[A lapok alja van számozva - NF]

Katolicizmus és protestantizmus

Mivel a hitújítás és az utána és miatta következő katolikus megújulás (ellenreformáció) a XVI. illetőleg a XVII. század történelmének főirányító tényezői, mivel továbbá a Habsburg-ház e küzdelem egyik főszereplője (a katolikus Egyház oldalán), végül mivel itt egyébként is a katolikus világszemlélet alapján állva nézzük és bíráljuk a történelmi eseményeket és egyúttal annak kimutatását is célunkul tűztük, hogy a katolikus szempont a hit, erkölcs és igazság szempontja, szükséges, hogy az ide vonatkozó történelmi események megtárgyalása alkalmával a katolicizmus és protestantizmus egymáshoz való viszonyával elméletben is foglalkozzunk.

A vallás az embernek Istenhez való viszonya. Aki tehát még azt is tagadja, hogy Isten van, annak nem lehet Istenhez viszonya, tehát nem lehet vallása sem. A vallástalan ember abban különbözik a vallásostól, hogy az előbbi független vagy legalább is úgy viselkedik, mintha független volna, urat nem ismer el maga fölött s ezért maga szabja meg magának, mit szabad vagy mit van joga tennie és mit nem: a vallásos ember ellenben cselekedeteiben nem tartja magát függetlennek, hanem elismeri, hogy azt kell tennie, amit Isten megszabott számára.

Ugyanezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a vallástalan ember céljai nem terjednek a földi életen túl, míg a vallásos ember tulajdonképpen a másvilágnak él: a másvilági boldogság elnyerése az élete célja. Annak ugyanis, hogy Isten akaratának alá rendeljük magunkat, csak úgy van értelme, ha az élet után még egy másik világ is következik, ahol Isten megjutalmazhat és megbüntethet bennünket. Vitán felül áll ugyanis, hogy a földi életben első sorban nem az boldogul, aki Isten akaratát tartja szeme előtt, hanem az, akinek számára egyedül a maga érdeke az irányadó. A másvilágban való hit nélkül tehát nem képzelhető el az istenhit, mert hiszen ha a halállal vége az életnek, akkor Isten vagy nem igazságos, vagy pedig nincsen elég ereje hozzá, hogy igazságot szolgáltasson. Világos, hogy az ilyen isten nem Isten.

Az Isten akarata az, hogy önzésünk, azaz önfenntartó ösztönünk elé korlátokat szabjunk. Ez az erkölcstan lényege, és ennek elérése, illetőleg erre való törekvés a vallás gyakorlása, a vallásosság a gyakorlatban.

Önzésünk különösen három irányban nyilvánul meg. Először az anyagi önzésben, melyet a szentírás a szemek kívánságának (concupiscentia oculorum) nevez s megfékezése abban áll, hogy tiszteljük a másét, a más vagyonát s nem akarunk tilos úton, más jogai megsértésével, csalárdul vagy tisztán a fizikai erő fölénye alapján a magunkévá tenni olyan anyagi értékeket, melyeknek más a jogos tulajdonosa.

Másodszor a nemi önzésben (concupiscentia carnis), melynek Isten akarata alá való helyezése abban áll, hogy nemi élvezetet csak abban az esetben engedünk meg magunknak, ha a faj fenntartásának szolgálatában áll vagy legalább is vele nem ellenkezik. Esetleg -magasabb célok érdekében - teljesen le is mondunk az élet effajta örömeiről. Harmadszor a lelki önzésben, azaz a kevélységben (superbia vitae), melynek megnyilvánulásai: a féktelenség, urat nem ismerés, a dac, a nagyravágyás, a zsarnoki hajlam, a népszerűség hajhászás. Isten akarata szerinti megfékezése pedig: a tekintélytisztelet, az engedelmesség, a szerénység, az alázatosság, a másokhoz való alkalmazkodás (de természetesen szeretetből, nem érvényesülés céljából vagy haszon miatt).

A vallástalanoknak az az állítása, hogy a vallásos ember is önző, sőt tulajdonképpen ő a legönzőbb a világon, mert hiszen mindent a másvilági jutalomért tesz, végtelenül együgyű és egyúttal igazán sátáni ellenvetés.

Természetes - feleljük rá - hogy aki az igazságot tudomásul veszi és ennek megfelelően jár el, az joggal gondolhat arra, hogy végeredményben egyúttal jól is fog járni. Hiszen ha nem így

196

volna, az egész lét volna képtelenség, s az ész, sőt maga a valóság volna feje tetejére állítva. Ki látott olyan világot, amelyben pórul járnak azok, akik az igazságnak megfelelően, azaz helyesen cselekednek, és ki látott annyira hülye embert, aki még azt se tudja, hogy aki okosan és helyesen cselekszik, az végeredményben hasznosan is cselekszik? Ha tehát a jók vagy vallásosak is tudják, hogy vallásosságuk miatt rosszul nem járhatnak, sőt szükségképpen jól kell járniok, az csak azt bizonyítja, hogy nem elmebetegek, de nem azt, hogy önzők.

Aki azzal a tudattal teszi a jót, hogy ezáltal majd pórul fog járni, és azzal a céllal is teszi, hogy pórul járjon, az nem önzetlen, hanem bolond. A legjobb akarattal és a legnagyobb önzetlenséggel se gondolhatja valaki, hogy azért, mert helyesen cselekszik, bűnhődni fog. Ez a gondolat a józan ésszel ellenkezik, de ellenkezik Isten létével is, mert hiszen az, hogy Isten van, tulajdonképpen azt jelenti, hogy igazság van.

Hogy aztán annak, aki jót tesz, mekkora szerepet játszik tettében az a jutalom, ami vár rá érte, az tisztán attól függ, mennyire haladt már az illető a vallásosságban. Biztosíthatjuk róla hitetlenéket, hogy minél vallásosabb valaki, annál kevésbé gondol erre a jutalomra akkor, mikor jót cselekszik. A tökéletes keresztényeknek például eszükbe se jut, hogy jótetteikért jutalmat várjanak.

Még olyan vallásos társulat is van, melynek tagjai egyszer s mindenkorra minden eddigi és ezután szerzendő érdemüket felebarátaik javára ajánlják fel. Csak azért imádkoznak, csak azért vezekelnek, hogy mások üdvözüljenek; csak azért nyernek el búcsúkat, hogy mások szenvedéseit rövidítsék meg a tisztító helyen, a maguk sorsát pedig teljesen Isten irgalmára bízzák. Persze a vallásosokat lenéző elbizakodottak nem is sejtik, hogy még ennyire jó vallásos emberek is vannak a világon. Pedig éppen ezek az igazi vallásosak.

De azokról a vallásosakról is, akik még valóban annyira gyarlók, hogy mindent csak a menyország reményében és ellenértékeként csinálnak, csak azok gondolhatják, hogy közönséges önzők, akik önmagukat megtagadni még sohase próbálták. Tessék csak megkísérelni - mondjuk nekik - s akkor majd látják, milyen nehéz dolog az önmegtagadás, még ha a menyország reményében történik is, s akkor majd mindjárt jobban fogják tisztelni még a gyarló vallásosak "önzését" is.

Aki ugyanis ösztöneit (a három elsorolt közül bármelyiket) követi, azonnal megkapja a jutalmat a jóleső, boldog kielégülés vagy előny alakjában. Az ellenállás, a lemondás viszont olyan keserű kielégületlenséget okoz, hogy sokszor heteken, sőt az egész életen át gyötri az embert, és bizony nemcsak önzetlenség, hanem egyenesen emberfeletti lelkierő kell hozzá, hogy valaki ekkora áldozatra mégis vállalkozzék tisztán csak egy olyan remény alapján, mely az azonnali, a kéznél fekvő, érzékeink alá eső, sőt érzékeinket felizgató s szinte magával ragadó földi jó helyett egyelőre csak ígér, csak reménnyel kecsegtet, s ráadásul még ezt is csak a halál után következő abban az életben, melyet még senki se látott. A rosszakarat megborzasztó foka és az emberi elme szégyenletes eltévelyedése kell ahhoz, hogy valaki egyszerűen "a legnagyobb önzés"-ről beszélhessen azért, ha valakit e keserves küzdelemben az is kecsegtet, hogy önmegtagadás végeredményben nem lesz hiába.

Kétségtelen, hogy ha mindaz, amit a vallás az Istenről vagy a másvilágról tanít, tényleges, objektív igazságon alapul, akkor vallás csak egy van. Nem is lehet több, mert hiszen hogy milyen az Isten, milyen az a másik élet, mit követel az Isten tőlünk, azaz hogy milyen feltételekkel lehet a másvilági boldogságot megszerezni, arra vonatkozólag minden vallás mást mond. Mindegyiknek pedig nem lehet igaza, hanem vagy egyiknek se vagy pedig a sok közül csak az egyiknek. Ebből világosan következik, hogy a jelenlegi vagy a történelmi múltban létezett számtalan vallásnak vagy egyike se képviselt vagy képvisel objektív igazságot vagy pedig a sok közül csak egyetlenegy, a többi pedig mind tévedés képviselője.

197

Ha ez utóbbi eset az igazság, akkor természetes[en] csak ez az egy vallás érdemli meg a vallás nevet, a többi csak álvallás, torzalakja a vallásnak. A vallások tehát csak akkor egyformán jogos képviselői ugyanannak az eszmének, ha egyiknek tanai se igazak. Ha van igaz vallás is, akkor a sok közül csak egy lehet igazság a többi pedig mind eltévelyedés. Létjoga is csak ennek az egy vallásnak van, mert arra a hármas nagy önmegtagadásra, melyet az imént említettünk (s mely a vallás egyedüli haszna az egyén és a köz szempontjából egyaránt), még akkor is csak a legnagyobb nehézségek árán képes az ember, ha az a remény, melynek alapján vállalkozik az erőfeszítésekre, biztos alapokon nyugszik, s valóságáról a legszilárdabb meggyőződésünk van. Amely vallás ezt a bizonyosságot nem tudja megadni részünkre, nem bír létjoggal s komolyan nem is vehető.

Állítom, hogy létezik ilyen objektív igazságvallás, mely szükségképpen egyetlen s melynek társa a dolog természetéből kifolyólag nem is lehet, s melyhez viszonyítva minden más vallás nem vallás, hanem tévely, és ez az igazságvallás a római katolicizmus. Ezt az állításomat nem itt, hanem "A katolikus vallás igazsága" című művemben bizonyítom be. Azt azonban, hogy ha van ilyen vallás, akkor ez csak a katolicizmus lehet, már itt is bebizonyítom és az olvasó egész könnyűszerrel meggyőződhetik róla.

Itt tehát azt nem mutatjuk ki, hogy valóban létezik ilyen igazságvallás, hanem csak azt, hogy ha létezik, akkor ez a meglevő vagy valaha megvolt vallások között egyedül csak a római katolicizmus lehet. Hogy a katolikuson kívül minden más vallásnak már a természete is kizárja azt a lehetőséget, hogy igazságot képviseljen. Erre a bizonyításra itt is szükség van, hogy a katolicizmus és protestantizmus történelmi küzdelmét helyesen értékelni tudjuk.

Az egészen természetes, hogy ezt az igazságvallást nem kereshetjük azok között a vallások között, melyek voltak, de ma már nincsenek. Az igazság ugyanis nem enyészhetik el. Amelyik vallás tehát már elenyészett, az nem is lehetett igaz. Az emberiség egyébként is halad, nem pedig hátra megy, s nem az életképes szervezetek azok, melyek elenyésznek. Az is természetes, hogy a jelenlegi vallások között is elsősorban nem a sötét világrészek elmaradt népeinek vallásait kell e szempontból szemügyre vennünk, tehát nem a fetisizmussal, a buddhizmussal, a brahmanizmussal, sőt még csak államok és népek vallásával, tehát elsősorban a protestáns felekezetekkel, másod sorban pedig a zsidó vallással és a görög keleti egyházakkal.

Sajnos, előre kimondhatjuk, hogy azt se várhatjuk, hogy ez az igazságvallás éppen az lesz, mely a legnépszerűbb vagy legjobb hírű a vallások között. Az olyan vallás ugyanis, mely az igazság nevében és igényével lép fel, szükségképpen ellenszenves az embereknek. Igaz ugyan, hogy a természettudományos igazságok, például az elektromosság törvényei, a röntgensugarak, rádióhullámok, az egészségügyünket érintő felfedezések, sőt még az atomrombolás törvényeit érintő igazságok is egyenesen annyira rokonszenvesek az embereknek, hogy felfedezésükkor az örömtől szinte megmámorosodtak, és senkit se ünnepelnek annyira, mint a természet törvényei[nek], tehát a természetben rejlő, rejtőző igazságok felfedezőit, ámde mindez azért van, mert ezek a felfedezések, ezek az objektív igazságok az ember kényelmét szolgálják, örömöket hoznak életébe, ellenségeit, a betegségeket, gyűrik le és minden ember főellenségét, a rettegett halált tolják ki mindig messzebbre. (Az atombomba felfedezésének is azén örül az ember, mert természetesen ezt is az ellenségeire akarja ledobni).

Egész más természetűek azonban a vallás, például a katolicizmus tanai, ha csakugyan igazságok, és ha éppen ezért ennek megfelelő igényekkel lép is fel velük, s az emberektől is ennek megfelelő magatartást követel maga iránt. Ezek a vallási igazságok ugyanis éppen ellenkezőleg, e földi élet örömeitől próbálják megfosztani az embereket, siralomvölggyé szeretnék változtatni a földet (de persze ezt az emberek csak azért gondolják, mert ők azokat az örömöket, melyeket az igazság ad, a lelki békét, a tiszta lelkiismeret és a jótettek gyönyöreit nem

198

ismerik) és éppen legrettegettebb ellenségüket, a halált állítják szemük elé. (Pedig hát a halált, melynek valósága és eljövetele a legkétségtelenebb és legletagadhatatlanabb valóság, csak így lehet borzalmasságától megfosztani, s elérni azt, hogy ellenségből barátunkká váljék).

Ez az oka, hogy mióta a katolikus Egyház, ez az igazságvallás megvan, az emberiség története eszmei síkon nem áll másból, mint az embereknek, illetőleg a hitetlenségnek és a vele járó rosszaságnak az Egyház elleni küzdelméből. Az első, maradandó hatást előidéző ilyen ellenség volt a hitújítás. (Valójában az egyháztól elvált keleti egyházak voltak az első maradandó hatású ellenség, de ez bennünket most nem érdekel annyira). Az utolsó viszont a jelenkori legfőbb ellenség, a bolsevizmus. Vallási szempontból véve a kettő lényegében ugyanaz, de világos [az] is, hogy nem lényeges dolgokban olyan nagy köztük a különbség, mint amekkora a XVI. és a XX. század társadalma és embere közti különbség, tehát nagy.

Először is ne lepjen meg bennünket, hogy az objektív hitnek, az igazságvallásnak az az ellensége, mely ma nyílt sisakkal harcol a küzdőtéren, és nyíltan istentelenségnek, materializmusnak nevezi magát, négyszázötven évvel ezelőtt még nem vallástalanság, hanem egy új, sőt magát a réginél még jobbnak állító másik vallás képében jelentkezett, tehát álnevet használt s tagadásában is jóval mérsékeltebb volt a mai ellenségnél. Azt ugyanis, hogy a protestantizmusnak és a bolsevizmusnak egyformán a hitben való kételkedés, a hit elleni fellázadás és az embernek az Isten kemény törvényei alól való felszabadulásra való törekvése az oka és forrása; hogy ugyanazon emberi szenvedélyek és ösztönök szolgálata és kielégítése, tehát végeredményben az emberi önzés a rugója, nagyon könnyű megállapítani, s így lehetetlen letagadni.

A XVI. század hitetlenje és erkölcstelenje akkor - ezelőtt 400-500 évvel - még nem mondhatta nyíltan azt, hogy ő hitetlen vagy hogy tetteiben függetlennek érzi magát Istentől, mert hiszen akkor a börtönbe, sőt vérpadra vagy máglyára került volna. (még protestáns államokban is). Csodálkozhatunk-e hát rajta, hogy 400-500 évvel ezelőtt az Egyház, tehát az igazság-vallás elleni lázadás is még vallásnak nevezte magát, és hogy hitetlensége még csak olyan hitetlenség volt, melyet eleinte csak a dolgok mélyére hatolni tudó alaposabb gondolkodók tudtak mint hitetlenséget és mint az embernek az Istentől való függetlenségére való törekvését megállapítani? Nem is tényleges hitetlenség volt ez akkor még, hanem annak még csak a spórái, melyekből csak századok múlva fejlődött ki a tényleges és valóságos hitetlenség. De hát ha az almamag is lényegében alma és a pöfetegnek a spórája is pöfeteg, akkor a hitújítás is lehet lényegében azonos a materialista ateizmussal.

Az is magától értetődik, hogy mivel a protestantizmus a hitetlenségnek a modern európai társadalomban az első maradandó hatású támadása volt az Egyház, azaz az igazságvallás ellen, ez a tagadás, ez a hitetlenség nem lehetett még teljes. Természetes, hogy csak kezdődő hitetlenség volt még, melyben sok megtalálható még a hitből. Hiszen aki kezdi a rosszat, sohase szokta még benne annyira vinni, mint aki a megkezdett műveletet folytatja s különösen nem viszi még benne annyira, mint az, aki a folyamatot befejezi.

A XVIII. század magát felvilágosultnak mondó értelmiségije, a XIX. század szociáldemokrata és a XX. század kommunista proletárja, már nyíltan vallotta és vallja a hitetlenséget. Ma ugyanis nem jár már büntetéssel az ilyesmi s nem járt azzal már 150 évvel ezelőtt sem. (Akkor a régi törvények nagyrészt megvoltak még ugyan, de végre már nem hajtották őket. Ezelőtt 50-100 évvel még egyenesen dicsekedni is lehetett a hitetlenséggél, mert akkor még egyenesen a műveltség, felvilágosultság és haladás jele volt. (A bolsevizmusban is).

A XVI. század embere számára azonban még csak mint új vallással lehetett jönni az intézményesített kételkedéssel, mert akkor még a hatóságok miatt veszélyes, a közvélemény miatt pedig szégyen lett volna nyíltan előállni vele. Mivel azonban a vallásos ember szolga (Isten szolgája), a vallástalan ember pedig úr, mert azt hiszi, amit akar, az ember pedig akkor is épp-

199

úgy, mint ma: szívesebben volt úr, mint szolga; mindig jobb szerette azt tenni, ami neki tetszik, nem pedig azt, amit más írt neki elő: hogy a kecske is jól lakjék, meg a káposzta is megmaradjon: csinált magának olyan vallást, mely hit is, meg hitetlenség is, vallás is meg vallástalanság is.

Hitet és vallást csinált, hogy senki se foghassa rá, hogy ő vallástalan vagy hogy rossz ember, és hogy ne kelljen magát szégyellnie (sőt vallástalanságát egyenesen megjavított vallásnak nevezte, tehát szégyen helyett egyenesen dicsekedett), de viszont olyan "megjavított" vallást csinált, amelyben az, aki hisz és vallásos akar lenni, lehet vallásos és jámbor is, de aki nem akar, épp oly szabadon hitetlenkedhetik vagy erkölcstelenkedhetik, és önző vágyait: a concupiscentia carnist, a concupiscentia oculorumot és a superbia vitaet egyaránt épp oly szabadon kiélheti, akár a nyílt vallástalanságban vagy hitetlenségben.

Aki a hitújításhoz csatlakozott, a külső formát megtartotta tehát, mert egy vallás híve maradt, csak a lényeget játszotta ki. A régi, tiszteletreméltó név (a vallás) alá és helyébe egész mást csempészett, mint amit addig értettek rajta, s mindezt olyan ügyesen, olyan észrevétlenül, olyan tetszetős, a jókat is teljesen kielégítő jelszavak alapján (ebben is hasonlított a bolsevizmushoz), hogy a cserét a tömegek csak évszázadok múlva vették észre. Csak akkor, mikor már a nyílt hitetlenség se volt szégyen, se veszélyes, vagyis mikor az emberek ennek tudatában is egészen jól érezték már magukat.

Még csak azt se kell állítanunk, hogy csak a tömegek voltak azok, akik észrevétlenül, vagyis úgy hagyták el a hit és a vallás alapját, hogy nem is sejtették, milyen végzetes lépést csinálnak. Egész nyugodtan feltehetjük ezt még a vezetőkről, az eszme hordozóiról is, sőt bőségben megmaradt irataik ezt kétségtelenül bizonyítják is. Ha meggondoljuk, hogy akkor még a vallástalanság szégyen volt, akkor ezt egyenesen természetesnek kell találnunk.

Hol az az ember, aki olyat tesz, amiről maga is elismeri, hogy szégyen, illetőleg hol az az ember, aki arra, mire bűnbe süllyed, már nincs meggyőződve arról, hogy amit tesz, az tulajdonképpen nem is bűn? (Vannak természetesen ilyen emberek is, de ezek kivételek s még ilyen kivételek is csak a bűnbe süllyedés kezdeti állapotában találhatók).

Világos tehát, hogy mivel a XVI. században hitetlennek lenni és vallás nélküli erkölcs alapján állni még szégyen volt, azok, akik mégis már ide jutottak, elhitették magukkal, hogy ők se nem vallástalanok, se nem hitetlenek. Még keresztényeknek, sőt még a katolikus keresztényeknél különb keresztényeknek is tartották magukat és gondoskodtak a maguk számára olyan elméletekről is, melyek ezt be is bizonyítják, s melyeket természetesen - a lelki viharok óráit kivéve - azok is hittek, akik kitalálták őket.

A XVI. század forradalmának, a hitújításnak, elméletben ez volt a lényege: Én nem vallástalan akarok lenni. Éppen ellenkezőleg: sokkal vallásosabb lettem, mint a régi egyházban voltam vagy lettem. Én csak a régi egyház lélektelen gépiessége, a merő külsőségek, a túltengő formalizmus, a papi uralom, a gondolat, a lelkiismeret és az akarat gúzsbakötése, a lelkem Isten felé való szabad szárnyalásának akadályozása ellen küzdök. Csak szabadságot, hitbeli és lelkiismereti szabadságot követelek a magam részére.

Hiszem az Isten kinyilatkoztatását és az ezt tartalmazó szentírást, sőt sokkal jobban hiszem és tisztelem, mint a papok, mint a régi Egyház, csak - és éppen az ige szabad szányalása és érvényesülése érdekében - azt nem tűröm, hogy magam és az Isten igéje közé illetéktelen elemek kerüljenek; hogy oda tolja magát az Egyház, oda tolják magukat a papok és megszabhassák, mit hogyan kell hinnem s tennem és hogy eretneknek bélyegezhessenek és inkvizíció elé hurcolhassanak csak azért, mert valamit másként hiszek, mint ők előírják.

200

Az én hitem az én egyéni kincsem, melyet magam alakítok ki magamban és magamnak s nem tűrhetem el, hogy ebben engem bárki korlátozzon vagy megkössön. Közvetlenül akarok érintkezni Urammal-Istenemmel és Megváltómmal, nem pedig másoknak, a papoknak járszalagján. Én felszabadult ember vagyok. Egyéni meggyőződést akarok kialakítani lelkemben, melynek egyedül lehet felemelő, nemesítő és megszentelő ereje, nem pedig léleknélküli fomalizmust, olyan szolga-, kényszerhitet, melyet mások erőszakolnak rám, s éppen ezért nem is érezhetek sajátomnak s melyet csak a papok átkaitól való rettegés tartana lelkemben - természetesen csak akkor, ha ezekre az átkokra adnék is valamit.

Így keletkezett a protestantizmus "felszabadult" hite és "felszabadult" erkölcse, melyről mindjárt látni fogjuk, hogy valóban hitetlenség, és hit nélküli erkölcs, tehát erkölcstelenség.

Első pillanatra helyesnek, igaznak, főként pedig a régivel szemben haladásnak, tehát tökéletesedésnek látszik ez az új vallás, valójában azonban a vallással való teljes szakítást, a hitnélküliséget jelenti.

Először is összeegyeztethetetlen a szentírással és abban Krisztusnak azzal a világos ígéretével, hogy az Egyház nem romolhat meg soha, tehát nem válhat formalizmussá, lélekölő külsőségek intézményévé, de a papok szolgahadává se. (Máté, 16.18 és 28.20).

De hitetlenségnek, vallástalanságnak kell mondanunk az effajta beszédet, tehát a protestantizmust, tisztán a józan ész megállapítása alapján is.

Ha ugyanis mindenki maga és szabadon alakíthatja ki magának a maga hitét és mindenki szabadon köti (illetőleg nem köti) meg a maga lelkiismeretét, akkor kétségtelen, hogy mindenkinek más-más hite és más-más erkölcsi szabályai, tehát más vallása van. Szó se lehet tehát arról, hogy az ilyen embernek hite igaz, erkölcsisége helyes legyen, hiszen nem lehet egyszerre igaz többféle egymással ellenkező hit és egyszerre helyes többféle egymással ellenkező erkölcsi felfogás. Az ilyen vallás és az ilyen erkölcs egyénenként változó, szubjektív, alanyi dolog, tehát nem lehet igazságvallás, mely feltétlenül objektív, tehát ugyanaz mindenki részére. Ami igaz, az mindig, mindenütt és mindenki számára egyformán igaz, tehát ugyanaz. Az igaz vallásban tehát az egyéni szabadság megkötése elkerülhetetlen és az egyöntetűség (még ha rosszakarattal formalizmusnak hívjuk is) és a papok irányítása (még ha igának nevezzük is) elengedhetetlen.

Ha a diabetes, a cukorbaj, nem képzelt, hanem valóságos betegség, és ha objektív igazság az, hogy valóban a hasnyálmirigy hiányos működésének következménye, akkor valaki nem tarthatja tűrhetetlen dolognak azt, hogy maga és betegsége közé, tehát az ő legsajátosabb egyéni ügyébe, az orvosok, akik az ő betegségének igazságait (törvényeit) ismerik, "oda tolakodjanak", előírják neki, milyen életmódot folytasson, mit egyék és mit ne egyék, milyen orvosságot használjon, és mikor és hányszor használja napjában.

Ha a diabetesnek szervi, tehát objektív alapja van; ha az orvosoknak igazuk van akkor, mikor a hasnyálmirigy inzulái működésének szünetelésében jelölik meg az okát, akkor egy diabeteses beteg se lehet azon a véleményen, hogy betegsége kezelésére szabadságot követeljen magának s ha akarja inzulinnal, ha akarja ultraseptillel, ha akarja penicilinnel, ha akarja streptomicinnel; ha akarja injekció, ha akarja, kenőcs, por, folyadék, drazsék vagy pastillák alakjában gyógyítsa magát, azaz hogy kinek-kinek egyénileg, főképpen pedig szabadon, a saját meggyőződése alapján, nem pedig gyűlöletes, rá kényszerített, sablonos előírások, még kevésbé, hogy szakértők közvetítésével és fájdalmas, kellemetlen injekciók vagy műtétek alakjában történjék a kezelése.

Pedig ha ezt a kellemetlen kényszert és bántó sablont nem kerülhetjük el, és féltett szabadságunkról le kell mondanunk, ha betegségünket helyesen akarjuk kezelni, akkor épp úgy va-

201

gyunk kénytelenek viselkedni akkor is, ha helyesen akarunk vallásosak lenni, vagy másképpen: ha az a másvilág, ahol boldogok akarunk lenni, valóban objektív igazság, azaz valóban létezik, és ha igaz az is (mint a kereszténység tanítja), hogy maga az Isten jött el a földre, hogy e boldogság elnyerésének feltételeire megtanítson bennünket.

Hiszen tagadhatatlan, hogy Krisztus Urunk vallási tekintetben is szakértőkre bízott bennünket, és ezek a szakértők a papok. ("Aki titeket halígat engem hallgat." ‚Amit megkötöztök a földön, meg lesz kötve a mennyekben is; amit feloldoztok a földön, fel lesz oldozva a mennyekben is." "Akiknek megbocsátjátok bűneiket, meg lesznek bocsátva, akiknek megtartjátok, meg lesznek tartva." stb.).

Addig, míg nem fedezték fel a diabetes okát, tehát amíg nem tudták, mi az objektív igazság e betegség tekintetében, mindenki kezelhette és kezeltethette magát szabadon, kénye-kedvére, szubjektív alapon állva, tehát mindenki másképpen. Azóta azonban, mióta ismerjük e tekintetben az objektív igazságot, már senki se teheti ezt. Ma már kénytelen mindenki sablon után menni, formalizmusba süllyedni és a kellemetlen, de hasznos insulin-injekciókkal élni.

Mégis igen könnyű eldönteni, melyik a kívánatosabb állapot: A bizonytalanság, azaz az igazság nem ismerése a rajta alapuló és belőle következő szabadsággal és egyéni eljárással vagy pedig az objektív igazság ismeretének állapota a belőle logikusan folyó megkötöttséggel, egyhangú formalizmussal, sablonnal, kényelmetlenséggel, sőt sokszor szenvedéssel (mellyel azonban egy sokkal nagyobb szenvedést hárítunk el).

A protestantizmus vallásszabadsága és lelkiismereti szabadsága a maga kényelmével és előnyeivel se szükségképpen jobb állapot tehát a katolikus Egyház szigorú előírásainál és lelki kényszerénél. Az ugyanis kizárja az objektív igazság birtokát, ez pedig egyenesen feltételezi. A protestantizmus éppen e viselkedés miatt nem is lehet igazságvallás, a katolicizmus pedig e viselkedésével éppen azt mutatja, hogy valóban az.

Mivel nekem számolnom kell azzal, hogy sok olvasóm nem azért olvas, hogy megértsen, hanem hogy megcáfoljon, előre válaszolok arra a "cáfolatukra", hogy ugyanazt a betegséget is lehet többféle módon s mégis helyesen gyógyítani. Én ugyanis nem azt állítottam, hogy egy betegséget csak egyféle orvossággal lehet gyógyítani, hanem azt, hogy valamely az igazsággal ellenkező dolog nem lehet szintén igazság. A cukorbajnak lehet tehát többféle orvossága is, de ha valóban igaz az, hogy a hasnyálmirigy betegsége, akkor kétségtelen, hogy mindegyik orvosságnak ezen az igazságon kell alapulnia. Ha nem ezen alapul, az orvosság, vagy kezelés nem lehet eredményes. Dinamók vagy motorok is lehetnek többféle, egymástól eltérő szerkezetűek is, de ha azt akarjuk, hogy működjenek is, mindegyiknek az elektromosság ugyanazon törvényein (például, hogy a fémek vezetik, a posztó pedig nem) kell alapulniok.

Ugyanígy vagyunk a vallásokkal is. Amennyiben csak az emberek kedélyszükségletét elégítik ki, lehetnek egymástól eltérők (ezt még a római egyház is másképpen elégíti ki, mint a vele ugyanazon igazságot képviselő görög egyesült egyház), de amennyiben igazságot képviselnek, tehát abban, amit mint igazságot hirdetnek, nem térnek el egymástól. Ha Krisztus képében valóban az Isten járt a földön (mint a kereszténység tanítja), akkor nem mondhatom, hogy a mohamedán vagy a zsidó vallás is helyes és jó, és ha Jézus valóban bűnbocsátó hatalmat adott a papoknak, akkor nem tűrhetem el, hogy valaki azt állítsa, hogy a gyónás csak a papok hatalomvágyának a terméke.

Ugyanezt kell mondanunk megfordítva is: Ha a gyónást nem Jézus rendelte, akkor nem lehet eltűrni azt, hogy a papok azt állítsák, hogy ő rendelte. Ha pedig valaki nem tartja érdemesnek azt, hogy ezen "veszekedjünk", az meg magával a vallással nem törődik. Bizonyára azért, mert nem tartja igaznak. Az igazsággal Ugyanis minden ember törődik.

202

E következtetés logikája alól annak hangsúlyozásával se bújhat ki a protestantizmus, hogy ő sem ad az egyénnek teljes szabadságot arra, hogy miképpen üdvözüljön, mert hiszen a hitnek szerinte is a biblia alapján kell állnia, meggyőződését és lelkiismeretét szerinte is mindenkinek a biblia alapján kell kialakítania. A protestantizmus se ad tehát a hitben teljes szabadságot: senkinek se szabad szerinte se olyan meggyőződésre jutnia, ami a bibliával, tehát Krisztus tanításával ellenkezik.

Ezzel megint a bolsevizmussal való rokonságát árulja el - feleljük - mert miért hirdetett szabadságot, ha valójában ő se hozott szabadságot? De a mi logikánk vasmarkaiból azért így se szabadul. Hiába ragaszkodunk ugyanis a bibliához, ha magyarázására viszont kinek-kinek teljes szabadságot adunk. Nem hiába mondja a közmondás, hogy Hic liber est, in quo querit sua dogmata quisque, Invenit et pariter dogmata quisque sua: (Ez a könyv, melyben mindenki keresi a maga dogmáit: meg is találja benne mindenki a magáéit).

Ugyanabból a bibliából olvassa ki a katolikus, hogy a kenyér és a bor a pap szavára Krisztus valóságos testévé és vérévé változik, tehát ezt a kenyeret és bort éppen olyan imádásban kell részesíteni, mint magát az Istent, mert hiszen most már maga az Isten; a lutheránus, hogy csak az úrvacsorázás pillanatában van jelen Jézus, tehát csak akkor szabad imádni: máskor imádni bálványimádás; a kálvinista, hogy az úrvacsorázás pillanatában se szabad imádni, mert akkor se maga az Isten van ott jelen, hanem csak az Isten ereje; végül az unitárius vagy nazarénus, hogy nincs ott még az Isten ereje se, és még egy pillanatig se, mert semmi más az egész, mint csak egyszerű jelkép, mely csupán Krisztus kereszthalálára emlékeztet bennünket.

Mivel pedig a protestantizmus ennek láttára még azt is tanítja, hogy ezért ne veszekedjünk egymással hitbeli dolgokban, kérdem: nem az következik-e mindebből, hogy az egész oltáriszentség vagy úrvacsora tulajdonképpen mellékes dolog, komoly alapja nincs, az igazsághoz semmi köze? Hogy legfeljebb régi szokás, hagyomány, melyet az tart meg, aki akar, s ha megtartja, jó, de ha nem tartja, az se baj?

Ámde az a vallás, mely csupán ilyesmikből áll; az olyan vallás, melynek csak ennyire szilárd az alapja, ér-e gyakorlatilag valamit, s ilyen vallás alapján állva tud-e valaki uralkodni az ösztönein és önzésén, azon az egész anyagi világ alaptörvényét tevő önfenntartó ösztönön, mely még a legszilárdabb hitet és meggyőződést is ugyancsak próbára teszi?

A bibliából a baptista és a nazarénus azt olvassa ki, hogy csecsemőt nem szabad megkeresztelni, csak felnőttet; a katolikus ellenben, akivel most kivételesen a lutheránus, kálvinista és unitárius is egyetért, semmi ellentétet se lát a biblia és a gyermekkeresztelás között. A baptista és nazarénus - ugyancsak a biblia alapján - semminek veszi a leöntéssel való keresztelést, mert szerinte a biblia csak az alámerítéssel való keresztelésről tud. Ezzel szemben se a katolikus, se a lutheránus, se a kálvinista, se az unitárius nem lát ellentétet a biblia és az egyszerű leöntéssel való keresztelás között.

Mivel pedig a protestantizmus azt tanítja, hogy azért emiatt se veszekedjünk, mindebből józan életfelfogással nem azt a természetes következtetést kell-e levonni, hogy tulajdonképpen maga az egész keresztelés se olyan fontos, mint régente gondolták, s nem az üdvösség elengedhetetlen előfeltétele, hanem csak egy külsőség, egy ránk maradt szokás?

De ha a keresztség csak ez, akkor az egész keresztény vallás is csak ez, és ha az egész kereszténység se több ennél, van-e érdemleges jelentősége vagy haszna, s mint ilyen, lehet-e megemlíthető befolyással a hívők erkölcseire vagy jellemére? Az ilyen vallás lehet-e biztos támasz az ember lelki válságaiban és megpróbáltatásaiban?

203

A kálvinista szerint nemcsak a szentek képei vagy a feszület, hanem még az egyszerű kereszt vallásos tiszteletben való részesítése is ellenkezik a biblia kívánta tökéletes keresztény istentisztelettel. A lutheránus szerint csak Szűz Mária és a szentek képei meg a feszület ellenkezik vele, de Krisztus képe vagy szobrai és az egyszerű kereszt nem. A katolikus szerint a szentek képei és szobrai sem. De azért mind a hárman ugyanazon biblia alapján állnak.

Hogy mennyire nevetséges az a biblia, melyet mindenki maga magyaráz, kell-e rá jellemzőbb bizonyíték, mint az, hogy semmi sincs benne olyan világosan, mint Szent Péter, tehát a pápa főhatalma, (Máté, 16.17-19., János 21.15-17. stb.) s mégis éppen ezt tagadja kivétel nélkül minden protestáns felekezet, sőt még a görög keletiek is.

Semmi sincs benne a bibliában olyan világosan és olyan sokszor, mint az, hogy elválás után minden újabb házasság szigorúan tilos addig, míg a régi hitvestárs él, mégis kivétel nélkül minden protestáns felekezet, még a fegyvert nem érintő nazarénusok, a világ végét váró adventisták, sőt a görög keletiek is megengedik és megáldják a bűnös, a bibliától annyira tiltott újabb viszonyt már az első hitvestárs életében is. Éppen csak az a katolikus Egyház nem engedi ezt meg, amelyre a protestáns felekezetek azt fogják rá, hogy nem áll a biblia alapján.

Ha hangsúlyozom, hogy hiszem a szentírást, de megkövetelem, hogy úgy érthessem, ahogyan én akarom, s nem ismerek el földi hatalmat, mely megszabhassa, hogyan kell értenem, akkor tulajdonképpen lényegében azt fejezem ki, hogy magát a szentírást nem hiszem, azt nem fogadom el. A mindenkitől szabadon magyarázott szentírás nem szentírás, mert hiszen mindenki számára más és más, sz igazság pedig ugyanaz. A szentírás helyes értelme csak egyféle lehet, világos tehát, hogy mindenkinek ezt az értelmet kell elfogadnia, aki a szentírást valóban hiszi és tiszteli. Ezért bízta Jézus hiteles és mindenkire kötelező erővel bíró értelmezését az Egyházra. Mi logikus, ha még ez sem?

Annak a szentírásnak, melynek hiteles értelmét ismerem, kényszerítő ereje van, mert Isten szava kötelez és kényszerít bennünket. ("Veritas Cristi urget nos"). Az a szentírás azonban, melynek én vagyok az ura, mert én mondom meg az értelmét, semmi. Az az igazság, mely csak nekem igaz, másnak nem, nem igazság, és nem is ér semmit. Az ilyen szentírás legfeljébb csak addig nyugtat meg, míg béke honol lelkemben. Mihelyt viharok dúlnak benne, és ezek a viharok ellenkeznek Isten igéjével, de megfékezésük tudvalevőleg nagyon nehéz, már semmit se ér az ilyen biblia.

Ha egy darabig talán küzdök is magammal, hogy amit mond, elfogadhassam és megtarthassam, hamarosan mégis csak oda jutok, hogy olyan értelmet adok neki, amely nem zavarja nyugalmamat, nem kíván tőlem nagy áldozatot; nem követeli tőlem, hogy megtagadjam, megtörjem magamat. Ha mások tudják így magyarázni -gondolom magamban - és szabad is nekik, miért ne lenne szabad nekem is. A protestantizmus tehát olyan vallástalanság, mely a vallás ruhájába van öltöztetve, de mihelyt egy kis próbának van kitéve, a szél rögtön lefújja róla ezt a ruhát.

Az a vallás, melyben a lelkiismeret fel van szabadítva; az a vallás, melynek bibliája van ugyan, de mindenki maga magyarázza: csak azoknak jó, akik maguktól is jók; akik jónak születtek, szenvedélyeik alig vannak, lelki viharokat alig ismernek. De a lázadóknak, a szenvedélyeseknek, a külön utakon járóknak, a terhelteknek, tehát azoknak, akiknek legjobban lenne szükségük vallásra, csak arra jó, hogy szabadon, lelkiismeretfurdalás nélkül féktelenkedhessenek, élhessék ki ösztöneiket, s akkor is keresztényeknek és Isten szolgáinak tarthassák magukat, mikor valójában Isten ellenségei és szenvedélyeik rabszolgái.

Az is keveset segít a dolgon, ha a szekták azt mondják, hogy mikor valaki a szentírást magyarázza, nem ő adja neki az értelmét, hanem a minden jóakaratú embert megvilágosító Szentlélek; vagyis ha azt, hogy alapjában véve vallástalanok vagyunk, azzal leplezzük el, hogy

204

átcsapunk a másik végletbe, az egész a babonásságig menő hiszékenységbe. Isten ugyanis nem csodákkal kormányozza földi életében sz embert, hanem a józan ész, a tőle rendelt emberek, főképpen pedig e célra rendelt intézménye, az Egyház által.

Ha a Szentlélek vezetne minden bibliaolvasó embert, akkor nem keletkezett volna a sok bolondnál bolondabb (sokszor még a protestánsok szemében is bolond) eretnekség. Tagadhatatlan, hogy jó emberek is vannak e bolondos szekták követői és alapítói között, sőt talán egyenesen a többségük ilyen: csak egy bajuk és bűnük van: az, hogy felszabadították magukat sz igazság, az egyformaság, az Egyház lelki igája alól, azaz hogy nem győzték le magukban a főszenvedélyt, minden lelki rossz forrását, a kevélységet. Elbizakodottságukban nem tanulni, hanem tanítani akarnak a Krisztus egyházában, noha kétségbeejtően kis ítélőképességük és emberismeretük miatt éppen erre alkalmasak a legkevésbé.

A protestantizmus[nak] az a nagy áldása, hogy felszabadította a lelkiismeretet, tulajdonképpen azt jelenti, hogy az erkölcsi törvények uralma alól szabadította fel az embert. Ez azonban, nem áldás, hanem átok, mert gonosztett.

Sem az igazság, sem az erkölcsi rend nem tűr és nem is tűrhet felszabadítást, mert mindkettő szükségképpen kivételt nem tűrő és erőszakos, mint minden igazság. De szükség sincs effajta felszabadításra, mert az igazság és az erkölcsi rend igája nem iga, járma nem járom, hozzá alkalmazkodni, neki engedelmeskedni, előtte meghajolni nem szégyen, hanem tisztesség és áldás. Az igazság és az erkölcsi rend irányában megnyilvánuló szolgaság tulajdonképpen azonos az igazi szabadsággal.

Aki például nem ismeri azt az igazságot, hogy a fertőző betegségeket bacilusok okozzák, azaz hogy bacilusok vannak, annak kényelmes dolga van, mert nem kell állandóan kezet mosnia, nem kell magát terhes egészségi szabályoknak alávetnie. Az szabadabb, mint az az ember, aki e tekintetben az igazságot ismeri. De e szabadság kedvéért bizonyára senki se irigyli és kívánja vissza a középkori ember "szabadságát", mely a feketehalállal és dögvésszel járt együtt. Ha már ugyanis igazság van, mégis csak az a legjobb, ha ismerjük, alkalmazkodunk hozzá, tehát szolgálunk neki, még akkor is, ha ez ránk kellemetlen és megszokott formaságok, sablonok követésére kényszerít bennünket.

Mit ér, ha valaki szabad, azaz úgy élhet, mintha nem lennének bacilusok, mikor vannak? Mit ér, ha valaki szabad, mert úgy él, mintha nem lennének a katolikus Egyház hirdette igazságok, ha mégis vannak? Hiszen ez esetben szükségképpen pórul kell járnia. A vallási igazságok természetéből, a másvilágra való irányítottságukból következik, hogy a pórul járás nem azonnal következik, mint például a halálos áramütés az elektromosság törvényei igazságának bizonyítékaként e törvények megszegése esetén, mint a járványok a bacilusok valóságának bizonyítékául.

Ez a késedelem teszi lehetővé, hogy a makacsok egyelőre dacolhatnak ezekkel a majd csak a másvilágon érvénybe lépő igazságokkal, s a látszat egyelőre azt mutatja, mintha nekik lenne igazuk. De éppen a vallási igazságok effajta természete miatt tudomásul nem vételük még sokkal végzetesebb, mert helyrehozhatatlanabb, mintha valaki az elektromos áram, a bacillusok vagy valamely méreg igazságával kapcsolatos valóságot nem hajlandó tudomásul venni.

Eleinte a protestantizmusnak se alapítói, se követői nem látták alapelveik e végzetes, szükségképpen a hitetlenségbe és a vallás nélküli erkölcsbe torkolló követelményeit. Az alatt a négyszáz év alatt azonban, ami azóta eltelt, már eljutottak ide nemcsak a protestáns vezetőelmék, hanem már a tömegek is. Ma már a vallás, mint ilyen, alig számít valamit életükben, erkölcseik pedig, ha vannak, nem a vallásuk miatt vannak. Igaz, hogy a tisztánlátást és helyes következtetések levonását nagyban akadályozza, hogy ma már bizony nem hisznek sokszor a katolikus tömegek se, s amennyiben erkölcseik vannak, nekik se a vallásuk miatt vannak.

205

Aki azonban akarja, mégis a legvilágosabban felfedezheti ezt a most hangsúlyozott igazságot abból a feltűnő és letagadhatatlan különbségből, mely a katolikusok és protestánsok (zsidók, görög keletiek, a művelt mohamedánok) vallástalansága között megvan. Ha a művelt protestáns, zsidó, görög keleti vagy mohamedán hitetlen, hitetlensége ellenére is protestánsnak, zsidónak, görög keletinek, mohamedánnak tartja magát, sőt ma is büszke rá, hogy az; hitetlensége éppen nem akadálya annak, hogy minden idegszálával felekezetéhez ne ragaszkodjék még ma is, s ne annak érdekeit képviselje. Ellenben a katolikusok, akár műveltek, akár egyszerűek, ha már szakítottak a hitükkel, sőt ha nyíltan nem szakítottak is, de már hitközönyösek, akkor már egyházellenesek, papgyűlölők és az Egyház ellenségeivel, sőt sokszor egyenesen a protestánsokkal együtt küzdenek a "klerikalizmus", azaz az igazságként viselkedő s így erőszakos katolicizmus ellen.

A protestáns, a zsidó, a görög keleti, a mohamedán a hitetlenségét össze tudja egyeztetni felekezetiségével, a kettő között nem lát ellentétet. A katolikus semmiképpen se, sőt ha a katolikus vallástalan, jobban gyűlöli azt a vallást, melyben született, mint azok, akik ebbe az ellenzékiségbe születtek bele. Vajon nem gondolkodásra késztető jelenség-e ez?

A vegyes házasságok egész seregét ismerem, melyben a reverzális a protestáns fél javára elsősorban nem a protestáns, hanem a katolikus fél kívánságára történt. Az pedig egész mindennapos dolog, hogy a katolikus vőlegény is inkább protestáns, mint katolikus esküvőt akar. (Így ugyanis az esküvő előtt nem kell meggyónnia, a gyónástól pedig úgy iszonyodik, hogy bármit megad, hogy elkerülhesse). Hát még milyen gyakori lenne ez, ha annak a vegyes házasságot kötő vőlegénynek vallásos anyja és családtagjai se lennének!

Az meg szinte szabály, hogy olyan vegyes házasságban, melyben a gyerekek felesek, egyenesen a katolikus szülő az, aki ellene van a katolikus reverzálisnak, mikor az ő katolikus gyermekének a jegyese protestáns. Bántja ugyanis az önérzetét, hogy a gyermeke jobb katolikus legyen, mint ő. Mivel ő bűnös házasságban él, nem tűri, hogy a gyereke őt megszégyenítse, s az is ne abban éljen.

Volt olyan reverzális nélkül kötött vegyes házasságból származó tanítványom is, aki megtérítette kálvinista anyját, de anyja így is csak lélekben lehetett katolikus, hivatalosan nem, mert katolikus férje, aki gyári munkás volt, kiszórta volna mindkettőjüket, ha a dolgot megtudta volna. Mikor mondtam, hogy el lehet ezt titokban is intézni, azt felelte a fiú: "Nem merjük megkockáztatni. Tisztelendő úr nem is sejti, milyen ember az én apám". (A kommunizmus uralomra kerülésére volt szükség, hogy a dolog megtörténhessék, ma már ugyanez az apa nem bánja, ha a felesége és fia akár minden nap templomban vannak is, mert ma már a kommunistákat még jobban gyűlöli ő is, mint a papokat).

Aki olyan egyszeregy alapján számol, amilyennek alapján akar (tehát "szabad" egyszeregy alapján), az bolondul számol; akinek szabadságában áll, hogy természettudományi törvények alapján szerkesszen gépet, amilyenek alapján akar, annak a gépe sohasem fog működni; aki az előtte álló több út közül nem azon az egyetlenegyen indul el, amely valóban abba a faluba megy, melybe ő törekszik, hanem azon, amelyiken akar, az sohasem jut el abba a faluba, amelybe tart; aki úgy magyarázza a szentírást, ahogyan ő látja jónak, az legfeljebb véletlenül magyarázhatja csak jól; akinek pedig vallási és erkölcsi dolgokban van szabadsága, az letért a vallásos alapról, azaz vallástalan.

Ezért mondtam, hogy a hitújítás a XVI. században épp úgy a hitetlenség támadása volt a hit ellen, mint ahogyan a kommunizmus az. Hogy ez a támadás akkor vallásos alapon, sőt egy, a réginél jobbnak mondott vallás képében történt, senkit se téveszthet meg. Volt-e már olyan forradalom, melynek ne lettek volna szép jelszavai?

206

Végzetesen téved tehát az a protestáns, aki a katolicizmus ellen harcolva azt hiszi, hogy a hitét, a vallását védi. Nem. A hitetlenségét védi, és valójában nem egy, az övétől különböző vallás, hanem maga a vallás ellen küzd. Mikor a maga felekezetéhez ragaszkodik, akkor nem a hitéhez, hanem a hitetlenségéhez ragaszkodik. Jól látható ez például a reverzális-harcban. A protestáns nem azért nem tűri, hogy a gyermekei mind katolikusok legyenek, mert a maga vallását szereti, hanem azért, mert a vallást, a hitet gyűlöli. Gyűlöli azt a hitet, azt a vallást, melynek dogmái vannak, tehát nemcsak hangulat, nemcsak az ősök iránti büszkeségben merül ki, hanem elsősorban az észhez és az akarathoz szól. Gyűlöli azt a hitet, amely igazság, mely nem alkuvó, kíméletlen, szabadságot nem ismer, és egyforma, vagyis olyan mint minden igazság.

Ha ugyanis valakinek van vallása, van hite és igazságáról meg van győződve, annak nemcsak gyerekei egy részének, például csak a fiúknak vagy csak a lányoknak ebben a meghatározott vallásban való neveléséhez kell ragaszkodnia. Annak minden gyermekét ebben a vallásban kell nevelnie. Miért haragszik hát a protestáns ezért a magától értetődő dologért a katolikusra? Más feleletet nem lehet adni a kérdésre, mint csak azt, hogy bántja, bosszantja, hogy másnak van hite, mikor neki nincs s mivel a saját felekezetének nincs szilárd meggyőződése a maga igazságában, bosszantja, dühösíti, hogy még mindig van olyan vallás, mely rettenthetetlenül meg van győződve a maga igazáról.

A katolikus büntetésül ki van közösítve az egyházból, ha úgy köt vegyes házasságot, hogy nem gondoskodott minden gyermekének a maga hitében való neveléséről. Még a házassága is érvénytelen emiatt, gyermekei pedig törvénytelenek. Temetésben se részesülhet, hacsak addig bűnbánatot nem tartott. Ezzel szemben ha a protestáns enged s reverzálist ad, a saját felekezete szerint is érvényes számára a katolikus templomban kötött házasság, s mindössze csak annyi történik, hogy a gyerekei fele helyett mindegyike nevelkedik majd olyan vallásban, melyről maga se mondhatja, hogy rossz, mert hiszen szerinte a vallás alanyi dolog, s aki a katolicizmust olvassa ki a bibliából, annak szerinte is a katolicizmus a jó és helyes vallás.

De egyébként is, ha a gyermekek egy részének katolikus nevelése nem bűne a protestáns szülőnek, akkor nem lehet bűne az sem, ha mindegyik gyermeke katolikus lesz. Ami ugyanis a gyerekek felének nem árt, hogy ártana az mindegyiküknek? Ez legfeljebb a felekezetnek, a felekezet hatalmi érdekeinek lehet káros. A befolyó egyházi adó ugyanis emiatt valóban kevesebb lesz.

Ezzel szemben sajnos, mégis azt kell látnunk, hogy a vegyes házasságoknak csak egy negyedrészét kötik katolikus templomban, vagyis négy eset közül háromban győz a protestáns fél álláspontja, és csak egy esetben a katolikusé. (Lásd a pontos adatokat az előszóban). A protestáns fél túlerős akarata miatt négy katolikus közül három úgy köt házasságot, hogy egyházi "átkot" von magára és kizárja magát vallása közösségéből. Mivel lehet e különös jelenséget megmagyarázni? Talán azzal, hogy a protestánsok vallásosabbak? Ezzel semmiképpen se, hiszen azt még a protestánsok is elismerik, hogy a katolikusok sokkal vallásosabbak, akarom mondani! "bigottabbak, mint ők, és hogy a katolikus Egyház befolyása a híveire sokkal nagyobb, mint az ő felekezetüké.

Ha tehát a reverzálisok terén mégis éppen az ellenkezőt tapasztaljuk, e feltűnő jelenség egyedül csak úgy magyarázható meg, hogy a katolikus fél azért ragaszkodik a reverzálishoz, mert hisz; azért, mert szereti az igazságot, melyről meg van győződve; a protestáns viszont azért küzd a katolikus reverzális ellen, mert büszke, mert dacos, mert gyűlöli a katolicizmust, mert nem szenvedhet olyan vallást, mely azt hirdeti magáról, hogy egyedül üdvözítő.

A katolikus tehát szeret, mikor a reverzálishoz ragaszkodik (a vallását, az igazságát és a gyermekeit szereti), a protestáns pedig gyűlöl, mikor ellene küzd. Ha egy népgyűlésen a töme-

207

get szeretetre buzdítom, legfeljebb csendben meghallgat és bólogat hozzá, ha jól beszélek neki. De ha gyűlöletre lázítom, még rombol, tör-zúz és gyilkol is, ha kell. Érthető tehát, ha a reverzális-háború terén is sokkal nagyobb eredményeket érnek el azok, akik a gyűlölet alapján harcolnak benne, mint akik csak az igazságot szeretik vele.

Bizonyítja ugyanezt egy másik tanulságos jelenség is. A protestánsok akkor is igen nagy protestánsok, ha egyébként vallástalanok. Például épp úgy nem adnak és a családjukban, sőt baráti körükben se tűrnek reverzálist; épp úgy ragaszkodnak felekezetükhöz és épp úgy küzdenek a "klerikalizmus" ellen, mint a hívő protestánsok (vagy a "népi demokráciák"). Hogy nem járnak istentiszteletre, hogy utálják a jámborkodást, hogy be-berúgnak, hogy feleségüket meg-megcsalják, hogy egykések, hogy önzők, hogy bosszúállók, egyáltalában nem akadálya "vallásosságuknak". Sőt azt lehet mondani, hogy életük minél kevésbé keresztény, annál protestánsabbak, azaz annál nagyobb gyűlölői a katolikus vallásnak, Rómának, papoknak, szerzeteseknek, jezsuitizmusnak.

Az a protestáns, aki tényleg vallásos, például bibliás, aránylag még legkevésbé agresszív a katolicizmus iránt (nem mindig, mert sokszor ezek is fanatikusok, a fanatizmus pedig egyenlő a gyűlölettel). A jólelkű protestáns azonban, akár vallásos (bibliás), akár nem, sohase katolikusellenes, mert a jólelkű ember nem tud gyűlölni. De azért ő is elítéli az olyan katolikust, aki hit dolgában kérlelhetetlen, s mással, mint fanatizmussal (azaz gyűlölettel) ő se tudja magyarázni. Ezért az ilyen katolikust, mint gyűlölködőt, ő is elítéli. Ő ugyanis még sohase hallott arról, hogy csalhatatlan vallási igazság is van a világon, és hogy ha van, akkor nem is lehet belőle engedni. Se arról, hogy az igazságért nem azért küzd, aki küzd, mert gyűlöl, hanem azért, mert szeret, és hogy az igazság birtokosától éppen a szeretet kívánja azt, hogy kíméletlen legyen, s ha kell, még könnyeket is okozzon miatta.

Az elkényeztetett falusi úri gyerek is sír, mikor középiskolai tanulmányai miatt el kell válnia anyjától, s maga az anya talán még jobban sír, mint távozó gyermeke, mégis fiát egyenesen elfajító szörnyetegnek kellene tartanunk azt az anyát; aki "szeretetében" annyira menne, hogy megelégedne az elemi iskolával, s még fia taníttatásáról is lemondana, hogy e könnyeket elkerülje. Az ilyen anyát csak a kisgyermek tartaná jó anyának. Sajátságos, hogy a protestánsok noha értelmileg nagyon is felnőttek, a katolikus egyházat mégis rossz anyának tartják azért, mert magasabb érdekből könnyeket is van szíve okozni gyermekeinek. Pedig mindez csak azt bizonyítja, hogy igazsága van, hogy meggyőződése van.

Tehát - hogy kommunistáink kedvelt tudákos kifejezésével éljünk - a vallás ideológiai tartalmát a protestantizmus szabad kutatási elve és lelkiismereti szabadsága teljesen lerontotta. Hiszen számtalan egyformán keresztény és egyformán jogosult, egyformán helyes és jó vallásnak adott létet, (mert mindenkinek jogot adott arra, hogy maga módjára magyarázza a szentírást) és így egyszerűen lehetetlenné tette, hogy valaki a vallásban még ez után is olyan objektív igazságot lásson, melynek tanaihoz neki feltétlenül ragaszkodnia kell, melyen neki változtatnia semmiképpen se lehet, melynek szigorú megtartása Isten akarata és az ember üdvözülésének elengedhetetlen feltétele.

Azt is elszomorodva kell megállapítanunk, hogy sajnos, ma már ez a felfogás nemcsak a protestantizmus, hanem az egész művelt közvélemény, az irodalom és művészet általánosan elfogadott felfogása is már vagy 200 év óta. Ma már egyenesen az európai műveltséghez tartozik az a felfogás, hogy a vallások (legalább is a művelt európai népek vallásai) egyformán tiszteletreméltók, és a modern állam is egyformán becsüli és védi is mindegyiket.

A modern társádalom elmaradott, nemkívánatos embernek tartja azt, aki a másik ember vallását lenézi vagy akár csak nem tartja épp oly tiszteletben, mint a magáét. Már pedig mindez magyarul azt jelenti, hogy egyik vallás tanai se alapulnak, tárgyilagos, objektív igazságon.

208

Ez az egyformán való megbecsülés csakis azt jelentheti, hogy a közvélemény (legalábbis a művelt közvélemény és éppen ez a legnagyobb baj), ma már a vallás ideológiai részével lényegében szakított, a vallást ma már nem az igazságok, hanem az érzelmek, szokások és családi hagyományok körébe sorolja.

Az egymásnak ellentmondó, de azért mégis egyformán becsülendő vallások ugyanis csakis egyformán igazság nélkül szűkölködők lehetnek. Ez az egyforma megbecsülés ugyanis semmiképpen se jelentheti azt, hogy egyformán igazak, mert hiszen ellentétes és egymásnak ellentmondó igazságok nincsenek. A legjobb esetben még csak az egyeztethető össze ezzel a felfogással, hogy nem mondjuk ki durván a lesújtó igazságot, hogy egyik vallás se igaz, hanem csak annyit állapítunk meg, hogy nem lehet eldönteni, melyik az igaz (ezért bánunk el velük egyformán és becsüljük őket meg kivétel nélkül). Azonban gyakorlatilag ez a mérsékelt felfogás is csak azt jelenti, hogy egyik vallás sem igaz, mert az az "igazság", melyről nem lehet eldönteni, hogy igazság-e vagy nem, gyakorlatilag nem igazság.

Tehát, éppen a protestáns alapelv, éppen a protestantizmus lényege az, ami lehetetlenné teszi, hogy a vallásban valaki objektív igazságot láthasson. Ez az alapelv ugyanis az, hogy a hit kritériuma az egyén. A szentírás alapján ugyan, de mégis csak mindenki maga dönti el, hogy mit és hogyan higgyen, azaz hogy számára a vallásból mi az igaz. A protestantizmus szerint tehát objektív vallás nincs is, csak az egyes egyéneknek van a maguk számára egyénileg, önállóan kialakított vallásuk. Világos, hogy ez esetben ugyanilyen bizonytalanok a hiten alapuló erkölcsi szabályok, az erkölcsiség is.

A protestantizmus a hitet alanyivá tette, tehát elmozdította az objektív igazság talajáról. Alanyi, egyéni igazság ugyanis nincs, csak alanyi, egyéni vélekedések vannak, s mivel ezek a vélekedések különbözők, egymástól eltérők, világos, hogy szükségképpen tévesek is, vagy legalább is a sok közül csak egyetlenegy egyénnek önállóan kialakított vallása lehet helyes és az igazsággal egyező, de azt se tudhatja senki, hogy melyiké.

Csak annak eldöntését lehet valakinek egyéni elhatározására bízni, amiről nincs bizonyos tudomásunk, vagyis azt, ami bizonytalan. Igazságnak pedig éppen azt nevezzük, amire vonatkozólag már nem vagyunk bizonytalanságban. Igazság és bizonytalanság: két ellentét, mely együtt nem lehetséges. Ami bizonytalan, az még nem igazság, ami igazság, az már nem bizonytalan. Például a mennyiségtanban, geometriában, mechanikában, tehát a számolásban és a gépek szerkesztésében nincs bizonytalanság, se egyéniség, se szabadság, mert itt igazságokkal van dolgunk.

Az egyéniség legfeljebb a megszerkesztett gépek külső csínjában érvényesülhet, vagy abban, hogy az egyik mérnök többet tud, mint a másik, olyan igazságokat is ismer és alkalmaz, melyek a másik előtt rejtve vannak, s így célszerűbb, biztosabb, olcsóbb és nagyobb teljesítményű gépet tud szerkeszteni, mint a másik. De semmiképpen se lehetséges az, hogy társával ellentétes törvények, azaz egy egész más számtan, geometria, elektromosság, fénytan, hőtan alapján szerkessze meg a gépét, de azért az így szerkesztett gép is működjék.

Pedig a különböző vallások alapítói így csináltak. Ők az addigi vallásokkal ellenkező szabályok, törvények, hit és előírások alapján ígérték és ígérik az embereknek az üdvösséget. Lehetetlenség tehát, hogy ezek is jól szolgálják Istent és azok is; ezek is üdvözüljenek, azok is.

Az objektív igazság csak az egyik vagy csak a másik oldalán állhat. Az könnyen lehetséges, hogy egyiknek sincs igaza, de hogy mindkettőnek egyformán igaza legyen, az semmiképpen se lehetséges.

Ha a kereszténység nem volna Istentől kinyilatkoztatott vallás, akkor az, hogy a protestantizmus újat hozott és a katolicizmus sok tanításával ellenkezőt tanított, még nem zárná ki, hogy igaza legyen. Hiszen az emberiség nem egy évezredeken át igazságnak tartott meggyőző-

209

déséről sült ki már, hogy nem volt objektív igazság, sőt a műveltség története úgyszólván nem is más, mint hogy az idők folyamán az igazi igazságok kiszorítják az áligazságokat.

Ámde a protestantizmus a katolicizmus hamisaknak nyilvánított igazságaival szemben nem új, biztos igazságokat adott, hanem csak a régi egyháztól objektíveknek állított igazságokról állapította meg, hogy nem igazságok. A tőle megdöntötteknek vélt igazságok helyébe nem az ész kritikáját kibíró új objektív igazságokat hozott, hanem egyszerűen csak azt állapította meg, hogy a vallásos élet nem biztos igazságok lelki békét adó boldog bírásában, hanem az igazságoknak a biblia állandó olvasása által való állandó keresésében áll.

A protestantizmus azáltal, hogy visszaélésnek bélyegezte azt, hogy az Egyház a hit tartalmát és a belőle folyó erkölcsi kötelezettségeket mindenkire egyformán kötelezőleg előírja, és helyette a hit és a rajta nyugvó erkölcs kialakítását az egyén hatáskörébe utalta, tulajdonképpen nem új vallást alapított, hanem megszüntette a régi értelemben vett vallást. Megállapította, hogy objektív hitbeli igazság nincs, nincs megmásíthatatlan erkölcsi törvény se, hanem a vallás szubjektív, egyéni dolog, melyet mindenki önállóan alakít ki a maga számára. Előírja ugyan, hogy ez a kialakítás a biblia alapján történjék, de azáltal, hogy a biblia értelmezését is az egyénre bízza, szabadságát tulajdonképpen nem köti meg.

Ez elméleti igazságot bizonyítja a protestantizmus története. Hiszen 500, egymásnak ellentmondó és a legképtelenebb tanokat valló s köztük még a többnejűségre is szabadságot adó felekezetre bomlott, melynek mindegyike ma is elismeri és magára kötelezőnek vallja a megkötést: mindegyik ma is a biblia alapján áll. E megkötés nem volt akadálya annak, hogy ötszázféle lehessen.

Épp így lehetetlenné teszi, hogy a vallásban valaki objektív igazságot, tehát a régi értelemben vett vallást lásson, a protestantizmus másik lényeges elve - mely tulajdonképpen ugyanaz, mint amelyet most tárgyaltunk, csak másképpen, még tetszetősebben van kifejezve - a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság hangsúlyozása.

A szabadság elve vallási téren elválaszthatatlan a protestantizmustól. Ez a főbüszkesége, pedig éppen ez a főbüszkesége az, ami lehetetlenné teszi, hogy vallásnak tarthassuk. Ha a protestantizmus vallás, akkor egész más értelemben az, mint ahogyan a vallást az emberek addig értették, sőt ma is értik. Az olyan vallást, mint amilyen a protestantizmus, az emiberek régente vallástalanságnak tartották, de mihelyt észreveszik, miről van szó, annak tartják ma is. Még akkor is, ha protestáns az illető.

Láttuk, hogy ha az, amit egy vallás tanít, igaz, akkor csak egy vallás van, s kívüle más vallás nem is lehet, mert kívüle minden más vallás egyszerűen tévely, azaz az igazság ellentéte. A tévely azonban nemcsak a vallással egyforma megbecsülést nem követelhet, hanem még csak létjoga sincs. Ha már egy természeti jelenség, erő vagy például betegség tekintetében az igazságot megállapítottuk, akkor már nem mondhatjuk, hogy ez így van, de azért lehet és szabad ezután is másképpen, sőt ellenkezőleg is felfogni a dolgot. Ha ugyanis még akkor is szabad az ellenkező, akkor nem lehet igaz az, hogy az igazság már meg van állapítva.

Ha valaki megtalálta már az igazságot, annak meg kell követelnie, hogy mindenki szerinte igazodjék s nem tűrhet el vele szemben semmiféle szabadságot. A szabadság tehát ha az igazsággal szemben jelentkezik tiszteletreméltó dolog, [sic!] nem is jog, hanem gonoszság vagy őrültség. Ha az igazság orvosi igazság, akkor minden orvosnak ennek alapján kell gyógyítania s ha nem engedelmeskedik, s még mindig "szabadon" akar gyógyítani, azaz ha még az igazság megtalálása után is ragaszkodik a szabadsághoz, közveszélyes egyén, akit el kell tiltani a gyógyítástól. Ha az igazság a természetet és a benne működő erőket szabályozó igazság, akkor minden mérnöknek ennek alapján kell gépeket szerkesztenie s ha nem teszi, mert kényes a szabadságára, csak kárt csinál, de legalább is hasznát nem lehet venni. Az igazságnak csak engedelmeskedni

210

lehet, nem pedig vele szemben szabadságot emlegetni. Ez már az igazsághoz tartozik, annak természetével jár.

Ha igaz az, hogy immár kétezer éve maga az Isten jött el a földre s már akkor megtanított bennünket "minden igazságra" (már pedig a biblia ezt mondja), akkor vallási téren se lehet szabadság, nem lehet tehát kinek-kinek külön egyéni vallása, tehát nem lehet vallásszabadsága se. Akkor a vallásos életnek az se lehet a célja, hogy csak keressen és mindig csak keresgéljen. Akkor az ember már megtalálta azt, amit azelőtt csak keresett, akkor kötelessége - mint a megtalált igazság boldog birtokosának - teljesen és hátsó gondolat nélkül átadnia magát neki, szolgálnia és terjesztenie.

A szeretet ellen nem az vétkezik ilyenkor, aki kérlelhetetlenül megköveteli, hogy az igazságot mindenki tudomásul vegye és szerinte járjon el, hanem az, aki az igazságot bírja és ismeri, mégis szótlanul tűri, hogy az emberek ne törődjenek vele és ne vegyék tudomásul. Az igazságot nem ismerni s így figyelmen kívül hagyni ugyanis mindig kárral jár, és ha életbevágó igazságokról van szó (a vallási igazságok pedig ugyancsak ilyenek), akkor a kár is életbevágó. Ehhez az örök sorsunkat eldöntő kárhoz viszonyítva eltörpül az, hogy megkövetelésével valakinek múló kellemetlenséget okozunk-e vagy pillanatnyilag elvesszük-e a kedvét.

Az igazság meg a szabadság olyan, mint a tűz meg a víz: a kettő összeegyeztethetetlen és összeférhetetlen. Az igazság csak szolgát ismerhet, de nem szabadot. Az igazsággal szemben szabadnak érezni magunkat őrültség, az igazság szolgájának lenni pedig dicsőség vagy legalább is olyan természetes dolog, mint az, hogy az ember a száguldó gép útjából elugrik, hogy el ne gázolja. Amely vallás tehát hitbeli szabadságot hirdet, az gondolkodó ember számára egyszerűen azt hirdeti, hogy semmi köze sincs az igazsághoz.

A biblia minden egyes állításának, mondatának, textusának csak egy helyes értelme lehet, s ha így van, világos, hogy mindenkinek kutyakötelessége ezt az egy értelmet elfogadni, hinni és megtartani, nem pedig azt, amit ő lát jónak. Ez utóbbit csak akkor engedhetnénk meg, ha a biblia helyes értelme rejtve lenne előttünk, ezt azonban a Krisztus istenségében, sőt még a kereszténység komolyságában való hittel se lehet összeegyeztetni. A hívő ember semmiképpen se helyezkedhetik arra az álláspontra, hogy Krisztus földre jövetelének és kereszthalálának semmi más haszna és eredménye nincs, mint csak az, hogy maradt ránk egy könyv, melynek helyes értelmét nem lehet tudni s hogy az ember földi életének csak az a célja, hogy e könyv helyes értelmét találgassa, de közben nagyon vigyázzon arra, hogy azokat is, akik vele ellenkező értelemre találnak, tisztelje.

Krisztus azt mondta, hogy ő az igazság. De ki látott olyan igazságot, melyet nem tudunk, nem is tudhatunk meg soha, hanem egész földi életünkben csak találgatunk? Hiszen az, hogy valami igazság, éppen azt jelenti, hogy nem kell már találgatni, hanem már megtaláltuk. Krisztus azt mondta, hogy ő az út. De ki látott már olyan földi vándort, aki már megtalálta az utat, megy is rajta, de azért mégis csak utána kezdi el keresgélni, sőt egyenesen az az elve, hogy ezt az utat végleg megtalálni nem is lehet, hiszen az egész földi élet azért van, hogy mindig csak keressük az utat, melyet valójában megtalálni annyira nem lehet, hogy aki azt mondja, hogy nemcsak a maga, hanem mindenki számára megtalálta, az ellenszenves zsarnok?

Milyen lehetetlen álláspont az, hogy mindenkire rá kell hagyni, hogy az a helyes út, melyet ő talált meg, s nemcsak hagyni kell, hogy haladhasson rajta, hanem még kötelességünk tisztelni is azért, mert nem azon az úton jár, amelynek helyes voltáról mi már meggyőződtünk, hanem egy másikon!

A protestantizmus két nagy "vívmányára": a vallásszabadságra és a lelkiismereti szabadságra tehát az a válaszunk, hogy az ész nem úr az igazsággal szemben, és ha a hit igazság, akkor természetesen a hittel szemben sem; de a lelkiismeret se szabad az erkölcsi törvényekkel

211

szemben. Azokat, mivel igazak, kötelessége az embernek hinni, ezeket, mivel helyesek, kötelessége megtartani, tenni.

Az egyház és a vallás pedig nem azért van, hogy hitben és erkölcsben (lelkiismeretben) szabadságot adjon, hanem azért, hogy ezt a szabadságot elvegye, és az embereknek tudtukra adja, hogy mi az igaz, vagyis mit kell hinniök, és mi a jó, vagyis mit kell tenniök, tehát mi az, amiben nem szabadok.

Amely vallás tehát azzal a szenzációval szolgál, hogy a hitbeli és lelkiismeretbeli szabadságot hozta meg, az magyarul azt jelenti, hogy egy olyan csodabogár keletkezett, mely vallástalanság, de azért mégis vallás. Vallás, tehát elismeri, hogy az ember Istentől függ, de ugyanakkor kijelenti, hogy még se függ tőle, mert hiszen a függőség fokát és módját az határozza meg, aki állítólag függ. Valójában azonban nem annyira ostobaság ez, mint amilyennek látszik, mert a vallástalanság kényelmével ajándékozza meg az embert a vallástalanság megbélyegző jelzője nélkül. Tehát a maga nemében mesteri alakulat.

Láthatjuk azonban azt is, hogy semmi se új a nap alatt, és az intézményes hazudozást nem a bolsevizmus találta ki. A bolsevizmus is "felszabadulás"-nak tette meg a magyar népnek a vörös csapatoktól való rabszolgaságba hajtását, kifosztását és megbecstelenítését; életszínvonal emelkedésének a nyomort; demokráciának a diktatúrát; békeharcnak az osztályharcot; békekölcsönnek a hadikölcsönt; vallásszabadságnak azt az állapotot, melyben az emberek a szomszéd faluba jártak templomba, mert a helybelibe nem mertek elmenni, éjszaka mentek a templomba házasságot kötni, sőt megkereszteltetni se merték gyermekeiket és "szabad hittannak" azt a hitoktatást, melyre még a legbátrabb szülők se merték beíratni a gyermekeiket.

A protestantizmus is "hitjavítás"-nak mondta és mondja ma is azt a tant, mely végeredményben a hittel való szakítást jelentette és jelenti. Hogy alapítóik tényleg hittek is ebben a "hitjavítás"-ban, nem érv, hiszen egész bizonyos, hogy voltak olyan kommunisták is, akik szintén elhitték, hogy a vörösök minket csakugyan "felszabadítottak", hogy az életszínvonal a kommunista uralom alatt valóban felemelkedett (az övék csakugyan fel is emelkedett), hogy vallásszabadság van az ő rendszerükben, és az iskolai hittan is valóban szabad.

Hitbeli szabadságot csak az adhat az embernek, akinek nincs hite, vagy a legjobb esetben nincs biztos hite. Ezzel azonban annak, aki vallási alapon áll, igazán nem illik dicsekednie, de - igenis - illenék mélységes tiszteletre gerjednie azon intézmény iránt, melyben még ma is van hit, és ahol olyan szilárd a meggyőződés, hogy vele szemben szabadságot nem tűrnek és nem is tűrhetnek.

A protestáns hittankönyvek, sőt még a nem protestáns magyar történelmi könyvek is úgyszólván másból se állnak, mint annak hangsúlyozásából, hogy a katolikusok mennyire üldözték a szegény védtelen protestánsokat. Ha ezek a hittankönyvek még nem is, de egyes protestáns cikkezők ma már - hála a tudomány haladásának - tudomásul veszik, hogy épp úgy üldözték a katolikusokat ott, ahol módjukban állott, mint a katolikusok őket.

A protestantizmus dicsőségét a vallásszabadság terén azonban azért ezek is fenntartják, mert hangsúlyozzák, hogy a két vallási közösség eljárása között igen nagy a különbség. A protestantizmusban ez a katolikusüldözés -mondják - visszaélés volt és a protestáns elvek megtagadását jelentette, de maga a protestantizmus, mint ilyen, nem lehet érte felelős, mert hiszen nem tehet róla, ha gyarló követői időnként a gyakorlatban nem tartják meg azokat az elveket, melyeket elvben elfogadnak. Ellenben a katolicizmusban ez a türelmetlenség a katolikus elvekből folyik, tehát nem visszaélés, hanem magának a katolicizmusnak, mint ilyennek bűne.

A protestantizmusban csak a gyakorlatban volt türelmetlenség, de elméletben soha, tehát a tényleges türelmetlenség visszaélés volt, és olyanok gyakorolták, akik nem voltak igazi pro-

212

testánsok, mert nem értették meg a protestantizmus szellemét. Ellenben a katolicizmusban a protestánsok üldözését a jó katolikusok csinálták, és mikor csinálták, egyházuk elveivel és tanításával egyezően jártak el. Ez a nagy különbség a két világnézet között, s ezért szégyene a katolicizmusnak az inkvizíció, és ezért nem szégyene a protestantizmusnak például Kálvin genfi inkvizíciója, kínpadjai és tömeges kivégzései.

Nemcsak azt kell itt egy kissé különösnek találnunk, hogy eszerint még maga Kálvin se értette meg a protestantizmus szellemét és még ő se volt jó kálvinista, hanem maga az egész érvelés is hamis. A katolicizmusnak nem szégyene, hanem dicsősége az elméleti türelmetlenség, mert hiszen igazságmivoltából vagy legalábbis igazságöntudatából természetszerűleg következik. Igazságnak lenni, az igazságot bírni pedig bizonyára nem szégyen, hanem dicsőség.

Az igazság öntudata még akkor se lenne szégyen, ha a valóság nem fedné, mert nagy tetteket végbevinni, nagy áldozatokat hozni csak ilyen öntudattal lehet. "Ilyen épületeket emelni - mondta Heine az antwerpeni dóm szédületes méretei láttára - csak dogmák alapján állva lehet". (Nem is szabad bibliamagyarázás alapján, teszem én hozzá.)

Az igazság birtokosa nem lehet türelmes az igazsággal dacolók iránt. Az igazságot nemcsak szabad türelmetlenül képviselni, hanem így is kell képviselni. Aki nem így képviseli az igazságot, elárulja az igazságot, illetőleg azt árulja el, hogy csak mondja, hogy igaza van, de valójában csak bizonytalan véleménye van. A katolicizmusnak elméleti türelmetlensége semmi mást nem bizonyít, mint csak azt, hogy valóban igazságnak tartja magát. Ennek ugyanis már természetszerű következménye, hogy az igazság igényeivel is lép az emberek elé.

Ha valóban igazság az, amit az Egyház tanít, akkor nem is léphet hívei elé másképp, és ha valaki nem hiszi is el neki, hogy valóban igaza van, legalább annyit feltétlenül el kell ismernie, hogy szilárd meggyőződése van; hogy maga az Egyház legalább is azt hiszi magáról és viselkedése valóban olyan, ami méltó az igazság képviselőjéhez. Ez bizonyára nem szégyen.

A protestantizmusnak azonban már a viselkedése (ez az oly büszkén hirdetett elméleti türelmessége), egyenesen kizárja, hogy az igazság képviselőjét láthassa benne valaki.

Ha az emberek haláluk után megtudják, hogy az Egyháznak igaza volt, nem azért haragusznak majd rája, hogy miért volt annyira türelmetlen, hanem azért, mert nem volt még sokkal szigorúbb. Az igazságában való meggyőződésbol ugyanis a szigorúság következik.

A szeretettel se ellenkezik a katolikus egyháznak ez a viselkedése, sőt éppen ellenkezőleg: a szeretet követelménye és bizonyítéka. Bizonyára nem szeretet egy orvos részéről, ha lábadozó tífuszbetegének elnézi, hogy kemény ételekkel éljen csak azért, mert nincs szíve éheztetni. A kemény étel ugyanis ilyenkor halált jelent és - úgy látszik - ezt előidézni van szíve annak a szerető orvosnak. A bűn is ilyen "kemény étel" az ember számára, következménye pedig az örök halál. Nem természetes-e tehát, ha az Egyház is kíméletlenül lép fel azokkal szemben, akikről azt látja, hogy mégis esznek?

Ellenben a protestantizmus elméleti türelmessége szégyen, mert azt árulja el vele (bár akaratlanul), hogy nem igazságvallás, sőt még igazságöntudata sincs. Ha volna, nem mondhatná azt, hogy másképpen vélekedni és cselekedni is tűrhető, sőt jó. Ki látott ugyanis olyan földrajztanárt, aki tudja ugyan, hogy Madagaszkár fővárosa Antananarívó és így tanítja a gyerekeket, de azért azt is eltűri, sőt jónak mondja, ha a gyerekek azt mondják neki, hogy - Popokatepetl, s mindezt azért, mert tiszteli a másfajta meggyőződést is és egyébként is a felebaráti szeretet alapján áll? Az igazsággal szemben nem lehet tisztelni semmiféle meggyőződést s nem lehet a szeretet alapján állni. (Nevetséges!)

Az elméleti türelmesség tehát szégyen a protestantizmusra, mert azt árulja el, hogy az igazsághoz semmi köze. De külön szégyen még rája az, hogy "szép" elvei ellenére ma már a

213

protestáns szakértők elismerése szerint is a gyakorlatban mindig épp oly türelmetlen volt, mint a katolicizmus (az igazság azonban az, hogy sokkal türelmetlenebb), tehát a felebaráti szeretet ellen épp annyit, sőt még sokkal többet vétkezett, mint a katolicizmus vétkezett volna akkor, ha csakugyan nem lenne igaza, illetőleg maga is tudná, hogy nincs igaza s mégis erőszakoskodott volna. Mert a protestantizmus a gyakorlatban - ma már saját elismerése szerint is - ezt csinálta.

A protestantizmus hirdetői és követői eleinte még nem vették észre, hogy az ő "szép" elveik tulajdonképpen a vallás igazságának megcáfolását, tehát a vallás megdöntését jelentik. Ma azonban már ezen régen túlvagyunk. Ma például akárhány protestáns van, aki nyíltan hirdeti, hogy a protestantizmus egyszerűen gazdasági okok miatt keletkezett. Hogy e megismerés mégse lett a protestantizmusra, mint vallásra, végzetessé, annak az az oka, hogy ma már a protestantizmus, sőt vele sajnos, már az egész modern társadalom, a valláson is egész mást ért, mint hajdan értett.

Ma már 150-200 éves divat úgy fogni fel a vallás mibenlétét, mint ez a protestáns elvekből logikusan következik. Ezen az alapon állva nem azt mondják, hogy a hit, a vallás meg van döntve, azaz, hogy nem igaz, hanem azt, hogy a hit egyáltalában nem is tartozik és nem is tartozott soha az igazság, hanem csak az érzelmek birodalmába. S ez a megállapítás még csak szégyennek se mondható a vallásra, mert hiszen a művészetek se az igazság, hanem az emberi érzelmek körébe tartoznak, mégis milyen előkelő helyet foglalnak el az emberi művelődés és a kultúra terén!

A művelt, modern ember nem is kutatja ma már, igazak-e egy vallás tanai vagy nem, mert hiszen szerinte ez már teljesen elavult álláspont. A vallás nem tudomány, tehát nem a gondolatok vagy igazságok, hanem az érzések és érzelmek körébe tartozik. A vallás igen sok ember részére egyszerűen egy megmagyarázhatatlan lelki szükséglet, melynek alapja nem intellektuális, hanem többnyire a zsenge gyerekkorban magunkba szedett élményekben, családi tradíciókban bírja alapját s ezért kevesen tudják magukat teljesen túltenni rajta. Ezek a sejtelmes érzelmek, ezek a tudatalattiból eredő kedélyszükségletek, természetesen népek és egyének szerint mások és mások s világos, hogy a vallás ilyetén felfogása mellett egyenesen nevetséges dolog igaz vagy nem igaz vallásról beszélni vagy a magam vallását a másénál jobbnak, sőt - Uram bocsá! - egyedül üdvözítőnek tartani.

Bármilyen finoman adja is azonban ez az érvelés a hívők tudomására a vallásról való véleményét, ez a vélemény tagadhatatlanul mégis csak azt jelenti, hogy a vallás ma már meg van döntve. Ezek a modernek ugyanis egész mást értenek ma már valláson, mint amit régente értettek, sőt mint ma is ért még mindenki, aki komolyan és őszintén vallásos. Minden komolyan hívő ember ugyanis a vallását - minden külsőség, érzés, érzelem, tudatalattiság, családi tradíció és lelki szükséglet mellett és felett - azért igazságnak is tartja és a kérdés lényegének végeredményben mindenképpen ezt tekinti.

Ezért ha általánossá válna az a felfogás, hogy a vallás csak hangulat, csak érzelem, csak családi tradíció, csak lelki szükséglet, de nem egyúttal objektív igazságokon alapuló világnézet is, meg is szűnne a vallás, mert nem volna többé értelme. Nemcsak a katolikus, hanem ha komolyan vallásos, a zsidó és a protestáns is, a vallása ideológiai tartalmában, azaz tanaiban is hisz, a magáéval ellenkező vallást feltétlenül tévesnek és helytelennek tartja s kötelességének érzi, hogy ellene küzdjön.

214

De mi értelme is van a vallásos szokásoknak, érzelmeknek, családi hagyományoknak akkor, ha már rég tudjuk, hogy nem igaz az, aminek kedvéért ezek az érzelmek, szokások és hagyományok keletkeztek vagy legalább is senki se tudhatja, mi igaz belőlük és mi nem?

Az istentelenségnek egyébként igaza is van akkor, mikor azt hiszi, hogy a vallás csak érzelem, csak az érzések, hagyományok és népszokások körébe tartozik, tehát az igazsághoz semmi köze. Az istentelenség csak egyben ravasz és megtévesztő: úgy tesz, mintha megállapítása minden vallásra vonatkoznék s mintha nem is volna kivétel. Úgy tesz, mintha megállapításával minden vallás, tehát a katolicizmus is el volna már intézve, pedig hogy nagyon is jól tudja, hogy nem így van; hogy nagyon is tisztában van vele, hogy a katolicizmus a vallások egész más fajtájába tartozik, mint a többi, világosan bizonyítja a viselkedése iránta. Míg ugyanis a többi vallás iránt megértő, a katolicizmus iránt türelmetlen ez az istentelenség; a katolicizmus rendkívül ellenszenves neki.

Ez eltérő viselkedés oka egyedül az, hogy minden vallást nyugodtan valóban átutalhatunk a sejtelmek, érzelmek, a hangulat, a népszokások és a családi tradíciók világába, de a katolicizmust semmiképpen se. Minden más vallás tartalma és viselkedése olyan, hogy ezt bizonyítja, de a katolicizmusé a homlokegyenest ellenkezőre vall. Ezzel is bizonyítja, sőt bizonyítva látjuk azt a régebbi állításunkat, hogy ha a vallás igazság, tehát első sorban az értelem, nem pedig csak az érzelmek es hangulatok világába tartozik, akkor vallás csak egy lehet, a többi tévely. Most ezt az igazságot így fogalmazhatjuk meg: Minden vallás ma már csupán csak mint szokás, érzelem, hangulat, faji jellemvonás vagy családi tradíció tartható még, igazsága tehát semmiképpen se vehető komolyan, egyedül csak a katolicizmus az, mely az értelem, az ész szava előtt is megállhat, amely mint igazságvallás is szerepelhet.

A katolicizmus mindig azt tanította és természetesen ma is azt tanítja, hogy a vallás (amely csak egy van és amely ő) nemcsak érzelmekben, hagyományokban, hangulatban és ősi szokásokban merül ki, nem is ezek teszik a lényegét. Ezek csak járulékok, a lényeget kísérő jelenségek benne. A vallás elsősorban az észhez szól és az akarathoz, mely az ész szavát végrehajtja és a lényege az, amit tanít: annak az igazsága.

A katolicizmus lényege ez: Igaz az, hogy van Isten, van lélek, van másvilág, s ott örök jutalom vagy örök büntetés vár ránk. Igazság az is (történelmi igazság), hogy ezelőtt kétezer évvel Krisztus képében maga az Isten jött el a földre, hogy minket a végleges vallási igazságokra megtanítson, akaratát tudtunkra adja és üdvözülésünk feltételeit velünk közölje.

Igazság az, hogy ez a földön járó Isten nemcsak bibliát hagyott itt, hanem egy intézményt is alapított, a katolikus anyaszentegyházat, hogy minket tanítson, az üdvösség elérésében segítsen és a biblia helyes értelmét velünk közölje. Azt is megígérte, hogy ez az Egyház hivatása teljesítése közben soha nem fog tévedni, s ezért kijelentette, hogy aki ez intézmény vezetőinek hit dolgában tudatosan nem engedelmeskedik, annak számára nincs üdvösség.

Az Egyház arról is biztosítja híveit, hogy szó sincs róla, hogy a tudomány megcáfolta már vallás tanait. Éppen ellenkezőleg: a tudomány és a vallás fegyvertársak, egymást támogatják és kiegészítik. A katolikus Egyház tanait nemcsak hinni lehet, hanem azt tudományosan is be lehet bizonyítani, hogy ez a hit okos és ésszerű. Nem a hit ellenkezik a józan ésszel vagy a tudomány haladásával, hanem a hitetlenség, az egyházzal való dacolás ellenkezik a józan ésszel, tehát a tudománnyal is. (Mindezt "A katolikus hit igazsága" című művemben világosan bebizonyítom).

Az Egyház tanítása szerint a vallás nem csak az érzelem, hanem elsősorban az értelem és az akarat dolga. Az eszem látja annak igazát, amit az Egyház tanít, az akaratom megvalósítja, amit eszem lát és előír neki, érzelmeim pedig lelkesednek érte. Világos, hogy e hármas mdködésben nem az érzelem a fő, nem az az alap. Az érzelem csak az értelem munkájának kísérője,

215

velejárója. Az Egyház dogmákat ad elém az eszem számára, olyan megdönthetetlen igazságokat, melyeket feltétlenül el kell fogadnom, mint igazakat, és melyektől egy hajszálra se térhetek el.

Ez nem az ész munkájának feleslegessé tevését jelenti, mert nem vakon, nem ész nélkül kell a dogmákat hinnem. Megkérdezhetem az Egyháztól, s ha nem akarok nyájember lenni, meg is kell tőle kérdeznem, miért dogma az, ami dogma, azaz miért igaz. S az Egyház megmagyarázza, de úgy, hogy válasza a világ legnagyobb tudósait is kielégítheti és ki is elégíti, sőt olyan alázattal, és még az övékénél is nagyobb tudásnak és bölcsességnek kijáró tisztelettel hallgathatják és hallgatják is szavát a legnagyobb természettudósok is, mint az iskolás gyermek a tanítójáét.

Miért lenne szégyen dogmákban hinni? Hát talán a számtanban, a fizikában, a vegytanban, sőt a történelemben is nincsenek dogmák, melyeket minden szakember ma már egyenesen vakon, azaz gondolkodás nélkül elfogad? S vajon aki bírálja őket vagy kételkedik bennük, azt nem a tudomány csarnokába tolakodott kontárnak, sőt elmegyógyintézeti kezelésre megérett bolondnak tartja-e minden szakember?

Lehet-e a tudomány világában - anélkül, hogy valaki nevetségessé ne tegye magát - például az egyszeregy vagy csak a Carnot-tétel igazságát bírálni vagy abban kételkedni, hogy igazak-e az elektromosság vagy a fénytan már végleg megállapított törvényei, vagy például hogy a francia forradalom valóban 1789-ben kezdődött-e?

Biztosíthatok róla mindenkit, hogy a katolikus Egyház dogmái épp ily igazak, és éppen ezért éppen ilyen szilárdak is, ha ezt a meggyőződésbeli szilárdságot nem lehet is mindig olyan könnyen és egyszerűen megszerezni, mint a természettudományos, mennyiségtani vagy történelmi dogmák igazságában való kétségtelen meggyőződést. De éppen azért, mert a vallási igazságok nem ilyen egyszerű, nem ilyen kézzel fogható igazságok, tudja az igaz hit lekötni az észt és munkát ad neki egész életére.

De a vallásilag művelt katolikusnak nemcsak az esze, hanem az akarata is állandóan foglalkoztatva van. Csak az nyeri el ugyanis az örök életet, aki teljesíti Isten akaratát, és az örök életben annál nagyobb lesz a boldogsága és dicsősége, minél jobban megközelítette földi életében az isteni eszményt. Az akaratnak ez a munkája a fentebb említett három nagy, csak állandó önfegyelemmel és állandó önmegtagadással (melyet a nagy hit és a szilárd vallási meggyőződés tesz lehetségessé) megfékezhető emberi szenvedély: a pénzvágy, az élvvágy és a gőg megtörésében áll.

Ha megkérdezzük, természetesen minden vallás azt mondja, hogy az ő tanai is igazak, sőt talán még azt is, hogy csak az ő tanai igazak. Ezt azonban természetesen nem elég csak mondani. Amely vallás az igazsággal ellenkező módra viselkedik, hiába mondja, hogy ő is igazságnak tartja magát. Ezt ugyanis nem szóval, hanem tettekkel kell eldönteni. Aminek a természete az igazság természetével ellenkezik, az nem lehet igazság, ha még úgy állítják is róla.

Minden vallás közül egyedül csak a katolicizmus viselkedésmódja olyan, mint amilyen az igazságé szokott lenni, tehát egyedül csak a katolikus vallás az, mely igazságvallás lehet. (Ő is csak lehet, mert csak ebből még nem következik, hogy valóban az is). Minden más vallás viselkedéséból azonban világosan következik, hogy igazságvallás semmiképpen se lehet egyik se.

216

Nézzük például a művelt Európának a katolicizmus után legelterjedtebb vallását, a protestantizmust. A katolicizmus mondhatja magáról, hogy családi tradíciókhoz való ragaszkodáson és kedélyszükségleten kívül és felett igazságot is képvisel, de a protestantizmus semmiképpen se mondhatja ezt magáról.

Kétségtelen például, hogy az igazság egyik félreismerhetetlen ismertetője az erőszakosság, a türelmetlenség, a meg nem alkuvás. Aki igazságot ad elő, például a tanár az iskolában, annak kötelessége erőszakosnak lenni. Senki se szereti ugyan az erőszakos embert, még tanárban se. Azt se, ha a mód, mellyel az igazságot előadják, erőszakos, de azért az olyan tanárt, aki akár nemtörődömségből, akár mert diákjai részéről túl heves ellenállást tapasztal, még az igazságból is enged, például még abba is bele nyugszik, hogy a hatszor hat nem harminchat, vagy hogy a negyvennyolc nem 48-ban volt, megvetéssel vagyunk kénytelenek ellökni a tanári asztaltól. Az igazság és a megalkuvás ugyanis olyan viszonyban van egymással, mint a tűz meg a víz.

El kell ismernünk, hogy a katolikus Egyház jó tanár. Csakugyan úgy viselkedik az előadó-asztalnál, mint aki igazságot ad elő, és biztos a dolgában. Hiszen hogy meg nem alkuvó, hogy türelmetlen, annyira köztudomású róla, hogy bebizonyításával nem is kell foglalkoznunk, mert a művelt világ szemében éppen ez a katolicizmus legnagyobb bűne s ugyancsak gondoskodtak róla ellenségei, hogy ezt mindenki meg is tudja. Azért támadják, sőt gyűlölik annyira kíméletlenségéért, mert az elfogultság és gyűlölet egyoldalúságával nem azt értik ki belőle (nem, ezt semmiképpen se hajlandók észrevenni), hogy igazságot hirdet, hanem csak azt, hogy szeretetlen, s így lehetetlenség, hogy maga a megtestesült szeretet, az ellenségeiért is meghalni tudó Krisztus földi képviselője lehessen.

Pedig hát láttuk, hogy az Egyház tulajdonképpen akkor is szeretetet gyakorol, mikor híveihez kíméletlen, mikor meg is szomorítja, el is keseríti őket, mikor siket minden földi szenvedésünk iránt akkor, mikor dogmákról van szó. Hiszen csak azért ilyen, mert az embereket csak így tudja megmenteni az örök kárhozattól (vagy ha egyeseket még így se, legalább a többi embert, akik tanúi az Egyház e viselkedésének, s így kénytelenek belátni, hogy nem babra megy a játék). Minden azon fordul meg egyedül: Igaza van-e az Egyháznak, vagy nem? Ha igaza van, kötelessége így viselkedni. Akkor áruló, ha nem így viselkedik.

Ez a meg nem alkuvás, sőt kíméletlenség azt bizonyítja részéről, hogy igaza van, de legalábbis azt feltétlenül, hogy az Egyháznak igen erős meggyőződése van a maga igazában. Úgy látszik, éppen ez az, ami a hitetlenséget és a kételyt oly végtelenül dühösíti, s ami miatt az Egyháznak oly nagy gyűlölettel fizet. Ezért akarja erőszakkal ráfogni, hogy nem tudja, mi a szeretet. Pedig dehogy nem tudja. Hiszen éppen azért olyan kíméletlen, mert nagyon szeret, de egyúttal nagyon biztos is a maga dolgában.

Az Egyháznak - ha csakugyan igazságot képvisel - elengedhetetlen kötelessége például vegyes házasság esetén ragaszkodni ahhoz, hogy a házasságból születendő minden gyermek kivétel nélkül katolikus legyen, s ebben a szinte elháríthatatlan akadályok, vagy a felek halálosan szerelmes volta se zavarhatja. Hiszen ha a katolikus vallás igaz, akkor semmiféle más vallás már nem lehet az, és akkor a szülő épp úgy nem engedheti meg, hogy gyermekei egy része katolikus, más része pedig kálvinista legyen, mint ahogyan tanár nem engedheti meg, hogy tanítványai egy része 1526-ra, a másika pedig 1536-ra tegye a mohácsi vészt.

Tehát megint csak azon fordul meg minden, hogy igaz-e, amit a katolikus Egyház tanít vagy nem, vagy hogy a vallás csak érzelem, hangulat és családi hagyományok dolga-e csupán, vagy pedig igaz-e is, az amit tanít. Ha a vallás igazság, így kell, s csakis így lehet eljárnia. Ha az Egyház nem így jár el, hiába mondja, hogy igazságot hirdet. Viselkedésével kimutatja, hogy csak mondja, de maga se hiszi komolyan azt, amit tanít.

217

A protestantizmus például kimutatja, hogy nem hiszi amit tanít. Szerinte például vegyes házasságban az osztó igazság azt követeli, hogy a fiúk az apa, a lányok az anya vallását kövessék. Ámde csak akkor követeli ezt "az osztó igazság", ha a katolikus vallás épp oly jó, mint a kálvinista, vagy ha a tanait egyiknek se kell komolyan venni, mert mindkettő csak családi tradíciókból áll. Mind a kettő egyformán jó csakis ez esetben lehet. Ha azonban a tanok igazságáról van szó, akkor már csak az egyik lehet jó, a másik pedig tévely. (Az is lehetséges, hogy mind a kettő tévely. Csak az nem lehet semmiképpen se, hogy mind a kettő igaz legyen.)

Hogy a protestantizmus szeretetből helyezkedik erre az álláspontra, nem megoldása a dolgoknak. Ha ugyanis az Egyház valóban igazat tanít, tehát ha az eretnekség valóban tévely, akkor már éppen a szeretet az, ami a meg nem alkuvást, a kíméletlenséget megköveteli tőle. Hiszen az igazság az ember legnagyobb kincse, a tévely a legnagyobb ellensége és ha nagy jelentőségű igazságokról van szó (a vallásban pedig ezekről van szó), akkor az igazságtól felebarátunk érdekében még akkor se szabad tágítanunk, ha ezzel szenvedéseket okozunk neki. Milyen orvos az, aki tudja, hogy csak műtét mentheti meg a beteg életét, mégse hajlandó megoperálni, mert a beteg fél tőle, ő pedig nagyon szereti a betegeit?

Hiába mondja erre a modern ember, hogy ő mindezek ellenére se tud rokonszenvet érezni az ilyen kíméletlen, úgynevezett igazságvállalás [-vallás? - NF] iránt. Hiába mondja, hogy gyűlöletes lenne a földi élet, ha mindenki mindig "igazságot" képviselne, s ezért mindenki rá akarná kényszeríteni a maga állítólagos igazát a másikra még erőszakkal is. Hiába mondja, hogy ennél mégis csak szebb a megértés, a türelem, a szeretet, a más meggyőződésének tiszteletben tartása: annak szerénységgel összekötött tudata, hogy tévedni emberi dolog, és hogy másnak is lehet igaza, nemcsak nekünk.

Azt feleljük neki, hogy ez mind igaz, ámde mi nem is azt mondtuk, hogy egyéni véleményünket erőszakoljuk rá másra, hanem azt, hogy az igazságot erőszakoljuk. Mikor cáfolóink kényszer ellen beszélnek, még maguk is kénytelenek idézőjelbe tenni "az igazság" szót, s "úgynevezett" igazságról kénytelenek beszélni, tehát maguk is elismerik, hogy ha valóságos igazságról van szó, akkor már az ő érvük is tárgytalan. Ha tehát valóságos igazságról van szó, akkor már az ő érvük tárgytalan. Ha tehát, valóságos igazságot kényszerítenek ránk, s ráadásul ezt még szeretetből és szeretettel is teszik, csak nyer vele az ember és a földi élet paradicsommá, nem pedig pokollá változik tőle.

Az is igaz, hogy tévedni emberi dolog (tehát szerintünk is ismét csak a tévedés kényszerítése a helytelen), ámde az Egyház nem emberi intézmény. A szerénység és a kímélet se helyes itt, mert hiszen csak a még feltétlenül szükséges operációról is lemondó előbb említett orvos mindenképpen elítélendő "kímélete" juthat itt eszünkbe.

Ki szereti az olyan orvost, aki tud, még sincs önbizalma, s ahelyett, hogy határozottságával erőt öntene belénk a gyógyulásunkhoz mindenképen szükséges szenvedések elviselésére, csak bizonytalankodik akkor, mikor nemcsak tudására, hanem a tudásában való erős hitre és meggyőződésére is szükség volna. Illik az ilyen viselkedés ahhoz az Egyházhoz, melyet Krisztus maga alapított azért, hogy tanítson, vezessen és irányítson, s mely azért is van, hogy bennünket az örök üdvösség eléréséhez szükséges önmegtagadások elviselésére rávegyen?

Fanatizmust is kár a katolicizmussal kapcsolatban emlegetni, mert fanatikus emberen mindig ostoba embert értünk, olyant, aki téves vagy legalább is túlzott (a túlzás sohasem azonos az igazsággal) véleményét erőszakolja rá durván másokra. Senki se mondja azonban fanatikusnak azt, akinek igaza van, még akkor se, ha valóban mereven képviseli az igazságot. A tiszta igazságot valóban mereven kell képviselni. Senki se mondja például fanatikusnak azt, aki az ablakból kiugrani akaró öngyilkossal elkeseredett közelharcot vív, hogy tette elkövetésében megakadályozza, még akkor se, ha e közelharcnak látható nyomai maradnak az öngyil-

218

kos testén; sem az orvost, aki a kínos műtét kiállására, ha szükséges, erőszakos, goromba fellépésével kényszeríti rá betegét sőt "durván" oda is kötözi a műtőasztalhoz. Miért nem? Mert mindkettőnek igaza van, s ha az igazságot képviseljük, akkor szó se lehet fanatizmusról, még akkor se, ha - mint e két esetben is látható - ezt az igazságot durván, kíméletlenül képviseljük.

Aki tehát a katolikus Egyházzal vagy pappal szemben mégis fanatizmust emleget, az már eleve magától értetődőnek tételezi fel, hogy az Egyháznak nincs igaza; tehát előre bebizonyítottnak veszi azt, amit éppen neki kellene bizonyítania. Ez pedig az elfogultságnak és a hamis érvelésnek éppen a legjellegzetesebb példája.

De egyébként is most nem arról van szó, igaza van-e az Egyháznak, vagy sem, hanem arról, hogy annak a vallásnak, amely igazságot képvisel, úgy kell és csakis úgy lehet-e viselkednie, ahogyan a katolikus Egyház viselkedik, és hogy csak annak a vallásnak, amely nem így viselkedik, például a protestantizmusnak, nem is lehet igaza.

Mi itt annak a kimutatását ígértük, hogy viselkedése alapján egyedül csak a katolicizmus az, amelynek joga van azt állítania, hogy nemcsak hangulatban, érzésben, tudat alatti sejtelemben, megmagyarázhatatlan lelki szükségérzetben merül ki a tartalma, azaz hogy nemcsak családi hagyományokból áll, nemcsak az érzelemnek szól, hanem amit tanít, az igazság is egyúttal. Ez ígéretünknek a most előadott bizonyítékokkal kétségtelenül megfeleltünk.

A katolicizmus és a protestantizmus viselkedése közötti nagy különbséghek az az oka, hogy a katolicizmus igazságokat ad elő, s ezekben olyan bizonyos meggyőződése van, hogy szinte kétségbe esik, mikor azt látja, hogy valaki nem hisz neki, s emiatt szinte birokra kel vele, mint a vesztébe rohanó öngyilkossal szokás; a protestantizmus ellenben csak véleményeket tár hívei elé, melyekre vonatkozólag maga is már előre számításba veszi, hogy esetleg talán éppen az ellenkezőjük igaz.

Csak egy dologban rendkívül szilárd a protestáns ember meggyőződése, abban, hogy a katolicizmusban semmiképpen se tudja megérteni, főképpen pedig nem tudja megbocsátani azt a nagy meggyőződést, hogy vele, mint öngyilkosjelölttel még birokra is kel. A katolicizmus e viselkedésében nem hajlandó meggyőződést látni, sőt ez még mint lehetőség se jut eszébe. Csak a kereszténytelenség ismertetőjelét, a fanatizmust és a lelketlen szeretetlenséget hajlandó látni benne, s ezért gyűlöli s agyonrágalmazza érte. Ez bizonyára nem a katolicizmus szégyene.

Érthetetlen a protestantizmusnak (s vele együtt már évszázadok óta az egész művelt közvéleménynek) ez az értetlensége. Hiszen mindennapos dolog az életben, hogy felebarátainknak fájdalmat vagyunk kénytelenek okozni, és ezt éppen a szeretet követeli tőlünk. Vajon csak az a szülő szereti-e a gyermekét, aki sohase bünteti, sőt mindenben szabadjára hagyja? Talán csak az az orvos jó orvos-e, aki sohase szúr, sohase vág, sohase operál, injekciót se ad soha, sőt az orvosság is, amit rendel, mindig édes? Világos, hogy jobb szeretjük az ilyen szülőt és az ilyen orvost, de az is bizonyos, hogy csak a gyerek szereti jobban és az olyan felnőtt, aki értelemben és akaratban mindig gyerek marad.

A katolicizmusnak, noha ellenségei nem gyerekekből állnak, hanem éppen ellenkezőleg a legműveltebb nyugat angoljaiból, a jenkikből, skandinávjaiból, hollandjaiból és svájcijaiból kerülnek ki, szócsövük pedig az ő élenjáró irodalmuk, egyenesen veszett híre van a türelmetlensége, kíméletlensége és meg nem alkuvása miatt, és ezt egyedül csak elmaradottságból, durvaságából, kereszténytelenségébőt eredeztetik. Az még csak eszébe se jut ennek az egyébként nagyon művelt ellenségnek, hogy mindehhez esetleg az igazságnak és a benne levő meggyőződésnek is lehet néminemű köze, sőt ez az igazság birtokosának egyenesen szükségszerű tulajdonsága. De az sem, hogy a kereszténység nemcsak szeretet, hanem igazság is, és nemcsak szeretni, hanem igazságot ismerni és meggyőződéssel bírni is dicsőség egy vallástól.

219

Végtelenül elszomorító, de kultúránkra egyúttal igen nagy szégyen is, hogy a katolicizmus az egész amerikai, angol, német, holland és skandináv irodalomban, sőt tekintélyes részben még a franciában, olaszban, spanyolban és oroszban is mint bűnbak van odaállítva; lenézésnek, megvetésnek, gyűlöletnek kitéve csak azért, mert vallás létére még mindig úgy mer viselkedni, mintha igazságot képviselne, és e képviseletet még egész komolyan is veszi. E gyűlölet- és rágalomhadjáratot látva meg kell állapítanom, hogy igen erős és kemény lehet az az igazság, melyet a katolicizmus képvisel, de igen nyugtalan lehet azok lelkiismerete is, akiket ez az igazság oly végtelenül bánt. Másképp ugyanis nem lehet megmagyarázni ezt a feltűnő ellenszenvet és idegességet.

Mikor megállapítjuk, hogy az igazság erőszakos, természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy az igazságot durván és kíméletlenül kell képviselni. A módban, ahogy az igazságot hirdetjük, lehet, sőt kell is gyakorolni a szeretetet. Hogy ebben a tekintetben is mennyire tudja az Egyház a kötelességét, sőt mennyire példaadó a viselkedése, elég arra utalnom, ahogyan Pintér Jenő főigazgató, a jeles irodalomtörténet író vagy Kozma, volt belügyminiszter temetésével kapcsolatban viselkedett.

Mivel mindketten megszegték a szentírást, mert elválás után újra házasodtak, bűnbánatukról pedig nem volt alkalmuk tanúságot ténni, az Egyház mindkettőnek eltemetését megtagadta. Olyan csöndben, szerényen, kímélettel csinálta azonban a dolgot és annyira nem csinált magának reklámot belőle, hogy úgyszólván senki nem tudott róla semmit. A lapokban csak az volt, hogy a temetést Ravasz László református püspök végezte. De hogy miért, az nem. Emiatt sokan azt hitték, hogy reformátusok voltak ezek a nagy halottak, sőt egy református nagy büszkén még fel is kiáltott előttem: Hát még Pintér is református volt?! Ezt nem is tudtam. Hiába, minden nagy emberünk református!

Az Egyház tehát lemond a dicsőségről, hogy a híres ember és nagy Úr az ő híve volt; a papság lemond a zsíros stóláról, de - csak hogy ne sértsen - még arról az elégtételrol is lemond, hogy legalább egy rövid, hivatalos sajtóközleményben a közvélemény tudomására adja, hogy egyedül az ő igazságképviselete és önzetlensége az oka, hogy ezeket a nagy halottakat az a másik püspök volt kénytelen eltemetni.

Vagy egy másik példa.

Aki reverzális, vagyis az összes gyerek katolikus nevelésének biztosítása nélkül köt házasságot, annak házassága megáldását megtagadja az Egyház. Itt is lemond az esketéssel járó jövedelemről‚ az illetők rokonszenvérol, kiteszi magát gyűlöletüknek, hisz bosszúból, mert nem eskette meg őket reverzális nélkül, sokszor egyenesen protestáns reverzálist adnak. Sohase fizet azonban nekik gyűlölettel. Noha a katolikus ember ilyen együttélése ágyasság, ezt nem a katolikus Egyház hirdeti, és hangsúlyozza, hanem a protestánsok, mikor az Egyház ellen izgatnak, s noha az illető katolikus ki is van az Egyházból büntetésül közösítve, mint a protestánsok szeretik mondani: ki van átkozva, az Egyház ezt is annyira nem hirdeti, hogy alig tudja ezt némely katolikus, sőt Széchenyi, Deák, Bezerédi István katolikus létükre még azt se tudták, hogy ez egyáltalában bűn, s ellenkezik a katolicizmussal.

A katolikus Egyházban még kivételesen se fordult elő soha az se (amit kálvinisták és lutheránusok egyaránt nem egyszer megtettek), hogy a szószékről nyilvánosan és név szerint szégyenítette meg az ilyen bűnösöket, vagy megbélyegzésül a templom kapujára függesztette ki a nevüket( mint a kommunista szégyentábla). A protestantizmus ellenben még azt is megtette, hogy félreverte temploma harangjait azalatt, míg híve a katolikus templomban esküdött: itt menyegző volt, ott temettek.

Mindez valóban undok gyűlölet, ez tényleg rút fanatizmus. S protestánsaink még azt se hozhatják fel a szeretet e lábbal taposása mentségére, hogy az igazsághoz való ragaszkodás

220

miatt történt (mert az valóban még a szeretetnél is előbbre való). Hiszen náluk nem bűn, ha a vegyes-házasok gyerekei vallásilag felesek lesznek, csak mindegyiknek katolikussá lenni nem szabad.

De ha a protestáns "igazsággal" nem ellenkezik az, ha például a lányok katolikusok lesznek, hogy ellenkezhetne akkor az, ha nemcsak a lányok, hanem a fiúk is azok lesznek? Ami nem árt a gyerekek felének, hogy ártana az egészének? A katolicizmus egy gyereket sem enged protestánsnak még akkor se, ha a világ összedől miatta, a protestantizmus ellenben azt tartja, hogy vegyes házasságban az a helyes és az a szép, ha a fiúk az apa, a lányok az anya vallását követik. A katolicizmus tehát joggal mondhatja, hogy az igazság miatt kíméletlen, a protestantizmus ezt semmiképpen sem mondhatja. Ő ilyenkor valóban csak bosszúálló, mégpedig felekezeti sérelmei, nem pedig az igazságban való meggyőződése miatt.

De nemcsak a meg nem alkuvás az igazság ismertetőjele. Ha valamely vallás azt akarja, hogy mint objektív igazságot kezeljék, és tiszteljék, akkor nem ölthet az idők változásával vagy népek és országok szerint más alakot, mint ez a szokásokkal, érzelmekkel és tradíciókkal szokott történni, hanem időtől és tértől függetlenül mindig és mindenütt ugyanannak, és egyformának kell lennie, mint ahogyan az igazság is ilyen.

A katolicizmus az igazságnak ezt a másik elengedhetetlen tulajdonságát is bírja. Ezért van egy feje, aki az egészet egyformán irányítja, és az egésznek csalhatatlan tanítója. Ezért vannak megváltozhatatlan dogmái, melyektől eltérést nem enged meg, s ha valaki mégis eltér tőlüik, ezért bélyegzi eretneknek és taszítja ki azonnal magából.

Aki ki tudná mutatni, hogy a katolikus Egyház valaha olyat mondott dogmának, amit ma valótlannak tart, vagy megfordítva: most tart igaznak olyasmit, amit hajdan elítélt, az megcáfolná, megdöntené az egész Egyházat, mert megcáfolná igazság jellegét. (Ebből következik, hogy vallási analfabéta az, aki a pápai tévedhetetlenségről azt hiszi, hogy mivel csak 1870-ben mondták ki dogmának, csak 1870 óta igaz, tehát a pápa azelőtt tévedhetett.)

Ilyen egyforma és változhatatlan vallás sincs több a katolikuson kívül, de nem is lehet, mert dogmái csak a katolikus Egyháznak vannak, s mert ilyen egyformaság pápa, azaz csalhatatlan fő nélkül nem is lehetséges. Pápája pedig szintén csak a katolicizmusnak van.

Ez alapon se képviselhet például igazságot semmiféle protestáns felekezet. A protestantizmus ugyanis tudvalevőleg alanyivá, az egyén felfogásától függővé tette a hitet, benne tehát hitbeli egyformaságról szó sem lehet. Ha az emberek a maguk feje szerint szabadon gondolkozhatnak és beszélhetnek, akkor már nem fognak egyformán gondolkodni és beszélni. Mivel pedig az igazság elengedhetetlen kelléke az egyformaság, alanyiság és igazság összeegyeztethetetlen. Ha minden katona olyan sapkát visel, amilyent akar, akkor már bizonyára nem lesz minden katona fején egyforma sapka.

Ahol szabad a lelkiismeret, ahol az egyformaságot elviselhetetlen nyűgnek tekintik, melyet lerázni dicsőség, amely vallásban senkinek sincs joga megszabni, hogy mit higgyünk, ahol tehát mindenki azt hiszi, amit akar, ott a hit igazságáról nem lehet szó, hanem csakugyan csak vallási hagyományokról, szokásokról, érzelmekről, sejtelmekről, hangulatról, nosztalgiáról. A protestantizmus lényege tehát: a szabad kutatás és a lelkiismereti szabadság miatt se lehet mindenütt egyforma. Amit tehát képvisel, az nem is lehet igazság, hanem csak az emberi kedély érzelmi szükséglete, melyet ki-ki a maga lelki adottságainak megfelelően elégít ki.

Sajnos, a vallási igazságok természetüknél fogva nagy részben nem olyan egyszerűen világosak és ellentmondást nem tűrök, mint az egyszeregy, vagy például a természet erőinek törvényei. A vallási igazságokba bele kell mélyedni, éveken át kell foglalkozni velük, mire az igazságukról való szilárd meggyőződés kialakul bennünk. Sokszor élettapasztalat, ítélőképes

221

ség és emberismeret is kell belátásukhoz. Ezekkel nem rendelkezik minden ember, de az elmélyedésre sem ér rá mindenki, s a kellő érdeklődés és türelem is sokszor hiányzik.

A mennyiségtan vagy természettudomány igazságainak elfogadása továbbá legtöbbször nem kíván tólunk áldozatot, legalábbis közvetlenül többnyire se kárunk, de hasznunk nincs belőle. Semmi okunk se lévén tehát rá, hogy tusakodjunk ellenük, tárgyilagosan is elfogulatlanul tudunk irányukban viselkedni.

Egész más azonban az eset a katolikus Egyház, tehát a vallás elénk tárta igazságok tekintetében. Ezek tudomásul vétele igen sokszor zavarja kényelmünket, önmegtagadást, áldozatot, sokszor szinte emberfelettinek látszó áldozatokat kíván tőlünk, különösen az említett három főszenvedély: a szemek kívánsága, a test kívánsága és az élet kevélysége elleni küzdelem. Ezért a vallási igazságok elismerése tekintetében a legtöbbször tárgyilagosak, elfogulatlanok, igazságosak se tudunk lenni.

Az egészségügyi igazságok tekintetében is sokszor hasonló a helyzet. Például ha elfogadja valaki, hogy az ivás vagy a dohányzás káros az egészségre, akkor szintén gyakran meg is történik, hogy valakivel nem lehet beláttatni az illető egészségügyi igazságot, mint ahogyan a vallási igazságot nem lehet. Innen van az emberiség állandó ellenzékisége, sőt gyúlölete és szinte élet halál harca az Anyaszentegyház ellen. Ezért jutott a bitóra már az alapítója is. Ezért mondta meg előre követőinek is: "Nem nagyobb a szolga uránál." "Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak." És: "Az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert az ő cselekedeteik gonoszak valának."

Ez a gyűlölet megnyilvánul az értelem részéről, mely még csak gondolni se hajlandó arra, hogy egy dogma még esetleg igaz is lehet, hanem azt hiszi, hogy éppen azért, mert az Egyház kötelezőleg írja elő, neki már csak azért se szabad elfogadnia. (Kinek jut ez eszébe például a mennyiségtanban. mechanikában vagy a történelemben?). Az értelem daca és elfogultsága eredményezi az eretnekségeket, az akaraté pedig a forradalmakat. A forradalmak semmi mások, mint tömegbűnök a három főszenvedély: a szemek kívánsága (gyilkosságok és rablások), a test kívánsága (szabad szerelem) és az élet kevélysége (tekintély, felsőbbség, címek, rangok eltörlése) szolgálatában, melyeket a tömeg, mivel neki nincs, mástól is irigyel.

A XVI. század hitújítása abban is egyezik a mai forradalmakkal, nevezetesen a bolsevizmussal, mert ez is az értelemnek és az akaratnak ilyen együttes lázadása, tehát eretnekség és forradalom is volt egyszerre. Nem hitjavítás volt ez, még csak nem is új vallás alapítása, hanem - a keletiek elszakadásától eltekintünk - az emberi rosszaságnak első hatású lázadása volt az igazságot és erkölcsöt képviselő katolicizmus ellen. (Ne botránkozzanak meg protestáns olvasóim a "rosszaság" szó miatt. Nem sérteni akarok vele, hanem csak azért használtam, mert valóban ez a helyes kifejezés.)

A legnagyobb tévedés azt gondolni, hogy a katolicizmus is egy vallás és a protestantizmus is egy vallás, tehát ha valaki a kettőt cseréli, akkor vallást változtatott. Nem.

Ha katolikus teszi ezt, akkor a vallást és a hitet hagyta el (feltéve természetesen, hogy egyáltalában volt neki hite valaha, mert ha valaki katolikusnak született, abból ez még egyáltalában nem következik), ha pedig protestáns teszi, akkor gyakorlati hitetlenből és vallástalanból hívővé és vallásossá lett (feltéve természetesen, ha lélekben is katolikussá, tehát hívővé vált, nem pedig csak érdekből vagy formaságból tette meg ezt a lépést, és a kellő műveltsége is megvolt hozzá).

Láttuk ugyanis, hogy a protestantizmust (s természetesen a görög keleti, a zsidó és minden más vallást is) csak akkor tekinthetjük vallásnak, ha valláson csak családi tradíciót vagy egy bizonyos faj ismertetőjelét vagy valami, az észtől lényegében véve független lelki szükség-

222

érzetet értünk. A katolicizmus azonban ezzel szemben, illetőleg ezen felül még más is: egy megmásíthatatlan, mindenütt és mindig azonos, objektív igazságrendszer, melyben Isten az emberek üdvözülésének feltételeit szabályozta és amelynek mindenki alá van vetve.

Aki tehát katolikusból lesz más vallásúvá, az nemcsak faji vagy családi tradícióit változtatja át más szokásokra és külsőségekre, hanem elhagyta azt a megmásíthatatlan igazságrendszert is, amelyet új vallásában nem kap, és nem is kaphat másikat, hozzá hasonlót. Viszont ha valaki ellenkező irányban, tehát a protestantizmusból a katolicizmus felé teszi meg ugyanezt az utat, és ezt meggyőződésből és intelligensen teszi meg, annak ezt az igazságrendszert és a belőle folyó következményeket kell magáévá tennie a vallási külsőségek cseréjén kívül (mely ehhez képest egészen mellékes kis ügy), s ez olyan nagy dolog, hogy hosszú éveken át tartó szellemi tevékenység és lelki küzdelem nélkül nem is lehetséges.

Nem egyszer fordult velem már elő, hogy a protestáns maga keresett fel megtérési szándékával, mégse tudtam neki örülni, sőt nem is biztattam az illetőt lépése megtevésére. Láttam rajta ugyanis, hogy jóakaratú bár, de csak áttérne, nem pedig megtérne, csak vallási szokásokat cserélne, de arról a nagy kincsről, melyet katolikussá levésével nyerhetne, sejtelme sincs, a boldogító igazság birtokába áttérése után se jutna el, s én is csak több évi foglalkozás után tudnám e kincs birtokába juttatni. Erre a nagy munkára pedig, ha én magam elszánnám magamat, neki bajosan lenne kedve vagy türelme. Néha szellemi kapacitása se. (Ha protestánsról s még inkább, ha zsidóról van szó, e legutóbbi akadály ritkán szerepel, mert náluk átlag nem az értelem hiánya a baj. Hiszen nem csak a zsidók, hanem a protestánsok is nemcsak műveltebbek, hanem értelmesebbek is az átlagkatolikusnál. Ők tehát többnyire nem azért nem látják a katolikus igazságot, mert a kapacitásuk hiányzik hozzá, hanem a rosszaság, az elfogultság, a beléjük nevelt ellenszenv, egyszerűen a kényelem miatt).

Azt az állításunkat, hogy a protestantizmus a vallástalanságnak egy kezdetleges, 4-500 évvel ezelőtti fajtája, tehát lényegében azonos a XVIII. század második felének már nyíltan hitetlen "felvilágosultságával", a XIX. század első felének a hazát imádó sovinizmusával, a század második felének szociáldemokráciájával és a XX. század nemzeti szocialista fajimádásával vagy a kommunizmus materializmusával, azt a már felhozott bölcseleti érvelésen kívül a protestánsoknak e hitetlen mozgalmak iránti lanyha, sőt barátságos viselkedése is bizonyítja.

A XVIII. század "felvilágosultjai" csak a katolicizmust gyűlölték s gúnyolták, a protestantizmust nem, sőt a katolicizmussal szemben egyenesen dicsérték.

A katolikusokkal szemben a francia forradalomban például éppen nem kellett vértanúhalált szenvedniök az ország hugenottáinak, hazánkban pedig egyenesen ennek az istentelen mozgalomnak köszönték a protestánsok, hogy 1791-ben már egyrangúakká váltak a katolikusokkal, sőt felekezeti vezetőik még a főrendi ház tagjai is lettek. (Ugyanakkor ugyanez a "felvilágosultság", noha Angliában sokkal nagyobb hódításokat tett, mint nálunk, ott csak annyi engedményt volt hajlandó tenni a katolicizmus felé, hogy megtűrte, hogy az országban katolikus püspökök is lehessenek, még ezt is csak 1790-nél jóval későbben tűrte meg, de hogy ezek a katolikus püspökök (vagy akár közülük egy is) a lordok háza tagjai is lehessenek úgy mint az anglikán püspökök, arról szó se lehetett, sőt nincs szó még ma se.)

A nemzeti forradalmak koráról ugyanezt kell mondanunk. Ez is Olaszországban egyenesen egyházellenes volt, nálunk pedig 48 törölte el a katolicizmus államvallás jellegét s mind politikai (Kossuth), mind irodalmi (Petőfi), mind hadi (Görgey) vezetője protestáns volt. Kossuth kormánya is többségében protestánsokból állt.

A szociáldemokrácia is csak katolikus államokban volt vallásellenes, (a szabadkőművesség hasonlóképpen), protestáns államokban megelégedett tisztán gazdasági harccal.

223

Németországban annak ellenére, hogy Hitler anyakönyvben katolikus volt, a nemzeti szocializmusnak a protestáns németek voltak mindig megbízható hívei, a "klerikális" katolikus németség pedig az egyetlen ellenfele. Ausztriában is a "klerikális" néppárt volt egyetlen ellensúlya. Annak ellenére, hogy Szálasi is katolikus volt, kormányának többsége neki is protestánsokból állt.

Még feltűnőbb jelenség ez a bolsevizmus alatt. Az összes nyugati államokban mindenütt a "klerikális" párt volt a bolsevizmus harcos és mindig megbízható ellenfele, Németországban. Adenauer és pártja a lakosság katolikus, az atlanti szövetségbe való belépést ellenző német szociáldemokraták pedig protestáns feléből kapták híveiket, sőt az a Niemöller lelkész is a bolsevizmussal való megalkuvás egyik vezére lett, aki a nemzeti szocializmus alatt kivételesen protestáns létére is a rendszer ellensége volt.

A mi hazánkban ahogyan az első kommunizmus ellenforradalmi kormánya a katolikus Szegedről jött, úgy jött a "kálvinista Rómából" a második bolsevizmusnak szállást csináló első polgári kormány, melynek egyébként katolikus tagja is alig volt. A kálvinista lelkész vezetése alatt álló és egyébként is kálvinista (Nagyatádi Szabó) alapítású és mindig erősen kálvinista jellegű kisgazdapárt volt az mely, először kötött fegyverbarátságot a bolsevizmussal, mikor pedig már berendezkedett a proletár diktatúra, aki vezető Szerepet játszott benne, s nem volt zsidó, az úgyszólván kivétel nélkül protestáns volt (Dálnoki, Dinnyés, Tildy, Nagy Ferenc, Dobi, Darvas stb). A hivatalfőnökök és iskolaigazgatók még tiszta katolikus falvakban és városokban is (amennyiben nem zsidók) többnyire protestánsok voltak. Még Esztergomban is református nő volt a tanács elnöke. Eleinte úgyszólván az egyetlen katolikus miniszter a kultuszminiszter volt, az is csak azért, mert annak katolikusnak kellett lennie. A rendszer azonban semmit se talált magára annyira sérelmesnek, mint ezt, és ezt a "kell" szót kell hamarosan meg is szüntette, és kultuszminiszterré is protestánst tett.

Hogy a katolikus klérus és püspöki kar mily sokáig s mily hősiesen ellent állt a bolsevizmus csábításának és halálos szorításának, s ezzel szemben s a tőle adott szép példa ellenére (melyet csak követni kellett volna, s amit az erősebb katolikus Egyház példaadása jelentősen meg is könnyített volna részére), köztudomású, hogy a protestantizmus, s köztük elsősorban a magyar kálvinizmus milyen hamar s milyen gyalázatosan behódolt.

Világos, hogy protestánsaink is utálták a rendszert, de viszont az ellenzékiség hátrányait vállalni már nem voltak hajlandók. Nemcsak üldözés alakjában nem, hanem még az érvényesülésről való lemondás alakjában sem.

Jellemző, hogy a protestáns vallású nyilas miniszterek majdnem mind megtértek a siralomházban (Reményi-Schneller is, Kemény báró is, Budinszky is, és sajtófőnökük Kolozsváry Borcsa is) s lépésüket azzal okolták meg, hogy a kommunizmus tulajdonképpen a reformációval kezdődött. E kijelentésük mutatja, milyen tisztán látták a helyzetet, és hogy ők a végén valóban nemcsak áttértek, hanem meg is tértek. Ez egyébként - különösen ha művelt emberekről van szó - ha az ember siralomházban ül - már igen könnyű dolog is. A szenvedélyek ugyanis akkor már elnémultak, nincs már pénzvágy, nincs élvvágy, rég megtört a kevélység is, s így mi sem akadályozza már az igazság háborítatlan útját az emberi lélekben.

Az is érdekes, sőt feltűnő ‚ hogy a kommunizmus annyira utálta a katolicizmust, s úgy félt tőle, mint az ördög a szenteltvíztől, hogy nemcsak Isten szent nevét írta kis betűvel, a Mikulásból csinált "Télapót", az iskolákban a karácsonyi szünetből csinált "téli" és a húsvétiból "tavaszi" szünetet, sőt még a karácsonyból is fenyőfa-ünnepet; hogy nem Krisztus, hanem "időszámításunk" előtt vagy után számolta az éveket; Szent Istvánból első István, a Szent László-kórházból csinált László-kórházat, Pestszentimréből Pestimrét, sőt még a tiszta katolikus Kunszentmártoból is Kunmártont, (de a félig református Kunszentmiklós nevét nem

224

változtatta meg) s még Esztergomban is; sőt elsősorban itt száműzött az utcákról és terekről minden szentről minden érsekről nevezett utcát és teret, s még Pázmány Péter pesti egyetemét is Eötvös Lórándról nevezte el.

Mikor például sajtója és rádiója Faludi Ferencet ismertette jubileumán, gondosan nem csak azt hallgatta el róla, hogy jezsuita volt, hanem még azt is, hogy pap vagy akár katolikus. Ellenben Tessedik Sámuelnek még a réginél is nagyobb hírverést csinált, és sohse hagyta el neve mellől az evangélikus lelkészi jelzőt. Még Comeniusnak, a cseh protestáns lelkésznek is reklámot csinált még nálunk is.

Emiatt még a jobb katolikusok is, mikor például iskolai találkozót rendeztek, szégyellték s elhagyták, hogy katolikus intézet volt, amelybe jártak, ellenben a debreceniek, pápaiak, sárospatakiak nemcsak soha el nem hagyták a "református" jelzőt ekkor se, hanem épp úgy dicsekedtek vele és tetszelegtek benne, akár Horthy idejében. Akinek pedig református vagy evangélikus lelkész volt az apja vagy valamely hozzátartozója, az ezt nemcsak el nem hallgatta, hanem mindig egyenesen kiemelte. Amilyen nagy szégyen és hátrány volt ugyanis papi ismeretséggel vagy rokonsággal bírni, épp annyira nem volt ekkor se szégyen, sőt többé-kevésbé ekkor is egyenesen dicsőség volt nem katolikusnak, hanem protestánsnak lenni vagy ilyen rokonsággal bírni. Nem is jutott senkinek se eszébe, hogy például Luther utca vagy akár a Kálvin tér nevét is meg kellene változtatni, mert ez is ellenkezik a kommunista ideológiával. Ez nem ellenkezett.

Végeredményben meg kell tehát állapítanunk, hogy a hitújítás a valóságban a hit talajáról való letérést jelenti. Megengedjük, hogy eleinte nem volt tudatos ez a letérés, azt is tudjuk és elismerjük, hogy ma is szép számmal vannak olyan protestánsok, akik egyénileg nem tértek le a hit talajáról, ámde ez csak az ő egyéni jó akaratuk és érdemük, s nem változtat azon a tényen, hogy maga a protestantizmus végeredményben nem a hitbeli meggyőződést, hanem a hitbeli kételkedést jelenti, hiszen végeredményben a biblia egyéni magyarázásából áll.

A protestantizmus lehetőséget ad mindenkinek arra, hogy a szentírást a maga módjára értse, igy kényelmének, szenvedélyeinek s időnkénti hangulatának megfelelően értelmezze, vagyis hogy vallását, istenét a maga képére és hasonlatosságára alakítsa ki. Hogy voltak, vannak és lesznek is köztük olyan jó emberek, akik ezzel a lehetőséggel nem élnek vissza, s nem a bibliát alkalmazzák magukhoz, hanem ők igyekeznek alkalmazkodni a bibliához, az a tényen nem változtat, mert az emberek többsége nem ilyen.

Azonban még ezek a jóemberek is ki vannak téve a jóhiszemű tévedéseknek, s szenvedélyeikkel való harcaikban - mert hiszen a jóknak is vannak rossz hajlamaik - a protestantizmusban ők is teljesen magukra vannak hagyva, s teljesen nélkülözik azt a szilárd, megmásíthatatlan sziklaalapot, amely nélkül e harc legfeljebb egyes szerencsés idegalkatú emberekben lehet eredményes.

A protestantizmus azáltal, hogy híveinek szabad kutatást - és természetesen a kutatásban szabad eredményt - engedélyezett, a vallásban letért az objektív igazság talajáról, mely se szabadságot, se változatosságot nem tűr. A vallást az ész és akarat területéről a sejtelmek, a hangulat, az érzelmek, az ősükre való büszke feltekintés, a családi tradíciók s egy, az egyént földi ügyeikben támogató hatalmas közösségbe való tartozás előnyével pótolja, mely bizonyára nem lekicsinylendő dolog, de semmi köze a hithez, melynek szeme a másvilágon van, s jutalmát onnan várja.

Így azonban érthető, hogy a protestantizmus fennmaradt, s most is még erőt jelent, hisz a jóknak lehetőséget ad a vallásosságra, míg a közönyöseknek és szemüket a földön tartóknak földi előnyökkel szolgáló, s emellett arra is lehetőséget ad nekik, hogy mindezek ellenére még vallásosaknak is tarthassák magukat. Ámde világos, hagy erre csak azért van meg a lehetőség,

225

mert az illetők nem hajlandók a kérdésről mélyebben elgondolkodni. Le is mondanak erről szívesen, mert így kellemesebb nekik.

Olyan forma az eset, mint az angol király koronázásakor, aki a nagy esemény megtörténte után a koronával fején és a koronázási jelvényekkel testén és kezében körülkocsizik a városban, de mivel a valódi korona igen nehéz, nem az igazi koronát, hanem egy könnyű de az eredetivel külsőleg egyező másolatot visel a fején. Az emberek is jobb szeretik az igazságtól elvonatkozott érzelem-, hangulat- és családi tradícióvallást, mert az kényelmesebb, de látszólag éppúgy vallás, mint az igazi.

A protestáns szabadkutatás és egyénileg kialakított hit nem vallás, hanem csak másolat. Világos ugyanis hogy igy szó se lehet arról, hogy az, amit ki-ki - mindegyik másképpen - méltóztatik hinni, egyúttal igaz is legyen. Kinek-kinek lehet ugyanis más-más az ő érdekeit képviselő felekezete, neki külön dicsőséget hozó ősei, neki a másétól különböző kedves családi tradíciói, vallásos hangulatai és érzelmei, de nem lehetnek neki magának külön vallási igazságai vagy erkölcstana. Az olyan vallásnak, melyben ez utóbbiak teszik a lényeget, szükségképpen mindenki számára ugyanannak egyformának, változhatatlannak és megmásíthatatlannák; érzelmektől, kedélytől, hangulattól, ősöktől, családi hagyományoktól, nemzetiségtől és fajtái függetlennek kell lennie.

A katolicizmus ilyen vallás, a protestantizmus nem ilyen "vallás." Egész más kategóriába tartozik tehát az egyik és egész másikba a másik. Ha azt értjük valláson vagy hiten, amit a katolicizmus, akkor a protestantizmus nem hit, nem vallás. Pedig hát tagadhatatlan, hogy ezt értjük a hiten. Hiszen a protestáns is erősködik még ma is, hogy nem a katolicizmus, hanem az ő vallása az igaz.

Világos hogy mihelyt valaki elismeri vagy tudatára jön annak, hogy az ő vallása csak a kedély, az érzelem dolga, de igazságai nincsenek, illetőleg teljesen bizonytalanok (ki látott bizonytalan igazságot? Hiszen bizonytalanságban lenni azt jelenti, hogy még nem találtuk meg, még nem ismerjük az igazságot!), akkor neki már vallása tulajdonképpen nincs, hanem csak pótlékai, melyek csak azért keltették benne a valóság látszatát, mert sohase tartotta a dolgot olyan fontosnak, hogy komolyan foglalkozott volna vele s így megállapíthatta volna mibenlétét.

Még világosabbá válik állításunk igazsága, ha a vallást nem elméletben, hanem a gyakorlatban nézzük, ha nem magukat a hitigazságokat, hanem ezek megvalósítását, az életbe való átültetését, az erkölcsöt vizsgáljuk. Feltétlenül észre kell vennünk ugyanis, hogy a protestantizmust ugyanazok az emberi szenvedélyek, ugyanaz az emberi rosszaság hozta létre, ami a későbbi, már teljesen istentelen alapon álló forradalmakat, például a marxizmust vagy kommunizmust.

A szentírás (és természetesen a protestánsok bibliája is) óv bennünket a hamis prófétáktól. Ezeket a hamis prófétákat szerinte arról lehet megismerni, hogy míg az evangélium önmegtagadást, lemondást, nagyobb szigort, nagyobb önuralmat kíván tőlünk, hibáinkra figyelmeztet s ezért korhol, fedd bennünket, addig a hamis próféták inkább ellenfeleinket szidják előttünk, nem minket, hanem azokat korholják, gyalázzák, minket magunkat dicsérnek, nekünk magunknak hízelegnek. A hamis próféták kedveskednek, sajnálnak bennünket, sokallják a szerénységünket, alázatosságunkat, türelmünket és igénytelenségünket, nem tü-

226

relemre, megelégedettségre, alázatosságra buzdítanak, hanem bátorságra, szabadságra, öntudatra, érdekeink képviseletére serkentenek, sőt lázítanak bennünket.

Például a marxista-kommunista munkásvezérek állandóan azt beszélték és beszélik a munkások fülébe, hogy ők mennyire el vannak nyomva, őket mennyire kizsákmányolják, és hogy ezt nekik nem szabad tűrniük. Szerintük a kapitalista, a munkaadó nem is lehet más, mint munkásellenség, más célja nem is lehet, mint a munkások kizsákmányolása. Teljes lehetetlenség, hogy ők a munkásaikhoz, dolgozókhoz igazságosak vagy méltányosak lehessenek.

A marxista művekben és szónoklatokban még nagyítóüveggel se találhatjuk nyomát annak, hogy esetleg még olyan munkás is lehet, akinek szintén van hibája, például hanyag vagy lelkiismeretlen, vagy például a jó helyzetben elbizakodott. De arról sincs szó, hogy esetleg a gyárosok között is lehet olyan ember is, aki jólelkű, megértő, méltányos, s munkásait legalább annyira szereti, mint a nagy jövedelmet.

Pedig az igazság az, hogy a munkás is gyarló ember és a kapitalista is az. Mind a kettő önző, mind a kettő elbizakodottá válik, ha érzi, hogy a másik rá szorul. (Gazdasági fellendülés idején, mikor jól lehet keresni, és több a munka, mint amennyi a munkáskéz, a munkás van fölényben, és inkább a gyáros az, aki rászorul a munkásra, mint megfordítva. Ilyenkor (tehát mikor legkevesebb ok volna rá) több a sztrájk, mint akkor, mikor megokolt volna.) De azert viszont az ember nem is szörnyeteg, nem csupa önzés és kíméletlenség. Tehát se a munkás nem ilyen, se a kapitalista nem ilyen, hanem mindkettőnek vannak jó tulajdonságai is, sőt mindkettő körében egyformán találunk egész az együgyűségig jókat és becsületeseket is.

Ha tárgyilagosak vagyunk, azt kell megállapítanunk, hogy ha a kettő között különbség van, akkor egyenesen a munkaadók, nem pedig a munkások javára van különbség. Nem a gazdagok vagy előkelők érdeme az ugyan, hanem a jobb móddal járó nagyobb műveltség és gondosabb nevelés következménye, de megvan ez a különbség, mert világos, hogy a művelt és gondosabb nevelésű ember átlag jobban uralkodik állati ösztönein, mint az, aki az utcán nőtt fel. Igen nagy bűnöket legalább oly fokban okoz az ítélőképesség hiány, mint a rosszaság. Már pedig világos, hogy az ítélőképesség hiány gyakoribb a műveletlen munkásban s gazdasági cselédben, mint a művelt s tanult gyárosban vagy földbirtokosban.

A protestantizmus szakasztottan olyan jellegzetesen hamispróféta volt, akár a marxista munkásvezérek vagy a többi forradalmár. Említettük, hogy a hamispróféták módszere az, hogy kötelességeire való figyelmeztetés helyett inkább legyezi az embert; s említettük, hogy a vallás gyakorlatban az ember három főszenvedélye, az önzés három törzsmegnyilvánulása elleni küzdelemben áll. A protestantizmus, noha vallásnak, sőt megjavított vallásnak nevezte magát, mégis e veszedelmes szenvedélyek elleni küzdelem helyett egyenesen a concupiscentia oculorum, concupiscentia carnis és a superbia vitae szolgálatába állt, és e rút szenvedélyeknek az ember lelkében való felkeltése, illetőleg élesztése (mert felkelteni nem kell, anélkül is megvan) volt a kenyere. Nem nevelte az embereket, hanem hízelgett nekik.

A protestantizmus a reneszánsz kor lanyha vagy egyenesen bűnös papjainak és szerzeteseinek nem - mint az Egyház - az önmegtagadást és az önuralmat, hanem helyette a megházasodást ajánlotta. A hitújítás azt hangsúlyozta előttük, hogy az örökös szüzesség úgyis lehetetlen, meg hát értelme se sok van. Jobb tehát, ha ők is megházasodnak, s a szellem-erkölcsi igények e leszállítása miatti csalódást vagy szégyent azzal enyhítette, hogy ezzel legalább példát adnák a tömegnek a tisztességes családi életre. Az nem zavarta a protestantizmust az emberi kényelemnek való e hízelgésében, hogy e beszédből lényegileg az következik; hogy nemi tekintetben végeredményben semmi sem tilos.

Ha ugyanis a szüzesség lehetetlen, s lehetetlen még a papok számára is, s nem is éri meg azt a sok küzdelmet, amibe kerül, akkor a házasságtörés is meg van engedve. Annak ugyanis, aki

227

idegen személybe szerelmes, épp oly nehéz törvényes hitvestársa mellett kitartania, mint annak, aki örökös szüzességre vállalkozott, a teljes önmegtartózkodás. Sőt neki még nehezebb, mert ő már kóstolta a nemi örömöket, a szűz pedig nem, és "ignoti nulla cupido". Ő már szabad utat engedett nemi ösztöneinek, a szűz pedig még nem, s világos, hogy könnyebb fent maradni annak, aki még nem is volt lent soha, mint annak, aki már egészen megszokta a lefelé járó utat.

De ha elismerjük, hogy a papoknak lehetetlen az örökös szüzesség, akkor azoknak is szabad erkölcstelenkedni, akik csak 30-40 éves korukban jutnak abba a helyzetbe, hogy megházasodhatnak. Hiszen ha az örökös szüzesség lehetetlen, akkor a 30-40 éves korig tartó szüzesség épp úgy az. Hát még mennyire szabad akkor homoszexuálisnak lenni, s az ösztönöknek ez irányban is szabad folyást engedni! Hiszen aki ilyen hajlamú, nem tehet róla, hogy ő ilyennek született, s ráadásul az ilyenek nemi ösztöne még sokkalta erősebb is, mint a normális embereké. A papok, szerzetesek szüzessége lekicsinylésének vagy egyenesen lehetetlenné nyilvánításának tehát ilyen "csekélyek" és "mellékes" jelentőségűek a logikus, szükségszerű következményei.

A szüzesség nehézségein a szüzesség elvetésével segíteni épp olyan eljárás, mint ha valaki egyes romlott korok szinte intézményes és mindennapi házasságtörésein azzal akarna segíteni, hogy eltörli a házasságot és behozza helyette a többnejűséget vagy a szabad szerelmet. Mindkét bajnak az erkölcsök megnemesítése, a hit megerősítése, az önmegtagadás hirdetése, a bűnösök korholása és felemelése az orvossága, nem pedig annak megállapítása, hogy igazatok van, nincs is az önmegtagadásra semmi szükség, ezt csak a pápák önzése és uralomvágya találta ki azért, hogy annál könnyebben és biztosabban uralkodhassanak rajtatok. Tehát tulajdonképpen csak nagykorúságtokat, az ember legnagyobb kincsét, a szabadságot vívjátok ki magatoknak akkor, ha megszabadultok a mesterségesen, ravasz számítással belétek nevelt előítéletektol és "bátran" megházasodtok. Nem a tipikusan hamispróféta beszél-e így? (A békepapok is így beszéltek‚ mintha a békepapsághoz bátorság kellett volna?)

A bibliát tartották kezükben e hamispróféták, s handabandázásuk közepette egy cseppet se zavarta őket, hogy a biblia a leghatározottabban a szüzesség mellett szól. Vajon maga Krisztus Urunk megházasodott-e, tehát szükségesnek tartotta-e, hogy példát adjon nekünk a keresztény családi életre? Pedig másban mindenben példát adott. (Mint látjuk, a nemi önmegtartóztatásban is.) Vajon anyjává is nem olyan nőt választott-e, aki mikor már megtudta, hogy méhében fogant, még akkor is azt merte mondani az Isten angyalának, akiről tudnia kellett, hogy lelkébe lát, s így valótlant hiába mond neki: "Én férfit nem ismerek"? Vajon nem hangsúlyozza-e Szent Pál is, hogy ő tisztaságban él (I.Kor.7,8), és hogy a szüzesség szebb, biztosabb, tökéletesebb, Isten előtt kedvesebb állapot, mint a házasság? (I.Kor. egész hetedik fejezete). Nem ajánlja-e ugyanezt Jézus maga is (Máté 19,12)?

Igaz, hogy azt mondja, hogy csak az fogja fel, aki fel tudja fogni, ámde az Egyház se kényszerít senkit arra, hogy pap legyen, vagyis hogy örökös szüzességet "felfogja", hanem csak azt írja elő, hogy papok csak azok legyenek, akik fel tudják fogni. Igaz, hogy azt is mondja a szentírás, hogy jobb megházasodni, mint égni, de viszont az is igaz, hogy ha valaki már elhatározta magát, hogy inkább ég, mint sem megházasodik (akár könnyelműségből történt ez az elhatározás, akár Isten iránti nagylelkűségből), annak most már kötelessége akár égni is (s erre az égésre annál szívesebben elhatározhatja magát, mert nem ingyen ég, megkapja majd érte a jutalmát) és az is igaz, hogy égni is jobb, mint vétkezni és elkárhozni, azaz örökre égni.

Az ís igaz, hogy a szentírás nemcsak a papnak, hanem még a püspöknek is megengedi a megházasodást, de igaz az is, hogy ezt akkor engedte meg, mikor még nem fiatal koruktól kezdve nevelték papoknak a papokat, hanem meglett korban, sőt az öregek közül választották

228

ki őket az apostolok. Világos tehát, hogy így alig választhattak nőtleneket. Azonkívül ne feledjük, hogy Krisztus Urunk azt is mondta, hogy emberek is tehetnek megszorításokat, megkötéseket az Egyházban és ez olyan, mintha ezeket a megkötéseket, ezeket a tilalmakat ő maga állította volna fel. (Máté 18.1-8.) A protestáns hamispróféták tehát akkor és annak ellenére engedték meg a papoknak és szerzeteseknek a megházasodást, mikor az Egyház ezt nekik megtiltotta, és noha ez a tilalom teljesen az evangélium szellemének megfelelően történt.

Ezzel szemben ez a hamispróféták adta engedmény mennyire evangélium ellenes szellemben történt! Nemcsak az Egyház iránti engedetlenség miatt, mely az evangélium szellemével merőben ellenkezik, hanem főként azért, mert ez a megengedés a szüzesség lekicsinylése, kicsúfolása, sőt lehetetlennek mondása közepette történt. Az evangélium a házasságot csak a szüzesség magasabbrendűségének hangsúlyozása közepette azok számára helyesli, akik alig bírnak a testükkel. (Mivel az emberek 90%-a alig bír, azért a házasság, noha a szüzességnél alacsonyabb rendű, nem szégyen, nem is kereszténytelen, hanem emberi dolog. Ami pedig emberi, az keresztény is.)

Semmiképpen sem keresztény dolog azonban a házassággal szemben a szüzesség kicsúfolása, lekicsinylése, kifigurázása, nevetségessé tevése és a mesék világába való utalása. De a protestantizmus - igazi hitetlen módra - ezt tette. A protestánsok és pamfletjeik nem a szüzesség magasztalása és az emberi test gyarlóságának hangsúlyozása közepette és címén mondták megengedettnek, sőt jónak a házasságot, mint a szentírás, hanem annak hangsúlyozásával, hogy örökös szüzesség emberek közt nincs, nem is lehet. Szükség sincs rá, de nem is létezik. Aki állítja magáról, képmutató. Vagy az erő és egészség fogyatékossága, s ezért sajnálatra való, vagy pedig hazug képmutatás, s ezért megvetésre méltó.

Arra, hogy ez Istennek hozott hősi áldozat is lehet, mert az erős hit és a mennyek országában való tántoríthatatlan remény gyümölcse, arra ők nem is gondoltak. Úgy látszik, ilyen erős hitük nekik sohase volt. Nem tudták feltételezni tehát másban se. Cinikusok voltak, nem hittek a nemesben és az erényben. Ebben is olyanok voltak, mint a marxisták, akik szintén nem tudják elképzelni, hogy lehessen olyan kapitalista, akinek kezében van a tőke, tehát a lehetőség a munkások kizsákmányolására, és mégse zsákmányolja ki őket. Ők (nem hiába többnyire zsidók hirdették), úgy látszik, az ő helyükben feltétlenül kizsákmányolnának, mert önzetlenségre, önuralomra sohase tanították őket.

De a protestáns hamispróféták nemcsak a lecsúszott papoknak és szerzeteseknek hízelegtek - feddés és buzdítás helyett - a concupiscentia carnis terén, hanem az átlagembernek, a tömegeknek, a házasoknak is. Ezeknek a válást és válás után az újraházasodást engedték meg annak ellenére, hogy az a biblia, amit a kezükben tartottak és amelynek meg nem tartását a régi egyháznak és papságának vetették szemére, semmit se tilt meg olyan világosan és olyan sokszor, mint éppen ezt. (Máté 5,32; Máté 19,3-9; Márk 10,2-12; Lukács 16,18; Róm. 7,2-3; I.Kor.7,10-l1 és 39.) A szentírásban hét különböző helyen van megírva a legvilagosabban és legfélreérthetetlenebbül (úgy, hogy másképpen nem is lehet magyarázni), hogy házasságtörés esetén külön válhatnak a felek, de az elválás után soha és semmiféleképpen se köthetnek újabb házasságot addig, míg elvált hitvestársuk életben van. Ha megteszik, újabb házasságuk közönséges paráználkodás. A katolikus Egyház e szentírási tilalom miatt képes volt egész Angolországról lemondani, mintsem VIII. Henriknek megengedje a Boleyn Annával való paráználkodást elvált felesége, Arragóniai Katalin életében. A protestánsok kivétel nélkül minden felekezete ellenben és a görög keletiek is megengedik mindig, valahányszor a polgári egybekelést az állam megengedi.

Ha felvilágosítást kérünk tőlük, hogyan lehetséges ez, azt felelik, hogy a házasság felbonthatatlanságához ők épp úgy ragaszkodnak, mint a római Egyház, sőt annál még jobban is,

229

mert ők "örökre" felbonthatatlannak tartják, míg mi azt tartjuk, hogy a halál felbonthatja, de vannak házasságok, melyek már pokollá váltak, s a pokolból embertársainkat kiszabadítani felebaráti szeretet, s ilyenkor nincs is már semmi értelme a kényszerítésnek. Az ilyen házasság már úgy is régen felbomlott, mert a szükséges hitvesi szeretet legyőzhetetlen gyűlöletté változott. Nem mi bontjuk hát fel, - mondják - hanem csak a tényt vesszük tudomásul.

Mikor egy nem is kálvinista, hanem "csak" lutheránus hívő és jóravaló fiatalembert arra figyelmeztettem, hogy ez az érvelés - mondjuk - nagyon ügyes, csak az a baj, hogy a bibliával, Krisztus tilalmával ellenkezik, azt felelte, hogy "ebben Krisztus Urunk is tévedett" s ezzel ugyancsak bebizonyította, mennyire igazunk volt az előbbi fejezetben, mikor azt mondtuk, hogy a protestantizmus letért a tulajdonképpeni hit talajáról.

E fiatalemberben még szép volt, hogy feleslegesnek tartotta a képmutatást, s nem a bibliát próbálta a maga módjára magyarázni, hanem nyíltan megmondta, hogy neki a biblia se számít. (A Krisztus Urunk ugyanis, aki ebben a dologban tévedett - még ha másban semmiben nem fordulna elő ez a kellemetlen dolog, csak egyedül ebben - már semmiképpen sem lehet Isten.)

Egyszer egy annyira kálvinista tanárt helyeztek abba az iskolába, melyben működtem, hogy még az iskola hazafias ünnepélyén mondott beszédét is azzal fejezte be, hogy "ámen". Noha a protestánsok a jó modorukról jellegzetesek, ő annyira félszeg vagy fanatikus volt, hogy nekem, a papnak, be se mutatkozott s így hónapokon át üdvözlés nélkül kerülgettük egymást. Mikor megtört a jég és jóban lettünk, látva bibliásságát és hogy igazabb lelkű ember, mint az átlag, egyszer azt mondtam neki: Bebizonyítom, hogy maguk lábbal tapossák a szentírást. "Hogy-hogy?" kérdésére, kezébe adtam az imént elsorolt hét, a házasság felbonthatatlanságát hangsúlyozó szentírási helyet. Átvette s azt mondta, hogy áttanulmányozza. Utána hónapokig csönd. Végül megkérdeztem, áttanulmányozta-e már. Igenlő válaszára megkérdeztem, mit szól hozzá. Azt felelte, hogy ezeken a helyeken valóban tagadhatatlanul azt kívánja a biblia, amit én állítok. Mielőtt azonban végleges állást foglalna a kérdésben s felekezetét elítélné, még meg akar kérdezni a dolgokra vonatkozólag egy református lelkészt is. Újabb csönd hónapokon át. Végül megint én voltam kénytelen megtörni a csendet, s megkérdezni, kérdezősködött-e már s mit válaszolt a lelkész. "Semmitmondó, üres szólamokkal akarta a dolgot elintézni!" válaszolta elítélő, szinte megvető hangon.

Egyéb következménye nem is lett a dolognak, sőt a tanár úgy is halt meg, mint kálvinista. Én se mondtam neki, miért nem tér meg, mert tudtam, hogy csak az "áttérés" megy igen könnyen, a megtérés, kivált komoly, értelmes emberben, hosszú évek munkája. Kíméletból még azt se hoztam neki elő soha, hogy miért nem vonja le a következtetést abból, amit megállapított. Az az eredménye azonban így is megvolt a dolognak, hogy az illető azóta igen sokszor fordult hozzám vallási és egyéb kérdésekkel, s válaszom ellen sohase volt kifogása, sőt úgy láttam, úgy fogadja mindig, mint végleges és eldöntött igazságot.

A concupiscentia oculorum, a vagyon utáni rendetlen és bűnös vágy terén éppúgy a hamispróféta gyászos szerepét játszotta a protestantizmus, mint a test kívánsága, azaz a nemiség terén. Szintén nem nevelte, buzdította, korholta és nem az önuralomra figyelmeztette híveit, hanem itt is a csábító dicstelen szerepét vállalta. Mint a kommunisták a proletárokat, ő is egyenesen ráuszította a hívőket a papok vagyonára. A tízparancs azt mondja, ne kívánd más mezejét, a protestantizmus a tízparanccsal (bibliával) kezében egyenesen megkívántatta velük a másét. Ez a más egyelőre még csak az Egyházra szorítkozott, illetőleg a papokra (mert az Egyház vagyonát a papok vagyonának nevezte, hogy hatásosabban és kisebb lelkiismeretfurdalással kívánja meg a hívő ezt a vagyont), de nem maradt meg csak a kívánságnál, hanem tényleg is teljes egészében birtokába vette ezt a vagyont mindenütt, ahol elvégezte a "hitjaví-

230

tást" (csak ekkor a vagyont nem a parasztok, hanem az urak kapták.) 1600 körül nálunk is alig volt már vagyon az egyház kezében. A vagyonnal együtt maga a papság is úgy eltűnt, hogy még a Dunántúl[on] is alig volt megye, melyben kettőnél több plébános volt, de sok helyen, például Fejér megyében, sőt a nagy Somogyban egy se volt.

Érdekes, hogy a főpapság és a kolostorok vagyonát vették el, mégis a plébánosok tűntek el. Mivel ugyanis észrevétlenül eltűnt "a papok" vagyona, eltűntek a papnevelő intézetek is (majdnem száz éven át egyetlenegy se volt az egész országban, Erdélyben sok száz éven át nem volt). Jól láthatjuk belőle, milyen jövő várt volna az Egyházra, ha a Habsburgok képében nem akad pártfogója, de láthatjuk azt is, hogy a "papi" vagyon és az evangélium sorsa milyen szorosan összefügg, és aki ezt a vagyont elirigyli "a papoktól", az tulajdonképpen az evangéliumot irigyli el az emberektől, attól fosztja meg a népet és az országot.

Minek a papoknak az a nagy vagyon? - kérdezték és kérdik még ma is. Kövessék Jézus példáját és az evangéliumi szegénységet és járjanak ők is az apostolok lovain, mint Jézus és apostolai is gyalog jártak.

Azt azonban elfelejtették, és ma is elfelejtik, hogy az evangélium és Jézus példája a hívőknek is szól, nemcsak a papoknak, mert nincs külön evangélium a papok és külön a papok "jóakarói" számára. Azt is elfelejtették, hogy ha a papoknak felesleges, sőt káros a vagyon (de a protestánsoknak is felesleges és káros, mert őket éppúgy akadályozza az üdvözülésben, mint a papokat), annál szükségesebb az Egyháznak, s ők ezt a vagyont nemcsak a papoktól, hanem az Egyháztól is elrabolták. (Ha csak a papoktól vették volna el, nem lett volna olyan nagy baj.)

Ha csak arról lett volna szó, hogy a papok kövessék az evangéliumot, akkot nem az egyház vagyonát kellett volna elvenni, hanem olyan reformokat életbe léptetni, hogy az a vagyon ne a papok kényelmét és fényűzését szolgálja, hanem valóban az evangéliumot. Láttuk, hogy a jó I. Ferdinándnak erre is gondja volt végrendeletében.

Ezt a reformot természetesen nem lehetett volna úgy elintézni, hogy mivel ez a vagyon a papoknak árt, azért legyen inkább a földbirtokosoké. (Azoknak úgy látszik, nem árt. Azok nem lesznek tőle kényelmesek, se fényűzők. Vagy pedig azért, mert a földbirtokos kényelme és fényűzése evangéliumi, csak a papoké nem az.)

Az se lett volna megoldás, hogy maradjon az a vagyon az Egyházé, de jövedelme hovafordításáról ne a papok, hanem a világi urak rendelkezzenek. Ez ugyanis először valóban evangélium ellenes, mert Jézus az Egyház kormányzását az apostolokra (és utódaikra) bízta, nem pedig a fejedelmekre vagy földbirtokosokra, világos tehát, hogy rájuk bízta az Egyház vagyonával való rendelkezést is, másodszor pedig talán nem szükséges bizonyítanunk, hogy világi kezelés alatt az a vagyon még kevésbé szolgálta volna az evangélium ügyét, mint papi kezelés alatt.

Milyen cinizmus az is, hogy "hitjavítás" képében a hívek, akiknek tanítását az evangélium a papokra bízza, adnak oktatást a papoknak az evangéliumról. Ennek alapján szegénységet követelnek minden paptól, melyet az evangélium csak ajánl, nem pedig követel, de ugyanekkor kifogásolják benne a nemi életnek azt a tilalmát, melyet az evangélium szintén ajánl. A vagyont illetőleg azt kifogásolták, miért nem követi minden pap parancsként azt, amit az evangélium csak ajánl, az erkölcsi tisztaságot illetőleg pedig az volt a baj, miért írja elő az egyház kötelezőleg a papságra, mikor az evangélium csak ajánlja.

De különösen cinizmus azon a címen követelni a papságtól az evangéliumtól nem követelt, hanem csak ajánlott szegénységet, hogy az a vagyon a papok, illetőleg az Egyház helyett azoknak a földbirtokosoknak a kezébe kerüljön, akiknek ugyanezt a szegénységet az evangélium éppúgy ajánlja, mint a papoknak, s akik már meglevő vagyonukhoz még többet akarnak sze-

231

rezni! Tehát a hitújítók azért figyelmeztették a papságot a szegénység egyébként nem létező kötelességére, hogy ők maguk ettől a szegénységtől még jobban eltávolodhassanak. Ne feledjük ugyanis, hogy a hitújítás korában a lázadók nem a hitetlenség vagy a materializmus nevében követelték "a papok" vagyonát, mint ma a bolsevizmus, hanem az evangélium, a megtisztított, a megjavított kereszténység nevében. Az ő forradalmuk tehát még sokkal képmutatóbb volt, mint a bolsevistáké.

Igen, a hitújítás korában még nem a proletárok, nem a nincstelenek, hanem a gazdagok azok, akiknek már úgy is sok volt, követelték és vették el az egyháztól a vagyont az evangélium, sőt a tiszta evangélium nevében. (Ők úgy látszik, piszkos evangéliumot is ismertek. Azt, amit a papok hirdettek.)

Felháborodva emelik ki a hitújítás korának protestáns (sőt katolikus) történetírói, hogy mégis csak tűrhetetlen állapot, hogy a középkorban a föld egynegyedrésze az Egyház kezében volt, de azon nem háborognak, hogy a király és a főurak kezében pedig legalább a fele volt (mert a köznemesség tulajdonában bizonyára nem volt a föld egy negyede, tehát ugyanannyi, mint az Egyházéban). Ebből a papságtól elvett negyedből azonban akkor még egy talpalatnyit se kaptak a jobbágyok vagy zsellérek (akkor még - hála a középkori egyháznak! - zsellérek nem is voltak) és a köznemesek is alig, hanem minden a királyoké és főuraké lett, tehát azoké, akiknek már úgy is sok volt, s akik ilyen "nemes" indítóokokból hozták be országukba és uradalmaikba a "javított" vallást, "tisztították" meg az evangéliumot a papoktól rákent piszoktól, és szereztek maguknak az evangéliumtól gyűjtésre ajánlott "égi kincsek" helyett ilyen földi kincseket. Pedig akkor még nem is hangsúlyozták, hogy ők materialisták. Ellenkezőleg: azt mondták, hogy ők "evangélikusok".

A hitújításig a föld jobbágyainak egynegyedrésze egyházi birtokon élt. Az alatt a "görbe bot" (a püspök pásztorbotja) alatt szolgált, melyről a középkori jobbágy közmondása azt tartotta, hogy "jó dolog" alatta szolgálni. Most ezek az addig boldog jobbágyok a földesurak egyenes botja alá kerültek s hogy ez mennyire nem volt jó, mutatják a XVI. századtól kezdve minden országban egymást érő parasztlázadások, melyeknek jelszava mindig az volt, hogy azt a "szabadságot" követelik, amelyet a középkorban (nálunk "a szent királyok alatt") élveztek. Addig ugyanis minden paraszt telkes jobbágy volt (s ráadásul egész telekkel), és egy hónapban egy robotot végzett, vagy még annál is kevesebbet, míg a XVIII. században már elérkeztek a szabad költözködési jog megszűnéséhez és a hetenkénti egy, sőt két robotnaphoz, a telkük pedig csak egy negyed, sőt sokszor csak egy nyolcad volt.

De mindez természetes is. Mert igaz, hogy a papságban is megvan a concupiscentia oculorum, azaz az is telhetetlen, és mindig többet kíván, hiszen nem lenne ember, ha nem így volna, - de világos, hogy nem olyan fokban van meg és nem oly gátlástalanul érvényesül benne ez a szenvedély, mint a királyokban és a földesurakban. Világos, hogy lehet és van olyan földesúr is, aki jobb, mint sok pap, de ez a szabályon nem változtat, s különösen nincs meg a papságban ez a rossz oly fokban, mint olyan földesurakban, akik olyan telhetetlenek, hogy még a másét is, és még azt is lenyelik, amit náluk jobb őseik Istennek szenteltek, s különösen jobbak a papok az olyan telhetetleneknél, akik emellett még olyan képmutatók és álnokok is, hogy telhetetlenségüket az evangélium nevében elégítik ki. Lehet-e képzelni veszedelmesebb embert, mint azt, aki nemcsak telhetetlen és rabló, hanem még arról is meg van győződve, hogy az evangéliumot szolgálja, sőt másokat - és éppen a papokat - tanítja az evangéliumra akkor, mikor valójában rendetlen ösztöneit éli ki?

Hogy a protestantizmus sikerének fő oka az egyházi vagyon megszerzése, tehát az emberi önzésnek a concupiscentia oculorum alakjában megnyilvánuló formája volt, hogy a fejedelmek így szabadultak meg nyomasztó adósságaiktól, országuk főurait pedig úgy kenyerezték

232

le, nekik is juttattak a koncból, azt még a protestáns irányú történetírás is kénytelen elismerni, sőt kiemelni, annyira tagadhatatlan. De hogy ez az ok olyan elhatározó szerepet játszott a dologban, mint amilyet valóban játszott, azt magam sem gondoltam volna addig, míg a kérdéssel alaposabban nem foglalkoztam.

Bűnből, emberi szenvedély kielégítéséből azonban nem keletkezhetik vallás, azaz istentiszteleti forma és erkölcsi rendszer. A protestantizmus tehát már csak e címen se lehet igazi vallás. Mint ahogyan nem lehet amiatt a szerep miatt se, melyet keletkezésében és elterjedésében a másik fő emberi szenvedély, a concupiscentia carnis játszik. Alapjában a hitetlenség és erkölcstelenség megnyilvánulása volt ez tehát a hit és erkölcs álarcában.

A XVI. századi fejedelmeknek és földesuraknak késői utódai most kezdenek bűnhődni őseik bűneiért. A bolsevizmus ugyanis, mely ma őket űzi el a trónról, illetőleg most veszi köztulajdonba földjeiket és kastélyaikat, s teljes kifosztásukon kívül még rágalmazza is őket, és mindent elkövet meggyűlöltetésükre, a hitújítással kezdődött.

Minden hamispróféta hízeleg a gyarló embernek, felébreszti benne a kapzsiságot, hogy megkívánja a más házát és más mezejét, felkelti benne az elégedetlenséget, lázítja, izgatja a más jobb módja, nagyobb vagyona, több életöröme ellen, felébreszti benne a nagyravágyást, hogy ne tűrje a más, a feljebbvaló hatalmát maga felett, hízeleg a szegénynek, a munkásnak, s úgy beszél vele, mintha neki nem is lenne hibája, csak erénye, rágalmazza, a megtestesült ördögnek festi a gazdagokat és hatalmon levőket, mintha bennük jó egyáltalában nem is lenne.

Sokszor, hogy ellenszenvet ne keltsen vagy a törvény erejét magára ne zúdítsa, nem a gazdagok vagy urak ellen általában, hanem csak egy gazdag társadalmi osztály ellen izgat, mely részint vagyona, részint költött vagy tényleg meglevő bűnei miatt a tömegek előtt különösen ellenszenves. Például a nemzeti szocialista mozgalom a zsidók ellen izgatott, azok nagy vagyona és kincsei felosztásának reményét csillogtatta meg a tömegek előtt. A zsidóság vagyonszerzésének igen sokszor erkölcstelen módja még az igazság látszatát is adta jelszavainak. A XVIII. század második felében, a "felvilágosultság" korában a jezsuiták feloszlatásának követelése volt divat. Akkor ők szerepeltek úgy, mint minden rossz és bűn forrása és a tömegek született ellenségei. Akkor az ő nagy vagyonukról és mesés "kincseikről" költött legendákkal keltették fel a tömegek szemei kívánságát.

A hitújítás korában az akkor nagyon gazdag, elvilágiasodott és ezért gyűlölt és irigyelt papság vagyonának elzsákmányolása volt a csalétek: Minek a papoknak vagyon? érveltek. Kövessék Ksisztust a szegénységben! Az eszükbe se jutott az izgatóknak, hogy a főpapok élete nem azért nem krisztusi, mert javadalmaik gazdagok (hiszen épp oly gazdagok voltak a középkor közepének jámborságában is), hanem mert nem az Egyháztól, hanem a fejedelmektől (tehát azoktól, akik a hitújítás idején oly szigorúan bírálják Őket) függött a kinevezésük. Tehát ha a bajon segíteni akartak volna, akkor nem a vagyont kellett volna elvenni az Egyháztól, hanem a kinevezési jogot a fejedelmektől, azaz az Egyházat felszabadítani a fejedelmek nyomasztó igája alól. De hát nekik nem is jó papság kellett, hanem csak a rossz papoknak nekik igen jó vagyona.

Végül a kommunizmus képében megjött az a végkifejlet ‚ melyet élesebb megfigyeléssel előre lehetett volna látni. Köztudomású ugyanis, hogy evés közben jön meg az étvágy, és az emberi szenvedélyek, ha tárt kapukat találnak, kielégíthetetlenek. Világos, hogy ha már jezsuita, papi vagy zsidóbirtok nincs, akkor jön a földbirtokosok birtoka (büntetésül azért, mert a dolgot ők kezdték az Egyház vagyona elfoglalásával), ha elveendő földbirtok már nincs, jön a gyár és a bank (a zsidók büntetéséül azért, mert ők voltak a papok és földbirtokosok vagyona elzsákmányolásának fő szószólói), ha már nincs gyár és bank, jön a "kulák", azaz a vagyonosabb paraszt, a kisüzlet és a kisüzem, s végül jön minden magánvagyon, tehát még azé is, aki

233

élete végére csak egy kis szerény kunyhót takarított meg magának abból a pénzből, melyet könnyelmű társai elszórakoztak.

Ezt látták meg a siralomházban olyan tisztán a kivégzett nyilas miniszterek, mikor megtagadva protestantizmusukat visszatértek az Egyházba, és megállapították, hogy a kommunizmus tulajdonképpen a reformációval kezdődött.

Persze a hitújítás korának emberei akkor még azt hitték, hogy igazuk van. Minek az a nagy vagyon a papoknak, gondolták. Arra azonban nem gondoltak, hogy eljön az idő, mikor ugyanilyen joggal azt fogják kérdezni, minek az a nagy vagyon a földesúrnak, gyárosnak, sőt a kuláknak?

Az utóbbi száz évben a zsidók voltak a főforradalmárok, a főizgatók. Ők se gondoltak arra, hogy azért a keresztények se olyan buták, mint ők gondolják, s megtanulják majd tőlük az izgatást ők is, kivált ha a papok ellen való állandó izgatásukkal vallástalanokká teszik őket, s akkor majd lesz olyan forradalom is, mely már aztmondja: Minek a zsidónak az a nagy vagyon? Vegyük el tőle, hiszen úgy is csalással szerezte. Hiszen még az Egyház vagyonát is mindenütt elszedték már, pedig annak ugyancsak nem hányhatták a szemére, hogy ő is csalással szerezte.

Megtaláljuk végül a protestantizmusban a harmadik emberi főszenvedély, a superbia vitae, az élet kevélysége iránti engedékenységet, sőt még többet: egyenesen a rá való izgatást is. Pedig az evangélium szerzője azt mondta: "Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű." Jézust ebben utánozni lett volna "evangélikus" dolog. A protestantizmus azonban éppen ellenkezőleg, a kevélység, a tekintélyrombolás képviseletére jött. Szabadságot hirdetett, a nem-szolgálást írta zászlajára, pedig az evangéliumnak nem az a szabadság az ideálja, melyet az ember a királyok, munkaadók, urak, hanem a saját maga testén és szenvedélyein, köztük éppen a legfőbb bűnön, a kevélységen, tehát az Úrtól való szabadulás vágyán arat.

A hitújítás maguk az urak ellen még nem izgatott ugyan, hiszen éppen ezek az urak voltak a megteremtői, hanem csak az Egyház és a papság tekintélye, a lelki hatalom ellen. Azon tekintély ellen tehát, amely fölött igen könnyű diadalmaskodni, hiszen se katonái, se rendőrei, se börtönei, se hóhérai nincsenek, s ezekkel legfeljebb akkor rendelkezik, ha az állam bocsájtja rendelkezésére, de viszont a protestantizmus éppen az álammal, annak katonáival, rendőreivel, börtöneivel és hóhéraival szövetkezett ellene az egyházi vagyon koncának oda dobása fejében.

Pápa nincs, mondta ez a vallási forradalom. Püspök sincs. Sőt pap sincs. Minden ember pap. Közvetítő Isten és ember között nincs, nem is kell. Hitbeli tanító sincs. Mindenki a maga tanítója. Gyónás sincs. Mindenki egyenesen a mennyei papnak, Krisztusnak gyónik. Megalázkodni senki előtt se kell, csak egyedül Isten előtt.

Lehet-e ennél evangéliumellenesebb tant elképzelni? Mi superbia vitae, ha még ez se az? És persze hamis is ez a tan minden porcikájában. Láttuk, hogy emiatt lett mindenkinek külön-külön vallása, s emiatt változott át a vallás olyasmivé, aminek az igazsághoz semmi köze, hiszen annak mindenben ellentéte. De persze magának az Istennek gyónni sokkal kényelmesebb is, mint egy látható papnak, mert Istennel, akit nem látok és ezért azt hallom tőle válaszul, amit magam akarok, mindent úgy intézhetek el, ahogy akarom, s azt hallom tőle kérdésemre válaséként, amit elképzelek. A látható pap ellenben kellemetlenkedik, s azt mondja: "Nem oda Buda."

Maga az Isten előtt megalázkodni igen könnyű, hiszen nem látom. Ezért rendelt maga helyett elöljáróul embereket, akiket látunk, s akiknek már valósággal kell engedelmeskedni. Azért ezek előtt már igen nehéz megalázkodni. Hát még milyen kellemetlen ez, ha az állam még karhatalmat is ad nekik, mint például a Habsburgok adtak!

234

A szelíd és alázatos szívű Jézus, aki azt mondta, hogy tanuljunk tőle, azért jött a földre, hogy megtanítson bennünket urat ismerni és engedelmeskedni. A protestantizmus ezzel szemben alázat helyett kevélységre, engedelmesség helyett dacra, önérzetre, szabadságra buzdított. Persze előnye ennek is van - mi az, aminek csak rossz oldala van? - de annyi bizonyos, hogy az evangélium nem ezekre tanít, az evangélium nem ezeket az előnyöket hozta és ígérte az embereknek. Biztatni nem is kell senkit se szabadságra, se önérzetre, hiszen ezek tulajdonképpen testünk, az anyag törvényei, melyeknek uralma alatt állunk.

A hitújítás korában az Egyház és a tőle képviselt hit és erkölcs ellen a rosszaság alulról, felülről, sőt magából a papságból egyaránt jött. A papságnak terhes volt Krisztus igája, hisz természetes, hogy gyarlóbb tagjai csak azt érezték, hogy iga, de azt nem, hogy gyönyörűséges és édes. Ez így volt a középkorban is, és így is lesz mindig, mert emberi dolog. A középkorban azonban a rosszaságot elnyomta bennük a fegyelem, a felsőbbségtől való félelem, az ellenőrzés, tehát az a földi hatalom, melyet oly sokan károsnak s nem illőnek tartanak az Egyház kezében, amelyről mi azonban azt állítjuk, hogy egyenesen szükséges.

A hitújítás története is nagyon mellettünk szól e tekintetben. Luther forradalma idején azért burjánzott annyira a bűn és önzés az alsópapság körében, mert nem voltak hatalommal bíró feljebbvalói, nem voltak, akik bűneiket számon kérjék és akik megbüntessék érte.

Ezek az elromlott papok egyenesen terrort fejtettek ki, és az új hit szószólóivá lettek, ha valahol az egyházi felsőbbség újra kezdte visszanyerni hatalmát, s megpróbálkozott a felelősségre vonással. A gonoszabbak közülük nem is vártak erre, hanem, hogy eleve lehetetlenné tegyék, már akkor az új hit mellé álltak, mikor még az Egyház nem is kérte számon erkölcseiket. Az ember ugyanis nemcsak felelősségre vonói, hanem önmaga előtt se szereti elismerni azt, hogy bűnös. Az a pap pedig, aki az új hit szerint gondolkodott, nem érezte magát bűnösnek. Annak a pápa és a püspökök voltak a bűnösök, nem pedig ő.

Jött aztán a rosszaság kívülről is. Elsősorban felülről: a földesurak részéről. Aki a kor történelmét ismeri, tudja, hogy mindennaposak voltak akkor hatalmaskodásaik. Az erősebb, a több fegyveressel rendelkező elfoglalta a gyöngébbnek földjét vagy learatta termését, lekaszálta a rétjét. Különösen gyakori volt ez, ha a szomszéd védtelen özvegy volt. De még az özvegyek se voltak olyan védetlenek s még velük se lehetett olyan büntetlenül elbánni, mint amilyen védtelen özvegy ekkor az Egyház volt.

A protestánsá lett országokban minden egyházi vagyon - nemcsak a földek, hanem az épületek, sőt a pénz és a kegyszerek is mind a királyé és a főnemességé lettek és maradtak is. Nálunk csak ez utóbbiaké. A pénz és a kegyszerek nálunk is az övék maradtak (hiszen az arany vagy ezüst kegyszereket beolvasztották éS pénzt vertek belőlük), az épületek többnyire a török világban pusztultak el, az elpusztítatlan s így még a török világot is túlélt földvagyont pedig a jó Habsburgok szerezték vissza, mégpedig -amennyiben ez még a török kiűzése előtt történt - úgy vásárolták őket vissza (zálogösszeget fizettek értük azoknak, akik a "naig rablass" idején (így hívja a "reformáció" idejét Gersei Pethő János magyar nyelvű végrendelete "Datum Sopronio tizenegiedik napjan Januariusnak 1526") e birtokokat kezükbe kerítették, s utána évtizedeken át használták, s így e réven az elévülés címén már bizonyos jogokat is szereztek hozzájuk.

De nemcsak a birtokokat, hanem még a papi tizedet is kezükbe kerítették ezek az állítólag új hitért buzgó földesurak. Ezt is beszedték továbbra is, csak most már nem a püspöknek, hanem maguknak. Még a tisztán protestánsá lett országokban is, azokban, melyekben írmagja se maradt katolikus papnak, megmaradt végig a tized, csak ott a hitújítás óta a papok helyett a földesurak jövedelme lett. Az emberi önzés ugyanis ilyen. Lemondani valamiről csak akkor tud, ha rá kényszerítik. Az Egyház most már nem tudott kényszeríteni. A szegény jobbágyok-

235

nak akkor még nem volt szakszervezetük, s az Egyház se sztrájkra tanította őket, hanem lemondásra.

Igaz, illett volna, hogy valami hasznuk ebből a nagy "hitbeli" megújhodásból a szegény jobbágyoknak is legyen, de az illem az emberek között csak akkor van, ha illemtanár is van, de annak a kezében is pálca van. Akkor pedig ez nem volt (a tiszta evangélium szelleméhez, a "szabadsághoz" ez nem illett volna). Így aztán a szegény jobbágyok hoppon maradtak. De ne a földesurakra, mint ilyenekre, haragudjunk érte, mert biztosítok róla mindenkit, hogy a földesurak helyében a szegény jobbágyok is éppen így tettek volna. Nem földesúri, hanem emberi gyarlóság ugyanis ez, és a jobbágy is éppen olyan ember, mint a földesúr. Csak nála műveletlenebb, kulturálatlanabb, tehát még vadabb és még ösztönösebb.

Ez az igazság. Hangoztatni csak azén nem divat, mert ma már a szegényeknek is épp úgy van szavazati joguk, mint a gazdagoknak és a szegények sokkal többen vannak, mint a gazdagok, ma már valójában a szegények az urak, hatalomhoz tehát csak úgy juthat valaki, ha nekik hízeleg. Az önzetlenséget, az önuralmat mind a szegény, mind a gazdag, mind a földesúr, mind a jobbágy, mind a munkás, mind a gyáros csak Krisztus iskolájában tanulhatja meg, de természetesen ott is csak keserves, sokszor emberfeletti önmegtagadás árán, s oda még nem jutott el az emberiség, illetőleg ma már annyira eltávolodott onnan, hogy ezt a munkát nem is becsüli. Mivel maga nem szeret ilyen iskolába járni, ráfogja, hogy maga az odajárás is haszontalan.

Hogy az ember mennyire nem változott négyszáz év óta, mutatja, hogy ahogyan a földesúr, az akkori hatalmas a megszerzett egyházi vagyonból egy négyszögölet se adott azoknak, akiknek legjobban kellett volna, mert addig semmijük se volt, sőt még azt se tűrte meg, hogy legalább annyi hasznuk legyen a tiszta evangéliumból ezeknek a nincsteleneknek, hogy mivel nincs már püspök, legalább a tizedet se fizessék neki, hanem még ezt a tizedet is behajtotta rajtuk továbbra is - most már a maga részére: éppen így csinált 1945-ben a nép ura, a kommunista párt is.

Ő se fizetett semmit a földbirtokosoknak az elvett földekért, se a kulákoknak a tőlük szerzett "tartalékföldekért", tehát neki ezek a "felszabadított" földek egy fillérjében se voltak, mégis a "tartalékföldeket" pénzért adta bérbe vagy adta el örök tulajdonul "a szegényparasztoknak" (noha tulajdonképpen örült, hogy nem maradnak megműveletlenül), a földosztás után a földbirtokosoktól elvett földekért is rendszeres törlesztési összegeket kért tőlük, noha a párt már ekkor is jól tudta, hogy a föld nem marad majd a parasztok kezén, hanem kolhozokat csinálnak majd.

A gyárosoktól is kártérítés nélkül vette el a gyárakat és a gépeket, s hírverésében a megcsömörlésig hangoztatta, hogy a munkásság részére vette el, s így az a gyár most már a munkásé. De vajon kapott-e az így boldogított, és most már saját gyárában dolgozó munkás valamit a kommunista gyár bevételéból, kapott-e csak egy fillérrel is több bért, mint előbb‚ vagy kapotte legalább csak annyit is, mint azelőtt, mikor a gyár még nem volt az övé, sőt kizsákmányolták benne? Lett-e ebben a saját gyárában, tehát a munkásgyárban, nagyobb beleszólása a gyár üzemébe, termelésébe vagy legalább kisebb lett-e a függősége, a fegyelem, a büntetések szigora, mint hajdan volt, mikor még a gyár nem az övé, hanem azé volt, aki őt kizsákmányolta? Éppen ellenkezőleg.

De nemcsak felülről, hanem alulról is jött terror és erőszak a hitújítás korában az Egyház ellen. A jobbágy, a kisnemes, azaz a gyarló szegény ember épp úgy terrort fejtett ki és jogtalanságokat követett el ellene. Hiszen az egyházi épületeket, melyek közül nálunk a török miatt arra már nem egy elpusztult s így újjá kellett volna építeni, pusztulni hagyta. Nem áldozott semmit, hogy újjá épüljenek.

236

A papság kipusztulásának, a lelkészi állomások megszűnésének is örült a kisember is, mert így nem kellett tovább papot fizetni, sőt a plébános javadalmát, szép nagy kertjét, telkét - ott bent a falu közepén - néhány hold földjét, rétjét, szőlejét ők kaparintották meg és maguknak művelték. De akinek nem jutott belőle, még az is nyert vele, mert a canonica visitatio előírása szerint a pap földjeit a híveknek kellett megmunkálni, rétjét lekaszálni, szénáját behordani. Most ettől a tehertől megszabadultak. Ezért pusztult ki a hitújítás korában olyan sok országban és annyira szinte nyomtalanul az egyházi szervezet!

Hogy amit itt elméletben vázoltunk, a gyakorlatban hogy volt, szemléltetően láthatjuk a veszprémi egyházmegye legrégibb (1554. évi) egyházlátogatási jegyzőkönyveiből, melyek ránk maradtak, s melyeket dr. Pfeiffer János adott ki (Veszprém, 1947). E jegyzőkönyvek sok helyütt nehezen olvashatók, s egyébként is csak a zalai főesperesség területéről maradtak meg. Éppen az én hazámból! Mivel Zala megye ma az ország legkatolikusabb megyéje, azt kell feltennünk, hogy a hitújítás korában még itt lehetett a legkisebb a lelki és anyagi pusztulás. Lássuk tehát, mekkora volt ez a legkisebb pusztulás:

A szülővárosom szomszédságában levő falvak:

Véged. (Ma Zalavég a neve, mert a szomszéd falvak lakói a szép "Véged" név miatt állandóan csúfolták a végedieket.). Csak ennyit mond róla a jegyzőkönyv: "Plébánosa már sok esztendő óta nincs." (Megmaradt tiszta katolikusnak. Bár népes falu, újra papja csak a XX. században lett.)

[Ilyen példák következnek a fejezet végéig. - NF]