SINAY MIKLÓS

2. Magyarország reformációjának története a mohácsi vész előtt.

Találtatnak a mi hitsorsosaink között olyanok, akik abban a véleményben vannak, hogy a protestánsok egyházai eredetüket és kezdetüket Magyarországon a cseh testvérektől vették, akiket valdenseknek, táboritáknak és picardoknak is neveztek. Így gondolja nevezetesen Szatmárnémeti Mihály (1) "Vasárnapi beszédei" előszavának 15. §-ában. Ami ezt a véleményt illeti, bizonyos ugyan, hogy az igazság régi bizonyságtevőinek, akik felszólaltak a pápaság ellen, ezelőtt a XI. és XIII. századokban, töredéke fennmaradt Cseh-, Morvaországban, a magyar királyság szomszédos tartományaiban, akiket valdenseknek, táboritáknak, picardoknak és cseh testvéreknek neveztek, s bizonyos emellett az is, hogy ezekben megvolt a buzgóság az evangéliumi tudománynak, melyet ők vallottak, Magyarországban való terjesztésére is. E célból a XVI. század elején az Isten igéjének terjesztése végett nemcsak titkos missziókat küldtek egypárszor Magyar-

(1) Teljes címe: A négy evangélisták szerint való Dominica. 1615. Megvan a debreceni könyvtárban.

147

országba, hanem hitüknek vallástételét is, melyről észrevették, hogy rossz hírbe hozták és elforgatták, átküldték Budára II. Ulászlóhoz éppen azon a napon, mikor fia, II. Lajos született 1506. július 1-jén; majd ugyancsak megküldték neki egy másik hitvallástételüket is, mely tudományuk cikkelyeit bővebben adta elő. Mikor pedig a királyhoz küldött két levelében együtt eme hitvallásaikat valami Augustinus, olmützi kanonok kisebbíteni igyekezett, azoknak védőiratát is kiadták a valdensek vagy cseh testvérek 1508-ban Augustinus Doktor ama két levele ellen, s ez aztán tudományuk igazságát és erkölcseik feddhetetlenségét teljesen napfényre hozta.

Semmiképpen nem állítható az, hogy Magyarországon a valdenseknek, a cseh reformátoroknak eme törekvesei folytán lett volna református egyház, mert a magyar egyház sokkal erősebben állott a római pápa őrizete alatt, mintsem hogy ezek az emberkék, bár az igaz tudomány követői voltak, de a Szentírásnak mélyebb ismeretével és magyarázásával nem minden tekintetben felszerelve, és a köznép sokféle előítéletétől lenyűgöztetve, azt arról a helyről ledönthették volna.

Az igazi dicséret és dicsőség tehát, a nyugati egyház reformálását illetőleg úgy gondoskodván a legfőbb Gondviselés, főképpen két kiváló férfiú számára tartatott fenn: Zwingli J. Ulrik, zürichi pap és kanonoknak Svájcban és Luther Mártonnak, a teológia doktora és tanárának a szász wittenbergi egyetemen, akik, mivel a keleti nyelvek tanulmányozása által a Szentírás igazi értelmére eljutottak és az igazság közlésére és terjesztésére isteni ajándékképen más kiváló adományokkal is fel valának ékesítve, a rég óhajtott munkát mindkettő a maga hazájában, részint élőszóval, részint világ elé bocsátott írásaival véghez vitte. És ennek a dolognak a híre Magyarországon és Erdélyben is gyorsan elterjedt, és mind az egyházi, mind a világi renden levők közül sokakat hihetetlen módon megszállott annak a kutatásnak vágya, hogy mi az igazság ezeknek tudományában? S midőn ezt sokán megtették, az

148

isteni kegyelemtől megvilágosíttatva, megismerték a mennyei igazságot.

De hogy ez mikor és mily renddel történt Magyarországon és Erdélyben, most már, az évek sorrendjét megtartva, jön előadásra.

1517-ben X. Leó római pápa idejében, mikor a pápai bűnbocsátó leveleket botrányos nyerészkedéssel adta és árulta a szász Wittemberg szomszédságában Tetzel János dominikánus szerzetes, Luther Márton a bűnbocsátó levelek hatályáról október 31-én az akadémiai templom ajtajára kiszögezett 90 tételével (1) a pápai bűnbocsátó levelekről való tant bírálat alá vette, és világosan kimutatta, hogy azoknak semmi alapjuk sincs. E tény folytán a dominikánus szerzetesek Luther által sértve érezvén magukat, versenyezve igyekeztek tételeit megcáfolni. Ezt tették: maga Tetzel János, a bűnbocsátó levelek szállítója és árusítója, azonkívül a római Prierius Sylvester, és végül a kölni Hogostratus Jakab, mindnyájan dominikánusok; de törekvésüknek Luther igen könnyen ellentállott tételeinek bizonyításával és tudós, szerény megokolásával 1518-ban. Folyt az ellenségeskedés 1519-ben is, mikor Eck János, (prokancelláriusa az ingolstadti egyetemnek, s kiváló barátja a dominikánus szerzeteseknek) és Luther Márton között nyilvános vitatkozás tartatott Lipcsében, amelyen különösen a római egyház primátusa felett folyt a vita a felek között, segítségére lévén Luthernek, már kollégája, a jelenlevő Melanchton Fülöp, akit Bölcs Frigyes szász választó fejedelem az előző évben hívott meg a sváb földről a wittembergi egyetemre a görög tudományok tanítására. Luthernek a bűnbocsátó levelek feletti vita folyamán keletkezett iratait, melyeket Wittembergben szorgalmasan kinyomattak és kiadtak, a kereskedők és könyvárusok szabadon hozták be és adták el Magyarországon és Erdélyben, sőt úgy látszik, hogy a magyar nemzet különös jóindulattal és helyes-

(1) Így van a csonka példányban is, 95 tétel helyett.

149

léssel fogadta azokat, nemcsak azért, mert a pápai bűnbocsátó leveleknek szomorú következményeit megérezték három évvel azelőtt a főpapoknak és főnemeseknek a keresztes parasztok által szándékolt kiűzésében, hanem különösen azért, mert a Szentírás megvilágosítására a keresztyén tudománynak éppen ez a része volt a legjobb homályoszlató és világosító. Valóban a pápai bűnbocsátó leveleket sikerült kellő határok közé szorítani és korlátolni. Bátran állítható tehát, hogy a magyarok és erdélyiek közül mindazok, kik Korvin Mátyás alatt kiképezve a jobb tudományokat valamennyire megízlelték, a bűnbocsátó leveleket nyíltan tárgyaló Luther Mártont szívesen és helyesléssel hallgatták. És ezek közé sorozom azt, aki Magyarország összes mágnásai, sőt a római egyház összes püspökei közül legelsőbben pártolta Luthert pusztán csak az ő írásainak olvasgatása folytán, tudniillik Thurzó János boroszlói püspök Sziléziában.

Ez a tudós férfiú és Rotterdami Erasmusnak, valamint az összes tudományoknak igen nagy pártfogója, nemcsak levelével tisztelte meg Luthert és Melanchtont, és nemcsak dicséretével buzdította őket a megkezdett tudományok terjesztésére, hanem az ő legmeghittebb emberei közül egyet, tudniillik Sleupnert, (*) egy igen tiszteletre méltó férfiút kiküldött hozzájuk Wittembergbe, hogy ott előadásaikból és a velük való érintkezés által minél gazdagabb gyarapodást vegyen. Megvan Luthernek és Melanchtonnak ehhez az igen tudós és feddhetetlen kegyességű férfiúhoz 1520. július 20-án kelt válaszlevele, de úgy látszik, nem kaphatta már meg, mert, mint mondják, ugyanez év augusztus 2-án meghalt a püspök. Bármiképpen van is ez a dolog, Luther mégis megdicsérte ezt az evangéliumi hitben állhatatos, meghalt püspököt. (Lásd Scultetus Ábrahám (1) Ann. Ev. R. Decas I. 59. lap.)

(*) A csonka példányban: Slaimer (NF)

(1) Scultetus Ábrahám említett művébe, mely a XVII. század elején jelent meg, felvett egy kis részt a magyar egyháztörténetből is. Heidelberg. 1618. Csak 1 decas jelent meg.

150

De mennyire megváltozott a dolgok képe, mikor X. Leó, római pápa, kiadott bulláiban 1520. június 15-én először Luthernek a bűnbocsátó levelekről való tudományát kárhoztatta, majd 1521. január 4-én Rómában magát Luthert is eretneknek nyilvánította. Ebben az időben Luther hozzáfogott a pápai tudomány más cikkelyeinek megvizsgálásához is, és 1520-ban "Az egyház babiloni fogságáról" kiadott művében kimutatta, hogy különösen a sákramentomi tanba micsoda tévelygések csúsztak be. A következő évben pedig a "Szerzetesi fogadalmakról" értekezvén, bebizonyította, hogy azokat újra kell dolgozni, és hogy a szerzetesi élet elhagyható. Csakhamar követte ezt Pál Galatákhoz írt levelének kommentárja, amelyben a római egyház többi tévelygéseit fedezte fel és utasította vissza.

Mindezek Magyarországba és Erdélybe behozatván, azonnal felmerül a kérdés: Mármost melyiknek kedveztek és melyikhez vonzódtak s ilyen körülmények között kinek a pártjára állottak a magyarok? Itt lehetetlen be nem vallani, hogy gondolkozásuk és vallásos érzésük szerint pártokra szakadtak és oszlottak a magyarok. Mert tudva van, hogy a király a püspökkel a római egyház pápájához csatlakozott. A főnemesség pedig az egyházi rend válogatott férfiaival és a magyar nép nagyobb részével Luther véleményéből kiindulva az evangéliumhoz szegődött, és abban a nézetben volt, hogy a római egyházat a tévelygésektől, babonáktól és az idők folyamán abba jogtalanul bevitt más különféle haszontalanságoktól meg kell tisztítani és az ősi egyszerűségre és tisztaságra kell visszavinni. Hogy pedig a magyar nép csakugyan ebben a felfogásban volt, megtetszik abból, hogy 1522-től fogva a szülők fiaikat és a gyülekezetek a maguk alumnusait a wittembergi akadémiára kezdték küldeni, hogy a tisztább tudományt ott magának Luthernek és Melanchtonnak a szájából minél jobban megérthessék. Ezek között első volt Jőcsei Czirjáki Márton, amint ez a wittembergi anyakönyv aláírásából kitűnik, nem pedig

151

Lőcsei Czirjáki Márton, ahogy némelyek tévesen gondolják. (1)

Hogy pedig lelkük érzéséhez képest mindkét részről mit csináltak, milyen változásokat és eredményt okoztak: részletesebben le fogjuk írni.

II. Lajos, Magyarország ifjú királya, aki 15-ödik esztendejében járt, akkor, amidőn a Luthert kárhoztató pápai bulla Magyarországra eljutott, idegenkedéssel viselkedett a mozgalom iránt, sokkal inkább, mint amennyire ebben az ügyben helyeselhetŐ. Ő 1521-ben ausztriai Máriát, V. Károly császárnak és Ferdinánd ausztriai hercegnek nőtestvérét Bécsből Magyarországba hozta feleségül, és vele menyegzőjét nagy örömünnepségek között megtartotta; de ezt a lakodalmi örömöt megzavarta az az igen szomorú hír, hogy az ország határán a legerősebb várat, Belgrádot Szolimán török császár ostrommal bevette. Mindamellett Ő Prágába, Csehországba vette útját feleségével együtt megkoronáztatása végett, s ennek megtörténte után a vallási ügyek elintézéséhez fogott. Szalkay László, akkor váci püspök tanácsára, kinek tanácsával, hogy szívesen élt a király, előadja Istvánfy, – a régi valdensek sarjadékából maradt cseh táboritáknak Prágából való kiűzésével töltötte idejét, s onnan levelet és követeket küldött Bölcs Frigyeshez, mivel a keresztyén fejedelem kötelessége ellenére, már a császártól is eretneknek nyilvánított Luthert pártfogolta Wittembergben saját birtokán. A szász választó nem akart vele veszekedni, s elégnek tartotta azt felelni, hogy ő birtokain semmiféle eretnekséget nem ápol és nem pártfogol.

A Prágából Magyarországba visszatérő II. Lajos út közben is szakított időt a lutheránusok zaklatására. Mert mikor Morvaországba, Olmützbe, Thurzó Szaniszló püspökhöz érkezett, s megtudta, hogy a salzburgi Speratus Pál,

(1) E kérdésre vonatkozólag a különböző nézeteket ld. Bartholomaeides L.: Memoriae Ungarorum. Pest. 1817. 2-3. o. Ma már kétségtelen, hogy Czirjáki Márton Lőcséről való volt. Ld. egyebek közt Révész I.: Dévai Bíró Mátyás életrajza.

152

aki a bécsi egyetemről nemrégen az evangélium ékesen való hirdetése miatt űzetett el, az Olmützcel szomszédos Iglauba jött, s hogy ott is hirdeti az evangéliumot, elfogatta és bilincsekbe verve maga elébe vitette, míg végre könyveitől és írásaitól megfosztva, azzal a feltétellel bocsátotta el, hogy az evangélium hirdetésével és a régi vallás megváltoztatásával jövőre felhagy. Hogy pedig akkor hogyan és kik hurcolták el ezt a Speratust a király parancsára, érdemes őt magát meghallgatni. Ő ugyanis 1522-ben Bécsben előadott szentbeszédének bizonyításában és megokolásában a 11-edik cikkelynél így panaszkodik a bécsi akadémia doktorai ellen: "Ha tehát – úgymond – Magyarországba és Morvába tudtatok követeket és levelet küldeni beárulás végett mindaddig, míg végre mészárszékre juttattatok, küldjetek most Budára is, ott megtaláljátok beszédem példányát, amit tőlem, más könyveimmel együtt, mihelyt elfogattam, a királyi felség rendeletére elvettek, ahol is szavaimat így fogjátok találni." "A váci főtisztelendő Sepeho, (*)azonfelül Dán László (*)jól tudja, hol van az a beszéd." Ez a főtisztelendő váci Sepeho, akit Speratus Pál említ, kétségkívül azonos Szalkay László váci püspökkel, akiről már föntebb, Istvánfy történetéből kimutattuk, hogy ebben az útjában kísérője volt a királynak, s hogy őt tanácsadásáért szerfelett szerette a király. Végre is volt valami oka nevének megváltoztatására. A másik pedig, aki Speratus Pált kifosztotta, volt Dán László, előkelő bárók sarjából származott lovagrendű férfiú.

A régi vallás iránti vakbuzgóság eme jeleinek kimutatásával tért vissza II. Lajos 1523-ban Magyarországba, amikor, midőn tavasz jöttével Szent György napjára országgyűlést hirdetett Budára az előkelőknek, akik, különösen az egyháziak, a király vakbuzgóságának nyilvánulását a maguk javára használták fel, ezt a Jézus Krisztus evangéliumával ellenkező törvénycikket alkották (54. szakasz): "Minden lutheránust, azoknak pártfogóit és a pártjukhoz csatlakozókat mint nyilvános eretnekeket

(*) A csonka példányban: Schepkó és Pán Laczkó. (NF)

153

a szentséges Szűz Mária ellenségeit, Ő Felsége, fej és minden jószágaik elvesztésével büntetni méltóztassék!"

Hogy ennek a kegyetlen, embertelen és Jézus Krisztus evangéliumának szellemével ellenkező törvénvnek ki volt a fő tanácslója és pártolója: könnyen kitalálható. Mert bár Szathmári Györgyre, az esztergomi püspökre, meg a római pápa legátusára tartozott – amint mondják, régi szokás szerint – az effajta törekvésnek sürgetése és elintézése: mégis, úgy látszik, hogy heves és erőszakos vakbuzgóságával megelőzte őket Szalkay László, ebben az időben már egri püspök. Mert hozzá, mintegy ennek az egész akciónak fő szerzőjéhez VII. Kelemen pápa a következő év szeptember 18-án kelt levelében e szavakat intézi: "Tisztelendő Testvér! Nagyon jól tudjuk, milyen nagy munkát fejtettél ki az istentelen és már ide is becsúszott lutheránus szekta ellenében." (Megvan ez Reinaldnál: Annales 1524. évről.)

Azonkívül annak a csak most említett törvénynek értelmét illetőleg éppen nem árt nyomozni, hogy Magyarországon kik voltak hát tulajdonképpen azok a lutheránusok és az ő pártfogóik és pártjukhoz csatlakozók, akik e törvénycikk szavai szerint fej és minden jószágaik elvesztésével voltak büntetendők?

Azokat részint magában Buda várában és városában, a király székhelyén, részint ezenkívül az ország különböző vidékein fedezhetjük föl. Budán az első, akire e törvény irányult és végrehajtásra is került, úgy látszik, egy János nevű budai könyvkereskedő volt, akiről Luther Márton Hausman Miklóshoz 1524. november 17-én kelt levelében ír, midőn a Bécsben büntetéssel sújtott Tauber Gáspárról tesz említést e szavakkal: "Azt hiszem, tudod Tauber Gáspárnak, az új bécsi mártírnak történetét, akiről azt írják, hogy feje levágatván, tűzben égettetett meg az Isten igéjéért. Ugyanez történt Magyarországban, Budán egy János nevű könyvárussal, aki szintén, körülrakatván könyveivel, megégettetett, s a legnagyobb bátorsággal szenvedett halált az Úrért!"

154

Nem sok híja volt, hogy Grynaeus Simont is hasonló sors nem érte, ki a budai egyetemen tanár és a Korvin Mátyás által a budai várban alapított könvyvtárnak felügyelője volt, akiről hogy miket ad elő kortársa és életrajzírója Pantaleon Henrik a "Németországban a tudományukról és műveltségükről híres férfiak életrajzában" (II. rész, 211. lapon), érdemesek és tanulságosak a meghallgatásra. Azt mondja többek között, hogy miután Grynaeus hazájában, Svábországban ifjúkori tanulmányait bevégezte Ausztriába, Bécsbe ment, és ott a szabad művészetek tanítójává választották, majd ugyanabban az iskolában a görög nyelv tanárává tették, s ezt a tisztét nagy dicsérettel végezte, sőt az orvostudományt és a szent teológiát is, mely neki igen kedvenc tárgya volt, előadta. Midőn tehát az evangéliumi tudományt megértette, azt elfogadta és bátran védelmezte ellenségei ellen, úgyhogy emiatt sok veszedelembe került, amikből az Isten őt mégis csodálatosan megszabadítá. Legjobban kiviláglott pedig ez Budán, ahol néhány évig igazgatója volt az iskolának, mert hiszen a szerzetesek bevádolására itt börtönözték be, és csak nehány főnemes közbenjárása folytán szabadult ki. Innen aztán elment Wittembergbe, és különféle tárgyakról értekezett Lutherrel és Melanchtonnal; azután visszatérve hazájába, Lajos fejedelem Heidelberghe hívta meg a görög nyelv tanárául 1523-ban; itt aztán nagy szerencsével tanított, és amennyire csak tehette, elősegítette az evangéliumi vallást." Pantaleon eme bizonyságából világosan látható, hogy Grynaeus Simont az evangéliumi tudomány vallásáért vádolták be a szerzetesek, s hogy azért vetették börtönbe, honnan csak néhány főnemes közbenjárása folytán szabadult ki, s ekkor elhagyva Magyarországot, Wittembergbe ment barátaihoz, név szerint a vele jó barátságban levő Melanchtonhoz, 1523 vége felé; majd innen először Heidelbergbe, 1529-ben pedig Bázelbe hívták meg a görög nyelv tanárául. Könnyű ezekből fogalmat alkotni arról, hogy milyen nagy kárt okozott Magyarország irodalmának az a vakmerő, szerze-

155

tesi vakbuzgóság, aminek következtében Grynaeus Simont, aki különben a görög irodalomban és a régi bölcselők ismeretében olyan jártassággal bírt, hogy hozzá hasonló alig volt a földkerekségén, Korvin Mátyás könyvtárából, amely éppen effajta könyvekben szerfelett bővölködött, és egész Magyarországból kitaszították és kiűzték.

Úgy látszik, hasonló vihar dühöngött a származására nézve német Kordátus Konrád ellen, ki II. Lajos és Mária királyné alatt budai szónok volt, s akiről Manlius a Collectaneájában, Coelichius András a 64. zsoltárhor írt Kommentárjárban és Burius János (1) Micae E. Hist. c. munkájában előadják, hogyan mennydörgött az udvar és Buda városának romlott erkölcsei és zabolátlan élete ellen!

Mivel pedig a legközelebbi években Magyarországon kívül Németországban Zwickauban vagy Stendáliában, a régi Brandenburgban szónoki tisztséget viselt ez a Kordatus Konrád és egy másik tudós férfiú, nevezetesen; lőcsei Henkel János lett Mária királyné szónoka; ebből több, mint valószínű, hogy őt is, mint Grynaeus Simont, az evangéliumi tudomány vallása miatt űzték el Budáról és az országból 1523-ban.

Annak a megismerésére pedig, hogy az udvaron és Buda városán kívül, az ország különböző vidékein kik voltak a lutheránusok és pártfogóik, akikre az említett törvény vonatkozik, kiváló hely van Nadányi János (2) "Florus Hungaricus" c. műve 207. lapján, az 1525. évre vonatkozólag. "Keletkeztek – úgymond – protestánsok is, midőn ugyanis széltiben olvasták Luther könyveit, amelyekben néha hevesebben is támad a pápa ellen, sokan megrémülve önként megtagadták a pápai trónt. Ezek ellen súlyos ítéleteket hoztak, hogy különbség nélkül,

(1) Burius Micaeit Sinay kéziratban olvasta. Adatgyűjteménye között most is megvan a mű V. és VI. része. Nyomtatásban 1864-ben jelent csak meg Pozsonyban.

(2) Nadányi I. Florus Hungaricusa 1663-ban Amsterdamban jelent meg. Megvan a debreceni könyvtárban.

156

bár nem egyenlőképpen bűnösök is, de a gonosz faj iránti gyűlöletből mindenütt elfogandók és tűzzel megégetendők. Ám hiába, mert a Bodrognál a Perényiek, a Körösnél a Nadányiak, első pártfogói az evangéliumnak, bátran védték a protestánsokat, s mind nagyobb veszedelem fenyegetett, amerre csak terjedt e tudomány."

Az újjászületett evangélium első pártfogói a Perényiek közül való volt: Perényi Péter gróf is, az előkelő származású főúr, akinek atyja, Perényi Imre sok éven át Magyarország nádora volt, s akit I. Miksa császar "Siklósi vezér" címmel tüntetett ki. (Magát a diplomát kiadta Wagner Károly in Analectis Scepusii stb. II. rész 134. lap. (1)

Ennek a Perényi Péternek igen nagy birtokai voltak, és atyjától örökségképpen maradt roppant nagy kincsei, azonkívül, hogy Abaújvár megyének örökös főispánja volt. Ugyancsak örökös joggal bírta Zemplén megye helységeit és főbb városait, mint Terebest, Sátoraljaújhelyt. De hatalma alá tartozott a túl a dunai Magyarországon, a Dráva folyó mellékein Valkóvár és Siklós vidéke is, a hozzájuk tartozó várakkal együtt. Ez tehát az a híres és igazán nagyságos férfiú, akiről Istvánfy Miklós történetíró azt állítja, hogy ő volt az első a magyarok között, aki kedvezett a lutheránizmusnak, s hogy ő volt annak az országba történt behozatalának szerző oka, székhelyén, főleg Sátoraljaújhelyen.

Ugyanis az evangéliumi tudománynak lelki szemeire eső első sugarait észrevette, ezekre irányítván munkáit, Szilvási Mihály, a sátoraljaújhelyi egyház pásztora, ki azt az egyházat jókor, már 1521 körül reformálni kezdte. Nincs ugyan semmi akadálya annak, hogy eleve elhiggyük, miszerint Szilvási Mihály, aki Perényi Péternek udvari papja volt, mozdította elő azt a megkezdett jó dolgot, s hogy ő kezdte ezt a főurat megismertetni az evangéliumi hit elemeivel, és oltotta azt belé, mind mikor Siklóson, Baranyában, mind pedig mikor Terebesen, Újhelyen és

(1) Wagner K. Analecta Scepusia Sacra et Profana.

157

másutt, birtokain forgolódott: ám mindezekről bizonyságot nyújtanak egybevetés folytán a hazai írók, akik először húzták meg a magyarországi reformáció történetének alapvonalait, névszerint Gönczi György (1) a Félegyházi Tamás debreceni pásztor által magyar nyelvre fordított Újszövetségéhez írt előszavában, Geleianus névtelen, akit Pesti Gáspárnak tartanak, (2) Laskói Monedolatus Péter "A reformáció keletkezéséről és terjedéséről" c. munkájában és végül Szatmárnémeti Mihály (3) "Vasárnapi beszédek" című műve előszavában.

Mi tehát a lutheránizmus első pártolójának és főpatrónusának Magyarországon Perényi Péter grófot tartjuk, aki roppant kiterjedésű birtokain a Bodrog mellékein, azután Baranyában, a Dráva folyó mellett védelmezte és pártfogolta az evangéliumi igazság követőt, s az abban buzgólkodókat.

A másik, aki ebben az időben szintén pártolta a lutheranizmust hazánkban, volt Nadányi István, az igen előkelő családból származott férfiú, akinek különösen Békés megyében, azután a Maros és Körös folyók vidékein voltak roppant nagy birtokai és Gyulán, majd Békésen, e vidék nevezetes városaiban tartotta székhelyét, s már jókor megengedte, hogy Gálszécsi István iskolamester e vidékek egyházaiba és iskoláiba belecsepegtesse az

(1) Új testamentom. Debrecen. 1586. Megvan a debreceni könyvtárban.

(2) Geleji Katona István Praeconium Evangelicum c. latin egyházi beszédeinek (1638 és 1640) PraefatióP)-jába egy érdekes régi kéziratot szőtt bele. Ezt a kéziratot, amint mondja, kevéssel előbb egy kegyes és tudós férfiúnak a könyvtárában véletlenül találta meg (in quod nuperime in Bibliotheca pii cuiusdam ac docti viri forte fortuna incidi). A kézirat címe: Modus et tempus reformationis relligionis apud Hungaros. Ezt az iratot idézi Sinay több helyen Anonymus Geleianus (Geleji Névtelenje) névvel. Budai nem Pesti Gáspárnak, hanem Gábornak tartja. Ld. Magyarország históriája a mohácsi veszedelemtől. 103. o. Ford.

(3) Salamon Hungaricus vel de Matthiae Corvini... dictis et factis libellus. Kassa. 1611.

158

evangéliumi tudományt, hogy a hazai írók összevetéséből ez is kitűnik. Hogy pedig annak a szomorú budai végézésnek idején Gálszécsi István az említett iskolákban és egyházakban a tisztább tudományt már csakugyan elhintette, abból is bizonyos, hogy Szegedi Kiss István, aki később az evangéliumi tudomány kiváló terjesztője és megalapítója lőn Magyarországon, ifjúkorában, ez idő tájt már a gyulai iskolában vetette meg alapját tudományának, és itt fogadta be az evangéliumi tudomány magvait, ahogy ez Skaricza Máténak "Szegedi Kis István életrajzából" a legvilágosabban kivehető. Emlékszem, hogy valamelyik történetíró hátrahagyta a történelemnek azt is, hogy Gyula, Békés megye legfontosabb vára Brandenburgi György őrgróf tulajdonát képezte, aki II. Lajosnak gyermekkorában gyámja volt és ott is lakott, amíg Magyarországon a gyámság tisztét teljesítette. Mivel pedig másfelől tudva van, hogy ez az előkelő férfiú jókor, már a reformáció hajnalán kedvezett az evangéliumi tudománynak s azt serényen védelmezte, és hogy nem távozott el addig Magyarországból, míg II. Lajos király megházasodván, jogaiba nem lépett, ami pedig 1522-ben történt: ezekből bizonyos dolog, hogy a gyulai egyház és iskola reformációjának kezdetét előbbre lehet s kell tennünk, mint a Nadányi István alatti 1523-ik esztendő.

Többről, akik a lutheránusok ellen 1523-ban hozott törvényre indítóokot és alkalmat szolgáltattak, – kivévén az erdélyi szászokat, kikről külön helyen fogunk tárgyalni, – biztos adataink nincsenek, úgy hogy, tehát azok, akiket Debreceni Ember Pál (1) említ Históriája 58. lapján az 1523. évnél, továbbá Párizpápai (2) Rudus Redivivuma magyar fordításában, minők Kopácsi István és Siklósi Mihály, sárospataki és sátoraljaújhelyi papok, azután Huszár Gál és Radány Péter (Balázs) debreceni papok s az ő párt-

(1) Lampe: Hist. Ecc. Ref. in Hungaria et Transylvania Trajecti ad Rhenum. 1728.
(2) Rudus Redivivum. Cibinii. 1685.

159

fogójuk, Török István; azután Ozorai Imre békési pap és végül Kálmán Márton (1) munkácsi pap és pártfogója Petrovics Péter – tévesen vannak téve az említett esztendőre, mert közülük többen jóval későbbi években léptek fel, ahogy róluk – sorra vevén őket – egyenként kimutatható.

A törvényben vádul azt hozzák fel ellenük, hogy "nyilvános eretnekek és a szentséges Szűz Máriának ellenségei." E szavak azonban a pápai egyházjog értelme szerint, nem pedig grammatikailag értendők, minthogy a pápai egyházjog eretneknek tart mindenkit, aki a mindenkori római egyháztól legkevésbé is eltérő véleményen van. Továbbá Szűz Máriának és minden szent ellenségeinek tartja mindazokat, akik őket segítségül nem hívják, sem bizodalmukat beléjük nem helyezik. Mivel pedig azok az evangélikusok, akik Magyarországban valának, Luthernek a felfogását tették magukévá, egyáltalán nem csudálkozhatunk azon, hogy azok az egyházi férfiak, akik – mint fentebb láttuk – más népeknél jobban és különösebben csatlakoztak a pápákhoz mint fejükhöz, és ragaszkodtak Szűz Mária tiszteletéhez – ezeket a lutheránusokat nyilvános eretnekeknek és Szűz Mária ellenségeinek nyilvánították.

De ezeken a lutheránusokon kívül találunk még egy kiváló pártfogót ebben az időben Budán, magában a királyi várban Rotterdami Erasmus egy nyilatkozata alapján, aki londoni kiadású XX. könyv, 56. levelében Antónius János kassai orvoshoz ezeket írja: (2) "Azt a könyvet, melyet a te kívánságodra a kincstárnoknak ajánlottam, Károlyomtól elküldtem Innsbruckba, s tudom, onnen átvitték Budára levelemmel együtt. Elhozta ide a hír szellője, hegy azok a végzetes forrongások oda is eljutottak a kincstárnoknak nagy kárára és veszedelmére. Ami, ha igaz, végtelenül sajnálom, hogy ez a derék férfiú mél-

(1) A csonka példányban helyesen Kálmáncsehi van.
(2) Ez a levél a csonka példányban hiányzik.

160

tatlanságokat szenved, hogy főpártfogód szerencsétlensége reád is kiterjed, és hogy ez az én ajánlásom csak annyi kedvességgel bír, mint a gyászban a muzsika." E szavakkal elég meggyőzően bizonyítja, hogy Magyarország kincstárnoka a lutheranizmus vallásáért és pártfogása miatt jutott bajba és veszedelembe. De azt kérdezhetné valaki, ki volt hát név szerint az a kincstárnok, akit Rotterdami Erasmus említ? Ezt megmondja nekünk Brodarich István, (1) Magyarország kancellárja, aki a mohácsi vész történetében elősorolja, hogy e vész előtti két-három esztendőben kik voltak a főbb tisztségekre és hivatalokra emelve Magyarországon. Ugyanis Bonfinius történetéhez (2) a Sambucustól hozzácsatolt toldalék 788. lapján így ír: "a kincstárnoki tisztséget Thurzó Elek viselte, sokak véleménye szerint igen gazdag ember, és ebben a tisztségben már azelőtt is forgolódott." De magától Erasmustól is megtudhatjuk e kiváló férfiú nevét. Megvan ugyanis az a levél, melyben Plutarchos két munkácskáját "de cohibenda iracundia et de curiositate" Thurzó Eleknek, Magyarország felséges királya kincstárnokának, e kiváló férfiúnak ajánlotta, és hozzáírta 1525. május 1-jén. Minthogy pedig Erasmus e levélben Antonius János kassai orvosról és Thurzó Elek erényeiről néhány kiváló dolgot említ, nem mulaszthatjuk el, hogy abból egy részletet elő ne adjunk. A többek között tehát így beszél: "Hogy ezt a követséget hozzád, kiváló férfiú! ne restelljem elfogadni, arra kiválóképpen ösztönzött engem kassai Antal János, ez a feddhetetlen, tiszta erkölcsű férfiú. Ő nekem, mikor itt volt, említette, hogy mily nagy hírben áll a te szellemednek kedvessége a kormányzó és a tudományok művelői előtt, továbbá hogy mily nagy kegyben vagy Magyarország hírneves királya előtt, s mily nagy a te tekintélyed a magyaroknál. Mit írjak többet?

(1) Broderik I. Narratio de Clade Mohatsiensi. Strassburg. 1668.
(2) Bonfinius művének a címe: Antonii Bonfinii Rerum Hungaricarum Decades IV. Appendicibus aliquot etc. Bázel. 1568.

161

Rávett erre a követségre, hogy az sem reám, sem a tudományra nem fog balul kiütni. Ennélfogva én a tudomány érdekében jövő követ, magából a tudományból hozom neked ajándékul Plutarchos két könyvét. Bárcsak oly ékesen beszélnének ezek a latin füleknek, mind eddig a görögben jártasoknak görögül beszéltek. Ennyi elég Thurzó Elekről, aki az evangéliumnak Magyarországon már 1525-ben, és pedig magában a budai várban és a királyi udvarban pártfogója volt, de akiről népünknek eddig nem igen adtak elő semmit.

Tehát ezekre a lutheránusokra és pártfogóikra, mint eretnekekre, mondták ki a törvényben a fej- és jószágvesztést büntetésül, mely törvény jóllehet megegyezett az egyházjognak az eretnekekről szóló 4. és 5. cikkelyével, de mégis annyira embertelen és kegyetlen, hogy tőle maga a természet is visszaborzad! Tessék csak megnézni, hogy az egyháziak, mint annak főszerzői ellen milyen panaszokra szolgáltatott az okot az országban! És Magyarország protestánsirtó egyházi férfiai ezeket a törvényeket, valamint a wormsi birodalmi gyűlésen Luther, az ő és követői és pártfogói ellen V. Károly császár által hozatott hasonló kegyetlenségű és embertelen császári törvényt, végül I. Zsigmond lengyel királynak ugyancsak Luther ellen intézett kiadványát elővették, és az általuk hozott törvény szigorát és kegyetlen voltát mentegetni iparkodtak. Ilyen céllal adott ki az egyháziak közül valaki egy iratot, a következő címmel: "Critius András premyzli püspök levele Zsigmond, Lengyelország királyához, továbbá Lengyelország királyának Luther ellen kiadott rendeletére pannoniai Bácsi Ferenc előszavával írt levél Szalkay László püspökböz 1524-ben." Ez a könyv braunschweigi és lüneburgi őrgróf, Rudolf Ágost házi könyvtárában, még 1691-ben megvolt. (Lásd: Luthernek és társainak kéziratai II. kötet, 121. lap.)

Jóllehet így törekedtek mentegetni és jogosnak tüntetni föl a törvényt Magyarországon az egyháziak, mégis hiába fáradoztak. Mert a pápai egyházjog ez időbeli ren-

162

deleteinek kegyetlenségét és igazságtalanságát, valamint a római egyház legtöbb hitcikkének, a Szentírásból nyilvánvalóvá lett hazug, hamis voltát az igazság kedvelői a maguk meggyőzésére kifejtették és kimutatták. És jóllehet ezek így vannak, mindamellett II. Lajos, az ifjú fejedelem, amin csudálkozunk, buzgón és kegyetlenül hajtotta végre e törvényt. Mert a királyság összes megyéihez, szabad és királyi városaihoz küldött rendeletében meghagyta: "Senki ne kövesse Luthert, ne kedvezzen annak, hitfeleinek, ne tartsa dogmáit, könyveit és hagyományait fejének és minden jószágai elvesztésének terhe alatt," – ahogy ezt maga II. Lajos mondja a Sáros megyében levő Bártfa városához 1525 elején küldött rendeletében.

A királynak a kihirdetett törvény végrehajtásában tanúsított buzgóságával nem lévén megelégedve, a püspökök és egyháziak, másképpen igyekeztek az említett törvényt végrehajtani. Valósággal vadásztak a lutheránusokra, azután büntették őket. A káptalanbeli főpapság türelmetlen vakbuzgóságának egy ilyen példáját mutatja Palóczi és Lomniczi Horváth János, szepesi prépost, aki Lengyelország és Szilézia határain volt őrállója a pápának, s aki 1524. augusztus 20-án, szokott tartózkodási helyéről, a Szepesi Szent Márton hegyről, szepesi összes joghatósága alá tartozókhoz, a lutheránusok ellen nyomozó- és figyelmeztető levelet küldött szét, és elrendelte, hogy mindazt, aki a lutheranizmus miatt gyanús, elébe állítsák, és büntetés végett neki átadják. Nem tartózkodott ugyan ez a Horváth János a büntetésektől és jogtalanságoktól a lutheránusok ellen kiadott rendeletében, némely dologban mégis akarata ellenére dicséretet érdemlő példát adott; ennek következtében ez a rendelet méltó volna arra, hogy egész terjedelmében napvilágot lásson. Így például lehetetlen, hogy a lutheránusok előtt dicséretet érdemlő ne legyen az, "hogy a római enyház tévelygéseit és bűneit az apostoli hagyomány zsinórmértéke szerint javítandóknak tartotta és hogy vannak az ő intézményüknek igen

163

elvetemedett követői, nemcsak laikusok, hanem – amit nagy fájdalommal vesz észre – mind egyházi, mind világi papjai." Zárja pedig azzal a kijelentéssel, hogy a lutheránusok büntetésében hogyan akar eljárni: "Ha valaki – úgymond – ezt a mi atyai intésünket fennhéjázó gőggel megveti, és a keresztyén egyházat veszedelmes szakadársággal megbontani igyekszik, arra örök átkot kérünk és őt megátkozván, kegyetlen átkokkal sújtjuk jelen levelünkben, továbbá Isten haragjára és megkülönböztetett ítéletére tartjuk méltónak. (*)Akikre pedig bebizonyosodik, hogy egyenként és összesen áthágói az effajta rendeletnek, a pápa és Őfelsége rendelete szerint a lelkészek ellenében jótéteményeik megfosztásával, börtönre vetéssel s javaiknak a kincstár és az egyház részere való adásával, a világiak ellen pedig ingó és ingatlan vagyonuk elkobzásával, úgyhogy azok a királyi kincstárra szállanak, és más, a királyi rendeletben foglalt büntetések adásával fogunk eljárni." Emlékezetre méltó szavak írják hát le a főpapok eljárását a lutheránusokkal szemben, ahogy e levél mutatja. Megvan ez a szepességi 24 királyi paróchia jegyzőkönyvében, ahogy beleiktatta ebben az időben más iratokkal együtt Molnar György esperes. (1)

Midőn pedig Horváth János említi, hogy a laikusok közül is többen vannak, akik igen erős követői a lutheranizmusnak, rámutat Mild, másképp Kinast Györgyre, aki 1524. és 1525-ben Lőcse városának bírája volt. Horváth János ennek a férfiúnak nagy tehetségéről és bölcsességéről, akkor is, mikor a vallási dolgokban Luther véleményéhez csatlakozott, világos bizonyságot szolgáltat. Kortársa Spervogel Konrád lőcsei író és itt előkelő hivatalokat viselt, kiváló férfiú, kézirati naplójában ezeket említi elmebeli

(1) Ez tulajdonképpen másolási hiba Molner György helyett. Molner lőcsei plébános s esperes. Följegyzéseinek teljes címe: Liber seu Registrum Fraternitatis Venerabilium Dominorum viginti quatuor Plebanorum Regalium in Scepusia. L. Bunyitai, Karácsonyi, Rapaics: Egyháztörténelmi Emlékek. II. köt. 389–461. o. (Fordító.)

(*) A latinban: "perpetuam maledictionem illi imprecamur ipsumque diris devovendo exsecrationibus in his scriptis ferimus, iraeque et distincto iudicio Divino, diiudicandam destinamus..." [NF]

164

ajándékairól: "Ismeretes – úgymond – Mild György állapota. Ez bölcs, tekintélyes, perekben és polgári ügyekben jártas férfiú volt, magyar praefectus, valamint alumnus is."

Lutheránusságáról pedig ezeket említi: "Ismeretes – úgymond –, hogy kormányzásának két első esztendejében, ti. 1524. és 1525. kezdett befészkelődni az az igen gonosz lutheránus szekta, és ő minden ilyen eretneket védelmezett, ami miatt igen nagy gyalázat érte a mi városunkat, más városokban is elhíresztelték a mi városunk tévelygését, és mindenütt gúny tárgyaivá lettek a lőcseiek a miatt a szekta miatt, mely, ha maga a bíró akarta volna, sohasem fertőztette volna meg városunkat."

Jóllehet tehát a király és a püspökök mindent megkíséreltek, hogy az előbb említett törvény végrehajtásával kipusztítsák a lutheránizmust, mégis minden effajta törekvésükkel nagyon kevésre vagy éppen semmire sem jutottak, sőt határozott bizonyság van arra nézve, hogy három évvel a törvény meghozása után a magyarok lelkét új buzgóság szállotta meg az evangéliumi tudomány vallására és a tisztább tudomány szélesebb körben való terjesztésére. Ezt mutatja két igen komoly királyi rendelet. Az egyik Sáros megyéhez intézve 1525-ben kelt Budán, Remete Pál ünnepe utáni vasárnapon, úgy körülbelül január 12-én. E rendeletében jelzi II. Lajos király, "hogy tudomására jutott, hogy abban a megyében többen, különösen egyházi férfiak vallják a lutheránus szektát, és hogy azt nyíltan és mindenütt terjesztik." "Ezek tévelygését – úgymond a király – kormányzóságunk és vallásunk kötelességéből folyólag mégakadályozni és a keresztyén lakók elől eltávolítani akarván, nehogy ragadós nyavalyájukkal azok lelkét megtöltsék, és a tanulatlan nép a keresztyén névtől idegen tant szívjon magába: komolyan és a legerősebben meghagyjuk hűségteknek és közületek mindenkinek jelen sorainkkal, a mi méltatlankodásunkból folyó büntetés terhe alatt, hogy tüstént személyes vizsgálatokat tartva, az ilyeneket birtokaikon mind kinyomozni, elfogni

165

és elfogva megvizsgálás és megbüntetés végett az egri egyház vikáriusához Egerbe küldeni kötelességeteknek tartsátok; a mi királyi tekintélyünkkel néktek e részben engedélyt adva, másképen cselekedni ne próbáljatok!"

A másik, még szigorúbb rendelet a bártfaiakhoz intézve 1525-ben kelt Budán Mária tisztulásának ünnepéhez legközelebb eső szombaton, körülbelül február 3-án, mely rendeletnek szintén előadjuk néhány szavát: "Mivel – úgymond a király – nagy visszatetszéssel értesültünk arról, hogy ott, közöttetek valami krakkói mester, de aki abban a városban született és mások, többen vannak, akik a lutheránus eretnekséget és szektát vallják, nyilván megvetvén a mi kihirdetett rendeletünket: ezennel a legerősebben meghagyjuk hűségteknek jelen sorainkkal fej és minden jószágaitok elvesztésének büntetése alatt, hogy azonnal vizsgálatot tartva, az említett mestert és másokat is, mind akik csak vallják azt a lutheránus szektát, közöttetek kinyomozni, s azokat, ha világi rendűek, a kínzó-eszközök minden nemével megbüntetni, ha pedig egyháziak, az egri vikáriusnak kiszolgáltatni kötelességeteknek tartsátok, mert ha megtudjuk, hogy ti magatok is melengetitek magatok közt azokat az eretnekeket, vagy büntetlenül hagyjátok, vagy nekik Luther veszedelmes ragályának a keresztyének között való elhintésében kedveztek, tudjátok meg, hogy az előbb említett büntetést minden irgalom nélkül végrehajtjuk rajtatok!" Mind e két rendeletet, az eredetiekből, kiadta Wagner Károly jezsuita, a "Sárosi oklevéltár" (1) 114. lapján, ahol ezek a maguk teljességében olvashatók.

De továbbá, hogy az evangélium vallói erőre kaptak Magyarországon, s hogy ezekben az években csodálatos módon megerősödött a lutheranizmus, azt az is mutatja, hogy lelküknek a bevett igazság ismeretében való megerősítése végett a buzgó ifjak, sőt meglett férfiak is egyenesen és nyíltan kimentek Wittembergbe Luther hallga-

(1) Diplomatorium Comitatus Sárosiensis. Posonii et Cassoviae. 1780.

166

tására Budáról, a királyi székhelyről s az ország szemefényéből. Mert Laskói Monedoletus Péter közli a wittembergi anyakönyvből, (1) hogy 1524-ben a pannoniai Lyncius Dénes és a budai Gleba Boldizsár ment Magyarországból Wittembegbe tanulmányaik öregbítése okáért. 1525-ben pcdig követte őket a budai Uthman János. (2)

Hogy pedig ezt az új föllángolást mi idézte elé különösebben a magyarok lelkében, méltó kinyomoznunk. Úgy látszik nekünk, hogy éppen erre vet világot az, amit Scultétus Ábrahám "A megújított evangélium évkönyvei" I. decasának 146. lapján az 1523. évnél említ ilyenformán: "Közzétettek – úgymond – ez évben Németországon egy könyvet, rá lévén nyomva szerzője neve, mely előadta, hogy mily rettenesen elferdítették Krisztus tudományát az Isten leghelyesebb tiszteletétől a pápaság alatt, midőn az embereket az igaz Istentől eltántorították a teremtmények tiszteletére." Több más effajta könyvek jelentek meg ez évben német nyelven, melyek mintegy mély álomból költötték fel azokat, akik a pápás bálványimádásban szunnyadoztak. Föl lehet tehát tennünk, hogy már e könyvek kiadásának esztendejében hozták be némelyiket azok közül Magyarországba, és hogy az azok által erősített tudományra akartak csapást mérni az 1523-ban hozott törvénnyel, aemllyel Szűz Mária ellenségeinek nyilvánították a lutheránusokat. De mindamellett valószínű, hogy megjelenésük után csak a második év végén vagy a harmadik elején terjedtek el azok Magyarországon, már latin nyelvre fordítva. Ismertette e művecskéknek kiadását Németországba és azok olva-

(1) Laskói Péter művének a címe: De homine magno illo in rerum natura miracula et partibus eius essentialibus libri II. Witebergae anno 1585.

(2) Lyncius Dénes és Gleba Boldizsár 1523 október havában, Uthmann János pedig 1524 május havában iratkozott be a wittenbergi egyetemre. L. Bartholomaeides L. i. m. 3–4. o. és Franke V.: A hazai és külföldi iskolázás a XVI. században. Budapest, 1873. 296. sköv. o. Révész I.: Dévai Bíró Mátyás életrajza. Pest, 1862. 11. o.

167

sásából keletkezteti a reformáció megindulását Magyarországon egy hazai író Iratosi János (1) a zemplénmegyei nagytoronnyai református egyház pásztora, Lőcsén 1641-ben magyar nyelven kiadott művecskéje előszavábari, Debreceni Ember Pál által "Magyarország reformációjának történetében" az 1518. évnél előadott szavaiban, csakhogy ezeknek a Németországban közzétett, bálványimádás ellen szóló könvvecskéknek esztendejében elhamarkodott tévedés van, mert az év nem 1518, ahogy Ember Pál gondolja, hanem 1523 Kr. u., ahogy Scultétus ismerteti. Továbbá nem e műveknek Magyarországba hozatala adta meg a kezdetet a reformációnak, hanem azok csak az evangéliumi igazság terjesztésére és megtartására való buzgóságot élesztették és erősítették. Tehát az arról való ésszerű meggyőződés, hogy az Istent súlyosan megsértik és bálványimádást követnek, ha a dolgok, teremtmények, úgymint angyalok, emberek, maradványok, keresztfa, képek, vallásos tiszteletét, mit a pápisták egyháza elfogadott, – tovább is folytatják – eredményezte, hogy különösen 1525 elején új buzgalom szállta meg a magyarok lelkét a Jézus Krisztus evangéliumához való ragaszkodásra és annak, hitük és cselekedeteik zsinórmértékéül tartására.

A lelkeknek ez a felújult elevensége és fellángolása szerfelett felizgatta a római kúriához csatlakozó magyar egyháziakat. Némelyek az egyháziak közül teljességgel nem a keresztyén vallás szellemének megfelelőleg, avagy a keresztyén püspöki tisztség természetéhez képest, a meggyőzés útján és az igazságnak a lelkiismeret előtt való bizonyításával akarták visszavezérelni az igazság tudományára azokat, akiket tévelygőknek tartottak, hanem ahelyett, mikor a következő május hóban 1525-ben Jubilate vasárnapjára, az országban titkos egyenetlenségeket és pártütéseket szító Verbőci István és Czobi Mihály ügyében a király ‚ Rákos mezejére országgyűlést

(1) Az ember életének boldogul való igazgatásának módjáról (Lőcse, 1637. 2. kiadás 1641.).

168

hirdetett, éppen ezek az említett egyháziak nagy lármával azt követelték, hogy a lutheránusok ellen a fentebb említett törvényben szentesített büntetéseket újítsák meg és rettenetes módon terjesszék ki; és ezt, miután a király azok befolyása alatt állott, el is érték.

A Rákos mezején hozott végzések IV. cikkelyében aztán így szövegezték a törvényt: "Az országból minden lutheránus kiirtandó, és bárhol találják őket, nemcsak egyházi, hanem világi személyek is fogják el és égessék meg őket." Ennek a törvénynek az előbbitől való különbsége abban áll – amint látható is –, hogy míg az előbbinek végrehajtása magára a királyra és a főbb egyházi személyekre volt bízva, most ezt a hatalmat közölték a világi személyekkel is; és míg az előbbi törvény parancsából főbenjáró büntetéssel kellett sújtani a lutheránusokat, most a legborzasztóbb büntetést, ti. a megégetést és végképen való megsemmisítést rendelték el ellenük.

Íme a Megváltó Jézus Krisztusnak és az ő tanításának legalázatosabb és legszelídebb szellemétől merőben idegen határozat! És még ezután a rendelet után azt erősítgeti a római egyház Magyarországon, hogy ő a maga rendeleteiben teljesen, csalhatatlan és nem tévedhet, s azzal kérkedik, hogy ő a tanban a tévelygések bűnétől menten állott meg; ám csak ez az egyetlen, a római pápa beleegyezésével Rákos mezején hozott törvény is az ellenkezőt bizonyítja.

Hogy pedig ennek az újonnan hozott törvénynek a végrehajtásában milyen sikerrel és eredménnyel jártak a római egyházhoz csatlakozó magyarok, azt, emlékek hiánya miatt, nem tudjuk egész világosan, csak azt tudjuk, Rotterdami Erasmus kijelentéséből, hogy e törvény hozásának idején került bajba és veszedelembe az ország kincstárnoka. (1)

(1) Ezen a helyen az eredeti latin szövegben szóról-szóra ismételve van Erasmusnak 1525. szeptember 1-jén Antonius Jánoshoz írt leveléből az a passzus, melyet a szerző fentebb is közlött a hozzáfűzött következtetésekkel együtt. Azért ezt itt mellőzzük. (Fordító.)

169

Akár micsoda kárt és veszedelmet szenvedett is ez a főúr, Thurzó Elek, kincstárnok a vallásért, az bizonyos, hogy nem volt halálos és a kihirdetett törvény szellemét magában foglaló, vele megegyező, ami már csak abból is megtetszik, hogy ez a Thurzó Elek még a mohácsi vész után is sokáig élt, és az evangélumi vallás hitében halt meg 1544-ben.

De másokon sem, vagy legalább is az ország nem sok polgárán hajthatták végre azt a rendeletet; hiszen már a főnemességben egymásután ütötték fel fejüket, akik kedveztek az evangéliumi tudománynak, és annak védelmét magukra vállalták. Ilyenek voltak magában a várban és a budai, királyi udvarban Henkel János, Mária királyné orvosa és udvari szónoka, azután maga, a felséges királyné, Mária, II. Lajos felesége, akik mindketten már nyíltan pártolták az evangéliumi tudományt, s annak védelmét magukra vették. Az előbbiről, ti. Henkel Jánosról egész biztosan tudjuk Rotterdami Erasmusnak hozzá intézett igen szép leveléből, mely Erasmus londoni kiadása leveleinek 18. kötet, 15. szám, 791. és következő lapjain olvasható, tudniillik ennek a Henkelnek tehetségéről, jellemző nézeteiről és erkölcséről Kassai Antonius levele által előbb tájékozást szerezve Erasmus, ezeket a nevezetes szavakat írja hozzá Bázelből 1526. március 7-én: "Látjuk, – úgymond – hogy néhány helyről új evangélisták keletkeztek, akik csendesen, okosan és evangéliumi szellemben hirdetik az evangéliumot, s akiknek annyira tetszik az evangéliumi igazság, amennyire nem tetszik a zűrzavar és a dolgok szertelenségbe vitele, s akik tudományokat életük feddhetetlenségével és erkölcseik szelídségével ajánlják, és az evangélista személyét nem egyesítik a bohóc személyével. Nem téged magasztalunk itt, legjobb férfiú, hanem a könyörülő Istennek ama nagy adományaiért, melyekkel téged elhalmozott, és általuk benned munkálkodik, adunk hálát, szívünkből kívánva minden jót a kegyes, a bölcs, kiváló királyné asszonynak, Máriának, úgyszintén egész Magyarországnak, melyben

170

kívánjuk, hogy felettébb virágozzék a keresztyénség, hogy annál inkább szabadabb legyen azoknak a támadásától, akik rosszakarói a keresztyén hatalomnak."

E szavakból világos, hogy Erasmus megkülönbözteti ugyan Henkel János életét, erkölcseit és evangélium hirdetési módját Luther Márton és társai erkölcseitől, életétől és prédikálási módjától, akiket ő nevezetesen Erasmus – csekély megfigyelés alapján lázadást indítóknak és zavart keltőknek ítélt. Azonban a tudományt és evangéliumot, amit Henkel tanított, Luther és társai tudományával és az igaz evangéliummal azonosnak ismerte el, és őt igazi pásztornak és erkölcseire nézve csendesnek, szelídnek és bölcsnek tartotta.

Ez elveinek megfelelőleg, ahogy folytatja Erasmus e levelében, elismerte, hogy megromlott a tudomány a római egyházban, s hogy az emberek erőszakosan a tévelygésekbe, mintegy kóros álomba voltak merülve, hogy azután új próféták jöttek, alacsony sorsú, megvetett s a világ szerint rosszhírű emberek, Luther Márton és társai, akik harsány kiáltásaikkal felrázták a régi, szertartásokban es emberi szabályok alatt, mintegy nadragulya méregtől mélyen alvó világot és felébresztve jórészben magukhoz ragadták. Azután mégis ezekre az új prófétákra vagy evangélistákra panaszkodik Erasmus, hogy a királyok és fejedelmek ellen tollat ragadtak, és a perlekedés szenvedélyétől elragadtatva, kevélyen és csúfondárosan sokat írtak és beszéltek a közjó ügyét szolgálni kívánó emberekre. Ez utóbbi szavakkal elárulta maga Erasmus, akit Luther hevesen megtámadott "A szolgai akaratról" írt könyvével, és az ő "Szabad akaratról" írt művét, amit némelyek ösztönzésére Luther ellen kiadott, megcáfolta. Ezért kifogásolta hát Erasmus Luthernek erkölcseit és tanítási módját, de azt elismerte hogy az ő tudománya és társaié, üdvös és evangéliumi. Azzal tehát, hogy bizonyságot tesz Erasmus arról, hogy Henkel János, Magyarország királynéjának szónoka, az evangélium hirdetésében azokat a külső fogyatkozásokat elkerülte, s hogy ugyancsak ő

171

életének feddhetetlenségét és erkölcseinek szelídségét vette maga mellé társul az evangélium hirdetésében, elismeri, hogy már akkor tökéletes reformátornak és igazi evangélistának tartotta és nyilvánította őt, jóllehet nem voltak okai és kézzelfogható bizonyságai Erasmusnak arra, hogy Henkel szelídségét és bölcsességét annyira magasztalja, és azzal a névvel őt Luthernek elébe tegye. Mert hiszen Magyarországon, a nyilvános lutheránusok számára emelt biztos máglyák megakadályozták Henkelt, abban, hogy nyílt vitákba bocsátkozzék a királlyal és a római egyházhoz csatlakozó püspökökkel, és ellenök támadjon. – Elég ennyi Henkel lutheránus voltáról, később többet róla.

Mária királynénak az evangéliumi tudomány iránti buzgóságát csak úgy futólag említi Erasmus az idézett helyen, mikor ti. őt kegyes és bölcs nőnek mondja. Sokkal nagyobb bizonyságot tesz Luther Márton ennek a királynénak az evangélium iránt való kedvezéséről és hajlandóságáról abban a levélben, melyben Dávidnak négy zsoltárát, úgymint a 37, 62, 49, 109, melyeket magyarázataival kifejtett, – ennek a Mária királynénak ajánlott a mohácsi vész után 1526. december 1-jén. Mert ebben azt, hogy milyen érzülettel viseltetett e királyné a vallás iránt már a mohácsi vész előtt – így adja elő: "Legkegyelmesebb Királynő! Kegyes férfiak tanácsától indíttatva elhatároztam magamban ezelőtt, hogy Felségednek ajánlom ezt a négy zsoltárt, hogy ezek közöljék a világgal, hogy Felséged Istennek szent igéjét buzgón és örömmel igyekszik Magyarországon előmozdítani; mert az a kellemes hír jutott hozzám, hogy Felséged örömmel hajlik az evangéliumhoz, és hogy azok az istentelen püspökök, kikről azt mondják, hogy nagy hatalommal vannak felruházva Magyarországon és annak nagyrészét bírják, mindenképpen megakadályozzák és igyekeztek azt megsemmisíteni, úgyannyira, hogy némely ártatlan ember vére ontásának is okozói lettek, és az Isten igéjének igazsága ellen kegyetlenül dühöngenek."

172

Luthernek e szavai minden kétséget kizárólag bizonyítják, hogy a királyné nemcsak kedvezett az evangéliumi tudománynak, hanem annak pártolóit és vallóit már a mohácsi vész előtt védelmezte az üldöző püspökök ellen. Innen az is megtetszik, hogy ezek a püspökök, az általuk Rákos mezején hozott törvénynek csak könnyű és gyönge végrehajtását eszközölték az ország néhány polgárán, mert csak nehány ártatlan ember vére hullásának lettek okozói, ahogy előadja Luther.

Az alatt az idő alatt, míg emberi fegyvereket ragadnak az isteni igazság ellen, és míg máglyákat emelnek az evangéliumi igazság vallóinak megégetésére: Szolimán török császár roppant seregtől kísérve közeledett Magyarország felé, hogy követeiért, akiket a magyarok a nemzetközi jog ellenére megöltek és kivégeztek, bosszút álljon. És mikor II. Lajos, nem várva meg a szomszéd népek segítségét, sőt még az ország minden részéből hozzá csatlakozni akaró segédcsapatokat sem – elhatározta, hogy vele szembe száll és csatába bocsátkozik: történt, hogy 1526. augusztus 29-én Mohács mezején alig 26 ezer ember csatába ereszkedett a törökök 200 ezer emberével, és Magyarország királya a főpapság nagy részével és a nemesség virágával ott veszett és lemészároltatott. Erről azonban már tárgyaltunk a politikai történelemben. (1)

Ez a reformáció története a mohácsi vészig.

(1) Ld. idevonatkozólag e mű előszavát.