ÖTÖDIK FEJEZET.
Alig van még egy jellemvonás, mely olyan eltérő megítélésekben részesül, mint a szenvedélyesség. "Az a kedély, mely szenvedélyeknek van alávetve, mindig beteg," – – mondja Kant, a szenvedélytelen filozófus. Vele ellentétben kortársa, Hamann ezt írja: "Micsoda neveletlen erkölcs az, mely el akarja vetni a szenvedélyeket! Használd a szenvedélyeket, amint tested tagjait használod!" Különben, úgymond, csak "emberarcú bábuk" leszünk. A szenvedélyesség szerinte nem bűn, hanem természetes hajlam, mely nem mindenkinek jutott részül egyenlő mértékben, melyet azonban nem szabad senkinek sem elfojtania, hanem érvényesíteni kell.
Ez igazi lutheri gondolkozásmód. Luther szerint is minden embernek magától értődő kötelessége, hogy – az Isten teremtette sajátos természetét érvényre juttassa. Csak abban különbözik Luther másoktól, akik szintén fölállították azt a követelményt, hogy mindenki legyen igazán, egészen önmaga, hogy ő nem azt helyesli, hogy az ember egyénisége, úgy amint éppen van, élje ki magát, hanem csakis az egyéniség alapját képező, Istentől teremtett
sajátosságokat akarja kifejtve látni. Ezért előtérbe állítja azt a követelményt, hogy az ember természetea énjének "a helyes vágányra kell jutnia" és meg kell tisztulnia a reátapadt foltoktól: "A hit és a Szent Lélek nem rontja meg a természetes sajátosságokat, hanem meggyógyítja és helyreállítja a megrontottakat. A kegyelem nem szünteti meg, hanem életre kelti azokat." Luther "az ördög nyilvánvaló garázdálkodásának" nevezi azt, amikor a sztoikusok, a szerzetesek és a rajongók a "szenvedélytelenséget" "mint szentséget" magasztalják, amelyben az ember "semmi indulattól nem érintve tuskóvá vagy kővé válik." Még a harag is, "ha nem lépj túl a mértéket és ha igaz és helyes módon alkalmazzák, az emberi természetnek Istentől beplántált indulata." (198).
Eszerint "szenvedélyesség" alatt itt az emberek egy bizonyos részének azt a természetes lelkialkatát értjük, hogy minden hatást, ami kívülről én őket, azonnal bebocsájtanak bensejük középpontjába s megengedik, hogy ott szeretetet vagy gyűlöletet támasszon, úgy, hogy mindjárt az egész embert hatalmába keríti egy-egy ilyen hatás és minden erejét mozgásba hozza. Ez a sajátságos természet, mely bizonyos embereket másoktól megkülönböztet, csak akkor jut el Istentől kijelölt kifejlődésére és érvényesülésére, ha erős szeretete arra irányul, ami Isten ítélete szerint szeretetet érdemel, lángoló gyűlölete pedig arra, ami Isten előtt gyűlöletes.
Luther szenvedélyes ember volt. Nyilván már természeténél fogva. Nem ez nyilvánul-e meg már abban is, amikor a kis Márton olyan
forrón szereti testvérkéjét, hogy ha az nincs jelen, nem ízlik neki sem az étel, sem a játék? Nem szenvedélyességről tanúskodik-e az is, hogy diákkorában a zivatar annyira megrendíti, hogy a földre veti magát és fölkiált: "Segíts, Szent Anna! Szerzetes leszek!"? És abban is, amikor érezve, hogy meg fogja bánni elhamarkodott fogadalmát, nem kérdezi meg elóbb szüleinek véleményét, sem nem enged barátai lebeszélő szavának, hanem elégeti maga mögött a visszavonulás hídját azzal, hogy azonnal bezörget a kolostor ajtaján? Lelkének ez a mély megrendülése mutatja azt a szenvedélyességet, mellyel a kívülről jövő benyomásokat fölveszi, elhatározásának gyors végrehajtásában pedig meglátszik cselekvésének szenvedélyessége.
Milyen mohó szomjúsággal szívja azután magába azokat az új benyomásokat, amelyekkel a szerzetesi életben találkozik, a mélységes bűntudatnak lesújtó érzéseit, az állítólag átérzett forró Isten-szeretetnek fölemelő érzéseit, a bűnbánati szentség föl- és aláhullámzó érzéseit, amikor mindig újra meggyón és reménykedik és ismét újra kétségben gyötrődik, hogy vajon elég mély volt-e bűnbánata! Milyen bensőséggel ragad meg minden szót, mely vigasztalást ígér neki félelmei között, annyira, hogy még késő öregkorában is pontosan visszaemlékszik az egyes szavakra. Milyen heves odaadással veti alája magát minden elgondolható sanyargatásnak, nem is gondolva arra, hogy ezzel tönkreteszi egészségét!
Végre megtalálja azt a kegyelmes Istent, akire lelke sóvárgott. Most már birtokában van
az az örökkévaló, nagy jó, amin egész szenvedélyességével csünghet lelke. Szeretni ezt az Istent, szeretni Őt teljes szívből, teljes lélekből és minden erőből, ez az egyetlen, ami most fontos számára. Mert teljesen elhibázott dolog Luther szenvedélyessége alatt csakis, vagy akár csak túlnyomó részben is, szenvedélyes haragját érteni. Az első, alapvető, döntő mozzanat, ellenkezőleg, ez a hatalmasan lobogó szeretet.
Ki ne érezné ki szavaiból az Isten iránti imádatteljes szeretet tüzét, amikor így írja le Isten lényegét: "Isten maga a szeretet és a lényege tiszta, csupa szeretet. Ha valaki meg akarná festeni és el akarná találni Isten képét, olyan képet kellene festenie, mely csupa szeretet volna, mintha nem volna egyéb az isteni természet, mint az eget és földet betöltő szeretetnek tüzes kemencéje és lángtengere". (199) Ki ne érezné meg Isten iránti szeretetének erejét, amikor felállítja ezt a tételt: "Istent szeretni annyi, mint magunkat gyűlölni és Istenen kívül semmit sem ismerni." Vagy amikor ezt a fogadást teszi Istenének: "Egész életem néked szolgál és nem magamnak, mert nem magamat keresem, hanem Tégedet és azt, ami a tied." (200) "Azok a keresztyének, akik igaz szívből szeretik Krisztust, úgy gondolkoznak, hogy semmire sem kívánkoznak és igyekeznek oly nagyon, mint arra, hogy Isten – országa előrehaladjon, az ő dicsősége és neve ismeretessé legyen és magasztaltassék, és mindenki cselekedje az ő akaratát. Ha ez megtörténik, akkor boldogok és kívánságuk betelt."(201)
S amilyen szenvedélyesen örül Luther annak,
hogy ő megtanulta Istent szeretni, épúgy örül annak is, ha másoktól ugyanezt hallja. Azt írja egyszer, hogy minden szenvedés és üldözés, amit el kell tűrnie, "nem bánthatja és nem szomoríthatja meg annyira, mint amennyire megerősíti és megörvendezteti az, ha hallja, hogy egy ember megragadja és magasztalja az igazságot. És mennyivel inkább vigasztal engem az, hogy megtapasztaltam és naponként tapasztalom, hogy ti és mind a hozzátok hasonlók olyan készségesen elfogadtátok azt és olyan bátran valljátok." (202)
Luthernek az Isten és Isten országa iránti erős szeretetével azonban elválaszthatatlanul egybe van kötve az éppoly erős gyűlölet minden iránt, ami ellentétes ezzel a kegyelmes Istennel, vagyis a bűn erős gyűlölete. Elsősorban az önmaga bűne iránti gyűlölet. "A keresztyén ember, aki Krisztusnak köszönheti örömét, s aki abban leli minden kedvét, hogy viszont most ő is önkéntes szeretetből szolgálhat Istennek, a maga testében ellenszegülő akaratot talál, mely a világnak akar szolgálni és a maga kedvtelését keresi. Ezt a hit nem tűrheti és [ezt a bűnös akaratot] torkon ragadja, hogy elfojtsa és ellene álljon." (203)
Épp ilyen mélyen bántja mindaz az Isten-ellenesség is, amit a világban kell még látnia: "Az a legnagyobb része annak a fájdalomnak és keserűségnek, amit a keresztyének éreznek, hogy látniok kell, hogy mily gyalázatosan megszentségteleníttetik és káromoltatik mindenfelé Istennek neve. Valóságos pokoli gyötrelem és fájdalmas kín ez nékik. Ehhez képest könnyen el-
szenvedhetnének, sőt örömmel vennének magukra minden üldözést, bántalmat és gyötretést." (204)
Amint minden erős szeretet és minden erős gyűlölet megnyilvánulásokban is kitör, úgy Lutheré is, a leghevesebb mértékben. Ő nem tehet másként, kénytelen a legteljesebb szenvedélyességgel dolgozni azért az Istenért, akit szeret. Amint képtelen arra, hogy tudományos nyugalommal és közömbösséggel keresse az igazságot, úgy arra sem képes, hogy hideg higgadtsággal hirdesse és védelmezze az igazságot. Mindenbe beleveti egészen az ő nagy, erős szívét és teljes óriás-erejének megfeszítésével, minden csodálatos képességének fölhasználásával tanít és küzd, csak arra az egyre tekintve, hogy Isten ügyét győzelemre vigye.
Nem mindenki tud megbékülni egy ilyen szenvedélyes jellemmel. Például Melanchthon is sajnálkozását fejezte ki afölött, hogy Erfurtban akkor, amikor Luther ott hallgatta az egyetemet, nem adtak elő jobb filozófiát. Mért "egy igaz filozófiának szelíd tudománya talán hozzájárult volna természetes hevességének mérsékléséhez." (205) De valószínű, hogy a legszelídebb filozófiának évek hosszat tartó stúdiuma sem tudta volna elfojtani Luther szenvedélyességét. Jobban mondva, Luther hamarosan hátat fordított volna az olyan bölcsességnek, mely meg akarta volna fosztani természetes egyéniségétől.
Végtelen sok nehézséget szerzett neki az, hogy ezt a természetét nem akarta megtagadni. De ő semmiféle tekintettől [meggondolástól] nem engedi feltartóztatni magát, ha egyszer az Isten ügyéért való harcban, a maga hivatása pályáján, szükséges-
nek tart valamit megtenni vagy valamit elszenvedni. Látnia kell, hogy szenvedélyes munkásaága sok nyugtalanságot, harcot és civódást támaszt. Ez azonban nem fékezi rohanó útjában. Mert tudja, hogy az ilyen ellenmondás az ilyen egyenetlenség teljesen elkerülhetetlen, mivel a bűnös ember csak a maga dicsőségét keresi és nem Istennek dicsőségét, s mivel Istenért harcolni mindig annyi, mint a gonosz ellen harcolni. – "Az Istenre kérlek", írja Spalatinnak, akire nézve már-már elviselhetetlenné válik a harc hevessége, "ha helyesen gondolkozol az Evangélium felől, akkor ne hidd, hogy annak ügyét zavargás, botránkozás és egyenetlenség nélkül előbbre lehet vinni. A kardból nem csinálhatsz pehelytollat, sem a háborúból békességet. Az Isten Igéje pedig [tartalmát tekintve és az ellenszegülő emberre nézve] valóban kard, háború, botránkozás, romlás, méreg." (206)
Luther szenvedélyessége elég erős ahhoz, hogy működésének ilyen, magukban véve mélyen elszomorító következményeit elviselhesse. "Ha ezért" – így folytatja levelét, – "szenvednem kellene valamit, jól tudod, mennyire megvetem én az ilyen háborgattatást."
S amint nincs tekintettel az Istenért való harc közben a maga földi boldogulására, úgy nem gondol azzal sem, hogy másokra milyen súlyos következmények fognak ebből származni. És mivel az már hozzátartozik sajátos jelleméhez, hogy egészen nyíltan kimondja minden gondolatát és érzését,*) azért nem habozik kereken ki-
*) Ld. fönt a 9. lapon.
mondani ezt sem: Az Isten Igójének prédikáltatnia kell, még ha az egész világ elpusztul is bele. "Tudom", írja, "hogy amit prédikálok, azt az Atya adta nékem, az az ő Igéje és tanítása. Ha ezt elmondhatom, akkor így szólok: Már most hadd jöjjön, ami jön, omoljon bár össze az egész világ és égjen lobogó lánggal, jöjjön aztán vérontás is, vagy akármi, – mit törődöm én azzal? Isten az Úr, és a mi Urunknak Istenünknek engedelmeskedni fog e világ. Krisztus tudja, hogy ez az Ige fontosabb, mint az egész világ. Micsoda egy fejedelem vagy egy császár, sőt mi az egész világ, ég és föld és minden teremtmény az Igéhez képest? Csak ganéj!" (207)
"Azt mondják most: ha a pápa bukik, akkor erpusztul, darabokra hullik, rombadől Németország. Mit tehetek én róla? Én nem menthetem meg. Ki az oka? Hej, mondják, ha ez a Luther nem jött volna és nem prédikált volna, akkor még erős lábon állana a pápaság és jó békesség volna. Nem, pajtás, ezt a predikálást hagyjátok békében! Ha nem akartok az Igében hinni és nem tűrhetitek az Igét, hanem megmaradtok bűnös utatokon, akkor majd meglátom, vajon Isten Igéjét elfojthatjátok-e, hogy vajon ti győztök-e, vagy Isten? Nekem mindenképpen prédikálnom kell és nem lehet hallgatnom!" (208)
Ezeket a kíméletlen megnyilatkozásokat, melyekben kifejezésre jut az Isten iránti ellenállás fölött érzett haragja, természetesen nagyon könnyű félremagyarázni, ha valaki úgy akarja. Annyira hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy az emberek sokat kimondatlánul hagynak ab-
ből, amit elgondolnak, hogy mindig hajlandók vagyunk többet is kiolvasni abból, amit hallunk, mint amennyit a szavak tulajdonképpen jelentenek. Nem csuda tehát, ha Luthernek ilyen erős kiszólásaiban is többet kerestek, mint amennyit ő mondani akart. Ezzel azonban súlyos igaztalanságot követnek el rajta. Mert ő mindig pontosan csak azt gondolja, amit ki is mond, és semmivel sem többet.
Abban az iratában, melyet "a pápa és a püspökök helytelenül úgy nevezett lelki rendje" ellen intézett, lángoló haraggal hányja szemére a keresztyénség "magas fejeinek" az ő "ördögi tanításaikat és lélekgyilkolásukat." Arra az ellenvetésre, hogy ezzel "lázadást támaszthat a lelki fensőbbség ellen," ezt válaszolja: "Hát vajon hátramaradást szenvedjen-e Isten Igéje és elvesszen az egész világ? Helyes-e, hogy örök halálra gyilkoltassék minden lélek csak azért, hogy ezeknek a figuráknak ideigvaló díszelgése békességben megmaradjon? Inkább pusztuljon minden püspök és irtassék ki minden kolostor és szerzet, mint hogy egyetlen lélek elvesszen, hát még, hogy minden lélek veszedelemben maradjon! Ők félnek a külső lázadástól és semmibe sem veszik a lelki romlást. Ha befogadnák Isten Igéjét és a lelkek üdvét akarnák, akkor velük volna Isten, aki békességnek Istene, és nem kellene lázadástól félniök. De ha nem akarnak Isten Igéjére hallgatni, hanem átkokkal, tűzzel, gyilkolással és minden gonosszal dühöngenek, mit érdemelnek meg inkább, mint egy hatalmas lázadást, amely kiirtja őket e világból?" (209) Hogy szavait félre ne értse senki,
mindjárt hozzáfűzi: "Aki Isten Igéjét befogadja, az nem kezd zavargást. Aki pedig zavargást kezd, az visszaél Isten Igéjével a maga tetszése szerint." De ezzel nem vont vissza egyetlen szót sem az előbb mondottakból. Mert ő pontosan azt gondolta, amit ki is mondott.
Kifejti azután, hogy véget kell vetni az istenellenes püspökök uralmának, és ezt írja: "Aki csak hozzájárul, aki csak kockára teszi életét, javait, becsületét, hogy ezek a püspökségek elpusztíttaesanak és a püspökök uralma eltöröltessék, az mind Istennek kedves gyermeke és jó keresztyén, megtartja Isten törvényét és az ördög rendje ellen hadakozik. Viszont mmdenki, aki nagyratartja a püspökök uralmát és készséges engedelmességgel alárendeli magát annak, az az ördög tulajdon szolgája, és Isten rendje és törvénye ellen hadakozik," Ehhez is óvatosan hozzáfűzi: "Ezt a pusztítást azonban semmiképpen sem úgy értem, hogy az emberek ököllel és karddal fogjanak hozzá, hanem mindenki szólja, hirdesse és cselekedje Isten Igéjőt." (210) De ezzel sem von vissza semmit abból, amit igazán kimondott, hanem csak az ellen az igazságtalanság ellen védekezik, hogy valaki azt higgye róla, hogy mást gondolt, mint amit mondott. Tehát teljes szenvedélyességgel küzd, de nem "féktelenül", amint gyakran vádolták. Mert nem engedi haragja hevétől elragadtatni magát, hogy többet mondjon, mint ami tényleg meggyőződése.
Egyet jogosan lehet kifogásolni harci modorában. Mivel másokban is fel szeretné lobbantani ugyanazt a haragot, amely őbenne
is lángol, nem tud nyugodt, tárgyilagos hangon beszélni. Mindig csak arra az egyre tekint, amiről éppen szó van, és azt az egyet domborítja ki a legnagyobb egyoldalúsággal. Kötelességének tartja, hogy így tegyen. Mert tudja, hogy szavainak élét venné, ha több szempontra is tekintettel volna. Az ellenállás, mely nem akar meghajolni az igazság előtt, oly nagy, hogy ha szavait a legkisebb mértékben is korlátozná az ellenkező oldal kidomborításával, olvasói azt mellvédül használnák fel, amely mögé elbújhatnak ostroma elől. Ezért az igazság tudományos, minden irányú kifejtését a rendszeres tudósokra bízza, pl. Melanchthon barátjára. Ő maga, a szenvedélyes úttörő, egyoldalúan gondolkozik és egyoldalúan beszél. Ő csak egy ponton akarja áttörni az ellenséges frontot; a többi majd mind magától jön, ha csak ezen az egy ponton kénytelen meghátrálni az Isten ellensége. De hogy ezt elérje, nem hagy felhasználatlanul egyetlen eszközt sem, amely a harcban használatos, ha még olyan bántó és véresen sebző is.
Háromféle fegyver áll rendelkezésére. A téves felfogás, amely ellen küzd, nemcsak téves, hanem balgatag is, és gyakran megvetendő szennyes indokokból ragaszkodnak hozzá képviselői. Ezt a hármat igyekszik tehát kimutatni. Nem csak azt, hogy ellenfelei ellentmondanak a Szentírásnak, hanem azt is, hogy "bolondok," és hogy az illetőktől mint valami tisztátalantól, undorral kell elfordulni. Abban a tudatban, hogy sokan könnyebben felismerik felfogásuk nevetségességét és megvetésre méltó voltát, mint tarthatlanságát, felhasználja harcában a gúnyt is, meg
olyan szavakat és képeket is, amelyek erkölcsi megvetését juttatják kifejezésre.
Amikor pl. a kötelező nőtlenség tarthatatlanságát akarja megvilágítani, nem csak arra törekszik, hogy a Szentírásból bebizonyítsa, hogy a házasság Isten akarata szerint való és szent életrend, hanem kiönti gúnyolódását is azokra, akik hasztalanul igyekeznek őrizkedni olyan bűnöktől, amelyeknek elkerülésére rendeltetett éppen a házasság intézménye. És kimutatja a megvetésre méltó voltát azoknak, akik nőtlenségükkel dicsekszenek és mégis rettenetes tisztátalanságban élnek. Azt, hogy a gúny fegyverét bőségesen és gyilkos módon felhasználja, lehetővé teszi kimeríthetetlen élcelő tehetsége. Azt pedig, hogy erkölcsi felháborodásának kifejezésére visszataszító szavakat és képeket használjon, lehetővé teszi számára az a fönnebb említett hajlandósága *), hogy nem tartózkodik olyan kifejezésektől sem, amelyek a mi fülünk számára már elviselhetetlenek.
A rossz elleni szenvedélyes gyűlölete olyan hatalmas és mélységes, hogy mindig újra úgy érzi, hogy még távolról sem írt elég éles nyelven: "Ha valaki azt mondja erre, hogy nagyon dobálóztam "gazemberekkel" és nem tudok mást, mind szitkozódni, annak azt felelem, hogy az a szitkozódás a kimondhatatlan gonoszsággal szemben még semmi. Mert micsoda szidalom az, ha az ördögöt gyilkosnak, gonosztevőnek, árulónak, káromkodónak, hazugnak nevezem? Csak annyi ez, mintha enyhe szellő érintené. Miceodák pedig ezek a pápai szamarak, – nem egyebek, mint
*) Ld. fönnebb a 33. skk. lapokon.
csupa megtestesült ördögök, akik nem ismernek bűnbánatot, hanem egészen megkeméyedett a szívük és tudatosan védik ezt a nyilvános káromlást és ebben védelmet kérnek a császártól és tetőled. (211)
Ellenfelének, György szász hercegnek panaszára választófejedelme megfeddette Luthert két nagyon heves írása miatt. Erre ezt feleli: "Ha talán egyesek úgy találják, hogy ez a két írás éles és metsző, abban bizonnyal igazuk van. Nem is azért írtam én azokat, hogy tompák és enyhék legyenek, és csak azt az egyet sajnálom, hogy nem még élesebbek és hegyesebbek." Mert ellenfeleinek üzelmei és tervei, úgymond, olyan gyalázatosak, hogy az ő írása "ilyen gonosz bogok és ágak számára még mindig tompa és lágy volt. (212)
Ezzel eljutottunk szenvedélyes természetének egy újabb mozzanatához. Még hogyha az a meggyőződésünk támadt is, hogy valami megérdemli teljes szeretetünket vagy teljes gyűlöletünket, azért nem mindig vagyunk képesek ezeket az érzelmeket oly mélyen átérezni, ahogy szeretnők. Sokszor közömbösek vagyunk aziránt, aminek mélyen meg kellene indítania vagy fel kellene izgatnia bennünket, legyen bár ennek oka az elfásító megszokás, vagy a túlságos elfoglaltság vagy testi gyöngeség. Ilyenkor rendszerint azzal igyekszünk mintegy hullámzásba hozni lelkünket, hogy szándékosan szemünk elé idézzük a szeretetünkre vagy gyűlöletünkre méltó tárgyat. És ha azután kifejezést akarunk adni nem eléggé mélyen átérzett érzelmeinknek, a hiányzó erőt a szavak bőségével és ismételgetéssel igyekszünk pótolni.
Így történt Lutherrel is. Milyen sokszor panaszkodik amiatt, hagy érzéketlen azzal a dicsőséges ajándékkal szemben, amellyel Isten kegyelme megajándékozta a keresztyén embert. A halála előtt tíz nappal tartott prédikációjában pl. ezt mondja: "Amikor a keresztyén ember hallja azt, hogy Isten Fia eljött hozzánk a mennyből, prédikált nekünk és feláldozta magát miérettünk, nem kellene akkor az örömtól szinte megnémulnia és elragadtatnia? Hiszen keresztyén ember létére azt kell mondania: Bizony ez az igazság! Jól tudom, hogy ez bizonnyal az Isten beszéde! De én sajnos úgy érzem és látom, hogy nem ragadta meg a szívemet. Mert ha ezt a hitet olyan erősen és bizonyosan éreznéd is, amikor a bűnbocsánatot hallod hirdetni, nem távozhatnál a paptól úgy, hogy ne ugrálnál és ne táncolnál. Ugyanígy az oltári sákramentumnál is, amikor valósággal nyújtatik néked a mi Urunk Jézus Krisztusnak teste és vére. Oda is futva kellene sietned és örömtől ugrándoznod. És az embereknek tolonganiok kellene hozzá. De nem vagyunk képesek az örömöt úgy átérezni és szívünkbe fogadni, ahogy szeretnők. Nem hatol úgy be szívünkbe, velőnkbe és csontunkba, nem izzik és nem él úgy, nem vígasztal és nem örvendeztet úgy, mint ahogy kellene. A keresztyén életének tulajdonképpen csupa örömnek és ujjongásnak kellene lennie, de kevesen vannak, akik igazán megtapasztalják ezt az örömet." (213) "Szeretem ugyan Krisztust, aki vérével megváltott az ördög hatalma és zsarnoksága alól, de hitemnek sokkal nagyobbnak és hevesebbnek kellene lennie. Hogyha megérjük azt a napot, le fogjuk
köpni magunkat és így fogunk szólni: pfuj neked, nem voltál bizodalmasabb, vakmerőbb és örvendezőbb a Krisztusban való hitben és mindenféle balsorsnak, keresztnek és üldözésnek elszenvedésében!" (214)
S amilyen mélyen elszomorította az, hogy nem tudja teljes szenvedéllyel szeretni Istent, éppúgy bántotta az is, hogy a gonosz ellen nem érezte mindig a legizzóbb gyűlöletet. Tudja, hogy milyen erős haragot érdemelne, de nem érzi azt a haragot ugyanabban a mértékben.
Ha azután ilyenkor mégis nyilvánosan harcolnia kellene ellene, akkor arra törekszik, hogy belelendítse magát abba a szenvedélyességbe, amelyet egyedül tart helyesnek. Keresi és halmozza a legerősebb és legélesebb szavakat, hogy legalább kifejezésre juttassa azt az érzelmet, amelyet egyedül helyesnek tart a rosszal szemben. Emiatt azután mennydörgő szavának van valami mesterkélt, erőltetett színezete.
-Későbbi éveiben egyáltalában nem enyhül harci modora, ellenkezőleg: még nyugtalananabbá, lármásabbá válik. Azzal akarták ezt magyarázni, hogy öreg korában elkeseredetté vált. De hogyha jól megfigyeljük a régebbi és későbbi iratai közötti különbséget, észrevesszük hogy a későbbiekben nincs már meg az a súlyos erő, mely a korábbiakat jellemezte. Éles hangjukat már nem csak a Luther bensejében lobogó lángnak köszönhetik, hanem bizonyos erőfeszítésnek is, melynek az a magyarázata, hogy tudatában volt annak, hogy nem érzi át a kellő haragot. Ez mindenesetre kellemetlenül érinti az olvasót. De ebben is Luther szenvedélyessége nyilatkozik
meg, mely arra vágyakozik, hogy a rosszal szemben a teljes, méltó haragot juttatja kifejezésre.
Ő maga is érezte ezt ilyen iratainak befejezése után. Bánkódik is e fogyatékossága miatt. Nem azért, mintha nem elég sok szidalmat alkalmazott volna; hanem amiatt panaszkodik, hogy nem mért ellenfélére elég súlyos csapásokat. Legkíméletlenebb írásainak egyike az, amelyet Henrik wolfenbütteli herceg ellen intézett "Wider Hans Worst" ("a Paprika Jancsi ellen") címen. Nemsokára rá, azt írta egy levelében Melanchthonnak: "Újra elolvastam könyvemet és csodálom, hogy mi történhetett velem, hogy olyan mérsékelten írtam. Főfájásomnak tudom be a dolgot, mely nem engedte, hogy elevenebb és erőteljesebb támadást intézzek."(215)
Nincs Luther jellemképében még egy vonás, melyet oly erősen és oly általánosan megróttak, mint vitatkozásának modorát. Emiatt vonják sokan kétségbe azt, hogy volt-e benne szeretet. Ennek tulajdonítható, hogy sokan úgy tekintenek reá, mint mértéktelen, vad, egészen féktelen szenvédélytől megszállott emberre. Próbáljuk meg megállapítani, hogy mi az igazság ezekben a vádakban.
Egészen el kell azonban itt tekintenünk mindazoktól a vádaktól, amikkel a katolikusok illették Luthert. A világháború folyamán annak az ellenségnek, mely a legalávalóbb hazugságokkal dolgozik, dum-dum lövegeket használ, védtelen foglyokat lelő és egy egész népet asszonyaival és gyermekeivel együtt az éhínségnek akar kiszolgáltatni, nincs joga amiatt panaszkodni, ha
az így szorongatott nép azokkal a bombákkal, amikkel ellensége hadiműhelyeít akarta elpusztítani, olykor akaratlanul polgári lakosokat is megöl, vagy könnyeket fakasztó gázokat is fölhasznál harcában, vagy ellenséges hadiállások lövetése közben értékes műemlékeket is megrongál néha. Ugyanígy, az az ellenfél, amely Luther elleni harcában börtönnel és kínpaddal, máglyával és vízbefojtással dolgozott, nevetségessé teszi magát azzal, ha panaszkodik amiatt, hogy Luther ebben a harcban kemény és bántó kifejezéseket használt, arról nem is szólva, hogy Luthert sem kímélték meg ellenfelei a legerősebb és legbántóbb szidalmazó kifejezésektől sem.
E tekintetben csak az a különbség Luther és ellenfelei között, hogy ő nagyobb tehetséget tanúsít az ilyen fegyverek fölhasználásában is. Akárhogy erőlködtek is amazok, nem állott a rendelkezésükre a kifejezéseknek és hasonlatoknak olyan kimeríthetetlen bősége és egyiküket sem töltötte el oly szenvedélyes lelkesedés az ügy iránt, amelyért küzdött, mint Luthert. De hogy milyen modorban írtak ők is, ha egyszer igazi harag fogta el őket s ha nem volt különösebb okuk indulatukat elrejteni, abból elég egy kis kóstoló. György szász herceg, Luther elkeseredett ellensége, minduntalan fölháborodással panaszkodott az ő "gyalázkodásai" miatt. Hogy fejedelmi méltósága ne gátolja igazi érzelmeinek fesztelen kiöntésében, idegen név alatt adott ki egy művet, melyet Luther ellen írt. Ebben többek között ilyeneket olvasunk: "Bizonyára az
ördög szállotta meg és pedig az az egész légió, amit Krisztus kiűzött az ördöngösökből s aminek megengedte, hogy a disznókba költözzék. Ettől a légiótól őrült meg és kergült meg Luthernek a barátkoponyája. Te nyughatatlan, becstelen és esküszegő kámzsás fickó! Te egymagad vagy a legnagyobb, legvaskosabb szamár és bolond, te átkozott hitehagyott! Ez veti majd végét vérszomjas szíved, bosszúvágyó lelked és ördögi akaratod árulásainak meg álnokságainak, amikre, te Luther, felebarátaid ellen dühöngve, mint veszett kutya, tátott szájjal szüntelenül merészkedel. Te becstelen gazember! Te ördögi barát! Kiváltképpen azt mondom, hogy te magad vagy a legértelmetlenebb bacháns és tízszögletű kornutus és bestia! Te esküszegő, becstelen, jellemtelen test-gazember! Pfuj neked, te szentségtörő, megszökött barátoknak és apácáknak, eltántorodott papoknak és minden hitevesztetteknek kerítője! Hej, doktor Szégyen-Luther! Kedves doktor főszamár, megjósolhatom neked, hogy a mindenható Isten nemsokára megtöri a hatalmadat és véget vet gonosz, otromba szamárságodnak. Te disznóvályú-doktor! Szamárfül-doktor! Posztósipka-doktor! Hetvenkét ördög visz majd le elevenen a pokol fenekére. Gondom lesz rá, hogy tüzet okádj majd, mint a pokol kutyája és végül elégesd magadat: Véres fővel küldelek le a pokol mélységébe a marcangoló ördögnek és az ő rima-anyjának." (216)
Ha tehát a mondottak szerint egyáltalán nincs is joguk a katolikusoknak neheztelni Luther harci modora miatt, mégis tisztáznunk kell azt a kérdést, hogy milyen világításba
helyezi az ő jellemét. Két eltévelyedéstől kell óvakodnunk ezen a ponton. Egyrészt nem csatlakozhatunk azokhoz, akik az ilyen nagy embbert, mint Luthert, fölébe akarják emelni a keresztyén erkölcs törvényeinek s akik ilyesféleképpen gondolkoznak: "A világtörténel csaknem minden nagy alakjának nemcsak erényei, hanem hibái is heroikus arányokban jelentkeznek; ezek a hibák nem egyebek, mint az ilyen egyén csodálatos nagyságának a visszája." Másrészt azonban senkitől sem követelhetünk többet, mint azt, hogy megtartsa az újtestamentomi erkölcs általános törvényeit. Mindenki számára és így Luther számára is, fenntartjuk azt a jogot, hogy ezeket a törvényeket a maga sajátos egyéniségének és sajátos hivatásának megfelelő alakban valósítsa meg. Az óriás nem lépdelhet olyan könnyedén, mint a törpe, és a szangvinikus nem cselekedhetik éppúgy, mint a flegmatikus. Attól a hadvezértől, akinek be kell vennie egy várat, nem lehet ugyanolyan szelíd hangot és gyöngéd bánásmódot elvárni, mint egy irgalmas nővértől.
Valószínűnek tarthatjuk, hogy ennek a borzalmas háborúnak tapasztalatai is könnyebbé teszik sokak számára Luther harci modorának igazságos megítélését. Békeszerető, gyöngédlelkű fiainknak és testvéreinknek kimondhatatlanul kemény kötelességeket kellett végrehajtaniok a harctéren, amiket bizonnyal nem szívesen hajtottak végre. Elvártuk tőlük, hogy kíméletlenül verjék az ellenséget.
Luther pedig? Neki az az óriási feladat
jutott osztályrészül, hogy megostromoljon egy évszázadok óta mind több és több töltéssel és árokkal, sánccal és páncélerőddel, tüskésdróttal és farkasveremmel kiépített erősséget, amelyet paranosnokai és azok csapatai minden képzeletünket meghaladó kíméletlenséggel védelmeztek. S míg ők nem riadtak vissza semmiféle, mégoly borzalmas fegyvertől sem és szüntelen követelték – s ahol meg volt hozzá a hatalmuk, hidegvérrel végre is hajtották – Luther követőinek a megöletését, addig ő nem használhatott fel más fegyvert, mint az élő és az írott szót. Pusztán a szó erejével kellett felráznia egy ezeréves megszokottságtól és fásultságtól mélységes álomba dermedt világot, és kellett annyira felizgatnia kortársait az addig kényelmes nyugvópárnának érzett egyházi állapotok ellen, hogy azoktól való irtózásból és az újra felfedezett igazság iránti forró szeretetből készek legyenek elviselni a legrettenetesebb sorsot is, ami érhetné őket.
És még azt várnák el tőle, hogy beérje az enyhe szelídséggel és a barátságos rábeszéléssel! Ő jól ismerte kortársait és tudta, hogy mi az, ami még hatást gyakorolhat reájuk. Olyan karban élt, amelyet méltán neveztek el "gróbián-korszaknak". Es ő mégis úgy beszéljen, mintha bölcselkedő hajlamú vagy érzelgősen rajongó kor fia lenne! Csak azért sikerült neki az, amit mások előtte is, utána is oly sokszor hiába kíséreltek meg, mert bombákkal és gránátokkal dolgozott. Egyetlenegy reformátortársa sem lett volna képes kivívni a győzelmet, sem Melanchthon, sem Zwingli, sem Kálvin, ha
Luther meg nem törte volna az utat kíméletlen hadakozásaival.
Link barátjának ezt írja egyszer: "Mindenki elítél azért, hogy oly haragos vagyok. Én azonban úgy vélekedem, mint te is, hogy Isten talán ily módon fogja napfényre hozni, hogy milyen álmok tartják fogva az embereket. Mert azt látom, hogy amit manapság nyugodtan tárgyalnak meg, az csakhamar feledésbe erül, mert senki sem törődik vele. Hiszen Pál, meg az ótestamentomi próféták is nagyon éles szavakkal harcoltak. Ki tudja, hátha a Lélek izgat föl engem az ő indításával, hiszen bizonyos, hogy sem hírnévnek, sem pénznek vágyából ném cselekszem és azért sem, mintha élvezetet találnék a civódásban." (217)
Csak az a kérdés, hogy vajon ebben a harcban mentes maradt-e Luther azoktól az eltévelyedésektől, amelyek megkísértik az ilyen szenvedélyes egyéniségeket. Ezen a ponton azonban jobb lesz Luther polémiáinak egy bizonyos sajátosságát kirekeszteni vizsgálódásunkból, azt ti., hogy a mi ízlésünket sértő, szennyes kifejezéseket és képeket is használ. Ez utóvégre mégis mellékes jelenség, és nincs módunkban eldönteni, hogy mennyiben volt, vagy nem volt igaza Luthernek, amikor ellenfeleinek találó jellemzéséhez ezt is szükségesnek – tartotta. Utalunk tehát arra, amit ezzel kapcsolatban már fönnebb mondottunk. *
2.
A szenvedélyesség nagyon gyakran elvakít. Mivel oly erősen és élesen szemügyre veszi a dolognak egyik oldalát, nem képes meglátni annak másik oldalát is. Ez egyes esetekben megtörténhetett Lutherrel is. Ki az az ember, aki biztosítva volna ez ellen? De – és ez valósággal csodálatraméltó, – ilyen esetekben egy más alkalommal rendszerint ugyanolyan határozottsággal kiemeli Luther a dolog másik oldalát is.
A római egyház romlottságát például a legsötétebb színekkel festi, "értelmetlen" tanításaira kitölti gúnyolódásának árját, hazug és álszent volta iránt igyekszik megvetést kelteni. És – ugyanazt az egyházat más tekintetekből annyira magasztalja, hogy sok protestánsnak egyáltalán nem fér a fejébe a dolog. Boldogságának tartotta követőivel együtt, hogy Rómától eltaszítva, új egyházi életet alapíthattak. És – az evangélikus egyházban mutatkozó fogyatkozásokat mégis olyan világosan látta és oly erővel ostorozta, hogy a katolikusok magukon kívül voltak örömükben, és azt hirdethették, hogy ezzel pálcát tört a tulajdon műve fölött.
Ugyanezt figyelhetjük meg az egyes tanokkal szemben, amelyek ellen harcol. A római nézetek elleni haragja sohasem ragadja el annyira, hogy a fürdővízzel együtt kiöntse a gyermeket is. Mindig világosan megkülönbözteti azt, amit a régi hitből el akar vetni, s azt, amit meg akar tartani belőle, úgyhogy azt is szemére hányták már, hogy ő félig még katolikus maradt, vagy pedig, hogy ő voltaképpen a középkori kegyes-
ségnek egy elkésett utóhajtása. Nem feladatunk most megvizsgálni, hogy van-e ebben némi igazság. Csak azt állapítjuk most meg, hogy szenvedélyessége nem tette Luthert elvakulttá.
A szenvedélyes ember könnyen áldozata lesz annak a kísértésnek is, hogy ellenfelét rosszabbnak ítéli meg és rosszabbként kezeli, mint ahogy az megérdemli. Elköveti-e Luther az ilyen igazságtalanságot ellenfelein? Sokszor állították már ezt. És magától értődik, hogy a legigazságosabb és leghiggadtabb ember is megtévedhet olykor e tekintetben. Bizonyára Luther sem maradt egészen ment ettől a hibától. "Tudom magamról, hogy senkinek sem akarok rosszat. De azok olyan dühösen szorongatnak engem, hogy a Sátánt [aki arra kísért, hogy kelleténél többet mondjak], nem győzöm eléggé szemmel tartani." "Nem tagadhatom le, hogy hevesebb vagyok, mint kellene." "Nem akarom magamat menteni, mintha nem volna bennem semmi emberi."(218)
De ha azt kérdezzük, hogy kivel szemben volt Luther eljárása igazságtalan, akkor csodálatosképpen nagyon eltérő feleleteket kapunk. Egy jezsuita író szerint alapjában véve igazolt volt az az élesség, amelyet a zsidók iránt, az önnön táborában levő eretnekek és a régi egyházban lábrakapott visszaélések ellen tanúsított, még ha jogos megrovásaiban nincs is mindig kellő mérséklet és bölcsesség. Igazságtalan tehát csak akkor volt, amikor olyan dolgok ellen harcolt, amiket egy jezsuita helyeseknek tart. Mások éppen az ellenkező véleményen vannak.
Hausrath például így ír: Ha leszámítjuk a Zwingli elleni harcot, Luther szakasztott olyan elbánásban részesítette ellenfeleit, amilyent megérdemeltek." (219) Vizsgáljuk meg egy pillanatra ezt a véleményt.
Természetesen nem arról a dogmatikai kérdésről van itt most szó, hogy vajon Luthernek vagy Zwinglinek úrvacsorai tana volt-e a helyes; csak arról, hogy vajon igazságtalan volt-e Luther ellenfelével szemben. Szemére hányták ugyanis Luthernek, hogy nagy vitairatában: "A rajongók ellen, arról, hogy ezek a szavak: "Ez az én testem" még most is állanak" –, Zwinglinek egy sereg olyan nyilatkozatot tulajdonít, ami annak műveiben sehol sem található. Ez csakugyan éppen az a súlyos igazságtalanság volna, amely iránt most érdeklődünk. De ez az egész vád egy olyan félreértésből származik, melyben Luther teljesen ártatlan. Mert, amint az irat címe is mutatja, egyáltalán nem csak Zwingli ellen irányul, hanem mindazok ellen, akiket ővele együtt Luther összefoglalt ez alá az elnevezés alá: "rajongók". Nem sajnáltak mármost a fáradságot, és felkutattuk és áttanulmányoztuk annak a kornak valamennyi többi úrvacsorai iratát is. És arra az eredményre jutottunk, hogy nincs a Luther által fölemlített nyilatkozatok között, sőt nincs az általa használt kifejezések között sem, egyetlenegy is, amely ne volna megtalálható valahol a szóba jöhető 23 irat valamelyikében. Semmit sem ferdített el, semmit sem túlzott. (220) Szenvedélyessége nem ragadta el Luthert arra, hogy az igazságosság ellen vétsen.
Az óvatos, megfontolt ember gyakran megkésve cselekszik, a nagyon flegmatikus pedig egyáltalán nem jut cselekvéshez. A szangvinikust ellenben az a veszély fenyegeti, hogy pillanatnyi hangulatától vezetve, elhamarkodva fog hozzá a tetthez. Utolérte-e ez a veszély Luthert?
Az bizonyos, hogy gyakran nagyon hamar elhatározta magát az írásra, és mindjárt tollat is ragadott. De ebben nem szabad őt a közönséges mértékkel mérnünk. Rendkívüli szellemi mozgékonysága, éles esze és emlékezőtehetségemiatt elég volt számára sokszor annyi meggondolási idő is, ami másoknak túlságosan rövid lenne.
E tekintetben nagy különbségeket figyelhetünk meg nála. Olykor megelégszik egész rövid előkészületi idővel is, máskor pedig sokáig vár. 1520. okt. 3-án jut szeme elé az ellene kibocsátott pápai átokbulla. Itt azonnal tisztában van dolgával. Már tíz nap múlva megjelenik a bulla ellen írott irata, és nemsokára reá egy második is német és latin kiadásban egyszerre. De amikor Erasmus támadása érte, egy egész évig várt, míg hozzáfogott válasziratához. Hogy ezalatt a hosszú idő alatt az ünnepelt tudósnak műve mindenfelé zavartalanul elterjedhet és sokakat elfogultakká tehet Luther ellen, azzal ő nem törődött.
A parasztháború elején kiadott első iratát is oly sürgősen készítette, hogy meg sem várta, míg utazásáról hazaérkezik, hanem út közben megírta már. Egy pillanatig sem lehetett kétséges előtte, hogy mit és hogyan kell írnia. És
súlyos veszélyek származhattak abból, ha békére intő szava késedelmesen érkeznék. Ugyanilyen haladéktananul jelenteti meg második iratát is, mihelyt meghallotta, hogy a parasztok fegyvert ragadtak. Most is azonnal világos volt előtte, hogy mit kell ajánlania.
De amikor a svájciak támadták meg az úrvacsorai tan dolgában, nagyon sokáig halogatta a válaszadást, noha Németországban is egész áradata jelent meg a hasonló műveknek. Először azt fontolgatta, vajon egyáltalán szükséges-e válaszolni, azután pedig azt, hogy nem elegendők-e már a másoktól kiadott válasziratok. Csak két évvel azután, hogy Zwingli főműve megjelent, adta ki Luther is a maga elleniratát. Luther nagy harcos, de nyilván nem meggondolatlan.
Nem esik áldozatul a szenvedélyes ember azon kísértésének sem, hogy vakon bízva a maga jó igazában, vagdalkozzék maga körül, a vita tárgyában rejlő nehézségeket pedig lebecsülje. Sokatmondók e tekintetben műveinek reánk maradt leiratai. Ha olyan kérdésről ír, mellyel eleve tisztában van, pl. arról, "Vajon szabad-e a keresztyén embernek menekülnie a halál elől [ti. a pestis idején] ? – akkor oly gyorsan és folyékonyan ír, hogy alig fordul elő kéziratában egy-egy csekély javítás. De amikor a svájciakkal szemben az úrvacsorának már önmagában is nehéz kérdését kell tárgyalnia, akkor hónapok hosszat dolgozik rajta. Nemcsak ellenfeleinek műveit tanulmányozza át a legnagyobb gonddal, hanem a régi egyházi atyáknak e kérdésre vonatkozó nézeteit is. Kézira-
tában pedig annyit javítgat, hogy csodálkoznunk kell a betűszedő találékonyságán, aki annyi áthúzáson, betoldáson, módosításon és berakott cédulákon el tudott igazodni. Luther nyilván úr a maga szenvedélyessége fölött, és nincsen alája vetve annak uralmának.
A legveszedelmesebb lejtő, amelyre a szenvedélyes harcost elragadhatja buzgóságának heve, az, hogy a rossz elleni haragja már nem Isten és a jó iránti szeretetből fakad, s ezzel lehetetlenné teszi számára az embertársai iránt való szeretetet is. Luther maga így állította föl ezt az elvet: "A keresztyén ember gyűlölete a bűn ellen ilyeténképpen van: Különbséget tesz a bűn és az ember között, és csak arra gondol, hogy a bűnt kiirtsa, az embert pedig megtartsa. A keresztyén ember csak azért él, hogy hasznára legyen az embereknek, és ne az embereket, hanem csak bűneiket irtsa ki." (221) Vajon így járt-e el ő is? Vajon a rossz elleni szenvedélyes küzdelem közepette meg tudta-e őrizni ellenfelei iránt a keresztyén szeretetet? Természetesen nem lehet itt szó nyájasan cirógató szeretetről, hanem csak olyanról, mely erőteljesen vágni is tud, ha kell.
Mármost ha valaki ma olvassa Luther műveit, első tekintetre bizonyára kizártnak tartja, hogy az, aki ilyen "teuton dühvel" veri ellenfeleit, még szerethesse is őket. De Luther nagyobb, mint hogy közönséges mértékkel mérhetnők.
Luther maga abban a meggyóződésben élt, hogy ő nem gyűlöli ellenfeleit, ellenkezőleg,
minden jót kíván nekik. Ha "átkozódásait" hibáztatták, ő azt felelte, hogy minden keresztyén, aki előtt Isten dicsősége a fődolog, s aki annak érvényesüléséért és gyarapodásáért imádkozik, ezzel öntudatosan vagy öntudatlanul máris átkozódik minden ellen, ami nem Isten dicsőségére való. "Nem imádkozhatom úgy, hogy ne kelljen azzal átkozódnom is. Ha azt mondom: "Szenteltessék meg a te neved", ezzel azt kell mondanom: "Átkoztassék, kárhoztassék, gyaláztassék meg a pápisták neve és mindazoké, akik a te nevedet káromolják..." Valóban így imádkozom napról-napra szájammal és szívemmel szüntelenül és velem együtt mindazok, akik Krisztusban hisznek." De így végzi szavait: "Mégis jó, barátságos, békességes és keresztyéni szívem van mindenki iránt, ezt tudják legnagyobb ellenségeim is." (222)
Katolikus vitázók fáradhatatlanul hangoztatták azt a reménységüket, hogy Luthert nemsokára elviszi az ördög a pokolba. Ő ellenben ezt válaszolhatta nekik: "Dicsekedhetem azzal, hogy senki iránt sem vagyok annyira bosszús és haragos, hogy az Isten örök haragját kívánnám fejére, még a mainzi érsek iránt sem, akit pedig, mint epikureust, minden élők között legjobban gyűlölök." (223) Élete utolsó évében is ezt írja még: "Mindnyájan tudjuk, hogy a pápa és a pápisták azt kívánják, hogy testben-lélekben meghaljunk. Mi ellenben azt kívánjuk, hogy ők velünk együtt testben-lélekben üdvözüljenek."(224)
Mivel ilyen "barátságos szíve" volt ellenfeleinek személye iránt, nem is tehetett más-
ként, mint hogy imádkozott érettük Isten előtt. Különösen erős haragot érzett György szász herceg iránt, kinek az evangélikusok ellen folytatott üldözései azért fájtak annyira szívének, mert szomszéd országról volt szó, mely szoros érintkezésben állott Wittenberggel. 1522 márciusában ezt írja választófejedelmének: "Nem titkolom el, hogy György hercegért nem is egyszer könyörögtem és sírtam, hogy az Isten világosítsa meg. Még egyszer fogok érette könyörögni és sírni. De azután többé nem. Es az a kérésem, hogy fejedelmi kegyelmességtek is könyörögjön és könyörögtessen érette, hogy hátha elfordíthatnók felőle az ítéletet, mely (ó, Úr Isten!) feltartóztatás nélkül közeleg feléje."(225)
Hogy milyen komolyan vette ezt az imádságát, az kitűnik abból a levélből is, melyet ugyanez időtájt küldött az evangéliumi gondolkozósú Kronbergi Hartmut lovagnak. Azt írja benne, hogy a herceg "azt hiszi, felfalhatja Krisztust, mint a farkas egy bogarat. Imádkoztam érette szívem mélyéből és nagy könyörületet éreztem iránta [az igazság elleni] ostromlásai mmtt. De úgy látom, hogy reánehezedik ítélete, melyet régen megérdemelt már. Kérlek, tieitekkel együtt ajánljátok őt az Úrnak, amint kötelesek is vagyunk ellenségeinknek szívünkből jót akarni, hátha valamikor még megmentetik és Saulból Pállá lesz." Talán az is használna valamit, úgy gondolja, ha a lovag írna egy levelet a hercegnek. "Én nem tudok mást, amit érte tehetnék, mint az imádságot."(226)
Az is nagyon jellemző Luther egyéniségére, hogy a választófejedelemnek írt levelében ki-
jelenti: ha György hercegért való könyörgése megint eredménytelen lenne, "azután többé nem" imádkozik érette. Ha Isten mindezeket az imádságait nem hallgatta meg, ebből Istennek azt az utasítását olvassa ki, hogy hagyja abba könyörgését. De mindamellett mégsem sikerül neki ezt a szándékát betartani. 1525 decemberében eltökéli magát, hogy barátságos levéllel keresi fel a herceget, hátha ezzel még lehetne hatást gyakorolni rá. Istent hívja tanúbizonyságul e levélben arra, hogy csak a herceg javára teszi ezt a lépést, hogy "üdvösségét szolgálja", "amit megtenni ellenségeimmel szemben is kötelességemnek tartok". Legyen biztos a herceg afelől, hogy Luther inkább akarja javát neki, mint mindazok, akik fennen magasztalják és képmutató módon hízelegnek neki. "Tudja meg azt is fejedelmi kegyelmességtek, hogy fejedelmi kegyelmességtek szívéért mindezideig szorgalmatosan könyörögtem és még most is könyörgök." (227)
De amikor a herceg továbbra is "másoknál fölöttébb dühöngött", 1528-ban ezt írta Luther Spalatin barátjának: "Édes Istenem, hát sohasem hagyja már abba ez a megháborodott ember? Ha meg lehet őt téríteni, én Uram Jézus Krisztus, térítsd meg már! Ha pedig nem, legalább álljad útját! Miért akadályozza és szidalmazza oly sokáig a tieidet, a te Igédet és ügyedet? Ámen, ámen, én Uram!" (228) Még az 1538. év folyamán is így nyilatkozik Luther barátai körében: "Naponként imádkozom György hercegért, valamint a mainzi érsekért is." (229)
Ha így érzett legelkeseredettobb ellensége iránt is, akkor elhihetjük, hogy csakugyan "barátságos, keresztyéni szíve" volt minden ellenfele iránt. Nagyon értékes volna, ha pontosabban tudhatnók, mit értett azalatt, amikor hozzatette: "ezt tudják legnagyobb ellenségeim is." (230) Úgy látszik, hogy volt alkalma be is bizonyítani irántuk való jóindulatát. Természetes, hogy ez rendszerint "titokban" történt. De szerencsére ismerős előttünk nehány ilyen eset.
Luther első ellenfele a bűnbocsánat-árus Tetzel volt. Tetzel azonban azt a kérdést, melyet Luther 95 tételének kiszögezésével nyugodt, tárgyilagos megvitatás tárgyává akart tenni, mindjárt átjátszotta egy más, nagyon veszedelmes térre. Luthert "lázadónak", "a keresztyén hit rombolójának, eretneknek, őseretneknek" kiáltotta ki és "pellengért, börtönt, víz- és tűzhalált" követelt számára. Ezzel az egész ügyet sikerült tökéletesen elrontania és elmérgesítenie. Most már teljesen lehetetlen volt a búcsúról nyugodt, eredményes vitatkozást rendezni. Tetzel vádjaira az egyházi hivatalos hatóságnak kellett kezébe vennie a dolgot. A máglyahalál veszedelme kísértett már. Nem csuda, ha Luther ez ellen az orcátlan eretnekvadász ellen rettenetes haragra gyulladt és teljes dühvel küzdött ellene!
De amikor azután a vita lángtengerré kezdett nőni, s amikor a pápa kiküldötte, Miltitz Károly azt a benyomást nyerte Németországban, hogy ezt a tüzet már semmiféle hatalommal nem lehet eloltani, akkor minden
harag az ellen az ember ellen fordult, akit a tűz föllobbantásával okolni lehetet: Tetzel ellen. Pedig ő, amikor a búcsút magasztalta és ajánlotta, csak azt tette, amire megfogadták, és pedig kitűnően végezte dolgát. De most, hogy balul ütött ki az ügy, Miltitz, hogy megkísérelje a harc elcsendesítését, föláldozta az ártatlan eszközt a fölizgatott, bosszús közvélemény kiengesztelésére. Maga elé idézte Tetzelt. A szerencsétlen azt válaszolta, hogy a nép annyira dühös reá, hogy útközben nem volna biztos az élete. Miltitz maga utazott tehát el hozzá Lipcsébe, és azzal a mennydörgő kijelentéssel csapott le reá, hogy büntetés kiszabása végett a pápa elé fogja terjeszteni az ügyet. Olyan keményen bánt vele, hogy a rendreutasított Tetzel izgalomtól és félelemtől súlyos beteg lett.
Nagyon vigasztalan betegség volt az, melytől a kővetkező évben halála váltotta meg. Akit a pápa követe megbélyegzett, annak gondját senki sem merte fölvenni.
Csak egyetlen enyhe fénysugár világított bele a bánatban és félelemben emésztődő betegnek sötét cellájába. Kapott egy vígasztaló levelet. Hagyja abba bánkódását. Hiszen voltaképpen nem is ő okozta az egész harcot. "A gyermeknek egészen más valaki az atyja." Sajnos, nem maradt reánk az egész levél. Valószínűleg azzal folytatta, hogy hiszen Tetzel csak azt tette, amivel megbízták. A tulajdonképeni felelősség megbízóit, a mainzi érseket és a búcsúbullát kibocsátó pápát terheli. (231).
Ki nyújtotta ezt az üdítő italt a lázban égő sebesültnek? Ugyanaz, aki a harctéren a
halálos sebet ejtette rajta, Luther, az ő "mindenki iránt barátságos szívével". Ilyen világos különbséget tudott tenni az ügy és a személy között, a rossz között, amit gyűlölnie kellett és az ellenfél között, akit szeretnie kellett.
Az ügy dolgában kérlelhetetlen, mint a vas, de a személlyel könyörülő szívvel együttérez. Régebbi munkatársa, Karlstadt nagyon felingerelte azzal, hogy misztikus rajongásba süllyedve az evangélikusokat meg akarta nyerni a maga új "kijelentései" számára. Luther mindent megtesz, hogy megtörje romboló befolyásának erejét. De közben is jár érdekében a választófejedelemnél, mert "nagyon sajnálja a szegény embert, s a nyomorulttal szemben irgalmasságot kell tanúsítani". Egy későbbi levelében arra kéri a választófejedelmet, hogy engedje meg Karlstadtnak, hogy Kembergben békességben lakhassék: "Isten majd annál bőségesebben megfizet érte. Karlstadt majd álljon helyt a maga lelkéért, de testével és övéivel nekünk kell jót tennünk."(232)
Az erős szenvedélytől hajtott harcost az a veszély is fenyegeti, hogy nem tesz különbséget ellenfelei között, hanem valamennyi ellen egyenlő kíméletlenséggel hadakozik. Ezt a szirtet is sikerült Luthernek megkerülnie. Ezt írja egyszer: "Gyakran ingerlékeny és ingerült is voltam, és éles hangon írtam. De ezt csak a nyakasok és megátalkodottak ellen tettem. Egyébként azonban azt hiszem, nem csak a magam lelkiismerete, hanem sokaknak tapasztalata is elégségesen bizonyítja, hogy kíméletes
és jószívű voltam a bűnösök és hitetlenek, sőt még az értelmetlenek és gonoszak iránt is."(233)
Az olyan ellenféllel szemben, akit javíthatatlannak kellett tartania véleménye szerint, szabad folyást engedett haragos szenvedélyének. Mert az illetőnek ezzel már nem árthatott, másokat pedig ily módon óvhatott meg tőle. De amikor remélhette, hogy valakit még észhez lehet téríteni, akkor mintha egyszerre kicserélték volna. Akkor semmi sem volt benne a goromba vagdalkozóból.
Csak egy példát! Az a rajongó mozgalom, mely wartburgi időzése alatt Wittenbergben kitört, azzal fenyegette az evangéliumi ügyet, hogy letörölhetetlen szégyenfoltot ejt rajta, vagy talán egészen megsemmisíti. Mélyen felindulva jelenti ki Luther: "A Sátán feltátotta ellenfeleinknek a száját, hogy gyalázhassák az Evangéliumot. Valamennyi ellenségem, minden ördöggel egyetemben, akármilyen közel férkőztek is sokszor hozzám, sohasem talált még úgy el engem, amint most eltaláltak a mieink. És meg kell vallánom, hogy kegyetlenül marja a szememet a füst. (234)
A fiavesztett medve bősz haragjával siet Wittenbergbe. Megint fönt van régi szószékében. Mit kell most hallaniok a wittenbergieknek! Hiszen ismerik vitairatait, azoknak zuhanó csapásait és metsző gónyolódását! És valójában nemcsak olyan helytelen dolgokat űztek, hogy megérdemelték az érzékeny vesszőzést, hanem olyan botor, nevetséges dolgokat követtek el, hogy a keserű gúnyra is méltók voltak. Éppen nem lett volna csodálatos, ha sokan attól való
félelmükben, amit Luthertől hallandók voltak, el sem mentek volna az istentiszteletre.
Mit kellett hallaniok? Valóban, mély komolyság és nagy fájdalom szól Lutherből, de egyetlen ostorozó vagy gúnyolódó szó sem hagyja el ajkait. Nem éreztet mást, csak szeretetet, az eltévelyedtek iránt való mélységes szánalmat, s azt a forró vágyat, hogy bárcsak megragadhatná szívüket és készséges visszafordulásra bírhatná Őőet. Nyolc prédikációt tart egymás után, naponként egyet. Sajnos csak annyit ismerünk e beszédekből, amennyit mások följegyeztek. Így bizonyára sok elveszett szavainak gyöngédségéből és melegségéből. De még mindig elég maradt belőle, hogy csodálhassuk érte Luthert.
Már a bevezetésben is, mellyel azt a nagy eredményt akarja elérni, hogy minden hallgatója előítéletek nélkül hallgassa meg fejtegetéseit, a szeretetnek milyen tapintatával tudja belehelyezni magát hallgatóinak hangulatába! Szereteténél fogva mélyen átérzi, milyen nehéz lesz elfogulatlanná tenni hallgatóit magával szemben. Mert hiszen az egész várost magával ragadta a rajongók bódulata. Mintha vakok lettek volna, úgy engedték elsodortatni magukat attól a néhány rajongólelkű vezetőtől. Mindenki azt hitte, hogy biztos a maga dolga felől, pedig valójában csak a többit utánozta. Luther finom érzékkel átérzi, hogy minden azon fordul meg, hogy ezt a zárt egységként együttérző tömeget sikerül-e szétbontania az egyes személyekre, hogy minden egyén külön-külön érezze azt az óriási felelősséget, mely éppen az ő vállaira
nehezedik. Csak akkor lesznek majd képesek komolyan megfontolni azt, amit elébük akar , terjeszteni.
Ezért hát, anélkül, hogy hosszas távollétével és a viszontlátás örömeivel foglalkoznék bevezetésében, ezzel a megragadó gondolattal kezdi meg beszédét: "Mindnyájan a halálba szólíttatunk és egyikünk sem halhat meg a másik helyett. Hanem mindegyikünknek a maga személyében kell fölfegyverkeznie és fölkészülnie, hogy megvívja a maga harcát a halállal és az ördöggel. A halálban mindenkinek magának kell helytállania a maga sáncán és magának egyedül kell megküzdenie az ellenséggel." Miután kifejtette ezt, így végzi: "Ezért mindenkinek magának kell jól tudnia azokat a fő dolgokat, amelyek a keresztyén emberre tartoznak, hogy ebben a komoly harcban föl legyen fegyverezve." A bűnbánat és a hit a két első fődolog. Így folytatja: "Ebben a két dologban még nem látok nálatok hiányt és fogyatkozást, sőt elmondhatom, hogy ebben előbbrehaladottak vagytok nálam is. És nem is gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen magas fokra emelkedik [ez a megismerésetek]". A "kemény" Luther ilyen barátságosan el tudja ismerni azt a jót, amit gyülekezetében lát, abban a reményben, hogy ők is hajlandók lesznek majd meglátni azt, ami még hiányzik belőlük.
"Harmadszor", így folytatja, "meg kell lennie bennünk a szeretetnek is, és a szeretet által úgy kell viselkednünk egymás iránt, amint Isten bánt velünk, és enélkül a szeretet nélkül", amint a továbbiakban kimutatja, "a hit semmit
sem ér". "Itt, szeretteim, ebben a szükséges dologban nagy volt a hiány." Tudtak ők keresztyéni módon beszélni, még a szeretetről is. De Istennek nem olyan emberek kellenek, akik eltanulják a szavakat, hanem akik a valóságban követik a szeretetet. A szeretet pedig türelmes a gyöngék iránt. Ez hiányzott belőlük. "Azért hát figyeljünk erre és jól vigyázzunk, hogy egymásnak kezet nyújtsunk, segítsünk, tanácsoljunk és jót tegyünk. Én is megteszem erre nézve a magamét, amint kötelességem is. Szívemből jót akarok néktek, mint a magam lelkének. Jertek, dolgozzunk mind együtt, egy értelemmel." Kimutatja azután, hogy viharos eljárásukból a mise és a képek ellen, és az úrvacsorai szertartás átalakításából, teljesen hiányzott a szeretet, a gyöngébbek iránti tekintet. "Nos, Isten még mindent a legjobbra fog fordítani, ha csak engedelmeskedtek és ettől a helytelenségtől és rajongástól elállotok. Aminthogy szívemből remélem is, hogy meg fogjátok tenni."(235)
Ilyen barátságos és enyhe a harci modora akkor, ha úgy érzi, hogy nem megátalkodott emberekkel áll szemben. Mert ez az elve: "A gyengéket barátságosan és szelíden el kell tűrnie a keresztyén embernek, a dühöngőket azonban komolyan verni kell és mindent meg kell tenni, ami bántásukra és ellenükre van." Ezt nevezi ő "a bűnök keresztyéni gyűlöletének." "A keresztyén soha nem vet meg egy embert sem, hanem fölveszi gondját, és úgy bánik vele, hogy segít neki megszabadulni bűnéből, feddi, tanítja, könyörög érette, tűri és hordozza őt." (236)
Ezek a nyilatkozatai azt is mutatják, milyen
helytelenül ítélik meg Luthert azok, akik jelleme lényegét a heves "viharzásban" látják. Éppoly joggal lehetne azt is mondani, hogy a gyöngéknek ez a hordozása, a szeretetnek ez a türelme a legfontosabb benne.
Az a nézet is téves, mely szerint Luther örömöt talált a harcban. Igaz, hogy annyit és oly hévvel kellett harcolnia, hogy könnyen ezt a benyomást keltheti bennünk. De a harcban talált kedvtelésről csak annyiban lehet nála szó, amennyiben mindenki, akinek különös képességei vannak bizonyos tevékenységre, ha kényszerítik annak kifejtésére, megkönnyebbülten, jól érzi magát benne. De alapjában véve egyáltalán nem szerette Luthernek jólelkű természete a harcot.
Amikor "a keresztyén ember szabadságáról" szóló legbensőségteljesebb és legbékésebb hangú iratát a pápának ajánlja, ugyanakkor kijelenti, hogy ez az irat ízelítőt adhat abból, hogy milyen tanulmányokkal foglalkoznék ő a legszívesebben, ha csak ellenfelei hagynák. (237) Az első ellene megjelent támadásra, Eck János "Obelisci" című iratára, mindamellett, hogy ítélete szerint az tele volt "a leggyalázatosabb sértésekkel," egyáltalán nem is akart válaszolni. S amikor barátai sürgetésére mégis megírta feleletét, nem akarta megengedni, hogy az nyomtatásban lásson napvilágot, úgy hogy tényleg csak halála után nyomtatták ki.(238)
Sok más vitairatát természetesen kénytelen volt kinyomatni. De ebben is nagy különbséget állapíthatunk meg őközötte és ellenfelei között. "Ellenfeleimnek," úgymond, "szabad kezet hagytam, hogy tetszés szerint támadják meg az éle-
temet. Az én lelkiismeretem azonban dicsekedhetik azzal, hogy egyetlen ellenfelemnek életfolytatását vagy jóhírét sem érintettem soha. Csak az Isten Igéje ellen fordított gyalázatos és kárhozatos tanltásokat, tanulmányokat és fölfogásokat támadtam meg élesen." (239) Valóban, ellenfelei fáradhatatlanok voltak személyének a kipellengérezésében is. Az ilyen sértésekre kivételesen és csak olyankor válaszolt, ha az ügy szempontjából vált szükségessé.
Különösen jellemző VIII. Henrikkel szemben tanúsított viselkedése. Abban a reményben, hogy sikerül ezzel más véleményre bírnia a királyt, alázatosan bocsánatot kért tőle éles támadásáért. Erre a király Luthernek ezt a levelét kinyomatta, személyes sértésektől hemzsegő válaszával együtt. Luther pedig? "Birka vagyok és birka is maradok," mondotta, "hogy olyan hiszékeny vagyok." És Krisztusnak arra a mondására gondolva, hogy a gyöngyöket nem kell a disznók elé vetni, így folytatja: "Azén alázatos levelemet most a disznók eszik meg." Ezzel el volt intézve számára az ügy. Eszébe sem jutott, hogy a király személyes támadásaival szemben védje magát.
Később azonban Drezdában olyan cím alatt adták ki Henriknek ezt az iratát, melyből azt lehetett érteni, hogy abban a levelében Luther késznek nyilatkozott tanításainak visszavonására. Luther most azonnal világosan látja, hogy erre nem szabad némának maradnia. Most már az Isten ügyéről van szó, amit képvisel. "Ez nem az én személyemre tartozik, amelynek hallgatnia és tűrnie kell, hanem a tanításomra, melynek
kiáltania és hadakoznia kell. Itt ne adjon nekem Isten sem türelmet, sem szelídséget! Itt azt fogom mondani: Nem, nem és nem! amíg csak egyetlen inamat mozgatni tudom. Hadd mérgelődjék király, császár, fejedelem, ördög vagy akárki. (240)
Ellentétben az ellenfeleinek harcmodorával, akik azáltal is diadalmaskodni akartak fölötte, hogy személyét is kitették a megvetésnek, ő az ellenfeleinek személyét mellőzi a harcban, amennyire ez az igazság ellen irányuló támadásaik visszaverése közben lehetséges. Természetes, hogy ők maguk is nagyon kedvezőtlen megvilágításba kerülnek, amikor állításaik és érveik botorságát gúny tárgyává teszi Luther. De végtelen sokat elhallgat, amivel pellengérre állíthatta volna őket. Csak bizalmas leveleiből és baráti körben folytatott beszélgetéseiből tudjuk meg, hogy milyen sok rosszat tudott ő irodalmi ellenfeleiről. Az írásaiban nem találhatjuk meg ezeket a mozzanatokat.
A pápásoknak rettenetes erkölcstelenségét csak egészen általánosságban és csak nagyon kis részben említi meg, és akkor is csak azért, hogy ezzel kimutassa, hogy tanításuk nem lehet igazság. A cölibátusban élők között uralkodó nemi állapotokról például sohasem azért beszél, hogy egyes embereket leleplezzen, hanem csak azért, hogy bebizonyítsa, milyen súlyos bajok származnak a kényszerű nőtlenségből. Vagy hasonlítsuk csak össze, hogyan ir Luther a rajongók ellen, és hogyan válaszol reá Zwingli. Ami a tárgyat magát illeti, Luther rendkívül élesen ír, míg Zwingli igyekszik megőrizni az ellenfél
iránti szeretet látszatát, de ugyanakkor képes mindent megtenni, hogy mélyen alászállítsa Luther személyét az olvasók szemében.
Luther teljes joggal elmondhatja magáról: "Tudom, hogy az a hírem, hogy heves és harapós vagyok. De jól tudom, hogy nem az életük miatt támadom meg őket. A tanításuk az, ami miatt nem hallgathatok." Kijelenti, hogy azt el kell fedezni, ha valamelyik püspök vagy pap "valóságos disznó és egyéb súlyos bűnökkel van megterhelve. De hogyha megnyitja a száját, prédikál és Krisztus ellen tanít valamit, azt nem szabad elfedezni, hanem le kell leplezni." Ha így különbséget tesz az ember az ellenfél személye és az általa képviselt ügy között, az szerinte világos bizonyítéka annak, hogy a szidalom" "keresztyéni szeretetből" származik. (241)
Végül még egy fontos megfigyelést arra nézve, hogy "békességes szívét" milyen kevéssé háborította meg vitairataiban való mennydörgése és viharzása. Ki nem tudná azt, hogy igazságtalan támadások izgalma, amik értek bennünket és az éles visszavágások, amiket kötelességünknek tartottunk, milyen képtelenné teszik lelkünket a csendes összpontosulásra és a békés szemlélődésre. Hány prédikátor sóhajtozott már keservesen amiatt, hogy nem tudja beleélni magát abba az ünnepélyes hangulatba, melyre szüksége volna egy prédikációjára való előkészületénél, mert valami bántó bosszúság érte vagy valamilyen támadást kellett erőteljesen kivédenie. Luther azonban képes volt szinte egyidejűleg dolgozni a legélesebb, legdühösebb
vitairatokon s a legbensőségesebb, legbékésebb építőiratokon.
Az izgalmakban gazdag 1521. óv márciusában, miközben a vészterhes wormsi birodalmi gyűlésre való beidéztetését várta, egyszerre három művén dolgozott. A lipcsei Emser ellen, aki könyveit szerette kecskebakot ábrázoló címerével díszíteni, megírja ilyen című művét: "A lipcsei Emser bakkecskének túlságosan keresztyéni, túlságosan lelki és túlságosan tudományos könyvéről." Itt fölhasználja a gúny hangnemét is. Így kezdi: "Kedves bak, meg ne döfj! Lám csak, te Emser bak, te vagy az a hosszú lándzsájú, rövidtőrű ember? Isten óvjon meg a villaszúrásoktól, azok három lyukat döfnek! Emser bak, különös egy vitéz vagy te!" A Pál apostol ajánlotta fegyverzet helyett ő új fegyvereket választott. "És nyomban nekem rontasz födetlen fővel, födetlen mellel, födetlen hassal, mintha én nem tennék egyebet, mint hogy térdre boruljak előtted, le hagyjam szúrni magamat a meztelen lovagtól és így szóljak: "Kegyelem, bak lovag, irgalmazz életemnek!" És hozzá esküszöl a papi mivoltodra, mint ahogy Hannibál esküdött az ő istenére, hogy nem fogsz megszűnni ellenem írni. Emser bak, bárcsak ezt az esküt is jobban választottad volna, mint a fegyverzetet is, és inkább a szarvadra meg a szakálladra esküdtél volna, mint Szókratész a kutyájára! Ez igazi filozófusi eskü lett volna. És rám nézve nagyon rettenetes, mert, amint dicsekszel vele, a minap megtaláltad Arisztotelészt Krisztusnál a szamáristállóban."(242)
Ezenkívül Ambrosius Catharinus, olasz
dominikánus barát ellen is írt, aki "Luther Márton istentelen és nagyon veszedelmes tévtanai ellen" címen adott ki egy művet. Ezt az ellenfelét dühös cséplés alá veszi Luther; "Mi németek eddig mindent, aminek itáliai vagy római volt a neve, hihetetlen ostobasággal úgy imádtunk, mintha Istentől jönne. Ezt észre is vették szertelenül fölfuvalkodott és elbizakodott emberek. És mintha Németország örökké méltó volna az ő gúnyolódásukra, még ma is orcátlan ábrázattal napról-napra gyalázatosabb szörnyűségeket merészelnek a nyakunkba akasztani, mert még ma is bestiáknak, mert még ma is barbároknak, mert még ma is tuskóknak tartanak bennünket. Mialatt ők, Isten ítéletétől nyilvánvaló vaksággal megverve, nem látják, hogy ők kétszeres bestiákká lesznek, akik a babiloni király módjára füvet esznek, mint az ökör... Miután a lepel lehullott álnokságotokról, láthatja mindenki, hogy a hazugságnak, a tévelygésnek, a csalásnak, a haszontalanságnak és minden bűnőknek, milyen poklát rejtegettétek ti a nyomorult pápaságnak finom leple alatt, úgy hogy valójában a pápaság nem lehet egyéb, mint annak a hirhedt antikrisztusnak valóságos birodalma.. Ó, szerencsétlen pápaság! Itt fekszel te, mondom, itt fekszel holtan, te oroszlán, aki valamikor az egész világot megrémítetted ordításoddal. Most az ebek és egerek tépdesik szakálladat. Azt fecsegik, hogy ez az egy ember (Péter utódja) vegyüléke a pápának és Krisztusnak, hogy Krisztust nem lehet elválasztani a pápától. Ó, minden káromlások legőrületesebb káromlása! Egy istentelen és utálatos uzsorást, egy
templomrablót, egy vérszomjas zsarnokot, a Krisztussal egynek jelentenek ki! Jövel Úr Jézus Krisztus és vess véget ezeknek a rémséges rémeknek." (243)
Ezzel a két művel egy időben írta meg Luther a "Magnificat"-nak, a Mária magasztaló énekének magyarázatát is. Csak ha ezt az egész iratot együttérző szívvel áttanulmányoztuk, lengi körül a lelkünket az a csendes békesség, az az enyhe meleg, földöntúli ragyogás, mely az egészet elborítja. Mintha sok millió mérföldnyi távolságban volna a lármás, harcokkal teli világ, imádatteljesen hatol itt az áhítatos szemlélődés az isteni Ige mélységeibe, hogy élvezze édes szépségeit, hogy fölüdüljön gyönyörűséges gondolatain. Meg kell itt elégednünk néhány mondattal.
Ezt az iratot János Frigyes szász választófejedelemnek ajánlja Luther: "Bizony, gyönyörűségesen énekel itt az áldott Isten-anyja. Hadd figyeljen más az ő leányára, aki világi dalt énekel neki. Ezt a tisztes szüzet méltán meghallgathatja egy fejedelem és nagy úr, amikor ilyen lelki, tiszta, üdvösséges éneket énekel. "Az én lelkem magasztalja az Urat". Ez a mondás nagy megindultságból és túláradó örömből származik, melyben egész lelkülete és egész belső élete fölmagasztosul. Ezért nem azt mondja: "Én magasztalom az Urat", hanem: "az én lelkem". Mintha azt mondaná: Egész életem és minden gondolatom az Isten szeretetének, dicséretének és örömének árjában lebeg, úgy hogy magammal tehetetlenül inkább fölindíttatom az Isten dicséretére, mint hogy én magamat indítanám
föl. Aminthogy így szokott történni mindazokkal, akik az Isten kedvességétől és Lelkétől elárasztatnak, hogy többet éreznek, mint amennyit ki tudnak mondani. Mert inkább boldog elviselése ez annak, amit Isten munkál rajtunk, s amit szavakkal nem lehet elmagyarázni, csak tulajdon megtapasztalásból lehet megismerni... Valóban jó renddel kezdi, hogy Istent előbb nevezi a maga Urának, mint Szabadítójának, és előbb nevezi Szabadítójának, mielőtt fölsorolná munkáit. Ezzel megtanít arra, hogy miként kell Istent helyesen szeretnünk és dicsérnünk, és semmiképpen nem a magunk hasznát keresnünk benne. Az szereti és dicséri Istent helyesen, aki azért dicséri Őt, mert Ő jó, s aki nem tekint másra, mint pusztán az Ő jóságára s csak abban találja kedvét és örömét... A madárka dalol és örül annak, hogy dalolni tud és nem zúgolódik ... azért, mert nem tud beszélni. A kutya vidáman ugrándozik, ha nincs is értelmes lelke. Csak az embernek álnok, haszonleső szeme telhetetlen mindig." (244)
Nem tartanók-e lehetetlennek, hogy ugyanaz az ember ugyanegy időben ilyen ellentétes érzéseket érezzen át és fejezzen ki írásaiban?
Pedig azidőtájt annyira túl volt terhelve minden ideje és ereje ezekkel és egyéb munkáival, hogy nemigen engedhetett meg magának szüneteket, melyekben az egyik hangulat után fölajzhassa magát a másikra. Hogy Máriával együtt ő is mélységes dicséretet zenghet kegyelmes Istenének, abban a reményben, hogy másokat is dicséretre indít vele, ez az ő szívének legbenső öröme. Ha azokkal az ellenfelekkel,
akik ennek a kegyelmes Istennek dicsőségét megtámadják, verekednie kell, ezt a nem kedve szerint való munkát is elvállalja, anélkül, hogy eközben elvesztené "békességes szívét." Mind a kettőt teljes szenvedélyességgel végzi. Mert Isten szenvedélyes természettel teremtette meg őt, s ezzel elébe szabta munkásságának jellegzetes modorát. De ő nem akarat nélküli rabszolgája szenvedélyességének, hanem ura annak, és arra használja föl, amire ő akarja. S ő csak egyet akar: Istennek és az embereknek szolgálni avégre, hogy a világ megteljesedjék az Isten dicsőségével.
Ha nem könnyű is egy ilyen bonyolult és mégis egységes jellemről képet alkotni magunknak, – mégis minden más kép ellentmond a tényeknek.
JEGYZETEK.
(198) Erl. Op. ex. lat. 10,167. skk.
(199) Erl. 18,313.
(200) Erl. O. v. a. 1,321; Erl. 37,411.
(201) Erl. 50,125.
(202) Erl. 53,120. sk.
(203) Erl. 27,189.
(204) Erl. 50,127.
(205) Vitae quatuor reformatorum. 4. l.
(206) End. 2,328.
(207) Erl. 48,364. sk.
(208) Erl. 48,342. sk. Vö. End. 9,76. is.
(209) Erl. 28,148. sk.
(210) Erl. 28,178.
(211) Erl. 25,38. sk.
(212) Erl. 54, 225.
(213) Erl. 20,II.546. skk. Vö. Kroker, 614. sk.
(214) Erl. 58,396. sk.
(215) End. 13,300.
(216) Erl. 25,129. skk.
(217) End. 2,463.
(218) End. 3,93; 2,329; Erl. 53,162.
(219) Hausrath, Luthers Leben I. x. l.
(220) A részletes bizonyítást a weimari kiadásban, 20. kötet, 41. skk. 285. skk. szolgáltattam.
(221) Erl. 7,53.
(222) Erl. 25,127. sk.
(223) Kroker. 133. sz.
(224) De Wette 6,401.
(225) Erl. 53,107.
(226) Erl. 53,123.
(227) Erl. 53,339.341.
(228) Erl. 53,426.
(229) Lauterbach, Tagebuch, 167. l. Vö. Erl. 28,317; Erl. O. v. a. 4,26.
(230) Erl. 25,128.
(231) Erl. O. v. a. 1,21. Luther u. Emser, Flugschriften aus der Reformationszeit, IX. 31. l.
(232) Erl. 53,327.388.
(233) End. 4,320.
(234) Erl. 53,123.
(235) Erl. 28,205. skk.
(236) Erl. 7,51.53.55.
(237) Erl.. O. v. a. 4,219.
(238) End. 1,173.208. skk.
(239) Erl. O. v. a. 5,401.
(240) Erl. 30,3.
(241) Erl. 15,179. skk.
(242) Erl. 27,222.
(243) Erl. O. v. a. 5,290. skk.
(244) Erl. 45,214. skk.