7. Félelmek: a Szent Szellem vételének akadályai
Sokan úgy tértek át a torontói táborba, hogy annakelőtte bizonytalanul és idegesen méregették az összejöveteleket. Ilyen volt például Arnott egyik bizonyságtevője, Gary Folds pásztor: "Ő maga nem kért imát, inkább figyelt, körbejárt, és mindent pontosan megvizsgált. Megállapította: »Volt ott még néhány magamfajta, aki nem nagyon tudta, mit gondoljon erről az egészről, de csak egy nagyon szerény kisebbséget alkottunk«" (166). Kritikus álláspontját természetesen nem az Ige, hanem élményei hatására hagyta el. Ugyanez mondható el a kötet más bizonyságtevőiről; a legtöbb az volt, amikor Carl Kinbar pásztor egy könyvet olvasott a régi korok ébredéseiről.
Mi lehet ennek az oka? Véleményem szerint az, hogy az új hullám lovasai (233) élményeket prédikálnak, és ehhez igazítják teológiájukat – azaz maguk sem a Biblia alapján akarják meggyőzni a kételkedőket, hanem megpróbálják őket becsalogatni a folyóba, ahol az ár majd ellenállhatatlanul magával ragadja őket. Aki már csak úszik az árral és nincs szilárd talaj a lába alatt, az nem kérdez többet. A vízből azonban, ha folytathatom a hasonlatot, minden másképp látszik, így a hívőkben kialakul a védettség a Szentírás és az azt használó kritikusok ellen: a bírálatot azzal védik ki, hogy "miért beszél valaki olyasmiről, amit valóságosan, belülről egyáltalán nem ismer?" 29 Arnott viszont kétségbeesett, amikor eljutott a tudatáig néhány ellenérv:
Számos könyv és cikk dokumentálja azt a sokféle szellemi visszaélést és teológiai tévedést, mely az egyházat fenyegeti ... Egyes keresztényekben már az az érzés kezd kibontakozni, hogy a Sátán akadálytalanul fosztogatja Krisztus egyházát, miközben a Szent Szellem ölbe tett kézzel üldögél ... Pár évvel ezelőtt, amikor néhány ilyen könyvet, vitairatot és cikket elolvastam, napokon át reménytelenül bolyongtam ilyen gondolatokkal: "Mi értelme az egésznek? Abba kellene hagyni!..." (168).
Ebből a levertségből az a felismerés rántotta ki, hogy "nekünk nagy Istenünk van," aki "az egész hatalmas mindenséget ... kezében tartja," hát miért "olyan hihetetlen, hogy gondját tudja viselni egyházának?" (169) – Általánosságban ez igaz is, de rögtön gyanússá válik, ha az igaz tanításban való odaadó kitartás (2Tim 3,13-15) helyébe lép. Vajon elfogadnók-e ezt az érvet mások szájából, ha saját (egyébként bizonyíthatatlan) igazukat védelmeznék vele? Egy minálunk százszor régibb és tízezerszer népesebb felekezet szokott ilyeneket mondani: "Ki vagy te, hogy fel mered emelni az ujjadat az én Menyasszonyommal szemben, akit szeretek? Az Úr azt mondja: »Hol van anyátok válólevele, amellyel elbocsátottam?« (Ésa 50,1)" 30
Valóban: milyen alapon vetjük el a római katolikusok állításait, mikor nekik is hatalmas, szerető Istenük van, aki már attól a félelemtől is "megszabadította őket," hogy valaha tévedhetnek? Csak úgy, hogy hibákat vetünk a szemükre, és hiteltelenné tesszük őket. Ahogy a bűnei miatti fogságból kiszabadult Izrael nem fuvalkodhatott fel, úgy nem mondhatja ezután a pápista felekezet, hogy ők az Isten népe, ezért mindenki másnak "hallgass" a neve, hanem csak azt, hogy Isten irgalmából még helyén van a gyertyatartójuk. De Arnott, miként Cantalamessa is, valósággal beleszédül abba a megindító látomásba, amit a Biblia ad Isten világkormányzásáról és Egyháza iránti szeretetéről, és elfelejti, hogy mivel Isten jó tetszése munkálja bennünk még az akarást is, félelemmel és rettegéssel kell véghez vinnünk üdvösségünket (Fil 2,12-13), nehogy megítéljen bennünket, amiért a nyugalom helyére való bemenetel ígéretét lobogtatva különféle fogyatkozásokat tűrtünk meg az Egyházban (Zsid 4,1).
Mégsem kell attól félnünk, hogy az egész Egyház elfajult és paráznává lett, átcsaptak rajta a hullámok és a pokol kapui legyőzték – inkább a látható felekezetek lettek a tévelygés melegágyai, a visszaélések kútfejei. Nem a Krisztus menyasszonya (vagyis az eszményi egyház) lett parázna, hanem a szántóföld lett tele konkollyal, vagyis a felekezetek. Ezeket kell reformálni, nem általánosságban az Isten Egyházát. De őket lehet is, mert Isten csak az angyaloknak tiltotta meg a gyomlálást, míg az emberek kezébe hathatós fegyvert adott: az egyházfegyelmet (intés, feddés, kiközösítés). Aki pedig az egyház (vagy annak Ura) nevére hivatkozva minden kritikát elereszt a füle mellett, az a legjobb úton van afelé, hogy Isten a zsidó nemzethez hasonlóan őt és a rá bízottakat is letörje a szelíd olajfáról (Rm 11,17-21).
Félelem az érzelmektől
Honnan vannak az érzelmeink? Istentől. Miért? Mert Ő jó. Istennek is vannak érzelmei, s nekünk31 is vannak, mert az Ő képmására vagyunk teremtve. Nyilvánvaló tehát, hogy az érzelmek jók. (170)
Arnott itt nyilván nem az érzelem pszichológiai fogalmáról, hanem a torontói mozgalomban szokásos érzelemnyilvánításokról beszél, máskülönben nem mondana olyan sületlenséget, hogy az érzelmek (általánosságban véve) jók. Mert hiszen érzelem a düh, a keserűség és a kéjsóvárság is, mégsem tulajdoníthatók egyetemben Istennek. Arnott azonban vérmesen védelmére kel minden kifelé forduló, magamutogató megnyilvánulásnak:
Vajon a kisgyermekek félnek-e érzelmeiket kimutatni? Ki látott már olyan hatéves gyereket, aki arra vigyáz, nehogy túl érzelgősnek látsszék? A gyermekeket ez nem izgatja. Ők ha kell, nevetnek, ha kell, sírnak: úgy veszik az életet, ahogy jön, anélkül, hogy megtagadnák valódi önmagukat. Isten azt mondta nekünk, hogy úgy jöjjünk hozzá, mint a kisgyermekek. Sokunknak tényleg el kell kezdenünk "önmagunkat" adni! (171)
Először is, az Úr a gyermeki lelkületet nem azért ajánlotta, mert a gyermekek mindig "önmagukat adják," hanem mert hallgatnak a felnőtt szavára, megalázzák magukat, és elhiszik, amit mond. Tehát éppenséggel önmegtagadásra int bennünket az ő korlátlan bizalmuk apjuk és anyjuk iránt. Másodszor pedig birtokunkban van egy meglehetősen "intellektuális" és "teologikus" intés, amelyre egy torontói szellemű, érzelmeinek szabad folyást engedő gyülekezet szolgált rá az apostoli időkben: "Atyámfiai, ne legyetek gyermekek értelemben, hanem a gonoszságban legyetek gyermekek; értelemben pedig érettek legyetek" (1Kor 14,20). Az "értelem" pedig, amire itt Pál céloz, a fejezet alapján nem más, mint teljesen hétköznapi keresztény józanság, amely észreveszi a gyülekezetben a másik testvért vagy az érdeklődő nem hívőt; és az ő épülésüket képes a maga – bármilyen látványos és érzelmileg is felemelő – élménye, ajándéka vagy megnyilvánulása elé tenni. Ez az intés igencsak elkelne ma is, de mivel az új hullám az ellenkező irányba hömpölyög, valószínű, hogy süket fülekre lel annak lovasai körében.
Arnott azonban csak a keresztények egyéni kielégülését hajlandó észrevenni: "Mi lenne a szeretetből az érzelmi összetevő nélkül? Még elképzelni is lehetetlennek tűnik pusztán rideg elkötelezettségként." (171) – Az adott szeretetnek bizony érzelmeink ellenére, ellenségeink iránt kell gyakorta megnyilvánulnia – ez utóbbit persze "rideg elkötelezettségnek" is csúfolhatja az, akinek esze ágában sincs "elhagyni a gyermekhez illő dolgokat" (1Kor 13,11) és a "szeretetet követve" a "hasznosabb ajándékokra" igyekezni (1Kor 12,31 és 14,1).
Ebben a fejezetben ("Félelem az érzelmektől") Arnott mindent megkísérel, hogy a Galata 5,22-ből ("...a Szellemnek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség") kisajtolja, hogy "ezek a jellemvonások nem csupán intellektuális, pszichológiai vagy akarati dolgok," mert "a szívesség, a szelídség, az öröm mind kapcsolódnak az érzelmekhez" (172). – Bár ne tenné, mert ezt mindenki tudja. Hanem a vitázó hangú kommentár (bizonyára az ott olvasható "mértékletesség" szótól megriadva) jócskán elszakad az igerész mondanivalójától: "Nem mondhatjuk azt: »Ez már aztán túlzás: túl nagy a békességed! Ez már bűn!«" – A kritikusok egyike sem gondol ilyen nevetséges bírálatra: ők csak a megnyilvánulások bizarr és éktelen voltát teszik szóvá – amire a Galata levél idézett verse nem ad választ.
Ezt Arnott is érzi, és sietve különbséget tesz "a Szent Szellemmel való találkozás" és annak eredményei között (172); egyedi eseteket említ, amelyekben a "találkozás" bizarr volt, de a "gyümölcs" kétségbevonhatatlan (Saul a damaszkuszi úton, Péter látomása, Zakariás pap megnémulása). Vegyük azonban észre, hogy ezek nem istentiszteleti események voltak, és a mai jelenségeket nem is követik olyan jelentős eredmények, mint a fő-fő üldöző megtérése, a pogányok bejövetele az Egyházba vagy az Úr útegyengetőjének születése (itt ugyanis ezek voltak fontosak, nem az érintett személyek életében jelentkező érzelmi javulás). Az itt felhozott példák részletes elemzése helyett pedig legyen szabad az "Ékes, szép rendben" című fejezet megrostálására utalnom.
Megbocsátásban, érzelmi mélységben szűkölködő és meggyógyult életek példáit felvonultatva ezután azt mondja Arnott (175):
Természetesen nem akarjuk, hogy az érzelmek vezessenek vagy irányítsanak bennünket, viszont kihagyni sem szeretnénk ezt a komponenst a keresztény hitből, hogy aztán ott maradjunk valamiféle "agyas" teológiával. A kereszténység ennél sokkal-sokkal több! Az Istennel való érzelmi és egyéb kölcsönhatások teljes skáláját felöleli.
Ítélje meg az olvasó: fenyegette-e valaha is a karizmatikus mozgalmat az, hogy akármiféle "agyas" teológiánál kössön ki? Ellenkezőleg: az értelem semmibevevése itt tombolt a leginkább, és itt volt a leghevesebb az érzelmi hullám és az élménykultusz. Persze méltányolnom kellene az egyensúlyra való törekvést is Arnott szavaiban, amellyel tagadja, hogy az érzelmeket tenné meg kalauznak – de mire véljem akkor az olyan kategorikus kioktatásokat, mint a következő:
Amikor Isten munkálkodik rajtad, az elméd gyakran úgy érzi, kihagyták a dologból. A Szent Szellem azonban ezt mondja: "Ez így helyes. Add át az ellenőrzést, mert ez szívügy, és itt én vagyok a főnök." Ennyit az alárendelésről (202).
Arnott szavai alapján úgy tűnik, hogy az elme jogosan van kihagyva Isten dolgaiból, mert csak a világi dolgokban lehet "főnök"; és hiába buzdít erre az apostol, nem lehet megújítani (Ef 4,23) sem. És bár Pál azt követeli, hogy az értelemnek is nyernie kell az istentiszteleten (1Kor 14,14-15), ez a kívánság a torontói mintát követő gyülekezetek legnemesebb hagyománya szerint az egész 14. fejezettel együtt mellőzendő. Csak azon csodálkozom, hogyan tud a Szent Szellem egy kikapcsolt értelmet ellenőrizni. Elvégre úgy hallottam, hogy a kereszténység "az Istennel való érzelmi és egyéb kölcsönhatások teljes skáláját felöleli" (175) – de talán ezt úgy kell érteni, hogy az ember kezdetben értelem nélküli lénynek lett teremtve, elméjét pedig az ördögtől kapta, így az nem része e "skálának." Legalábbis Arnott álláspontjából ez következik. Derek Prince azonban könyvének idézett részében csúnyán meghazudtolja őt, amikor azt mondja, hogy Isten Szelleme nem diktátor.
A szerző nem mehet el szó nélkül a megcsalattatástól való félelem mellett sem, ez lévén a kritikusok fő ütege. A Lk 11,11-13-at idézi:
Melyik atya pedig az közületek, akitől a fia kenyeret kér, és ő talán követ ád néki? Vagy ha halat, vajon a hal helyett kígyót ád-e néki? Avagy ha tojást kér, vajon skorpiót ád-e néki? Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szent Szellemet azoknak, akik tőle kérik.
Ez azonban egyáltalán nem a jó és rossz természetfeletti megnyilvánulások közti eligazodásról szól, hanem arról, hogy ha az emberek tudják teljesíteni gyermekeik kérését, akkor Isten sokkal inkább képes erre, tehát kitartóan kell imádkozni. Erre utalnak a megelőző versek:
És monda nékik: Ki az közületek, akinek barátja van, és ahhoz megy éjfélkor, és ezt mondja néki: Barátom, adj nékem kölcsön három kenyeret! ... Mondom néktek, ha azért nem fog is felkelni és adni néki, mert az barátja, de annak tolakodása miatt felkél és ád néki, amennyi kell. Én is mondom néktek: Kérjetek és megadatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik (Lk 11,5 és 8-10).
Merő önkényesség ebből azt kihozni, hogy Jézus ezzel a hasonlattal kizárta a keresztények jóhiszemű megcsalatásának a lehetőségét. A példázat mondanivalója egyszerűen az volt, hogy Isten nem olyan szegény vagy zsugori, hogy megtagadja kéréseinket. Semmi esetre sem az, hogy Isten nem démont ad gyermekeinek – noha ez is igaz. De ha ez a biankó csekk elfogadható volna, akkor Pál nem feddené így a korinthusiakat (2Kor 11,3-4):
Félek azonban, hogy amiként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is megrontatnak [és eltávolodnak] a Krisztus iránt való egyenességtől. Mert hogyha az, aki jön, más Jézust prédikál, akit nem prédikáltunk, vagy más szellemet vesztek, amit nem vettetek, vagy más evangéliumot, amit be nem fogadtatok, szépen eltűrnétek.
Hamis tanítás nyomán tehát igenis lehetséges, hogy őszinte, Istenre vágyakozó keresztények érzelmi túlzásokba esnek, vagy éppen az ördög karjaiba vetik magukat. Milyen gyatra ellenérv lett volna itt, hogy "Isten nem ad követ"! Amint a szövegkörnyezetből látszik, Pál nem a holdkórosság démonától, hanem a felfuvalkodottság és a tévelygés szellemétől óvta őket. Csakúgy, mint a galatákat:
Ó, balgatag galáciabeliek, kicsoda igézett meg titeket, hogy ne engedelmeskedjetek az igazságnak, kiknek szemei előtt a Jézus Krisztus úgy íratott le, [mintha] tiköztetek feszíttetett [volna] meg? Csak azt akarom megtudni tőletek: a törvény cselekedeteiből kaptátok-e a Lelket, avagy a hit hallásából? (Gal 3,1-2)
Nem valami hókuszpókusz volt az, amiért Pál azt mondta nekik, hogy el vannak varázsolva, hanem hamis tanítás, ez esetben a körülmetélkedés prédikálása. Ma, Istennek hála, ilyen hamis evangélium nem fenyeget; sokkal inkább egy másfajta tévedés kezd lábra kapni: hogy a kereszténység lényege az egyén jó közérzete, magasabb "áldásszintje," Isten jelenlétének érzése. Az Egyház Test-mivolta kezd kikopni a köztudatból, senki nem akar másokat építeni, az ajándékok helyett az "áldásokat" keresik. Arnott még a nevetés "ajándékáról" is ír (109), bár az önépítő ajándék fogalma fából vaskarika, nem illik bele a tagok együttműködésének eszméjébe (1Kor 12,7). Torontó hitrendszerébe annál inkább. 32
A mai hamis evangélium az "egyéni" kereszténység, vagy ahogy a katolikusok mondják: az "árukínáló egyház," amelyben mindenki kis bevásárlókocsival jár körbe, és kiválasztja azt, amire szüksége van. 33 Óriási szükség van az Egyház közösségi voltának megismerésére, megőrzésére, mert Krisztus Teste nem levágott kezek, lábak és belső szervek egy kupacon heverő tehetetlen tömege, hanem élő szervezet, amely Isten szándéka szerint "szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén az Ő segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek nevekedését a maga fölépítésére szeretetben" (Ef 4,16). Ezért döntöttem én is úgy, hogy az Efézusi, Filippi és a Kolossei levelet előbb fogom magyarázni a házicsoportban, mint mondjuk a Jelenések könyvét. Az individualizmus majdnem olyan súlyos tévedés, mint a törvénybe való visszazuhanás. És amíg a karizmatikus tanítók csak az egyénnek prédikálnak mindenféle csodálatos élményekről, ez a torzulás nem is lesz orvosolva, és az önzés lassan az egész mozgalomból kiöli a szolgáló lelkületet. 34
Arnott azonban nemigen fogékony az olyasféle pápistagyanús jelszavakra, mint a "szentek közössége," így inkább az egyén és Isten kapcsolatából kezdi vizsgáztatni az olvasót (179):
– Tudod, hogy a mennyei Atyád szeret téged? – Igen, azt hiszem.
– Tudod, milyen csodálatos Atya Ő? – Azt hiszem, igen.
– Miért gondolod hát, hogy amikor valami jót kérsz tőle, megengedné a Sátánnak, hogy hamisítványt adjon neked?
Hasonló kérdezz-felelekkel én is el tudok szórakozni Torontó rovására:
Ugye Istentől kérsz mindent az összejöveteleken? – Hát persze.
Vajon tényleg Tőle van minden, ami ott történik? – Elismerem, nem (227).
Hát akkor mégis belekeveredett valami gyanús dolog?
Hogy lehet ez, ha Isten nem ad követ?
Látszólag erősebbek azok az érvek, amelyek szerint "ha az egész mögött az ördögöt kellene keresni, ahogy egyesek mondják, akkor jól kitolt magával, hiszen az emberek beleszeretnek Urukba, aki kinyilvánítja feléjük szeretetét" (180) és "ha mindez az ördögtől van, akkor az ördög menet közben megtért. Vagy mióta foglalkozik ő azzal, hogy az emberekben növelje az Isten iránti szeretetet és fölmagasztalja a Királyok Királyát? Mióta származik tőle békesség, öröm és igazság?" (181) – Ennek az érvelésnek az a hibája, hogy az Úr Jézus helyett rendszerint a Szent Szellem (és csak mint a jelenségek ürügye) kerül előtérbe a nevető összejöveteleken, a kereszt elsikkad, a prédikáció ellaposodik. 35
Emellett az ördög megtérésének hangzatos érve csak akkor ül, ha sikerül bebizonyítani a gyümölcsök valódiságát. Amit a Hit Gyülekezetében láttam, az egyáltalán nem győzött meg erről, ellenkezőleg: az Írásnak olyan fonák félreértelmezését hallottam, amely semmiképpen nem származhatott annak isteni Szerzőjétől. Valószínűnek tartom azonban, hogy mind Torontóban, mind itthon a pszichikus energiák hevítik az embereket, nem pedig démonok légiói. Bár ez még mindig a jobbik eset, attól tartok, hogy a kiebrudalt evangélium és a kiölt bibliaismeret helyébe majd istentelen hamis tanítások fognak beszüremkedni. Az ördög is van olyan agyafúrt, hogy csak akkor tör rá a nyájra, amikor a juhok hozzászoktak már az igében szegény étrendhez, ezért fülük bedugult, és nem hallják meg oly könnyen a Pásztor szavát. 36
Arnott azonban nem volna igazi torontóista, ha nem jönne ki az adu ásszal (181):
Ha nem ismerjük jól Isten szívének gondolatait és az Ő utait, és nem bízunk kellőképpen benne, azt gondolhatjuk, hogy amit nem értünk, az az ördögtől van, és elfojthatjuk. Nem az a probléma, hogy bizonyos dolgokat elfojtunk, de az már nagy baj, ha elfojtjuk a Szent Szellem munkáját. Számomra elképesztő, hogy a megcsalattatástól való félelem milyen rövidzárlatokat tud okozni sok ember hitében, akik pedig kétségbeesetten keresik a friss mennyei érintést. A Szent Szellem munkáját a Sátánnak tulajdonítani azonban a legsúlyosabb bűn. Ha csak egy halvány esélyt is látunk arra, hogy valami Istentől lehet, jól tesszük, ha megszívleljük a farizeus Gamáliel tanácsát. Amikor a Szanhedrin kihallgatta Pétert és az apostolokat, így szólt:
Álljatok el ez emberektől, és hagyjatok békét nékik: mert ha emberektől van e tanács, vagy e dolog, semmivé lesz; ha pedig Istentől van, ti fel nem bonthatjátok azt; nehogy esetleg Isten ellen harcolóknak is találtassatok. (ApCsel 5,38-39)
Karizmatikus keresztény lévén, sokáig jóleső menedéket találtam a Márk 3,28-29 mögött, ahányszor csak valaki a karizmatikus furcsaságokat számon kérte tőlem:
Bizony mondom néktek, hogy minden bűn megbocsáttatik az emberek fiainak, még a káromlások is mind, amelyekkel káromlanak: de aki a Szent Lélek ellen szól káromlást, nem nyer bocsánatot soha, hanem örök kárhozatra méltó.
...Addig, amíg rá nem jöttem, hogy a katolikusoknak és a reformátusoknak van igazuk, akik ezt az igerészt a megkeményedésre magyarázzák. Mert kinek mondta az Úr ezt a félelmetes ítéletet? Azoknak a farizeusoknak, akik nem hittek Őbenne, olyannyira, hogy csodáit is az ördögnek tulajdonították. És kiket ijesztget vele Arnott? Olyan keresztényeket, akik teljes szívükből, lelkükből és elméjükből hiszik, hogy Jézus a Krisztus, imádják és magasztalják Őt, és minden ezt bizonyító csodát áhítatos lélekkel elfogadnak bizonyítékul. No de mekkora arcátlanság kivenni az Úr kezéből ezt a legélesebb fegyvert, és azok ellen fordítani, akik ellen az Úr nem használta! Arnott pedig éppen ezt teszi: egy szeszélyes, önnön követőinek is gáncsot vető törzsi bálványt csinál az Úr Jézusból, és a Szent Szellemet az ő gomblyukában érzékenykedő, minden szóra megsértődő mimózaként festi le, aki ahelyett, hogy elvezetne bennünket a teljes igazságra, árgus szemmel lesi minden kétértelmű elszólásunkat, hogy beárulhasson minket Istennek, aki maga az emésztő tűz. E rideg, tabuszerű félreértelmezés miatt rengeteg keresztény élete siklott már ki. 37
Ne is tagadja semelyik torontóista, hogy az egész karizmatikus tanításnak ez a mindenre jó bizonyító szöveg a láncos vérebe, melytől még a legelszántabb kételkedők is irtózva hátráltak, és gyakorta a legsötétebb kétségbeesés vermébe hanyatlottak! Én is keresztülmentem ezen: látomásaimba kapaszkodtam, hogy magamnak valamelyes nyugodalmat szerezzek, de kevés sikerrel. Végül egészen belefásultam a hiábavaló bizonyosságkeresésbe, és ellankadtam a hitben is, mondván: úgyis mindegy már. Nagyon lassan tudtam csak észrevenni az Isten igazságát ebben a dologban, mert ateista háttérből jővén, nem volt számomra természetes, hogy a Hit Gyülekezete kiadványain kívül más keresztény irodalommal is táplálkozzam.
A mi karizmatikus tanítóink azonban kénytelenek más úton-módon vigasztalni a hasonló kételyek közt vergődő testvéreket. "Akit a Sátán rávett arra, hogy a Szent Szellemet káromolja, azt annyira megkeményíti, hogy már aggódni sem tud e bűn miatt. Ha tehát a szíved nyugtalan, abból megbizonyosodhatsz, hogy még érzékeny vagy Istenre, így nem követted el a megbocsáthatatlan bűnt." Így tanított Derek Prince. Yonggi Cho pedig elmondta, hogy ő még csak egyetlen olyan emberrel találkozott, aki maga is tudta, hogy számára már nincs megtérés – ez az ember hitehagyott csodatévő volt, aki a korábban a keze által véghezvitt csodákról azt mondta, hogy a Sátántól nyert rájuk erőt. Később, amikor belátta hibáját, Yonggi Cho mindent megtett érte, hogy kiragadja az ítélet rettenetes várásából, de Isten nem felelt az imáira.
Ezen magyarázatokból, bár jó szándékuk kétségtelen, hiányzik egy sarkalatos felismerés: hogy tudniillik a Szent Szellem káromlása lehetetlen a Fiú káromlása nélkül. A Szent Szellem káromlását nem követheti el keresztény, hacsak előtte hittagadóvá nem lett, hogy a farizeusok szintjére süllyedjen, és rá a Mk 3,28-29 egyáltalán alkalmazható legyen. Emellett szól az is, hogy a Zsidó levél komor intései ugyanilyen helyzetet (hitehagyást) írnak le:
Vigyázzatok, atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon; hanem intsétek egymást minden napon, míg tart a ma, hogy egyikőtök se keményíttessék meg a bűnnek csalárdsága által. Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk. E mondás szerint: Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket, mint az elkeseredéskor (3,12-15).
Mert lehetetlen dolog, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, megízlelvén a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szent Léleknek, és megízlelték az Istennek jó beszédét és a jövendő világnak erőit, és elestek, ismét megújuljanak a megtérésre, mint akik önmaguknak feszítik meg az Istennek ama Fiát, és meggyalázzák őt. Mert a föld, amely beissza a gyakorta reá hulló esőt és hasznos füvet terem azoknak, akikért műveltetik, áldást nyer Istentől; amely pedig töviseket és bojtorjánokat terem, megvetett és közel van az átokhoz, annak vége megégetés (6,4-8).
Mert ha szándékosan vétkezünk, az igazság megismerésére való eljutás után, akkor többé nincs bűnökért való áldozat, hanem az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja, amely megemészti az ellenszegülőket. Aki megveti a Mózes törvényét, két vagy három tanúbizonyságra irgalom nélkül meghal. Gondoljátok meg, mennyivel súlyosabb büntetésre méltónak ítéltetik az, aki az Isten Fiát megtapodja, és a szövetségnek vérét, mellyel megszenteltetett, tisztátalannak tartja, és a kegyelemnek Lelkét bántalmazza? (10,26-29)
Sokan a manipulációktól (ellökés, elrántás) vagy a jelenségektől (elesés, vonaglás) félnek; nekik ez Arnott tanácsa: "Törj oda Jézushoz és valld be neki, hogy félsz bizonyos jelenségektől vagy a manipulációktól. Hagyd, hogy Ő szabadítson meg ezektől, aztán pedig vedd, amit adni akar!" (188) – Pofonegyszerű megoldás; az igazi probléma azonban nem az Úrral van, hanem az emberekkel. Még a következő fejezetben (Félelem a régi sebek miatt) is azt tanácsolja azoknak, akiknek a bizalmával valaha visszaéltek "pszichikai, érzelmi vagy szexuális területen": "kérj segítséget, hogy le tudd győzni a félelmeidet és negatív érzéseidet azok felé, akik visszaéltek veled! Ezután meg tudsz majd bocsátani" (189).
A legtöbb esetben nincs mód visszamenni az efféle emberekhez, tekintve a karizmatikus forgóajtó-effektust: aki ma buzgó szolgáló, jövőre tán kiégett, cinikus ember, aki teljesen elhúzódott a Gyülekezettől; így a vele való beszélgetés egyáltalán nem lenne görcsoldó hatású a becsapott testvér számára. Így hát marad a feledésterápia, azaz a kellemetlen emléknek a tudatalattiba való száműzése – s ez rendszerint csak ideiglenesen válik be: a következő csalódásig. A kríziseket az egészséges személyiségnek nem megtagadnia, hanem legyőznie kell – Arnottnak a tiszta lap nyitására vonatkozó tanácsai ebben nem segítenek. A megalázott, kihasznált testvérben nem fog letisztulni a rossz tapasztalat, hogy aztán erőt adjon további bajok elviselésére, ha az illető feldolgozás nélkül megpróbálja a dolgot meg nem történtté tenni.
Ha pedig az ember az őt megsértőkkel nem tudja tisztázni a dolgot, mi módon mehet oda másokhoz, hogy tőlük kézrátételt és imát kérjen? Könnyű azt mondani: "Valahogy bogozd ki magad, hogy a lehető legtisztább egyszerűséggel jöhess az Úrhoz" (189). De előbb-utóbb töréshez vezet az a szörnyű feszültség, ami az egyszerű hívőben ébred a megbízható Isten és az Ő gyakorta méltatlan szolgái között. – Nem azt mondom ezzel, hogy minden torontóista lelkész ámító, vagy hogy lehetséges volna teljesen tisztán maradni a ránk bízottak gondozása során, és soha meg nem bántani senkit – hisz mindnyájan sokképpen vétkezünk (Jak 3,2). De nem szabad arra buzdítani a testvéreket, hogy a régi sebeket bekötözés helyett letagadással gyógyítsák. A megbocsátás nem jelent elfelejtést. Igenis szükség van arra, hogy megvizsgáljuk a szellemeket, és okuljunk a rossz tapasztalatból.
Arnott az "utcagyerekek bölcsességének" tartja az igaz tanítás miatti aggódást (168), amivel talán azokra utal, akik nem táncoltak, amikor sípoltak nekik, és nem gyászoltak, amikor siratódalt hallottak. Ez a lekicsinylő felfogás igen jellemző a karizmatikus mozgalomra. 38 A "szkeptikusok" magatartása mögött esetleg az is meghúzódhat, hogy Isten őket kellemetlen tapasztalatokon vezette át, és ők ezt rosszul értelmezték: a kudarcokból való okulás helyett saját teológiájuk csigaházába húzódtak vissza. Úgy vélem azonban, hogy nem azzal kellene őket kicsalogatni, hogy "lépjenek túl" a félelmeiken (170), arra hivatkozva, hogy Istenhez képest "az ördög rendkívül kicsi" (178), hanem alapos, igaz tanítás által meg kellene erősíteni érzékszerveiket a jó és rossz megkülönböztetésében (Zsid 5,14). Nem megtagadtatni kellene velük a félelmeiket, majd új, ismeretlen megtapasztalások elé állítani őket, hanem konkrétan meg kellene magyarázni nekik a torontói áldás bibliai alapját, ha van ilyen. Ez a sziklához horgonyozná oda hitüket és helyretenné érzelmi egyensúlyukat is. A gyanakvó, mogorva jellem – ezt a lélekbúvárok jól tudják – rendszerint feldolgozatlan krízisek miatt alakul ki.
Tanítóink nagy hangsúlyt tesznek az Igével való megítélésre. 39 Jó volna, ha Arnott hű maradna e nemes szokáshoz, amely az ő meggyőződésével is egyezik. 40 Így sok hitbeli vagy emberek közti válsághelyzetet eleve ki lehetne kerülni, és nem kellene olyan tüneti kezelést alkalmazni rájuk, amely esetleg csak ront a helyzeten. Hiszen aki rájátszik a Szent Szellemre, az nagy valószínűség szerint az öncsalás százszor rosszabb örvényébe szédül.
Arnott magasabb hangra vált, amikor a "téves teológia okozta félelmekről" kezd beszélni:
Sokan közülünk kaptak tanításokat a Szent Szellem manifesztációi – a nyelveken szólás és a többi – ellen. Eleget hallottuk, hogy a Sátán tud erővel cselekedni, a Szent Szellem azonban nem, vagy legalábbis nem szokott. Minden ezzel kapcsolatos dolgot megkérdőjeleztek már. Amikor azok a vezetők, akik nem értik, amit Isten cselekszik, elkezdenek a megnyilvánulások ellen beszélni vagy írni, az emberek szívében létrehozzák a megcsalattatástól való félelmet. Az így megfertőzött hívők nem fognak törekedni Isten felé, sőt inkább vonakodnak mindattól, amit szélsőséges vagy fanatikus dolgoknak tartanak (190).
Figyeljük meg, hogy Arnott nem bizonyítja, amit mond. Mint kétségtelen tényt énekli az olvasó fülébe, hogy a manifesztációk a Szent Szellemtől vannak, hogy a kritikusok Isten cselekvését értik félre, és hogy az ő tanítványaik nem törekszenek Isten felé. Válaszul hadd idézzem ismét John MacArthurt, aki szintén bizonyítás nélkül bírálja – természetesen – a karizmatikus mozgalmat:
A karizmatikusok tévednek, mert a tapasztalatra akarják építeni tanításaikat, és nem fogadják el, hogy a hiteles tapasztalat az igazságra adott válasz. Túl sok karizmatikus tapasztalat végképp elszakad – és egyes esetekben ellentétes – Istennek a Szentírásban jelzett, kinyilatkoztatott tervével és működésével. Amikor ezek válnak egy hitrendszer alapjává, csaknem semmi sem korlátozza többé a hamis tanítások létrejöttét. 41
Ezután Arnott végre a Bibliához fordul, és példaképpen a listrai ébredés elfojtását említi:
Az emberek láthatták, milyen csodálatos gyümölcs származik Isten kenetéből és megnyilvánuló jelenlétéből... Másnap azonban a vallási vezetők is feltűntek a színen: olyan emberek, akiknél sem erő, sem kenet, sem jó hír, sem józan érv nem volt. Megnyerték maguknak a tömeget, és elfordították az embereket, akik félni kezdtek, hogy csalással vagy hamisítvánnyal van dolguk (191).
Arnott itt elhallgat egy nyilvánvaló tényt. Az ApCsel 14-ben világosan le van írva, hogy a Listrába érkezett ellenpropagandisták antiókhiai és ikóniumi zsidók voltak (19), Az utóbbiakról ezt olvassuk: "akik azonban a zsidók közül nem hivének, felindíták és megharagíták a pogányok lelkét az atyafiak ellen" (2). A zsidók vádjait pedig az ApCsel más helyeiről már ismerjük: "ezek az emberek istenkáromlók, Mózes és a templom ellen beszélnek" (6,11), "a császár ellen lázadnak" (17,7), "a (mózesi) törvény ellen való istentiszteletre csábítják az embereket" (18,13), "görögöket vittek be a templomba" (21,28), "a pogányokat Isten népe közé akarják számlálni" (22,21-22), "meghasonlást támasztanak a zsidó népen belül" (24,5), "azt állítják, hogy valami holt Jézus feltámadt" (25,19).
Pál maga is érezte, hogy a zsidók vádjai elsősorban az evangélium és a pogányok közti misszió miatt hullanak rá: "Először a Damaszkuszbelieknek és a Jeruzsálembelieknek, majd Júdeának egész tartományában és a pogányoknak hirdettem, hogy bánják meg bűneiket és térjenek meg az Istenhez, a megtéréshez méltó cselekedeteket cselekedvén. Ezekért akartak engem megölni a zsidók, megfogván a templomban" (ApCsel 26,20-21). Védőbeszédét (amely beszámolót tartalmazott két látványos megtapasztalásáról) is csendben hallgatták egészen addig, amíg a pogányok közti evangéliumhirdetést szóba nem hozta (ApCsel 22,22).
Sanda fogás tehát Arnott részéről az a beállítás, hogy a Pál ellen hadakozók valamiféle torontói önkívületből akarták kiráncigálni a listraiakat. Nekik ugyanis nem a bénával történt csoda ellen volt kifogásuk, hanem az üzenet ellen. Arnott érvelésének erejét ez a szándékoltan hiányos közlés eléggé kikezdi – a szándékosság onnan is látszik, hogy a 19. vers elejét, amelyből a vádlók zsidó volta egyáltalán kiderülhetne, nagyvonalúan kihagyja az idézetből.
Jegyzetek:
Kíváncsi lennék, kit mire tanított meg az a "kenet." A jeruzsálemi útról Németh Sándor ugyanis igazi ereklyét hozott: két olajmécsest, és az egyiket meggyújtotta. Az emberek sírtak és nevettek, ahogy a képernyőn kinagyítva meglátták a lobogó lángot. – Tiszta fétis-imádat. Ugyanezen az összejövetelen került a pódiumra egy asszony is, akinek tenyeréből olajos állagú cseppek gyöngyöztek. Orvos is látta ott helyben, hitelesítette: "ez nem izzadság." – Siralmas. Csodáink értelmetlenségben és babonásságban most már versenyre kelhetnének a fatimai "napcsodával," a guadelupei rózsás köntössel és a medjugorjei forgó karú betonkereszttel is. De mi mást is várhatnánk egy olyan alkalmon, ahol Jézus Krisztust és keresztjét futólag sem említik meg? Az alkalom végén Sándor előrehívta a megtéretleneket, mondván: "Amit most láttatok, azok csodás bizonyítékok voltak Jézus mellett." – Persze, a vonagló és hánytorgó emberek, a vadállati üvöltések és rekedt zihálások, a technika jóvoltából kikerülhetetlenné hangosítva! Jó volna tudni, hogy milyen Jézus mellett szóltak ezek a "csodás bizonyítékok"!
Máskor pedig ezt mondta: "A dolgot [a tíz szűz példázatát] nem is kell tovább magyarázni, mert a kenet jelenléte fontosabb és hasznosabb, mint két óra prédikálás" (1997. IV.6.). –