NEGYEDIK FEJEZET.
1.
Luther valamennyi jellemvonása között a bátorságát szokták legtöbbet emlegetni és leginkább magasztalni. De sokszor helytelen fogalmakat is alkotnak róla.
Figyeljük csak meg a gyermek Luther Mártont, amint néhány iskolatársával karácsonykor bejárja a falvakat, hogy a házak előtt megállva, karénekléssel érdemelje ki a falusiak kolbászadományait. Egyszer eljutnak a falu végén, egy magányosan álló házhoz. Éneklésükre megjelenik a gazda, néhány darabka kolbásszal s kissé nyers hangon odakiált: "Hol vagytok, ti gyerekek?" Nehány fiú, uccu neki, kereket old, noha később mind bevallja, hogy "nem volt semmi ok a félelemre, mert hiszen a parasztgazda nagy szívességgel nyújtotta feléjük adományát." A szökevények között ott volt Luther is. És úgy látszik, hogy önmagát okolja az egész futásért, mert így írja: "Én meg a pajtásom" és ok nélkül nem szokta az ember így elsőnek említeni magát. Ez bizony legkevésbé sem volt hősiesség. "Aki együgyű, az ne menjen koldulni" – ezt a tanulságot akarta megvilágítani Luther, amikor elmondotta e történetet. Meg-
jegyzi még, hogy talán azért is fogta el őket oly könnyen a hirtelen félelem, mert az iskolában is "állandó fenyegelődzéssel és kegyetlenséggel szoktak dühöngeni a tanítóik."
Amikor arról beszél, hogy a szülei is nagyon szigorúan nevelték, azt mondja ugyan, hogy "ezáltal nagyon félénkké vált." De hozzáteszi ezt is : "Nem tudtak különbséget tenni a különböző lelkületek között, melyekhez alkalmazkodni kell a nevelés közben. Én bátortalan voltam. (148)
Ha Luther természettől fogva olyan önálló és erőteljes egyéniség lett volna, amilyennek rendszerint képzelik, akkor az otthoni és iskolai nevelés kemény szigora nem félénkké, hanem csak dacossá és önfejűvé tette volna őt. S akkor később is csak nehezteléssel és keserűséggel gondolhatott volna vissza a szülői házra, s nem így ítélt volna: "Mégis szívbeli jóakarat vezette őket."
Az önállóságnak és önbizalomnak ez a veleszületett hiánya, amit neveltetése csak fokozott, később szent kötelességként tűnt föl előtte, amikor a kolostorban alája vetette magát az előírt "megalázkodásoknak." Ha soha nem panaszkodott lealázó kötelességei miatt, sőt túlhajtott odaadással mennél inkább vállalni igyekezett azokat, ez nyilván annak a jele, hogy nem is estek nehezére, mivel egyáltalában nem volt valami önérzetes hős. Végül odajutott, hogy nem is tudott és nem is akart másképpen élni.
Borzasztó volt számára, amikor kénytelen volt olyan munkát is végezni, melyhez mégis szükséges volt némi önbizalom s a természetes
félénkség legyőzése. Arra, hogy prédikátorrá és professzorrá legyen, végül is csak egy indító ok tudta rábírni: a vak szerzetesi engedelmesség. Az önálló ítéletről és az önálló akaratról való ilyen lemondás egyáltalán nem volt számára terhes és fájdalmas, ellenkezőleg: annyira megfelelt lelkületének, hogy a teljes önállótlanságnak ez a kellemes érzése segítette át a reáparancsolt kötelességek kellemetlenségein.
Amikor eljutott az isteni kegyelemnek megismerésére és személyes megragadására, ami egész gondolkozására és akarati életére átalakító hatással volt, ennek a félénkségnek és önállótlanságnak is hatalmas ellensúlya támadt lelkében. De egyhamar nem volt teljesen legyőzhető egy ilyen gyarlóság, mely veleszületett természetében rejlett, s mely évtizedeken át kifejlődött. Még sokáig megfigyelhető Lutherben a természetes gyámoltalanságának s bátortalanságának és vallási élménye által nyert hősies bátorságának egymás melletti érvényesülése. A nyilvános föllépését követő első nehány esztendőben Luthernek nem egy szava és nem egy tette egészen érthetetlen marad előttünk, ha nem vesszük tekintetbe ezt a bensejében egymás ellen küzdő két sajátságot.
Akármily óvatos is a nevezett "95 tétel", mégis van közte számos "paradox mondás" is. Jól tudja, hogy szemére fogják hányni, hogy "nagyon elhamarkodottan és elbizakodottan ítélt, és kárhoztatta mások véleményeit." De kijelenti azt is, hogy ezzel egyáltalán nem törődik. (149)
Megküldi a tételeket Albrecht mainzi érseknek, és kéri őt, hogy vessen véget a búcsúárusok
üzelmeinek. Illő tiszteletteljes hangon tartja ugyan ezt a levelét, de kifejezi benne azt az erős meggyőződését is, hogy az érsek bizonyára tanulhat ezekből a tételekből és vissza fogja vonni a búcsúárusoknak adott utasításait. (150) Mindebben az a Luther szól, aki a wittenbergi kolostor tornyában átélte újjászületését.
De amikor a tételek "alig két hét alatt végigfutnak egész Németországon", amikor még szerzetestársai és wittenbergi barátai is a legsötétebb következményeket jövendölgetik föllépése nyomán, akkor máris "megsajnálja", hogy nem másképpen szövegezte meg tételeit és új pontokat dolgoz ki, melyekkel helyesbíteni és fedezni akarjá amazokat. (151) Egyelőre azonban még nem adja sajtó alá ezeket a "resolutiókat", hanem megküldi Scultetus brandenburgi püspöknek azzal a kéréssel, hogy tetszés szerint töröljön belőlük "vagy égesse el az egészet". "Mert tudom, hogy Krisztusnak nincs reám szüksége, és nélkülem is hirdettetni fogja azt, ami az Ő egyházának üdvös. Ha nem az Övé ez az ügy, akkor erős akaratom, hogy az enyém se legyen, hanem egyáltalán semmi és senkié." (152)
Nyilván szívesen venné, ha följebbvalői hallgatást parancsolnának neki. Ezzel fölmentettnek érezte volna magát a felelősség alól, és visszabújt volna a maga zugába. Amikor püspöke ezután arra kéri, hogy halassza el írása közzétételét, engedelmesen meg is teszi ezt: "Teljesen alávetem magamat ennek. Jobban szeretek engedelmeskedni, mint csodát művélni, még ha erre képes volnék is". (153) Nagyon jellemző az is, hogy ezt az engedelmességet vissza-
vezeti arra a "mély megszégyeníttetésre", amelyet azért érzett, "hogy egy ily nagy egyházfejedelem leereszkedett hozzá és egy oly kiváló apátot küldött el hozzá megbízásával". Lutherben megint a félénk, magát megalázó szerzetes kerekedett felül.
Hitbeli meggyőződését ez természetesen már nem érinthette többé. Bizonyítják ezt tételei, melyeket nemsokára Heidelbergben véd, a "resolutiók", melyeknek kinyomatását most már megengedte püspöke, s azok az iratai, melyekkel Eck és Tetzel támadására felel. A "resolutiókban" fölállítja ezt a tételt is: "Az egyháznak reformációra van szüksége". De nem önmagát tekinti reformátornak vagy akár csak a reformáció felidézőjének is, hanem azt írja, hogy ez "az egész keresztyén világ dolga, sőt csak magának Istennek dolga. Az idejét csak az tudja, aki az időket megteremtette". Meglehet tehát az is, hogy egyelőre mindennek úgy kell maradnia, ahogy a múltban volt.
Mivel ellenfelei azzal a hangos váddal akarták megsemmisíteni, hogy ő lerontja a pápai szék tekintélyét, megküldi "resolutióit" magának a pápának is, hogy az megismerhesse a vádlottnak igazi nézeteit. Hogy milyen következményei lesznek ennek a lépésnek, azt nem tudja. Bizonnyal reméli, hogy Krisztus nem fogja megengedni, hogy a pápa elvesse az igazságot. De hogyha mégis bekövetkeznék ez a rettenetes, nos, Luther még akkor sem tudja egyáltalán lerázni magáról szerzetesi alárendelését. Önbizalma és bátorsága nagyon is gyönge ahhoz, hogy lehetségesnek tartsa, hogy Ő, egymaga,
érvényt szerezhetne az igazságnak ellenségeinek, sőt magának a pápának is, hatalmas ellenállásával szemben. Ha tehát a pápa kárhoztatással sújtaná az igazságot, nos, akkor Isten terve szerint még nem jött el az egyház reformálásának ideje. Akkor az eretnekek halála vár őreá, és készségesen el fogja szenvedni abban a bizonyosságban, hogy "az Úrnak nincs szüksége reá".
Ezt írja tehát a pápának: "Szentségteknek lába elé borulok és fölajánlom magamat mindenestől és mindenemmel. Elveníts meg, vagy ölj; emelj fel vagy taszíts el; helyeselj vagy kárhoztass, jótetszésed szerint. Krisztusnak szavát fogom ebben látni, aki benned áll az Ő egyháza élén és szól hozzá. Ha halált érdemeltem, nem fogok vonakodni a meghalástól".
Milyen kevéssé ismerik Luthert azok, akik ebből igáztalanságot akarnak ráolvasni! Megkéri rendfőnökét, Staupitzot, hogy juttassa el ezt az írást a pápához. Ehhez az atyai barátjához írt levelében, ki előtt fel szokta tárni egész szívét, ezt írja egyebek közt: "Krisztus majd meglátja, vajon az, amit mondottam, tőle való-e, vagy magamtól. Őt várom ítélőbírómul, aki a római székből szól." Ha meg kell halnia – úgymond –, az nem árthat neki. "Nekem elég az én édes Megváltóm és Engesztelőm, az én Uram Jézus Krisztus, akinek énekelek, amíg élek. De ha más valaki nem akar velem együtt énekelni, mi közöm van hozzá? Ha úgy tetszik neki, bőgjön magában."(154)
Amint azonban fokozatosan mind jobban fölismeri Luther, hogy milyen teljesen alapta-.
lan az ellenfeleinek ellenkezése, mindinkább megerősödik benne a férfias önállóság és a kíméletlen harcias bátorság. De még ezekben az években is (1518–1521.) újra meg újra erőt vesz rajta természetes hajlandósága arra, hogy alárendelje magát és visszavonuljon a küzdőtérről.
Prierias Sylvesternek, egyik legmagasabb állású római férfiúnak ellene kiadott irata nagyon felingerelte, mert a pápa csalatkozhatatlanságának akkor még egyházilag meg nem állapított tanát úgy adta elő, mint kétségbevonhátatlan igazságot. És válasziratában mégis ezt írhatja: "Most is még csak vitatkozom és várom egy zsinatnak kárhoztató ítéletét", – s mintegy magától értetődőnek tekinti azt, hogy ennek az ítéletnek majd aláveti magát. (155)
Augsburgban Kajetánnal szemben teljes erejével tiltakozik az ellen a kívánság ellen, hogy tanítását egyszerűen vonja vissza. Mégis, amikor nézeteinek igazolását egy iratban adja át a bíborosnak, abba azt a kérést is belefoglalja: "Atyai Főtiszteletűségtek járjon közben érettem legszentségesebb urunknál, X. Leónál, hogy ne bánjon el velem rideg szigorúsággal és ne taszítsa lelkemet a sötétségbe, aki csak az igazság világosságát keresem és kész vagyok mindent visszavonni, ha jobbról taníttatom meg. Nem vagyok oly öntelt és nem óhajtozom hiú dicsőségre, hogy szégyenleném magamat helytelen állításaimat visszavonni."(156)
1519. januárjában a sima világfi Miltitz Károly, pápai kamarás megkísérli a föllángolt harcnak békés kiegyenlítését. Könnyezve adja
elő Luthernek egy beszélgetésük alkalmával, hogy mennyi kárt okozott eljárása a római egyháznak. S Luther fölajánlja, hogy "a legalázatosabban megtesz mindent, amit jóvátételként megtehet." Képes ígéretet tenni arra, hogy "ebben az ügyben ezentúl csendben marad és engedi az egész dolgot elvérzeni, feltéve, hogy az ellenfél is hallgatni fog." Azután azt is megígéri, hogy "alázatos" levelet ír a pápának, melyben bevallja, hogy "nagyon heves és éles volt", pedig nem akart voltaképpen a római egyháznak ártani. Végül késznek nyilatkozik arra is, hogy nyilvános iratban inti a népet, hogy "a római egyháznak engedelmeskedjék és adja meg a tiszteletet." (157) Itt ismét az a Luther áll előttünk, aki békességre és nyugalomra óhajtozik, aki nem bánná, ha az egész küzdelem elaludnék.
Sőt még 1520. júliusában is újra előtör legalább pillanatnyilag ez a veleszületett hajlama. Azt írja Spalatinnak, hogy "nem kíván mást, mint hogy hagyják őt teljes visszavonultságban élni. Nem bánja, ha kötelességeit más valakire bízzák s ha írásait elégetik". Csakhogy hozzáteszi: ha azonban nem akarják felmenteni prédikátori és tanári tisztjétől, akkor adjanak néki szabadságot is ebben a tevékenységében. "Elég sok bűnnel meg vagyok terhelve. Nem veszem magamra még azt a megbocsáthatatlan bűnt is, hogy ha ilyen hivatalba állíttattam, ézt a hivatalt elhanyagoljam s bűnös hallgatással és az igazság ellen való vétkezéssel terheljem magamat. Amit tettem s amit teszek, azt [hivatalomnál fogva] kényszerűségből teszem,
mindig készen arra, hogy fölhagyjak vele, hacsak azt nem követelik, hogy az evangéliumi igazság szűnjék meg. Mindent megkaphatnak tőlem, sőt önként felajánlok nekik mindent, ha csak azt megengedik, hogy a keresztyének előtt nyitva álljon az üdvösség útja. Ha ezt nem érhetem el, akkor bocsássanak el hivatalomból, és hagyjanak valami magányos zugban élnem és meghalnom. (158)
Félénkségét és vonakodó hajlamát természetesen mindjobban legyőzte Luther, amint sokfelé elgáazó érintkezése, utazásai és vitatkozásai folytán mind jobban megtanult a nyilvánosság előtt mozogni. De valahányszor valami egészen szokatlan helyzetbe került, melyben határozott, erőteljes föllépésre volt szükség, mindig újra föltámadt ez a természete. Így abban a döntő órában is, amikor az egyszerű barátot először vezették be a német birodalmi gyűlés előkelő gyülekezetébe, s amikor szemben állott a hatalmas császárral, valamennyi német fejedelemmel, a magas egyházi méltóságokkal és minden fényes kíséretükkel. Hozzájárult még az is, hogy a kihallgatására kitűzött időn túl néhány óra hosszat várnia kellett. Különösen bátortalan jellemű emberekre lesújtó, kétségbeejtő hatással szokott lenni, ha ilyen előre nem látott, céltalan várakozás akasztja meg Őket valami nagy döntés előtt. Es még hozzá, amikor végre bebocsátották, azzal a rideg bevezetéssel fogadták, hogy csak akkor szabad szólania, ha kérdezik.
Amikor végre szóhoz jutott "egészen halk, bátortalan hangon beszélt, úgy, hogy még a
közelében sem igen lehetett hallani, mintha ijedt és megrémült lett volna." Így tudosít a jelenvolt frankfurti követ. Megjelenésével nagy csalódást okozott Luther. Megint nagy zavar vett erőt rajta, úgyannyira, hogy viselkedésében nem is tartotta be az ily magas gyülekezettel szemben köteles udvariassági formákat, melyeket pedig előzőleg bizonyára szigorúan a lelkére kötöttek.
Másnap, második kihallgatása alkalmával hosszabb, előre kidolgozott beszédét már a szükséges címszerű megszólítások teljes fölsorolásával kezdtek s azzal a kéréssel, hogy "kegyesen bocsássák meg neki, ha tapasztalatlanságból valakinek nem adná meg a megill etó címet vagy viselkedésével és modorával valamiben vétene az udvari illem ellen, mert hiszen nem fejedelmi udvarokban, manem kolostorok zugaiban forgolódott ő." Most már szererencsésen legyőzte tegnapi bátortalanságát.
Végül wartburgi tartózkodása, ahol "György lovag" szerepében meg kellett szoknia a lovagi, önérzetes viselkedést s az előkelőbb rendek társadalmi formáit, bizonyára örökre kinevelte lelkéből e veleszületett gyöngeségnek utolsó maradványát is.
Hogy azonban Luther bátorságát és önállóságát kellőképpen méltányolhassuk, tekintetbe kell vennünk még egy veleszületett sajátságát, – egy magában véve értékes adományt. Hogyan történhetett az, hogy gyermekkorában Luther megfutamodott az elől a parasztház elől, holott semmi ok sem volt a félelemre? Erős képzelőtehetsége volt az oka, mely a gazdának kissé
nyers hangjából azt vélte kiolvasni: "meg akar verni minket." Vagy miként volt lehetséges, hogy flúkorában egyszer atyjától kapott túl erős büntetés miatt "kerülte őt és elidegenedett tőle", úgyhogy atyjának "úgy kellett megint magához édesgetnie"? (159). A gyermek erős képzelődése a valóságnak meg nem felelő igazságtalan és kegyetlen képet festett az atyjáról.
Ezt a sajátságot, mely főképpen a gyermekkort jellemzi, az élénk fantáziát, megtartotta Luther egész életében. Sohasem tudott olyan vakmerő hős lenni, aki szemet huny a fenyegető veszéllyel szemben, vagy aki, ha nem láthatja át a veszélyt, semmibe sem veszi azt. Amint igazságszereteténél fogva semmit, ami valóság volt, nem tudott elrejteni maga elől, úgy képzelőtehetsége élénken ki is színezte mindazt, amit meglátott, úgy hogy már a lehetségest is előre érezte és átélte.
Augsburgi kihallgatására ilyen gondolatok közt utazik: "Most meg kell halnom. És ezt a borzasztó eshetőséget olyan részletes aprólékossággal szemléli, hogy nem csak a vesztőhelyet látja maga előtt, hanem azt is elképzeli, hogy mit fognak érezni szegény szülei, hogy fiukat, kihez oly nagy reményeket fűztek, nyilvánosan elégették, mint eretneket: "A szemem elé idéztem az elkészített máglyát és gyakran mondogattam: Ó, milyen szégyent hozok drága szüleimre." (160)
Csak akkor látjuk Luther bátorságát, amelyet tényleg tanúsított, helyes megvilágításban, ha számításba vesszük természetes félénkségét és élénk képzelőtehetségét. Nem nehéz belevetnie
magát a viharzó habokba annak, aki természeténél fogva élvezetet talál abban, hogy hatalmas hullámveréssel dacol, vagy annak, aki nem tudja előre, hogy mindjárt nem lesz már szilárd talaj a lába alatt, s a dühöngő ár könnyen nekicsaphatja a kemény sziklafalnak. Hanem minden új helyzettől természetes félénkséggel visszarettenni, a fenyegető veszedelmet egész világosan látni, sőt előre kiszínezni a jövendő borzalmait, és mégis vissza nem riadni, hanem jöjjön bármi is, biztos lépésekkel továbbhaladni: – ez az igazi hősi nagyság. Ilyen volt Luther bátorsága.
2.
Elég Luther wormsi szereplésére utalnunk, hogy mindenkiben, aki ítélőképességgel bír, csodálkozó tiszteletet keltsünk az ő férfias bátorsága iránt. Mivel vannak képek, amiket az ember mindig szívesen megtekint újra, ha mégannyiszor látta is már, mi sem megyünk el megállás nélkül Luther wormsi esete mellett.
Amikor először merül föl az a gondolat, hogy a birodalmi gyűlés elé kellene őt idézni, választófejedelmének titkára kérdést intéz hozzá, hogy mit tenne, ha a császár odaidézné őt. Luthernek legkisebb kétsége sem lehetett afelől, hogy milyen veszedelembe indul ő, a pápai átok sújtottja, ha odamerészkedik, ahol a pápa legátusai minden eszközt meg fognak mozgatni, hogy a birodalmi átkot is kieszközöljék ellene, s ezzel kiszolgáltassák életét védtelenül minden ármánynak. És mit is akarna ott? Csak nem képzeli,
hogy néhány élő szóval a birodalmi gyűlésen fölidézi a hangulatnak azt a fordulatát, amit valamennyi írásával nem tudott elérni? A választófejedelem bizonyára bölcs dolognak fogja tartani, ha ő nem teszi ki magát céltalanul ellenségei erőszakos hatalmának.
De – ha a császár hívja! A császár Istentől rendelt fensőbbsége, akinek engedelmeskedni tartozik mindaddig, míg nem kíván a lelkiismeretbe ütköző dolgot. Ezzel világosan megjelölve látja Luther az utat, és nem ingadozik többé.
Ugyanaznap, amikor megkapta a kérdést (1520. dec. 21.), felel is mindjárt: "Nem szabad abban kételkednem, hogy Isten hív oda, ha a császár hív. Amennyire rajtam áll tehát, el fogok menni még ha betegen vinnének is oda. Ha aztán erőszakhoz folyamodnak, amint valószínű, akkor az Úr kezébe kell ajánlani az ügyet. Ha ő nem akarja megőrizni fejemet, nos, akkor ez csekély dolog ahhoz képest, amit Krisztus szenvedett el. Itt nem szabad veszedelemmel és megmenekedéssel gondolnunk. Csak arról az egyről van sző, hogy a hitetlenek ne dicsekedjenek ellenünk, hogy mi nem mertük vallani is azt, amit tanítottunk, hogy féltünk a vérünket ontani érette. Semmi esetre sem a mi dolgunk eldönteni, hogy vajon életünkből vagy halálunkból származik-e több vagy kevesebb veszedelem az Evangélium és a közjó számára. Mindent föltehetsz rólam, csak azt ne, hogy megfutamodom vagy visszavonom tanításomat." (161)
Ezzel a levéllel Luther számára el volt intézve az egész ügy. Mialatt Wormsban heteken át hullámzanak ide-oda a tárgyalások,
melyekben voltaképpen az ő feje forog kockán, ő wittenbergi csendes cellájában fáradhatatlanul folytatja írói munkásságát, mintha az egész wormsi ügyhöz semmi köze sem volna. Mintha a legteljesebb békességben élne, képes megírni egyik legbensőségesebb és leggyöngédebb iratát, a Mária magasztaló énekének magyarázatát.*) Még Spalatinnak írott levelében is, aki Wormsban vezette az evangéliumi ügyről folytatott tárgyalásokat, alig találunk itt-ott egy-egy utalást azokra a sötét fellegekre, melyek Luther fejét beárnyékolták. Teljes lelki nyugalommal várja be, hogy vajon hívatja-e császárja vagy nem.
Atyai barátját, Staupitzot pedig, aki a pápai átokbullától megriadva, aggodalmasan visszavonul és szerénységre inti őt, bátorítani és biztatni igyekszik: "Most nem annak az ideje van itt, hogy féljünk, hanem hogy hangosan kiáltsunk, amikor a mi Urunkat Jézus Krisztust kifosztják, kárhoztatják és ócsárolják. Azért, amint te megalázkodásra intesz engemet, én téged épúgy büszke önérzetre intelek. Te túlságosan alázatos vagy, amint én túlságosan önérzetes vagyok. De a dolog komoly. Ha az egész világon Ő, a drága Megváltó, aki miérettünk odaadta magát, gúnnyá lett, – az Istenre kérdelek, nem kell-e akkor nekünk Őérette síkraszállanunk és fölvetnünk a fejünket? Most sorra kerül az az evangéliumi mondás: "Aki vallást tesz rólam az emberek előtt, arról én is vallást teszek az én Atyám előtt; aki
*) L. egyes szemelvényeket belőle alább az V. fejezet végén.
pedig megtagad engemet, azt én is megtagadom." (162)
Március közepe táján Spalatinnak egy leveléből megtudta Luther, hogy csak tanításainak visszavonása mentheti meg. A császár egyházi tanácsadója ugyanis, gyóntatóatyja, Glapio, igyekezett megtartani Luthert, hogy értékes irodalmi segítségét fölhasználhassa a pápai túlkapások elleni harcban. Ezért Luther két írásából összeállított egy sereg tételt, amelyeket Luthernek vissza kell vonnia, mint az egyetemes katolikus hit ellen irányulókat. Spalatin megküldötte ezeket Luthernek, s egyben értesítette, hogy nemsokára meg fog jelenni egy császári parancs (márc. 10-én kelt), mely szerint Luther valamennyi művét, mint a pápától elátkozottat, megsemmisítés végett be kell szolgáltatni a felsőbbségnek.
Tehát már ennyire veszélyessé vált a helyzet! De Luther így felel: "Megkaptam a visszavonandó tételeket, kedves Spalatin, és az eljárásomra vonatkozó utasításokat. Ne kételkedjél felőle: semmit sem fogok visszavonni. Azt felelem tehát Károly császárnak, hogy el sem megyek, ha csak azért hívnak oda, hogy visszavonjam tanításaimat. Mert azokat itt is visszavonhatnám. De ha azért akar odahívatni, hogy megöljön, akkor kész leszek az elmenetelre; mert Krisztus segítségével nem fogok elmenekülni, sem az Igét nem fogom cserbenhagyni a harcban. De teljesen meg vagyok győződve róla, hogy azok a vérebek nem fognak előbb nyugodni, míg meg nem ölnek engem. Legyen meg az Úr akarata! A császári parancsot még
nem láttam." (163) Néhány nappal később ezt írja egy barátjának: "Arra kérlek, hogy tieiddel együtt ne énérettem, hanem az Isten Igéjéért imádkozzál. Mert magamért egyáltalán nem aggódom. Legyen meg az Úr akarata! Krisztus megadja majd nekem azt a lelkületet, hogy megvethessem a Sátánnak e szolgáit, ha életben maradok, és legyőzzem őket, ha meghalok. A visszavonás [amit tőlem követelnek] így fog hangzani: "Azelőtt Krisztus helytartójának mondottam a pápát, most ezt visszavonom és azt állítom: A pápa Krisztus ellensége és az ördög apostola." (164)
De milyen öröm érte, amikor március 29-én megkapta a császár üzenetét, amely Wormsba idézte. Egy szó sem volt benne tanításai visszavonásáról. A császár csak közelebbi tájékozódást akart nyerni Luther műveiről tőle magától, s az egész írás hangja oly barátságos volt, hogy úgy látszott, semmitől sem kell félni. Luther elutazott.
Út közben annyit szenvedett testi fájdalmaktól, hogy már alig folytathatta utazását, s azt hitte, hogy az ördög meg akarja akadályozni, hogy bátor bizonyságtétele végett eljuthasson Wormsba. De csakhamar, már Weimarban vagy Erfurtban bizonyossá lett afelől, hogy tényleg közzétették azt a császári parancsot, mely valamennyi művét tűzhalálra ítéli, mivel "eddig tartott keresztyén hitünknek" ellene mondanak. Természetesen nem is sejthette, hogy mi indíthatta a császárt erre annak a barátságos hangú levélnek a küldése után. Mert hiszen éppen azt akarta éreztetni a pápával a császár, hogy még mindig szabad császári tetszésében áll Luther
mellett vagy ellen dönteni, – hogy ezzel bírja engedékenységre a pápát bizonyos kívánságaival szemben. A császárnak ezt a parancsát ellenben nem érthette Luther másként, mint úgy, hogy ő már is el van ítélve. Még a császári herold is, akit kísérőül adtak melléje, azt kérdezte Luthertől, vajon ezek után is el mer-e menni Wormsba. És Luther a maga sajátos lelkülete folytán jól látta, hogy mi vár reá most már. Egy pillanatra rettegés szállta meg. De ingadozást nem ismert. Még ő tudott bátorságot önteni három vele utazó társába. Frankfurtból ezt írja Spalatinnak: "Megyünk, noha az ördög nem is egy betegséggel meg akart akadályozni. Az egész úton Eisenachtól idáig beteg voltam, s még most is betegebb vagyok, mint valaha. Azt is látom, hogy a császár parancsát közzétették, hogy engem rémítsenek. De Krisztus él, és mi bevonulunk Wormsba, dacolva a pokol minden kapuival s a levegő minden gonosz szellemeivel (Ef. 2,2). Gondoskodjál tehát szállásról!(165)
Folytatja tehát útját. De még egyszer megkísérlik visszatartani a merész barátot. Mert ha nem akar visszavonni semmit sem, akkor hanyatt-homlok romlásába rohan, – ez az általános meggyőződés. Frankfurt város birodalmi gyűlési követe ezt jelentette: "Az egyik rész akár keresztre is feszítené a barátot. Félek, hogy aligha menekül meg kezükből." Brück, a szász fejedelemség kancellárja, úgy véli, hogy a rómaiaknak nem lesz nehéz a császárt arról meggyőzni, hogy a Luthernek megígért biztos kíséretet "jó becsülettel és joggal megszegheti, sőt jó lelkiismerettel meg sem tarthatja." Ezért
mindazoknak, akik Luther iránt csak valami jóindulatot is éreztek, az volt a kívánságuk, hogy valamilyen formában tanúsítson némi engedékenységet.
Glapio, a császár gyóntatópapja, sietve felkereste Ebernburg várában azt a két lovagot, akit Luther két leghatalmasabb oltalmazójának tartottak, Siekingent és Huttent. Rábeszélő művészetével csakugyan sikerült is meggyőznie ezeket az urakat arról, hogy sok jó szolgálata mellett mégis olyanokat is tanított Luther, mik az egyetemes hittel ellenkeznek. Sickingen, aki Hutten lovaggal együtt oly sokszor épült a nagy wittenberginek írásaiból, most ingerülten jelentette ki: "ha Luther a hit dolgában rosszat mondott, akkor ő lesz a legelső, aki eltapodja ezt a tüzet." Megegyeztek abban, hogy a közelben elutazó Luthert magukhoz szólítják Ebernburg várába megbeszélés végett, és meggyőzik arról, hogy az egyházi tan ellen hirdetett tanításaiból egyet-mást el kell ejtenie, hogy a többit azután diadalra juttassa. A kiküldött követek el is érték útjában. De hát az a Glapio akar most vele tárgyalni, aki nem régen még az igazság részleges megtagadására akarta őt rábeszélni? Vajon ez az Istentől kijelölt út? A császár Wormsba idézte őt. "Ha a császár gyóntatópapjának van valami mondanivalója, megmondhatja nekem Wormsban is – ezt felelte a követeknek, és továbbhajtatta kocsiját.
A Németország szabadságáért rajongó és küzdő Hutten Ulrichot sikerült Glapiónak Ebernburg várában nagy pénzösszeg fölajánlásával megnyerni a császár szolgálatára.
A dacos, semmi vakmerő vállalkozástól vissza nem rettenő Sickingen Ferencet is sikerült megnyernie ennek a jelszónak: "Engedni!" Igazi lovagnak, akiben nincs sem gáncs, sem félelem, mégis csak Luther bizonyult, aki egyenesen halad az Istenétől kijelölt úton, nem tekintve sem jobbra, sem balra, és nem aggódva a következmények miatt.
De még egy kísérlet történik, hogy megmentsék a pusztulástól! Alig néhány órányira már útja céljától utoléri Luthert Spalatinnak üzenete, hogy "ne menjen ilyen veszedelem torkába," hanem gondoljon Husz János sorsára. De Luther felelete ez volt; "Ha annyi ördög volna Wormsban, mint ahány cserép a háztetőkön, akkor is elmennék." Ha "Huszt elégették is, az igazságot mégsem égették el." Az őt is túl fogja élni.(166)
Isten velem lesz!" – ezzel a szóval száll le kocsijáról Wormsban. Glapiónak bejelenteti, hogy most már kész vele tárgyalni. Az neki azt válaszolja, hogy most már hiábavaló. Luther választófejedelmének azonban új javaslatot tesz. A legsúlyosabb botránkozást "az egyház babiloni fogságáról" szóló művével okozta Luther. Még meg lehetne őt menteni, ha csak "ezt az egy könyvét letagadná, amit könnyen és tisztességgel, becsülettel meg is tehetne." (167) Tehát ezzel a csekély hazugsággal megmenthetné Luther magát is, Isten ügyét is, híveit is. Hány író adta már ki műveit idegen név alatt! Erasmus egyik művének szerzőjéül egy egyházi atyát tüntetett föl, hogy gyorsabban elterjedhessen. Nem is egyszer megtörtént, hogy
Luther neve alatt megjelentek könyvek, amiket nem ő írt. Az emberek nem vették oly szigorúan a szerzőséget, mint inkább a tartalmat. Ha mármost Luthernek éppen ez az egy műve olyan kevés megértésre talált, és ha kitűnt, hogy ilyen gondolatok számára, amint Glapio kifejezte, "sem a kor, som az emberek nem érettek még," – olyan nagy bűn lenne akkor ezt az egy könyvet mintegy ideiglenesen visszavonni és letagadni, hogy ő írta?
Hosszú várakozás után végre bevezették Luthert a birodalmi gyűlésbe. Elfogódott a viselkedése, bátortalan a hangja. De ebből a gyarló háttérből annál fényesebben ragyog elő belső szilárdsága, mindenféle letagadástól való irtózása.
Két kérdésre kell felelnie. Először is arra, hogy vajon azokat a padon fekvő könyveket elismeri-e a magáéinak. Micsoda kérdés! Hiszen kiadott parancsában a császár Luther valamennyi művének beszolgáltatását követelte, nem is gondolva arra, hogy kétséges is lehetne, hogy mely művek származnak tőle. Mi értelme volt tehát ennek a kérdésnek? Keskeny pallót nyújtottak ezzel Luthernek, hogy átléphessen a reá váró halálveszély zúgó vizén. Az a jogász, akit tanácsadóként melléje rendeltek, kérte a könyvek címének felolvasását. Így hallotta említeni a "babiloni fogságot" is. Ha csak ezt az egyetlen művét letagadja, akkor remélheti, hogy a németek legjava, talán éppen a zöme, sőt esetleg magának a császárnak vezetése alatt, melléje csatlakozik, hogy így a német egyház alapos reformációja következik be s ebben a fölséges mun-
kában elsőrangú hely jut neki. Később aztán majd azt is befogadják az ő németjei, amit most időnek előtte mondott ki ebben a művében. Különben pedig? Biztos pusztulás vár őreá és az ügyre! "Valóban" – írta a velencei Marino Sanuto, "ha Luther itt mérsékeltebb és óvatosabb lett volna, egész Németországot magához bilincselhette volna". Luther azonban azt felelte, hogy ő soha egyetlen művét sem fogja letagadni.
Mármost a második kérdés: vajon mindazt, amit műveiben előadott, visszavonja-e, vagy pedig ragaszkodik hozzá? Megint csak egy gondolat vezeti Luthert: semmit letagadni! De világos előtte, hogy nem szabad mindenhez ragaszkodnia, amit valaha is írt, hogy azt mindenesetre be kell vallania, hogy személyes írásaiban nagyon éles volt. De vajon nem fogják-e ezt úgy érteni, mintha az igazságból is, amit képviselt, vissza akarna vonni valamit? Kijelenti tehát, hogy ha erre az egyáltalán nem egyszerű kérdésre rögtöni választ kell adnia, akkor abba a veszélybe jut, hogy vagy túl sokat vagy túl keveset mond, és ezzel magára vonja az Úr ítéletét: "Aki engemet megtagad..." Ettől való félelmében gondolkozási időt kér. Egy napi haladékot adnak neki.
Másnap újra felvetik az elintézetlenül maradt kérdést. De sajátságos, kissé más fogalmazásban: "Valamennyi könyvedet védelmezni akarod-e, vagy pedig kész vagy valamit visszavonni?" Nyilvánvaló, hogy újra kibúvót akarnak hagyni számára. De ő azt megveti.
"Rettenthetlen tartással és bátor hangon"
adja meg válaszát. Három csoportot különböztet meg művei között. A tisztán építő tartalmúakat ellenfelei is nagyrabecsülik. A második csoportot, a pápa és hívei ellen intézett írásait nem vonhatja vissza. A harmadik csoportot illetőleg, melybe egyes személyek ellen írott műveit sorolja, be kell vallania, hogy hevesebb volt, mint illett volna. Forma szerint tehát ezeket vissza kell vonnia, de nem vonhatja vissza tartalmukat.
Azt az intést intézik hozzá, hogy csak azt vonja vissza tévedéseiből, amit már a Husz elleni pörben kárhoztatott a konstanzi zsinat; akkor majd találnak módot reá, hogy egyéb műveit föntarthassa. Erre nézve minden kétértelműséget kizáró választ követelnek. A válasz így hangzik: "Lelkiismeretemet fogva tartja Istennek Igéje. Vissza nem vonhatok és nem is akarok visszavonni semmit sem, mert a lelkiismeret ellen cselekedni nem tanácsos és nem becsületes dolog."
Egy régi tudosítás így ítél róla: "Megállott, mint kemény kőszikla." Választófejedelme így nyilatkozott: "Jól beszélt Pater Martin és doktor a császár előtt s a birodalom minden fejedelme és rendje előtt. Nagyon merész ember!"
A kutatók között még mindig nincs egyetértés a tekintetben, hogy vajon az a híressé vált mondás: "Másként nem tehetek, itt állok. Isten legyen segítségemre. Amen," – csakugyan teljesen és pontosan ebben a szövegezésben elhangzott-e Luther ajkairól. Döntő bizonyítékokat ez ellen nem lehet felhozni. (168). De még ha nem így hangzott is el szó szerint ez
a nyilatkozat, Luthernek egész viselkedése ebben a sorsdöntő órában mégis azt mutatja, hogy ez a három érzés uralkodott lelkében: nem tagadhatom le, amit Isten Igéjéből igazságnak ismertem föl, – kész vagyok mindent elszenvedni érette, – bizodalmam egyedül Istenben van!
Ezzel el volt döntve sorsa. Egy ilyen megátalkodott eretnekkel nem sokat komédiáznak. Hiszen máris sokkal több türelmet és jóindulatot pazaroltak erre a Lutherre, mint annak idején Savonarolára vagy Huszra! De nem így történt! Luthernek hite meggyőződései mellett való férfias, halálra is elszánt helytállása sokakra nagyon mély benyomást tett. Azt tanácsolták a császárnak, hogy tegyenek még egy kísérletet, nem lehetne-e Luthert arra rábírni, hogy vonja vissza az egyház tanította hittel világosan ellenkező tételeit. Csakugyan, kiküldenek egy tizenöt emberből álló bizottságot. Egyezkedési törekvéseikben csodálatos mértékig elébe mentek a szegény barátnak. De Luther megmaradt amellett, hogy inkább élétét és vérét áldozza föl, semminthogy letagadja az Isten világos Igéjét. Így csődöt kellett mondania minden kiegyenlítési tárgyalásnak. Április 26-án a császár parancsára elhagyta Luther a várost.
Mit érezhetett, amikor visszatekintett e viharos napokra? A végtelen elhagyatottság érzése kellett, hogy erőt vegyen rajta. Egyetlenegy embere sem volt, aki teljesen egy értelemben lett volna vele. Egyetlenegy ember sem tanácsolta neki azt, hogy úgy szóljon és úgy tegyen, mint ahogy tett. Éppen azok, akik leginkább
a javát akarták, egészen más tanácsot adtak neki. Számtalan jóbarátjának mélységes csalódást okozott, akik egy kis engedékenységet óhajtottak volna benne látni, hogy megtarthassák őt a Róma elleni további harcok számára. Hatalmas fejedelmek, püspökök, előkelő urak fáradoztak hihetetlen türelemmel azon, hogy rábírják az engedésre. Mindez az igyekezet visszapattant róla. Biztosan úgy áll most mindnyájuk előtt, mint nyakas, háládatlan ember. Talán sohasem állott még senki olyan sok ember között ennyire árván, egyedül.
És mit ért el ezzel a vaskemény szilárdsággal? Ő egymaga viseli mármost az egész felelősséget azért, ha mindaz a magvetés, amit eddig végzett, pusztulásba vész. Ő az oka annak, ha most mindazok az ezrek, akik általa eljutottak az evangéliumi hitre, szintén az ő borzasztó sorsára jutnak. Ő az oka annak, ha a többi ezrek, akik még ingadoztak az igazság és a tévelygések között, most a pápa és a császár átkaitól rettegve, örökre hátat fordítanak az Evangéliumnak. Ő az oka, ha németország kiszipolyozói, az uralomra vágyó egyházi zsarnokok wormsi sikerükből erőt merítve diadalmas könyörtelenséggel folytatják régi üzelmeiket.
Milyen lesújtó hatalommal érhették lelkét ezek a gondolatok! Csoda, hogy a túlságos sok munkától és betegségektől legyöngüt teste kibírta. Még nagyobb csoda, hogy a kedélye nem roskadt össze ez alatt a teher alatt. De amikor útközben Heidelbergből egy írást intéz a császárhoz s a birodalmi rendekhez, a legcseké-
lyebb bizonytalanságot sem vesszük észre benne, hogy vajon jól cselekedett-e. A várható következmények gondolata sem kínozza egyáltalán. Csak azt az egyet tudja, hogy nem lehetett, nem volt szabad mást tennie, mint fölébe helyezni Isten Igéjét az emberek minden vélekedésének és követelményének. "Mivel Istennek Igéje mindenek fölött áll, azért mindenekfölött szabadnak és akadálytalannak kell lennie. Egyetlen embernek som áll sohasem jogában bármit is elengedni belőle vagy elébe helyezni, akármilyen hatalmasak, tudósok vagy szentek legyenek is remberek. Földi dolgokban tartozunk egymásnak hite1t adni, de az Isten és az örökkévalóság dolgaiban nem tűrheti és nem akarja tűrni Isten, hogy egy vagy sok emberben bízzunk, hanem csakis őbenne, akit egyedül illet meg az a dicsőség és az a név, hogy ő igaz, sőt maga az Igazság. (169) Ez a bizonyosság hogy Wormsban Istennek adta meg az Őt megillető dicsőséget, teszi elviselhetővé számára rettenetes magányosságát – tökéletes önállóságát.
Máskor is nem egyszer volt alkalma bebizonyítani ezt a férfias önállóságot, mely nem akar az emberek véleménye, vagy cselekedeteinek következményei szerint igazodni. Talán legteljesebben a parasztlázadás idején tűnt ki ez a jellemvonása. A súlyos társadalmi helyzet nyomása alatt sóhajtozó legalsó rend, a "paraszt-sváb földön, összefogott és követelte a tarthatatlan állapotok javítását. "Tizenkét cikkben foglalták öszze követeléseiket, és Luther véleményét is kikérték azokra nézve.
Mit tegyen? Odaállhatna akár az "urak", akár a parasztok pártjára; hallgathatna is, hogy egyik féllel se rontsa el a jó viszonyt; el is halaszthatná a döntést, amíg kiviláglik, hogy melyik fél lesz a győztes. De ezek közül egyik eljárásra sem képes Luther. Ő csak egyet kérdez: mi a helyes Isten előtt? Ezért "Intelem a békességre" című iratában szemére hányja az uraknak az alsóbb rend elnyomott helyzetét, és követeli, hogy teljesítsék valamennyire a parasztok kívánságait, fölismerve azok jogosságát. Amazok előtt pedig rámutat arra, hogy a legsúlyosabb elnyomás sem igazolhat lázadást, tehát ilyen szándékukat sohasem szabad keresztyén kifejezésekkel szépítgetniök. Nekik is engedniök kell valamennyire. "Megmondottam én nektek, hogy egyik félen sincs igazatok." Jól tudja, hogy ezzel az állásfoglalással mind a két pártnak tetszését eljátssza. De mit bánja ő azt?
Ámde ez az írása, mellyel elejét akarta venni az erőszakosságoknak, már későn jelent meg. Későn tudta meg Luther, hogy a fölizgatott tömegek már fegyvert ragadtak. A parasztok, vad bosszúvágytól űzve, kegyetlen romboló dühtől és vérszomjtól megszállva, mindenütt győzelmesen nyomultak előre. A fejedelmek és urak, rossz lelkiismeretüktől szorongatva, elvesztették minden bátorságukat. Nagy részük nem merte a véres felkelést fegyverrel leverni. Azokból is, akik még nem hajoltak meg a fölkelők előtt, hiányzott az elszánt tetterő, amely csak abból származhatik, ha valaki igaz ügy harcosának tudja magát. Sőt egyesek úgy vélekedtek, hogy egyenesen Luther tanácsának értelmében jár-
nak el, ha a lázadás tűzvészét nem fojtják el fegyveres hatalommal. Hiszen engedékenységet követelt tőlük! Ezért most, amikor egészen megváltozott a helyzet, más tanáccsal kellett előállania.
Kiadta tehát "a parasztok gyilkos és rabló hordái ellen" szóló iratát. Most, amikor már minden órában el kellett készülve lenni "az egész világ elpusztulására", csak egyről lehetett szó: a fensőbbségnek Istentől nyert fegyveres hatalmával le kell sújtania a gyilkolás, rablás, rombolás bűnöseire és könyörtelenül el kell fojtania a lázadást. Sokan megfogadták ezt a tanácsot. Az urak visszanyerték bátorságukat és győztek a parasztok fölött.
Egyesekben azonban úrrá lett a bosszúvágy. Embertelenül tomboltak a legyőzöttek ellen. Luthernek tehát még egy iratot kellett kiadnia: "Levé1 a parasztok elleni kemény könyvről" címen. "A Szentírás bestiáknak nevezi az ilyen dühöngő, őrjöngő, esztelen zsarnokokat, akik nem akarnak kegyelmesek lenni foglyaik iránt, hanem még a győzelem után sem tudnak betelni a vérrel".
Mi volt az eredmény őreá magára nézve? Az urak átkozódtak ellene, s azzal vádolták, hogy ő maga szította a lázadás tüzét, amikor őket hibáztatta, hogy igazságtalanságaikkal ingerlik a parasztokat – és most még ő meri őket vérebeknek kikiáltani! A parasztok is átkozták. Az ő könyörtelen fegyveres beavatkozást sürgető követelései okozták vereségüket s az urak embertelen kegyetlenkedéseit. Még barátai is fölhozták ellene ezeket a vádakat.
At kellett élnie azt a régi tapasztalatot: ha valamilyen fenyegető bajt nem lehet másképpen elhárítani, mint erőszakos módon, utólag a gyönge és rövidlátó emberek mind keseregnek amiatt, hogy olyan gyökeres műtét történt. Luther eljátszotta mindenkinek a jóbarátságát. Akit azelőtt az emberek ezrei ünnepeltek, most egészen magára maradt, senkitől meg nem értve, mindenkitől ócsárolva. Olyan ellenszenvet keltett maga iránt, hogy még néhány év múlva sem hagyhatta el Wittenberg oltalmazó várfalait. Ott kint, ahol az "urak és parasztok" bírták a hatalmat, nem volt biztonságban az élete. (170)
De ő nem esett kétségbe emiatt. Amit ő ebben a nehéz helyzetben tett, s ami miatt az egész világ kárhoztatta és bírálgatta, azt lelkiismerete parancsára tette, és senki sem győzhette meg arról, hogy helyesebb lett volna másképp eljárnia. Elég erős volt az önállósága arra, hogy még az ilyen mindenfelől tomboló vihar közepette is szilárd maradhasson. "Nekem elég", írja, "hogy lelkiismeretem biztos Isten előtt; Ő majd megítéli, amit beszélek és írok". (171) Egy predikációjában így szólt ezekben a napokban: "Ha az emberek eltántorodnak mellőlem, ha mindenki leköp és megvet engem, – Istenben reménykedem, akár dicsérnek, akár ócsárolnak, akár ide, akár odaállanak. Ó, Istenem, ne engedd, hogy a magam dicsőségében találjak gyönyörűséget, hanem csak ezt mondjam: a te dicsőségedre törekszem s a felebarátom üdvösségét munkálom. (172)
megértsük, milyen győzelmet aratott hitén alapuló bátorsága régebbi gyöngesége fölött, figyelembe kell vennünk egy mozzanatot.
Az az újtestamentomi felfogás, mely szerint az Isten országának ellene működik a gonosz szellemek birodalma, a középkorban összekeveredett számtalan, a régi pogányságból származó képzettel. Hajmeresztő babona uralma alá jutott a nép. A hivatalos egyház, hogy a nyers tömegekben félelmet keltsen a láthatatlan hatalmakkal szemben, nem küzdött ez ellen a babona ellen, hanem buzgón ápolta azt. Különösen hatalmas volt a babona egyebek között az olyan vidékeken is, ahol az embereknek a fényes napvilágból le kellett szállaniok a föld kísérteties éjszakájába, hogy ott a sötét mélységben ragadják el annak rejtett kincseit. A bányászcsalád fia, Luther Márton is már gyermekkorában bőségesen teleszívta magát a gonosz szellemekről és segédhadaikról, a boszorkányokról szóló fogalmakkal és történetekkel. Ettől az örökségtől sohasem tudott egészen megszabadulni, úgyhogy a mai olvasót semmi érinti oly idegenül Luther nyilatkozataiban, mint éppen ez a vonás.
Ebből a sötét háttérből annál fényesebben domborodik ki jelleme. Így tudott énekelni:
Mind e világ ördög volna,
S törne ránk, hogy elnyeljen.
Félni okunk mégse volna ...A babona indítóoka és gyümölcse: a félelem van győzve lelkében. Büszkke
önérzettel, fölemelt fővel mint győztes áll szemben az ördöggel és egész hadával: "Az ördög megrontja Istén műveit, de Krisztus megrontja az ördög műveit." (173).
Csak megvetést érez az ördög iránt. Még akkor is, amikor meg kell tapasztalnia, hogy ördögi gondolatok meg akarják fosztani legdrágább kincsétől, Istenben való hitétől. Drasztikus, gúnyolódó modorában egyszer ezeket mondotta baráti beszélgetés közben: Ha éjszaka fölkeres engem az ördög, hogy gyötörjön, azt felelem neki: "Ördög, nekem most aludnom kell, mert az az Isten rendelése, hogy nappal dolgozzunk, éjjel pedig aludjunk." Ha erre nem szűnik meg engem gyötörni és szememre hányja bűneimet, ezt felelem néki: "Kedves ördög, hallottam a lajstromot, de követtem én el még több bűnt is, ami nincs is benne a lajstromodban." Ha még erre sem hagyja abba, hogy engem bűneim miatt vádoljon, akkor megvetéssel ezt mondom: "Szentséges ördög, könyörögj érettem, mert te sohasem cselekedtél gonoszt és csak te vagy szent. Ha te akarsz engem kegyessé tenni, akkor azt mondom néked: orvos, gyógyítsd meg magadat!"(174)
Az csak későbbi időkben keletkezett mese, hogy a wartburgi Luther-szoba falának megrongált helye a tintatartótól eredt, amit a megrémült Luther hozzávágott az ördöghöz. Az azonban teljesen igaz, hogy rettenthetlen daccal szembeszállott az ördöggel, még ha nem rendelkezett is más fegyverrel annak "sok hatalma és nagy hadicsele" ellen, mint egyszerű tintatartójával. Azt szorgalmasan fölhasználta.
Még osztja azt a fölfogást, hogy vannak kóbor szellemek, hazajáró lelkek. De ezt prédikálja: "A szellemeknek minden ilyen kísértetjárását ereszd vidáman, bátran szélnek és ne félj tőlük. Akkor ők is békében hagynak majd tégedet. (175)
Istenben szilárdan bízó keresztyén öntudata tette lehetségessé számára azt is, bogy felülemelkedjék a korabeli asztrológusok nézetein. Még barátja, Melanchthon is abban a meggyőződésben élt, hogy az emberek jövendője meg van írva a csillagokban, s ezért az embernek azokhoz igazodnia kell. Luther erről semmit sem akart tudni. "Melanchthon gyakran fáradozott és buzgólkodott," mondotta egyszer, hogy engem is rávegyen véleményének helyeslésére. De sohasem sikerült meggyőznie engem. A csillagokban hinni, bennük bízni és tőlük félni annyi, mint a bálványozás bűnébe esni az Isten első parancsolata ellen." (176).
Amikor Schmalkaldenben súlyosan megbetegedett, azt kívánta, hogy vigyék vissza választófejedelemségének területére, hogy a pápásoktól távol békességben halhasson meg. Melanchthon nyomatékosan óvta az utazástól, mert a hold állása kedvezőtlen volt. De Luther megharagudott erre, és kocsijába vitette magát. "Mi urak vagyunk még az égitestek fölött is," jelentette ki. (177)
3.
Ha Luthernek bátorsága és önállósága csakis keresztyén öntudatán és Istenben való bizalmán alapult, akkor ezzel már megmondottuk azt is, hogy csak az emberekkel szemben érezte magát ily szabadnak és függetlennek, Istennel szemben azonban nem ismert sem önálló véleményt, sem külön akaratot, hanem csak föltétlen függést.
Joggal csodálták benne a hősies akaratot, "mely a régi rend hatalmasságaival józanul és elszántan fölveszi a harcot, és az értelem és kedély minden erejének megfeszítésével végig is küzdi azt." De nem szabad mindennek alapján helytelen fogalmat alkotnunk. Mert Luther sohasem tűzött ki maga elé távoli nagy célokat, sohase rajzolt maga elé nagyszerű építési terveket, melyeknek gyakorlati megvalósítása lett volna jövendő föladata. Ellenkezőleg: semmit sem akart megkezdeni, amire nem érezte magát Istentől kényszerítettnek, sőt tudni sem akart arról, hogy hová vezeti egy-egy lépése, milyen eredménye lesz, – hanem, mint ahogy a ló – ő maga használta magáról ezt a hasonlatot, – nem is dönt afelől, s nem is tudja, hogy hová megy, hanem egyszerűen engedelmeskedik gazdája vezetésének, ilyen volt ő is.
S ebben annyira hiányzik belőle a maga okosságában való bizakodás, sőt annyira bizalmatlan a maga gondolatai, érzelmei és kívánságai iránt, hogy meg van győződve róla: a kegyelmes Isten a legapróbb részletekig megjelöli gyermekeinek feladataikat és teendőiket. Mert nem csak Istenben, a Megváltóban hisz,
erősen bízik Istenben, a világ Teremtőjében és Kormányzójában is. Nem kételkedik tehát, hogy Isten azok által a külső körülmények által, melyek közé helyezett s a világi rend által, melynek alája rendelt minket, világosan kijelenti nékünk akaratát, hogy mit kíván bőlünk egy-egy részletes esetben.
És ezzel szemben nem ismer önállóságot. Ami világos küldetésének határain túl esik, arra úgy tekint, mint amihez semmi köze sincs. Ha mégoly szomorú állapotok tárulnak is elébe ezeken a korlátokon kívül, s ha úgy látszanék is, hogy nagyon üdvösen beleavatkozhatnék a dolgokba, – eszébe sem jut az a gondolat, hogy Isten világos utasítása nélkül megpróbáljon ott valamit tenni. Ezt írta egyszer: "Ha gazdagabb és bölcsebb volnál is, mint Salamon és Dániel, mégis, mint a pokoltól, úgy kellene attól óvakodnod, hogy egyetlen szót is szólj [prédikációdban], ha nem parancsod és hivatásod. Ha szüksége lesz reád Istennek, majd bizonyára hívni fog; ha nem hív, akkor, kedvesem, ne engedd, hogy tudományod fölrepessze a hasadat [mint ahogy megrepedt a fölfuvalkodott béka]. Hidd el: senki sem fog prédikálásával bármit is használni, aki nem a maga akaratán és kívánságain kívül kényszeríttetik prédikálni vagy tanítani. Mert nekünk csak egy Mesterünk van, a mi Urunk Jézus Krisztus. Csak ő tanít és csak ő terem gyümölcsöt szolgái által, akiket erre elhívott." (178)
Ezt az elvet alkalmazza magára is: "Küldetés nélkül nem szabad prédikálnom, nem szabad Lipcsébe és Magdeburgba mennem és ott prédi-
kálni akarnom. Mert oda nem hívattam el és nem bízattam meg. Sőt még ha azt hallanám is, hogy Lipcsében csupa eretnekséget prédikálnak, akkor is hagynám őket. Semmi közöm hozzá. De ha az Úr Isten parancsolná, akkor megtenném és meg kellene tennem. Amint ide, Wittenbergbe is úgy hívattam el a prédikálásra és kénytelen vagyok prédikálni." (179)
Amint így a prédikálásban csakis Istennek vezetésétől akar függeni, úgy abban a nyilvános, szóbeli és írásbeli működésben is, melyet mint a teológia professzora fejtett ki. "Jó munkát csak biztos isteni elhívásból lehet végezni, nem pedig saját hajlamból. Én is úgy hívattam el és kényszeríttettem, hogy el kellett vállalnom a doktori tisztséget, és meg kellett esküdnöm az én drága Szentírásomra, és meg kellett fogadnom, hogy híven és tisztán prédikálom és tanítom." Hogy milyen legyen ez a nyilvános tanítói működése és mit öleljen föl, azt egyszerűen elébe szabták az Isten adta körülmények. "Ebben a tanításomban az utamba állott a pápaság és el akarta tiltani." (180) Egész polemikus tevékenységét úgy kényszerítette reá az igazság ellen szünetlenül tapasztalt ellentmondás.
Mi sem helytelenebb felfogás, mint az, mely szerint Luther féktelen harci vágyból mindig új meg új ellenfelekkel kezdett polémiát. Sem Prieriást nem ő támadta meg először, sem Emsert, sem a lőweni, sem a kölni teológusokat, sem Alfeldet, sem Murnert, sem Catharinust, sem VIII. Henrik angol királyt, som Cochlaeust, sem Erasmust, sem Karlstadtot, sem a svájciakat. Mind ők voltak a támadó felek. Ő csak hivatalos
kötelességét teljesítve védelmezte velük szemben "az ő drága Szentírását."
Minden egyéb ténykedése is sohasem kívánságaiból fakad, sem annak mérlegeléséből, hogy mit érhet el vele, hanem csakis abból a meggyőződésből, hogy Isten ezt az utat szabja elébe. Elmenjen-e Augsburgba a kihallgatásra? Választófejedelme kívánja. Ezt Luther Isten utasításának veszi, amivel szemben minden óvás és tartóztatás semmit sem számít. Elmenjen-e Wormsba? A császárja idézte. Ebből világosan látja Isten akaratát. Elvonuljon-e valamilyen rejtekhelyre? Fejedelme így akarja. Belenyugszik tehát Istennek ebbe az intézkedésébe, bármily nehezére esik is. Csak másnap reggel tudja meg, hogy a Wartburg várába vitték, mely még gyermekkorából ismerős előtte. Szabad-e megint elhagynia ezt a rejtekhelyet? Választófejedelme megtiltja neki. De Luther tudja, hogy az általa létrejött wittenbergi gyülekezetben minden pusztulásba vész, ha ő szembe nem száll a rajongók viharával. És onnan is könyörögve kérték, hogy jelenjen meg. Így tehát világos előtte, hogy ez alkalommal választófejedelmét csak kishitűség vezette, nem pedig Isten, ezért ebben az esetben nem szabad akaratának engedelmeskednie.
Ugyanez jellemzi minden újításánál is, amit végrehajt. A meglevőt csak akkor és csak annyiban változtatja meg, ha és amennyiben Isten Igéje kényszeríti arra. Soha nem jut eszébe, hogy magában elképzelje, milyen szervezkedés és milyen berendezkedés volna magában véve az ideális. Vagy ha van is erre nézve vala-
milyen véleménye, sohasem gondol arra, hogy azt meg is akarja valósítani. Az a meggyőződés vezeti, hogy csak Isten tudhatja, hogy ai adott viszonyok szerint mindenkor mi a legjobb. Ebből az Istennek való önalárendelésből kifolyólag a történelmileg kialakult állapotot, amennyiben nem egyenesen istenellenes, továbbra is meghagyja, míg majd Isten által felidézett új viszonyok nem teszik szükségessé a megváltoztatásukat.
Gyakran állították, hogy Lutherből hiányzott egy fontos képesség, melynek meg kellene lennie egy igazi reformátorban: a szervezőtehetség. És bizonyos, hogy a római egyház vagy Kálvin sokkal nagyobb mértékben érvényesítette ezt a képességet, mint Luther. De ebből még nem következik, hogy belőle hiányzott ez a képesség. Mert tényleg nem szervezett-e meg sok mindent?
Először Wittenberg városában. Az ő műve volt az új egyházi rendtartás az istentiszteletekre és egyéb egyházi ténykedésekre vonatkozólag. Az ő alkotása volt a szegénygondozás újjászervezése és a koldulás meg a nyilvános erkölcstelenség leküzdése.
Azután az egész országban is. Nem ő teremtette-e meg egyes, szétszórt evangélikus csoportokból és egészen elhanyagolt egyházakból, üresen maradt kolostorokból és gazdátlanná lett egyházi birtokokból, tudatlan és erkölcstelen miséspapokból s az új tan alkalmatlan prédikátoraiból a jól szervezett országos egyházat mindenféle rendtartásával, felügyelő szerveivel és intéző hatóságaival?
Egyesek ugyan úgy vélik, hogy mindebben nem tanúsított elegendő szervező ügyességet. De valójában úgy állott a dolog, hogy Luther nem akart "nagyszabású szervező" lenni, nem akart magatermelte eszméket és művésziesen megrajzolt terveket kiépíteni, hanem csakis Istennek mindenkori utasításait akarta végrehajtani, amiket a felszínre vetődő szükségletekben s a rendelkezésére álló erőkészletekben látott megnyilvánulni. És úgy látszik: a történelemben munkálkodó Úr igazolta ebben Luthert. Mert amit Luther alkotott, az mindmáig fennmaradt, amit nem lehet elmondani a reformáció korában megszervezett új alakulatok mindegyikéről. Es akármennyi visszásság mutatkozott is alkotásában, nyílt kérdés marad, hogy vajon a lutheri egyháznak más szervezkedése nem vont volna-e maga után még sokkal rosszabb bajokat.
4.
Egyrészt Luther bátorságából, másrészt abbólé a tudatából, hogy működésében nem a maga ötleteit, hanem csakis Istennek vezetését követi, adódott jellemének egy másik élesen kidomborodó vonása, amelyet ő maga így nevezett: "Az én dacosságom".
Emlegették ugyan "mennyet kihívó dacosságát." De a valóságot csak azok értelmezhetik így, akiknek az a meggyőződésük, hogy a pápasággal áll vagy esik a mennyország hatalma. Luther kihivóaü támadta a pápaságot, de csak azért, hogy a mennyet biztosítsa számunkra. Aki másképpen vélekedik, az Luther dacosságát "hajt-
hatatlan akaratának" fogja tulajdonítani, "nyakas elszántságának, mely semmi előtt sem akar meghajolni, rettentő makacsságának, mely mindig tovább hajtja, de soha nem engedi egy lépést sem hátrálni." Valójában azonban ez a hajthatatlan akarat, mellyel egy bizonyos irányban rettenthetetlenül és tántoríthatatlanul tovább halad, nem forrása, hanem folyománya annak, amit ő "dacosságának" nevez. Mert mit ért ezalatt? Háromfélét.
Először is: mivel a keresztyén ember bizosnyos afelől, hogy a világ ellenségeskedése nem hibái és bűnei miatt éri őt, hanem az Isten ügye miatt, amelyet képvisel, a leghevesebb ellenállás és a legtüzesebb gyűlölet sem indíthatja arra, hogy meghátráljon és feladja állásfoglalását, vagy hogy megijedjen és elcsüggedjen. Dacol az ellenség akármilyen dühöngésével. "Már most vidáman és igazán azzal dicsekedhetünk, hogy a pápaság nem világi okok miatt ellenségünk. Mert nem mondhatják, hogy valami bűnünk és gonosztettünk miatt gyűlölnek és üldöznek bennünket. Hanem onnan van az ellenségeskedés, hogy nem úgy hiszünk, amint ők akarják. De hát dicsekedhetünk és dacolhatunk velük szemben: az az Evangélium, amit hirdetünk, nem a miénk, hanem a mi Urunké, a Jézus Krisztusé. Nem mi találtuk ki, vagy szereztük, vagy alapítottuk, hanem Istentől jelentetett ki. Tehát az egész világnak felfuvalkodását és dühöngését büszke bizodalommal megvethetjük és a mi Istenünknek ujjonghatunk és örvendezve zsoltárt énekelhetünk, a világnak keserűségére és bosszúságára." (181)
A harc kezdetén, amikor még föltette, hogy is éppúgy az "Istenért buzgólkodnak", mint ő, – bár "nagyon tudatlanul", – természetesen érezte azt a veszélyt is, hogy abban a bizonyosságban, hogy az igazságot képvseli, talán túlságosan dacosan lép fel velük szemben. Ezért kérte atyai barátját, Staupitzot, hogy imádkozzék érette, hogy "túlságosan ne örvendezzen és ne legyen túlságosan bizodalmas ebben a küzdelemben." (182) Később azonban, amikor mind világosabban felismerni vélte ellenfelei alacsony indító okait és látta, hogy harcba viszik ügyük érdekében a brutális hatalmat is, teljesen jogosultnak tartotta a maga erős dacosságát, és így írt: "Kedves világ, nem engem üldözöl te, hanem az én Uramat, a Jézus Krisztust. Mivel ezt tudom, tehát csak rajta, ahogy bírod! Itt állok én, Isten nevében, te meg hadd dühöngj minden pokolbeli ördöggel egyetemben az ő nevükben. De bátorságomtól és dacoságomtól nem fosztasz meg, sem annyira nem viszed, hogy szívemet megbántsd. Mivel Krisztusért van ez [a dühöngésed], azért őérette bízvást szembeszállok és az ördög tombolásával szemben is vidáman énekelek és ujjongok. Így megtudhatja az ördög, hogy nincs már hatalma fölöttem, hogy kardja és lándzsája nem hatolhat oly mélyre, mint ahogy ő szeretné. Mert nem azzal gondol ő, hogy testileg gyötörjön minket, hanem olyan szellem ő, aki szüntelen a szívünk könnyét és vére hullását szomjazza, hogy bánatunkban elcsüggedjünk és elaléljunk. Ebben lelné kedvét és örömét. De ezt nem fogja elérni. Hanem, megfordítva a dolgot,
nekünk kell megtanulnunk, hogy mi csúfoljuk meg az ördögöt és világot, hogy ne ők nevessenek és mulassanak mirajtunk, hanem mi őrajtuk, és így ne legyen nekik hatalmuk arra, hogy minket szomorúságba, haragosságba és türelmetlenségbe döntsenek. Ők maguk lakjanak jól gyűlöletükkel és haragjukkal, és lássák, hogy mi örvendezve nézzük és megvetjük őket, ha mindenáron rajtunk akarják kitölteni indulatukat." (183)
E mellett a dacosság mellett, hogy az egész világ ellenségeskedése sem zavarhatja meg a keresztyén embert hitében, sem nem teheti csüggeteggé, – ott él Lutherben az a másik dacos érzés is, hogy ellenségeinek minden erőszakossága és dühöngése sem arathat Isten ügye fölött diadalt, hanem szégyent kell, hogy valljon azzal szemben. "Ez a mi dacosságunk: Az Úr Isten nem jön bajba. Nem sokat törődik ő fejedelmekkel, királyokkal és püspökökkel, egy angyal többet tehet, mint tíz császár és pápa. Az angyalokhoz képest olyanok ezek, mint bogarak, tetvek és bolhák". (184) "Ez előtt az Evangélium előtt, amit hirdetek, hátrálnia kell és el kell buknia pápának, püspököknek, papoknak, barátoknak, királyoknak, fejedelmeknek, halálnak, bűnnek és mindennek, ami nem Krisztus vagy Krisztusban való. Semmi nem mentheti meg ettől őket". (185)
Ez az Istenre támaszkodó dacossága nem hagyta el a legforróbb napokban sem. Aggasztóan baljóslatú fülledt szólcsend nehezedett reá az evangélikusok és katolikusok tárgyalásaira az 1530-i augsburgi birodalmi gyűlésen. A
császár nyilván mind határozottabban amellett volt, hogy kényszeríteni fogja az evangélikusokat a katolikus rendszernek való behódolásra.
A helyzetet még veszedelmesebbé tette az, hogy Melanchthon is már-már kétségbeesett, és csak abban reménykedett, hogy némi engedékenységgel talán a legsúlyosabb következményeket el lehetne hárítani. Luther azonban nem ismer sem aggodalmat, sem félelmet, ámbár ő sem látja, miként fordulhat jó végre a dolog. Ezt írja Melanchthonnak: "Téged gyötör az ügy kimenetele, mert nem tudod elképzelni magadnak. De hogyha láthatnád, akkor nem is szeretném, hogy közöm legyen hozzá. Isten egy olyan elv alá rendelte ezt a kimenetelt, mely a te filozófiádból hiányzik. Úgy hívják, hogy: hit. Ez alá tartozik minden, ami láthatatlan. Aki ezt láthatóvá és megfoghatóvá akarja tenni, mint te, az munkája jutalmául csak aggódást és könnyhullatást arat. Isten azt ígérte, hogy Ő sötétség közepette lakik. Ha Mózes meg akarta volna érteni, hogy miként fog megmenekülni a Fáraó seregeitől, akkor talán még ma is Egyiptomban volna Izráel. Ha Krisztus nem velünk van, akkor, az Istenre kérlek, hol van e széles világon? De ha Isten velünk van, kicsoda lehet ellenünk?" Emlékezteti a csüggedezőt Krisztus szavára: "Bízzatok, én meggyőztem a világot!" – És így folytatja: "Nem hazugság az, ezt bizonnyal tudom, hogy Krisztus győztes e fölött a világ fölött. Hogyan félhetnénk tehát ettől a legyőzött világtól, mintha az volna a győztes?" A salzburgi püspöknek arra a fenyegetésére, hogy a császár nem fog birodalmában zűrzavart
megtűrni, ezt kellett volna felelnie Melanchthonnak: "Ha a ti császárotok nem tűr meg zűrzavart az ő birodalmában, akkor a mi Urunk sem fog megtűrni káromlást [mely szerint ti. az evangéliumi hit zűrzavar]. Dacoljatok ti csak a magatok császára mellett, mi is dacolunk a magunkéra támaszkodva, s majd meglátjuk, ki marad győztes a porondon." (186)
Spalatinnak ezt írja: "Hogy a királyok, fejedelmek és népek dühöngenek és tombolnak az Úr Krisztusa ellen, azt jó jelnek látom, és sokkal jobb, mint ha hízelegnének. Mert így következik a 2. zsoltárban: "aki az egekben lakozik, "neveti őket". De ha ez a mi fejédelmünk nevet, nem látom be, miért kellene azoknak orcája előtt sírnunk. Mert ő nem magáért nevet, hanem mi érettünk, hogy hitünk által mi is nevessünk azoknak hiábavaló tervein" (187)
Amikor aztán Augsburgban megtörtént a döntés és a végzetes birodalmi határozat kötelességévé tette az evangélikusoknak, hogy egy év leforgása alatt térjenek vissza a régi hitre; amikor úgy látszott, hegy küszöbön áll a véres vallásháború s megsemmisüléssel fenyegeti az evangélikus egyházat, Luther egy nyilvános iratában ezt az intést teszi közzé: "Csak bízzék és legyen bátor mindenki az Isten ellenségeinek ilyen dühöngésével szemben. Mert nem az ő hatalmukban, hanem Isten kezében van az ő dühöngő szándékuk. Isten Úr lesz majd őfölöttük is, amint eddig is mindig úgy történt. Ezt bizonynyal megérjük." A pápai bullák dús szóbőségét utánozva így kiált oda ellenfeleinek: "Ezért
én, dr. Luther Márton, a mi Urunknak a Jézus Krisztusnak méltatlan evangélistája, azt mondom, hogy ezt a tételt [hogy a hit minden cselekedet nélkül egymaga igazzá tesz Isten előtt] bántatlanul kell hagynia a római császárnak, a török császárnak, a tatár császárnak, a perzsa császárnak, a pápának, valamennyi bíborosnak, püspöknek, papnak, barátnak, apácának, királynak, fejedelemnek, úrnak és az egész világnak minden ördöggel egyetemben; és fejükre száll a pokol tüze, köszönetük pedig nem lesz benne. Ezt nekem, Luther doktornak, a Szent Lélek mondotta, és ez az igaz tiszta Evangélium. (188)
Ebből származott azután Luther harmadik "dacossága". Valamikor arra sóvárgott, hogy csöndes békességben élhessen. – Még a forró harc kezdetén is mindig késznek nyilatkozott arra, hogy egészen elhallgat, ha hivatalából elbocsátják. Most azonban bizonyossá lett már afelől, hogy Isten hívta őt el erre a nehéz harcra, hogy tehát abban ki kell tartania és hogy ellenségei fölött győzni is fog. Mert mennél inkább tomboltak ellene, annál kétségtelenebbé lett előtte az, milyen nélkülözhetetlenül szükséges volt ez a harc az Isten ügye számára. Mennél inkább meg akarták félemlíteni és el akarták csüggeszteni elkeseredett ellenállásukkal és erőszakos intézkedéseikkel, bizodalmasabban dacolt velük. "Ebben az ügyben nekem kell győznöm, mert ügyem Isten ügye. Ezért hát keményen dacolok. És ebben senki sem tesz túl rajtam, amíg élek, ha Isten úgy akarja. Az életemet is föltettem
reá és kész vagyok meghalni érete. Aki tehát ellenem támad, annak darabokra kell zúzódnia, ha egyáltalán van Isten." (189)
Ebben a hívő bizonyosságban kiáltja oda a rómaiaknak: "Ha életben maradok, nem lesz tőlem nyugtotok. Ha megöltök, még tízszer kevésbé lesz nyugtotok. Olyan leszek hozzátok, mint Hozseás 18,8 mondja, mint az oroszlán, mint a párduc, úgy leselkedem az úton. Akárhogy bántok is el velem, mégsem teljesül az akaratotok, míg meg nem törik vashomlokotok és nyakatok, akár kegyelemre, akár ítéletre. Ha nem jávultok meg, amint én szeretném, akkor maradjon a dolog annyiban, hogy ti haragos ellenségeim vagytok, én pedig nem adok rá semmit". (190)
Amikor ellenségei mind jobban megszaporodtak és régebbi hívei közül is sokan ellene fordultak, ezt írta egyszer: "Nosza, ti mindnyájan, ahogy együtt vagytok és együvé tartoztok, csak rajta, neki a Luthernek, ti pápisták elülről, ti rajongók hátulról, ti ördögök mindenfelől! Hajtsátok, űzzétek, kergessétek, döfjétek! Ez az igazi vad! Ha Luthert leterítitek, akkor rendben vagytok és győztetek. Nosza hát, Isten nevében, álljon a dac! Aki megsajnálta, vonuljon félre! Aki fél, az fusson! Én elég erősen állok és biztosan. Ezt tudom. Nekem egészen mindegy, ha akár az egész világ mellém csatlakozik is, vagy megint cserben hagy." (191) "Akármilyen kemény fejük van, az enyém keményebb lesz. Ha nem csak ez a Károly császár fogná is pártjukat, hanem még a török császár is, akkor se csüggesztenének el, sem
nem rettentenének meg, hanem én fogom őket elcsüggeszteni és megrettenteni. Ők fognak előlem hátrálni. Én nem hátrálok előlük. Én megmaradok. Ők megsemmisülnek. Az életem hóhéruk lesz, a halálom ördögük lesz. *) Ezt meg fogják tapasztálni. Addig csak nevessenek." (192)
Luther eme dacos diadalmi bizonyossága megkönnyíti számunkra a feleletet arra a kérdésre, vajon pesszimistának, vagy optimistának kell-e neveznünk őt. A természeti embernek és a természeti világ folyásának megítélésében természetesen nem optimista, mert mindig szeme előtt lebeg az, hogy milyennek szeretné látni Istennek szeretete az embert és a világot, vagyis mindig érzi az eszmény és a valóság közötti borzasztó távolságot. De amikor a jövőbe tekint, optimista, mivel csak Isten ügye érdekli, Isten pedig nem engedheti elbukni az ő ügyét.
E tekintetben ugyan sok csalódást kellett megérnie egyes részletekben. Őt magát a megtalált igazság olyan szabaddá és boldoggá tette, hogy azt remélte, csak világosan kell hirdetnie ezt az igazságot és mindenkit megnyerhet számára. (193) Ehelyett gúnyos ellenzésre talált. A pápától olyan döntést várt, mely kedvez ügyének; ehelyett a pápa átokkal sújtotta. Sok reményt
*) Luthernek az a gondolata, melyet gyakrabban kifejezett, – hogy halála még nagyobb bajt fog ellenfeleire hozni, mint élete, azon a megfontoláson alapult, hogy elsősorban ő fojtotta el úgy a forradalmi, mint a rajongó mozgalmat és ő akadályozta meg nem is egyszer a katolikusok és evangélikusok közötti háború kitörését. Föltette, hogy halála után szabad kezet nyernek a nyugtalan és háborús hajlandóságú elemek. Hogy a későbbi történelem világánál ez a föltevés nem bizonyul egészen alaptalannak, annak kimutatása most nem feladatunk.
fűzött a fiatal Károly császárhoz; az azonban, Aleander pápai követ szavai szerint, "a pápa engedelmes végrehajtója" lett. Az egyházi visszaélések megszüntetése dolgában számított a fejedelmek támogatására. De majdnem mind cserben hagyták. Bízott a népben is, de a nagy tömegnek nem volt érzéke az Evangélium iránt, vagy pedig visszaélt azzal földi kívánságainak kielégítésére. Mindennek dacára mégsem lett pesszimistává. Ez a sok szomorú tapasztalat mind csak arra tanította meg, hogy semmit se várjon az emberektől, hanem egész bizalmát Istenbe s az Ő hatalmába és bölcsességébe vesse.
Találkozunk ugyan nem egyszer olyan mondásaival, melyekben a halálnak vagy az ítélet napjának vágya jut kifejezésre. De ezeknek hangja nem a pesszimizmusé. Nem, ő örömmel várja életének és a világnak végét. Mert nagy reménységgel néz annak elébe: "Ebben a testben való életünk összetapad még a bűnökkel és nem lehet bűntelen. Ezért kiáltoz a bennünk fölébredt lélek: Jövel, halál és világ vége, és vess véget mindkettőnek: a bűnnek és halálnak!" (194)
Sokszor ugyan olyan javíthatatlan rossznak látja a világot, hogy éppen ezért gondolja: a világ vége már nem lehet messze. Dé ez a gondolat nem kelt benne sötét érzéseket. "Hála legyen Istennek", mondja, "aki megtanított minket arra, hogy sóhajtozzunk és vágyakozzunk erre a napra. A pápaság uralma alatt mindenki rettegett tőle, amint énekelték is: "Ama nagy nap, harag napja!" Én reménykedem abban, hogy ez a nap nincs messze és mindnyájan meg fogjuk érni." (195) A "kedves ítéletnap-"
nak szokta nevezni. Ez pedig optimizmus, mert az a vigasztaló bizonyosság szólal meg benne, hogy az ő Istenének hatalma egykor dicsőséges hajnalt fog fölhozni e világra.
Ettől a jövőbe tekintő reménykedéstól egészen távol áll minden bénító csüggetegség a jelen viszonyaival szemben. Ellenkezőleg: Luther mindig teljes erejének latbavetésével dolgozik tovább, mintha ezt a véget csak a legtávolabbi jövőtől várná.
Egyesek úgy vélték, hogy bizonyos dolgokat azért nem vitt véghez, mivel azt hitte, hogy a világ úgy sem fog már soká fönnállani. Pl. úgy vélték, ezért mondott le annak az eszményének a megvalósításáról, hogy szorosabb közösségbe szervezi a komoly keresztyéneket, vagy ezért nem alkotott normálisabb, későbbi időkre is szóló egyházszervezetet. De hiszen akkor azok között az okok között, amelyekkel megmagyarázza ezt az eljárását, megemlítette volna a világ közeli végét is. Pedig, amikor megokolja, hogy miért mellőzi azt a szűkebb-körű tömörülést, csak azt az egyet említi: nem voltak még meg az ahhoz szükséges emberek. És amikor az egyház külső kormányzását reáhárítja országának fejedelmére, csak azt mondja, hogy az adott viszonyok közepette ez az egyetlen lehetséges eljárás.(196)
Csak azért értették ebben félre Luthert, mert úgy képzelték, hogy kigondolt tervek szerint épített. Az ilyen szellemű munkát mindenesetre megbéníthatja a közeli ítéletnap gondolata. De nem béníthatta ez meg Luther munkáját, aki a jövendőre vonatkozó gondolataitól egészen füg-
getlenül Isten vezetésétől irányíttatta minden tevékenységét, s ezért bizonyos is volt afelől, hogy munkája, mint Isten által kiszabott munka, nem lehet eredménytelen.
És nem is csak korának sok szomorú jelensége irányította Luther gondolatait e közelálló végre, hanem azok a tények is, amelyek magukban véve nagyon örvendetesek voltak. "Mivel úgy látszik most, mintha az Evangélium szerte el akarna terjedni", azért sejti, hogy "az utolsó nap nincs már messze", mint ahogy a láng is elalvása előtt még egyszer fényesen fellángol. (197)
Luther tehát pesszimista volt, mihelyt önmagára tekintett és a világra, de optimista volt, mihelyt Istenre és Krisztusra fordította tekintetét. Jogos pesszimizmusa megóvta őt minden alaptalan rajongó optimizmustól, de mégis mindig optimizmusáé volt az utolsó szó. Ezért a legsötétebb napokban sem jutott sohasem eszébe, hogy harci lobogóját bevonja, hanem utolsó lehelletéig a diadal bizonyosságával küzdött lelke egész szenvedélyével az Úr ügyéért.
JEGYZETEK.
(148) Erl. O. ex. l. 10,259; Erl. 4,325; 61,274; Lösche, Analecta Lutherana, 358. sz.
(149) End. 1,124. sk.
(150) End. 1,114. skk.
(151) End. 1,166.
(152) End. 1, 151.
(153) End. 1, 178.
(154) Erl. O. v. a. 2,135.132.
(355) Erl. O. v. a. 2,59.
(156) Erl. O. v. a. 2,382.
(157) Erl. 53,5. sk.
(158) End. 2, 429. sk. Ugyanígy még 1521. március 19-én is, l. Erl. 53,61.
(159) Erl. 61, 213.
(160) Bindseil 2,175.
(161) End. 3,24. sk.
(162) End. 3, 84.
(163) End 3,113.
(164) End. 3,117.
(165) End. 3, 120. sk.
(166) Erl. 64, 368. Úgy látszik, hogy Luther ugyanezt a gondolatot kifejezte már a herold előtt is, aki óvta a továbbutazástól; l. Förstemann-Bindseil, Tischreden, 4,346. (Spalatin, Deutsche Annalen, ed. Cyprian, 38. l.
(167) Förstemann, Neues Urkundenbuch, 49a.
(168) Vö. Köstlin-Kawerau, M. Luther I. 419. sk. l.
(169) End. 3,131. sk. 139.
(170) Erl. 54,130.
(171) Erl. 53,306.
(172) Erl. 39,115. skk.
(173) Kroker, 600. sz.
(174) Schlaginhauffen, Luthers Tischreden, 323. sz.
(175) Erl. 10,355.
(176) Erl. 62,322. sk. 328.
(177) Kroker, 292. sz.
(178) Erl. 15,11.
(179) Erl. 48,139.
(180) Erl. 25,86. sk.
(181) Erl. 49,359. skk.
(182) End 1,224.
(183) Erl. 49,363.
(184) Erl. 48,365. sk.
(185) Erl. 28,387.
(186) End. 8,44.52.
(187) End. 8,55.
(188) Erl. 25,75.
(189) Schlaginhauffen, Luthers Tischreden, 251. sz.
(190) Erl. 28,144.
(191) Erl. 30,13.
(192) Erl. 25,8.
(193) Erl. 59, 242.
(194) Erl. 53,122. sk.
(195) Erl. 62,19.
(196) Amikor György anhalti herceg Luther nézete szerint túlságos nagy súlyt helyezett az egyházi "ceremóniákra", Luther kifejtette előtte valamennyi érvét, amiért szükségtelennek, sőt egyenesen veszélyesnek tartja az ilyen dolgokban való egyformaságot. Megjegyzi azt is, hogy igazán nem szükséges amiatt töprengeni, ha nem sikerül minden időkre érvényes szertartásokat megszabni, mégpedig azért nem, mert "legalább a jelenlegi boldog időknek úgyis végük közeledik", az új viszonyok pedig majd új szertartásokat teremtenek, melyek "természetüknél fogva változandók". (De Wette 6,379.) Ezen a helyen tehát úgy mellesleg áttetszik az a gondolat is, hegy a jövendő bizonytalansága miatt nem szabad az ilyen dolgokra túl nagy súlyt helyezni. De az egész levélből az is kitűnik, hogy a döntő érveket Luther nem az ítélet napjának közelségében, hanem egészen más meggondolásokban látta.
(197) Kroker, 570. sz.