10. A jelenségek: kijelentések Isten személyéről
A könyv itt kezd először konkrétan foglalkozni azokkal a megnyilvánulásokkal, amelyek 1994 ősze óta megosztották a Hit Gyülekezetét, és amelyeket a vezetőség csak felületesen magyarázott meg. A "szent nevetés" behozatalakor (1994. X.23.) például az volt a hivatalos magyarázat, hogy "Ábrahám és Sára is nevetett" (1Móz 17,17; 18,12; 21,6), és hogy "Isten kineveti ellenségeit" (Zsolt 2,4). Két év múltán a Gyülekezet vezetői is érzik, hogy biztosabb alapra kellene helyezni a megnyilvánulásokat. Lássuk, sikerül-e ez Arnottnak.
Szent Szellemtől megrészegedve
Bár cseppet sem igei, ez a teológiai újítás lett ma az újhullámosok csatakiáltása. Arnott merészen feltételezi, hogy a százhúsz tanítvány "alighanem dülöngélt és tántorgott" a pünkösdi Szentlélek-kiáradáskor. Ha a Biblia nem mondaná, hogy idegen nyelveken szóltak, talán azt is képes lenne elhitetni az olvasóval, hogy állathangokon beszéltek és négykézláb mászkáltak. Nem szükséges azonban arra a néhány gúnyolódóra hallgatnunk, akik "hitetlenkedve és kritikusan mondogatták, hogy ez nem lehet Istentől" (236): szó sem volt ilyen jelenségekről. A tanítványok nyelveken szóltak, és akik ezt nem értették, azok folyamodtak a "részegség" szóhoz, hogy megmagyarázzák, amit láttak. 61
Itt azonban furcsa ellentmondás van Arnott érvelésében: egyrészt úgy választja meg a csúfolódó hallgatók véleményét minősítő határozókat ("hitetlenkedve és kritikusan"), hogy az olvasó rögtön a "konzervatív" keresztényeket lássa bennük; érthetetlen módon mégis tőlük kölcsönzi a "részegség" kifejezést. Mert ezt sem Péter nem használta, amikor megmagyarázta a helyzetet, sem Pál az Efézusi levélben, annak dacára, hogy Arnott szerint "erre utal" (240). De ha erre akár csak utalna is, akkor a szerző nem visszakozna olyan gyorsan: "Akinek jobban tetszik, nevezheti ezt az élményt úgy is, hogy »örömmel a Szent Szellem uralma alá kerülni«," hanem tovább ütné a vasat, ahogy könyvének más részeiben is, ahol egy szikrányi esélyt lát rá. Íme, egy példa (238):
Megtörténik, hogy az emberek annyira a Szent Szellem ereje alá kerülnek, hogy kinézetük és viselkedésük egyaránt a részeg emberére emlékeztet. Azt azonban le kell szögeznünk, hogy a Szentírás sehol nem tiltja meg a hívőknek, hogy csordultig betöltekezzenek Szent Szellemmel. Sőt, számos helyen bátorítást találunk erre nézve. De vajon szükségszerű az is, hogy részegnek nézzünk ki? Jeremiás prófétát annyira felháborították Izrael hamis prófétái, hogy egy alkalommal így tett bizonyságot a nemzetéért szüntelenül mondott imái egyikében:
Olyan vagyok, mint a részeg férfi és mint a bortól elázott ember az Úrért és az ő szent igéjéért. (23,9)
Miért vagy olyan, mint a részeg férfi, Jeremiás? – "Az Úrért és az Ő szent Igéjéért." Tehát az Úr jelenléte, és Jeremiáshoz intézett szavai miatt. Istennek az életére gyakorolt hatása miatt. Számomra az a meglepő, hogy nem reagálunk még ennél is erőteljesebben, amikor Isten megérint bennünket. A megrészegedés talán csak az első, viszonylag enyhe reakció Isten kegyelmére és szeretetére.
Itt vagyunk hát a fő bizonyító igehelynél. Kevesen vannak, akik ettől meg nem hátrálnak: ha Jeremiásnak szabad volt úgy viselkednie, mint egy részegnek, akkor gyakorlatilag szilárd bibliai alapon állnak a torontói jelenségek. A dolog ekkor tényleg nem fanatikus őrjöngés, hanem valóban az Atya áldása – és mint ilyen, szükségszerű külső megnyilvánulás. Ezzel a sűrűn idézett bizonyítékkal csak az a baj, hogy egészen másról szól, mint amit a torontóisták bele akarnak magyarázni. Ennek belátásához elegendő egy pillantást vetni a szövegkörnyezetre, amely annyi tévtanítást megcáfolt már, hogy csak hálásak lehetünk Istennek az Írás fel nem bontható, káprázatosan szép szövetéért (Jn 10,35b).
A próféták miatt megkeseredett az én szívem énbennem, minden csontom reszket; olyan vagyok, mint a részeg férfi és mint a bortól elázott ember, az Úrért és az ő szent igéjéért. Mert betelt a föld paráznákkal, mert a hamis esküvés miatt gyászol a föld, a pusztának legelője kiszáradt, és az ő futásuk gonosz, és az ő hatalmasságuk hamis. Mert mind a próféta, mind a pap istentelenek, még házamban is megtaláltam az ő gonoszságukat, azt mondja az Úr. Azért az ő útjuk olyan lesz, mint a sikamlós utak a sötétben, megbotlanak és elesnek: mert veszedelmet hozok reájuk, az ő büntetésüknak esztendejét, azt mondja az Úr. (Jer 23,9-12)
Kár volna tagadni, hogy a prófétának személy szerint nem örömet és az "Atya áldását" jelentette a részegség, hanem fájdalmat, ítéletet és pusztulást. Ezért nem idézi Arnott azt, hogy "megkeseredett az én szívem" – mert ha a gyanútlan karizmatikus keresztény rábukkan erre a félmondatra, akkor tíz "kenet-összejövetel" sem feledtetheti vele Jeremiás valódi lelkiállapotát, amely egyáltalán nem torontóias, sokkal inkább középkorian gyötrelmes volt.
Jeremiásról az a hír is járja, hogy "síró próféta" volt: "Bárcsak a fejem vízzé változnék, a szemem pedig könnyhullatásnak kútfejévé, hogy éjjel-nappal sirathatnám az én népem leányának megöltjeit!" (Jer 9,1) Az ő neve alatt maradt ránk a zsidó kánonban a Siralmak könyve is. Mit tett hát az Isten Szellemének hatására állítólag "szent eksztázisba" eső próféta? Nem mást, mint hogy bemutatta, mi vár a népre, ha megmarad istentelen hamis prófétái és papjai nyomában: "az ő útjuk olyan lesz, mint a sikamlós utak a sötétben, megbotlanak és elesnek." A próféta nem Isten "kegyelmének és szeretetének," hanem ítélő haragjának hírnöke volt. Meg kellett kóstolnia a népre váró "tántorgás poharát," Isten haragjának "öblös kelyhét" (Ésa 51,17;22), és be is kellett mutatnia, milyen ízű lesz az nekik. Részegsége, amit valóban az Úr bocsátott rá, nem követendő példa, holmi irigylendő szellemi megtapasztalás volt, hanem a legbiblikusabb hasonlat, amit a kortárs zsidók sem érthettek félre: "Ha meg nem tértek, ti is így jártok: elestek és föl sem keltek többé. " 62
Nem vagyok benne biztos, hogy azok, akik ma nagy hangon a maguk párthíveként mutatják be Jeremiást, vajon ugyanazt az üzenetet hozzák-e az Úrtól az Egyház számára, mint amit neki a részegségével át kellett adnia Izraelnek. És erősen kétlem azt is, hogy a Hit Gyülekezete örömmel fogadna egy ilyen próféciát a mai rángatózóktól – elvégre Isten "szeretgetni" akarja az Egyházat (29). De ha így van, akkor jobb volna Jeremiást elfogadni olyan "huhogónak," amilyen volt, és nem kellene mindenáron a torontói gyakorlat előfutárának tekinteni. 63
Vagy vegyük a Jeremiástól gyakran kölcsönkért másik bizonyságot, ahol saját, igen erős fizikai megtapasztalásáról beszél (Jer 20,7-9):
Rávettél engem, Uram, és rávétettem, megragadtál engem és legyőztél! Nevetségessé lettem minden időre, mindenki csúfol engemet, mert ahányszor csak szólok, kiáltozom; így kiáltok: erőszak és romlás! Mert az Úr szava mindenkori gyalázatomra és csúfságomra lett nékem. Azért azt mondom: Nem emlékezem róla, sem az ő nevében többé nem szólok, de mintha égő tűz volna szívemben, az én csontjaimba rekesztetve; és erőlködöm, hogy elviseljem azt, de nem tehetem.
Ez az igehely is elég kényelmetlen, ha nem csupán az "égő tüzet" vesszük észre, mint a torontóisták általában. Mert melyikük hajlandó elismerni, hogy ami őt rohangálásra és rángatózásra készteti, az a vele elégedetlen, vonakodása miatt türelmetlen Szent Szellem? Nem: náluk a "Szent Szellem" sosem üzen "erőszakot és romlást;" 64 "Ő" mindig olvadóan nyájas, ha vannak még egyáltalán személyes vonásai. Ámde az új hullám tanítása a Szent Szellemet gyakorlatilag már azonosította minden eksztatikus és bizarr megnyilvánulással, ami mostanság a tömegösszejöveteleken jelen van.
Ruff Tibor védelmi célzatú írása (amelyet annak rendje és módja szerint, illendően megbíráltam, de visszajelzés nem érkezett, és érzékelhető hatása sem volt a Gyülekezet gyakorlatára) további példát is hoz a próféták életéből: 65
A következő, Ószövetségből vett eset is a Szent Lélek meglepő munkájára utal: Mikeás próféta Izrael bűnei miatt keseregve és jajgatva, ruhátlanul és meztelenül járt, üvöltözött, mint a sakálok, sikoltozott, mint a struccok, majd egy Béth-le-Afra ("Porháza") nevű városban a porban hentergett... (Mik 1,8-10)
Amit erre akkor írtam, ma is fenntartom:
Ruff Tibor szánalmas rövidlátásról tesz bizonyságot. Mikeás nem eksztázisban fetrengett, hanem jelképesen megsiratta népét. A szerző szóválasztása ("üvöltözött" – a Károli-fordításban nincs gyakorító képző, "hentergett" – A Károliban "heveredtem" szerepel, az új fordításban "fetrengjetek") a Hit Gyülekezetében tapasztalható dolgok hangulatát igyekszik a sorok közé lopni. De hol a párhuzam többi része? Jelképes prófétai cselekedetek-e az új jelenségek? Mi kit siratunk?! 66
Lehetne még a prófétákat hosszabban is idézni amellett, hogy a puszta "jó érzés" vagy "mámor" nem feltétlenül Isten Szellemének áldó jelenlétéből fakad, hanem gyakran az önnön feje után menő, bukott emberi természet lázadozik úgy az Isten akarata ellen, hogy ezekbe menekül. Most azonban nem kívánok arról értekezni, hogy a próféták mennyivel voltak inkább Isten szócsövei, mint Izrael tévelygésének szélkakasai – ehelyett beérem a legsúlyosabb ellenbizonyítékok felsorolásával.
Miután lefestette Jeruzsálem gyötrelmes ostromát és a védők kétségbeesett erőfeszítéseit, a próféta azt mondja:
És fölhív az Úr, a Seregek Ura ama napon sírásra és gyászolásra, timagatok megkopaszítására és gyászruha-öltésre. És íme, öröm és vigasság; barmok ölése, juhok levágása, húsevés és borivás; együnk, igyunk, mert holnap meghalunk!! És megjelenté magát füleimben a Seregek Ura: meg nem bocsáttatik e bűn tinéktek, míg meg nem haltok – szól az Úr, a Seregek Ura. (Ésa 22,12-14)
Nem érdemes minden vonatkozásban párhuzamot keresni a mai helyzettel – ez nekem sem célom. Csak az, hogy megmutassam: az ember Isten Szelleme nélkül is be tud rúgni szellemileg, ezért csínján kell bánni a "részegség" szóval.
Jaj Efraim részegei kevély koronájának és dicsőséges ékessége hervadó virágának, amely a bortól megvertek kövér völgye fején van. Íme, egy erős és hatalmas [jő] az Úrtól, mint jégfergeteg, veszedelmes szélvész, mint özönlő erős vizeknek áradása: földhöz veri kezével azt! 67 Lábbal tapodtatik meg Efraim részegeinek kevély koronája, és úgy jár dicsőséges ékességének hervadó virága, amely a kövér völgynek fején van, mint a korai füge a gyümölcsszedés előtt, amelyet mihelyt valaki meglát, alig veszi kezébe, lenyeli. Ama napon a Seregek Ura lesz ékes koronája és dicsőséges koszorúja népe maradékának, és ítéletnek lelke annak, aki az ítélőszékben ül, és erősség azoknak, akik visszanyomják a kapuig az ellenséget. De ezek is tántorognak a bor miatt, és szédülnek a részegítő italtól: pap és próféta tántorog részegítő ital miatt, a bor elnyelte őket, szédülnek a részegítő ital miatt, tántorognak a jövendőlátásban, és inognak az ítéletmondásban. Mert minden asztal telve undok okádással, úgyhogy hely sincs anélkül.
A "rettentő szavak tudósa," Ésaiás (28,1-8) nem kíméli a társadalom romlott vezető rétegét. Számunkra ebből elegendő azt észrevenni, hogy részegségnek nevezi vallási-politikai kevélységüket és kicsapongásaikat. Nem is csoda, hogy Lemuel királyt anyja határozottan óvta a bortól, mondván, hogy az másra nem jó, csak hogy a bánatát elfeledje tőle az elnyomott (Péld 31,4-7). A bölcs Salamon maga is kipróbálta a bort, mert üresnek érezte az életét, de csak módjával, hogy rabja ne legyen (Préd 2,4). És az ítélete: ez is hiábavalóság. Ugyanő nagyon élethűen írja le az alkohol rabjává lett ember érzéseit: "Olyan leszel, mint aki fekszik a tenger közepében, és aki fekszik az árbocfának tetején. Ütöttek engem, nem fájt; vertek, nem éreztem! Mikor ébredek fel? Akkor folytatom, ismét megkeresem azt" (Péld 23,34-35).
A nép vakságát és a rá zúduló ítéletet nagyon érzékletesen ecseteli Isten Igéje az Ésa 29,9-12-ben:
Ámuljatok és bámuljatok, vakítsátok magatokat, és megvakultok! Részegek, de nem bortól, tántorognak, de nem részegítő italtól. Mert rátok önté az Úr a mély álomnak szellemét, és bezárta szemeiteket, a prófétákat, és fejeiteket, a nézőket befedezte. És lesz mind e látás néktek, mintegy bepecsételtetett írás beszédei, amelyet odaadnak egy írástudónak, mondván: "Olvasd, kérlek!," és ő szól: "Nem tudom, mert bepecsételtetett." És ha e levelet annak adják, aki nem tud írást, mondván: "Olvasd el, kérlek!," ő így szól: "Nem tudok írást."
Hála Istennek, már kevesen vannak, akik ezzel a messze hangzó isteni ítélettel próbálnak magukon segíteni, Marilyn Hickey bosszantóan rövidlátó tanácsára, aki a másodiknak kiemelt szavakat az "álmatlanság átkának" megtörésére gondolja hasznosnak. 68 Így talán az is nyilvánvaló, hogy itt az Úrtól – és nem bortól – való, tehát szellemi részegség nem az "Atya áldása," hanem az Atya ítélete volt a hűtlen népen.
Ugyanez a veleje a Jer 13,12-14-nek:
Ilyen szókkal szólj azért nékik: Ezt mondja az Úr, Izráelnek Istene: Minden tömlőt meg kell tölteni borral! És azt mondják néked: Avagy nem tudjuk-e jól, hogy minden tömlőt borral kell megtölteni? Te pedig azt mondd nekik: Ezt mondja az Úr: Íme, betöltöm e földnek minden lakosát, és a királyokat, akik Dávid trónján ülnek, és a papokat, a prófétákat, és Jeruzsálemnek minden lakosát részegséggel, és összeütöm őket, egyiket a másikhoz, az atyákat és a fiakat együtt, azt mondja az Úr; nem kegyelmezek meg és nem kedvezek, és nem leszek irgalmas, hogy el ne veszejtsem őket!
Ésaiás így vádolja a rossz pásztorokat (56,11-12):
Ezek az ebek telhetetlenek, nem tudnak megelégedni ... mindnyájan a maguk útjára tértek, kiki nyeresége után, mind együtt! Jertek, hadd hozzak bort, és igyunk részegítő italt! és legyen a holnap olyan, mint a ma, nagy és dicső felettébb!
Akár a telhetetlen néma ebek, akár a mezei vadakat bosszúból rájuk uszító Úr szájából hangzott el az utolsó felszólítás, semmiképp nem a "szent részegség" esetével van dolgunk.
Jaj annak, aki megitatja felebarátját, epédet kevervén belé, hogy megrészegítsed őt, hogy láthassad az ő szemérmüket! Gyalázattal telsz meg dicsőség helyett; igyál te is és láttassék szemérmed, reád fordul az Úr jobbjának pohara és gyalázat borítja el dicsőségedet. (Hab 2,15-16)
Ismét egy negatív példa. Noé részegsége hasonlóképpen végződött: meztelenséggel, azaz megaláztatással. Végül hadd idézzem a részegség legkomorabb bibliai előfordulását:
Aranypohár volt Babilon az Úr kezében, amely megrészegíté az egész földet; nemzetek ittak az ő borából, azért bolondultak meg a nemzetek.
(Jer 51,7. Ld. még Jel 17,2.)
A "részegség" prédikálóinak ezzel szemben nem a valódi bor kellemes ízéről vagy vidámító hatásáról kell bizonyítást összeeszkábálniuk, mint arról az Ésa 55,1-2 vagy az Ének 5,1; 7,9 ír – hanem a részegségnek mint tudati állapotnak olyan bibliai előfordulását kell kimutatniuk, ami nem Isten ítéletét, hanem Isten áldását jelképezi. – De menthetetlen pusztulásra van ítélve az a nép, amelyhez így szól a korholás: "Ha valamely szélházi és csalárd így hazudozna: Prédikálok néked borról és részegítő italról – az volna e népnek prófétája." (Mikeás 2,11)
A "részegség" kifejezés pozitív, szinte hivalkodó használata mögött tehát nem a Szentírás tanúsága, hanem a jelenlegi megnyilvánulásokhoz való görcsös ragaszkodás érdeke áll. 69 Nyilván Arnott sem mondhatná nyakra-főre, hogy az emberek a "Szent Szellemben áznak" és "pácolódnak" (61, 155, 270, 276), ha csak annyit próbálna kifacsarni a Bibliából, hogy lehetséges "örömmel a Szent Szellem uralma alá kerülni." Mivel azonban el kell ismernie a "Szellemtől való részegség" bibliai igazolhatatlanságát, ingatag alapra épít, amikor mégis belőle fejleszti ki belső használatú zsargonját.
Öröm és nevetés
Itt a Hit Gyülekezetében előadott nevetséges bizonygatások (ld. a fejezet bírálatának elejét) helyett a pszichológiai gyógyító hatás kerül előtérbe (241), ami feltétlenül tartalmaz valami részigazságot. Való igaz, hogy "a vidám elme jó orvosságul szolgál, a szomorú lélek pedig megszárasztja a csontokat" (Péld 17,22). Az csupán a kérdés, hogy miféle örömről van itt szó. Bár a Példabeszédek könyvében nehéz olyasfajta szövegösszefüggést találni, mint a Római levélben, mégis bátran feltehetjük (az egész könyv erősen gyakorlati jellege miatt), hogy közönséges emberi örömről, s nem eksztázisról. A bölcs intelmek az élet ezer részletét veszik sorra, tanácsot adnak az emberekkel való kapcsolat és a társadalmi viselkedés sok területén. A szellemi élmények igen távol esnek a könyv céljától; úgy is lehet mondani, hogy a Törvényt váltják aprópénzre a szerzők. Tehát ha elismerem is az öröm gyógyító hatását, ezzel nem teszek engedményt Torontónak, amely az egészet igyekszik a természetfeletti megtapasztalások világába helyezni.
Van egy másik félreértés, amit el kell oszlatnom. A Biblia igen sok helyen beszél a Szent Szellem öröméről (pl. Ef 5,22; Lk 10,17; Rm 14,17; 1Pt 1,8). Magáról a szókapcsolatról sokaknak pavlovi reflexszel ugrik be az eksztázis, így ajánlatos volna átnézni a bibliai előfordulásokat, hogy vajon ott a szövegkörnyezet alátámasztja-e ezt az értelmezést. Ezzel nem kívánom a Szellem örömét természetes emberi örömre korlátozni, de amellett kitartok, hogy ez a fajta öröm – külső megnyilvánulásait tekintve – nem feltétlenül eksztatikus.
A kézrátétel hatására való földre esés, ahogy a karizmatikus mozgalom kritikusai megjegyzik, valóságos hagyománnyá vált nálunk. 70 Nem igaz, hogy a Templomban a papok elestek (2Krón 5,14-15), mert hiszen be se mehettek oda (1Kir 8,10; 2Krón 5,11; 7,2; Jel 15,8), az viszont igen, hogy Jézus keresői hanyattestek (Jn 18,5-6), de ez nem áldásosztó ajándék volt, hanem Isten nyilvános önkinyilatkoztatása, ilyenformán különbözött a mai gyakorlattól. Dániel és a Jelenések írója sem azért esett el, mert egy olyan áldásban részesültek, ami bármelyik korszakban az Isten népének rendszeresen járt ilyen formában – és Isten rögtön lábra is állította őket.
A bibliai bizonyítás helyett tehát legfeljebb szemléltetésről lehet szó. Arnott ezt látván észérveket is keres: "Isten szemében ez alárendelést jelent részünkről: annak, hogy Ő Úr" (245) és "[az emberek azért esnek el,] mert nem bírnak állva maradni" (246). Bár ez csak spekuláció (mert hiszen a Bibliában nem szerepel a "letaglózás karizmája"), azért mégis megcáfolom, hogy a gyerekeket se vezessék félre vele. Ha az alárendelés kimutatása csak az elme kikapcsolásával lehetséges, akkor úgy látszik, elménkkel csak lázadni tudunk Isten ellen, és nem lehet megújítani sem (Ef 4,23). Hasonlít ez Derek Prince-nek ama bizonyításához, amit egy hagyományos karizmatikus tantételhez fűz ("a Szent Szellem vételének szükségszerű külső jele a nyelveken szólás"): "Annak végső bizonyítékaként avagy pecsétjeként, hogy testrészeink Istennek való odaszánása teljessé lett, Isten Szelleme átveszi az uralmat még az emberek által megszelídíthetetlen testrész, a nyelv fölött is, hogy azután természetfölötti módon, Isten dicsőségére használja azt." 71 – Ha így van, akkor a közönséges dicséret vagy prédikáció engedetlenség Isten iránt (mert nem nyelveken van mondva), és Pál, aki mások előtt inkább mondott volna öt tanító szót értelemmel, mint tízezer szót nyelveken (1Kor 14,19), egyenesen Isten ellen lázítja az olvasókat. Ez a nyilvánvaló botorság a következménye a kizárólagosságra törekvő karizmatikus (illetve torontói) gyakorlatnak. Hagyjuk hát meg Istennek azt a lehetőségét, hogy a mi szánkat úgy is használja az Ő bölcsességének kimondására, hogy közben mi is tudjuk, mit mondunk (pl. 1Pt 4,11), és tagjainkat úgy is mozgassa, hogy közben nem hanyatt fekszünk (pl. Rm 6,13).
Rázkódás
Itt Arnott fejest ugrik a tapasztalatokba, és rögtön előáll a torontói jelenségeket az isteni kényszerítés örve alatt dogmatizáló dörgedelmekkel: "Ha például a kezedbe adnék két szigeteletlen vezetéket, és megkérnélek: »Tartsd jó szorosan, amíg a másik végét bedugom a konnektorba!« – alighanem megrázó élményben lenne részed, nem? Mit szólnál, ha akkor odajönne valaki, és ezt mondaná: »Nana, csak lassan a testtel! Nem kell annyira rázkódni! Lehet ezen uralkodni is! Lehet ezt csendesen is csinálni! Nem kell annyira felizgatni magadat!«" (249). – Kedves Arnott testvér! Ha te két szigeteletlen vezetéket próbálnál benyomni a fali csatlakozóba, elsőként téged csapna meg a hálózati feszültség, így inkább hagyjuk ezt a kioktató modort. Pál apostol az ilyen "ellenállhatatlanul rázkódó" embereknek írt valami olyasmit, hogy "az Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek az Istene" (1Kor 14,33), és "a prófétaszellemek engednek a prófétáknak" (32). A vitát így zárja le: "Ha valaki azt hiszi, hogy ő próféta vagy szellemi ajándék részese, 72 vegye eszébe, hogy amit nektek írok, az Úr rendeletei azok. Aki pedig tudatlan, legyen tudatlan" (Új ford: "Ha valaki ezt nem ismeri el, ne ismertessék el") (37-38).
Vannak olyanok, akik engednek a nyomatékos isteni parancsnak, és nem ismerik el Arnottot. 1995 végén John Wimber rákényszerült, hogy a Vineyard Gyülekezetek Szövetségének nevében levegye a kezét Torontóról, mert egynémely dolgokat nem tudott helyeselni. Karizmatikus tájszólásban ez azt jelenti, hogy nem vállalja a felelősséget azért, ami ott történik. Bővebb tájékoztatás végett az olvasó figyelmébe ajánlom a Függeléket, ahol a levél eredeti angol szövege párhuzamos fordítással megtalálható.
Természetesen elismerem, hogy Isten jelenlétében az ember gyakran reszketni kezd féltében. De Arnottnak ez az ok nem elég: "Vajon miért remegett [Dániel]? Nem csupán azért, mert félt. Isten ereje volt rajta. Isten, akit mi szolgálunk, nagyon-nagyon erős Isten!" (251) – Ha szabad az Igét úgy magyarázni, hogy általánosságokat használunk fel bizonyítékként arra, ami nincs a szövegben, akkor hitünk a pápistáké alá fog zuhanni, ők ugyanis már kifelé másznak a maguk gödréből. 73 Dániel reszketése közvetlen következménye volt annak, hogy elgyöngült Isten jelenlétében (10,11). A mai reszketés tényleg mintha Isten "erejét" mutatná az embereken, mert akiken erőt vesz, rendszerint igen heves mozdulatokat tesznek, hánytorognak és vonaglanak – de mi köze ennek Dániel gyöngeségéhez? Vajon ő is toporzékolt az angyal előtt?
A dolog inkább az ismeretlen eredetű, tehát gyanús késztetésekkel áll kapcsolatban. Arnott egyik beszámolója szerint egy szolgálótestvér nyilallást érzett a jobb karjában, és ezt a következőképpen élte meg: "Rájöttem, hogy egy döntés előtt állok. Vagy átadom magam Jézusnak és bízom benne, vagy ellene állok, és megmerevítem a karomat" (251). Ez az irracionális félelem ugyanígy belehajszolhatta volna őt az ördög karjaiba is. Ő persze megmagyarázza, miért kezdett csapkodni a keze: Istentől kapott egy nagyobb szellemi kardot, mint az eddigi. Hasonlóan semmitmondó "prófécia" a földön fekvő Byron Mote pásztoré, aki "a földön fekve karjaival hadonászott, lábai pedig úgy mozogtak, mintha menetelne" (283) – Ettől a szemlélőben inkább haldoklók végvonaglása ötlik fel, mint Krisztus jó vitézének küzdelme.
Egyéb különös manifesztációk
A cím után rögtön biankó csekket ír magának a szerző: "Isten azt mondja: »Ímé, újat cselekszem!« (Ésa 43,19)" Ebből azt hozza ki, hogy "alkalmanként előfordulnak korábban még soha nem tapasztalt manifesztációk is" (252). – Az idézett vers persze arról szól, hogy Isten "a pusztában utat szerez, és a kietlenben folyóvizeket" (19b), hogy "választott népének inni adjon" (20b). A "régi," amiről már nem kell "emlékezni" (18), az Egyiptomból való kivonulás, a tanító zsoltárok gyakori témája (16-17, ld. 2Móz 15,1; Zsolt 78,13; 106,9; 114,3), amelyet a Babilonból való kijövetel szinte elhomályosít. Ez, és nem holmi padlón rángatózás az új cselekedete Istennek. Arnott eljárása hasonlít a pápisták azon álkulcsára, hogy "amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen" (Mt 16,19), tehát "senki nem ítélkezhet a pápa fölött." 74 Megpróbálja bebizonyítani, hogy az új hullám Istentől van, hogy aztán kedvére sorolhasson illatérző, rohangáló és magzatot repestető áldásokat. A parfümillat (253, Zsolt 45,9) példája találó, de az volna a füstszagé is (2Móz 19,18). A futkosást később tárgyalom, mert itt semmi indoklást nem fűz hozzá a szerző. A méhmagzat ugrándozása is biblikus (Lk 1,41.44), de mit keres a reflektorfényben?
Gyógyulások
Ezek eddig is a karizmatikus mozgalom gyümölcsei közé tartoztak, így legfeljebb bizonyító jelként lehetne őket felhozni. De Arnott, látva, hogy ellenfelei más irányból támadnak, a belső gyógyulást kezdi védelmezni (256). Felhozza Jézus szavát, aki "bekötözi a megtört szívűeket" (Ésa 61,1; Lk 4,18). Ez teljesen találó érv a kritikusok ellen, akik szerint a "kegyelem további beavatkozásai" azt jelentik, hogy Krisztus keresztje tökéletlen. Az viszont már durva melléfogás, hogy Jézus itt olyan eksztázisról vagy élményekről beszélt, amelyek a megszentelődést viszik véghez – mert hiszen az élmények nem adnak szentséget (pl. Korinthusban sem adtak). Az Úr általánosságban jellemezte így a maga szolgálatát, mint akit a Szellemmel fölkent az Atya arra, hogy a népet tanítsa, gyógyítsa és sebeiket bekötözze, tehát a belső gyógyulás legjobb mércéje az Úr egész szolgálata. Ebben pedig nem találkozunk olyan emberrel, aki szomorúságából úgy szabadult meg, hogy az Úr odament hozzá, Szellemmel a földre sújtotta, és hagyta, hogy ott feküdjön egy félóráig. Az egyetlen hasonló példában is a démon volt az, aki megszaggatta és földhöz vágta a gyermeket (Lk 9,42) – az Úr pedig ellenkezőleg, fölemelte (Mk 9,27). Ezen el kellene gondolkodniuk azoknak, akik az elesést hajszolják.
Látomások
Saul-Pál példája nagy csábítást jelent Arnottnak, hogy a mára alkalmazza (262, ApCsel 9,3-6). A keresztényüldöző farizeus jogutódja természetesen egy "rendkívül buzgó vallásos személyként ismert férfi" lesz, aki a mai kritikusokhoz hasonlóan "törvénykező" is. Szinte látom magam előtt Sault, amint azért liheg bosszút az Isten gyülekezete ellen, mert ott nagy a ricsaj! – Aztán a híres, harmadik személyben el nem mondott látomásról esik szó (2Kor 12,2-5), aminek méltó párja Mahesh Chavdáé, aki viszont elmondta a magáét. Arnott feleségének meseszerű leírása a mennyről (265-269) azonban olyan hatásvadász, hogy kénytelen vagyok annak betudni, hogy még a karizmatikus mozgalomban is infláció van e téren: "A kirándulás a mennybe és vissza csaknem divatosnak – a »végső és legnagyobb élménynek« – számít azok számára, akik valami szokatlanra vágynak, és sokan mondják, hogy már megtették ezt az utat." 75
Nem meglepő, hogy ez a látomás azóta "emberek ezreit bátorította" (269), hiszen kielégítette szenzációéhségüket. Percy Collett híres látomásai, amelyek gépelt példányokban keringtek egy ideje a Gyülekezet tagjai között, ugyanezért voltak olyan népszerűek: színes, beavatottságot sugárzó leírást adtak a mennyről. Az efféle látomásokkal csak az a baj, hogy a titkolódzó Pállal ellentétben az aprólékos részletezésben merülnek el; olyan hangulatot teremtenek, mintha az arany utcát, a mennyei esküvőt és lakomát, és az oda való bekényszerítést szó szerint kellene érteni, s nem jelképesen. Ennek nyomán a lényeges dolgok átadják a helyet a lényegteleneknek, hogy aztán a csodák álarcában bejöhessen az eretnekség is. Meg kell jegyeznem azonban, hogy ez utóbbinak még csak szórványos jeleit látom, de nincs semmi kétségem afelől, hogy az utolsó idők antikrisztusai ugyanazt a hiszékenységet fogják meglovagolni, mint ma némely karizmatikus író, bár ez utóbbiak kétségkívül jóhiszeműen cselekszenek.
Jegyzetek: