11. A prófétikus oldal: állathangok, és ami ezzel kapcsolatos
Az állati megnyilvánulások az új hullám legmegbotránkoztatóbb jelenségei közé tartoznak. Arnott meg is tesz mindent, hogy kimagyarázza őket. Összehasonlításul felvázolom, hogy a Hit Gyülekezetében hogyan zajlott le a dolog elfogadtatása, azaz az új hullám első éve – amíg tudniillik az ellenzéket sikerült elüldözni. Naplóm feljegyzéseire támaszkodom; a legtöbb idézetet saját fülemmel hallottam, kisebb részüket másoktól tudom.
1995. I. 28. Németh Sándor kinn volt Amerikában, és a már ismert "szent nevetésen" kívül ugrándozást, huhogást, vijjogást és rohangálást látott. Megkérdezte a helyi pásztort ezekkel kapcsolatban, de az nem tudta őt arról biztosítani, hogy minden ilyen jelenség Istentől van. Ennek ellenére a dolog hamar átragadt a Gyülekezetre. "Isten nem ad követ." – "Nem érdekelnek a kritikusok; ha minket betölt az Úr Szelleme, akkor még akár bömbölünk is, mint az oroszlánok, ugrálunk, mint a kenguruk, rohanunk, mint a lovak." – "Vannak olyan teológusok, akik a Szentírásból emberi törvényeket vezetnek le, és a Szent Szellemre akarják ráhúzni őket." – "Az Egyház zűrzavarral indult: a Szent Szellem olyan módon jött, mint sebesen zúgó szél zendülése." – "A próféciák szerint azokat a pásztorokat, akik nem engedelmeskednek a Szellem ezen új kiáradásának, Isten félre fogja tenni." A tipikus bizonyságok: "Vissza tudtuk fizetni a tartozásainkat." – "Amióta ez az ébredés megy, folyton szabadulok, és érzem, hogy egyre szabadabb leszek."
1995. II. 11. "Törekedjetek a prófétálásra. Prófétáljatok a széketeknek, az asztalotoknak. Ha nem engedelmeskednek, dobjátok ki őket." – "Most az Újszövetségben élünk, tehát az Úr nem ad fenyegető próféciákat. Nem engedem meg, hogy bárki negatív üzeneteket adjon át a pódiumról. Aki nem fogadja el az én szellemi látásomat a prófécia [előzetes] megítélésében, az lázadó. A lázadóktól pedig elfordul Isten." 76 – "Isten azért beszélteti az embereket állatnyelven, hogy alázatosabbakká tegye őket." – "Ez a dolog a tűzben való keresztség, a túlhaladott karizmatikus tradíciók pelyvaként való megégetése." – "Minden áldozat tűzzel sózatik meg." – "Régebben én is mindig kukucskáltam, hogy a barátomnak is elfogadható-e, amit teszek. De abbahagytam, mert Isten nem akarja a ma elterjedt arisztokratikus kereszténységet."
1995. II. 17. "Isten nem oltja el a pislákoló gyertyabelet, ezért mérsékelni fogom a Szent Szellem megnyilvánulásait az összejöveteleken." – Erre Németh Sándort egy álom vezette rá: "Mercédesszel száguldottam az úton, és az út szélén lassan haladó, illetve az útpadkán álló autókat mind összetörtem. Ezek azok a keresztények, akik mindent megvizsgálnak, ami a Gyülekezetben történik." – Nagy József evangélista kezdetben nem mert futni, de látott egy álmot, pontosan olyat, mint Péter a tisztátalan állatokról. A következő alkalommal úgy rohant, mintha puskából lőtték volna ki.
1995. IV. 14. "Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, futnak és nem lankadnak." – A folytatás: "szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk," elsikkadt. "Aki nem fogadja el, ami most történik, az homályban van, ... azt Isten elveti, ... az elszáradt fa."
1995. V. 6. Láttam egy hisztérikusan a levegőbe öklöző nőt, akiért éppen egy szolgálótestvér imádkozott kézrátétellel. Tehát a vezetőség is észrevette, hogy az ilyen emberek segítségre szorulnak – annak ellenére, hogy a "Szentlélek uralma alatt" vannak. No de minden ima, amelytől a jelenségek csillapodnak, szükségképpen a Szent Szellem korlátozása – feltéve, hogy a jelenségeket a Szentlélek okozza.
1995. VI. 5. Németh Sándor megveszekedetten és alpári hangnemben ócsárolta az ellentábort, de az eddigi érveken kívül nem mondott semmi újat. Az idézeteket mellőzöm; egyszerűen méltatlanok egy keresztény vezetőhöz.
1995. VI. 21. "A Szellem új kiáradása olyan a Gyülekezetnek, mint József cifra ruhája. Irigyel is érte a többi felekezet. Mi pedig Istennek későn született kedvenc gyermeke vagyunk." – Bővebb szövegkörnyezetben ugyanezt lásd az 1. "téveszménél."
1995.VIII. 22. Az Új Exodusban csupa újhullámos cikk jelent meg, köztük Ruff Tiboré: "Senki sem uralkodhat a Szél felett." Erre a következő év elején egy bírálattal válaszoltam: "Aki a szelet nézi, nem vet az, és aki a sűrű felleget nézi, nem arat." – Eredmény: semmi.
1995. IX. 9. "Ne várjátok, hogy mély tanításokat adjunk nektek. Most a Szentlélek azt akarja, hogy betöltekezzünk a kenetével." – "A farizeusok értelmezik Jézust úgy, hogy mindig az egész Bibliát kell prédikálni. De Ő azt akarja, hogy azt hirdessük, amit a Szent Szellem éppen most mond a gyülekezeteknek." – "Legyetek okos szüzek, menjetek el idejében az árusokhoz. Minden attól függ, hogy viszonyultok az árusokhoz." – "Ha folyton a megszentelődésről prédikálnánk nektek, egy éven belül mindegyiktek önigazult, gőgös farizeus lenne, aki azt hiszi, hogy csak ő megy a mennybe." – "Ne gyere azzal, hogy a keresztény jellemet kell fejleszteni. Nem hiszünk a jellemfejlődésben, csak a Szellem megújító erejében. Péter három évig volt Jézus mellett, mégis megtagadta. Bezzeg Pünkösd után!" – "Sokan kifogásolják a testi megnyilvánulásokat. De mit is érne a kenet, ha nem terjedne ki a testünkre? Meg is van írva: »Kitöltök Szellememől minden testre.«" – "Sokan attól félnek, hogy démonok vannak jelen az összejöveteleken, mert vannak, akik ugatnak és kukorékolnak. No de a démonokat eddig is ki tudtuk űzni, és ezután is kiűzzük őket." 77 – "Az olajkutatók sem háborodnak fel, ha a megtalált forrás először vízzel és sárral fröcsköli be őket, mert az olajnak jobban örülnek. A forrás idővel ki fog tisztulni. Fogadjátok el, hogy ha valakit a Szentlélek eltalál, az fog belőle kijönni, ami benne van. Ha valaki nem teljesen tiszta szellemileg, akkor elképzelhető, hogy egy kicsit rángatózni fog." 78
1995. IX. 16. "Az Egyházban újjáépítés folyik. Aggeus próféta arról beszél, hogy a második templom dicsősége nagyobb lesz, mint az elsőé. Az első templom az ApCsel egyháza volt, de ennek a dicsőségén a Szent Szellem harmadik hulláma túl fog lépni, mert az egész világon elterjeszti Isten dicsőségét." – "Nem fogom azt analizálni, hogy ezekben a jelenségekben mennyi a Szellem és mennyi a test."
1995.XI. vége: A sportcsarnokbeli összejövetelen először Úrvacsora volt, és rá egy napra démonűző alkalom. Ennyit a tisztaság igényéről.
1995. XII. 3. Németh Sándorhoz eljutottak olyan értesülések, hogy a Gyülekezetből sok régi testvér átment bizonyos szabadegyházakba és a pünkösdiekhez. Rögtön kész volt a prédikáció azon gyülekezetek ellen, ahol "a papa a pásztor, fiai a diakónusok, sógorai a presbiterek, felesége a dicséretvezető." 79 – "Ha jön hozzájuk öt ember, akkor elmegy tíz" – "Tőlünk is elmentek emberek, de jöttek a helyükre mások."
1995. XII. 13. John Wimber felbontotta a szervezeti kapcsolatot a torontói gyülekezettel. Minálunk ebben az időben Németh Sándor kirohanásai kezdtek veszíteni hevességükből, mert az ellenzék jórészt elment már más gyülekezetekbe.
Ezen összehasonlító bevezető után valóságos felüdülés Arnott magyarázatát olvasni, mert ő legalább megpróbál az Igénél maradni. Amikor először hallott oroszlánüvöltésről, önkéntelenül leállította volna (273) ijedtében, de a tapasztalat visszatartotta ettől. Gideon Chiu, az "elkövető" ugyanis kivágta magát azzal, hogy "a kínai népet már évszázadok óta fogságban tartják a sárkány hazugságai," ezért az Úr – mint Júda oroszlánja – "eljött, hogy megszabadítsa népét." Chiu az ő nevében üvöltözte: "Engedd el a népemet!" (274) – Erre csak a Jel 5,6-ot kell megnézni, ahonnan kiderül, hogy Júda oroszlánja, akiről kevéssel azelőtt esett szó, nem más, mint egy megölt Bárány.
"Ritkán" ugyan, de megtörténik Torontóban, hogy ilyen állathangokat hallani, tehát nem lehetett szó nélkül hagyni a dolgot. Arnott azzal védekezik, hogy az üvöltő személyek legtöbbször hiteles keresztény vezetők, nem holmi tudatlan fanatikusok, és hogy ezek "a hangok leggyakrabban próféciák, látomások vagy kijelentések közepette hangzanak el" (275). Az elsőre azt lehet felelni, hogy éppen a saját soraikból jövő eltévelyítéstől óvta Pál apostol is az efézusi véneket (ApCsel 20,30), tehát ez az érv nem döntő (anélkül, hogy pl. Gideon Chiu pásztort bármivel vádolnom kellene). A másikra azonban hosszabban ki kell térnem.
Arnott ugyanis egy nagyobb rakomány részeként akarja az ordításokat és a négykézláb mászkálást elfogadtatni az olvasóval, így gondosan meg kell vizsgálnom, feljöhet-e a zűrzavar a prófécia álarcában a fedélzetre. Először az Ámós 3,7-et ("Semmit nem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak") idézi, majd elég felületesen elemzi: "Ez egy olyan kijelentés, amely vagy igaz, vagy nem; és mivel mi hiszünk a Bibliában, abban is hinnünk kell, hogy igaz" (277). Ezt a verset és az általa sugárzott tekintélyt aztán az újszövetségi prófétálás ajándékára alkalmazza. Erről pedig tudja és mondja is: "leellenőrizzük, összevetjük az Igével." Most eltekintek az ó- és az újszövetségi prófétálás közti különbségtől, 80 és arra a vitai fogásra összpontosítok, amit Arnott ezután vesz elő (277):
De mi van, ha Isten arra indít valakit, hogy adja is elő a próféciát – rendesen, hangeffektusokkal, minden [hozzá tartozó dologgal együtt] 81 – a szavakon átadott üzenetet illusztrálandó? Sokkal valószínűbb, hogy az üzenet megragadná az embereket; aligha felejtenék el az összejövetel vége előtt!
Bizony, voltak ilyen jelképes prófétai cselekedetek, amelyek közül a következő bekezdésekben Arnott fel is sorol néhányat: Ésaiás meztelenségét, az Újszövetségből pedig Jézustól a kenyér megtörését és a fügefa megátkozását. Ha csak ennyi volna az üvöltözés, akkor kevesebb gondot okozna – no de nem minden állati megnyilvánulás gyömöszölhető be ide. 82 Aztán a szerző a csataterek hangulatát idézi fel: "A kiáltozás és a csatazaj a harci készülődés természetes velejárói" (280). – Igen, az erre való hivatkozással még azt is meg lehetne indokolni, hogy sokan véresre sebzik magukat az ilyen alkalmakon. Pál az ilyen végletes félremagyarázások ellen is adta a maga útmutatását az "ékes és jó rendről:" a próféciát ajánlotta, de ezek számát is korlátozta83 (1Kor 14,29).
Ha az ordítás tényleg prófécia, akkor sem gyümölcsöző, ha két-három (azaz természetszerűleg: "néhány") ordításnál több hangzik el egy összejövetelen. Még ha Bonnkét követjük, akkor sem ordíthatna egy ember mondjuk tízszer. "De hiszen késztetést érez!" – mondhatná bárki. Erre az 1Kor 14,32 felel: "a prófétaszellemek engednek ("hüpotasszetai" – alávetik magukat) a prófétáknak." Hogy Torontóban ez máshogy megy, azt mutatja, hogy az üvöltözés nem prófécia.
Az is tagadhatatlan, hogy a torontóista összejöveteleken gyakoribb a puszta ordítás, mint az értelmesen előadott üzenet, amit "hangeffektusként illusztrálhatna." Ebből látszik, hogy Arnottnak elegendő az ordítás ténye; a hitetlenek pedig érjék be azzal a magyarázattal, hogy "ilyenkor Isten felfegyverzi a keresztényeket a harcra." No de ez a megoldás megcsúfolása magának az ajándéknak, mert micsoda prófétálás az, amit a hitetleneknek még külön el kell magyarázni? Pál a valódi próféciát éppen hogy közérthetőségére való tekintettel tekinti hasznosabbnak a nyelveken szólásnál.
Az oroszlánüvöltést Arnott konkrétan is megpróbálja megvédeni az Ámós 3,8-cal, amit most a megelőző versekkel együtt idézek (3,3-8):
Vajon járnak-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?
Ordít-e az oroszlán az erdőben, ha nincs mit ragadoznia?
Hallatja-e hangját barlangjából a kölyök-oroszlán, ha semmit sem fogott?
Tőrbe esik-e a madár a földön, ha nincs tőr vetve neki?
Felpattan-e a tőr a földről, ha fogni nem fogott?
Ha megharsan a kürt a városban, nem riad-e meg a nép?
Vajon lehet-e baj a városban, amit nem az Úr szerezne?
Mert semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak.
Ordít az oroszlán: ki ne rettegne?
Az én Uram, az Úr szólt: ki ne prófétálna?
Jellegzetes hasonlathalmozás ez, ahol mindennek kötött helye van: a mondatok egyik fele az ok, a másik fele a szükséges vagy lehetséges okozat. Ketten megegyeztek, ezért együtt járnak. Ragadoz az oroszlán, ezért ordít. A csapda madarat fogott, ezért felpattan. Felharsan a kürt, ettől megriad a nép. Szól az Úr, ezért a próféta se maradhat néma. Nagyon egyszerű ez a prófétai stíluseszköz. Szó sincs benne a hasonlatok közti egyedi összefüggésről: közülük bármelyik kettőnek egy érintkezési pontja van, és ez az, ami az összeset csillagszerűen összeköti: 1. hogy valami történt, és 2. amit ez okoz. Az ókori keleti gondolkodásmód az efféle elméleti állításokat szívesen öltöztette képekbe és hasonlatokba. Arnott magyarázata azonban így hangzik: "Ámós Isten Beszédét – és a próféták szavait – közvetlenül az oroszlán üvöltéséhez hasonlítja" (281). – Ha ez így van, akkor Isten Beszédét (és a próféták szavait) "közvetlenül" a madár tőrbe eséséhez és a városbeli szerencsétlenséghez lehet hasonlítani. Torontó számára ez a párhuzam nem volna éppen hízelgő.
Byron Mote pásztor tapasztalataiból is csak azokat a dolgokat emelem ki, amelyek konkrét azonosítást vagy hasonlítást tartalmaznak. – "Az oroszlánüvöltés nem más, mint népem kiáltása az elveszett lelkekért." – "Amíg az egyházam nem imádkozik olyan tűzzel és olyan tisztasággal, hogy az én fülemben úgy hasson, mint az oroszlán üvöltése, nem fogják meglátni az aratást" (283). – Erre csak az egyébként nem túl igehű Kenneth Hagint tudom idézni, aki ezt a "testi cselekedetet" a maga őszintén nyers modorában bírálta: 84 "Ha Isten azért hallgatna meg, mert hangosan kiáltozol, akkor inkább a mikrofont kellene elvenned; akkor hangosabb lenne, és azt már biztosan meghallaná."
"A Szent Szellem mostani munkája megfelel annak, hogy az Úr udvarol az egyháznak. Ezt követően az egyház szellemi értelemben »terhes« lesz: hatalmas terhet fog hordozni az elveszettekért." "Ezt követően az egyház imádkozni fog, ami a szülési fájdalmaknak felel meg, hogy a lelkek aratását a világra hozza" (284). – Bár Arnottnak "nagyon tetszett a látomás," szerintem csak mondvacsinált allegorizálás az egész. Vajon az Úr miért nem "udvarolt" ugyanígy az ősegyháznak? Vajon az apostolok miért nem hordoztak legalább ugyanekkora terhet, tekintve, hogy soha nem ordítottak oroszlánként?
Arnott szerint Byron látomása "ahelyett, hogy valami fura epizóddá, vagy éppen »mellékvágánnyá« lett volna, mindenki pontosan megértette a történteket" (285). Sajnos ha ez igaz is, Magyarországra a "pontos megértés" nem érkezett még meg. Viháncoló és csápoló emberek vannak, látni támolygást és négykézláb mászkálást, de hogy miféle ébredést prófétálnak ezek a dolgok, nem tudni. Talán a Jeremiás 51,38-39 idevág; kár, hogy a kegyetlen és parázna Babilon fölötti ítéletről szól:
Együtt ordítanak, mint az oroszlánok, harsognak, mint az oroszlánkölykök. Az ő kedvüknek idején (új ford: "mikor felhevülnek") készítek nekik lakomát, és megrészegítem őket, hogy vigadjanak, és örökkévaló álmot aludjanak, és fel ne serkenjenek, azt mondja az Úr.
Jobb esetben a támolygó és bömbölő egyháztagok a világra váró szenvedéseket mutatják be "prófétai cselekedeteikkel." A rosszabb eset az, hogy komolyan elhiszik, hogy az Istentől készített lakoma nekik van szánva, és áldást jelent. Erre jobb nem is gondolni; de ha az álmom az általam adott értelmezéssel együtt igaz, akkor ez a helyzet.
A következő példa egy kezdetben "kissé gyanakvó" emberé, aki aztán megtapasztalta "Isten erejét," de "lemaradt az áldásról a túlzott óvatoskodás következtében" (286):
Hamarosan négykézláb találtam magamat, és oroszlánokról szóló látomások villantak át a fejemen. Egy adott pillanatban határozottan éreztem, a Szent Szellem azt akarja, hogy üvöltsek. Először ellene álltam, s azt gondoltam, jó volna megpróbálni a szellemeket. Azt hiszem, túl sokáig foglalkoztam ezzel, mert hamarosan rádöbbentem, hogy üvöltenem kellett volna, de engedetlen voltam.
A helyzet igen aggasztó: John Moore a Biblia intését (1Jn 4,1) félredobja egy megtapasztalás nyomán. 85 Vajon hová vezetne, ha minden keresztény ennyire kevéssé vizsgálná meg a szellemeket? Lelki katasztrófákhoz, mégpedig igen gyorsan. Csak remélni tudom, hogy Arnottnak ez az állásfoglalása pusztán az alkalom szülte balfogás, és sohasem lesz belőle hivatalos program.
Ez azonban kétségesnek tűnik az olyan ellentmondást nem tűrő félreértelmezések láttán, mint hogy "az Úr ordít, mint az oroszlán, a gyermekek pedig köréje gyülekeznek (Hós 11,10). Amikor ezt halljuk, mi, az Ő gyermekei, megengedhetjük-e magunknak, hogy túlzott óvatoskodásból fakadóan lemaradjunk az áldásról?" (287). – Az idézett hely így szól: "Az Urat fogják követni. Ordít, mint az oroszlán; ha ő ordít, remegve gyűlnek össze fiak napnyugat felől. Rettegve jönnek elő, mint a madár, Egyiptomból, és mint a galamb, Asszíriának földjéből; és letelepítem őket házaikba, ezt mondja az Úr!" A szövegkörnyezet láttán nehéz más magyarázatot találni, mint hogy az ordítással az Úr jelt ad népének, az pedig felriasztott madárként szárnyal haza, a száműzetés helyéről az ígéret földjére. Persze jobb volna Torontó szempontjából, ha a fiak is oroszlánként üvöltöznének, de a szöveg nem mond ilyet. Arnott ezért megcsonkítja az idézetet, úgyhogy már ki sem derül belőle, miről szólt eredetileg.
Oroszlán, ökör, ember és sas
Arnott megpróbál kicsusszanni ama kényelmetlen kifogás alól, hogy "mivel Isten a maga képére teremtette az embert, állati hangokat kiadni lealacsonyító; ezért lehetetlen, hogy a Szent Szellem legyen az ilyen jelenségek mögött" (287). Azt hozza fel, hogy "Isten szemében nem tűnt lealacsonyítónak, hogy önmagát bizonyos jellemvonásokat szimbolizáló állatokkal írja le." Utal arra, hogy Jézus az Isten Báránya, a júdabeli Oroszlán, sőt "a mennyei trónteremben is állatokkal találkozunk..."
Hosszú kitérő után e következtetésre jut: "Nem lehet véletlen egybeesés, hogy mostanában több ember viselkedik prófétikus módon oroszlánként, ökörként, sasként vagy éppen harcosként" (289). Szerinte ugyanis "a legtöbb teológus egyetért abban, hogy ez a ... négy élőlény Jézus szolgálatának négy aspektusát is megjeleníti." 86 A "prófétikus" jelzőt abból vezeti le, hogy "ezek az élőlények tele vannak szemekkel" (288).
Az igazolás mindkét lábára sántít. Először is, talán Torontóban igaz, hogy nagy a hangsúly e négy állaton, de amit itthon láttam, az inkább a kutya (Péld 16,11), a részeg ember (Péld 23,29-35), a menekülő harcos (Ésa 22,3), és a hétalvó (Péld 6,9-11) osztályába sorolható: az ugatás és a tántorgás tömegjelenség, rohangálás is van bőven, aminek a vége rendszerint tompa kábulat. Nehezebb besorolni a hisztérikus csapkodást (5Móz 32,15), a pörgést (Ésa 28,7), a kecses táncot (2Móz 32,6 – új ford: "mulatozni"), amelyek nők esetén gyakran botrányt eredményeznek87 (Ez 23,29).
Másodszor pedig: bár az Úr bemutatta a maga hatalmát állatokon is (lehetne még említeni az oroszlánt, a hollót, a zergét, a szarvast, a vadszamarat, a bölényt, a struccot, a lovat, a behemótot és a leviatánt – Jób 39-41, hogy csak egy könyvből merítsek), mindazonáltal megtiltotta, hogy Őt ilyen formában ábrázolják (2Móz 20,4). A rézkígyót is szét kellett törni, mert bálványimádásra adott alkalmat (2Kir 18,4). Jó oka volt tehát annak, hogy Isten ne ábrázoltassék állat képében: nem elsősorban azért, mert Rá nézve megalázó, hanem mert félrevezető. Ezenfelül pedig igenis megalázó az ember számára, ha állat módjára kell járnia és viselkednie – erre elegendő bizonyíték az önhitt Nabukodonozor király büntetése (Dán 4).
Természetesen nem tagadom, hogy Isten – a próféciák színes stílusában – gyakorta hasonlította önmagát látható lényekhez: karját feltűrő harcoshoz (Ésa 52,10), szőlőtaposóhoz (Ésa 63,3), férjhez (Ez 16,8), szőlősgazdához (Ésa 5,1.7), fazekashoz (Jer 18,6), oroszlánhoz (Ésa 31,3), anyamadárhoz (Zsolt 91,4). Urunk példázatai is tele vannak ilyen hasonlatokkal: szántóvető (Mt 13,24), pásztor (Mt 25,32), szőlőtő (Jn 15,1), ajtó (Jn 10,7). Az apostoli igehirdetésben is előfordulnak képes kifejezések: szegletkő (Ef 2,20), szolga (Fil 2,7), fej (Fil 2,19). Ezen hasonlatok azonban soha nem álltak egymagukban: az, aki átadta, meg is magyarázta őket. Ma pedig nem ez a helyzet.
Arnott eszményi képet fest arról, ami történik, mintha minden jelenség prófétai jellege világos volna a szemlélők előtt: "Ahelyett, hogy valami fura epizóddá, vagy éppen »mellékvágánnyá« lett volna, mindenki pontosan megértette a történteket" (285) és "Előfordul, hogy a test furcsa, sőt groteszk működésekkel reagál, miközben Isten csodálatos, szuverén, sőt egyenesen prófétikus munkát végez az illető személyben" (220). De hogy maga sem bízik e magyarázat egyetemes érvényében, jól mutatják figyelmeztetései: "Nem helyes, ha túlságosan sokat foglalkozunk magukkal a manifesztációkkal" (220), "Megérte alávetni magam a furcsa manifesztációknak és jelenségeknek. Ugyanis nem ez a legfontosabb" (231), és "Azért imádkozunk, hogy az emberek ne akadjanak fenn a manifesztációkon és a jelenségeken" (234).
Hogyan van tehát? Egyszer azzal védelmezi a rángatózást, hogy prófétai jel, aztán arra figyelmeztet minket, hogy ne nézzük oly meredten. No de micsoda prófécia az, amit csak úgy lehet megérteni, hogy közben a fejünket elfordítjuk és a fülünket is bedugjuk? Arnott megint kétfrontos harcba bonyolódott, és érvei egymást rontották le. Vagy prófécia a dolog, és akkor nézni kell és megérteni, vagy pedig személyre szóló eksztázis, de ekkor nem szabad úgy mentegetni, mintha prófécia volna.
Próféciák Isten eljövendő haragjáról
"Isten nagyon mérges a világ mostani állapota miatt" (293), ezért van az, hogy "egyre inkább harcosként lép fel." Eszem ágában sincs vitatni, hogy "a sok éhező gyermek, az anyátlan-apátlan tinédzserek, a hajléktalanok" és mások nyomorúsága valóban az égre kiált, és hogy Isten nem nézi ezt tétlenül. De ha a jelenségeket nézzük, a düh nem feltétlenül utal Istenre. Látja ezt Arnott is: "Korábban már beszéltünk róla, milyen kritériumok alapján lehet eldönteni, hogy valami Istentől van-e" (293). Igen, a Biblia, az egyháztörténet és a gyümölcsök (111) alapján. Csakhogy kiderült ám, hogy a Szentírás csak negatív szűrő, 88 az egyháztörténetben pedig "egy mozgalomnak mindig a központi vonulatát kell megvizsgálni" (102). A gyümölcsök meg igen vegyesek, mint azt a Hit Gyülekezetében bekövetkezett szükségtelen szakadás is bizonyítja.
Azért is mondvacsinált ez a mostani magyarázat, mert az Egyháznak nem a kívülvalók ellen kell harsognia (1Kor 5,12); hanem puszta léte (só és világosság – Mt 5,13-16) révén hat a világra. A pápa jelenleg az emberi jogok és a természeti törvény nagy harcosa, de nem veszi észre, hogy feddéseit elsősorban saját nyájához kellene intéznie, és a világ ekkor meglátná, ami belőle hiányzik. Hasonlóan, Arnott is olyan erkölcsöt kér számon a világtól, amit az soha nem volt képes felmutatni. A gyengéket és a kiszolgáltatottakat mindig is elnyomták, a törvényen minden időben megtalálták a kiskapukat, és rendszerint a nagy rablók voltak azok, akik szemforgató módon hóhérkézre juttatták a kis csibészeket. Ezellen az Egyháznak nincs mit tennie, csak saját magában felmutatni az ellenkező oldalt:
Az ősegyházi igehirdetők a pogány társadalmat és az egyházat szembeállították egymással: a pogányság kiúttalanságát hosszú listában állították szembe a Szentlélek erejében való élettel89 (pl. Kol 3,8-14).
De hogy milyen lapos "próféciákra" képes a torontóizmus, mutatja Carole Baerg magyarázata a kukorékolásra: "Hamarosan új nap virrad" (295). Arnott szerint ez azt bizonyítja, hogy "Isten nagyon kreatívan és mégis olyan egyszerűen cselekszik." – Ilyeneket én is tudnék mondani: huhogás – Babilon romjain baglyok fognak lakni (Ésa 13,21); vijjogás – "ahol a test, oda gyűlnek a saskeselyűk" (Lk 17,37); csápolás – "a folyóvizek tapsoljanak" (Zsolt 98,8); ugrálás – "ugrándoznak, mint a hizlalt tulkok" (Mal 4,2); bégetés – "Az Úr az én pásztorom" (Zsolt 23,1) és így tovább. A Biblia igen vastag könyv: szinte mindenre lehet példát találni benne. De a torontói magyarázatokról lerí az utólagosság, a fűhöz-fához kapkodás.
Ez persze nem zárja ki, hogy Arnott ismét a megfélemlítés fegyveréhez nyúljon: "Napjainkban egyre erősödik Jézus felszólítása, hogy »együk az Ő testét« és »igyuk az Ő vérét«, hogy részesüljünk a valóságos Jézusból, megismerjük Országát és szeretetét ... Ha ez vagy az általam közölt beszámolók némelyike megbotránkoztat téged, az is lehet, hogy Isten ezt szándékosan tervezte így" (295). – Arnott megint hozzáférceli a torontói felfogást az Úr rendeletéhez, és elvárja, hogy ezen az alapon szavát királyi parancsként fogadjuk. Még az eleve elrendelést is idekeveri a nagyobb hatás kedvéért, ami pásztori szempontból nem a legszerencsésebb dolog. 90
Isten megbotránkoztatja az elmét, hogy a szív indulatai napvilágra jöjjenek
John Wimbernek ez a tanítása abban áll, hogy "a harag egyfajta ablak a szívünkön," és "ha eláruljuk, milyen dolgokat vagyunk hajlamosak túlreagálni, ezzel azokat a legmélyebb problémáinkat vagy sérüléseinket tárjuk fel, melyeknek leginkább kezelésre van szükségük" (296). – Mindez általánosságban igaz, de az a baj vele, hogy a segítségével minden felháborodást lelki sérülés következményének lehet minősíteni, Abdiás és Náhum próféta haragjától egészen Pál apostol Péternek tett szemrehányásáig, így a keresztény intés minden értelmét elveszti. Lehet, hogy Torontónak éppen ez a távlati célja, hiszen Arnott szerint "aránytalanul sok kritika éri a különös manifesztációkat és az állathangokat" (297). És bár "ugyanazokra a kifogásokra, amelyeket a mai kritikusok emelnek, csodálatosan ráillenek Jonathan Edwards kétszázötven évvel ezelőtt adott válaszai" (371), úgy látszik, hogy ez csak akkor igaz, ha Torontó védelmezője mindent egy hamis sémában szemlél, mint Ruff Tibor is:
Régi megállapítás, hogy szabad országokban a jogrend azt határozza meg, amit nem szabad tenni – s amit a törvény nem tilt, azt mind szabad. Ezzel szemben a diktatorikus államban azt határozzák meg, amit szabad cselekedni, s amiről a törvény nem tesz említést, az mind tilos. Döntő kérdés, hogy e két szemléletmód közül melyiket "látjuk bele" a Szentírásba. Az én véleményem szerint amit a Szentírás nem tilt, azt szabad megtenni – és nem fordítva: hogy tudniillik amiről nem beszél, az mind tilos. 91
Ez a kezdetleges válaszút (mivel minden más megoldást befeketít, hogy a magáét elfogadtassa) lerántja azt a tetszetős álcát, ami mögé a torontóisták rendszerint elbújnak, amikor a Bibliával való megítélésről esik szó: hogy tudniillik "Isten jellemét, szokásait kell megragadnunk" (96). Hogy is volna ez lehetséges, ha minden alkalommal, amikor egy adott kérdés igei vagy igeellenes volta felmerül, a villámgyors válasz ez: "Isten nem azzal a céllal adta a Bibliát, hogy abban minden egyes valaha végrehajtandó cselekedetét leírja" (95). Nem marad más támpont, mint a tapasztalat, ez az álruhás karizmatikus hagyomány.
Jegyzetek:
Németh Sándor végighallgatott, majd a körülötte álló presbiterek előtt azt mondta, hogy "a Biblia szerint a száraz fa elégetése ítéletet jelent," és "ki vagy te, hogy a Gyülekezetet vádolod; azt a gyülekezetet, amelyben emberek százai imádkoznak azért, hogy neked jobban menjen a dolgod?" Rámtette a kezét, és imádkozott, hogy a "hamis kijelentés szelleme" kimenjen belőlem (és én is ugyanezt akartam, elvégre egy egyéves keresztény nem szokta pásztorát felülbírálni), de nem történt semmi, még egy apró köhögés sem. Ezután elmentem.
Tudni kell, hogy abban az időben kezdett a Gyülekezet erőteljesen politizálni a szószékről, és tagjait a konzervatív kormány ellen hangolta. Én arra gondoltam, hogy a prófécia beteljesedése valahol a politika tájékán keresendő (például leszerepel a választásokon az SZDSZ, és sok testvér elmegy), de most már úgy látom, hogy az üzenet az új hullámról szólt. Száraz fa lett a Hit Gyülekezete – és az egész karizmatikus mozgalom – a sok hamis tanítás (a bővölködés "evangéliuma," a pozitív megvallás tana, Kenneth Hagin fonák krisztológiája, továbbá a szószéki politizálás, a zsidó nemzeti azonosság felmagasztalása) és az erkölcsök lazulása miatt. Isten tehát úgy határozott, hogy tüzet vet ránk (Ezékiel 15). Ez a tűz az ítélet és a megtisztítás tüze: aki megmarad, az olyan lesz, mint aki tűzön ment át (1Kor 3,15); mint az alig-alig megmenekült Jeruzsálem, amit az Ige "tűzből kiragadott parázsnak" nevez (Zak 3,2b).
Kenneth Hagin "A kenet megértése" című könyvében arról ír: az Úr arra vezette, hogy egy gyógyulni vágyó gyomordaganatost vágjon hasba. Ő szabódott, de észre kellett vennie, hogy "ha az ember vitatkozik, a fölkenetés eltávozik tőle, mint valami madár, és elszáll, miután a vállán ült" (Understanding the Anointing 114-115, idézi: MacArthur, 160). – Ez kész út a Biblia lebecsülése előtt, bár elméletben Hagin hirdeti a Szentírás mindenek fölötti tekintélyét.