel az Isten igéje kitüntette az egyházat, hogy t. i. az egyház szent és makulátlan, szeplő és folt nélkül való (Ef. 5:27.) és ami más egyéb még felhozható a Szentírásból ilyen értelemben. Ha tehát valaki kétségbe vonja az egyház _ tekintélyét, az nem csak az egyházzal szemben követ el vétket és tiszteletlenséget, hanem a Krisztus Lelke ellen is, akinek kétségtelen vezetése alatt áll az egyház kormányzata. Ezen az alapon parancsolta Krisztus is, hogy aki az egyházra nem hallgat, olyannak tekintessék, mint a pogány és a publikánus. (Máté 18:17.) Az ő véleményük szerint tehát abban mindenkinek meg kell egyeznie, hogy az egyház az üdvösségre tartozó dolgokban nem tévedhet. Már most szerintük, amit az egyházról el lehet mondani, az mindenestől fogva őket illeti meg. Mert vagy szilárdan állanak ők, akiknek vállain nyugszik és szilárdan állhat az egyház is, - vagy rombadől az egész egyház. Az igazságnak ugyanazzal a bizonyosságával, amellyel fel van ruházva az egyház, bírnak eszerint az egyházi zsinatok is, amelyek az egyházat igazában képviselik s amelyek, hogy ne tévedhessenek, a Szent Lélek közvetlen vezetése alatt állanak. Amikor már eddig eljutottak, mindjárt azzal is előállnak, hogy az ő hagyományaik is a Szent Lélektől származó kinyilatkozások, azokat megvetni tehát annyi, mint Istent megvetni és gonoszúl vétkezni. És hogy úgy tűnjék fel, mintha ők semmit sem tennének, amiben nem hivatkozhatnának nagy tekintélyekre, el akarják velünk hitetni, hogy szabályaiknak jó része maguktól az apostoloktól ered. Ilyenek pl. a halottakért való könyörgések és szertartásaiknak csak-
nem egész rendszere. Azt ugyanis vitán felül állónak tartják, hogy az apostolok a Krisztus mennybemenetele után is még sok olyan kijelentést vettek, amely nem foglaltatott írásba. Hiszen megmondotta nekik az Úr (Ján. 16:12-13): hogy "még sok mondani valóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok", utóbb azonban meg fogjátok tudni. És azt hangoztatják: eléggé kitűnik egy példából, mint jártak el az apostolok egyéb dolgokban is, - abból t. i, amikor összegyülekezve, zsinati végzéssel adták tudtúl a pogányokból lett keresztyéneknek, hogy meg kell tartóztatniok magukat a bálványoknak áldozott dolgoktól, a fúlva holt állattól és a vértől. (Ap. Csel. 15:2-29.)
Azonban nem fog nagy fáradságomba kerülni mindezeknek a képtelen, sőt nyílván nevetséges voltát beláttatni akárkivel, aki hajlandó velem együtt rendre szemügyre venni az egyes tételeket. Sőt még őket magukat is felszólítanám, hogy komolyan figyeljenek ide, ha bízhatnám abban, hogy tanítással bármit is el lehet érni náluk. De mivel nekik az igazság szempontjainak mellőzésével csak egy a céljuk: bármily úton-módon a maguk érdekeit védeni, - nem is fogom úgy felfogni a dolgot, mintha ővelük folytatnám a tárgyalást. Röviden csak annyit mondok, .amennyi elég ahhoz, hogy minden jóravaló és igazságra törekvő ember, - amilyeneknek tanítására vállalkoztam eleitől fogva, - kiszabadíthassa magát az ő hálóikból.
Az ilyeneket tehát óvnom kell, hogy ne hozza zavarba őket az egyházra való az a hazúg hivatkozás, amellyel az egyháznak ezek a felettébb veszedelmes és fő-fő ellenségei minden alap nélkül kérkednek. Mert ez a hivatkozásuk nem egyéb, mint amivel tudvalevőleg hajdan a zsidók takarództak, amikor az Úr prófétái vakságukért, gonoszságukért, bálványimádásukért ostorozták őket. Mert amint azok is a templomot, a szertartásokat, a papságot hánytorgatták dicsekedve, mint amelyek - az ő véleményük szerint - az egyháznak döntő súllyal bíró ismertetőjelei, ugyanúgy ezek is bizonyos külső álcákat mutatnak fel előttünk az egyház címén, holott az egyháznak azokhoz gyakran vajmi kevés köze van és nélkülük is nagyon jól ellehet. Ezért nem is kell a megcáfolásukra más érvet keresnünk, mint amellyel Jeremiás is harcolt a zsidóknak ez ellen a dőre elbizakodottsága ellen: "Ne bízzatok hazúg beszédekben, mondván: az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma ez!" - mert az Úr csak azt a helyet ismeri el a magáénak, ahol az Ő igéjére figyelnek és azt szent félelemmel megtartják. (Jer. 7:4-7.) Mert ez az
örök ismertető jel, amellyel az Úr megjelölte az Övéit: "Aki az igazságból való, hallgat az én szómra", mondotta, és ismét: "Én vagyok a jó pásztor és ismerem az enyéimet és engem is ismernek az enyéim. Az én juhaim hallják az én szómat és én ismerem őket, és követnek engem." (Ján. 18:37. - 10:1-14.27.) Valamivel előbb pedig ezt mondotta: "a juhok követik a pásztort, mert ismerik az ő hangját, idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak attól, mert nem ismerik az idegenek hangját." Mire való hát az az esztelenség, hogy mi magunk akarjuk megállapítani az egyház ismertető jeleit, amikor azt Krisztus ilyen minden kétséget kizáró jellel megjelölte? Bárhol tűnik a szemünkbe ez a jel, tévedhetetlen bizonyossággal elárulja az egyház meglétét; ahol ellenben hiányzik, ott nem marad semmi, ami az egyháznak igazi mivoltáról tanúskodhatnék. Sőt éppen ezzel lehet megkülönböztetni egymástól Jeruzsálemet és Babilont, a Krisztus egyházát és a Sátán táborát, amint Krisztus is így tett különbséget közöttük. "Aki az Istentől van", - mondotta Ő (Ján. 8:47.), - "hallgatja az Isten beszédeit; azért nem hallgatjátok ti, mert nem vagytok az Istentől valók." Egyszóval: mivel az egyház a Krisztus uralma alatt áll, Ő pedig csakis Igéje által uralkodik, maradhat-e még bármi homály atekintetben, hogy hazugság minden olyan beszéd, amely a Krisztus királyi uralmát az Ő királyi pálcája, vagyis szentséges Igéje nélkül akarná elfogadtatni velünk? Ha az álarcokat és minden külső mázt lehántva, igazán csak arra tekintünk (ami kell is, hogy legfőbb gondunk legyen, meg felettébb fontos is ránk nézve), hogy milyennek akarta Krisztus látni az Ő egyházát, hogy aztán ehhez a szabályhoz igazodjunk és alkalmazkodjunk, - akkor hamarosan meggyőződhetünk arról, hogy nem egyház az, amely az Isten igéjének határain túllépve, új törvények hozásában és újfajta vallás kieszelésében tobzódik és csapong. Hát nem örök érvényű-e ez az egyháznak egyszer megadott törvény: "Mindazt, amit én parancsolok nektek, megtartsátok, és aszerint cselekedjetek; semmit ne tégy ahhoz, és el se végy abból!" (V. Móz. 12:32.); és egy más helyen: "Ne tégy az Ő beszédéhez, hogy meg ne feddjen téged és hazúg ne légy!" (Péld. 30:6.) Ha senki nem tagadhatja, hogy Isten ezt mondotta az egyháznak, hát akkor nem nyílt lázadást hirdetnek-e Ő ellene azok, akik ilyen határozott tilalmak ellenére mégis azt hánytorgatják, hogy nekik jogukban állott az Isten igéjéhez a magukéból is hozzátenni és hozzákeverni? Miként is gondolhatnánk arra, hogy egyetértsünk az ő hazugságaikkal, amelyekkel oly nagy gyalázatot hoztak az egyházra! De azt is
jegyezzük meg, hogy mindig visszaélés az egyház nevét igényelni ott, ahol az emberi merészségnek ez az önkényessége mutatkozik,, amely nem tudja magát az Isten igéjében előírt határok között fékentartani, hanem kedve szerint csapong és a maga újításai után futkos. Nincs semmi burkolt, semmi homályos, semmi félreérthető azokban a szavakban, amelyek egyetemlegesen megtiltják az egyháznak, hogy amikor az Isten tiszteletéről és a vallás dolgairól van szó, bármit is hozzátegyen az Isten igéjéhez, vagy elvegyen abból. Máig sem erőtlenedett meg az Úr, aki már régtől fogva kijelentette, hogy semmivel sem lehet Őt úgy megsérteni, mint ha emberi találmányokkal akarják tisztelni. Ezért hangzanak el a prófétáknál azok a nevezetes szózatok, amelyeknek állandóan a fülünkben kellene csengeniük: "Nem szóltam a ti atyáitokkal és nem rendelkeztem velük, amikor kihoztam őket Egyiptom földéről, az égőáldozat és: véres áldozat felől; hanem ezekkel a szavakkal utasítottam őket; mondván: Hallgassatok az én szómra, és. én Istenetekké leszek, ti pedig az én népemmé lesztek, és mind csak azon az úton járjatok, amelyre utasítottalak titeket" (Jer. 7:22.); és ismét: "Kérve kértem a ti atyáitokat: Halljátok meg az én szómat!" (Jer. 11:7.) És más: hasonló helyeken. De elsősorban és mindenek felett nevezetes ez (I. Sám. 15:22-23.): "Vajjon kedvesebb-e az Úr előtt az égő- és véres áldozat, mint az Úr szava iránt való engedelmesség? Ímé, jobb az engedelmesség a véres áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérénéi. Mert, mint a varázslásnak bűne, olyan az engedetlenség, és bálványozás és bálványimádás az ellenszegülés." Ebből világosan következik, hogy mivel mindazt az emberi találmányt, amelyet ők az egyház tekintélyével akarnak megvédeni, lehetetlen az istentelenség vádja alól tisztázni, ennélfogva nem is lehet azt az egyház számlájára írni. Ezért hát mi nyíltan síkra is szállunk az emberi hagyományoknak az ellen a zsarnoki rendszere ellen, amelyet az egyházra való nagyképű hivatkozással ránk akarnak erőszakolni. Mi ugyanis az egyházzal nem csúfondároskodunk, amint ezt ellenségeink gonoszul hazudják rólunk, hogy gyűlöletet szítsanak ellenünk; hanem az engedelmességet magasztaljuk benne, amelynél nagyobb dicséret nem is érheti. Sőt éppen ők maguk követnek el durva sértést az egyház ellen azzal, hogy úgy tekintik, mint az ő Ura ellen lázadót, amikor azt képzelik róla, hogy túlment azon a határon, amelyet az Isten igéje szabott eléje. Arról nem is szólok, hogy milyen nagy orcátlanság, megfelelő rosszakarattal párosultan, mindig csak az egyház hatalmáról szavalni és ugyanakkor mélyen
hallgatni arról, hogy milyen parancsot adott neki az Úr és milyen engedelmességgel tartozik az Úr parancsának. Pedig ha az a szándék tölt el minket, amint illő is, hogy az egyházzal összhangzásban legyünk, akkor evégből fontosabb volna éppen azt szem előtt és emlékezetben tartani, hogy mit parancsolt az Úr nékünk és az egész egyháznak, hogy egyértelműen engedelmeskedhessünk annak. Nem kétséges ugyanis, hogy az egyházzal akkor leszünk a legjobb összhangban, ha minden dologban az Úrnak engedelmeskedünk. - Ámde, mondják, az egyház felséges ígéretek birtokában van, amelyek szerint vőlegénye, a Krisztus, soha sem fogja elhagyni, hanem Szent Lelke által minden igazságra elvezérli. Hát először is: azok az ígéretek, amelyeket fel szoktak hozni, éppúgy szólnak az egyes hívő embernek is, mint a hívők népének a maga egészében. Mert amikor Krisztus azt mondotta: "Én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig" (Máté 28:20.), vagy máskor: "Én kérem az Atyát és más vigasztalót ad néktek, hogy veletek maradjon mindörökké, az igazságnak ama Lelkét, akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik és bennetek marad" (Ján. 14:16-17.), - igaz ugyan, hogy a tizenkét apostolhoz szólott, de ígéretei nem a tizenkettes csoportra vonatkoztak, hanem az egyes tanítványokra, valamint a többiekre is, akiket vagy már befogadott az Ő országába, vagy még a jövőben volt befogadandó. Amikor pedig ezeket a drága vigasztalással teljes ígéreteket úgy értelmezik, hogy azok nem vonatkoznak a keresztyének közűi senkire sem egyénileg, hanem csak az egész egyházra a maga összeségében, mi egyebet tesznek ezzel, mint hogy minden keresztyént megfosztanak a vigasztalástól, amelyet joga lett volna ezekből az ígéretekből merítenie? Ezzel nem akarom tagadni azt, hogy az Úr, aki mindenki iránt bővölködik irgalomban és jóságban, egyeseket mégis ne ajándékozhatna meg különös bőkezűséggel és dús mértékben (aminthogy szükséges is, hogy azok, akik a többiek tanítóiul rendeltettek, nagyobb adományokkal legyenek felruházva); nem akarom tagadni azt sem, hogy amilyen különbözők és sokfélék az Isten ajándékai, ugyanolyan különbségek lehetnek az elosztásukban is (I. Kor. 12:4-6.); végűl azt sem akarom tagadni, hogy a hívők társasága ilyen sokféle ajándék birtokában ne lenne a mennyei bölcsességnek sokkal bőségesebb és gazdagabb kincseivel megáldva, mint külön-külön az egyes tagjai. De azt nem engedhetjük meg, hogy az Úrnak ezeket az ígé-
reteit elcsűrve-csavarva más értelemben magyarázzák, mint amilyen értelemben Ő maga adta azokat.
Állapítsuk tehát meg egyszerűen, hogy hogyan áll a dolog: az Úr állandóan együtt van az Övéivel és Lelkével kormányozza őket; ez a Lélek nem a tévelygésnek, a tudatlanságnak, a hazugságnak, vagy a sötétségnek, hanem a kijelentésnek, az igazságnak, a bölcsességnek és a világosságnak a Lelke, aki csalhatatlanul megtanítja a hívőket azoknak ismeretére, "amiket az Isten ajándékozott nekik" (I. Kor. 2:12.), vagyis hogy "mi az ő elhívásuknak reménysége, mi az Isten öröksége dicsőségének a gazdagsága és mi az Ő hatalmának felséges nagysága azok iránt, akik hisznek". (Ef. 1:18-19.) Ezenkívül az Úr úgy osztja el az Ő egyházában kegyelmi ajándékait, hogy mindig legyenek olyanok, akik annak építésére alkalmas különös adományokkal ékeskedjenek. (Ef. 4:11-12.) Adott ugyanis apostolokat, prófétákat, tanítókat, pásztorokat, hogy ezek, bár különböző szolgálatokban, de egy céllal, mind az egyház közös építésében foglalatoskodjanak, "míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére". (Ef. 4:13.) De mivel a hívek, míg e testben élnek, a "Léleknek zsengéjét" veszik csak és mintegy ízelítőt kapnak csupán belőle, - még azok is, akik azokkal a kiválóbb adományokkal a többieknél gazdagabban vannak megáldva, - nem tehetnek egyebet, mint hogy erőtelenségüknek tudatában gondosan megmaradnak az Isten igéjének határain belül, hogy a maguk esze után elkalandozva tüstént el ne tévelyedjenek az igaz útról. És valóban, a legkisebb kétség sem lehet arra nézve, hogy ha csak hajszálnyira, is elhajolnak az Isten igéjétől, lépten-nyomon meg fognak botlani, mert hiszen akkor már nem támaszkodnak a Szent Lélekre, aki egyedüli tanítómesterünk az Isten titkainak megértésében. Mert amit Pál ír (Ef. 5:25-27.), hogy Krisztus "az egyházat megtisztította a víznek feredőjével, az Ige által", hogy majd Önmaga elé állítsa dicsőséges menyasszonyaként, "úgy hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami eféle, hanem legyen szent és feddhetetlen", - ez nem annyira Krisztusnak már elvégzett munkájára, mutat reá, mint inkább arra a munkásságára, amelyet naponként végez az Övéiben. Mert ha őket naponként megszenteli, megtisztogatja, kiegyengeti, foltjaikat letörölgeti, akkor bizonyos, hogy még mindig vannak rajtuk szeplők és ráncok, és megszentelődésüknek még sok híja van. Milyen értelmetlenség és képzelődés tehát az egy-
házat szentnek és szeplőtelennek tartani, amikor minden tagján még sok a folt és a tisztátalanság. Az tehát igaz, hogy Krisztus az egyházat "víznek feredöjében, az Ige által" megtisztította, - vagyis a bűnök bocsánatával megmosta, - amely megmosatásnak jelképe a keresztség, - és pedig azért, "hogy azt megszentelje". Azonban ennek a megszentelésnek csak a kezdetét látjuk itt, - a vége és tökéletes beteljesedése akkor lesz majd nyilvánvaló, amikor Krisztus, a szenteknek Szentje, igazán és tökéletesen betölti az egyházat a maga szentségével. Ennélfogva a hívek egyházának, ilyen gazdag ígéretekben bízva, mindig van miből erőt merítenie a maga hitének bőséges táplálására, mert hiszen kétségtelenül tudhatja, hogy a Szent Lélek, az igaz élet útján a mi legjobb és legbiztosabb vezérlőnk, mindig vele van. És nem is támaszkodik hiú bizodalomra. Mert az Úr nem űzhet az Övéivel üres tréfát s a benne bízókat nem hagyhatja cserben. Másfelől az egyház, a maga tudatlanságának és fogyatékosságának világos tudatára és ismeretére eljutva, hűséges menyasszonyhoz és okos tanítványhoz illő módon, állhatatosan és egész odaadással csüng Mesterének és Vőlegényének ajkán. Magától nem bölcselkedik, magától nem gondol ki semmit; hanem ott, ahol az Ő szava elhallgat, megvonja a maga bölcsességének határát és ezzel egyszersmind a saját eszének minden találmányát megbízhatatlannak nyílvánítja. Az olyan dolgokban pedig, amelyekben az Isten igéjére támaszkodhatik, semmilyen bizonytalanság vagy tétovázás nem háborgatja, hanem nagy bizonyossággal és erős állhatatossággal megnyugszik.
Nem csoda tehát, ha Krisztus az Ő egyházának tekintélyét olyan nyomatékos isteni kijelentéssel magasztalta fel előttünk, hogy pogány és publikánus számba akarta vétetni az olyanokat, akik nem hallgatnak az egyházra, - hozzáfűzve ehhez még azt a rendkívül fontos ígéretet is, hogy ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az Ő nevében, ott Ő jelen lesz közöttük. (Máté 18:20.) De azon már nagyon el kell csodálkoznunk, hogy ezek a semmirekellők olyan szemérmetlenek, hogy még itt is találnak jogcímet a hetvenkedésre. Mert utóvégre is mi egyebet olvashatnak ki ezekből a szavakból, mint azt, hogy az egyháznak egyértelmű vélekedését nem szabad semmibevenni, mert egyértelmű megegyezésre csak akkor juthat az egyház, ha az Isten igéjének igazságával egyezik meg. Az egyházra hallgatni kell, - mondják. Ki állítja ennek az ellenkezőjét? Amennyiben t. i. csak az Isten igéjéből veszi azt, amit hirdet. Ha ezen túlmenő igényeik vannak, akkor azoknak támogatására semmi
képen sem használhatják fel Krisztusnak ezen szavait. Mivel ugyanis az ígéret azoknak szólt, akik a Krisztus nevében gyűlnek egybe és az ilyen gyülekezetre vonatkozott az "egyház" kifejezés is, nem ismerhetünk el egyháznak mást, csak amely a Krisztus nevében gyülekezett egybe. Már pedig vajjon a Krisztus nevében való egybegyülekezés-e az, amikor elvetve az Istennek parancsát, amely megtiltja, hogy az Ő igéjéhez bármit is hozzátegyünk vagy abból elvegyünk (V. Móz. 12:32. - Péld. 30:6.), a saját tetszésük szerint mondanak ki akármilyen határozatokat?
Amikor végűl azt hozzák fel, hogy az egyház nem tévedhet az üdvösségre tartozó dolgokban, ez ellen nincs semmi kifogásunk. De a dolog értelmezésében itt is igen nagy különbség van közöttünk. A mi felfogásunk szerint az egyház annyiban nem tévedhet, amennyiben minden emberi bölcsességet megtagadva a Szent Lélek tanítására bízza rá magát az Úr igéje által. Az ellenben, amit ők hangoztatnak, így értendő: mivel az egyházat az Úr Lelke kormányozza, ezért biztos a járása az Ige nélkül is, akármerre veszi is útját; minden gondolata, minden szava csak igazság lehet. Noshát, ha mindezt elismernők is az egyházról, még akkor sem mennének sokra a maguk hagyományainak az igazolásában. Mert hiszen ők úgy vélik, hogy az egyházban csak azáltal él az igazság, hogy az egyház pásztorai vallják azt, sőt maga az egyház is csak úgy ölthet alakot, hogy az egyetemes zsinatokban válik láthatóvá; ez pedig távolról sem volt mindig igaz, ha ugyan a próféták a maguk korának hű képét hagyták hátra számunkra. Azt mondja Ésajás (És. 56:10-11.): "Őrállói vakok mindnyájan, mitsem tudnak; mindnyájan néma ebek, nem tudnak ugatni; álmodok, heverők, szunnyadni szeretők; pásztorok ők, akik nem tudnak vigyázni, mindnyájan a maguk útjára tértek." Jeremiás pedig ezt mondja (Jer. 6:13.): "A prófétától fogva a papig, mindnyájan csalárdságot űznek"; és ismét (Jer. 14:14.): "Hazugságot prófétálnak a próféták az én nevemben; nem küldtem őket, nem parancsoltam nékik." Ezékiel is így szól (Ez. 22:25-28.): "Pártosok az ő prófétái őközepette; olyanok, mint az ordító oroszlán, mely ragadományt ragad; lelkeket ettek, kincset és drágaságot elvesznek, özvegyeit megsokasítják őbenne. Papjaik erőszakot tettek törvényemen és megfertőztették, ami nékem szenteltetett, különbséget nem tettek aközött, ami szent és ami köz. Prófétáik mázolnak nekik mázzal; hiábavalóságot látnak s jövendölnek hazugságot nekik, mondván: így szól az Úr Isten! - holott az Úr nem beszélt." Ugyanígy Sofóniás (Sof. 3:4.):
"Prófétái hívalkodók, hitető férfiak; papjai megfertéztetik a szent helyet, erőszakot tesznek a törvényen." Ezenkívül, hányszor megjövendölte Krisztus, meg az apostolok is, hogy az egyházat a legnagyobb veszedelem a pásztorai részéről fenyegeti! (Máté 24:11. - Ap. Csel. 20:29-30. - II. Thess. 2:2-3. - I. Tim. 4:1-2. - II. Tim. 3:1-9. - 4:3-4. - II. Pét. 2:1-3.) De hogy ezeknek a helyeknek a felsorolásával ne töltsek meg lapokat lapok után, - nem csak az ő koruknak, hanem úgyszólván minden időknek a példái arra figyelmeztetnek bennünket, hogy sem az igazság nem él mindig a pásztorok lelkében, sem az egyház virágzása nem függ az ő állapotjuktól. Úgy illenék ugyan, hogy ők legyenek a felvigyázói és őrei az egyház békességének és jólétének, amelynek gondozására rendeltettek. De más dolog a tartozást fizetni és más dolog a fizetséggel tartozni. Azonban mégse értse szavaimat bárki is úgy, mintha a pásztorok tekintélyét általánosságban és vaktában, minden válogatás nélkül meg akarnám ingatni. Csak azt akarom, hogy tegyünk köztük válogatást és azért, mert valaki pásztornak neveztetik, ne gondoljuk mindjárt, hogy valóban az is. Ahhoz ugyanis mindenáron ragaszkodnunk kell, hogy az ő egész tevékenységük csak az Isten igéjének szolgálatára, minden bölcsességük csak az Ő igéjének ismeretére, minden ékesszólásuk csak annak prédikálására szorítkozhatik; és ha attól elhajolnak, értelmükben együgyűekké és balgákká, beszédükben dadogókká, minden tekintetben hűtlenekké és hivatásuknak árulóivá lesznek, akár próféták, akár püspökök, akár tanítók, akár valamilyen még ezeknél is nagyobb méltóságok. Nem erről vagy amarról az egyénről beszélek; az egész pásztori kar mindenestől fogva, mihelyt elhagyja az Isten igéjét és a maga értelmét követi, óhatatlanul a bolondját kell hogy járja. Ezek pedig, egyszerűen azon a címen, hogy ők pásztorok, lerázva és elvetve az Isten igéje iránti engedelmességet, féktelen szabadosságra adják magukat. Mintha nem lett volna pásztor Józsué is, akinek megmondatott (Józs. 1:7.), hogy "se jobbra, se balra ne hajoljon el", hanem őrizze meg és tartsa meg a törvénynek minden parancsolatát. És ugyanakkor el akarják velünk hitetni, hogy őket az igazság fénye soha cserben nem hagyhatja, hogy az Istennek Lelke állandóan bennük lakozik, hogy az egyház velük áll és velük esik. Mintha bizony semmivé lettek volna az Isten ítéletei és a mi napjainkban is nem történhetnének meg ugyanolyan dolgok, amilyeneket a próféták a maguk korabeli embereknek hirdettek, mint például: "A papok elálmélkodnak és a próféták elcsodálkoznak (a rémülettől)"
(Jer. 4:9.); vagy: "Törvény nem lesz a papnál, sem tanács a véneknél." (Ez. 7:26.) Mintha nem volnának igazak Krisztusnak és az apostoloknak jövendölései, amilyenek például: "Sok hamis próféta támad az én nevemben" (Máté 24:5. 11. 24.); vagy: "Mert én tudom azt, hogy az én eltávozásom után (az efézusi egyház püspökeinek mondja Pál) jönnek tiközétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak; sőt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat maguk után vonják" (Ap. Csel. 20:29-30.); vagy: "Valának pedig hamis próféták is a nép között, amiképen tiköztetek is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni" és árulásokat és így tovább, sok más effajta dolgot. (II. Pét. 2:1.) És nem veszik észre ezek az igen nehézfejű emberek, hogy ők ugyanazt a nótát fújják, amelyet régente is fújtak azok, akik az Isten igéjével hadilábon állottak, amikor ugyanazzal a bizakodással, amellyel most ők el vannak telve, így szóltak: "Jertek és tervezzünk terveket Jeremiás ellen, mert nem vész el a törvény a paptól, sem a tanács a bölcstől, sem az ige a prófétáktól." (Jer. 18:18.)
Ezért, ha ezerszer hivatkoznak is a püspökök zsinataira,, akkor sem mennek vele sokra. És nem is fogják elérni, hogy elhitessék velünk, amit hangoztatnak, hogy t. i. a zsinatok a Szent Lélek vezetése alatt állottak, amíg arról meg nem győztek bennünket, hogy ezek a zsinatok a Krisztus nevében gyülekeztek egybe; mert hiszen éppúgy megtörténhetik az is, hogy istentelen és gonosz életű püspökök a Krisztus ellen ülnek tanácsot, mint az, hogy jók és igazlelkűek valóban az Ő nevében gyülekeznek egybe. Erre vonatkozólag világos ténybeli bizonyítékul szolgálhat számos határozat, amelyet ilyen zsinatokon hoztak s amelynek vétkes istentelenségét igazán nem volna nehéz kétségbevonhatatlan érvekkel nyílván kimutatnom, ha nem törekedném a rövidségre (amint kénytelen vagyok ebben a könyvecskében). De egyetlen példából is meg lehet ítélni, milyenek lehetnek a többiek. A nőtlenség parancsáról és az ételtilalmakról Pál azt mondja, hogy "gonosz lelkek képmutatása és hazugsága". (I. Tim. 4:1-3.) És nem segít rajtuk az sem, hogy a maguk tisztázása és a vád elhárítása végett ők ezt a manicheusokra és a Tatianus követőire vonatkoztatják, akik mindenestől fogva kárhoztatták a házas életet és a húsevést, míg ők a házasságot csak bizonyos embereknek, a húsételt pedig csak bizonyos napokon tiltják meg. (355) Mert ez mit sem változtat azon a tényen, hogy az ő rendeleteik is tiltják a házasságkötést és parancsolják az étel-
től való megtartóztatást, holott ezeket Isten avégre teremtette, hogy hálaadással éljünk velük. Mert az Istennek minden teremtménye jó és szent a hívők és az igazság ismeretére eljutottak számára. Mivel pedig ezek a Sátán sugallotta igék a zsinatok működése útján láttak napvilágot, mindenki maga is megítélheti, hogy egyéb dolgokban is mit lehet várni a Sátánnak e szerszámaitól. Azután, minek is hozzam fel az egymásnak ellentmondó zsinatokat, meg hogy amit az egyik zsinat kimondott, azt a másik eltörölte? Az ilyen eltérések, mondják, gyakran elő szoktak fordulni a gyakorlati életre vonatkozó szabályokban, és semmi akadálya sincs annak, hogy ilyen kérdésekben különböző korok viszonyai szerint különböző törvények hozassanak. Igen ám, de olykor még tanbeli kérdésekben is harcias ellentétben állottak egymással a zsinatok! Példáúl a konstantinápolyi zsinat, amelyet Leó császár hívott össze, és a nicaeai, amelyet később, gyűlölködő ellentétben amazzal, Iréné császárnő tartatott meg; az előbbi a képek ledöntését és szétrombolását rendelte el, az utóbbi a visszaállításukat. (356) És általában ritka volt a megegyezés az ú. n. keleti és nyugati egyház között. Hát csak rajta, dicsekedjenek, amint szoktak, az ő zsinatjaikhoz hozzákapcsolt és hozzákötözött Szent Lélekkel! - Ezzel azonban nem akarom azt mondani, hogy valamennyi zsinat kárhoztatandó, vagy valamennyinek határozatai elvetendők és - amint mondani szokták - egy tollvonással eltörlendők. Mert némelyikben, különösen a régebbiekben, jól látom a kegyesség igaz buzgalmának a tündöklését s annak világos bizonyságait mind szellemükben, mind tanításukban, mind bölcsességükben. (357) Azt sem vonom kétségbe, hogy más időkben is voltak ezeken a zsinatokon jobbfajta lelkű püspökök. Azonban ezeken a későbbieken bekövetkezett ugyanaz, aminek a helytelensége ellen már hajdan a római szenátus gyűlésein is panaszkodtak maguk a szenátorok. Azáltal ugyanis, hogy a szavazatokat csak megszámlálták, de nem mérlegelték, gyakran elkerülhetetlenné vált az, hogy a jobbik elemet legyőzte a népesebb. Hagytak ugyan kívánni valót amazok a régebbi és tisztább zsinatok is, vagy azért, mert a bennük résztvett, különben tanult és bölcs férfiakat annyira lekötötték az éppen előttük levő ügyek, hogy sok egyéb dologra nem tudtak tekintettel lenni; vagy azért, mert súlyosabb és komolyabb dolgokkal lévén elfoglalva, nem egy kisebb jelentőségű dolog felett elsiklottak; vagy azért, mert egyszerűen tájékozatlanságból is tévedhettek; vagy azért, mert néha az indulataik hevétől engedték elragadtatni nagukat. Ennek az utóbbinak, ami valamennyi kifo-
gásunk között a legkeményebbnek tűnhetik fel, nevezetes példáját mutatja a nicaeai zsinat, amelynek tekintélyét pedig egyértelműleg mindenki a legnagyobb tiszteletben tartja. (Lásd: Eusebius, Hist. eccl.) (358) Mert ámbár ezen a zsinaton hitünknek legsarkalatosabb tétele forgott veszélyben s ott volt a harcra felkészült ellenség, Árius, akivel meg kellett vívni a harcot, és döntő fontosságú volt, hogy azok, akik az Árius tévelygésének leküzdésére felkészülten megjelentek, egyetértésben legyenek egymással, - ők mégis, mitsem törődve ezzel a válságos helyzettel, sőt szinte méltóságukról, a jó modorról és minden emberiességről is megfeledkezve, a megkezdett harc helyett, mintha csak azzal a feltett szándékkal gyűltek volna össze, hogy Áriusnak járjanak a kedvében, kölcsönös ármánykodással egymást kezdték tépázni, s azt a kardot, amelyet Árius ellen kellett volna kivonniok, egymás ellen fordították. Csúnya vádaskodások hallatszottak, vádiratok röpködtek és a veszekedés véget sem ért volna, míg kölcsönösen halálra nem sebzik egymást, ha közbe nem lép Konstantin császár, aki kijelentvén, hogy a püspökök életének a kivizsgálása felülhaladja az ő illetékességét, ezzel a tiszteletadással súlyosabb ostorozásban részesítette civódásaikat, mint akármilyen szidalommal. Gondolható, milyen sokszor estek hasonló hibákba a későbbi zsinatok is! Idétlenségnek tűnhetik fel talán, hogy az effajta hibák felmutatásától nem sajnálom a fáradságot, amikor az ellenfeleim is elismerik azt, hogy az üdvösségre nem tartozó dolgokban tévedhetnek a zsinatok. Azonban mégsem volt felesleges ez a fáradság, mert jóllehet a szájukkal kénytelenségből elismerik ezt, mégis, amikor úgy akarják ránk erőszakolni a zsinatok bármilyen tárgyú, valamennyi végzését, minden válogatás nélkül, mint a Szent Léleknek kinyilatkoztatásait, ezzel végűi is többet akarnak kicsikarni tőlünk, mint amennyit az elébb igényeltek. Nem azt akarják-e elhitetni ezzel az eljárással, hogy a zsinatok mindenképen csalhatatlanok? - vagy ha tévednek is, bűnös dolog kiválasztani azt, ami igaz bennük, és szembehelyezkedni azzal, amiben tévedtek? Tehát semmiféle zsinati, pásztori, püspöki, vagy egyházi tekintély, amelyet éppúgy lehet jogtalanul bitorolni is, mint helyesen alkalmazni, nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy ilyen tapasztalatokon okulva minden lelket az isteni Ige mértéke alá ne állítsunk és meg ne vizsgáljuk: vajjon Istentől való-e?
Az pedig, hogy az apostolokra vezetik vissza azoknak a ha-
gyományoknak az eredetét, amelyek alatt mostanáig görnyedezett az egyház, merőben csalás, mert hiszen az apostolok egész tanítása arra helyezte a súlyt, hogy az emberek lelkiismeretét senki ne terhelje meg új szabályokkal és az Isten tiszteletét ne fertőzzék meg; a mi emberi találmányaink. És ha egyáltalában lehet hitelt adni a történelemnek és a régi feljegyzéseknek, akkor az apostolok nem csak nem ismerték, de még hírét sem hallották azoknak a dolgoknak, amelyeket nekik akarnak tulajdonítani. És ne fecsegjenek arról, hogy az apostoloknak sok olyan rendelkezése ment át a gyakorlatba és a szokásokba, amelyet nem hagytak ránk írásban, - t. i. az olyanok, amelyeket Krisztus földi életében még nem voltak képesek megérteni, de az Ő mennybemenetele után a Szent Lélek kijelentéséből megtanultak. Micsoda orcátlanság! Azt elismerem, hogy akkor még fejletlenek és nehéz felfogásúak voltak az apostolok,, amikor Krisztus előttük ezt a nyilatkozatot tette. De vajjon akkor is fogva tartotta-e még őket ez a lelki tompaság, amikor tanításukat írásaikba foglalták, úgy hogy utólag még élőszóval kellett volna pótolniok azt, ami az írásaikból tudatlanságuk folytán kimaradt? Ha pedig az írásaikat már akkor bocsátották közre, amikor az igazságnak ama Lelke minden igazságra elvezérelte őket, akkor ugyan mi akadálya volt annak, hogy ezekben az írásokban ne az evangéliumi tannak teljes ismeretét foglalják össze és hagyják reánk hitelesen? Ezenkívül nevetségessé is teszik magukat, amikor azt képzelik, hogy azok a mélységes titkok, amelyek az apostolok előtt oly sokáig felfedetlenek maradtak, részben bizonyos zsidós vagy pogányos szabályokban állottak, amelyek közül amazok a zsidók közt, emezek a pogány népek között már jóval előbb széltében közismertek voltak, részben pedig bizonyos furcsa taglejtésekben és vénasszonyos szertartásokban, amelyeket egészen együgyű, tanulatlan papocskák is nagyon pontosan végre tudnak hajtani, sőt amelyeket a gyermekek és a bohócok is olyan pompásan tudnak utánozni, hogy azt hinné az ember: senki náluk jobban nem láthatná el ezeket a szent cselekményeket!
Nem sokkal több szerencsével járnak akkor sem, amikor az apostolok példájával takaródznak a maguk zsarnoki törvényeinek az igazolása végett. Az apostolok, mondják, és az első egyháznak vénei a Krisztus parancsán túlhaladtak, amikor kiadták azt a rendelkezést, amely a pogányokból lett keresztyéneknek megparancsolta a bálványoknak áldozott dolgoktól, a fúlvaholt állatoktól és a vértől való tartózkodást. (Ap. Csel. 15:2-29.) Ha nekik szabad
volt ilyen intézkedéseket tenni, miért ne volna szabad ezt a példát az utódaiknak is követniük, valahányszor a szükség úgy kívánja? Bárcsak igazán követnék, ebben a dologban is, meg minden egyébben! Állítom ugyanis, és könnyen tudom megcáfolhatatlan érveléssel bizonyítani, hogy az apostolok itt semmilyen új szabályt vagy rendeletet nem mondottak ki. Hiszen Péter, aki ugyanannak a zsinatnak a során kijelentette, hogy az Istent kísértenék meg azzal, ha a tanítványok nyakába igát vetnének, a saját kijelentését rombolta volna le azzal, ha utóbb mégis hozzájárult volna valamilyen igának a rájukvetéséhez. Pedig ilyen igát jelentett volna az, ha az apostolok a maguk tekintélye alapján úgy döntenek, hogy a pogányokból lett keresztyéneket el kell tiltani attól, hogy bálványoknak áldozott dolgokhoz, fúlvaholt állatokhoz és a vérhez nyúljanak. Megmarad ugyan még mindig az az ellenvetés, hogy úgy látszik, mégis eltiltották őket. Ez azonban könnyen megoldódik, ha az ember közelebbről is szemügyre veszi, miről is volt szó ebben a határozatban. Sorrendben is, jelentőségben is első tétele úgy szól ugyanis, hogy a pogányokból lett keresztyéneknek meg kell hagyni a szabadságukat és őket abban háborgatni, vagy a törvény megtartása dolgában zaklatni nem szabad. Ez eddig kiválóan igazolja a mi álláspontunkat. Az a kivétel pedig, amely ez után következik, sem nem az apostolok által felállított új törvény, hanem csupán a szeretet gyakorlásának isteni és örök parancsolatja, sem nem csorbítja egy szemernyivel sem az említett szabadságot, hanem csupán útmutatást ad a pogányokból lett keresztyéneknek, mi tekintetben alkalmazkodjanak testvéreikhez, hogy szabadságukkal azok megbotránkoztatására vissza ne éljenek. Ez tehát a második tétel: a pogányokból lett keresztyének úgy éljenek szabadságukkal, hogy abból kár ne származzék és testvéreiknek ne adjanak vele okot a botránkozásra. Szó van ugyan határozott előírásokról is, - t. i. az akkori viszonyok követelményei szerint el is sorolják és meg is jelölik, melyek azok a dolgok, amelyekkel testvéreiknek botránkozást okoznának, amelyek tehát kerülendők; azonban ezzel semmit nem tesznek hozzá a magukéból az Istennek ahhoz az örök törvényéhez, amely tiltja a testvéreink megbotránkoztatását. Olyan ez csak, mint amikor manapság még rendetlen viszonyok közt élő egyházak hű pásztorai azt az utasítást adják minden hívüknek, hogy amíg azok a lelki kiskorúak, akikkel együtt élnek, meg nem erősödnek a hitben, addig mások előtt ők se egyenek pénteken húsételt, ünnepnapokon nyilvánosan ne dolgozzanak, és így tovább. (359) Mind-
ezek ugyan a babonaságtól megszabadult ember számára közömbös dolgok; azonban ha testvéreink megbotránkoztatásával járnak, mégsem lehet bűn nélkül megtenni. Olyan időket élünk ugyanis, hogy a hívők nem mutatkozhatnak ilyesmivel erőtelen testvéreik előtt anélkül, hogy súlyos sebet ne ejtsenek azok lelkiismeretén. Csak rágalmazók állíthatják, hogy ezáltal bárki is új törvényt mondott ki az ilyen dolgokról, amikor kétségtelen, hogy csupán a botránkozások elkerüléséről van szó, amelyektől elég világosan eltiltott bennünket maga az Úr. Éppoly kevéssé állítható ez az apostolokról is, akik a botránkozások okainak a kiküszöbölésével semmi egyebet nem akartak, mint a botránkozások kerüléséről szóló törvénynek érvényt szerezni, mintha ezt mondották volna: Az Úr megparancsolta, hogy erőtelen testvéreiteket ne háborítsátok meg; bálványoknak áldozott dolgokat, fúlvaholt állatot és vért nem ehettek úgy, hogy meg ne botránkozzanak erőtelen testvéreitek; meghagyjuk tehát nektek az Úr igéjének alapján, hogy botránkozást okozó eledelt ne egyetek. Hogy csakugyan ez lebegett az apostolok szeme előtt, annak Pál a legjobb bizonysága, aki bizonyára éppen ennek a zsinatnak az értelmében ezt írja (I. Kor. 8:1. 7. 9.): A bálványáldozati hús evése felől tudjuk, hogy egy bálvány sincs a világon. "De némelyek a bálvány felől való lelkiismeretük szerint mind a mai napig mint bálványáldozatot eszik, és az ő lelkiismeretük, mivelhogy erőtelen, megfertőztetik. Meglássátok, hogy a ti szabadságtok valamiképen botránkozásukra ne legyen az erőteleneknek." Aki ezeket egyszer jól átgondolta, azt többé nem lehet elámítani, amint azok szeretnék, akik zsarnok uralmukat az apostolokkal akarják fedezni, mintha a maguk rendelkezéseivel már azok megkezdték volna az egyház szabadságának megnyirbálását.
Nem mondottunk ugyan el mindent, amit ennél a tárgynál fel lehetne hozni, és azt is, amit elmondottunk, egészen rövidre fogtuk. Meggyőződésem szerint mégis kiharcoltam annyit, hogy senkinek nem marad oka kétségbevonni, hogy az a "lelki hatalom", amellyel a pápa és az ő egész uralmi rendszere dicsekszik, az Isten igéjével bűnös ellenkezésben áll és az Isten népét jogtalanul sanyargató zsarnokság. A "lelki hatalom" neve alá pedig egyaránt odafoglaljuk azt a merészséget, amelyet új tanoknak kimondásában fejtenek ki, hogy azokkal a nyomorult népet teljességgel elfordítsák az Isten igéjének eredeti és egyszerű tisztaságától, valamint azoknak az új törvényeknek a felállításában tanúsított szabadosságukat, amelyekkel kegyetlenül meggyötörték az emberek boldogtalan lelkiisme-
retét, és végűl azt az egész úgynevezett egyházi bíráskodást, amelyet püspökeik és egyéb hivatalosaik által gyakorolnak. Mert ahol Krisztus uralma tért hódít az emberek között, ott hamarosan megdől és véget ér minden effajta hatalom.
Hatalmuknak az a másik fajtája, amely földbirtokaikon és uradalmaikon alapszik, nem tartozik mostani tárgyalásunk körébe, mivel ezt a hatalmat nem az emberek lelkiismerete felett gyakorolják. De ezen a ponton is érdemes megfigyelni, hogy mindig hívek maradnak önmagukhoz, abban t. i., hogy minden egyebek, csak nem az egyház pásztorai, amiknek pedig neveztetik magukat. Nem is csak egyes emberek hibái ellen szólok, hanem az egész papi rend közös bűne ellen, sőt magának a rendnek, mint olyannak a megromlása ellen, mert hiszen csonkának is tartanák, ha nem volna nagy vagyonnal és büszke címekkel felékesítve. De vajjon az volt-e a püspökök dolga, hogy a bíróságok hatáskörébe és városok, meg tartományok kormányzásába elegyedjenek bele, és rájuk nem tartozó teendők széles körét ragadják magukhoz, amikor annyi dolgot és munkát ad a tulajdon hivatásuk, hogy ha egész odaadással annak szentelik magukat és még szórakozásra sem vonnak el tőle semmi időt, akkor is alig tudnak megfelelni neki? Vajjon illett-e hozzájuk az, hogy udvaroncaik számában, palotáik fényében, ruházatuk és lakomáik fényűzésében versenyre keljenek a fejedelmek pompájával, amikor egész életükkel az egyszerűségnek, a szerénységnek, az önmegtartóztatásnak és alázatosságnak kiváló példái gyanánt kellene szolgálniok? Az is milyen rettentő távol esik az ő hivatásuktól, akiknek az Istennek örök és sérhetetlen szava (I. Tim. 3:3.) megtiltotta, hogy "rút nyereségre vágyók" és kapzsik legyenek, és kötelességükké tette az egyszerű életmóddal való megelégedést, - amikor nem csak falvakra és várakra teszik rá a kezüket, hanem nagy kiterjedésű tartományokra is rávetik magukat, sőt valóságos birodalmakat is elfoglalnak! De ők már olyan megátalkodottak, hogy megint csak újabb kifogások mögé bújnak és azt hajtogatják, hogy az egyház méltóságát éppen az ilyen világi fény domborítja ki illőképen és ugyanakkor az nem is vonja el őket felettébb a hivatásuk szolgálatától. Állapítsuk meg tehát, hogy, ami az előbbit illeti, ha az ő méltóságuknak abban áll az ékes dísze, hogy olyan magas csúcsra kapaszkodjanak, hogy még a leghatalmasabb fejedelmek is rettegve nézzenek fel rájuk, akkor Krisztussal kell perbeszállaniuk, aki súlyos gyalázattal illette őket etekintetben. Mert mi lehetne nagyobb becsmérlés, - már t. i. az ő felfogásukhoz mér-
ten, - mint ami ezekben a szavakban foglaltatik: "A pogányok fejedelmei uralkodnak azokon és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk; de ne így legyen közöttetek; hanem aki legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint aki legkisebb, és aki fő, mint aki szolgál". (Máté 20:25-27. - Márk 10:42-44. - Luk. 22:25-26.) Ezzel bizony a lehető legalaposabban elkülönítette az ő szolgálatukat minden evilági dicsőségtől és előkelőségtől! Ami a másik mentegetőzésüket illeti, szeretném, ha tényekkel is úgy be tudnák bizonyítani, mint amilyen könnyű róla szónokolni! De mivel már az apostolok sem látták jónak, hogy az Isten igéjének elhanyagolásával az asztalok körül is szolgáljanak (Ap. Csel. 6:2-4.), ez, ha már okulásul nem akarják elfogadni, bizonyságúl szolgál ellenük, hogy lehetetlen ugyanannak az embernek jó püspöknek is, meg jó világi fejedelemnek is lennie. Mert ha azok, akik az Istentől kapott kegyelmi ajándékaik különös bősége folytán sokkal több és súlyosabb gondnak is meg tudtak felelni, mint bárki más a későbbi nemzedékekből, mégis azt vallották, hogy az igehirdetésnek és az asztaloknak szolgálatát együtt nem tudják úgy ellátni, hogy a teher alatt össze ne roskadjanak: akkor hogyan tudnák az apostolok munkabírását százszorosan felülmúlni ezek a hozzájuk képest senki emberkék? Ilyesmit még megkísérelni is szemérmetlen és hallatlanul vakmerő elbizakodottság! És mégis megtörtént; hogy milyen sikerrel, tudja az egész világ. Nem is lehetett más eredménye, mint hogy a tulajdon őrhelyeiket elhagyva, idegen táborokba vándoroljanak. Volt ugyan valami kegyes buzgóság azoknak a fejedelmeknek áldozatkészségében, akik ily nagy vagyonokat áldoztak a püspökök gazdag ellátására; azonban az egyház érdekeinek mégsem tettek jó szolgálatot ezzel a helytelenül alkalmazott nagylelkűséggel, mert megrontották, vagy helyesebben szólva, teljességgel megszüntették vele az egyház régi és igaz fegyelmét. Azok a püspökök pedig, akik a fejedelmeknek ilyen bőkezűségével a maguk hasznára visszaéltek, mindenesetre már ezzel az egy dologgal is több mint elegendő bizonyságát adták annak, hogy ők egyáltalán nem püspökök. Egyszóval, - és ezt mind a két fajta hatalomról egyaránt mondom, - amikor manapság olyan heves harcot folytatnak hatalmuknak megtartásáért, egészen nyilvánvaló, mi vezeti őket ebben. Ha a lelki hatalomról lemondanának, abban az értelemben, hogy az mindenestől Krisztusra szálljon át: abból sem az Isten dicsőségére, sem a tiszta tanra, sem az egyház üdvére semmilyen veszedelem nem származnék. Úgyszintén, ha azt a világi hatalmat is letennék a ke-
zükből, abból sem következnék semmi kár és veszedelem az egyház közjavára. Őket azonban, vakon és elszédülten, az uralkodás egyetlen vágya hajtja, mert azt hiszik, hogy minden felfordulna, ha, amint a próféta mondja (Ez. 34:4.), ,,kegyetlenül és keményen" és hatalommal ők nem uralkodnának. Azonban az egyház világi hatalmáról csak úgy mellékesen ejtettem ezt a néhány szót.
Most visszatérek a lelki hatalomra, amelyről voltaképen szó van ezen a helyen. Amikor ennek védelmezésében már minden érvnek támasztékát inogni érzik maguk alatt, ebbe az utolsó, szánalmas menedékbe kapaszkodnak: még ha ők maguk, mondják, elméjükben és tanácsukban balgatagok, lelkületükben és akaratukban hitványak volnának is, mégis érvényes maradna az Úr szava, amely megparancsolja, hogy az elöljáróknak még akkor is engedelmeskedjünk, ha rossz és túlságosan kemény törvényeket hoznak; mégis kötelező volna az Úr útasítása (Máté 23:2-4.), hogy "mindazt megcselekedjük, amit az írástudók és a farizeusok parancsolnak", bárha "nehéz és elhordozhatatlan terheket" raknak is az emberek vállára s ők maguk "egy ujjukkal sem akarják azokat illetni". Igazán? De hogyha minden habozás nélkül el kell fogadnunk akármilyen pásztorok tanítását, hát akkor mire vonatkozik az Isten igéjének az az annyiszor és oly nagy nyomatékkal hangoztatott intése, hogy az álpróféták és álpásztorok szavára ne hallgassunk? "Ne hallgassátok", - mondja az Úr, - "azoknak a prófétáknak szavait, akik néktek prófétálnak; elbolondítanak titeket: az ő szívüknek látását szólják, nem az Úr szájából valót". (Jer. 23:16.) Aztán: "Őrizkedjetek a hamis prófétáktól, akik juhoknak ruhájában jőnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok". (Máté 7:15.) Hiábavaló akkor a János intelme is (I. Ján. 4:1.), hogy "próbáljuk meg a lelkeket, ha Istentől vannak-e?", - amely próbatétel alól még az angyalok sincsenek kivéve (Gal. 1:8), nemhogy az ördög hazugságai! És mit jelent akkor az a mondás (Máté 15:14.), hogy "ha vak vezeti a vakot, mind a ketten a verembe esnek"? Nem elég világosan hirdeti-e, hogy nagy különbség van abban, hogy milyen pásztorokra hallgatunk és hogy nem kell vaktában valamennyiükre hallgatnunk? Nem lehet tehát szó arról, hogy az ő címeikkel megrettentsenek és így mi is az ő vakságuk sorsára jussunk. Hiszen éppen ellenkezőleg azt látjuk, hogy az Úr különös gondoskodással éppen attól akart minket elrettenteni, hogy idegen tévelygések vezetésére bízzuk magunkat, akármilyen címnek álcája mögé rejtőzzenek is. Mert ha igaz az Úrnak igéje, akkor vak vezetőktől, akár egyházi elől-
járóknak, akár egyházfőknek, akár főpapoknak neveztessenek is, soha sem várható más, mint hogy ugyanabba a szakadékba magukkal rántják híveiket is.
Hátra van még az, amit a törvényeikről állítanak, hogy t. i. ha százszor is rosszaknak és sérelmeseknek tartjuk is azokat, mégis meg kell tartanunk, minden ellentmondás nélkül. Mert hiszen, mondják, nem arról van szó, hogy téves dolgokat helyeseljünk, hanem csak arról, hogy feljebbvalóinknak kemény uralmát is engedelmesen viseljük el, mert afelett ítéletet tartani nem mi vagyunk illetékesek. Azonban itt is nagyon jó segítségünkre van az Úr az Ő igéjének igazsága által és megvédi az ilyen szolgaság ellen azt a szabadságunkat, amelyet szent vére árán szerzett meg számunkra. Mert nem csak arról van szó, amint rosszhiszeműen előadják, hogy testileg kell valamilyen súlyos elnyomatást elszenvednünk, hanem arról, hogy a lelkiismeretünk is szolgai módon sanyargattassék, megfosztva attól a szabadságtól, amelyet a Krisztus vérének köszönhet. De még efelett is napirendre térhetnénk, mintha nem volna nagy jelentőségű dolog. Azonban annak a jelentőségét már nem lehet kicsinyelnünk, amikor az Úr kezéből ragadják ki azt az uralmat, amelyet Ő olyan szigorúan fenntartott magának! Pedig ezt teszik, valahányszor emberi találmányok törvényei szerint tisztelik Őt, aki Önmagán kívül más törvényadót nem tűr meg az Ő tisztelete dolgaiban. S hogy senki ne tarthassa ezt csekély jelentőségű dolognak, hallják meg, milyen nagy súlyt helyez rá az Úr. "Mivel" - úgymond (És. 29:13-14.) - "irántam való félelmök betanított emberi parancsolat lőn, ezért én is csodásan cselekszem ismét e néppel, nagyon csodálatosan, és bölcseinek bölcsessége elvész és értelmeseinek értelme eltűnik". Egy más helyen (Máté 15:9.): "Hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai". Sokan talán elcsodálkoznak azon, hogy az Úr ilyen keményen fenyegetődzik, hogy Ő megdöbbentő dolgot fog cselekedni azzal a néppel, amely emberi parancsolatok és tanítások szerint tiszteli Őt, és hogy hiábavalónak nyílvánítja az olyan tiszteletet, amelyet emberi rendelések szerint mutatnak be neki. De ha meggondolnák, mit jelent a vallásnak, vagyis a mennyei bölcsességnek dolgaiban egyedül az Isten beszédétől függeni, akkor mindjárt belátnák, milyen súlyos oka van annak, hogy az Úr így kárhoztatja az effajta fonák hódolatot, amelyet az emberi elme önkényes tetszése szerint mutatnak be neki. Mert még ha látszat szerint van is bizonyos alázatosság azoknak az engedelmességében,
akik ilyen törvények megtartásával akarják az Istent tisztelni, az Isten szemében azért legkevésbbé sem alázatosak, mert hiszen az Ő számára is törvényül írják elő azt, amit maguk megtartanak. Ezért óv bennünket Pál is (Kol. 2:4. 8. 23.) olyan nyomatékosan, hogy senki rá ne szedjen minket "emberek rendeléseivel" és. - amint nevezi - az "ethelotreskeiá"-val, vagyis "magaválasztotta istentisztelettel", amelyet emberek eszeltek ki az Isten igéjétől függetlenül. Valóban így is van: balgatagsággá kell válnia előttünk a magunk és minden más ember bölcsességének, hogy egyedül Őt ismerjük el bölcsnek. Ezt az utat hagyják el teljességgel azok, akik emberi tetszés szerint összetákolt mindenféle szabályocska megtartásával akarnak az Ő kedvében járni, amint ezt megtették már több évszázadon át régebben is, meg a mi emlékezetünk óta is, és megteszik manapság is mindenütt, ahol többre tartják a teremtmény uralmát, mint a Teremtőét. Több és idétlenebb babonával fertőzték meg ez által a vallásos életet (ha ugyan megérdemli még ezt a nevet), mint amennyi akármilyen pogányságban valaha is volt. Mi egyéb születhetik ugyanis az emberi értelemből, mint csupa testi és ostoba dolog, amely híven rávall a szerzőjére? Hozzájárul azután ehhez, ami a legnagyobb baj, hogy mihelyt egyszer ilyen hiábavaló koholmányokban kezdik látni a vallás lényegét, ennek az elferdülésnek mindig nyomában jár az a másik kárhozatos átok is, amelyért Krisztus a farizeusokat ostorozta (Máté 15:6.), hogy t. i. az emberi rendelések miatt erőtelenekké válnak az Isten parancsolatai. Nem is akarok a mi mostani törvényszerzőink ellen a magam szavaival harcba szállni. Ha igazolni tudják magukat, hogy Krisztusnak ez a vádja őket nem sújtja, akkor ám legyen az övék a győzelem. De hogyan tudnák magukat igazolni, amikor az ő szemükben mérhetetlenül nagyobb bűn, ha valaki elmulasztja egy év elmúltával a fülbegyónást, mint ha az egész éven át a leghitványabb életet folytatta; vagy ha valaki pénteki napon húsételnek csak megkóstolásával is megfertőzteti a nyelvét, mint ha a hét minden napján fajtalankodással szennyezi be az egész testét; vagy ha valaki kezét ünnepnapon becsületes munkával foglalja el, mint ha valamennyi tagját állandóan a legrútabb gonosztettekre használja; vagy az, ha a pap egy törvényes hitvessel lép házasságra, mint ha ezer házasságtörővel adja össze magát; vagy az, ha valaki fogadalmi zarándoklását nem rója le, mint ha egyetlen adott szavát sem tartja meg; vagy az, ha valaki nem ontja a pénzét a templomok pazar és voltaképen felesleges és haszontalan pompájának az eme-
lésére, mint ha a szegényektől vonja meg segítségét legégetőbb szükségeikben is; vagy az, ha tiszteletadás nélkül megy el a szentképek előtt, mint ha mindenkivel szemben dölyfösen viseli magát; vagy az, ha bizonyos órákban nem mormol el értelmetlenül hosszú szövegeket, mint ha sohasem fakadt még a lelkéből igazi imádság. Ha ez nem az Isten parancsolatainak emberi rendelések által való megerőtlenítése, hát akkor mi az? Amikor az Isten parancsainak megtartását. csak ímmel-ámmal és tessék-lássék módjára hirdetik, ugyanakkor pedig a magukéinak engedelmes megtartását olyan nyomatékosan és akkora gonddal szorgalmazzák, mintha azokban foglaltatnék a kegyességnek egész lényege! Amikor az isteni törvény áthágását enyhe jóvátételek kirovásával büntetik, a maguk rendeletei közül pedig csak egynek a megsértését is olyan súlyos büntetéssel torolják meg, mint a börtön, a máglya, vagy a pallos! Azokkal, akik az Istent vetik meg, nem bánnak olyan szigorúan és könyörtelenül, de akik őket vetik meg, azokat engesztelhetetlen gyűlölettel a végletekig üldözik. És mindazokat, akiknek együgyű lelkét foglyúl tartják, úgy nevelik, hogy nyugodtabb lélekkel elnéznék az Isten minden törvényének lábbal tiprását, mint - ahogy nevezik - "az egyház parancsolatai" egy kicsiny csücskének a megsértését. Először is már az súlyos vétek, hogy lényegtelen és, ha az Isten törvényéhez igazodunk, szabadon hagyott dolgok miatt az egyik ember megveti, elítéli és eltaszítja magától a másikat. Azután meg, mintha ez még nem volna elég a bajból, többre értékelik ezeket a jelentéktelen "világi elemeket" (ahogy Pál nevezi a Galatákhoz írott levelében, Gal. 4:9.), mint az Istennek mennyei kinyilatkoztatásait. És azt, akit a házasságtörésért csak épp hogy fel nem mentenek, elítélik az étel miatt. Azt, akinél eltűrik a ringyóját, eltiltják a törvényes feleségtől. Ilyen árulásra vezet, lám, az a bizonyos engedelmesség, amely ugyannyira elfordul Istentől, amennyire az emberek előtt meghajlik. Miért parancsolta hát Krisztus, hogy tanítványai azokat az elviselhetetlen terheket is hordozzák el, amelyeket az írástudók és farizeusok kötöztek rájuk? (Máté 23:3-4.) De viszont, egy más helyen, miért parancsolta meg ugyancsak Krisztus azt is, hogy őrizkedjenek a farizeusok kovászától? (Máté 16:6-12.) Kovász alatt értve t. i. - a Máté evangélista magyarázata szerint - mindazt, amit a maguk tanításából elegyítenek hozzá az Isten igéjének tisztaságához. Mi lehetne világosabb, mint ennek a parancsolatnak az az értelme, hogy tartsuk távol magunkat az ő egész tanításuktól és őrizkedjünk attól? Ebből kétségtele-
nül kitűnik az, hogy az előbbi mondásával sem akarhatta az Úr az Övéinek lelkiismeretét a farizeusok emberi hagyományainak sanyargatása alá vetni. Maguk a szavak, ha el nem csavarjuk az értelmüket, nem is beszélnek ilyesmiről. Azok egyszerűen csak azt jelentik, hogy az Úr, amikor a farizeusokat heves ostorozásban akarta részesíteni, előrebocsátotta azt a figyelmeztetést, hogy ha hallgatói azoknak az életében nem látnak is semmi követésre méltót, azért ne szűnjenek meg cselekedni azt, amit szóval tanítanak, amikor "a Mózes székében ülnek", vagyis amikor a törvényt magyarázzák.
Minthogy azonban a legtöbb tudatlan ember, amikor azt hallja, hogy bűnös dolog emberi hagyományokkal megkötözni a hívők lelkiismeretét és hogy hiábavalóság ilyenekkel tisztelni az Istent, egy csapással el akarna törölni minden törvényt, amely az egyház rendjét biztosítja: helyénvaló lesz itt az ilyenek tévelygésével is szembeszállani. Ebben a dologban csakugyan nagyon könnyű megtévedni, mert az első tekintetre nem tűnik ki mindjárt, milyen nagy különbség van ama törvények és emezek között. De mi nehány szóval az egész dolgot olyan világosan ki fogjuk fejteni, hogy senkit zavarba ne ejthessen ez a hasonlatosság. Állapítsuk meg először is ezt: ha azt látjuk, hogy minden emberi közösségben szükséges valamilyen rendtartás, amely a közbéke ápolását és az egyetértés fenntartását biztosítja, és hogy minden dolgunk intézésében szükséges bizonyos megszabott mód, amelyet a köztisztesség, sőt maga az emberi illendőség is megkíván: akkor különösen szem előtt kell ezt tartanunk az egyházban, amelynek éppoly nagy erőssége az, ha minden dolga jól megállapított rend szerint megy végbe, mint amennyire végzetes, ránézve az egyetértés megbomlása. Ezért, ha azt akarjuk, hogy az egyház virágzása igazán biztosítva legyen, minden tekintetben alaposan gondoskodnunk kell arról, hogy benne - amint Pál is elrendeli (I. Kor. 14:40.), - "mindenek ékesen és jó renddel legyenek". De mivel az emberek szokásaiban annyi az eltérés, lelkületükben oly nagy a különféleség, felfogásaikban és hajlamaikban oly sok az ellentét: semmilyen rendtartás sem állhat meg elég erősen, ha nincs határozott törvényekbe foglalva, és nem tartható fenn semmilyen eljárási mód, ha nincs bizonyos megszabott formához kötve. Az olyan törvényeket tehát, amelyek ezt a célt szolgálják, annyira nem kárhoztatjuk, hogy ellenkezőleg éppen azt hirdetjük: ilyenek nélkül az egyház elvesztené egybefogó idegszálait és mindenestől összekúszálódnék és széthullana. Nem lehet ugyanis másként elérni azt, amit Pál kíván, hogy "mindenek ékesen és jó
renddel legyenek", csak úgy, ha az ékes és jó rendet bizonyos szabályokkal, mintegy kötelékekkel megrögzítjük. De az ilyen szabályoknál mindig óvatosan őrizkedni kell attól, hogy bárki is akár az üdvösséghez szükséges dolognak tartsa őket és így vallásos értelemben megkötöttnek érezze a lelkiismeretét, akár az Isten tiszteletére tartozó dolgoknak tűnjenek fel és az emberek bennük lássák a kegyességet. Ez a szempont már magában is megkülönbözteti egymástól amazokat az istenellenes rendszabályokat, amelyek - mondottuk - elhomályosítják az igaz vallást és megnyomorítják az emberek lelkiismeretét, és ezeket a jogosult egyházi szabályokat, amelyek, mint az imént hangsúlyoztuk, mindig e két cél közűl szolgálják valamelyiket: vagy csupán az illendőségre vonatkoznak, hogy a hívők gyülekezetében minden a kellő rendben menjen végbe, vagy pedig, mint az emberi együttélésnek bizonyos kötelékei, magát a közösségi életet akarják fenntartani az emberek között. Mihelyt ugyanis azt megértették egyszer az emberek, hogy az ilyen törvény a köztisztesség céljából hozatott, máris eloszlott az a babonás vélekedés, amelybe azok esnek bele, akik emberi találmányok mértékével mérik az Isten tiszteletét. Ugyanúgy, ha egyszer világossá lett, hogy az ilyen törvény csupán az emberek közhasznát célozza, megdől a kötelező és szükséges voltának az olyanfajta felfogása is, amely olyan borzasztó rettegésben tartotta az emberek lelkiismeretét, amikor t. i. azt hitték, hogy az emberi hagyományok megtartása nélkülözhetetlen feltétele az üdvösségnek; mert hiszen nem másról van itt szó, csak arról, hogy közös szolgálattal ápoljuk egymás között a szeretetet.
Az előbbi célt szolgálták példáúl Pálnak azok az útasításai, hogy az asszonyok a gyülekezetben ne tanítsanak, meg hogy lefátyolozva járjanak (I. Kor. 11:5. - 14:34.); ilyenek azok az állandó gyakorlatból ismeretes törvények is, hogy a nyilvános könyörgés alkalmával térdet hajtva és fedetlen fővel kell imádkoznunk, hogy nem szabad a halottak tetemeit mezítelenül belevetni a sírverembe, hogy az Úr sákramentumait nem szabad tiszteletlen és rendetlen módon kiszolgáltatni, és hasonló célzatú egyéb szabályok. Mit jelent mindez? Talán valami vallási jelentőség rejlik az asszonyok fátylában, amiért bűn volna fátyolozatlanul megjelenniük, vagy olyan szent parancsolat az, amely hallgatásra útasítja őket, hogy azt a legsúlyosabb vétség nélkül nem lehetne megsérteni, vagy olyan szentség a térdhajtás, meg a holttestek felöltöztetése, hogy azt bűnhödés nélkül nem lehetne mellőzni? Szó sincs róla. Mert ha olyan
sietséggel kell egy asszonynak felebarátjának segítségére mennie, hogy nem marad ideje a fejét elfátyoloznia, nem követ el semmi vétséget azzal, ha fátyolozatlanul siet oda; és van alkalom, amikor szólania éppoly helyénvaló, mint máskor hallgatnia. Annak sincsen semmi akadálya, hogy aki valamilyen betegség miatt nem tudja térdét meghajtani, fennállva imádkozzék. S végül jobb a halottat idejében eltemetni halotti ruha nélkül is, mint annak kedvéért várni vele, hogy közben temetetlenül feloszlásnak induljon. De azért mindezekben a dolgokban van valami, aminek a megtevését vagy kerülését előírja a helyi szokás, az intézményes rend, vagy már maga az emberiesség és az illendőség is. Ha valaki járatlanságból vagy feledékenységből vét ezek ellen, azzal nem követett el bűnt; ellenben ha szándékos nyegleségből teszi, az elítélendő megátalkodottság. Ha pedig valaki ellenünkmondana és "feljebb akarna bölcselkedni, mint kellene", (360) az ám maga lássa, mivel tudja az Úr előtt igazolni akadékoskodását. Mi már megmaradunk annál, amit Pál mond (I. Kor. 11:16.): nekünk a "versengés" nem szokásunk, sem az Isten gyülekezeteinek.
A szabályok másik fajtájához tartoznak a nyilvános könyörgéseknek, az istentiszteleteknek, a kereszteléseknek megállapított órái, magukon az istentiszteleteken a nyugalom és a csendesség, a kijelölt helyiségek, az éneklés rendje, az Úrvacsora felvételére kitűzött napok, a kiközösítés fegyelmi eljárása és más efélék. Melyek legyenek ezek az órák és napok, milyen épület legyen az a helyiség, mely napon milyen zsoltárt énekeljenek, - az egészen közömbös dolog. De hogy legyenek bizonyos napok és megállapított órák s hogy legyen mindenkinek befogadására alkalmas helyiség, az már fontos, ha azt akarjuk, hogy békesség uralkodjék. Milyen rengeteg civódásnak a magva sarjadna ugyanis ezeknek az ügyeknek a rendezetlenségéből, ha mindenki szabad tetszése szerint változtathatna a közrendre tartozó eféle dolgokon! Hiszen sohasem fog ugyanegy dologban megegyezni mindenkinek a tetszése, ha az ilyen ügyeket mintegy függőben tartva, rábíznék az egyeseknek döntésére. A legnagyobb gonddal rajta kell tehát lenni, hogy semmilyen tévelygés be ne furakodjék, amely ezt a tiszta rendet megbontaná, vagy elhomályosítaná. És ez biztosítva is lesz, ha az érvényben levő szabályok mind nyílván magukon viselik hasznosságuknak a bélyegét, ha lehetőleg csak a legszükségesebbre szorítkoznak, és főképen, ha együtt jár velük a hűséges pásztori tanítás, amely útját vágja a téves felfogásoknak. Így látva aztán a dolgokat, lehetséges lesz egyfelől
kinek-kinek közülünk megtartania a maga szabadságát az ilyen kérdésekben, és másfelől mégis önként alávetnie a szabadságát bizonyos korlátozásnak, amennyiben ezt vagy az említett illendőség, vagy a szeretet elve megkívánja. Azután meg sem magunk nem fogunk az ilyen szabályok megtartásához semmilyen babonás gondolatot fűzni, sem másoktól nem fogjuk túlzott szigorúsággal megkövetelni azok megtartását; sem az Isten tiszteletének minőségét nem fogjuk a ceremóniák sokasága szerint értékelni, sem az egyik egyház a másikat nem fogja lenézni azért, mert eltérők a külső rendtartásai. Végül: nem fogunk etekintetben örökérvényű törvényeket felállítani, hanem az ilyen szabályok egyetlen hasznát és célját az egyház épülésében látva, ha annak az érdeke úgy kívánja, minden megütközés nélkül el fogjuk tűrni, hogy ne csak változtatások történjenek, hanem régebben érvényben volt szabályok egészen el is töröltessenek. Mert az idők változásával sokszor együttjár az is, hogy bizonyos formaságokat, amelyek különben nem kifogásolhatók és nem méltatlanok, az ügy érdekében mégis ki kell küszöbölni, - és ennek szemmellátható bizonyságát nyújtja éppen a mi korunk. Mert az elmúlt idők vaksága és tudatlansága közepette az egyházak olyan téves felfogásokkal és olyan szívós buzgósággal csüngöttek eddig a ceremóniákon, hogy ezektől a képtelen babonaságoktól aligha lehet megtisztítani őket másként, mint ha sok olyan ceremóniát is eltörlünk, amelynek életbeléptetése annakidején egészen helyénvaló volt s amely magában véve istentelennek vagy bűnösnek egyáltalán nem nevezhető, de amelynek védelmezéséhez hajthatatlanul ragaszkodni mégis nagyon ártalmas igyekezet volna. Mert ha valaki ezeket önmagukban véve akarja megítélni, amint már elismertük, nincsen bennük semmi rossz. De ha a körülmények összefüggésében mérlegeljük őket, akkor kitűnik, hogy a szertartásokkal való visszaélés révén annyi tévelygés rögződött bele az emberek lelkébe, hogy azt nem egykönnyen lehet orvosolni másként, mint ha eltüntetünk a szemük elől minden olyan látványosságot, amely további tévelygéseik számára új anyagot szolgáltathatna. Ezékiásról is ezért szól dicsérettel a Szent Lélek bizonyságtétele (II. Kir. 18:1-6.) amiatt, hogy összetörette az érckígyót, amelyet pedig valamikor Mózes az Úrnak parancsára állított fel, és amelyet az isteni jótétemény emlékeztető jeléül megőrizni nem volt rossz dolog mindaddig, amíg nem vált a nép számára bálványimádás alkalmává. Valóban, ha az istentelenség orvoslására más módot nem talált az a derék király, éppoly komoly oka volt az érckígyó összetörésére, mint valamikor
Mózesnek a felállítására. Mert az emberek megromlott gondolkozásmódját ugyanúgy kell gyógyítani, mint ahogy a beteg, sínylődő gyomrokat szokás, amikor megvonjuk tőlük a csak némileg is nehezebben emészthető ételeket, holott egészséges állapotban semmi káruk nem lenne azokból. (361)
Ezek után, minthogy fentebb megállapítottuk, hogy kétféle kormányzat van az emberi életben és ezek közül az egyikről, amely a lélekre vagy a belső emberre terjed ki és az örök életre vonatkozik, már eleget beszéltünk, helyénvaló lesz már egyet-mást arról a másikról is elmondani, amely csupán a polgári, a külső jó erkölcsök fenntartására vonatkozik. Elsősorban is, mielőtt magára a dologra rátérnénk, jól meg kell jegyeznünk ezt a fentebb megtett megkülönböztetést, hogy - amint általában sokan megteszik - oktalanul össze ne zavarjuk egymással ezt a két merőben különböző természetű dolgot. (362) Sokan ugyanis, amikor hallják, hogy az Evangélium olyan szabadságot ígér, amely nem ismer az emberek között sem királyt, sem urat, hanem egyedül csak Krisztusra tekint fel, - azt hiszik, hogy ennek a szabadságnak semmi hasznát nem élvezhetik, amíg még valamilyen hatalmasságot látnak maguk fölé emelkedni. Úgy vélik tehát, hogy addig nem lesz rendben semmi sem, amíg az egész világ át nem alakul olyan új ábrázatra, hogy nem lesznek többé benne sem bíróságok, sem törvények, sem hatóságok, sem egyéb hasonló dolgok, amelyek szerintük az ő szabadságukkal ellentétben állanak. Holott pedig az, aki különbséget tud tenni a test és a lélek között, a mostani, múlandó élet és a jövendő, örök élet között, könnyen belátja azt is, milyen nagy különbség választja el egymástól a Krisztus lelki országát és a polgári rendet. Mivel tehát a Krisztus országát ennek a világnak az elemeiben keresni és azokba berekeszteni nem más, mint zsidós képzelődés, mi, akik úgy vélekedünk, amint a Szentírás is világosan tanítja, hogy a Krisztus jótéteményéből reánk háruló haszon lelki természetű, sohase tévesszük szem elől, hogy azt a szabadságot is, amelyet nekünk az Evangélium Őbenne ígér és felajánl, meg kell hagynunk a maga határai között. Mert ha ugyanaz az apostol, aki azt parancsolja, hogy álljunk meg szabadságunkban és ne hajtsuk magunkat szolgaság igája alá, egy másik helyen megtiltja a szolgáknak, hogy a maguk állapotja miatt nyughatatlankodjanak (Gal. 5:1. - I. Kor. 7:20-24.), - mit jelent ez egyebet, mint azt, hogy a lelki szabadság nagyon jól megférhet a polgári szolgasággal? Ugyanebben az értelemben veendők az apostolnak ezek a mondásai is: "Nincs
zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő." (Gál. 3:27-28.) Valamint: "Nincs többé görög és zsidó; körülmetélkedés és körülmetéletlenség, idegen, scithiai, szolga, szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus." (Kol. 3:10-11.) Mindezzel azt akarja mondani, hogy mindegy, milyen rendű-rangú vagy az emberek között, vagy milyen népnek törvényei szerint élsz, mert a Krisztus országa távolról sem az ilyen dolgokban áll.
Azonban ez a megkülönböztetés mégsem azt célozza, hogy már most a polgári rendet mindenestől fogva valami tisztátalan dolognak tartsuk, amelyhez a keresztyén embernek semmi köze sincsen. Vannak ugyan rajongók, akik azt hajtogatják, hogy miután Krisztussal meghaltunk a világ elemei számára (Kol. 2:8.) és az Isten országába általvitetvén a mennyei világba helyeztettünk, nem illik hozzánk és mélyen alatta áll a mi magas méltóságunknak olyan világi és tisztátalan gondokkal elfoglalnunk magunkat, amelyek a keresztyén embertől távoleső ügyek körül forognak. Mire valók volnának a törvények, - mondják - a bíróságok és törvényszékek nélkül? Bíróságokhoz pedig mi köze van a keresztyén embernek? Hiszen ha ölni úgysem szabad, mi szükségünk van akkor törvényekre és bíróságokra? Azonban, amint fentebb hangsúlyoztuk, hogy meg kell különböztetni az effajta kormányzatot a Krisztusnak amattól a lelki és belső uralmától, ugyanígy azzal is tisztában kell lennünk, hogy a kettő egyáltalán nem áll ellentétben egymással.
Mert amaz ugyan a mennyei országnak bizonyos kezdeteit indítja meg bennünk már itt a földön és a halhatatlan és romolhatatlan boldogságnak az előízét érezteti velünk valamennyire már ebben a halandó és tünékeny életben. Emennek ellenben az a rendeltetése, hogy amíg itt élünk az emberek között, életünket úgy fegyelmezze, hogy az emberi társadalomba beleilleszkedjék; erkölcseinket a polgári tisztesség követelményei szerint alakítsa; megtanítson bennünket összeférni egymással; és erősítse és védelmezze a közbékét és nyugalmat. Elismerem, hogy minderre nem volna semmi szükség, ha az Isten országa, amint most jelen van közöttünk, ezt a földi életünket megszüntetné. De mivel Istennek az az akarata, hogy igazi hazánk felé sóvárogva itt e földön vándoréletet éljünk, ebben a vándorlásunkban pedig szükségünk van ilyen külső gyámolításra, azért ettől megfosztani az embert annyi volna, mint emberiességét rabolni el tőle.
Mert amikor úgy érvelnek, hogy az Isten egyházában olyan fokú tökéletességnek kell lennie, hogy elég törvény legyen neki a
saját önfegyelme, akkor ostoba módon olyasmiről képzelegnek, ami az emberi társas életben sohasem valósulhat meg. Hiszen amikor a gonoszok elvetemedettsége oly nagy és hitványságuk oly konok, hogy még a törvények nagy szigorúságával is alig lehet fékentartani, mit várhatnánk akkor: mit cselekednének azok, akiket még erőszakkal sem lehet eléggé visszatartani gonosztettaiktől, ha egyszer azt látnák, hogy tárva-nyitva áll gonoszságuk előtt a büntetlen szabadság? De a polgári rend hasznáról szólani majd alább lesz jobb alkalmunk. Most csak azt akarnók megértetni, milyen rettentő embertelenség annak eltörlésére gondolni, amikor az embereknek éppoly nagy szükségük van reá, mint a kenyérre, a vízre, a napfényre és a levegőre, a méltósága pedig mindezeknél még sokkal feljebbvaló. Mert nem csak arra szolgál (ami ezeknek a dolgoknak a haszna), hogy az emberek lélekzeni, enni, inni és melegedni tudjanak, bár mindezeket is magában foglalja azzal, hogy lehetővé teszi az emberek együttélését, de - mondom - nem csak ezeket szolgálja, hanem azt is, hogy semmilyen bálványimádás, Isten nevének gyalázása, az Ő igazsága ellen szóló káromlás és a vallásnak egyéb nyilvános megtámadása fel ne üthesse a fejét és el ne terjedhessen a nép között; hogy a köznyugalom meg ne háboríttassék, mindenki biztonságban és sértetlenül bírhassa azt, ami az övé, az emberek egymással békés érintkezésben élhessenek; egyszóval, hogy a keresztyének között fennállhasson a vallás nyilvános tekintélye és az emberek között megmaradhasson az emberiesség. Az pedig ne zavarjon meg senkit, hogy a vallási ügyek helyes intézésének gondját most az emberi kormányzat dolgai közé sorolom, holott fentebb úgy tűnhetett fel, mintha minden emberi illetékesség körén kívül helyeztem volna. Mert hiszen éppoly kevéssé ismerem el most is, mint fentebb, hogy embereknek joguk lehetne a maguk tetszése szerinti törvényeket hozni a vallás és az Isten tisztelete dolgában, - amikor kiemelem a polgári rendtartásnak azt az áldását, amellyel gondoskodik róla, hogy az Isten törvényében foglalt igaz vallás nyíltan és nyilvános szentségtöréssel ne legyen büntetlenül megsérthető és beszennyezhető.
Azonban maga a tárgyalási rendnek az áttekinthetősége is segítségére lesz olvasóimnak abban, hogy megértsék: mint kell vélekedni a polgári kormányzatnak erről az egész kérdéséről, s ezért külön fogom tárgyalás alá venni annak egyes alkotóelemeit. Ilyen pedig három van: a felsőbbség, mint a törvények sáfárja és őre; a törvények, amelyek szerint amaz gyakorolja a hatalmat; és a
nép, amely a törvények uralma alatt él és a felsőbbségnek alája van. rendelve. Lássuk tehát először is a felsőbbség szerepét; vajjon jogosult és Isten jóváhagyását bíró hívatás-e, miben áll a feladata, mennyire terjed ki a hatalma? Azután: milyen törvények alapján kell berendezni a keresztyén közrendet? S végül: milyen haszna van a népnek a törvényekből és milyen engedelmességgel tartozik a felsőbbségnek?
A felsőbbség működését illetőleg nem csak arról tett bizonyságot az Úr, hogy Ő azt jóváhagyja és az kedves Ő előtte, hanem annak méltóságát még ezen felül is a legmegtisztelöbb kitüntetésekkel halmozta el és feltűnően a lelkünkre kötötte. Hogy csak nehány példát említsek: amikor "isteneknek" nevezi a Szentírás azokat, akik a felsőbbséget viselik, ne gondolja senki, hogy ebben az elnevezésben ne rejlenék valami nagyon súlyos igazság, mert az jut benne kifejezésre, hogy ők Istentől vették a megbízatásukat, isteni tekintéllyel vannak felruházva és általában Isten képét viselik, mert bizonyos tekintetben Ő helyette szerepelnek. Ez nem az én ravaszkodásom, hanem magának Krisztusnak az értelmezése. "Ha azokat isteneknek mondá" az írás, - úgymond (Ján. 10:35.) (363) - "akikhez az Isten beszéde lőn." Mit jelent ez, ha nem azt, hogy Isten bízta meg őket hivatásukkal, hogy a maguk tisztében Őneki szolgáljanak és hogy - amint Mózes és Josafát is megmondotta azoknak a bíráknak, akiket a nép fölé rendeltek (V. Móz. 1:15-17. - II. Krón. 19:5-7.), - ne emberek nevében, hanem Isten nevében ítéljenek? Ugyanez a jelentősége annak is, amit Salamon szája által hirdet az Isten bölcsessége (Péld. 8:15-16.), hogy "Ő általa uralkodnak a királyok és az uralkodók végeznek bölcsességet; Ő általa viselnek a fejedelmek fejedelemséget és a nemesek, a földnek minden bírái." Mert ez annyit jelent, mintha azt mondaná, hogy nem valami emberi eltévelyedésből van az, hogy ezen a földön királyoknak és más elöljáróknak a kezében van minden dolognak az intézése, hanem Isten gondviseléséből és szent rendeléséből van ez, mert Ő így látta jónak az emberek dolgait igazgatni. Pál is világosan tanítja ugyanezt (Róm. 12:8.), amikor az "elöljárókat" azok közé az isteni adományok közé sorolja, amelyek a kegyelem gazdag sokfélesége szerint különbözőképen osztattak ki, de amelyeket a Krisztus szolgái egyaránt az egyház épülésére kell hogy felhasználjanak. De még sokkal világosabban tanítja ezt ott, ahol éppen ennek a kérdésnek a megtárgyalásához lát hozzá. (Róm. 13:1-5.) Azt hirdeti ugyanis, hogy a "felső hatalmasságok" Isten rendeléséből vannak
és nincs is olyan hatalmasság, amely ne lenne Istentől rendeltetett. Maguk a fejedelmek pedig "Isten szolgái", "dicséretére" azoknak, akik a jót cselekszik és "bosszúállók a haragra" a gonoszokkal szemben. Ehhez járul azoknak a szent embereknek a példája is, akik közül egyesek királyi tisztet viseltek, mint Dávid, Józsiás, Ezékiás, mások helytartói tisztet, mint József és Dániel, megint mások a szabad nép élén világi elöljárói tisztet, mint Mózes, Józsué és a Bírák, - s akiknek erről a hívataloskodásáról kinyilvánította az Úr az Ő jótetszését. Nem szabad tehát már senkinek sem kétségbevonnia, hogy a polgári hatalmasság hivatása nem csak szent és jogosult dolog az Isten előtt, hanem különös szentséggel is bír és a mi egész emberi világunkban minden másnál sokkal nagyobb tiszteletre is méltó.
Magukat a felsőbbség embereit is állandóan kell, hogy foglalkoztassa ez a gondolat, mert rendkívül nagy ösztönzést nyernek általa szolgálataik buzgó teljesítésére, valamint különös vigasztalást is meríthetnek belőle hivatásuk kétségtelenül számos és súlyos nehézségének könnyebb elviselésére. Mert hiszen a feddhetetlenségnek, a bölcsességnek, a szelídségnek, az önuralomnak, a becsületességnek milyen szigorú igényeivel kell önmagukkal szemben fellépniük azoknak, akik tudják, hogy ők az isteni igazságosság szolgálatára rendeltettek! Hogyan mernének valamilyen gonoszságnak helyet engedni a maguk ítélőszékében, amikor megmondatott, hogy az az élő Isten trónusa? Micsoda vakmerőség volna igazságtalan ítéletet kimondania annak a szájnak, amelyről megértették, hogy az isteni igazság megszólalására választatott ki eszközül? Milyen lelkiismerettel írhatnának alá gonosz végzéseket azzal a kézzel, amelyről tudják, hogy az Isten rendeléseinek a kibocsátására van hívatva? Egyszóval, ha mindig szem előtt tartják azt, hogy ők Istennek a helyettesei, akkor lehetetlen nem a legnagyobb gonddal, serénységgel és igyekezettel vigyázniok arra, hogy bennük az embetek mindig az isteni gondviselésnek, oltalomnak, jóságnak, kegyességnek, igazságosságnak valamelyes képmását láthassák. És szüntelenül lebegjen a szemük előtt, hogy "átkozott, aki az Úrnak dolgát csalárdul cselekszi". (Jer. 48:10.) Ezért Mózes és Josafát is, amikor az általuk rendelt bírákat fel akarták buzdítani hivatásukra (V. Móz. 1:17. - II. Krón. 19:6-7.), nem mondhattak annál hatékonyabb dolgot, amivel jobban megragadhatták volna a lelküket, mint amire már fentebb útaltunk: "Jól meglássátok, amit cselekesztek, mert nem ember nevében ítéltek, hanem az Úrnak nevében, aki az ítélet-
ben veletek lesz. Azért az Úr félelme legyen rajtatok. Vigyázzatok arra, amit tesztek, mert az Úrnál, a mi Istenünknél nincsen hamisság." Egy más helyen pedig ezt olvassuk (Zsolt. 82:1.) (364): "Isten áll az istenek gyülekezetében, ítél az istenek között." Mindez serkentésükre szolgálhat hivatásukban, mert arra tanítja őket, hogy ők Istennek a helytartói, és a rájukbízott tartomány igazgatásáról Őneki kell majd számot adniok. És ez a figyelmeztetés méltán nagy hatást is kell, hogy gyakoroljon reájuk. Mert ha valamiben vétkeznek, azzal nemcsak embereken ejtenek sérelmet, akiket vétkes módon sanyargatnak, hanem magát Istent is gyalázattal illetik, az Ő szentséges ítéleteit szennyezve be bűnükkel. Viszont ugyanebből felséges vigasztalást is meríthetnek, amikor arra gondolnak, hogy nem valami közönséges, nem is az Isten szolgálatától távoleső foglalatosságban, hanem a legszentebb hivatásban forgolódnak, mert hiszen Isten követségében járnak.
Akiket pedig a Szentírásnak ennyi bizonyságtétele sem tart vissza attól, hogy ezt a szent szolgálatot, mint valami a keresztyén vallással és kegyességgel összeférhetetlen dolgot, becsmérelni merészeljék, azok nyílván magát Istent szidalmazzák ezzel, akinek szolgálatát nem lehet ócsárolni az ő tulajdon meggyalázása nélkül. És valóban, nem a felsőbbségeket kárhoztatják, hanem Istent "útálták meg", hogy ne uralkodjék felettük. Mert ha az Úr joggal állapíthatta ezt meg Izraelről, amikor a Sámuel uralma ellen zúgolódtak (I. Sám. 8:4-7.), miért ne volna megállapítható ugyanolyan joggal manapság is azokról, akik nem átallanak minden Istentől rendelt elöljáróság ellen tüzelni? Ámde, mondják, amikor az Úr azt mondotta tanítványainak (Luk. 22:25-26.): "a pogányokon uralkodnak az ő királyaik, de ti nem úgy, hanem aki legnagyobb köztetek, olyan legyen, mint aki legkisebb", - akkor ezzel minden keresztyénnek megtiltotta, hogy uralkodásra vagy bármilyen elöljárói méltóságra törekedjék. Ez aztán kiváló egy magyarázat! A tanítványok között versengés támadt, melyiküké az elsőbbség a többiek felett. Hogy ezt a hiú nagyravágyást lelohassza bennük, rámutatott az Úr arra, hogy az ő szolgálatuk nem olyan, mint a királyoké, akik egymagukban a többieknek fölébeemelkednek. Vajjon, kérdem, mennyiben szolgál ez az összehasonlítás a királyi méltóság megbélyegzésére? Sőt egyáltalán mi egyebet lehet vele bizonyítani, mint egyszerűen azt, hogy más a királyi hivatás és más az apostoli szolgálat?
Egyébként lehet maguk között a felsőbbségek között is többféle fajta, de atekintetben nincsen semmi különbség, hogy vala-
mennyit úgy kell tekintenünk, mint Isten rendeléséből valót. Mert egyfelől Pál is valamennyit egyaránt felöleli, amikor ezt mondja (Róm. 13:1.): "Nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől",, másfelől minden fajta közül épperi a legkevésbbé rokonszenveset a Szentírás a többinél is kitüntetőbb bizonyságtétellel emeli ki, - t. i. az egyeduralkodói hatalmat, amelyet a hősies és kimagaslóbb lelkek a múltban legtöbbször elleneztek, mivel minden ember általános szolgai alárendeltségét jelenti, kivéve azt az egyet, akinek a kénye-kedve alá vet mindent. Azonban a Szentírás, hogy a szóbanforgó helytelen gondolkozásmódnak útját vágja, kifejezetten hangoztatja, hogy az isteni bölcsesség intézkedéséből van a királyok uralkodása, és különösen megparancsolja, hogy a királyokat tisztelni kell. (Péld. 8:15-16. - 24:21. - I. Pét. 2:17.) Arról pedig, hogy melyik kormányforrna a leghelyesebb, igazán nagyon hiábavaló dolog vitatkozni magánembereknek, akiknek úgy sincsen beleszólásuk semmilyen közügy intézésébe; de meg nem is lehet ezt olyan egyszerűen eldönteni, ha az ember komolyan veszi a dolgot, mert ebben a vitában mindig a körülmények szabják meg a legfontosabb szempontokat, és ha azoktól eltekintve magukat a kormányformákat hasonlítjuk össze egymással, nem lehet egykönnyen megállapítani, hogy melyik a legelőnyösebb közöttük, annyira egyformán erős érvek hozhatók fel mindegyik mellett. A királyság könnyen elfajulhat zsarnoksággá; de csaknem ugyanolyan könnyen a nemesek kormányzata is nehány ember párturalmává; és még sokkal könnyebben a népuralom lázongássá. Ha nem korlátozzuk figyelmünket csupán egy bizonyos államra, hanem körülnézünk és szemlét tartunk az egész föld színén, vagy a tekintetünket legalább is távolabbra kiterjedő területeken hordozzuk meg, bizonnyal rájövünk, hogy nem hiába rendezte úgy be a dolgot az isteni gondviselés, hogy az egyes országok különböző kormányformák uralma alatt éljenek. Mert amint az elemek eltérő hőfok mellett tartják meg szilárdságukat, úgy az egyes országok is bizonyos egyenlőtlenségekkel tudnak legjobban fennmaradni egymás mellett. Ámbár erről is felesleges olyanok előtt beszélni, akiknek elég annyit tudniok, hogy Isten akarta így. Mert ha Ő jónak látta a királyságok élére királyokat, a szabad államok élére pedig tanácsokat és főnököket rendelni, akkor nekünk az a dolgunk, hogy bárkiket rendelt is a magunk lakóhelyén kormányzókéi, azokkal szemben mi készségesen és engedelmesen viseljük magunkat.
Már most ezek után röviden rá kell mutatnunk arra, milyen-
nek tünteti fel a Szentírás a felsőbbségek feladatát és miben áll az? Jeremiás azt követeli a királyoktól (Jer. 22:3.), hogy "tegyenek ítéletet és igazságot és mentsék meg a nyomorultat a nyomorgató kezéből, a jövevényt, árvát és özvegyet pedig ne nyomorgassák és rajta ne erőszakoskodjanak és ártatlan vért ne ontsanak". Mózes pedig azoknak a bíráknak, akiket helyetteseiül állított, ezt parancsolta (V. Móz. 1:16-17.): "Hallgassátok ki atyátokfiáit és ítéljetek igazságosan mindenkit, az ő atyjafiaival és jövevényeivel egyben; ne legyetek személyválogatók az ítéletben; kicsinyt úgy, mint nagyot hallgassatok ki; ne féljetek senkitől, mert az ítélet az Istené." Arról pedig nem is szólok, hogy (V. Móz. 17:15-20.) a király "sok lovat ne tartson", hogy "a szíve el ne hajoljon" a kapzsiságra, hogy "fel ne fuvalkodjék az ő szíve az ő atyjafiai ellen, se el ne hajoljon az Úrnak parancsolatjától" életének teljes idejében; meg, hogy a bírák (V. Móz. 16:19.) "el ne fordítsák az ítéletet, ajándékot ne vegyenek", - és ami ehhez hasonló még itt-ott található a Szentírásban. Hiszen a felsőbbségek feladatainak a kifejtésével itt nem annyira az a szándékom most, hogy magukat a felsőbbségeket oktassam ki, mint inkább az, hogy másokat tanítsak meg arra, mi a felsőbbség és milyen célra rendeltetett az Istentől. Látjuk tehát, hogy a közerkölcsiség, közrend, köztisztesség és köznyugalom őreiül és védelmezőiül rendeltettek, és csak egy igyekezetük lehet: mindenek közös jólétére és békességére ügyelni. Mivel pedig ezt a feladatot nem tölthetik be másképen, mint ha a jókat a gonoszok bántalmai ellen megoltalmazzák és az elnyomottak mellé segítségükkel és védelmükkel odaállanak: ezért olyan hatalommal vannak felruházva, amellyel szigorúan fékentarthatják a nyílt bűnözőket és gonosztevőket, akiknek gonoszsága a köznyugalmat megzavarná és megháborítaná. (Róm. 13:3-4.) Hiszen a tapasztalat teljesen igazolja azt, amit Solon mondott, hogy t. i. a jutalom és a büntetés tartja fent a közélet egész rendjét; ha ezek megszűnnének, megdőlne és széthullana a polgári élet minden fegyelme. Sokaknak lelkében kihűlne ugyanis a jogosság és igazságosság tisztelete, ha az erénnyel nem járna együtt megfelelő megbecsültetés; a gonosz emberek zabolátlanságát pedig nem lehet másként fékentartani, mint szigorúsággal és büntetések alkalmazásával. Éppen ezt a két mozzanatot foglalja össze a próféta is (Jer. 22:3.), amikor azt követeli, hogy a királyok és másfajta elöljárók "tegyenek ítéletet és igazságot". Igazságot tenni annyi, mint a becsületeseket gondjukba venni, felkarolni, támogatni, megvédeni, megszabadítani. Ítéletet tenni pedig
annyi, mint a gonoszok merészségének ellenállani, erőszakosságukat elfojtani, vétkeiket megtorolni.
Azonban itt, úgy látszik, egy súlyos és nehezen megoldható kérdés merül fel. Ha ugyanis az Isten törvénye minden keresztyénnek megtiltja az emberölést (Máté 5:21. - II. Móz. 20:13. - V. Móz. 5:17.) (365) és a próféta is (És. 11:9. - 65:25.) azt jövendöli az Isten szent helyéről, vagyis az egyházról, hogy ott "nem ártanak és nem pusztítanak sehol", hogyan egyeztethető akkor össze a felsőbbségben az istenfélelem, meg a vérontás? Ámde, ha szem előtt tartjuk azt, hogy a felsőbbség, amikor büntetéseket alkalmaz, semmit sem cselekszik magától, hanem csak magának Istennek az ítéleteit hajtja végre, egyáltalán nem fogunk ezen a nehézségen fennakadni. Az emberölést tiltja az Úr törvénye, de éppen azért, hogy ne maradjon büntetlenül a gyilkosság, szolgáinak a kezébe fegyvert ad az Úr, hogy azzal minden gyilkosra lesújtsanak. "Ártani és pusztítani" nem szabad az istenfélőknek. Azonban az sem nem ártás, sem nem pusztítás, amikor az istenfélők nyomorgatását az Úr parancsa alapján megtorolják. Bárcsak mindig a szemünk előtt lebegne, hogy ilyenkor semmi sem történik emberi önkényből, hanem minden az Isten parancsának a tekintélye alapján; ha annak a vezetését követjük, sohasem tévedhetünk le a helyes útról, hacsak talán valami béklyót nem akar valaki az Isten igazságosságára vetni, hogy a bűnt meg ne büntesse! "Nem ok nélkül viseli a fegyvert" - mondja Pál a felsőbbségröl (Róm. 13:4.), - "mert Isten szolgája, bosszúálló a haragra annak, aki gonoszt cselekszik." Ennélfogva, ha a fejedelmek és más elöljárók tudják, hogy semmi sem kedvesebb az Úr előtt, mint az ő engedelmességük, legyen gondjuk erre a szolgálatra, ha el akarják nyerni Istennek jóváhagyását az ő kegyességükre, igazságosságukra és feddhetetlenségükre. Ez a lelkület vezette Mózest is, amikor abban a tudatban, hogy ő az Úr ereje által népének szabadítójáúl rendeltetett, megölte az egyiptomit (II. Móz. 2:11-12.) (366) és később is, amikor egyetlen napon háromezer embert levágatva megtorolta a nép szentségtörését. (II. Móz. 32:25-28.) Ugyanez vezette Dávidot is, amikor halálának közeledtekor parancsot adott fiának, Salamonnak, Joáb és Sémei megölésére. (I. Kir. 2:5-6. 8-9.) (367) Hogyan gerjedhet fel Mózesnek szelíd és csendes természete olyan vadságra, hogy atyjafiainak vérétől már csepegve és átázva megint végigfut a táboron újabb öldöklésre? Dávid is, ez az egész életében annyira jóságos lelkületű ember, hogyan tehette halálos ágyán azt a kegyetlen végrendelke-
zést, hogy az ő fia ne hagyja Joáb és Sémei ősz fejét békességben sírba szállani? Bizony, mindketten éppen ezzel a könyörtelenséggel, amellyel az Istentől parancsolt megtorlást végrehajtották, szentelték meg a kezüket, míg a kíméletességgei beszennyezték volna azt. "Útálatos legyen a királyoknál" - mondja Salamon (Péld. 16:12.), - "istentelenséget cselekedni, mert igazsággal erősíttetik meg a királyi szék." Továbbá (Péld. 20:8.): "A király, ha az ő ítélőszékében ül, tekintetével minden gonoszt eltávoztat." Úgyszintén (Péld. 20:26.): "Szétszórja a gonoszokat a bölcs király, és fordít reájuk kereket". És ismét (Péld. 25:4-5.): "Távolítsd el az ezüstből a salakot és abból edény lesz az ötvösnek; távoiítsd el a bűnöst a király elől, és megerősíttetik igazsággal az ő széke". Ha már most abban áll valójában az ő igaz voltuk, hogy kivont karddal üldözik a bűnösöket és gonosztevőket, akkor kardjukat hüvelyébe dugni és kezüket a vértől tisztán tartani, miközben elvetemült emberek gonoszul öldökölve és pusztítva garázdálkodnak, olyan eljárás volna, amely távolról sem érdemelné ki számukra a jóságnak és az igazságosságnak a dícséretét, hanem ellenkezőleg a legsúlyosabb istentelenség bélyegét sütné reájuk. Csak ne forduljon elő semmi vad és durva kegyetlenkedés és olyan törvénykezés, amelyet joggal lehetne a vádlottak agyonkínzásának nevezni! Mert én nem vagyok az az ember, aki a mindenáron való könyörtelenséget pártolnám; sőt nem is tartom lehetségesnek az igazságos ítélethozatalt ott, ahol állandóan közre nem működik a királyoknak ama legjobb tanácsadója és - amint Salamon mondja (Péld. 20:28.), - a királyi széknek legbiztosabb erőssége: a kegyelmesség, amelyet igen helyesen nevezett hajdan valaki "a fejedelmek legfőbb ékességének". (368) A felsőbbségnek mégis egyaránt vigyáznia kell arra is, hogy túlzott szigorúsággal ne sebezzen, amikor gyógyítania kellene, meg arra is, hogy valami mondvacsinált kegyelmesség aggályai miatt ne essék bele a legszívtelenebb jószívűségbe, amikor t. i. lágy és erélytelen engedékenységben olvadozva sokak fejére veszedelmet hoz. Mert nem alaptalan dolog az sem, amit annakidején Nerva uralkodása alatt emlegettek, hogy rossz dolog ugyan olyan uralkodó alatt élni, aki alatt semmi sem szabad, de még sokkal rosszabb olyan alatt élni, aki alatt minden szabad.
Mivel pedig a királyoknak és a népeknek a nyilvános megtorlás ilyen alkalmazása végett olykor-olykor fegyvert kell ragadniok, ugyanezen az alapon azt is be lehet látni, hogy az ilyen értelemben viselt háborúk is jogosultak. Mert ha azért van rájuk bízva a hata-
lom, hogy azzal országuk nyugalmát megvédjék, a nyughatatlan emberek lázongó zavargásait elfojtsák, az erőszaktól elnyomottaknak segítségére siessenek és a gonosztetteket megbüntessék, akkor van-e fontosabb alkalom annak felhasználására, mint amikor az olyanok dühét kell megfékezni, akik mind az egyeseknek nyugalmát, mind az egésznek közbékességét megháborítják, pártütő lázadást támasztanak, erőszakos elnyomásra és gyalázatos gonosztettekre vetemednek? Ha az a tisztük, hogy a törvények őrei és érvényesítői legyenek, akkor mindazoknak törekvéseit egyaránt meg kell hiúsítaniok, akiknek gazsága megbontja a törvényes rendet. Sőt, ha jogosan büntetik meg azokat a latrokat, akiknek a gonosztettei mégis csak egy néhány emberre terjednek ki, hogyan tűrhetnék akkor el, hogy büntetlenül sújtson és dúljon fel a rablás egész tartományokat? Hiszen mindegy az, hogy király-e az illető, vagy a nép legaljából való, aki idegen területre tör be, amelyhez semmi joga sincsen és ott ellenségként garázdálkodik, - egyaránt rablónak tekintendő valamennyi és úgy is büntetendő. Azonban minden felsőbbségnek kötelessége ezen a ponton a legnagyobb gonddal óvakodni attól, hogy a saját indulatait egy hajszálnyira is kövesse; vagyis ha büntetést kell kiszabniuk, ne ragadtassák el magukat hirtelen felindulástól, ne engedjék magukat gyűlölettől hajtatni, ne gerjedjenek fel engesztelhetetlen könyörtelenségre, hanem, mint Augustinus mondja, legyenek szánalommal a közös emberi természet iránt abban az emberben, akinek lakolnia kell a maga bűneiért; vagy ha ellenséges, azaz fegyveres gonosztevő ellen kell fegyverbe öltözniük, ne keressék erre könnyelműen az alkalmat, sőt még ha kínálkozik is, ne ragadják meg, ha csak nem a végső szükség kényszeríti rá őket. Mert ha nekünk sokkal különbeknek kell lennünk annál a pogány bölcsnél, aki szerint a háborút is csak úgy szabad felfogni, mint a béke érdekében valót, (369) akkor bizonyára minden más módot meg kell próbálnunk, mielőtt fegyverekre bíznók a döntést. Egyszóval mindkét esetben őrizkedjék a felsőbbség attól, hogy egyéni érzelmei rossz útra tereljék, és mindig csak a közösség érdekeitől vezettesse magát. Különben rútúl visszaél hatalmával, amelyet nem a sajátmaga céljaira, hanem mások javára és szolgálata végett kapott. A hadviselésnek ebből a jogából folyik azután az őrségek, a szövetségek és más közvédelmi intézkedések helyes felfogása is. Őrségek alatt értem azokat a seregeket, amelyeket területük határainak védelmére állítanak fel az egyes közületek; szövetségek alatt azokat a szerződéseket, amelyeket szomszédos fejedelmek azzal a feltétellel köt-
nek egymással, hogy ha valamilyen háborúság támadna bármelyiküknek a területén, kölcsönösen megsegítik egymást és egyesítik az erejüket az emberiség közös ellenségeinek a leverésére; közvédelmi intézkedések alatt értem az olyan dolgok létesítését, amilyeneket a hadászati mesterség szokott felhasználni.
Végül azt is hozzátehetjük még az elmondottakhoz, hogy az adók és vámok jogosult jövedelmei a fejedelmeknek és bár elsősorban a hivatalukkal járó közköltségek fedezésére kell azokat fordítanak, éppúgy felhasználhatják az udvartartásuk fényének az emelésére is, amely valahogyan velejár már annak az uralomnak a méltóságával, amelyet gyakorolnak. Látjuk, hogy Dávid, Ezékiás, Józsiás, Josafát és más szent királyok, meg József és Dániel is így költekeztek a közjavakból annak a szerepnek megfelelő módon, amelyet betöltötték, és pedig anélkül, hogy ez kegyességüknek a rovására lett volna, és Ezékielnél is a királyok számára van fenntartva a legnagyob földbirtok. (Ez. 48:21-22.) Ugyanakkor azonban viszont a fejedelmeknek nem szabad megfeledkezniük arról, hogy az ő kincstáruk nem annyira magánpénztáruk, mint inkább az egész népnek közpénztára (amint Pál is vallja, Róm. 13:6.), amelyet nyilvánvaló jogtalanság nélkül nem lehet elpazarolni és tékozolni. Sőt úgyszólván a népnek vére és verejtéke az, és kíméletlenül bánni vele a legszívtelenebb embertelenség. Az általuk kirótt adókat és a nekik járó egyéb fizetségeket is úgy tekintsék, mint a közszükségletek fedezetét, amelyekkel tehát ok nélkül zaklatni a nyomorult népet, zsarnoki rablás volna. Mindezzel nem növeljük meg a fejedelmek kedvét a tékozlásra és a fényűző költekezésre (aminthogy bizonyára nem is kell lángragyújtani amúgy is kelleténél jobban égő vágyaikat), hanem, mivel nagyon sok fordul meg azon, hogy Isten előtt való jó lelkiismerettel tegyék azt, amit tesznek, hogy bűnös elbizakodottsággal az Isten ítéletét ne vonják magukra, meg kellett mondanunk, mi az, ami szabadságukban áll. A magánemberek számára sem volt felesleges ez a tanítás, hogy ne merészeljék a fejedelmek költekezéseit meggondolatlan és szemtelen gúnyolódás tárgyává tenni, még ha azok meghaladják is a közönséges, polgári mértéket.
A felsőbbséggel szorosan összefüggenek az állami életben a törvények, a közéletnek e legerősebb kötelékei, sőt valósággal a lelke annak, amint Cicero mondja, - amelyek nélkül nem állhat fent a felsőbbség, amint viszont azok sem a felsőbbség nélkül. Úgy, hogy nem is lehet találóbbat mondani, mint azt, hogy a törvény
néma felsőbbség, a felsőbbség pedig eleven törvény. Azért pedig, hogy megígértem annak a kifejtését, milyen törvények szerint kell a keresztyén államot berendezni, ne várja még el senki tőlem, hogy hosszú tárgyalásba bocsátkozzam arról, milyen fajta törvények a legjobbak, mert annak se vége, se hossza nem volna, és nem is tartozik mostani tárgyunk körébe. Csak éppen néhány szóval, szinte futtában akarok rámutatni arra, milyen törvények azok, amelyeknek az alkalmazása Isten előtt is kedves dolog és amelyeknek a végrehajtása az emberek szempontjából is üdvös. Ezt is hallgatással mellőztem volna, ha nem tudnám, hogy sokan veszedelmesen eltévelyednek ezen a ponton.
Vannak ugyanis olyanok, akik szerint nincsen helyesen berendezve az olyan állam, amelyben a Mózes polgári törvényeinek mellőzésével a népek általános törvényei (370) szerint kormányoznak. Hogy milyen veszedelmes és rendbontó felfogás ez, azzal foglalkozzanak mások, én beérem annak a kimutatásával, milyen téves és ostoba. Tartsuk szem előtt azt a közismert felosztást, amely az egész Mózes által közölt isteni törvényben megkülönbözteti az erkölcsi, a szertartási és a törvénykezési elemeket, és vegyük ezeket külön-külön szemügyre, hogy tisztán lássuk: mi tartozik ezekből mireánk és mi nem? Közben pedig ne aggasszon senkit se az a kifogás, hogy a szertartási és törvénykezési részeknek is megvan az erkölcsi jelentőségük. Hiszen azt a régiek, akiktől ez a felosztás származik, maguk is jól tudták, hogy a törvénynek ez a két utóbbi része is erkölcsi kérdések körül forog, de mégsem nevezték ezeket is erkölcsieknek, mivel ezeket az erkölcsiség minden kára nélkül meg lehet változtatni és el is lehet törölni; ellenben amazt az első részt megkülönböztető módon jelölték ezzel a névvel, mivel nélküle nem állhatna meg az erkölcsök igaz szentsége. Az erkölcsi törvény tehát (hogy ezzel kezdjük a dolgot), amely két egyszerű tételben foglalható össze: az egyik azt követeli, hogy Istent tiszta hittel és kegyességgel tiszteljük, a másik azt, hogy minden embert őszinte szeretetünkbe fogadjunk, - ez az igaz életnek tökéletes és örök szabálya, amely minden nép körében és minden időkben kötelező azokra, akik életükkel Isten akaratához akarnak igazodni. Mert hiszen ez az Ő örök és változhatatlan akarata, hogy mi Őt mindnyájan tiszteljük, egymást pedig kölcsönösen szeressük. A szertartási törvény a zsidók számára rendelt nevelőeszköz volt (Gal. 3:24. - 4:1-5.), amely által jónak látta az Úr ezt a népet, mintegy kiskorúsága ideje alatt, iskolázni, amíg el nem érkezik az időknek az a teljessége,
amelyben bölcsességét teljesen kijelenti a világnak és feltárja mindazoknak a dolgoknak valóságát, amelyeket előbb csak képlegesen ábrázolt ki. A törvénykezési rész, mely a polgári kormányzat céljaira adatott nekik, a jogosság és igazságosság meghatározott szabályait adta elő, amelyek szerint tisztességes és nyugodalmas életet élhettek egymás között. És mint ahogy a szertartásoknak az az iskolája a kegyességre tanította ugyan a népet, mert hiszen a zsidók egyházában ez tartotta fenn az Isten tiszteletét és a vallási életet, de azért mégis meg lehetett különböztetni magától a kegyességtől: ugyanúgy ezek a törvénykezési szabályok is, bár nem volt más céljuk, mint fenntartani az emberek között a szeretetet, amelyet az Isten örök törvénye parancsol, mégsem azonosak magával a szeretet parancsolatával.
Amiképen tehát a kegyességnek sérelme és kára nélkül megszűnhetett a szertartások érvénye, ugyanúgy ezeknek a törvénykezési szabályoknak az elhagyása mellett is, fennállhat a szeretet örökérvényű kötelessége és parancsolatja. Ha ez így van, akkor kétségtelen, hogy minden népnek szabadságára van bízva olyan törvényeket felállítani, amilyeneket magára nézve üdvöseknek tart, feltéve, hogy mégis a szeretetnek amaz örök törvényéhez igazodnak és így, ha formájukat illetőleg még annyira eltérnek is egymástól, az értelmük mégis egy és ugyanaz. Mert az olyan barbár és vad törvényeket, amilyenek például azok voltak, amelyek a tolvajokat dicsérettel tüntették ki, a nemi érintkezést tetszés szerint megengedték, és a többi effajtákat, még ezeknél is förtelmesebbeket és képtelenebbeket, véleményem szerint egyáltalán nem is lehet törvényeknek tekinteni, mert hiszen ellentétben állanak nem csak minden igazságossággal, hanem még az emberiességgel és a polgáriasultsággal is. Az elmondottak még világosabbá válnak, ha minden törvénynél a kellő módon szem előtt tartjuk ezt a két dolgot: a törvényes rendelkezést és a jogosságot, amelynek alapján maga a rendelkezés is nyugszik. A jogosság, mivel a természetben gyökeredzik, mindenkire nézve csak egy lehet; ezért minden törvény is, bármilyen kérdésre vonatkozzék, ugyanarra a jogosságra kell, hogy irányuljon. A rendelkezések, mivel bizonyos körülményekhez kapcsolódnak, amelyektől részben függenek is, mindaddig, míg egyaránt a jogosságnak ugyanazt a célját szolgálják, minden nehézség nélkül lehetnek egymástól eltérők is. Már most, ha tudjuk, hogy Istennek az a törvénye, amelyet erkölcsinek neveztünk, nem egyéb, mint bizonyságtétel amellett, amit a természeti törvény és az Istentől az
emberi lélekbe oltott lelkiismeret is hirdet, akkor világos, hogy ennek a szóbanforgó jogosságnak az elvei mindenestől előnkbe vannak írva benne. Ennélfogva egyedül ez kell, hogy megszabja minden törvénynek irányát, szabályát, célját. Bármilyen törvényeket is, ha ehhez a szabályhoz igazodnak, ha ezt az irányt követik, és ha ebben a célban határozódnak meg, csak helyesléssel fogadhatunk, még ha egyébként akár a zsidó törvényektől, akár egymástól eltérnek is. Isten törvénye tiltja a lopást. Hogy a zsidók törvénykezésében milyen rendelkezés volt kimondva a lopásra, az megtudható a Mózes II. könyvéből. (II. Móz. 22:1-13.) Más népeknél a legősibb törvények kétszeres kártérítéssel büntetik a lopást. A későbbiek különbséget tettek nyilvánvaló és nem nyilvánvaló lopás között. Némelyek a büntetésben elmentek a száműzésig, mások a megvesszőzésig, megint mások egészen a fejvesztésig. A hamis tanúskodást a zsidóknál azzal a büntetéssel sújtották, amely a vád igazsága esetén a vádlottat érte volna (V. Móz. 19:15-21.), másutt súlyos nyilvános megszégyenítéssel, megint másutt akasztással vagy keresztrefeszítéssel. A gyilkosságot minden törvény egyformán halálbüntetéssel torolja meg, csak a kivégzés módjai különbözők. A házasságtörőkre néhol szigorúbb, másutt enyhébb büntetések vannak kimondva. Azonban világos, hogy minden eltérésük mellett is egy célt szolgálnak ezek a törvények, t. i. egytől-egyig büntetéssel sújtják azokat a bűnöket, amelyeket az Isten örök törvénye kárhoztat, úgymint a gyilkosságot, lopást, házasságtörést, hamis tanúzást. Csak a büntetés módjában nem egyeznek meg egymással. Azonban ez nem is szükséges, sőt nem is volna kívánatos. Vannak országok, amelyek, ha szigorú elrettentő példákkal nem félemlítenék meg a gyilkosokat, csakhamar az öldöklés és rablás martalékává lennének. Vannak korszakok, amelyek megkövetelik a büntetések szigorítását. Vannak népek, amelyek bizonyos bűnökre különösen hajlamosak, ha kemény kézzel féken nem tartják őket. Milyen rosszhiszemű ember és a közjónak milyen ellensége lehet csak az, aki az ilyen különbségeken megütközik, holott éppen ezek biztosítják a legalkalmasabb módon az Isten törvényének megtartását! Mert amit egyesek emlegetnek, hogy t. i. Istennek Mózes által közölt törvényét megvetjük azzal, hogy eltöröljük és más, új törvényeket nála többre becsülünk, - az teljesen alaptalan beszéd. Először is nem becsüljük többre ezeket a törvényeket amannál, mert hiszen, amikor ezek mellett foglalunk állást, az nem egyszerű összehasonlítás alapján történik, hanem a kor, a hely és a nép viszonyainak tekintetbe vételé-
vel. Azután meg nem is töröljük el amazt, mert a mi számunkra soha nem is volt érvényben, hiszen az Úr nem azért közölte a Mózes keze által, hogy minden nép között elterjedjen, hanem a gondjába, oltalmába és pártfogásába vett zsidó népnek akart sajátlagosan törvényadója is lenni. És mint bölcs törvényadó, különleges tekintettel is volt ezeknek a törvényeknek a meghozatalánál éppen ennek a népnek a viszonyaira.
Hátra van még annak a megvizsgálása, amit utolsó helyre tűztünk ki, hogy t. i. a törvényekből, bíróságokból, felsőbbségekből milyen haszon származik a keresztyének köztársadalmára, mennyiben kell a magánembernek a felsőbbségek előtt meghajolni és milyen engedelmességgel tartozik nekik? Vannak sokan, akik szerint a felsőbbségek szolgálatára keresztyének között nincs is szükség és ők azt kegyességük megtagadása nélkül úgy sem vehetik igénybe, mert hiszen a bosszúállás, a törvényszék elé menetel, a pereskedés tiltott dolog az ő számukra. De amikor Pál ezzel szemben világosan hirdeti (Róm. 13:4.), hogy a felsőbbség Istennek szolgája a mi javunkra, akkor ebből megérthetjük, hogy az Úr akarata szerint becstelen emberek gonoszsága és támadásai ellen a felsőbbség oltalmazó keze alatt kell védelmet találnunk, és így élhetünk nyugodt és biztonságos életet. Mivel pedig hiába adta volna nekünk az Úr ezt az oltalmat, ha nem volna szabad élnünk is ezzel a jótéteményével, ebből eléggé kitűnik, hogy a felsőbbséget igénybevenni és segítségül hívni egyáltalán nem bűnös dolog. Itt ugyan az emberek két fajtájával van dolgunk. Vannak ugyanis igen sokan, akikben akkora perlekedési szenvedély ég, hogy nincs nyugtuk, amig háborúságba nem keverednek valakivel. Magukat a peres ügyeiket pedig a gyűlölet halálos elkeseredésével és őrületes bosszúvággyal meg rosszakarattal folytatják és engesztelhetetlen konoksággal addig űzik, amíg ellenfelüket egészen tönkre nem tették. Es közben ezt az elvetemültséget a bíróságok palástjával fedezik, hogy az a látszata legyen a dolognak, hogy ők teljesen jogosan járnak el. Azonban, ha megengedett dolog is felebarátunkkal perben állani, azért nem szabad őt mindjárt gyűlölni is, vagy dühös szenvedéllyel romlására törni, vagy konokul üldözni. Az ilyen emberek tehát értsék meg, hogy a törvénykezés jogosult dolog ugyan, de csak akkor, ha helyesen élnek vele. Helyesen pedig akkor élnek vele mind a panaszos keresete, mind a vádlott védekezése szempontjából, ha az utóbbi az idézésre kitűzött időben megjelenik, ami ellenvetése van, azt ügyének védelmére, felhozza, de minden keserűség nélkül, csupán
azzal a szándékkal, hogy a maga jogos érdekeit védje; emez viszont, akár személyében, akár vagyonában szenvedett jogtalan sérelmet, bízza rá ügyét a felsőbbségre, adja elő panaszát, követeljen igazságos és megfelelő intézkedést, de minden ártó szándék és bosszúvágy nélkül, minden durvaság és gyűlölet nélkül, minden civakodó szenvedély nélkül, sőt azzal a készséggel, hogy inkább enged a maga jogából és akármit is elszenved, semhogy ellenséges indulattal ellenfelének romlására törjön. Ellenben ha az emberek lelkét rosszakarat tölti el, ha irigység fertőzi meg, ha harag gyújtja lángra, ha bosszút lihegnek, egyszóval ha úgy lobog bennük az ellenségeskedés dühe, hogy megfeledkeznek a szeretetről, - akkor a legigazságosabb ügynek perre vitele is mindenestől fogva csak istentelenség lehet. Mert keresztyének előtt mindenkor szigorú alapelv gyanánt kell, hogy álljon az, hogy bármily jogos pert is csak akkor folytathat az ember igaz lélekkel, ha ugyanolyan szeretettel és jóindulattal viseltetik ellenfele iránt, mintha a vitás ügyet már barátságos úton tisztázták és elintézték volna egymással. Talán azt az ellenvetést teszi erre valaki, hogy ilyen önuralommal sohasem mennek törvény elé az emberek, úgy hogy valósággal csodaszámba menne, ha ez valaha is előfordulna. Valóban, elismerem, manapság olyanok az erkölcsök, hogy ritkán akad példa az ilyen igazlelkű pereskedőre, de azért maga a dolog lényege nem veszti el tisztaságát és jóságát, akármilyen hibák tapadjanak is hozzá. Egyébként, ha azt halljuk, hogy a felsőbbségtől nyert védelem Istentől származó szent ajándék, annál gondosabban kell óvakodnunk, hogy azt a magunk hibáival be ne szennyezzük. Azok pedig, akik mindenféle bírósági tárgyalást kereken elítélnek, tudják meg, hogy ezzel Istennek egy szent rendelését vetik el s egyikét azoknak az ajándékoknak, amelyek ,,a tisztáknak tiszták" lehetnek, ha csak nem akarnak hamarjában Pál felett is pálcát törni, mint vétkes felett, mivel bevádolóinak rágalmai ellen ármánykodásuk és áskálódásuk leleplezésével ő is védte magát, a maga római polgárságának jogi előnyeit is érvényesítette a bíróság előtt, és amikor szükségét látta, az igazságtalan helytartótól a császári ítélőszékhez is fellebbezett. (Ap. Csel. 22:25. - 24:26-27. -25:1-12.) Az sem hozható fel ellenünk, hogy a keresztyéneknek meg van tiltva a bosszú vágya, mert azt mi is teljesen távol akarjuk tartani a keresztyének törvénykezésétől. (V. Móz. 32:35. - Máté 5:38-44. - Róm. 12:19.) Akár polgári perről van ugyanis szó, csak akkor jár helyes úton az ember, ha ügyét őszinte jószándékkal viszi a bíró, mintegy közgyám
elé, és távolról sem azzal a vággyal, hogy a rajta esett kárért hasonlóval fizessen vissza, ami már bosszúvágy lenne. Akár pedig főbenjáró, vagy egyéb súlyos természetű eljárás indul meg, megköveteljük a vádlótól, hogy a bosszúállás minden gerjedelmétől tisztán, a rajta esett sérelem miatti ingerültségtől mentes lélekkel álljon oda a bíróság elé, azzal az egyetlen szándékkal, hogy véget vessen az ártalmas ember üzelmeinek, hogy többé az ne tehessen kárt a köztársadalomban. Ha eltávoztatjuk magunktól a bosszúvágyó lelkületet, egyáltalán nem jutunk ellenkezésbe azzal a parancsolattal, amely eltiltja a keresztyéneknek a bosszúállást. Ámde, - mondják, - nem csak a bosszú keresése van megtiltva, hanem azt a parancsot is kaptuk, hogy várjuk meg az Úr kezének intézkedéseit, aki megígérte, hogy bosszút fog állani az elnyomottakért és üldözöttekért. (Róm. 12:19.) Akik már most akár a maguk, akár mások érdekében a felsőbbségnél keresnek orvoslást, azok elébevágnak az Úr eme bosszúállásának. Azonban a dolog távolról sem így áll, hiszen a hatóság ítéletében nem embereknek, hanem Istennek bosszúállását kell látnunk, aki azt, mint Pál mondja (Róm. 13:4.), emberek szolgálata által végzi el a mi javunkra. Éppoly kevéssé jutunk ellenkezésbe Krisztusnak azokkal a szavaival is, amelyekkel megtiltotta, hogy elleneálljunk a gonosznak, és meghagyta, hogy ha valaki balfelől arcúlüt, annak tartsuk oda a jobb orcánkat is és ha valaki elveszi az alsóruhánkat, engedjük oda neki a felsőt is. (Máté 5:39-41.) Mert ezzel csak azt akarta elérni, hogy az Ő híveinek lelke annyira irtózzék bármilyen bántalom visszafizetésének a vágyától, hogy inkább legyenek hajlandók kétszeresén is elszenvedni a bántalmat, semhogy annak viszonzására gerjedjen fel a lelkük; és ettől a türelmes lelkülettől mi sem akarunk eltántorítani senkit sem. Mert a keresztyéneknek valóban olyan nemzetségnek kell lenniük, amely mintha a bántalmak és sanyargattatások elszenvedésére született volna, állandóan: ki van téve a leggonoszabb emberek hitványságának, gaztetteinek, csúfságainak; sőt, mi több, mindezt a szenvedést béketűréssel kell viselniük, vagyis egész lelkükkel arra kell felkészülniük, hogy az egyik bántalom elszenvedése után már készen fogadják a másikat, teljes életükben nem is Számítva egyébre, mint folytonos kereszthordozásra. És ugyanakkor még jót is kell tenniük azokkal, akik őket bántalmazzák, áldaniok kell azokat, akik őket átkozzák, és - amiben egyedüli győzelmük rejlik, - igyekezniük kell a rosszat jóval meggyőzni. (Róm. 12:21.) Ilyen érzülettel eltelve nem kívánnak majd szemet szemért, fogat
fogért, ahogy a farizeusok tanították a bosszúállásra az ő tanítványaikat, hanem Krisztus tanítása szerint úgy fogják elszenvedni akár testük megcsonkítását, akár javaikból való gonosz kifosztatásukat, hogy az ilyen bántalmakat, mint ami szinte kijár nekik, megbocsátják és készségesen elfelejtik. Azonban lelküknek ez a szelídsége és önuralma még sem állja útját annak, hogy ellenfeleik iránt való jóakaratuk teljes fenntartása mellett is érdekeiknek megvédésére ne vegyék igénybe a felsőbbség segítségét, vagy ne követeljék a közjó ellen szándékosan törő és közveszélyes ember megbüntetését, ha úgy látják, hogy azt csak a halál állíthatja meg garázdálkodásában. Amit pedig szintén fel szoktak hozni ellenvetésül, hogy Pál mindenestől fogva kárhoztatja a pereskedést (I. Kor. 6:1- 8.), az sem igaz. Szavaiból ugyanis könnyen kivehető, hogy a korinthusi gyülekezetben fékevesztett pereskedési szenvedély uralkodott, annyira, hogy már a Krisztus Evangéliuma és egész vallásuk is gúnyolódás és szidalmazás tárgyává lett a hitetlenek között. Pál először is azt rója meg bennük, hogy a maguk szertelen összeférhetetlenségével árulóivá lettek az Evangélium ügyének a hitetlenek előtt; azután meg magát azt a tényt is, hogy annyira meghasonlottak egymás között, testvér a testvérrel. Annyira távol voltak ugyanis attól, hogy egymástól valamilyen bántalmat békességgel elviseljenek, hogy ellenkezőleg egyikük mohón tört a másiknak javaira és háborgatta és megkárosította a másikat. Tehát ezt az esztelen civódást ostorozza Pál, nem magában véve bármilyen peres eljárást. Általában bűnnek nyilvánítja bennük azt, hogy nem hajlandók inkább elszenvedni érdekeik sérelmét, mint azoknak megvédésében egészen a meghasonlásig elmenni. Keresztyén embereknek nyílván úgy kellene eljárniok, hogy mindig inkább készek legyenek engedni a maguk jogából, mint a bíróságokhoz fordulni, ahonnan aligha térhetnek vissza úgy, hogy a lelkük nyugalma meg ne háborodjék és testvérük ellen gyűlölet ne lobbanjon fel bennük. Azonban, ha valaki úgy látja, hogy a szeretet károsodása nélkül védelmére kelhet a maga érdekeinek, amelyeknek feláldozása súlyos károsodást okozna neki, akkor mit sem vét Pálnak eme mondása ellen, ha ezt megteszi. Egyszóval, amint az elején is mondottuk, kinek-kinek a szeretet adhatja meg a legjobb útmutatást, mert arra nézve nincs helye semmilyen vitának, hogy nem lehet igaz és kegyes dolog semmilyen pereskedés, amely szeretet nélkül indul meg, vagy túlmegy a szeretet határán.
Az alattvalók első kötelessége felsőbbségükkel szemben az,
hogy azoknak működését a lehető legnagyobb tiszteletben tartsák, abban a meggyőződésben t. i., hogy azok Istentől reájuk ruházott hatáskört töltenek be; ezért úgy becsüljék és tiszteljék őket, mint Istennek szolgáit és megbízottait. Vannak ugyanis emberek, akik felsőbbségeikkel szemben nagyon engedelmesen viselik magukat és nincs is kifogásuk az ellen, hogy legyen kinek engedelmeskedniük, mert tudják, hogy ezt megkívánja a közjó érdeke; de azért a felsőbbségekről mégis csak úgy vélekednek, mint valami szükséges rosszról. Azonban tőlünk ennél többet kíván Péter (I. Pét. 2:17), amikor azt parancsolja, hogy "a királyt tiszteljük", meg Salamon (Péld. 24:21.), amikor azt mondja: "Féld az Urat és a királyt". Mert az előbbi a tisztelet szóba beleérti az őszinte és benső megbecsülést, az utóbbi pedig, amikor a királyt Istennel állítja kapcsolatba, arra mutat rá, hogy a király bizonyos szent méltóság és fenség hordozója. Pálnak az a nyilatkozata is nagyon jelentős (Róm. 13:5.), hogy "szükség engedelmeskedni nem csak a haragért, hanem a lelkiismeretért is". Azt érti ez alatt, hogy az alattvalóknak nem csak félelemtől vezettetve kell magukat alávetniük fejedelmeiknek és elöljáróiknak (ahogy fegyveres ellenségnek szokták magukat megadni, tudva, hogy azonnal bosszút állana rajtuk, ha elleneszegülnének), hanem azért, mert magának Istennek tartoznak azzal az engedelmességgel, amelyet a felsőbbséggel szemben tanúsítanak, mert hiszen azoknak hatalma Istentől származik. Ebből következik aztán az a másik kötelesség is, hogy szolgálatukra kész szívvel le is kell róni az irántuk való engedelmességet, akár rendeleteiket kell megtartani, akár adókat kell fizetni, akár közszolgálatokat és egyéb terheket kell viselni, amelyek a közvédelem céljait szolgálják, akár valamilyen más parancsot kell teljesíteni. "Minden lélek" - mondja Pál, - "engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak. Aki ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad ellene". (Róm. 13:1-2.) "Emlékeztessed őket", - írja ugyancsak ő Titusnak (Tit, 3:1.), - "hogy a fejedelemségeknek és hatalmasságoknak engedelmeskedjenek, hódoljanak, minden jó cselekedetre készek legyenek". És Péter is (I. Pét. 2:13-14.): "Engedelmeskedjetek" - úgymond - "minden emberi rendelésnek az Úrért, akár királynak, mint feljebbvalónak, akár helytartóknak, mint akiket ő küld a gonosztévők megbüntetésére, a jót cselekvőknek pedig dícsérésére". Tovább, annak megbizonyítására, hogy nem csak színlelik az engedelmességet, hanem őszintén és szívből engedelmeskednek, hozzáteszi Pál még azt is (I. Tim. 2:1-2.), hogy azoknak jóllétéért és
boldogulásáért, akiknek uralma alatt élnek, imádkozniok is kell az Istenhez. "Intelek" - úgymond, - "hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért, királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel". És senki el ne ámítsa magát etekintetben. Mert ha a felsőbbségnek senki nem szegülhet ellene úgy, hogy egyúttal Istennek is ne szegülne ellene, ebből az következik, hogy még ha a fegyvertelen felsőbbséget látszólag büntetlenül meg lehet is vetni, Istennek még akkor is megvannak a fegyverei, amelyekkel súlyosan megbünteti azokat, akik Őt megvetik.
Ehhez az engedelmességhez hozzátartozik szerintem az az önmérséklet is, amelyet a magánember köteles magára parancsolni a közéletben, hogy hívatlanul ne ártsa magát bele a közügyekbe, meggondolatlanul ne tolja fel magát a felsőbbségek szerepébe, és egyáltalán ne vállalkozzék a közéletben semmilyen kezdeményezésre. Még ha szükséges lenne is a közélet berendezésén valamit javítani, a magánemberek ne lázongjanak ezért, se ne vegyék kezükbe a dolgot, mert az ilyesmi egyiküknek sem áll szabadságában, hanem bízzák rá a felsőbbség belátására, amelynek egyedül van szabad keze az ilyen kérdésekben. Úgy értem pedig ezt, hogy útasítás nélkül ne merjenek semmit se tenni. Mert mihelyt a feljebbvalójuktól parancsot kaptak, már ők maguk is a közhatalom tekintélyével vannak felruházva. Hiszen amint gyakran szokás a fejedelem tanácsosait az ő fülének és szemének nevezni, ugyanúgy találóan lehetne a fejedelem kezeinek elnevezni azokat, akikre az ő parancsából rá van bízva a dolgok végrehajtása.
Mivel pedig az eddigiekben az olyan felsőbbséget jellemeztük, amely valóban méltó a nevére, vagyis országának atyja és - amint a költő mondja, - népének pásztora, a békének őre, az igazságos rend oltalmazója, az ártatlanok védelmezője, - méltán őrültnek kellene tartanunk azt, akinek az ilyen felsőbbség uralma ellen kifogása lehetne. Azonban csaknem minden korszakban van rá példa, hogy a fejedelmek közül némelyek elvetve minden gondját azoknak a dolgoknak, amelyekkel komolyan foglalkozni a kötelességük volna, semmivel sem törődve, léha mulatozásnak élnek; mások csak a maguk hasznát keresve, minden jogot, kiváltságot, igazságszolgáltatást, kinevezést árúba bocsátanak; mások kiszipolyozzák a szegény népet, hogy a pénzét aztán esztelen tékozlásban szórják el; ismét mások alattvalóik házainak a fosztogatásával, szüzek és asszo-
nyok meggyalázásával, ártatlanok lemészárlásával valóságos rablóuralmat tartanak fent. Már most igen sok embert lehetetlen meggyőzni arról, hogy az ilyeneket is el kell ismerni fejedelmekül, akiknek az uralma alatt, amennyire lehetséges, meg kell hajolni. Hiszen ennyi gyalázatosságban és nem csak a felsőbbség, hanem általában minden ember rendeltetésével ennyire ellenkező gonosztettekben semmit sem vesznek észre az Isten képének hasonlatosságából, amelynek a felsőbbségből ki kellene tündökölnie; semmi nyomát nem látják az Isten ama szolgálatának, amely a jóknak dicséretére és a gonoszok megbüntetésére volna hívatva; s ezért nem is ismerik el az ilyenekben azt a feljebbvalót sem, akinek méltóságát és tekintélyét a Szentírás lelkünkre köti. És valóban, úgyszólván minden emberi lélekben mindenkor megvolt a veleszületett hajlandóság arra, hogy ugyanolyan gyűlölettel és utálattal forduljon a zsarnokok ellen, amilyen szeretettel és tisztelettel övezi a törvényes uralkodókat. Azonban, ha az Isten igéjére figyelünk, az ennél tovább vezet bennünket; hogy ne csak az olyan fejedelmek uralmának vessük alá magunkat, akik becsületesen és kellő hűséggel töltik be tisztüket, hanem mindazokénak is, akik bármi módon birtokában vannak a hatalomnak, még akkor is, ha egyáltalán nem felelnek meg annak, ami a fejedelmek kötelessége volna. Mert ámbár világosan kijelenti az Úr, hogy a felsőbbség az Ő jóvoltának egyik legbecsesebb ajándéka az emberi jólét biztosítása érdekében, és ámbár maguknak a felsőbbségeknek is megszabja a rájuk nézve kötelező korlátokat, mégis tudtunkra adja egyúttal azt is, hogy bármilyenek legyenek is, mindig Őtőle kapták az uralmat. És pedig azok, akiknek uralma a közjót munkálja, igaz példái és tükörképei az Ő jóvoltának, azokat viszont, akik igazságtalanul és önkényesen uralkodnak, a nép romlottságának büntetéseként küldötte; de valamennyit egyképen felruházta azzal a szent fenséggel, amelyet a törvényes hatalomba helyezett. Mielőtt továbbhaladnánk, hadd hozzak fel erre vonatkozólag néhány világos bizonyítékot. (Jób 34:17-19. - Hós. 13:11. - És. 10:5-6.) Annak bizonyításával, hogy az istentelen királyban az Úr haragja nyilvánul meg a földön, nem is kell fárasztanunk magunkat; hiszen, gondolom, senki sincs, aki ennek ellenemondana, és ezzel voltaképen csak ugyanazt mondtuk a királyról, mint a tolvajról, aki ellopja a jószágodat, a házasságtörőről, aki beszennyezi nyoszolyádat, az orgyilkosról, aki életedre tör, mert az effajta csapásokat a Szentírás mind az Isten sújtoló átkának tekinti. (V. Móz. 28:29-33.) Hanem inkább annak a bizonyítására fordítsuk figyel-
münket, ami nem fér olyan könnyen az emberek fejébe, hogy a legromlottabb és minden tiszteletre teljesen méltatlanná vált ember is, ha egyszer az ő kezében van a közhatalom, hordozója annak a felséges és isteni hatalomnak, amellyel az Úr az Ő igéjében felruházta igazságosságának és ítéleteinek szolgáit, és ezért az ilyen embert az alattvalói ugyanolyan tiszteletben kell hogy tartsák (ami a közengedelmességet illeti), mint amilyennel a legjobb királyt öveznék, ha azt kaptak volna. Először is azt szeretném olvasóimnak figyelmébe és gondos megfontolásába ajánlani, hogy - amint a Szentírás nem ok nélkül hangoztatja oly sokszor, - Istennek gondviselése és különös intézkedése nyilvánul meg abban, amikor a királyi hatalmat kiosztja és olyanokat rendel királyokúl, amilyeneket jónak lát rendelni. Dánielnél (Dán. 2:21.) ezt olvassuk: "Ő változtatja meg az időket és az időknek részeit, dönt királyokat és tesz királyokat"; továbbá (Dán. 4:14.): "Tudják meg az élők, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek birodalmán, és akinek akarja, annak adja azt." Ilyen kijelentések az egész Szentírásban nagy számmal találhatók itt is, ott is, de különösen bővölködik bennök éppen ez a prófétai könyv. Jól tudja mindenki, hogy milyen király volt az a Nabukodonozor, aki Jeruzsálemet bevette: folytonosan háborgatta és dúlta a többi országot. Ezekielnél (Ez. 29:19-20.) mégis azt mondja róla az Úr, hogy neki adta Egyiptomot azért a szolgálatért, amelyet Egyiptom feldúlásával teljesített. És Dániel is így szólt hozzá (Dán. 2:37-38.): "Te, óh király, királyok királya, kinek az egek Istene birodalmat, hatalmat, erőt és dicsőséget adott; és valahol emberek fiai, mezei állatok és égi madarak lakoznak, a te kezedbe adta azokat és úrrá tett téged mindezeken". Majd az ő fiának, Belsazárnak azt mondotta (Dán. 5:18-19.): "A felséges Isten birodalmat és méltóságot, dicsőséget és tisztességet ada Nabukodonozornak, a te atyádnak; és a méltóság miatt, amelyet ada néki, a népek, nemzetek és nyelvek mind féltek és rettegtek tőle." Amikor azt halljuk, hogy a királyt Isten ülteti székébe, idézzük fel egyúttal lelkünkben azokat az isteni parancsolatokat, amelyek arról szólnak, hogy a királyt tisztelnünk és félnünk kell, és akkor nem maradhatunk kétségben afelől, hogy még a leghitványabb zsarnoknak is meg kell adnunk azt a tiszteletet, amelyre maga az Úr méltatta öt. Sámuel, amikor tudtára adta Izráel népének, miket kell majd elszenvednie, ha királyai lesznek, így szólt (I. Sám. 8:11- 17.): "A királynak, aki uralkodni fog felettetek, ez lesz a hatalma: fiaitokat elveszi és szekérvezetőivé és lovasaivá teszi őket, velök
szántatja meg barázdáit és velök végezteti aratását, készítteti hadi szerszámait; leányaitokat pedig elviszi kenőcskészítőknek, szakácsnéknak és sütőknek. Elveszi legjobb szántóföldeiteket, szöllőhegyeiteket és olajfás kerteiteket, és szolgáinak adja; veteményeiteket és szöllőiteket megdézsmálja és főbb embereinek és szolgáinak adja. Elveszi szolgáitokat, szolgálóitokat és szamaraitokat, és a maga dolgát végezteti azokkal. Barmaitokat megdézsmálja és ti szolgái lesztek néki." Bizonyos, hogy mindezt megtenni nem állott jogukban a királyoknak, mert a törvényből nagyon jól megtanulhatták volna (V. Móz. 17:16-20.), mi mindenben kell önmegtartóztatást gyakorolniok; azonban mindez mégis jogosnak volt mondható a néppel szemben, amelynek engedelmesen kellett ezt elviselnie és nem volt szabad elleneszegülnie. Mintha ezt mondotta volna Sámuel: Ennyire el fogja ragadni a királyokat szabadosságuk önkénye, amelyet fékentartani nem a ti dolgotok lesz; számotokra csak egy marad hátra: parancsaikat tudomásul venni és szavuknak engedelmeskedni. De különösen nevezetes és emlékezetes egy Jeremiásnál előforduló hely, amelyet azért nem restellek idézni, még ha kissé hosszadalmas is, mivel ezt az egész kérdést a legvilágosabban tisztázza. (Jer. 27:5-8. 17.) "Én teremtettem a földet, az embert", - mondja az Úr, - "és a barmokat, amelyek e föld színén vannak, az én nagy erőmmel és az én kinyújtott karommal, és annak adom azt, aki kedves az én szemeim előtt. És most én odaadom mind e földeket Nabukodonozornak, az én szolgámnak kezébe. És míg el nem jő az ő földének is ideje, szolgálnak neki sok nemzetek és nagy királyok. Azt a nemzetet és azt az országot pedig, amely nem szolgál neki és nem teszi nyakát a babiloni király jármába, fegyverrel és éhséggel és döghalállal verem meg. Ti azért szolgáljatok a babiloni királynak, és éltek!" Látjuk, milyen engedelmes hódolatot követelt az Úr ez iránt a szörnyű és kegyetlen zsarnok iránt, tisztán csak azért, mert az ő kezébe jutott az uralom. Ez pedig azt jelentette, hogy az Úr rendeléséből ült bele királyi székébe és emeltetett arra a királyi méltóságra, amelyet megsérteni bűn. Ha állhatatosan emlékezetünkben és szem előtt tartjuk azt, hogy ugyanaz az isteni rendelés adja a leggonoszabb királyokat is, amely magát a királyi tekintélyt is felállította, akkor sohasem jutnak majd eszünkbe olyan lázongó gondolatok, hogy a királlyal is érdeme szerint kell bánni és hogy senki nem kívánhatja, hogy igazi alattvalói legyünk annak, aki viszont nem igazi király velünk szemben. Ugyanannál a prófétánál van az Úrnak egy másik parancsa is (Jer. 29:7.),
amelyben meghagyja az Ő népének, hogy "igyekezzenek Babilonnak jólétére, amelybe fogságra küldötte őket és könyörögjenek érette az Úrnak, mert annak jóléte lesz az ő jólétük is." Íme, az izraeliták, minden vagyonukból kifosztva, otthonukból kiűzetve, számkivetésbe hurcoltatva, nyomorult szolgaságra vettetve, mégis azt a parancsot kapják, hogy imádkozzanak leigázójukért, még pedig nem csak általában, amint egyébként is kötelességünk imádkozni azokért, akik háborgatnak minket, hanem kifejezetten azért, hogy zavartalan jólétben és nyugalomban bírhassa országát, hogy uralma alatt nekik maguknak is jól lehessen dolguk. Ugyanígy Dávid is, aki pedig Isten rendeléséből már ki volt jelölve és a szent olajjal már fel is volt kenve a királyságra, annak ellenére is, hogy Saul őt minden ok nélkül gonoszul üldözte, mégis szentnek és sérthetetlennek tekintette az ellene ármánykodónak személyét, mert az Úr azt a királyi méltósággal felszentelte. "Oltalmazzon meg engem az Úr attól," - mondotta (I. Sám. 24:7.), - "hogy ily dolgot cselekedjem az én urammal, az Úrnak felkentjével, hogy kezemet felemeljem ellene, mert az Úr felkentje ő"; majd: "Kedvezék néked és ezt mondám: Nem emelem fel kezemet az én uram ellen, mert az Úrnak felkentje ő"; és ismét (I. Sám. 26:9-11.): "Vajjon ki emelhetné fel kezét az Úrnak felkentje ellen büntetlenül? Él az Úr, hogy az Úr megveri őt. Vagy eljön az ő napja és meghal, vagy pedig harcba megy és ott vész el. Távoztassa el azért az Úr tőlem azt, hogy kezemet az Úr felkentje ellen emeljem!"
A tiszteletnek, sőt szinte szent hódolatnak ezzel az érzületével tartozunk minden elöljárónknak, bármilyen ember legyen is egyébként. Azért ismétlem ezt annyiszor, hogy jól megtanuljuk: nem az embereket kell vizsgálnunk, hanem be kell érnünk azzal, hogy Isten akaratából töltik be azt a szerepet, amelyre Ő maga nyomta rá és véste fel a sérthetetlen felség bélyegét. Azonban, mondhatná valaki, viszont az elöljáróknak is vannak kötelezettségeik az alattvalóikkal szemben. Már mondottam, hogy ezt elismerem én is. Azonban, ha ebből azt következtetné valaki, hogy az engedelmesség csak az igazságos uralom ellenében jár ki, ez balgatag okoskodás lenne. Mert lám, a férjet és a feleséget, a gyermeket és a szülőket szintén kölcsönös kötelességek fűzik egymáshoz. Már most tegyük fel, hogy a szülők és a férjek megszegik kötelességeiket. Tegyük fel, hogy az előbbiek, noha megmondatott (Ef. 6:4.), hogy nem szabad "gyermekeiket ingerelniük", mégis olyan durván és gorombán bánnak velük, hogy mordságukkal felettébb megkínozzák
őket; az utóbbiak pedig, noha megmondatott, hogy feleségüket szeretniük és mint "gyengébb edényt" kímélniük kell (Ef. 5:25. - I. Pét. 3:7.), mégis a legméltatlanabb bánásmódban részeltetik. Vajjon ezért a gyermekeknek szüleik iránt és a feleségeknek férjük iránt nem kell-e mégis ugyanolyan engedelmességet tanúsítaniok? Bizony, meg kell hogy maradjanak alárendeltségükben velük szemben, még ha ők gonoszok és kötelességszegők is. Hiszen, ha már általában jobb volna, ha mindenki megszívlelné azt, hogy ne ügyeljen a "hátúl függő iszákra", (371) vagyis, ha nem firtatná kiki a más kötelességeit, hanem mindenkinek csak a maga dolgára lenne gondja, - akkor ennek a szabálynak különösen azoknál kell érvényesülnie, akik mások hatalma alá vannak rendelve. Ezért hát, ha a fejedelmünk kegyetlen ember és szörnyen megsanyargat bennünket; ha kapzsi vagy tékozló ember és rabló módra kifoszt bennünket; ha tunya ember és mit sem törődik velünk; végül ha istentelen ember és kegyességünkért üldöz bennünket: akkor először is jussanak eszünkbe bűneink, mert kétségtelenül azokért sújtanak minket az Úrnak ilyen ostorai (Dán. 9:5-14.); azután ébredjen fel bennünk az a gondolat is, hogy nem rajtunk áll az ilyen bajoknak az orvoslása, nekünk csak az a dolgunk, hogy könyörögjünk az Úrnak segítségéért, aki kezében tartja a királyok szívét és "valahová akarja, odahajlítja azt". (Péld. 21:1.) "Isten áll az istenek gyülekezetében, ítél az istenek között" (Zsolt. 82:1.), akinek színe előtt összeomlanak és megsemmisülnek a "föld minden királyai és bírái", akik nem "csókolták meg az Ő Felkentjét" (Zsolt 2:10-12.), akik "hamis határozatokat határoztak, hogy elriasszák a gyengéket a törvénykezéstől, s elrabolják a nép szegényeinek igazságát, hogy legyenek az özvegyek az ő prédájuk és az árvákban zsákmányt vessenek." (És. 10:1-2.) És itt mutatkozik aztán meg az Ő csodálatos jósága is, hatalma is, gondviselése is! Mert olykor az Ő szolgái közűl támaszt valakit a nyilvánvaló megtorlásra, és megbízza azzal, hogy bosszúlja meg a bűnös uralmat és szabadítsa meg az igazságtalanul elnyomott népet szánandó nyomorúságából; máskor meg erre nem is gondoló, hanem egészen más tervekre készülő emberek felgerjedt szenvedélyeit használja fel ugyanerre a célra. Így szerzett szabadulást a Fáraó zsarnoksága alól Izráel népének Mózes által (II. Móz. 3:7-10.), Kusánnak, a szír királynak erőszakoskodása alól Othniel által (Bír. 2:8-11.), és más szolgaságok alól más királyok vagy bírák által; így törte össze és alázta meg az egyiptomiak fennhéjázását az asszírok által, Tirus dölyfösségét az egyip-
tomiak által, Babilon dacosságát a médek és perzsák által, Juda és Izráel királyainak hálátlanságát a babiloniak által. Igaz ugyan, hogy ezek között az esetek között van egy nagy különbség. Mert az előbb említettek, akiket egyenes isteni elhívás indított fel ily nagy dolgok véghezvitelére, a királyok elleni támadásukkal egyáltalán nem sértették meg azt a fenséget, amellyel az isteni rendelés a királyokat felruházta, hanem csak a nagyobb hatalom nevében zabolázták meg a kisebb hatalmat, mint ahogy a királyok is megfenyíthetik a maguk alkirályait. Az utóbbiak viszont, ámbár Isten keze használta fel őket arra, amire jónak látta, és ámbár öntudatlanul is az Ő akaratát hajtották végre, a maguk lelkében mégsem forgattak egyebet, mint csak bűnös szándékot. De akárhogy kell is megítélnünk magukat az emberi cselekedeteket, általuk mindenképen az Úr vitte véghez a maga igazságos művét, amikor felfuvalkodott királyok vérengző kormánypálcáját összetörte és tűrhetetlen zsarnokságuknak véget vetett. Hallják meg ezt a fejedelmek és rettegjenek! Nekünk pedig ugyanakkor a legnagyobb gonddal óvakodnunk kell attól, hogy a felsőbbségnek azt a hódolatot érdemlő méltóságát és tekintélyét, amelyet Isten a legkomolyabb parancsolatokkal szentesített, megvessük vagy megsértsük, még akkor is, ha az a legméltatlanabb emberekre szállott, akik a maguk gonoszságával tőlük telhetőleg beszennyezik. Mert ha igaz is, hogy a fékevesztett uralom megfenyítése az Isten bosszúállásának a dolga, azért ne gondoljuk mindjárt, hogy annak végrehajtása reánk van bízva, akik semmilyen más megbízatást nem kaptunk, mint azt, hogy engedelmeskedjünk és tűrjünk. Mindig a magánemberekről beszélek. Mert ahol most is vannak a fejedelmi önkény ellensúlyozására a népből alakított felsőbbségek, mint amilyenek voltak hajdan a lakedemonoknál a királyokkal szembenálló ephorosok, vagy a római konzulokkal szemben a néptribunok, vagy az athéni tanáccsal szemben a demarchosok, amilyen hatalmat a mai viszonyok mellett egyes országokban talán a három rend gyakorol, amikor országgyűléseket tartanak, azt, hogy az ilyenek a királyok féktelen szabadosságával szemben tisztüknek megfelelően fellépjenek, nem csak nem ellenzem, sőt ha gyáván szemet hánynának az önkényesen garázdálkodó és a nyomorult népet sanyargató királyokkal szemben, egyenesen megvádolnám őket, hogy az ilyen elnézésben van valami bűnös hitszegés, mert hiszen álnok módon elárulják a népnek szabadságát, amelynek őreiül állíttattak Isten rendeléséből. (372)
Azonban ennél az engedelmességnél, amelyről megállapítot-
tuk, hogy tartozunk vele minden elöljárónk parancsainak, azt az egyet mindig ki kell kötnünk, sőt mindenek felett szem előtt kell tartanunk, hogy ez nem téríthet el bennünket Annak engedelmes szolgálatától, akinek akaratának alá kell hogy vettessék a királyok minden kívánsága is, akinek rendelései előtt minden parancsnak s akinek fensége előtt minden kormányhatalomnak meg kell hódolnia. Milyen képtelen dolog is volna csak azért, hogy embereknek eleget tegyünk, magunkra vonnunk Annak haragját, akinek a kedvéért tanúsítunk engedelmességet maguk iránt az emberek iránt is? Az Úr tehát a királyok Királya, és ha az Ő szentséges szája megszólal, akkor minden más parancs helyett és felett egyedül Őreá kell hallgatnunk. Vagyis alája vagyunk vetve azoknak az embereknek, akik felettünk uralkodnak, de csakis annyiban, amennyiben általuk Ő rendelkezik velünk. Ha olyasvalamit parancsolnának, ami ellenkezik Ővele, az semmis és érvénytelen. És ilyenkor egy pillanatra sem tartóztathat fel bennünket az a nagy méltóság sem, amellyel a felsőbbség fel van ékesítve, mert azon nem esik semmilyen sérelem azzal, ha Istennek amaz egyedülálló és valóban legfőbb hatalmával szemben az őt megillető korlátok közé útasítjuk. Jól tudom, milyen nagy és milyen közeli veszedelmek állanak az ilyen hajthatatlan lélek útjában, mert a királyok nem viselik el heves felgerjedés nélkül, hogy valaki ellentmondjon nekik, és amint Salamon mondja: "A királynak felgerjedt haragja olyan, mint a halál követe." (Péld. 16:14.) De mivel Péter, mint a mennyei felség hírnöke, tudtunkra adta azt a parancsot, hogy (Ap. Csel. 5:29.) "Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek", mi azzal a gondolattal vigasztalhatjuk magunkat, hogy azzal rójuk le legjobban azt az engedelmességet, amelyet az Úr megkövetel, ha inkább elszenvedünk akármit is, mintsem hogy az istenfélelem útjáról letérnénk. És hogy meg ne fogyatkozzék bennünk a bátorság, Pál még ezzel az ösztökével is serkent bennünket: Krisztus azért váltott meg olyan drága áron, amilyent a mi válságunkért lefizetett, hogy többé ne adjuk oda magunkat emberek gonosz kívánságainak, még sokkal kevésbbé az istentelenségnek szolgálatára. (I. Kor. 6:20.)