RUDOLF SOHM: RÖVID EGYHÁZTÖRTÉNET
V. FEJEZET
A TIZENKILENCEDIK SZÁZAD
48. §. A kérdés 233 49. §. A restauráció és a romanticizmus 234 50. §. A szabadelvűség 244 51. §. A jelenkor realizmusa 249 52. §. Az egyház és a társadalom 262 53. §. A helyzet 266
233
48. §
A kérdésA forradalom zivatarai között született a tizenkilencedik század. Feloszlásban volt az egész világ, nemcsak a külső, hanem a belső, szellemi világ is. A felvilágosodás eljött és elhomályosította az eget: nemcsak a látható eget, mely a természettudomány felfedezései folytán puszta optikai csalódássá vált, hanem ami több volt, a láthatatlan eget is, amelyet a keresztény hit gyönyörűen és vigasztalóan világi életünk fölé feszített. Azt a szilárd, adott, és az egyház szellemében alakult életfelfogást, amely a középkorban és később a tizenhatodik és tizenhetedik században is mindenkire készen várt, hogy biztosan, rendületlenül és erős kézzel átvezesse az életen, a filozófia kétségei megdöntötték. És e szilárd, vallásos, az egyesek és a társadalom erkölcsi élete felett uralkodó világfelfogással együtt megsemmisültek az állam és az egyház hagyományos alapjai is. A felvilágosodás következménye a forradalom volt. A tizenkilencedik század egy kérdéssel született, azzal: vajon újra felépítheted-e, amit leromboltál? Vajon visszaállíthatod-e a legmélyebb bensejében megrendült társadalomnak szilárd alapját, a világot megváltó és a világot fenntartó keresztény hitet? Az e kér-
234
désre adott válasz szerint alakul majd századunk sorsa.
Elsősorban a tizenkilencedik század egyháztörténete az, mely e kérdés válaszáról szól.
49. §
A restauráció és a romanticizmusA forradalom a francia egyház világi birtokát is elragadta: az egyházvagyont az állam szekularizálta. Németországban is hasonló eredményt szültek a politikai események. A lunéville-i béke (1801) a Rajna balpartját átengedte Franciaországnak; a birtokaikat elvesztett örökös fejedelmek kártérítéséről a birodalomnak kellett gondoskodnia. Így tűntek el a Rajnától balra eső egyházi fejedelemségek. Az 1803-as birodalmi deputáció fő határozata ama békeszerződés végrehajtásában a többit is eltüntette. Az 1801-es béke folytán megkárosult világi fejedelmeket a közvetlenül a birodalomhoz tartozó egyházi fejedelemségek és uradalmak megszüntetésével és felosztásával elégítették ki. A birodalomhoz közvetve tartozó (világi területen levő) alapítványokra nézve a fejedelmek teljes hatalmat kaptak a szekularizálásra, s e teljes hatalomnak az 1810 okt. 30-ai ismeretes rendelet a porosz állam számára érvényt szerzett. A megszüntetett egyházbirtokot fejedelmi dotáció ígéretével pótolták. Mikor a napóleoni kor viharai elmúltak, sor került az egyházviszonyok újjáalakítására. Miként Franciaországban az 1801-es konkordátummal visszaállították a katolikus egyházat, tagolását és fenntartását újra szabályozták, épp úgy Németországban is a pápai udvarral
235
kötött szerződések egész sorával (1817-ben a konkordátum Bajorországgal, 1821-ben Poroszország katolikus egyházának újjászervezése a "De salute animarum" bullával) úujra megalkották a katolikus egyház külső szervezetét, életbe léptették a püspökségek és érsekségek új kerületeinek határait (a most meglevő országhatárok mértéke szerint) és tartományfejedelmi dotációkkal a katolikus egyház külső fennállását biztosították. Az evangélikus egyháznak nem sikerült a mindenkori kormány önkénye ellen biztosított törvényes dotácíóra szert tenni. De itt is életbe lépett egy, a most megváltozott (megnövekedett) területi állapot mértéke szerinti új rendezés és Poroszország evangélikus tartományegyházában oly egyházközösség alakult ki, amely nagyobb erejű és jelentőségű mozgalmak számára is tért és fejlődést biztosíthatott. A forradalmat századunk második és harmadik évtizedében a restauráció követte.
Ugyanekkor jelentkezik az a szellem is, mely az új formákba belső életet fog önteni, a romanticizmus szelleme. A tizenkilencedik század hatalmas ellenhatása volt ez a tizennyolcadik század eszméivel szemben – nemcsak költői iskola, hanem széles mederben folyó szellemi áramlat, mely a művészet s a tudomány, az állam és az egyház világát mindenfelé termékenyítően elárasztotta.
A tizennyolcadik század megtelt az egyén isten{tésével, egyúttal a szabadon, tudatosan, célszerűen alkotó egyéni ész istenítésével. Ennek következménye oly racionalizmus volt, amely csak annak tulajdonított értéket, amit célszerűnek talált, s amely a vallást és az egyházat csakis
236
a gyakorlati haszon szempontjából fogta fel (amennyiben erkölcsiség forrásai voltak), amely minden csodálatosat mint észszerűtlenséget tagadott, amely joggal és állammal önkényesen forradalmi szellemben bánt el, mert nem a történetileg adott alakulásoknak, hanem csupán az érthetőnek, a jelen felfogása szerint célszerűnek létjogosultságát ismerte el. Ezzel az egyéni racionalizmussal szemben, amely szabadságot, érthetőséget és ésszerűséget hirdetett, néhány nagy szellemmel már a tizennyolcadik század folyamán ellentétes áramlat indult meg, melynek célja volt az észtől, felvilágosodástól és műveltségtől visszatérni a természet erejéhez és egyszerűségéhez. Rousseau volt az, aki korának műveltségével szembeállította természeti evangéliumát, aki a kanadai vademberek között akarta felfedezni az emberiség ideálját, aki kortársait arra oktatta, hogy a magányba vonulva élvezzék a természet magasztos szépségeit, a csipke-rózsa aranyszínét, a napsugarak bíborát, a havasok fenségét, a szabadon született, emberi kéztől még le nem igázott vidékek gyönyörűségét; aki a felvilágosodás filozófiájával szemben a szív kiolthatatlan vágyakozását hirdette amaz élő Isten után, aki az összes vallások elpusztíthatatlan ősoka, s a vallási ősigazságok érvényének megcáfolhatatlan bizonyítéka. E hatalmas férfiúban – aki jellemét tekintve nyomorult volt, de akiben zseniális szenvedélyességből fakadó nagy intuitív erő lakott – egyesültek azok az eszmék, amelyek egyrészt a forradalmat szülték, másrészt a forradalommal szemben a legerősebb ellenhatást fogják megindítani. Az ő "contrat social"-ja meghozta a népszuverenitás kihirdetését, amely
237
Franciaországban megsemmisítette a királyságot, majd az államot és egyházat. Fölfedezve a természetet, titkait, csodáit és örök erőit, bámulva az eredeti és a kultúrától még érintetlen néperőt, a szív jogait védve az ész bizonyítékaival szemben, megindította azt a mozgalmat, mely újjászülte az államot és az egyházat egyaránt. Eszméinek hatása az ízlést rendkívül megváltoztatta: a francia merev klasszicizmus modorától visszatért Homéroszhoz, Shakespeare-hez, az ókor igaz megértéséhez, és egyúttal a népies költészet örökifjú forrásához. Herder felfedezte a népköltészetet. Goethe megírta Götzöt és Werthert, és Németország ifjúsága a "Sturm und Drang"-gal azon volt, hogy a hagyományos formáktól felszabaduljon, és az örök-igaz természethez visszatérjen. A tizennyolcadik század e kezdeteiből alakult ki a tizenkilencedik század romanticizmusa. Az egyén, vele együtt az egyesben az ész uralma, megdőlt.
Hogy keletkezik a jog? E kérdésre a tizennyolcadik század így válaszolt: a jog céltudatos megfontolásból ered, amellyel az egyén szabad szerződéskötés útján (contrat social) a természeti állapotból az állami és jogi állapotba jut. A tizenkilencedik század e nagy kérdésére Savigny-től más választ kapott. A jog inkább a nemzeti jogmeggyőződésből ered, a nemzeti lelkiismeretnek öntudatlanul, ösztönszerűen belső szükségességgel ható erkölcsi követelményeiből. A nép szüli a jogot homályos méhében észrevétlenül, megmagyarázhatatlanul. A jog keletkezése pozitív, történeti, rejtelmes, csodás tény. És amint a jog, úgy keletkezik az állam is, a nyelv, a művészet és a tudomány
238
is. Nem az egyesnek lelke és tudatos akarata teremti ezt az egész ideális és társadalmi világot, amelyben élünk, hanem a néplélek, az az egyetemes erő, amely öntudatlanul az egyest viszi, sodorja, vagy hatalmába keríti. Az egyén nem uralkodónak született, hanem csak arra, hogy alattvaló és eszköz legyen az őt környező történeti, óriási tömegmozgalomban ható erők között.
Az emberekben érzék támadt, nem aziránt, ami önkényes csinálmány, amit a gondolat halványra betegített, hanem aziránt, ami adva van, ami tősgyökeres, ami fejlődött, ami tekintélyerejű. A való világ a benne lakozó erőkkel most éppen azért, mert nem semmisült meg az ész kategóriáiban, mert felülkerekedett az egyes embereken, és végső okaiban megmagyarázhatatlan volt, elbűvölő varázzsal hatott az észtől megcsömörlött századra. A romanticizmus szemében nem az volt nagyszerű és gyönyörű, ami megérthető és ésszerű, hanem ami érthetetlen és ésszerűtlen, amiben a természetes ösztön lüktet, amin rajta van a föld szaga, ami titokszerű, kalandos, regényes, meseszerű, gyermeki, naiv, öntudatlan: ez volt az, amit a tizenkilencedik század sóvár áhítozással kergetett, tudományban és művészetben elragadóan kifejezésre juttatott.
A romanticizmns ezen ösztönzéseiből eredt a mai nyelv- és történettudomány, a mai német nemzeti és állami érzés és az egyházi élet újjáébredése. A vallási felvilágosodás napja, mely a kereszténység hagyományait cél- és ésszerűségük szerint világította meg, és csak néhány sivár észigazságot hagyott meg, a világosság-
239
ban elvesztette erejét. A tizenkilencedik század nem kritikára áhítozott, hanem meggyőződésre, az atyák hitére, az élő kenyérre, holott kővel kínálták. Az emberek százezrei ismét hittek a kereszténység rejtelmeiben. A rémuralom, mellyel a francia forradalom végződött, a nagy háborús események nyomorúsága, amely a század elejét eltöltötte, és Németországban különösen a szabadságharcokkal járó erkölcsi fellendülés: mindezen események hozzájárultak, hogy mélyebbre szántsák a barázdákat, amelyekben az isteni Igének magva új gyökeret verhetett.
A keresztény vallás jött, vigasztalt, felüdített. A kritika és hitetlenség korszakát oly idő követte, mely sóvár vágyakozással köszöntötte a kinyilatkoztatott, történeti, pozitív kereszténységet. A szabadság mámorát, mely a francia forradalomban oly szörnyű véget ért, csak annál határozottabban követte a vágyódás valamely biztos, adott tekintély felé, és a felvilágosodás korszaka után oly hitet szomjúhoztak, amely erővel tölti el a szívet, és a bűntől megszabadítja a világot.
Így történt, hogy századunk elején a katolikns és protestáns egyház új életre kelt. A katolikus egyháznak egyúttal kedvezett a romanticizmus lelkesedése a középkor iránt. Hiszen a középkor kiváltképp a népiesnek, a tősgyökeresnek és csodálatosnak és egyszersmind ama két világbíró tekintélynek, a császárságnak és pápaságnak volt a kora. E két tekintély közül az egyik, a pápaság még életben volt. A pápaság hatalmas történeti nagysága a katolikus egyház erőteljes, tekintélyszerű alkotmánya, a katolikus istentisztelet pompája, mely az összes művészetet
240
szolgálatába szólította, szárnyat adva a képzeletnek és vallási érzésnek, mindez ellenállhatatlan varázsként hatott a romanticizmusra. A katolikus laikus világ új lángra gyúlt egyházáért, sőt igen sok kiváló protestáns romantikus (Stolberg, Phillips, Schlegel Frigyes, Werner Zakariás) a katolikus hitre tért. A romantikus katolicizmus megkezdte uralmát Németországban, Franciaországban és Belgiumban. Volt még benne valami a tizennyolcadik század eszméiből. Összhangot akart teremteni a katolicizmus és a jelenkor filozófiája között (Hermes Bonnban). Bensőleg idegenkedett a processzióktól, búcsújárásoktól, ereklyeimádástól, s főképp a jezsuita rendtől. Nagyrabecsülte a konstanzi és baseli zsinatok elveit, és tiltakozott a korlátlan pápai hatalom ellen. Sőt szíve mélyén a hívő protestantizmust is tisztelte, mint a kereszténységnek Istennek tetsző alakját, és számos vonatkozás merült föl hívő katolikusok és hívő protestánsok között. Mérsékelt, vagy amint később (kevéssé találóan) mondták: szabadelvű katolicizmus volt ez, melyben az a meggyŐződés élt, hogy a katolikus egyház és a vallási és lelkiismereti szabadságot hirdető modern állam között, és általában a katolikus egyház és a tizenkilencedik század műveltségeszménye között nem volt engesztelhetetlen ellentét. Sőt úgy vélekedett, hogy modern szabadságjogokat a katolicizmus alapján lehet leginkább védelmezni és megokolni. Mindeme nézetekkel együtt járt egy határozottan hívő katolikus életfelfogás. Wessenberg, a konstanzi vikárius kiválóan jelentékeny egyénisége messzeható példájával tünteti fel e romantikus katolicizmus
241
legtökéletesebb típusát. Századunk derekáig a mérsékelt katolicizmus uralkodott, főképpen Németországban. Csak később vett erőt rajta az ultramontanizmus.
A romantikus katolicizmus mellett ott látjuk a romantikus protestantizmust. Nagy műve a két protestáns felekezet uniója volt. Ez egyesülést Poroszországban III. Frigyes Vilmos 1817. szept. 27-én rendelte el. Poroszország református és lutheránus egyházai, olyképp, hogy mindenik megtartotta a külön hitvallását, egyesültek az "újraéledt evangélikus egyházban," amely közös egyházalkotmányban, közös egyházkormányzatban, valamint az Úrvacsora közösségének kölcsönös engedélyezésében nyert kifejezést. Számos tartományi egyház követte az adott példát, hellyel-közzel megszüntetve a hitvallási iratok formális érvényét (így Bádenben 1821-ben). A hajtóerő, mely az uniót létrehozta, az a széles körökben elterjedt meggyőződés volt, hogy a hitvalláskülönbség (lutheránusok és reformátusok között) az egyházi élet számára jelentéktelen, és egyúttal a hívők közös ellentétének érzése a hitetlenekkel szemben. Az unió mozgalmában folytatódik a tizennyolcadik századbeli pietizmus, mely a felvilágosodás leple alatt egyes körökben még tovább élt, és most a tizenkilencedik században, mikor a romantikus szellemmel egyesülve, új lendületet vett, hozta meg értékes gyümölcsét: az uniót. Mint egykor, most is igen nagyot alkotott a külső és belső misszió terén, mert a régi pietizmus aszketikus formáit és ezzel együtt azt, ami tulajdonképpen "pietisztikus" volt, levetette; ebben az új alakjában mint unionizmus még
242
nagyobb hatással volt a jelenkor szellemi és egyházi életére.
Tévedés volt azt hinni, hogy egy lényegében vallással kapcsolatos fejlődést (különböző hitvallású egyházak egyesülését) egyházkormányzati rendszabályokkal lehet elérni – és az unióért folyt küzdelmek újra meg újra kimutatták a tévedés súlyos voltát. Ugyanilyen tévedés volt azt hinni, hogy a hitvallási különbségek jelentősége megszűnt: ezt a későbbi tapasztalat bebizonyította. Mindamellett az unió őszintén vallásos, keresztény élet erőiből születvén, messzehatóan és áldásosan gyümölcsözött. Az unió műve volt a lutheránus és református egyházak lényeges elemeinek kölcsönhatása, mely a protestáns jelenkor ismertető jele. Megkönnyítette a szellemi kincsek kicserélését, és a kölcsönös közlést és gazdagodást. A református egyház alkotmányeszményei (a községek önkormányzata presbitériumok és zsinatok által) most eljutottak lutheránus körökbe, és viszont: a kereszténységnek lutheránus, dogmára irányuló felfogása a hit által való megigazulás evangéliumát minden másnak elébe helyezve, végképp utat tört magának református körökben is.
A romanticizmus a képzelet és érzés diadalát jelenti az ész fölött. Amennyiben a romanticizmus a képzeletnek nyújtott új táplálékot, elsősorban a katolikus egyháznak szolgált javára, és amennyiben a vallásos érzés erőit keltette fel, mindenekelőtt a protestáns egyháznak, az újjáéledt unióra irányuló, az utolsó nagy szentségekre törekvő pietizmusnak vált hasznára.
243
50. §
A szabadelvűségSzázadunk negyvenes éveiben a romanticizmust a szabadelvűség váltotta fel.
A szabadelvűség a múlt (XVIII.) századbeli felviágosodással kapcsolatos. Magában hordja a racionalizmus eszméit, de más irányba terelte azokat. A különbség kiváltképp a politikai alkotmány terén mutatkozik. A múlt századbeli felvilágosodás az egész művelődés fejlődését egyetlenegy pontból és egyetlenegy értelemben akarta vezetni. Meghatározott módon kell a világnak üdvözülnie, és ezt a módot az államhatalom szabja meg. Ilyen értelemben vállalkozott II. József az államhatalom kényszereszközeivel a katolikus egyház felvilágosodott reformjára. Ugyanily értelemben követelte Rousseau a (felvilágosodott) államvallás intézményét: aki ennek alá nem rendeli magát, azt az állam területéről ki fogják zárni. A francia köztársaság Rousseau programját igyekezett megvalósítani, amikor az egyház "polgári alkotmányát" (pápa és hitvallás nélkül) megszervezte. Mindenütt a középponti államhatalom volt az, amely a maga módja szerint az egész szellemi és vallási életet hatalmába akarta ejteni. Az egyház szabadsága elveszett. Ugyanezen eszmekörből kiindulva feladatukul tűzték ki, hogy a testületi szabadságot (egyesületi szabadságot) megsemmisítsék. Az állami kötelék mellett és rajta kívül nincs önálló szövetkezet (község, céh), minden az állam, az állam mindenható. A felvilágosodás, jóllehet az egyes ember szabadságából indult ki, a gyakorlatban mégis,
244
akár monarchikus, akár köztársasági formában a hatalmon levőnek önkényuralmával végződik. A felvilágosodás illiberális. Megsemmisíti a vallási és egyesületi élet szabadságát, és vele az egyén szabadságának legértékesebb megnyilvánuiásait.
Századunk szabadelvűsége abból a hatásból ered, amelyet a romanticizmns kora a felvilágosodás eszméire gyakorolt. Kiegyenlítést jelent, egyfelől az egyén szabadsága és a tekintély, másfelől az egyesületi hatalom és az államhatalom között.
A szabadelvűség a mindenható bürokrata állam megszűnését akarja, hogy ennek helyet a parlamenti jogállam foglalja el. Ez a múlt század nézeteivel szemben támadt ellenmozgalom megteremtette a jelenkor szabadságideáljait, amelyekben és amelyekből ma mindnyájan élünk: így értelmezve a szót, ma mindnyájan szabadelvűek vagyunk.
A jelenkor parlamentarizmusa a társadalom részvételét jelenti az államkormányzatban, a törvényhozásban (parlament), a közigazgatásban (tartományképviselet, kerületi képviselet, községi képviselet) és az igazságszolgáltatásban (esküdtszék): e feltételek mellett kötött békét az egyén a tekintélyerejű monarchikus államhatalommal. A jogállam viszont meghatározott jogkör biztosítását jelenti (esetleg bírói védelemmel) az egyén és egyszersmind az egyesület számára. Az egyesületi szabadság gondolata, mint az egyéni szabadság legértékesebb megnyilvánulása, nagy erővel újra a felszínre került. A tizennyolcadik század a társadalom testületi szervezkedését elpusztította,
245
a tizenkilencedik század azon volt, hogy minden téren újra feltámassza. Ámde az egyestleti szabadságnak és egyesületi hatalomnak a modern államfelfogáshoz kell alkalmazkodnia. Az egyesület legyen szabad belső ügyeit illetően, de önhatalmú testületnek, aminőket egykor a középkor látott, nincs helye. Sőt ami kell, az az egyesület belső szabadsága az állam felügyelete mellett, és az állami törvényhozásnak alárendelt egyesületi élet. Az állam ne legyen többé mindenható, de szuverén: többé már nem az egyetlen hatalom a társadalom életében, (mint a tizennyolcadik században), de megmarad legfőbb hatalomnak, amelynek minden más hatalom, a testületi is, jogilag alá van rendelve. Amit ma az egyén szabadságának nevezünk, azt a szabadelvűség eszméi teremtették meg, s Németországban az 1848-ban a frankfurti Pál-templom parlamentje: a "tanári parlament" volt az, ahonnan a gondolatok diadalmasan vonultak Németország közéletébe.
Az egyesületi szabadság legkiválóbb alkalmazasát az egyházszabadságban látjuk. Belső ügyeire nézve az egyház teljesen szabad, noha az állami főfelügyelet alá és összes külső jogviszonyaira nézve az állami törvényhozás alá tartozik. Míg a tizennyolcadik század az egyházat a mindenható állam egyik hatáskörének tekintette, az egyház most visszanyerte önállóságát, de alávetve az állami szuverenitásnak. Az 1850-es porosz alkotmány mondta ki a jelszót, amely azóta az egyházalkotmány fejlődésén uralkodik: az egyház a maga ügyeit önállóan rendezi és igazgatja.
E pillanatban indul meg az a fejlődés,
246
mely az evangélikus egyházban arra törekszik, hogy a belső egyházi életet az államhatalomtól függetlenné tegye, és hogy az egyházat az államtól különválasztó és ily módon belső önállóságot biztosító egyházalkotmányt teremtsen. IV. Frigyes Vilmos királyban meg volt a készség rá, hogy az egyházhatalmat "a kellő kezekbe" tegye, azaz – így gondolta – a püspöki evangélikus egyházszervezet kezébe (amely a fejedelemnek csupán védősége alatt áll). De tervei, amint maga helyesen mondta, "szentiván-éji álmok" maradtak. A különválasztásra irányuló mozgalom gyakorlati eredményét inkább a presbiteri és zsinati szervezetben látjuk, mely Németország evangélikus egyházainak többségében megvalósulva, a község képviselőtestületeinek adott befolyást az egyházi közigazgatásra, hogy a fejedelemtől (mint a tartományi egyház legfőbb püspökétől) beiktatott egyházkormányzati szervek korlátozásával egyúttal az állam hatalmát korlátozhassák. E fejlődés még ma sem tekinthető befejezettnek. Még napjainkban is az úgynevezett Hammerstein-féle mozgalomban új és jelentős kifejezésre jutott, és addig nem fog nyugvópontra jutni, amig minden presbiteri és zsinati forma ellenére, tisztán állami hatalmak (az államminiszter, a parlament), a legerősebb befolyással lesznek az egyházhatalom kezelésére. Nem arról van szó, hogy az egyházat a fejedelem alól (mint legfőbb püspök alól), hanem a felekezetnélkülivé lett állam szervei alól szabadítsák fel. E mozgalomban, melynek eszményi jogosultsága kétségtelen, még több erő s nagyobb kilátás volna a sikerre, ha a gyakorlatban nem fenyegetne a veszély, hogy az államtól felsza-
247
badult egybázkormány pártkormányra változhatik. A protestantizmus belső szakadása az erős szervezkedést itt is megakadályozza, és a pártkormány éppen nem volna mindig az egyházi szellemben hithű párt kormánya. És minden párturalom, különösen azonban a változó pártok uralma, pusztítja az egyház életét. Az állam részvétele a protestáns egyházkormányzatban a kiegyenlítő elemet alkotja, amely nem engedi, hogy valamelyik egyházi irány kizárólagos uralomra jusson, amely arra készteti az egyházi pártokat, hogy (amint helyes) zsinati testületek szavazatai és jogi kényszerszabályok helyett a szellem és erő eszményi fegyvereivel küzdjenek.
A katolikus egyház nem szorult új alkotmányra, hogy az államtól felszabaduljon. Volt már alkotmánya: egy csaknem kétezer éves, állandóan egyazon irányban haladó fejlődésnek nagyszerű terméke. Nyomban birtokba vette az egyházszabadságot, melyet a kor szabadelvű meggyőződése eléje hozott. Németországban és Ausztriában, Franciaországban és Belgiumban, sőt Angliában is (ahol 1829 óta a katolikus egyház fejlődése szabad tért nyert) az állam mind jogilag, mind ténylegesen mindenütt lemondott hatalmáról, a katolikus egyházban a katolikus vallás mindenütt új súlyra, a katolikus papság eddig nem sejtett hatalomra, és a katolikus egyház az államhatalommal szemben mindegyre hatalmasabb állásra tett szert. Poroszországban az 1850-es alkotmánnyal eltértek Nagy Frigyesnek a porosz tartományjogba foglalt rendszerétől. Porosz tartományjog szerint a porosz király fejedelmi jogai katolikus "egyháztársaságokra" is kiterjedtek; jogilag a pápa nem is létezett, és a
248
porosz katolikus egyház számára hatalmának minden közvetlen megnyilvánulásától el volt vágva. Az 1850-es alkotmány a pápát újra visszahelyezte régi jogaiba, s a hatalmas katolikus egyháztest teljesen visszanyerte szabad belső mozgását. Hozzájött ehhez az ötvenes évek reakciója. A katolikus egyház a kormány védőbástyája lett, mint a legitimitás [itt: tekintélyelv – NF] gondolatának született képviselője. A porosz kormány szövetségre lépett a katolicizmussal, és amit az 1850-es alkotmány megkezdett, azt az ötvenes és hatvanas évek közigazgatása befejezte. Amint Nagy Frigyes rendszere Poroszországban, úgy pusztult el Ausztriában a jozefinizmus. Már az 1848-as forradalom végképp szakított a hagyományos, szigorú állami egyházjoggal az egyházi önkormányzat proklamációjában. A mozgalom befejezése az 1855-ös osztrák konkordátum volt, mely a császárállamot teljesen kiszolgáltatta a katolikus egyháznak, és kijelentette, hogy a pápaságnak "isteni jogon" alapuló hatalma jog szerint fennáll.
Az 1848-as forradalmi év sajátságos terméke egyrészt a modern állameszme és az egyéni szabadság jogainak teljes kialakulása volt, másrészt a katolikus egyházhatalom rendkívüli gyarapodása és összes középkori hatalmi eszményeinek feléledése. Már eleve hibás volt a számadás, ha egyrészt a szabadelvűség azt hitte, hogy a katolikus egyházat – akár valamely közönséges egyesületet – egyesületi szabadságának teljes birtokába helyezheti, és ha másrészt a kormányok azt hitték, hogy a katolikus egyházban a legjobb szövetségesre akadnak az erős, tekintélyerejű államhatalom megteremtésére.
249
51.§
A jelenkor realizmusaKorunk igen különböző áramlatokba ágazik szét. De összes szellemi megnyilvánulásaiban az a közös törekvés mutatkozik, hogy nemcsak fogalmakat, elméleteket és eszményeket alkosson, hanem hogy megértse a bennünket valósággal körülvevő élő erőket, azt, ami reális, ami a természet és szellem világában tapasztalati valóság és tapasztalati hatóerő. Századunk első felében a romanticizmusnak és szabadelvűségnek főképpen eszményi és elméleti jellege volt. Az idealizmus korszakából most a realizmus korszakába léptünk.
Az államéletben e realizmus elsősorban a mindegyre erősebben tértfoglaló konzervatív mozgalomban jut kifejezésre. A konzervativ irány helyesli a parlamentarizmust és a jogállamot, de elállott attól a bálványozástól, amellyel az elmélete iránt elfogult szabadelvűség ezen új és maga alkotta intézmények előtt régente meghódolt. Ma mindnyájan elengedhetetlennek tartjuk a parlamentarizmust, azaz a társadalom részvételét az államigazgatásban – de megtanultuk, hogy a társadalom e képviselőtestületeiben egyrészt egyes társadalmi körök önző érdekei, másrészt a dilettantizmus igen gyakran fontos szerepet játszik. Megtanultuk, hogy a "népképviseletek" korántsem jelentik mindig a népnek, vagyis az államnak valódi képviseletét, és hogy mindenkor és minden időben a legkiválóbb, legfontosabb és legigazságosabb népképviselet csakis egy erős királyságban rejlik, mely az erősebb tár-
250
sadalmi körök minden önző elhatalmasodásával szemben a gyengék és nyomorultak született védelme. Megtanultuk, hogy a kormányzás igazi művészete és ereje sohasem adatott meg ilyen gyülekezeteknek, hanem mindig csak egy-egy gyakorlott, egész életén át erre kiképzett, nagytehetségű államférfiúnak. E gyülekezetek, amelyek a társadalom képviseletét alkotják, a kormányhatalom jótékony ellensúlyai és hasznos korlátai lehetnek, de sohasem tölthetik be egy önként rendelkező, pozitív és alkotó államkormány szerepét. Az állam ereje a monarchiában és ennek tisztviselőiben van és marad. És ha tudjuk, mely erők szolgálják valóban az állami feladatokat, ezen erők tapasztalati ismeretében rejlik a konzervatizmus lényege és egyúttal szellemi ereje. Ma különösen nehéz feladatok várnak rá. Az a kérdés, minő szolgálatot teljesítsenek az uralkodó osztályok az alsóbb tömeg érdekében. A konzervatizmus egyedüli célja sohasem lehet az uralkodó körök hatalmának megőrzése. A tömegeket erős demokratikus áramlat hatja át. Ez áramlat nemzeti erők gyarapodását jelenti, mindegyre szélesebb körök részvételét a művelődésben, és ezzel együtt korunk politikai életében. Megnyilatkozása a fejlődő nagyobb német népnek, amelyet a német birodalom nagyobb feladatai követelnek, a népcsoportok növekedésének, amelyekben elég erő lakik, hogy a nemzeti állam fejlődésében tudatosan résztvegyenek. E hatalmas mozgalmat nem elfojtani kell (kárbaveszett és dőre igyekezet), hanem a helyes útra terelni: ez a mai belső politika legfontosabb feladata. Most arra van szükség, hogy a mo-
251
narchia ne csak az uralkodó osztályokkal, hanem az egész felfelé törő népelemmel szövetkezzék.
Az evangélikus egyházban korunk realisztikus irányából a hitvallási mozgalom keletkezett, amely a negyvenes évek óta, mindegyre határozottabb alakban, ellenmozgalmat jelent: egyfelől a múlt század felvilágosodásával szemben, másfelől az elméleti és érzelmi eszményektől áthatott unionizmus ellen. A hitvallás az egyháznak történeti fejlődésében adott alapja egyúttal a benne élő és az isteni kinyilatkoztatásból merített igazságok kézzelfogható, világos kifejezése. Az Evangélium mint a hitvallás tartalma az a fennkölt lobogó, az a világ előtt megbizonyosodott és vallott Evangélium, ez az egyházban az igazi uralkodó nagyhatalom és ezt a nagyhatalmat kell trónjára emelni. A protestáns egyházban főként a lutheránus hitvallás volt az, amely széles körökben, új önérzettel, új meggyőződéssel és egyházi eréllyel telt meg, és amely éppen az unió révén Németország egyesített tartományegyházaiban a református körökre is nagy hatással volt. Az a hitvallás, amelynek jegyében a reformáció egyháza egykor dicsőséges győzelmeit aratta, most szinte feltámadt: jelszó lett, amely sok ellenállásba ütközött, de amelyben mégis megvolt a képesség, hogy a valódi kereszténység erőit termékenyítően feltámassza, és mindenütt, ahol kiváló és erős egyéniségnek voltak szószólói, ellenállhatatlanul meghódítsa a nép szívét. A különbség, mely a szűkebb értelemben vett, úgynevezett hitvallási és (pozitív irányt követő) unionisztikus mozgalom között még ma
252
is megvan, elenyészően csekély. Ez utóbbinak is az Evangéliumban gyökerező hitvallás a szilárd álláspontja.
De a hitvallás és az Evangélium korántsem ugyanaz. A hitvallás abban az alakban tartalmazza az Evangéliumot, amint azt elődeink értelmezték. Az Evangéliumon kívül teológiát, fogalmakat és tantételeket is ad. Az Evangélium a "jó hír" Isten kegyelméről, amely Krisztusban nyilvánvalóvá lett. Tartalma változhatatlan. De az egyház tanítása, melyben kifejezésre jut, változó. Mindennap változik. Százszor is ráparancsolhatod, hogy megálljon, mégis mozog. A hagyományos egyháztan, mint olyan, vallásilag nem kötelező. E meggyőződés a reformáció egyik alapgondolata és erőforrása; ezzel bírta le Luther Márton a katolicizmust. Ez természetszerű oka a protestáns egyháztan szakadatlan fejlődésének. A hitvallásnak, amennyiben teológia és tantétel, nincsen örök tartalma. Né aggasszon bennünket, hogy nincsen tévedéstől mentes egyháztan. Az isteni Ige sajátsága, hogy a benne rejlő erőben nyilatkozik meg számunkra, és nem a törvényszerűen megszabott betűben, hanem benső hatalma által. Az egész világon s minden idők nyelvén hirdethető és hirdettessék. Korunk vallási mozgalmán is átvonul Isten Lelke. Azon kell lennünk, hogy az Írásban és hitvallásban foglalt "jó hír" korunk nyelvén szóljon, hogy a mai embert is megszállja a Krisztus Evangéliuma, tele kegyelemmel és igazsággal! E törekvésből eredt a modern "szabadelvű" teológia.
Korunk realisztikus iránya folytán a sza-
253
badelvű egyházi párt is lényegesen megváltozott. Ma már itt sem uralkodik többé az a filozófiai, az ésszerűséget követő irány, amely nagyobbára a felvilágosodás és tagadás szellemével küzd az egyházi hit tartalma ellen, és melynek főképp a "Protestáns Egylet" volt a képviselője. E régebbi szabadelvű teológiát mind határozottabb alakban a történeti irány váltotta fel; ez a történeti Krisztus tündöklő személyes nagyságát, a tőle származott erőket nem akarja ésszerűen "magyarázva" mellőzni, hanem azon van, hogy a történeti kutatás útján előttünk feltárja, megállapítsa és megértse. Őszinte, mély tisztelettel tekint a kereszténység fenséges történetére, és egyúttal a vallási elemet ragadja ki, mely az egyház hagyományos tanítása mögött ott rejtőzik, mint az eredeti kereszténység tartalma. A történeti kutatásban rejlik a teológia ereje és tehetsége, belső jogosultsága abban a hajthatatlan ösztönben, amellyel – tekintet nélkül az elismert tanokra – az igazságra tör. Veszéllyel jár mindig ez az irány, mert a teológus, míg kutat, történettudóssá lesz és "vallástörténetet" ír. Krisztusban és a kereszténységben nem látja, ami őt közvetlenül és személyesen érinti, hanem csupán a történettudomány nagy tárgyait. De a szabadelvű teológia képviselői közt a legtöbbnél ma a történeti irány szoros kapcsolatban van a vallás-erkölcsi iránnyal. Ma már a szabadelvű protestantizmus sem keresi többé a vallás lényegét bizonyos ésszerű igazságokban, hanem a pozitív, történeti kereszténységben, amennyiben örök isteni tartalmát új alakban akarja kifejezésre juttatni.
254
Ilyenformán a szabadelvű protestantizmus is, amennyiben erőtől duzzadva elöl jár, ma az újabb idők szellemében a pozitív keresztény irány képviselője; és ez a körülmény magyarázza meg azt a hatást, amelyet a liberalizmus az egyházi érdekek és élet fejlesztésére gyakorolt. Sőt, a történeti kutatás révén a szűkebb értelemben vett hívő protestantizmusra is döntő hatással volt. És nevezetesen az Újtestamentum kánonjának történeti kritikájával nyomósabb bizonyítékokat szolgáltatott arra nézve, hogy hitünk igazságát nem az írott szó külső alakjában kell keresnünk, hanem úgy, mint egykor Luther tette, egyes-egyedül Isten szellemében, amely az Újtestamentum lapjaiból világosan, érthetően és ellenállhatatlanul szól hozzánk, és mely bizonyságot tesz arról, hogy a Jézus Krisztusban, Isten országának szerzőjében megnyilvánult isteni kegyelemben kell keresnünk az igazi kezességet hitünkre nézve.
Az evangélikus egyház mai fellendülése elsősorban a hitvallási és az említett pozitív unionisztikus mozgalomból ered. E mozgalom keretében játszódott le a hit és (ezzel együtt) az egyházi élet újjászületése. De a szellemi vezetést teológiai téren mindinkább oly körök veszik át, amelyek szabadabb irányt követnek, és a kereszténység tartalmának új kifejezést keresnek. Nehéz, és részben elkeseredett küzdelmek korában élünk. A tartományfejedelmi egyházkormányzatra vár a feladat, hogy szabad pályát teremtsen a szellemek mérkőzésére. Az egyházi életnek mind a két mozgalomra szüksége van: arra is, amely a ha-
255
gyományhoz ragaszkodik, és arra is, mely a hagyomány ellen síkraszáll. A küzdelemben az Evangélium körül mutatkozik kiapadhatatlan ereje, és annyi bizonyos: az igazság fog a jelen harcaiban győzedelmeskedni.
A katolikus egyházban is úgy, mint a protestánsban, az ötvenes évek óta mindjobban oly irány jelentkezett, mely a történeti egyház hitvallására vetett súlyt. De ugyanaz a szellem, amely az evangélikus egyházban a lelki és vallási elemek újjáéledését szülte, a katolikus egyházban a világuralom vágyától áthatott ultramontanizmushoz vezetett, mely a jelenkor műveltségi és szabadsági eszményeivel szemben nem ismer többé semminemű engedményt, bár jól ért hozzá, hogy a mai politikai fejlődés adta szabadságjogokat saját céljaira mesteri módon felhasználja, és amely főként a modern állam és a protestantizmus kedvéért (ebben csak forradalmat és keresztényellenességet lát), a katolikus elveknek semmiféle gyöngítését nem tűri. Az ultramontanizmus az a felekezeti, uralomravágyó, türelmetlen katolicizmus, amely az egyént és a világot újra alá akarja vetni az egyház legfőbb tekintélyének. IX. Pius pápasága (1848-1878) azzal nyert világtörténelmi jelentőséget, hogy győzelemre vitte az ultramontán mozgalmat, és a romantikus, mérsékelt, úgynevezett szabadelvű katolicizmust megsemmisítette. Szövetségese a (VII. Pius által 1814-ben visszaállított) jezsuita rend volt, melynek eszményeit megvalósította. 1864-ben megjelent a "tévedések jegyzéke" (syllabus errorum), mely a mo-
256
dern államot és a modern vallás- és lelkiismeret-szabadságot kárhoztatta. A döntő esemény, mely a vatikáni zsinaton (1870) az ultramontanizmus győzelmét megpecsételte, a jezsuiták régi kedvelt dogmájának, a pápai csalhatatlanságról szóló dogmának kihirdetése volt. A csalhatatlanságról szóló dogma azt jelenti, hogy a pápa dogmatikai döntése mint olyan, egyetemes zsinat helybenhagyása nélkül is az egész egyházra kötelező, mihelyt a pápa ex cathedra, vagyis azzal a nyilvánvaló szándékkal beszél, hogy valamely vallási vagy erkölcsi kérdésben az egész kereszténységnek tanítást adjon. E dogma a következtetések végtelen sorát foglalja magában, mert a pápák csalhatatlanságát nemcsak a jövőre nézve állapítja meg, hanem a kereszténység eredeti vallástartalmaként az egész múltra nézve is. A Vatikánum értelmében Péter apostoltól kezdve, aki a katolikusok első pápája volt, máig valamennyi pápa csalhatatlan volt. E szerint Pl. VIII. Bonifác pápa is csalhatatlan volt, amikor 1302-ben az "Unam sanctam" bullát intézte a kereszténységhez, hogy a világi hatalommal szemben az egyház hatalmának felsőbbségét proklamálja. A csalhatatlansági dogma révén vértezetten kél föl sírjából VII. Gergely rendszere, fölkél a középkor egyháza, hogy a jelenkor élő világától visszakövetelje egykori hatalmát.
Századnnk első felének mérsékelt katolicizmusa, amely azt állította, hogy a katolicizmus összeegyeztethető a jelenkor meggyőződéseivel, a modern állammal, a modern vallás és lelkiismeret szabadságával – a vatikáni zsinaton a csalhatatlanság kihirdetésével halálra ítélte-
257
tett. Rémülten kiáltott fel a művelt katolikus világ, főképp Németországban. A romantikus katolicizmus kora még nem múlt el. Fellázadt az új dogma ellen, amelyben immár formális törvényhozói rendelkezés folytán hinnie kellett. A válasz, amelyet a vatikáni zsinatra adott, az ókatolicizmus volt; ez kijelentette, hogy a vatikáni zsinat érvénytelen, és a csalhatatlanságról szóló dogma nem kötelező. De hiába! A vatikáni zsinat az egyetemes zsinat jogi követelményeinek minden tekintetben eleget tett. A zsinat határozatát a katolikus világ minden részében nyomon követte az új dogma elfogadása. Az egyház szólt – és katolikusnak lenni annyi, mint az egyházban és tanításában hinni. Katolikus alapon az új dogma megtámadbatatlan volt. Az egyház csalhatatlanságáról szóló tan a katolicizmus alapvető tanítása. E dogma ellen intéztek hatalmas támadást a reformátorok, és megszabaditották a protestáns világot a formális törvényhozás útján gyakorolt egyháztanítói hatalomtól. Most világosan kitetszett, minő eredményre vitt az egyház csalhatatlansága. A Vatikánum a Tridentinum szükséges következménye volt. Ha a XVI. században a katolicizmus visszautasította a reformációt, hogy kizárólag az egyházi tekintély elvére helyezkedjék, e tekintélyelvnek, mely a modern katolicizmus lelke, befejezésre és teljes érvényesülésre kellett jutnia. A pápai csalhatatlanság a tridenti katolicizmus befejezése: a csalhatatlan pápában testet öltött az egyházi tekintély, hogy mint minden pillanatban jelenvaló, minden pillanatban készen álljon, hogy az egyénnel és kételyeivel, a jelenkorral és kritikájával hathatósan szembeszállhasson.
258
Közvetlenül a vatikáni zsinat után IX. Pius pápa Liguori Alfonzt, a jezsuitarenddel rokon redemptorista rend megalapítóját (1732), akit már 1816-ban boldoggá, majd 1839-ben szentté avattak, az "egyház tanítói" közé sorozta – Athanasius, Augustinus, Clairvaux-i Bernát és mások mellé (1871). Liguori a jezsuitákhoz hasonlóan Mária szeplőtlen fogantatását, a pápa csalhatatlanságát és a probabilisztikus erkölcsösséget (45. §) tanította. Előléptetése az egyház tanítói közé azt jelentette, hogy az erkölcstelen jezsuita-"morál" korunkban visszanyerte érvényét, amelyet a tizennyolcadik és tizenkilencedik század megbotránkozással ítélt el, és amelyről úgy vélte, hogy megsemmisítette. Liguori probabilizmusa némiképpen mérsékeltebb volt. De ő is megengedi a bűnt különálló esetben, ha a lelkiismeret nem szól a bűnös mellett (sőt azt a vélenxényt, mely a cselekedetet helyesli, "kevésbé biztosnak" találhatja), de mellette vannak valamely erkölcstanítónak oly bizonyítékai, amelyek a másik véleménnyel egyenértékűek (úgynevezett "ekviprobabilizmus)! Liguori maga aszkéta volt, és önmagával szemben a legszigorúbb követelményeket támasztotta. Nagyon szegényesen öltözködött, szalmazsákon aludt, mindennap véresre korbácsolta testét. És ez az ember tanította azt a "keresztény" erkölcsöt! Miként lehetséges ez? Úgy, hogy a szerzetesi aszkétameggyőződés szerint, amelyet a katolikus egyház a reformáció után is vallott, a legfőbb tökéletesség az erkölcsi ítéletről való lemondásban rejlik (lásd fentebb a 198. lapon). Liguori a katolikus elv alapján állott. Magára nézve azt
259
ítélte a legbiztosabbnak, ha mindenben aláveti magát gyóntatójának, és úgy követi őt, mint Istent; ez esetben egyedül a gyóntatóra hárul a felelősség és "Isten nem fogja tűrni, hogy a gyóntató tévedjen"! Csakis ilyen állásponton érthető meg egyáltalán, hogy az ember saját lelkiismeretével ellenkező idegen véleménynek alárendeli magát. Bármily csodálatosnak látszik, mégis igaz, hogy a szabadosságra hajló probabilisztikus jezsuita-morál az aszkétaelv következménye.
Történeti szükségesség volt, hogy a mű, mely a tridenti zsinattal kezdődött, a mai jezsuita-irányú ultramontanizmusban végződjék.
A modern államot is érintette e mozgalom. Ausztriában (1870) megszüntették az 1855-ös konkordátumot. Poroszországban, ahol ultramontán irányú politikai párt alakult, és az új birodalom ellen az összes ellenzéki elemekkel szövetkezett, kitört a kultúrharc. A támadások célja a centrum pártjának feloszlatása, megsemmisítése volt. Ezért indult meg a küzdelem a katolikus egyház ellen, mégpedig ott támadták, ahol a legkevésbé volt megsebezhető: szervezetében. Ebben rejlett az 1878-as porosz "májusi törvényhozás" kettős hibája, amely még azon felül – hogy elkövetett hibáinak számát teljessé tegye – a "paritás" kedvéért az evangélikus egyházat is leigázta. A májusi törvényhozás elhibázott kísérlet abban az irányban, hogy a papi hivatal (a kiképzés, az állásbetöltés és gyakorlás) az államhatalomtól függjön. Mintha állami törvényhozás útján elérhető lenne, hogy a katolikus papság soraiban nagyra nőtt ultramontán katolicizmus
260
valamilyen állami katolicizmussá változzék! Ma mindenütt rájöttek, hogy hiba történt. A nyolcvanas évekre esik a visszavonuló, "revideáló" törvényhozás, úgyhogy a májusi törvényeknek már csak a "törmeléke" maradt meg. De azzal nem tűntek el a májusi törvények következményei. És e következmények főképpen a katolicizmus szertelen önérzetében mutatkoznak. Hiszen sikerült nekik főképpen a "békepápa," XIII. Leó vezetése alatt legyőzni a jelenkor leghatalmasabb államát és a század legnagyobb államférfiát! A kultúrharc vihara elmúlt, de a katolicizmus tengerének messzeterjedő hatalmas hullámverése még tovább morajlik. Reméli, hogy főképpen Németországban le fogja győzni a protestantizmust. Nagyranőtt a katolikus sajtó, hogy minden eszköz felhasználásával kíméletlenül támadja a protestantizmust és hogy mint az igazság egyetlen oltalmát, a katolicizmust tüntesse fel. A sajtónak segítségére van a tudományos irodalom, mely eltökélten feladatának tekinti egyaránt a pápaság dicsőítését és a reformáció becsmérlését. A protestantizmus fegyvereit használja. Ugyanazzal a szigorú forrástanulmánnyal, mely a protestáns történetírás módszere, a protestáns történeti felfogásával szemben ellenbizonyítékkal él, és bizonyítékot szolgáltat amellett, hogy az emberiség romlása a protestantizmus és egyedüli üdvössége a pápaság. Hiába! Janssen könyve világos bizonyíték rá, hogy miként lehet a forrásidézetek halmozása ellenére arculütni az igazságot.
De a katolicizmus e győzelmi bizakodásánál még veszedelmesebb az az előzékenység,
261
melyet újabban a katolikus egyház az állam részéről élvezett. A múlt összes tapasztalata ellenére, úgy látszik, hogy Poroszországban megismétlődnek az ötvenes évek elveiből eredt kedvezések a katolicizmus iránt. A kulturharc korát az udvarlás kora követte, melyben a katolikus egyház kegyeit keresik. A németek részéről Leó pápára bízták a döntést a Carolin-szigetek kérdésében. És minő hódolattal vették körül Kopp püspököt, amikor a májusi törvények revíziójáról tárgyalt! Hogy megváltozott a hivatalos és nem-hivatalos sajtó hangja, és főképp a közigazgatás hangja a katolikus egyházzal szemben.
Érthető, hogy nap nap után erősbödik a protestáns ellenáramlat is. Abból a meggyőződésből, hogy küzdelemre van szükség, és hogy erre készen kell állani, eredt az evangélikus szövetség, amelyben a legkülönbözőbb egyházi állásokat betöltő férfiak egyesültek, habár, fájdalom, teljes megegyezés itt sem jöhetett létre. Ugyane meggyőződés él a már említett Hammerstein-féle mozgalomban. Ez tisztán egyházi szervezkedésre törekszik és felszabadításra az állami szervek uralma alól, hogy az egyház erősebbé váljék a belső misszió nagy művére, és egyúttal a világtörténeti küzdelemre a katolicizmus ellen.
Ámde a protestantizmus bizakodó ereje nem gyökerezik ama szövetségben, sem e szervezetben, hanem egyedül a hit által való megigazulás Evangéliumában. Ez egyházunk elpusztíthatatlan ereje, mely mindörökké éltetni fogja. Lesz némi küzdelemben része. De nem riad
262
vissza a küzdelemtől. A katolicizmus a csalhatatlansági dogma kihirdetésével fejlődésének tetőpontjára ért, a tekintély elvének további fokozása már lehetetlen. E legmagasabb csúcs elérése után okvetetlen hanyatlás következik, és éppen e tekintélyelv túlsága szüli majd a hanyatlást. Láttuk a század folyamán, mint közelednek az ultramontanizmus áradó vizei. Nem öröktől fogva valók, tegnap fakadtak. Csak az ötvenes években dagadtak meg. Amint megáradtak, úgy fognak elapadni, és egy dolog bizonyos: az evangélikus egyházzal szemben tehetetlenek lesznek, mert a mi házunk sziklán épült, Krisztuson, a mi Urunkon, igéjén, melynek hatalmát szívünkben naponként tapasztaljuk, és az erőn, amely igazságból való.
52. §
Az egyház és a társadalomRa visszatekintő pillantást vetünk a fejlődés nagy útjára, a középkori időktől napjainkig, tekintettel az egyház helyzetére az emberi társadalom többi nagy hatalmai közt, azt látjuk, hogy az állam és az egyház egymáshoz való viszonyának történetében, a tizenkilencedik század derekán egy nagy korszak befejezésre jutott. Volt idő, mikor a még kiskorú államon az egyház uralkodott. Ez VII. Gergely és III. Ince kora volt. Később az egyház került az önállóvá, sőt mindenhatóvá lett állam uralma alá: e fejlődés a tizennegyedik században kezdődik, és a tizennyolcadik században éri el tetőpontját. Először azt látjuk, hogy az egyház uralkodik az államon, majd azt,
263
hogy az állam uralkodik az egyházon. Az állam és az egyház között fennállott viszony ebben a két alakjában megszűnt. A tizenkilencedik század közepe óta oly mozgalom került honiloktérbe, amely, jóllehet súlyos küzdelmek között, azt tűzte ki végső céljául, hogy a sajátos egyházi életet az államtól, és éppígy a sajátos állami életet az egyháztól függetlenné tegye és ily értelemben megteremtse a szabad egyházat a szabad államban. Olyan mozgalom ez, amelynek segítségére van a testületi szellem általános fejlődése, és amelynek eszméjében ma az a törekvés rejlik, hogy az egyesületi élet belső szabadságát a modern állam szuverénitásával összeegyeztesse.
Az állam nem az egyetlen, sőt nem is a legnagyobb hatalom, mellyel az egyháznak mérkőznie kell. Az egyház tényleges helyzete nem csupán az államtól függ, sokkal inkább a benne uralkodó nézetektől és a műveltség és erkölcsiség általános irányától, amellyel szakadatlan kölcsönhatásban van. E téren teljesíti az egyház hivatását, itt fejti ki a benne rejlő sajátos erőket, és viszont itt hat reá is legerősebben a többi szellemi erő.
Korunk e tekintetben is új jelleget mutat. Az előbbi századok nagy uralkodó szellemi áramlatait vagy maga az egyház teremtette, vagy maga is osztozott bennük, úgyhogy az előbbi századok egyháza azonos a kor szellemével. Így a középkorban és a reformáció korában is ez idők jellemző és uralkodó szellemi mozgalmai az egyházból eredtek. A humanizmust, amely egy ideig önállóan egyházellenes irányt követett, a reformáció a protes-
264
táns egyhaz szolgálatába vonta. Viszont a tizennyolcadik században az egyház átvette a felvilágosodás korának racionalizmusát, és így maga a világi műveltség szolgálatába szegődött. Eleinte azt láttuk, hogy az egyház uralkodik a műveltségen, később, hogy a kor műveltsége uralkodik az egyházon. Úgy látszik, hegy most itt is a különválás jelei mutatkoznak. Az egyházi élet föllendülését, amely a tizenkilencedik században megindult, a század közepén egy mindjobban erősbödő ellenmozgalom váltotta fel, sőt a vallási világfelfogást általában ellenségesen támadja, amely nem a természettudomány (mert az ilyen kérdésekre nézve egyáltalán nem adhat útbaigazítást), hanem természetfilozófia alapján arra vállalkozik, hogy új világképet: – materialisztikus világképet teremtsen, ahonnan Isten és szellem és ezzel a vallás és erkölcsiség előfeltételei teljesen eltűntek.
Míg a tizennyolcadik században a művelt társadalom világfölfogásának még egységes jellege volt, és Istenről, a szabadságról és a halhatatlanságról közös volt a hitvallás, ma mély szakadék választja szét a művelt köröket. Az egyik részen az egyházi hit pozitív keresztény tartalmával újra hatalom, messzeható erő lett, és a felvilágosodás vallása eltűnt előle. E részen vannak az összes egyházi irányok: a legszélsőbb jobbszárnyon a katolikus ultramontanizmns, a legszélsőbb balszárnyon a szabadelvű protestáns teológia. A másik részen megjelent a hitetlenség, mely széles körökön uralkodva, mind határozottabban tért hódít és nemcsak arra törekszik, hogy az egyházi hitet kiölje,
265
hanem hogy egyáltalában a személyes Istenbe vetett hitet elvesse és hogy az egész világot egy tisztán mechanikus fejlődés eredményének tekintse.
És a két ellentétes felfogás világharca immár a művelt körökből tovaterjedt a nemzet tömegeire. Innen eredt a mai helyzet és egyúttal korunk végzete is.
Az egyház története mindig azoknak az alapvető elemeknek is a története, amelyeken a nép erkölcsi élete nyugszik. Az egyháztörténet visszatükrözi az egész nyugati művelődés és fejlődés szellemét. Mondd meg, hegy milyen a hited, és megmondom, minő szellem lakik benned. Mondd meg, milyen az egyházad, és megmondom, minő szellem lakik a népben, melyhez tartozol. Nem az, amit tudunk, hanem az, amit hiszünk, szabja meg értékünket és ad életünknek erőt és tartalmat. Az erkölcsiség egész világa, [a] vallásos világ – ama meggyőződések világa, amelyek bebizonyíthatlanok és megokolhatatlanok, logikával és ésszel nem védelmezhetők, teljesen kategorikusak és csakis tartalmukkal és nem okaikkal követelnek helybenhagyást. De éppen ezek a meggyőződések szülik az egyesek és a nemzetek jellemerejét, belőlük és bennük él az egyes és népe egyaránt. Nem a láthatóból, hanem a láthatatlanból élünk, abból, amit emberi fül nem hallott, amit emberi szem nem látott és emberi ész még át nem értett.
Az egyház története a múlt története. Története a jövőnek is története lesz. Az egyháztörténet foglalata a kővetkező: azok az erők, amelyek a társadalom fejlődését eldöntik, nem
266
az ésszerű ismeretben rejlenek, hanem a vallási és erkölcsi életben, és hogy az összes erkölcsi és vallási hatalmak között a nagyhatalom a kereszténységben látott napvilágot.
Mihez hasonlítsam társadalmunkat?
Összehasonlítom a földtekével, amelyen lakunk. Egy tűzzel folyó rengeteg vulkán módjára erjedő, forrongó magot vékony kéreg borít. Kívül merő rend, béke, virágzás és tenyészet; egy pillanat és az alvilág elemi, titáni erői rombadöntik és elhamvasztják mind e gyönyörűséget. Csak kicsiny azoknak a száma, akik a birtokló, uralkodó, élvező és a közéletben résztvevő társadalmat alkotják. A tömeg: a teherhordó sokaság, mely a társadalom szertelenül elhatalmasodott ellensége.
Így volt ez mindenkor. A társadalom gyakran abban az ábrándban gyönyörködik, hogy ő a nép, és hogy érdekei azonosak a nép érdekeivel, amíg egy forradalmi rázkódástól meg nem rendül a föld, hol állott, és kitűnik, hogy nem a nép volt, hanem csak a vékony kéreg a tüzesen forrongó mag körül.
A középkorban csupán két rend alkotta a társadalmat. A nemesség és a papság. Csakis ezeket az osztályokat illette a birtok és az uralom. Kezükben volt a földbirtok, az egyetlen birtok a középkorban és a földbirtokkal együtt járt a középkorban a fejedelmi hatalom is. Kizáróan ezek voltak a művelt osztályok. Egyházi és lovagi körökön kívül nem volt a közép-
267
korban önálló műveltség. Azonosították magukat a nemzettel. Történetük egyenlő értelmű volt a nemzet történetével. A harmadik rend szellemileg még erőtlen és az uralkodásra is képtelen volt tehát, s így a középkor társadalmából ki volt rekesztve.
A tizenhatodik század német reformációja volt az első nagy mozgalom, amelyben, éppen Németországban, a polgárság is önálló és döntő szereppel vett részt. A reformáció a német városokban a humanizmussal szövetkezett, és a lutheránus egyházzal német nemzeti műveltség növekedett, arra hivatva, hogy belőle a német jövő szellemi nagyhatalma fejlődjék. De ezt az egész fejlődést a harmincéves háború hirtelen megakasztotta. Nyomorultan megtörve és erejevesztetten került ki a nemzet a nagy háború szörnyű csapásaiból. Koldusbotra jutott gazdasági és szellemi tekintetben egyaránt. Míg a tizenhatodik században még a Nyugat népeinek szellemi irányítója volt, most nincs többé kezében a vezetés. Német műveltség helyett a tizenhetedik század óta Anglia és Franciaország műveltsége hódít és uralkodik. Angliában a filozófia nőtt naggyá. Ez a felvilágosodást szülte, melynek tartalma később a tizennyolcadik század francia irodalma révén az egész művelt Európa kóztulajdona lett. Németország is annak a műveltségnek lett a tanítványa és rabszolgája, amely Franciaországból került oda.
Hanem e műveltség méhében ott rejlett a forradalom. A tizennyolcadik század felvilágosodása újra felfedezte azt, amit csírájában már az ókor műveltsége és a tizenötödik század
268
humanizmusa is magában foglalt, felfedezte az embert: ti. azt, hogy a nemesi ruha és a papi talár egyaránt csak embert takar, olyat, mint a polgári kabát, semmivel sem különbet; se születésre, se tehetségre, se jogra nézve. Feltűnt a szabadság, az egyenlőség és a testvériség eszméje, és meghódította a világot. Megvolt ez már minden időben, és főképpen a kereszténység hirdette. De hatalom lett a közéletben, és a benne rejlő ösztön most nem felebaráti szeretetre sarkalt, hanem gyűlöletre a kiváltságosak ellen. A régi társadalmi rend még állott. Az állami hatalom még a nemesség és papság kezében volt, Franciaországban még inkább, mint Németországban. De a harmadik rend erővel teljes öntudatra ébredt. A nemzetnek érezte magát, érezte, hogy benne él a század eszméje, és hogy ő a szabadság és az egyenlőség részegítő eszméjének képviselője. Új szellemi elv, új gondolat jelent meg, mely kész volt rá, hogy most végre a harmadik rendet tegye úrrá a társadalomban.
Megrengett a föld, és az a társadalmi rend, mely a Nyugaton ezer évig uralkodott, egy csapásra megsemmisült. Miért oly hirtelenül? Miért oly egyszerre, hogy nemesség és papság szinte védelmére sem kelhetett régi átöröklött kiváltságainak? Tisztán azért, mert az uralkodó rendeket, magukat a nemességet és papságot teljesen áthatotta az az eszme, melynél fogva egész hatalmi állásuknak meg kell semmisülnie. A felvilágosodás gondolatai szabadságról, egyenlőségről és testvériségről, az előkelők szalonjaiban nőttek nagyra, és az irodalom útján éppen az uralkodó osztályok hirdették a
269
saját bukásukat. A csata már eldőlt, mielőtt ütközetre került a sor; mert a világtörténetben az eszmék uralkodnak. A harmadik rend nem találkozott ellenállással, mert csak végrehajtotta az ítéletet, amelyet maguk az uralkodó rendek már kimondtak.
A tizennyolcadik század vége óta a harmadik rend mind határozottabban magához ragadta a hatalmat az állam felett. Ma ő alkotja a társadalmat. Nemesség és papság különbség nélkül beleolvadt. Azonosnak tekinti magát a néppel. Népjog gyanánt él mindazzal a hatalommal, amelyet az alkotmányos állam biztosít számára. Érdekeivel a nemzet érdekeit akarja megvédeni, és azt tartja, hogy a nemzeti és politikai fejlődésnek célját elérte, ha az állam biztosítja jogait.
De a harmadik rend mégsem a nép! Ugyanaz az önámítás ejti meg, mint egykor nemességet és papságot. A harmadik rend a lakosságnak csak 10 százaléka. Vele szemben áll a 90 százalék, a "kisemmizettek," az egész népsokaság. A harmadik rend is csak vékony kéreg a szörnyű mag körül.
A proletárok – ez a nép. A vagyontalanok és műveletlenek – ez a nép. Mihelyt egyedül a létszám elve dönt, a harmadik rend jogai és érdekei csak ellentétet alkotnak a népjogokkal és népérdekekkel. A negyedik rend, ez a nép! Csaknem így van.
És a negyedik rend máris magára ismert. Rájött immár, hogy tulajdonképpen ő a nép. Már-már megalakultak a munkáscsapatok, hogy a jelenkor uralkodóját, a harmadik rendet trónjáról ledöntsék. Mindegyre hangosabban jelent-
270
kezik az a mozgalom, amely az egész társadalmi rendet, egyházat és családot le akarja rombolni, mert műveltségünk és erkölcsiségünk mind e pilléreiben a tömeg vezetői csak a halálosan gyűlölt ellenségnek, a harmadik rendnek hatalmi eszközeit látják.
Vajon lesz-e elég erő a harmadik rendben, hogy sikerrel védekezzék a negyedik rend támadásai ellen? Vajon lesz-e elég erőnk, hogy nemcsak tulajdonunkat, hanem ami becsesebb: vallásunkat, családunkat, műveltségünket, szabadságunkat erős kézzel megvédjük az ostrommal előretörő tömeggel szemben? Más szóval: vajon az a forradalom, amelynek, úgy látszik, hullámai felé sodródunk, másként fog-e végződni, mint a tizennyolcadik század forradalma?
Annyi bizonyos: a döntést sem a szuronyok, sem más külső hatalmi eszközök nem fogják meghozni, hanem egyedül az az álláspont, amelyre helyezkedünk, amelyre a társadalmunk helyezkedik, azzal a nagy szellemi áramlattal és azokkal az eszmékkel szemben, melyeknek története századunk története lesz.
A tizenkilencedik századnak is van felfedezése. Az anyag felfedezése: ti. hogy ez az anyag – isten. Ezt az egész gyönyörűséges eget csillagköreivel, melyet magába foglal, vajon ki teremtette? Az anyag. Bennünket, tele csodálatos, kifürkészhetetlen erőkkel és rejtelmekkel, magunkban hordva végtelen szerelmet és gyűlöletet, bűnt és olthatatlan vágyat Isten után, – vajon ki teremtett bennünket? Az anyag. Életünket ki vezérli, sorsunkat ki fogja eldönteni, boldogságunk és nyomorúságunk, életünk és halálunk felett ki fog ítélkezni? Újra az
271
anyag, a könyörtelen, kérlelhetetlen, vaskényszerűség törvényébe kovácsolt, holt, öntudatlan, merő, buta, anyag. Nem tudatos akarat kormányozza a világot, hanem az öntudatlan; nem isteni bölcsesség, hanem a tökéletes oktalanság. Atomok játéka minden. Egyszerre csak kihűl a világ, és a nap elveszítette fényét. Ha Istent eltávolítjuk a világból, akkor az élő Istennel együtt a bennünket hordozó éltető, szellemünkkel rokon és szimpatikusan gyönyörködtető világ is elvész. Ami megmaradt, csak kerékmű. Sőt mi is meghalunk. Életünk önámítás, szellemünk már nincs sehol; ami megmaradt, az csak gépiesen működő, nem gondolkodó, hanem foszforeszkáló, lidércfényű test. Az ember nem ura magának és nem rendelkezik, az anyag megmásíthatatlan törvényei uralkodnak rajtunk. Gépies fejlődés teremtett, és épp ilyen gépies fejlődés fog elpusztítani bennünket. Mi az ember? Hullám az anyag végtelen tengerén, felszínre vetődik, hogy örökre eltűnjék. Az egész világ nyitott sír lett, és a világdermedés megborzaszt bennünket.
A tizenkilencedik század eme világfölfogása, e vélt felfedezése szörnyű tanulságot szült és már-már akadnak olyanok, akik nyíltan védelmére kelnek. A tanulság így hangzik: E küzdelemben a létért mindaz, ami silány, gyönge és nem méltó rá, hogy éljen, megsemmisül; holott az, ami nagy, erős, életre képes és jövője van, az megmarad. A létért való küzdelem a nagy tisztítótűz, amely elemésztve a nyomorultat és korcsot, megtisztítja a világot. Tehát rajta! Szálljunk teljes erővel a küzdelembe. Ha utat törsz magadnak, te leszel a nemesebb, a nagyobb,
272
az érdemesebb. Szállj a küzdelembe! És ha végképp összetiportad, ami gyönge és nyomorult, akkor segítségére vagy a világtörténet nagy és egyetlen feladatának. Az egyesnek ereje nem arra való, hogy felebarátjának szolgalatára tegyen, hanem arra, hogy felebarátját megölje. Aki a létért való küzdelemben megmarad, annak volt igaza. A hatalom – jog. A kereszténység erkölcsével szembenáll a keresztényellenesség erkölcse.
A materialisztikus világfelfogás még egy másik hasznos tanulságot is magában foglal. Ha nincs Isten, nincs szellem, nincsen örök élet, akkor vallás, erkölcsiség és jog sincsen. Mert lehet-e erkölcsös az anyag? Lehet-e az atomoknak kötelező jogszabályokat adni? Az önzés, mely a létért való küzdelemben minden egyesnek erőt ad, az egyetlen jogosult elv és a földi boldogság, az ember egyetlen célja.
Ez az a pont, amellyel a materializmus és az ateizmus népszerűvé lesz. E ponton ragadja meg a tömegeket leghatalmasabb ösztöneiknél. És a tizenkilencedik század ez új evangéliuma máris hívőkre tett szert. Már hallható a munkás-Marseillaise refrénje: "Itt a földön boldoguljunk, meguntuk már a koplalást." Ebben az Evangeliumban rejlik a mozgalom ereje, mellyel a negyedik rend ellenünk síkraszáll. Támadásaival egy eszme tör ellenünk.
Vajon lesz-e elég erőnk az ellenállásra a negyedik rend forradalmával szemben? E kérdés egyet jelent egy másikkal: Vajon lesz-e elég erőnk az ellenállásra a materializmus eszmelvel szemben, amelyek viharként ellenünk sodorják a hullámzó néptömegeket? Kétségtelenül igen
273
nagy gyakorlati jelentősége van ennek a szociális reformnak és gazdasági törvényhozásnak, amelyen jelenleg dolgozunk. De épp ilyen kétségtelen, hogy nem itt van a végső döntés. A végső döntés inkább azokban az eszmékben rejlik, amelyek uralkodnak rajtunk, amelyeknek védelmére kelünk, mialatt ugyanekkor még inkább azok védenek vagy ítéletükkel sújtanak bennünket.
Kétségtelen mármost, hogy a kereszténység oly óriási szellemi hatalom, mely, ha zászlaját kibontottuk, oltalmába fogad bennünket. Ámde keresztények vagyunk-e még? Korunk közvetlenül e nagy kérdés elé állít bennünket. Mihelyt e kérdésre felelünk: ítélkezünk önmagunkról. A kérdés pontosabban így hangzik: vajon keresztény-e még a társadalmunk, vajon ott él-e még a harmadik rendben a keresztény hit világbíró ereje? E kérdés felvetésével felismerjük a pillanat egész végzetességét.
Mert vajon hol volt a materializmus tanításának az eredete? Éppen a harmadik rend soraiban. Hol hirdetik, akár burkoltan, akár nyíltan, leghathatósabban az ateizmust? Éppen a műveltek és birtokos osztály köreiben. A szubsztancia és atom hite kiszorította az élő Isten hitét, és az önmegadással és önmegsemmisítéssel járó önmegváltás Evangéliuma éppen a mai kultúra képviselői között több ájtatos hallgatóra talált, mint az ősrégi és mégis örökifjú Evangélium, mely a Jézus Krisztus által történt megváltást hirdeti. A harmadik rend köreiből azok a gondolatok, amelyek a tűzvészt rejtve magukba, a negyedik rend tömegeit fellázítják a harmadik rend ellen.
274
Ami ott van, a műveltek és tudósok könyveiben, azt és nem egyebet hirdetnek most az utcákon. Itt köztünk nőtt nagyra a hitetlenség, mely az új század forradalmát szítja. És nem akad köztünk próféta, aki e hatalmasan toborzó hitetlenségnek gátat vetett volna, aki az Úr erejével a hazugság szörnyetegét a mélységbe taszította volna. Így mindannyiunkat, kivétel nélkül terhel a felelősség, és saját bűneink ítélete nehezedik ránk és korunkra.
A tizenkilencedik század műveltsége az, amely saját vesztét hirdeti. Amint a tizennyolcadik századé, úgy a tizenkilencedik század műveltsége is méhében hordja a forradalmat. A gyermek, amelyet a világra hozott és saját vérével táplált, tulajdon anyját fogja megölni.
Így állunk ma! Vékony réteg választ el bennünket a lángoló mélységtől, és a szellemek, amelyeket felidéztünk, romlásunkon dolgoznak.
Éppen erre az időre, amikor a harmadik rendet kérlelhetetlen ellenség, és mi több, önmaga is fenyegeti, mostanra kellett esnie a kultúrharcnak, hogy a társadalom egyik része fegyvert ragadjon a másik ellen. De a szellemek összeütközésében, mely az állam és az egyház e küzdelmét kísérte, széles körökben – az evangélikus egyház köreiben is – mindjobban újra feléledt a kereszténység öntudata. Ami pusztulással fenyegetett, talán mentségünk lesz. A kultúrharc véget ért. A szellemek e küzdelme: a katolikus és protestáns, a keresztény és materialisztikus világfelfogás közötti harc szakadatlanul tovább folyik. De a küzdelemben nő az eszmék ereje, és kétszeres értékre tesz szert, amit teljes lételünkkel védelmezünk. A vallási élet nagy kérdései a
275
nyilvános mozgalom homlokterében állanak. És a világfelfogások messzeható, mindenkit harcra hívó tusájában, a nép nagy sokasága is nap nap után újra érzi és látja, hogy minő megbecsülhetetlen és örök értékekhez juttatja kereszténysége és protestáns hite.
De többet mondunk! Most, hogy a szociáldemokrata forradalom fölvonuló komor felhőitől korunk ege elsötétült, társadalmunknak tekintetével mintegy természeti erőtől hajtva, a kereszténység felé kellett fordulnia, amelynek verőfénye még mindig megtisztítja, bearanyozza és bevilágítja egész földi életünket. A helyzet komoly. A világ átérti, hogy technikával, művészettel és tudománnyal az emberi ész összes fényes alkotásaival fennmaradását nem biztosíthatja. Társadalmunk világa sem élhet csupán kenyérrel, hanem minden egyes igével, mely Isten ajkáról ered. Napjaink rettentő komolyságában még a legbutább elme előtt is megnyilatkoznak a világot felépítő, a világot hordozó, a világot fenntartó erkölcsi erők, amelyeken, mint hatalmas oszlopokon, társadalmi rendszerünk nyugszik. Mit jelent a közeledő szociáldemokrata zivatar villanása? Mit jelent az elégületlenség, a halálos gyűlölet hatalmas, fenyegető zúgolódása, mely a negyedik rend széles tömegeihől az ég felé morajlik? Azt jelenti, hogy társadalmi életünk szilárd alapja megrendült. Valóban, társadalmi rendünk épülete már nem áll kősziklán, vajon ellenállhat-e majd a rázúduló viharnak? Egész népünk erkölcsi újjászületésére van szükség. Hol találjuk meg egyebütt, mint a kereszténységben? Arra van szükség, hogy a negyedik rend töme-
276
gei újra érezzék odatartozásukat a társadalomhoz, hogy újra érezzék, hogy erkölcsi rendünk fenntartása nekik is egyforma érdekük. Ez csak úgy lehetséges, hogy az uralkodó osztályok a gyakorlatban megvalósítják a keresztény erkölcsösséget, ugyanazt az erkölcsösséget, amelyet a szolgáló osztályokban új életre kell támasztani. Csak teljél meg az igaz kereszténység testvéri szeretetével, meglásd, e szellem másokat is eláraszt. Még ma is áll a biztató ígéret a keresztény hit erejéről, hogy hegyeket elmozdít helyükből. Valóban a keresztény hit az, mely önmegtagadással mindent feláldoz, és ezzel minden felett diadalmaskodik! A személyes, élő kereszténység hatalma ellenállhatatlan. Légy e hatalom edénye, és széttéped a bilincseket, amelyekben a világ fogva tart, és minden dolognak szabad ura leszel. Korunk próba előtt áll. Vajon kereszténységünk csak a szavak kereszténysége-e és nem a tetteké is? Tovább megyünk. Vajon csak az alamizsnaadás kereszténysége-e a miénk, vagy olyan kereszténység-e, mely valóban leereszkedik az alacsonyrendűekhez, hogy testvéri kezet nyújtson nekik, és érdekeiket akárcsak a saját érdekeit felfogja és előmozdítsa? Valóban ebből ismered meg, él-e még benned Krisztus szelleme! Nem az egyház az, amelyre a feladat megoldása vár. Nem egyházszervezetről van itt szó, hanem kereszténységről. A gyűlölet hatalmán csak akkor veszel erőt, ha rajtad diadalmaskodott Isten szeretete Krisztus által.
A tizenkilencedik század kezdetétől napjainkig egy emelkedő mozgalom fennen hordja az egyházi és a keresztény elvet. A művelt
277
társadalom széles köreiben még akár tudatosan, akár öntudatlanul, de él a kereszténység. Minden darwini és materialisztikus műveltség ellenére a kereszténység erkölcse maradt erkölcsi életünk egyedül uralkodó nagyhatalma. Társadalmunk még nincs kiforgatva keresztényi mivoltából. A kereszténység pozitív hite hívő seregeket gyűjtött zászlaja alá. Még minden megmenthető, de annyi bizonyos: nem műveltségünk fog minket megmenteni, hanem egyedül az Evangélium.