NEGYEDIK FEJEZET
A pápaság

A) A pontifex maximus

A papság minden hatalma a pápában összpontosul, aki a római dogma szerint isteni rendelet erejénél fogva az egész anyaszentegyház feje, Krisztusnak a földön helytartója; modern vallásos nézet szerint a változhatatlan tekintély megtestesült eszméje, mint egyedüli megállapodási pont a népek életében. Ezen jogot, mely az emberi sors fölött magasan áll, arra alapozzák, hogy a római püspök Szent Péternek, az apostolok fejedelmének utóda.

A firenzei zsinat (1439), midőn a görög egyházzal az uniót létre akarta hozni, először adta a pápaság kifejlődött fogalmának ezen törvényes kifejezést: "Határozzuk, hogy a szent apostoli szék és a római főpap elsőséggel rendelkezik az egész földkerekség fölött, és hogy ő Péternek, az apostolok fejedelmének utóda, Krisztus valódi helytartója, és az egész egyháznak feje, s minden keresztyénnek atyja és tanítója; és hogy neki a mi Urunk Jézus Krisztus teljes hatalmat adott Péterben az egyetemes anyaszentegyház legeltetésére, vezetésére és igazgatására, amint ezt az egyetemes zsinatok okmányai és a szent kánonok is bizonyítják." Jóllehet a firenzei egyesülési okmányból latin és görög nyelven több hiteles példányt állítottak ki, mindazonáltal a kezünkhöz jutottak nincsenek mindnyájan a zsinat minden tagjától aláírva. Így különbség van köztük abban, hogy az egész földkerekség primátusa, tehát a főhatóság bizonyos neme – bár határozatlanul, hogy vajon az az egész földkerekségre vagy csak a keresztyén egyházra vonatkozik-e, – csak a latin példányokban található, azonban egy

145

görögben is; (1) a zárótétel pedig, miként fennebb közölve van, mint a pápai hatalom alkalomszerű megerősítése csupán a latin szövegben [található]; ellenben a görög szöveg inkább bizonyos megszorítást tartalmaz, a következőképp lévén megfogalmazva: "amely módon a közönséges zsinatok okmányaiban és szent kánonokban meghatároztatott." (2) Miután a római legfőbb hatóság elismerését a görögöktől csak az ő akkori szorult helyzetükben lehetett kicsikarni, a hitelesített példányok megtekintése után, úgy látszik, kevésbé lehet a latinok részéről csalásra gondolni, mint inkább arra, hogy az utolsó szenvedélyes tárgyalásokon egybehasonlítatlanul maradt tételeket mindjárt az első leírás alkalmával az előzetes vélemények szerint különféleképp fogalmazták meg. Ez kiviláglik a tárgyalásokból, melyek szerint a görögök a pápa egyházfőségét csak annyiban akarták elfogadni, amennyiben azt az általuk elismert egyetemes zsinatok és kánoni gyűjtemények megállapítják – s ezáltal a primátusnak fényes, de határozatlan megjelölései meglehetősen szerény mértékre szállíttattak volna le. (3)

A pápai érzelmű firenzei conciliumnak, mint a bázeli zsinat ellenlábasának kétségbevont érvényessége után, valamint a protestánsok tagadásával szemben a tridenti zsinat nagyon is indíttatva lett volna arra, hogy Krisztus helytartójának jogairól határozottan nyilatkozzék, mégsem bátorkodott a pápaságról határozott hitcikket alkotni, de minthogy ez a zsinat ténylegesen a pápa uralma alatt volt, az ellenzéki kisebbség csak belső zúgolódással tűrte Laineznek azon beszédét, (4) amely szerint az egyház a Krisztus által alapított pápai monarchia alatt csak szolgálólánynak született, s annak a szabadság, hatalom és joghatóság legkisebb

(1) "Pontificem Romanum in universum orbem tenere primatum." "Ton Rwmaikon arxierea eis pasan thn oikoumenhn to prwteion katexein"

(2) "Quemadmodum etiam in gestis oecumenicorum Conciliorum et in sacris Canonibus continetur." "Kat' (on tropon kai en tois praktikois twn oikoumenikwn sunodwn kai tois hierois kanosi dialambanetai." A római tervezetben eredetileg ezen utótétel áll: "juxta dicta sanctorum" – melynek ellenében a görögök, tudomással bírván a szenteknek némely költött bizonyságtételeiről, a megszorítást inkább a conciliumokra vitték át.

(3) Döllinger, Unfehlbarkeitsadresse 92. o. sköv. – Theodor Frommann, Critik des Florent. Unionsdecrets. 1870. El kell ismernünk ezen alapos kutatás eredményét, ti. "hogy ott mégsem ment minden a maga rendén."

(4) [A 4. lábjegyzet hiányzik. Sarpi zsinattörténete alapján a lényeges részeket magyarul közli pl. Toldy István: A jezsuitákról (2. kiadás: Athenaeum, Budapest 1877) 301-309. o.]

146

igénye nélkül minden dologban alája van rendelve. Midőn egyszer mégis a pápai hatalom megszorításáról volt szó, III. Gyula ezt írta legátusainak: "Mi soha nem fogjuk ezt eltűrni, inkább omoljék össze az egész világ" (1) – és ez maradt mindig is a római politika. A római katekizmus a Szentírás és egyházi atyák mondataival bizonyítja, hogy a pápa az egyház egysége tekintetéből szükséges Szent Péter tanszékén, hogy Krisztusnak isteni rendelet szerint helytartója a legfensőbb méltósággal és törvényhatósági joggal, s az egész keresztyén egyháznak atyja és kormányzója. (2) Végül a vatikáni zsinat, idézve a firenzei határozat latin szövegét, (3) a pápának az egyetemes és az egyes egyházak fölött legfőbb rendes és közvetlen hatalmat és joghatóságot tulajdonított. (4)

Péter elsőségi joga az Úrnak azon szavain alapszik, melyeket ő a mennyország kulcsáról, a kőszikláról és a pásztorbotról mondott. Krisztus a kulcsokat, mint Isten országa kormányzásának jelképét, azután minden apostolnak átadta, csak e képes kifejezés nélkül, (5) mindazáltal a Péternek tett egyéni adományozás bizonyos kitüntetésre mutat, amiért őt az apostolok evangéliumi felsorolásaiban mindig legelöl említik. A Péter templomának kupoláján óriási nagyságú, s a földről is tisztán olvasható aranybetűkkel vannak ezen szavak felírva: "Te Péter vagy, és ezen kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és neked adom a mennyország kulcsát." (6) A kőszikláról mondott szavak értelmezésére nézve az

(1) "Non comportaremo mai, prima lassaremo ruinare il mondo."
(2) Cat. Rom. I. 10. 13.; II. 7. 25.
(3) Ezzel a zárótétellel: "quemadmodum etiam" (ld. 145. o. 2. jegyzet).

(4) Constit. I. de Eccl. can. 3: "Si quis dixerit, Romanum Pontificem habere tantummodo officium inspectionis vel directionis, non autem plenam et supremam potestatem jurisdictionis in universam Ecclesiam, non solum in rebus quae ad fidem et mores, sed etiam quae ad disciplinam et regimen Ecclesiae per totnm orbem diffusae pertinent; aut eum habere tantum potiores partes, non vero totam plenitudinem hujus supremae potestatis, aut hanc ejns potestatem non esse ordinariam et immediatam sive in omnes et singulas Ecclesias, sive in omnes et singulos pastores et fideles: anathema sit."

(5) Mt 16,19 és 18,18. Vö. Jn 20,23.

(6) "Tu es Petrus et super hanc petram aedificabo Ecclesiam meam et tibi dabo claves regni coelorum." A "Katholik" (Mainz, 1864. január, 32. o.) ebben a következő értelmet találja: "Péternek a pápai hitdöntvényekben folytonosan hallható prédikációja az egyház hitének határozott alakot ád, mely alatt ez történelmileg egyházi vallástétellé testesül."

147

egyházi hagyomány nem egyező. Mivel különben az apostoli nézet szerint Krisztus mint szeglet- és alapkő tekintetik, melyen kívül más fundamentumot senki sem vethet: némely egyházi atyák magát az Urat akarták ezen kősziklának tekinteni, melyen az egyház felépült, vagy legalábbis Péter hitét Krisztusban, mint az élő Isten Fiában; de a római magyarázat helyessége kiviláglik már a Péter névre mint sziklakemény férfiúra vonatkozó szójátékból – csupán őt lehet a "kőszikla" alatt érteni, melyre Krisztus a maga egyházát alapítani akarja. Ő ezen tanítványának, aki természeténél fogva az erőnek és gyengeségnek, a hitbátorságnak és a csüggetegségnek vegyülete vala, oly serény a szóra, mint a tettre: már első pillanatra "Péter" nevet adott – mintegy intésül, és azon bizalomban, hogy ő általa kősziklává lesz, melyre biztosan lehet egyházat alapítani. Ez a bizalom tehát teljesen a Péter egyéniségén alapult, amint ezt Jézus ki is fejezte, midőn Péter ama hitteljes szavakat mondotta, melyeknek mélyebb értelmét számunkra csak János őrizte meg. (1) Péter nem volt kőszikla, midőn Jézus ezen szavakat intézte hozzá: "Távozz tőlem, sátán, te megbotránkoztatsz engem!" (2) Nem volt kőszikla, midőn az Urat megtagadta; sőt akkor sem, miután már Szentlelket nyert és osztogatott, s a zsidó buzgólkodóktól való emberi félelemből a keresztyénség világtörténelmi kifejlődését mégis megtagadta, s ezért Pál apostol keményen megdorgálta. (3) De ő, amint Krisztus várta tőle, a jeruzsálemi anyaegyházat megalapította, a Cselekedetek könyve szerint a pogányokhoz való átmenetelt is közvetítette, és az első években mindenütt élen járt, még a legnagyobb veszély közepette is.

Azután azonban Jeruzsálemben és a zsidó keresztyénségnél Jakab lép az ő helyébe, (4) a pogány keresztyénség közt pedig Pál fejtett

(1) Jn 6,67-69
(2) Mt 16,22 sköv.

(3) Gal 2,11. sköv. – Döllinger így ír (Christenthum und Kirche. Regensb. 1860. 295. o.): "Pál egy lépcsővel lejjebb állott Péternél." – Akkor is?

(4) Ellenben Speil (101. o): "Mi nem találunk semmi nyomára annak, hogy Jakab Palesztinán kívül bár bármiféle hivatalt viselt volna." – De hát hol van valami nyoma, hogy Péter Palesztinán kívül vagy belül bármilyen hivatalt viselt volna?

148

ki még sokkal nagyobb buzgóságot, és mindketten olyanok, akik semmilyen ígéretet nem nyertek, akik közül az egyik nem hitt az Úrban, míg az életben volt, (1) a másik a követőiben üldözte Őt.

János az egyházalapító Péter fölött megtartja a "kedvenc tanítvány" jogát. Mindazáltal evangéliumának függeléke említi Péternek megbízatását a pásztori hivatallal. (2) Az azonban csak római-rabbis magyarázat, hogy e háromszoros ismétlésben: "legeltesd az én bárányaimat!" azon változattal: "legeltesd az én juhaimat!" az egyház két alkotórésze értetnék, ti. a papok és a laikusok, s ezáltal Péterre a pásztori hivatal, azaz: az egész egyház kormányzása ruháztatott volna. Ez a vélt átruházás sokkal inkább csak azt jelöli, hogy a megbánás könnyei következtében teljesen visszahelyeztetett az apostoli hivatalba; a háromszoros kérdés: "szeretsz-e engem?" jelezni akarja ezen szeretet háromszori megtagadását, a "bárány" és "juh" elnevezés váltakozása pedig csupán a szokott héber stílusnak felel meg a költői vagy ünnepélyes beszédben. Az efézusi presbiterekhez a búcsúzó Pál lényegében ugyanezt mondotta: "Vigyázzatok magatokra és egész nyájra, melyben a Szentlélek felügyelőkké tett titeket, hogy legeltessétek az Úrnak egyházát." (3)

Azonban itt sem lehet félreismerni a Péter első rangra való emelését, habár az megelőző bukása által indokolva, úgyhogy az Úrnak azon szándékára lehet gondolni, miszerint őt az apostolok körében elsővé teszi, avégett, hogy testvéreit szilárdítsa; ez a szándék azonban kizár mindennemű uralkodást. Midőn az apostolok egymás közt az elsőségen versengtek (már akár az ő szeretetében, akár az ő országában való elsőséget értették, miként ők akkor képzelték), nem ruházta egyikre sem az elsőséget, s nem így békítette ki a versengőket, (4) hanem egy kisgyermeket állított

(1) Jn 7,5
(2) Jn 21,15-17
(3) ApCs 20,28

(4) Mt 20,20-24. Speil (102. o.): "Hase hivatkozik a Mt 20,20 és köv. versekre. Ez a hely nem az elsőség ellen, hanem mellette szól. Krisztus nem ruházhatja azt a Zebedeus fiaira, mivel az Atya másnak (Péternek) szánta." – Minő ellaposítása Jézus nagy szavainak! A János és Jakab anyja kérte fiai számára a messiási ország legmagasabb helyeit, s Krisztus így felelt: "Ti nem tudjátok, hogy mit kértek, képesek vagytok-e azon poharat kiüríteni, melyet én fogok kiüríteni?" Ez pedig a halálnak pohara. És ez a drámai emelkedettség, amely minden földi elsőséget túlhalad – ez arra szolgálna alapul, hogy az elsőség már másnak van szánva!

149

közéjük, aki még semmit sem tud a rangról, és ő maga is szolgai kötelességet teljesített irányukban. Egyik se uralkodjék közöttük, miként a világi fejedelmek uralkodnak, egyik se neveztesse magát mesternek. Krisztus egyedül akar a fő lenni, a lélek, mely őket megvilágosítja. A legnagyobb közöttük az leszen, aki a többiek irányában a legnagyobb szolgálatot teszi. (1) Az apostoli egyház történetében nincs is semmi nyoma a Péter papi uralkodásának.

Az első egyházi hivatalt, a diakónusokét, az apostolok közegyetértéssel alapítják meg. (2) Midőn Samariában erőteljes kézre volt szükség, Pétert és Jánost közösen küldik oda. (3) Az apostolok gyűlésében éppen úgy védelmezi Péter a maga tettét, mint a gyülekezet bármely tagja, a határozatot Jakab közvetítő ajánlatára hozzák az apostolok, a vének és az egész gyülekezet. Péter nem ült az elnöki székben, és nem bocsátott ki semmi megerősítő bullát. Ha a Péterről nevezett második levélben némi ajánló utalást találunk is a Pál leveleire, római naivság szükséges mégis ahhoz, hogy ebben a pápai primátus gyakorlására ismerjünk, hogy ti. Péter a Pál iratait helybenhagyta, (4) valahogy úgy, ahogy jelenleg a római index-kongregáció a könyveket legalábbis betilthatja; s ennél fogva teljes bizonyossággal állítják, hogy Péternek primátusa erejénél fogva joga volt maguk az apostolok ellen is erőszakos rendszabályokat alkalmazni – csakhogy ezekre nem volt szükség. (5)

A történelem eszerint semmit sem tud "apostolfejedelemről." A kőszikla, a sziklaalap nem is a fő, nem a tető, hanem az alap,

(1) Mt 18,1-4; 20,25-28; Lk 22,24; Jn 13,4 sköv.; l6,13.
(2) ApCs 6,2-6
(3) ApCs 8,14

(4) 2Pt 3,15. Perrone (T. II. § 458) :"Hoc ipso quod jurisdictionis primatum Christus Petro contulit, is debuit super omnes sine restrictione auctoritatem habere; eamque exercere potuisset, si opus esset; et reipsa exercuit, dum scripta Pauli probavit."

(5) Ib: "Quodsi Petrus vim coactivam in Apostolos non exercuit, ideo est, quia hac vi Apostoli non indigebant."

150

mely a mélybe bocsáttatik, vagy amire legalább az épület felemeltetik. Ezen értelemben az Úrnak ígérete beteljesült. A Péterre alapított, az ő nevére hivatkozó egyház egy évezreden keresztül az uralkodó egyház volt, a pokol hatalmasságai nem vehettek rajta diadalt, és bárha a Péter szelleme gyakran csak mint ábrándszerű árny lebegett felette, mégis az ő sajátságos lényét és működését akarták az egyházon felismerni, amennyiben Péter is odavágott a karddal, s ahogy az Urat háromszor, úgy a keresztyén szabadságot is megtagadta – csakhogy a Péter könnyeit nem hullatták. Péter valódi utódának ezen külső minőségében csodás gyógyításokat is véghez kellett volna vinnie, amit Pio Nono [IX. Pius] alkalomadtán minden különös siker és szerencse nélkül meg is kísérelt, pedig ő még igazabban elmondhatná magáról, mint a "dicső koldus", hogy "aranyom és ezüstöm nincs nekem." (1) Mindazáltal igaz, amit Döllinger mondott, habár ő másképp értette: "Mózes széke Péter székévé lett, és Rómába helyeztetett," ti. a zsidós törvénykezés; és amit a Krisztus azoknak mondott, akik az ő idejében a Mózes székén ültek, ezen szentszéknek még sok azutáni tulajdonosára is ráillett. (2)

A pápa jogát Péternek Rómában való tartózkodására, ott viselt püspöki hivatalára és vértanúhalálára alapozzák. A római teológia biztosít, hogy ezen tényeket okmányok és emlékek oly világosan bizonyítják, hogy ha van valami igaz tény a történelemben, akkor ez az, amihez kétség sem férhet. (3) Az ebben való kételkedés a waldensektől származott, és a régibb protestáns tudósok főleg azon érdekből támadták meg azt még élesebben, hogy ezáltal a pápaság történelmi alapját szétrombolják. (4) De az újabb protestáns történetírók azon buzgó törekvésükben hogy igazságosak és elfogulatlanok legyenek, hajlandók voltak

(1) ApCs 3,6
(2) Mt 23,2 sköv.

(3) Perrone, T. II. § 553: "Cum nullum factum historicum tanta scriptorum monumentorumque conspiratione universali, constanti, perenni firmatum ac constitutum sit, cujusmodi est istud de Petri in Urbem adventu, episcopatu atque martyrio, jure merito concludimus, aut omnem historiae fidem esse denegandam, aut certe factum istud necessario admittendum."

(4) Fr. Spanheim: De ficta profectione Petri in urbem Romam deque non una traditionis origine. (Opp. misc. Lugd. Bat. 1703. T. II.)

151

Péter római apostoli működését és halálát elismerni, de ottani püspökségét nem. (1) S midőn már németországi tudós katolikus teológusok is a római hagyományt (amint az először a IV. század vége felé kifejlődve előtérbe nyomult), hogy ti. Péter, miután Antiochiában néhány évig püspöki hivatalt viselt, Rómában 25 évig püspök volt (2), – oda módosították, hogy a nagy apostol Rómában alig tanított tovább egy évnél, és ott meghalt, (3) akkor úgy látszott, hogy ezen történeti kérdésben az egyetértés helyreállt. Ezzel együtt a soha egészen fel nem adott római állítás a korszellem általános irányának megfelelően a maga teljes élességében megújult (bár csak a háttérben) a római püspöki tiszt ezen ezüst menyegzője iránt, amely pedig átment a néptudatba is abban a mondásban, melynek tényleges megcáfolását éppen most (1871) értük meg, hogy ti. "egyetlen pápa sem fogja megérni a Péter éveit." Másfelől feléledt ennek a nézetnek az ellenpólusa is: a legújabb protestáns kritika, melyet közönségesen tübingai iskolának neveznek, éppen nem polemikus érdekben, hanem a keresztyén ókorról alkotott egész felfogásával összefüggésben, csak "Péter-mondáról" beszélt, (4) mely abból származott, hogy a két pártegyház, amint főleg Rómában egymással szemközt állott: a pogánykeresztyén, mely Pálra, és a zsidókeresztyén, mely Péterre hivatkozott, a II. század közepe tájt "Péter és Pál" jelszóval egy katolikus egyházzá egyesült, mely azután a papi Róma kifejlődését képviselte, hasonlóan a régi mondához, mely szerint a világfővárost az istenek két fia alapította.

Eltekintve attól, hogy az apostolok sajátságos jogának öröklése általában el sem gondolható, valamely történelmi tény utáni nyomozás, bármily nagyszerűek legyenek is annak gyakorlati következményei, csupán történelmi bizonyítékok alapján dőlhet el, melyeknek megítélésében hit vagy hitetlenség, sőt katolikus

(1) Schroeckh, Kirchengesch. II. k. 155. o.: "Ezen régi kor egy eseményét sem könnyebb az egyházi atyák egybehangzó bizonyságtétele által kétségen kívülivé tenni, mint éppen ezt."

(2) Hieronim. Catal. script. eccl. [Azaz: De vir. illustr.] c. 1. Ugyanez a tudósítás megvan Eusebius Chronicon-jában, melyet azonban csak a Jeromos latin átdolgozásából ismerünk, s nem egyeztethető össze Eusebiusnak [Péterről való] hallgatásával az ő Egyháztörténetében.

(3) J. G. Herbst ü. d. Aufenth. d. Pet. in Rom. (Tüb. Quartalschr. 1820. Heft. 4.)
(4) F. C. Baur in d. Tüb. Zeitsch. 1831. H. 4. 1837. H. 3. stb.

152

vagy protestáns érzület egyáltalán nem jöhet tekintetbe. A történelem ítélőszéke előtt kénytelen a pápaság is megjelenni. A római bizonyítás ezen dolgot könnyűvé tette, s rajta könnyedén keresztülsiklott, midőn a bizonyítékokat mind a három állított tényről, ti. Péternek római tartózkodásáról, püspökségéről és vértanúságáról, egyszerre és általánosságban idézi, (1) amelyeket pedig annak, aki csak az igazságot viseli a szívén, meg kell különböztetnie.

A Péter római tartózkodására vonatkozólag a szent könyvben az egyetlen támaszt a Péter első levelében fedezte fel a római érvelés, midőn az apostol üdvözletet hoz a babiloni gyülekezettől, elég szerények lévén a pogány borzasztóságok ezen városa alatt minden kétség nélkül Rómát érteni. De bármily érthető is ez a kép János mennyei jelenéseinek magas költői jóslatában, bárminő szokásos volt haragos vagy költői beszédben ezt a pápai Rómára alkalmazni: mégis egy egyszerű levélben, mely különben Rómára a legtávolabbi célzást sem tartalmazza, valamely üdvözlet származásának helyi megnevezése mellett egy ily allegória csaknem oly

(1) Perrone, T. II. § 548: "Sane in factis illis asserendis conspirant auctores omnes coaevi, aut aetati illi suppares qui de Petro scripserunt: Clemens Romanus, Ignatius, Papias, Dionysius Corinthiorum episcopus, Irenaeus, Cajus, Clemens Alexandrinus, Origenes, Cyprianus, Eusebius, Lactantius, Athanasius, Epiphanius, Julianus Apostata, Augustinus, Palladius, quibus non pauci alii addi possent qui omnes diserte Petrum Romam venisse, ejus episcopatum gessisse atque ibidem obiisse testantur." – Perrone egy névtelen waldensnek, egy nem kevésbé irányzatos történelembúvárnak röpirata által indíttatva érezte magát egy monográfia megírására: S. Pietro in Roma. 1864. A tanúk itt is tömegesen hozatnak fel – több mint 50, akiket az apostol Rómába érkeztéről, püspöki hivataláról, sőt a 25 évről is, egymás közt össze-vissza hány, végül a zárszónál a szerző ismét örömujjongva ide tér vissza: a régi, úgy a pogány mint a keresztyén kornak egyetlen ténye sincs tisztábban bebizonyítva, még Nagy Sándornak vagy I. Napóleonnak győzelmei sem, csak a protestánsok gyűlölsége vagy csalása akarja ezt kétségbevonni. Ellenfelét örök hallgatásra kárhoztatja, és hogy "sötét odújában folytonosan port nyaljon" – nagyon is hozzá lévén szokva ezen kevély beszédmódhoz, mint olyan, aki az index-kongregáció tanácsában ül. Ez az irat 1864. május havában Róma minden utcaszegletén hirdetve volt, mint amely hasznos úgy a szent tudomány kedvelőinek, mint a szentszék becsületére féltékeny hívek közösségének.

153

hallatlan volna, mintha valaki most hozzám írva, a levelet Babilonba akarná címezni. (*)

Ellenben a Cselekedetek könyvében, ahol Pált Rómába viszi, Pálnak római fogságából írt leveleiben, s mindenekfölött a rómaiakhoz írt levélben azon község tagjaihoz intézett számos egyéni üdvözletekben hiába keresünk bármi hivatkozást Péter ottani jelenlétére, sőt bár a legkisebb vonatkozást is reá (**). A római apologéták azon feltételezéssel akarnak segíteni magukon, hogy Péter különböző utazásokat tett, s püspökségétől hosszasabban távol volt. (1) – Valóban sokáig kellett azoknak tartani! A hagyomány szerint, és ha a 25 éves püspökséget ki akarjuk kerekíteni, 43-ban kellett kezdődnie. Már pedig 44-ben Pétert Jeruzsálemben, a börtönben találjuk, 50-ben Pál vele ismét Jeruzsálemben találkozik. A római levél 58-ban kelt, s midőn két évvel később Pál mint fogoly Rómába vitetik, egész ottani fogsága alatt semmi nyoma nem mutatkozik Péternek, azaz valahányszor esetleg a Péter tartózkodásáról és a római keresztyén község állapotáról pontosabb tudomást nyerünk, akkor Péter soha sem található ott, és semmi sem mutat ottani működésére. Perrone ezen aggodalom fontossága ellenében azon tréfával akar magán segítni, hogy nevetséges volna a Néró, Domitianus vagy Nerva tetteit kétségbevonni azért, mivel a Bibliában semmi sem található róluk; s épp ilyen nevetséges azoknak eljárása, kik Péter Római tartózkodását tagadják azon az alapon, hogy a bibliai könyvek hallgatnak róla. – No de az "antikrisztus" Néróra nem hiányzik a célzás, Domitianusra és Nervára vonatkozólag pedig legalábbis a Pál leveleiben és a Cselekedetek könyvében keresik azt a kronológia különös ismerői. – De egyébként is, minek nevezzük ezen egész eljárást? Hát vajon az, hogy a keresztyénség vallásos könyvében (nem pedig valami római politikai-történelmi munkában) semmi említés nem található azon római császárokról, hasonlítható-e ahhoz, miszerint egy, a római hívekhez intézett kimerítő iratban, mely a vallás titkaiba oly mélyen behatolva, az ottani községgel közölni

(*) Az írásmagyarázók ma mégis inkább Rómát értik "Babilonon," bárha Pétert nem tartják is a levél közvetlen szerzőjének. Hivatkoznak arra, hogy a valódi Babilon ekkor már romjaiban hevert. Ennek ellenére még mindig lehet szó Babilonról mint a parthusoknak alávetett tartományról, ahol Josephus (Antiq. lib. XVIII. c. 9) szerint sok zsidó élt. [NF]

(**) Az üdvözletek minden valószínűség szerint a római levél Efézusban vagy másutt megőrzött példányához tartoztak eredetileg, innen kerülhettek be a kéziratokba. Így Péternek innen való kihagyása nem mond semmit. Mindazonáltal a levél törzsében tényleg nincs utalás Péterre, sem a római egyház apostoli alapítására. [NF]

(1) Rómába való első megérkezését Lukács említené ott, ahol Péternek a jeruzsálemi fogságból való kiszabadulása után ezt írja: (ApCs 12,17): "ő kiment és onnan más helyre vonult." – Gams ezt írja (D. Jahr d. Märtyrertodes d. App. Petr. u. Paul. 1867.): "Péter már 41-ben Rómába utazott, 55-ben vagy 56-ban Korinthusból ismét Rómába, 65-ben június 29-én kivégeztetett."

154

akar valami lelki ajándékot, hogy őket megerősítse, (1) eltelve azon óhajtással, hogy őket minél előbb szemtől-szembe láthassa, és az evangéliumot Rómában hirdethesse – kiegészítve azon alkalom szerinti megjegyzéssel, hogy Pál nem szeret idegen alapra építeni, (2) hogy egy ilyen levélben a legcsekélyebb említés se legyen a magas megbízatást nyert apostolról, aki állítólag ezen községet alapította, vagy legalább mint annak régóta ott működő püspöke ezt, s innen az egész keresztyén egyházat kormányozza! A római levélnek épp ezen hallgatásából az derül ki, hogy a római keresztyén községet nem valami történelmi személyiség alapította, hanem ezen eseményeket megelőzőleg beköltözés által állott elő, amint ez a roppant világfővárosban, ahová az emberek a birodalom minden tartományaiból folytonosan tódultak, magukkal hozva honi istentiszteletüket, igen könnyen megtörténhetett, hogy néhány Krisztus-hívő idegen tartományokból összejőve egy középpontot képezett, mint amilyen a római levél megírásának idején az Aquila házában fennállott, aki kevéssel azelőtt még kézműves társa volt Pálnak Korinthusban és Efézusban, és miként a sok személyes ismerős tanúsítja, kiket az apostol Rómában üdvözöltet. (3) Ha Krisztus Pétert s általa törvényes utódait, mint római püspököket valóban az egyház kormányzóivá tette, akkor sajnálhatja a római egyház, hogy ezen nagyszerű eseményről éppen a Bibliában nincs semmi említés, de ellene olyan sok minden szól, hogy ennek következtében millióknak, kik

(1) Rm 1,11

(2) Rm 15,20. Már emiatt is nagyon szerencsétlen azon állítás, hogy Pál azért nem nevezi meg Pétert, hogy a keresztyénség drága fejét ne hozza veszélybe. Ezért szólna Lukács is oly titkolózva csak egy "más helyről," és Péter Róma helyett Babilonról. (Gams, Kirchengesch. v. Spanien. 1862. I. k. 31. és 39. o., és Perrone: Pietro p. 52.) – No de az apostolok irományai azonnal közzététettek, s ezért nagyon vigyáztak magukra, tartván a vértanúhaláltól.

(3) Speil (108. o.): "Ez a nézet Pál előtt egészen idegen, mert éppen a rómaiakhoz írja ő: "Miképp hinnének ők abban, akiről semmit sem hallottak? Miképp hallhatnának prédikáló nélkül? Miképp prédikálnának, ha nem küldetnek oda?" – így nem írhatott volna Pál a római gyülekezethez, ha az nem egy isteni küldetéssel megbízott igehirdető által, hanem csak úgy önmagától jött volna létre." – Mintha bizony azok, akik mint keresztyének jöttek Rómába, az evangéliumról soha semmit sem hallottak volna, és mintha a hívőknek községgé alakulása jogtalan lett volna!

155

különben hisznek a Krisztusban, a pápa primátusába vetett hite meginog, és a végén ezen hit hiánya miatt fog a pápaság megbukni. Perrone azzal vigasztalja magát, hogy ha mindjárt is annál világosabban is volna az a szent könyvben kifejezve, a pápaság ezen ellenségei mégsem hinnék el, hanem az erre vonatkozó helyeket valami szeszélyes magyarázat által félrelöknék. (1)

A Péter Rómába jöveteléről szóló legrégibb elbeszélés egy zsidókeresztyén irányregényben, a Kelemen-féle Homíliákban található, mely első, reánk nézve elveszett alakjában a II. század kezdetén keletkezett: Simon mágust, ki a Cselekedetek könyvében úgy van feltüntetve, mint a bethlehemi jászolhoz zarándokoló mágusok ellentéte, üldözi Péter egész Rómáig, és itt vitatkozással és csudatettekkel legyőzi. Az előadás oly meseszerű (amit a katolikus egyház is elismer), hogy kétséges: vajon ez a költemény valamely megtörtént tényre való emlékezésen alapszik-e, vagy éppen ez szolgáltatott okot a Péter római működésébe vetett hitre. Magának Simon mágusnak, az óegyház ezen Faustjának római tartózkodását ugyan tanúsítja Justinus vértanú, aki a II. század közepe táján Rómában eléggé ismerős volt, de ezt egy antik emléken alapuló hiedelme nyomán állítja, teljesen félreismerve annak valódi jelentését.

Szent könyvünkön kívül a legrégibb, Péterre vonatkozó és bizonyos személyiségtől származó értesítés Clemens Romanusnak, ki az első római püspökök közt említtetik, a korinthusi gyülekezethez írott levelében található. Ő azok közt, kik az igazságtalan gyűlölség áldozatául estek, említi Pétert, aki sok nyomorúságot szenvedve mint vértanú költözött át a dicsőségnek őt megillető helyére. Életének és halálának helyéről azonban semmit sem mond. (2)

(1) Pietro in Roma, p. 56.

(2) Clem. Ep. I. c. 5.: "(o Petros pleionas uphnegken ponous kai outw marturhsas eporeuqh eis ton ofeilomenon topon ths dochs." A Péterre vonatkozó római bizonyságtétel csakis azáltal csúszott be ide, hogy a következő fejezetben, ahol a két nagy apostol mellé társul adatik a tűrők és mártírok határozatlan nagy sokasága, akikről az van mondva: "ezek közöttünk ("en hmin") szép például szolgáltak," úgy értelmezik, hogy ez Rómára vonatkozik. – De a korinthusi gyülekezethez intézett figyelmeztetéssel összefüggésben egyáltalán semmi hangsúly nincs azon, hogy a hősi bátorság ezen példái Rómában történtek-e vagy sem. A két apostol ótestamentumi hősök után mint olyan van idézve, aki a mi korunkhoz tartozott ("ths geneas hmwn"), a "közöttünk" kifejezés tehát tágasabb értelemben volt mondva, ti.: a jelenlegi keresztyén gyülekezetben; miként az 55. fejezet a pogány hősiesség megemlítése után, még szélesebb értelemben a "közöttünk"-höz ("en hmin") a boldogult Judit és a hitben tökéletes Eszter is hozzászámíttatik.

156

Hasonló, sőt még nagyobb dicsőítéssel emlékezik meg Pálról, éspedig legalább annyi helyi meghatározással, hogy ő "kelet és nyugat hírnöke," s miután az egész világnak tanította az igazságot, nyugatnak határán a római császárok alatt vértanúvá lett.

Ignácnak a rómaiakhoz intézett levelében, mely 116-ban írathatott, miután ő a vértanúi koszorú után vágyva magát könyörgéseikbe ajánlja, ez áll: "Nem parancsolok én nektek, mint Péter és Pál." (1) Ez első tekintetre célzásnak látszik arra, hogy a két apostol éppen a rómaiak előtt különös tekintélyben állott. (2) De már azzal, hogy a Cselekedetek könyvében mindketten mint annak hősei vannak kiemelve, anélkül, hogy a Rómához való bárminő viszonyban egymás mellé helyeztetnének, Ignác azt kívánja kiemelni, hogy ők minden községre nézve a legtekintélyesebb egyházalapítók, míg a szerző, ha Rómához való különös viszonyukra vagy legalább ott szenvedett vértanúhalálukra gondolt volna, mellyel ő maga épen szembe ment, ezt bizonyosan nem mellőzte volna, s nem helyezte volna magát azokkal hideg ellentétbe, midőn így folytatja: "Azok apostolok voltak, én elítélt vagyok; azok szabadok, én jelenleg fogoly, de ha én meghalok, mint Jézusnak szabadon bocsátott híve fel fogok támadni őbenne mint független ember."

Papiasz beszéli, hogy Márk mint Péternek tolmácsa ennek evangéliumi beszédeit egy evangéliumba összefoglalta; hogy ez Rómában történt volna, csak későbbi következtetés, azon előfeltevésből, miszerint Péter az evangéliumot Rómában hirdette. (3)

Dionysius korinthusi püspök mindjárt a II. század közepe után azt írja a római gyülekezetnek, hogy a korinthusi gyülekeze-

(1) Ign. ad Rom. c. 4.

(2) Perrone, T. II. § 563: "Ecquis non videat apertam allusionem ad hos Apostolos, qui Romanos instituebant, immo eum loqui de re notissima?" – s azokra, kik ezt nem látják vagy az Ignác-féle levelek valódiságát kétségbevonják, kimondatik az ítélet: "quo non impellit haereticus furor!"

(3) Euseb. Hist. Eccl. III. 40.

157

tet Péter és Pál alapította, és hogy együtt tanítottak, de azután hasonlóképp együtt Itáliába mentek, ott is tanítottak, s ugyanazon időben mint vértanúk kivégeztettek. (1) Ő azért írta ezt, hogy a római és a korinthusi gyülekezet szoros közösségét kiemelje. De mi okmányilag ki tudjuk mutatni a kezünknél lévő két korinthusi levélből, hogy Péter nem volt ezen gyülekezet társalapítója, bárha ott már korán kiképződött egy zsidókeresztyén felekezet, mely magát Péterről nevezte; és mi azt is tudjuk a Cselekedetek könyvéből, hogy Pál nem Péterrel jött Itáliába, hanem egyedül, fogolyként. (2)

Irenaeus említi csak úgy alkalomszerűleg, hogy Péter és Pál Rómában az evangéliumot hirdették, és az egyházat megalapították. Ő 176-ban Rómában volt, és azóta az ottani községgel összeköttetésben lévén, mindenesetre római meggyőződést mond ki ezzel. Pál működése egy már megalakult községben egy század múlva igen könnyen látszhatott alapításnak – és ezen tévedés folytán bizonytalanná lesz az is, ami Péterről állíttatik, akit a római levél nyomán nem lehet ezen gyülekezet alapítójának tekinteni.

Tertullianus szerencsésnek mondja a római egyházat, melynek Péter és Pál hagyta hátra az evangéliumot saját vérével írva. A II. század vége felé ő is honos volt Rómában, mindazonáltal rögtön hozzácsatolja, hogy ott János forró olajba mártatva, abból sértetlenül menekült ki, ami pedig nem történelmi tény. (3)

(1) Euseb. után Hist. Eccl. II., 28: "amfw kai eis thn hmeteran Korinqon futeusantes hmas homoiws edidacan. Omoiws de kai eis thn Italian (omose didacantes emarturhsan kata ton auton kairon."

(2) Speil, 109. o.: "Ha bár valótlan volna is, hogy Péter Korinthusban tanított, abból nem következik, hogy Rómában se tanított." – Bizonyosan nem, de ebből mégis következik a bizonyíték megbízhatatlansága úgy az egyikre, mint a másikra nézve. Speil: "Ha Pál egyedül magának tulajdonítja is a korinthusi gyülekezet alapítását, azért Péter is prédikálhatott, de csak a Pál korinthusi első fellépése után, és így elfogadható ezen község alapító társául." – Lehetséges, de nincs bebizonyítva, és ezen esetben sem lehetne őt a korinthusi gyülekezet olyan alapítójának tartani, mint azt, aki így írhatott nekik: "én szültelek titeket" (1Kor 4,15), "én plántáltam, Apollós öntözött." (1Kor 5,6).

(3) De praescrr. haeret. c. 36.; C. Marcion. IV. 5.

158

Végül éppen Rómából egész biztossággal értesít Cajus presbiter (210 körül) egyházi vitairatában: (1) "Én az apostolok győzelmi jeleit fel tudom mutatni, mert a Vatikánban, vagy az ostiai úton meg fogod találni azoknak győzelmi oszlopait, kik ezen egyházat alapították." – A kisázsiai keresztyének hivatkoztak egyházuk vértanúira, ezeknek állítja a római presbiter a szemük elé az apostoli vértanúkat, mintegy igazolásául az ő egyháza dicsőségének. Ha ezen győzelmi oszlopok a későbbi vélemény szerint sírhantok és síremlékek, akkor valóban nem gondolható, hogy a hatóságok megengedték volna, hogy a Vatikánban, azaz a császári kertekben, a Néró alatti keresztyénüldözés színterén, s egyáltalán a császári városban egy kivégzett keresztyénnek síremléket emeljenek. Egyébiránt ez nem lehetett egyéb, mint egy szerény, és az idegen által alig észrevehető emlékkő azon helyen, ahol jelenleg az apostolfejedelem sírjánál lévő 89 örökmécses fölött a Péter templomának kupolája emelkedik, és Cajus bizonyosan az akkori római gyülekezet azon hitének adott kifejezést, hogy Pétert itt temették el, vagy legalább itt halt meg, mint Pál a Porta Ostiensis előtt, ahol a Pál temploma áll. (2)

Péternek római vértanúsága azóta általános hitté vált, melyről Eusebius azon megtoldással tudósít, hogy az apostolt saját kérésére fejével lefelé feszítették keresztre – ami a Péter szélsőségekre hajló jellemével és az apostolnak mestere iránt tanúsítandó alázatosságával nem ellenkezik ugyan, de a Tertullianus régi feltevésével (3) és a római kivégzési parancs változhatatlanságával igen.

De hogy Péter római püspök lett volna, az ellenkezik éppen a régi hagyománnyal, bárha Perrone evégett különös merészség-

(1) Euseb. Hist. Eccl. II. 218: "Egw ta tropaia twn Apostolwn exw deicai. ean qelhshs apelqein epi twn Batikanwn, h epi thn (odon thn Ostian, eurhseis ta tropaia twn tauthn (idrusamenwn thn ekklhsian."

(2) Ellenben Damasus római püspöktől a IV. század utolsó harmadában írott felirat szerint Pál és Péter holttestei a Via Appia mellett a katakombákban temettettek el, míg Cornelius azokat a III. század közepe táján a kegyes özvegynek, Lucinának átadta, aki aztán a városhoz közelebb az ő szántóföldjén helyeztette el őket. A Péter templomába való áthelyezésről még a római tradíció is hiányzik. Vö. Reumont, Geschichte v. Rom. I. k. 358. o.

(3) De praescrr. haeret. c. 36: – "Ubi Petrus passioni dominicae adaeqatur, ubi Paulus Joannis exitu coronatur."

159

gel tiszteletreméltó tanúkat idéz, akiket aztán nem hallgat ki. (1) Irenaeus ellenben azt írja (2) "Az üdvözült apostolok (Péter és Pál) alapították a (római) egyházat, és a püspöki hivatalt Linusnak adták át. Őt követte Anacletus, ki után az apostoloktól kezdve a harmadik helyen Clemens (Kelemen) nyerte el a püspökséget." Eusebius (3) pedig ezt írja: "A római egyházban a Pál és Péter vértanúhalála után Linus nyerte el mint első a püspöki hivatalt." Az apostoli Constitutiók is (4) Linust, a Claudia fiát nevezik meg mint első római püspököt, éspedig Pál által rendeltetve, ennek halála után Péter Kelement avatta fel második püspöknek. Még az V. század kezdetén is ezt írja Rufinus, a tudós aquilejai presbiter: (5) "Kelemen előtt Linus és Anacletus voltak Róma városában püspökök, de Péter életében, úgy ti., hogy azok a

(1) T. II. § 549: "Conspirant ii omnes qui catalogum exhibent Romanorum Pontificum quique pari prorsus ratione eum exordiuntur a Petro; cujusmodi sunt Irenaeus, Tertullianus, Eusebius, Optatus, aliique posteriores quotquot nempe bene catalogum confecerunt." – A Catalogus Liberianus, melyre Perrone (S. Pietro 85. o.) hivatkozik, mint a Hippolytus műve mindenesetre Szent Péter püspökségével kezdődik, mely 25 évig, 1 hónapig és 9 napig tartott, de ez a mű, mely eredetileg 230-ból, jelen átdolgozásában pedig 354-ből való, Baronius és Döllinger által is megbízhatatlannak ismertetett el. Záradékul a S. Pietróban a hitetlen waldens megszégyenítésére Perrone a tudós izraelita Jaffét idézi tanúként (Regesta Pontificum Romanorum), aki egyébiránt nem Pétert nevezi első római püspöknek, hanem csak a bizonyítékokat idézi fel egész Cajusig igen pontosan, melyek azt tanúsítják: "S. Petrum una cum S. Paulo in urbe Roma de christianis sacris praecepisse, conditaque Ecclesia exstinctum esse."

(2) Adv. Haer. III. 3. 3: "Qemeliwsantes oi makarioi apostoloi thn ekklhsian, Linw thn ths episkophs leitourgian enexeirisan. Diadexetai de auton Anegklhtos. Meta touton de tritw topw apo twn apostolwn thn episkophn klhroutai Klhmhs." Perrone (Pietro p. 85.) ezt minden aggodalom nélkül bizonyítékul fogadja el a Péter római püspökségére nézve; de akkor Pál is római püspök lett volna, és Kelemen nem a harmadik, hanem a negyedik vagy ötödik püspök. Tertullianus (de praescript. haeret. c. 32.) csak határozatlanul mondja: "Romanorum (episcopum) Clementem a Petro ordinatum."

(3) Hist. Eccl. III. 2: "Ths Rwmaiwn ekklhsias meta thn Paulou kai Petrou marturian prwtosz klhroutai thn episkophn Linos."

(4) VII. 47. Ezek természetesen csak egy régi tradíciót erősítenek meg.

(5) Rufini Praef. in Clement. Recognitiones: "Linus et Cletus fuerunt quidem ante Clementem episcopi in urbe Roma; sed superstite Petro, videlicet ut illi episcopatus curam gererent, ipse vero apostolatus impleret officium."

160

püspöki hivatalt folytatnák, ő pedig az apostolság kötelességeit teljesítené." – Ez megfelel azon különben tudvalévő körülménynek, hogy ti. egyfelől az apostolok az isteni ige hirdetésében foglalatoskodtak, s mint vándor misszionáriusok nem kötötték le magukat valamely egyházi hivatal által bizonyos helyhez, másfelől, hogy azon időben még éppen nem nőtt volt ki a presbiterek köréből a püspöki monarchia, ez okból Péter is (egy nagy községhez intézett levelében) csak a presbiterekhez beszélve, magát presbitertársuknak nevezi. (1)

Hiába hivatkozik Perrone a Jakab jeruzsálemi püspökségére: (2) ő, az Úrnak testvére, olyan vala, mint egy apostol, az ő tekintélye nem hivatali, hanem személyes volt, azért egy darabig Péterrel és Jánossal, mint az apostoli zsidókeresztyén egyház oszlopférfiaival megosztva. (3) De ez természetszerűleg ugyanazon optikai csalódás által történt meg, mely szerint később Jakab mint első jeruzsálemi püspök jelenik meg, hogy Péter is – amennyiben antiochiai működéséről értesülhetünk, s azután a római egyház alapítójának és vértanújának tartjuk, – úgy mutattatik be, mint előbb antiochiai, később római püspök. – Ez okból az egyházi atyák Pált is néha római püspöknek nevezik, (4) sőt egy ízben még Nagy Gergely is Pál utódaira ruházza a római primátust, mondván, hogy ő a Krisztustól megtérítve a nemzetek fejévé lett, midőn az egész egyház fölötti fejedelemséget elnyerte. (5) Mindazonáltal sokkal szembeötlőbb volt, hogy ezen jogosultságot némely, történelmileg még határozottabban jogosult görög püspökségekkel, mint az athéni, korinthusi, efézusi, meg kell osztani, semhogy a római hivatkozás, mihelyt célzatossá lett, ne Péterre szorítkozott volna. Perrone szerint a Péter felsőbb méltóságát tanúsító kiváló bizonyíték azon érclámpa, melyet Maffei a firenzei nagyherceg gyűjteményében

(1) 1Pt 5,1 – Speil (110. o.): "Az egyházat csak kellett valakinek ott (Rómában) korábban is kormányoznia." – De hát miért csak egynek?

(2) T. II. § 569.
(3) Gal 2,9
(4) Papebrochii Exhibitio errorum. P. I. art. 7 ad accus. 5.

(5) Greg. Magn. in 1 Reg. 5: (Opp. T. III. P. II. p. 250.) "Saulus ad Christum conversus caput effectus est nationum, quia obtinuit totius Ecclesiae principatum."

161

látott, mely egy bárkaalakot ábrázol, hátulján Péter a kormányrúd mellett, elöl Pál prédikálva. (1) Maffei ezen mestermű koráról csak annyit mond, hogy az még a művészet virágzó idejéből való, (2) de ezen idő Firenzében az ilyen faragványokra és öntvényekre nézve a középkor vala. De legyen bár a hajócska antik mű, akkor is csak azon ismeretes eszmét fejezi ki, mely Pétert mint hajóst, Pált mint szónokot mutatja fel.

A mi tanúkihallgatásunk eredménye tehát a következő: Péter nem volt római püspök, s az első századokban nem is tartották annak, de a római egyház a II. század vége felé hitte az ő római vértanúságát, s majd azután egy rá vonatkozó emlékkövet is találtak. (3) Ezáltal azonban ez a tény nem válik minden kétségen felülivé. (4)

(1) Perrone, T. III. § 475: "quibus aperto significatur Petrus solus veluti supremus Ecclesiae rector, qui ejus gubernacula teneat. Nihil pro Rom. Pontificis juribus afferri hoc monumento ponderosius potest." – Az már tényleg igaz, hogy az érc súlyosabb, mint a pergamen. Ennek ellensúlyozására hivatkozhatnánk egy Rómában közszájon forgó tréfás, de jelentőségteljes közmondásra: "San Paolo val più che San Pietro!" – Paolo-n értik a francia pénzláb bevitele előtt forgott, mintegy 4 garas értékű ezüstpénzt.

(2) Opp. T. III. c. 3. "quando l'arti erano ancora in ragionevol grado."

(3) Perrone, T. II. § 551: "Conspirant innumera antiquissima documenta, quae Romae potissime invisuntur in picturis, nummis, parietibus ac sepulchro, quo jam a saec. III. Cajus haereticorum frangebat audaciam." – Nincs ott semmi szó olynemű emlékekről, melyek bizonyosan a IV. század előttiek volnának, csupán Cajusnak a győzelmi oszlopokra való hivatkozása, melyekről Perrone elég merészen egy jam-mal emlékezik, mintha az valami különösen korai volna, egy emlék, melyre a tény után, amit be kell bizonyítania, több, mint egy századdal gondoltak először. Minden, Péterre vonatkozó későbbi emlék, melyre Perrone nagy nyomatékot tesz (Pietro p. 72.), bárha azok némelyike, amint ő véli, a III. századból való, csak a Péter iránt keletkezett érdeket tanúsítja, s a római tradíciót, mely azon idő óta azok nélkül is tagadhatatlan. A Szent Pudentia templomára is hivatkozik, melynek oltáránál a római hagyomány szerint Péter misét olvasott; a Carcere Mamertino-ra, mely mint az apostol börtöne római szentség; és így lépten-nyomon olyan emlékekre találhatunk, melyek Péter római jelenlétére emlékeztetnek. Csak azt feledte el, hogy a Péter templomára hivatkozzék, mely a legszebb és legnagyobb emléke Péter szüntelen való jelenlétének a római néphit szerint.

(4) Speil (110. o.): "A mi tanúkihallgatásunk eredménye az, hogy Péter első római püspök volt. Az egyházi tradíció nem ismer mást. Hase korántsem enged minden bizonyságtevőt szóhoz jutni. Ő mellőzi mindazokat, akik a Szent Péter székét a római egyházban találják meg." – Ez nem a történelembúvár, hanem az érseki szemináriumi tanár kutatásának eredménye. A legrégibb tradíció Linust említi mint első püspököt. Mind a két első század fennebb idézett tanúi kihallgattattak; hogy a III. század közepétől fogva a Péter püspöksége iránti hit általános érvényű volt, az magától értetődik. Azt sem engedtem meg, amint Speil állítja, hogy "Péter Rómába jött, és ott halt meg" – én azt csak lehetségesnek tartom, de történelmileg bizonyítottnak nem. A Péterre vonatkozó egész tradíciónak bizonytalansága és különbözősége közelebbről kimutattatott egy forrásismeretben gazdag kritikai mesterműben, melynek címe: Chronologie der römisch. Bisehöfe bis Mitte des 4. Jahrh. von X. A. Lipsius, Kiel, 1869.

162

Az Appia országúton levő kapun túl van egy kis kápolna is "Domine quo vadis?" nevezettel, ahol állítólag, mint egykor Jeruzsálemben, a börtönből kiszabadult Péterrel Krisztus találkozott, ki a maga apostolának ezen kérdésére: "Domine quo vadis?" – Uram, hová mégy? – így felelt: "Rómába megyek, hogy még egyszer keresztre feszíttessem magamat." Ekkor észrevette Péter, hogy a menekülés nem méltó hozzá, és visszatért fogságába. Könnyen felismerhető ebben egy elmés legenda, (1) mely történelmi hitelre éppenséggel semmi igényt nem tarthat; mindamellett őriznek ezen kápolnában egy sajátságos ereklyét, egy követ, vagy legalább annak valami másolatát, melybe a feltámadottnak lábnyoma mélyen be van nyomódva.

Nem lehet félreismerni, hogy miként ölt a Péter római viszonyára vonatkozó, kezdetben határozatlan, és csak a Simon mágus-mondában egyénített beszéd a monda természete szerint mindig határozottabb alakot, s végül azon állításba folyik össze, hogy ő huszonöt évig, egy hónapig és kilenc napig római püspök volt. Maga Perrone a külső bizonyosság minden látszata mellett, az ókor tanúitól belsőképpen sürgettetve, elfogadja azon ötletet, hogy Péter Linust és Anacletust püspököknek felavatta mint vikáriusait, (2) tehát valóság volna a hallatlan, és a középkor vége felé ismétlődött fájdalmas esemény: három római püspök egyszerre!

Ha tehát Péternek római püspöksége mítosszá lett, éppen így az, hogy a római egyházat ő alapította, csak egy ehhez közelálló

(1) Ambrosius által elbeszélve a Sermo c. Auxentium című munkában.

(2) T. II. § 570: (Papebrochius) "luculenter ostendit a B. Petro adscitos fuisse ad Ecclesiae Rom. admismistrationem adjutores Linum et Clementem, quos ordinaverat episcopos, ut se absente Romae episcopalia munera obirent."

163

kísérlet avégett, hogy ezen dicső egyház homályos születése helyébe egy magas történelmi személyiséget állítsanak, és eszerint azon gyanú is keletkezhetik, miszerint Péternek Rómához való személyes viszonya általában zsidókeresztyén pártérdekből származott, midőn ezen pártegyház védszentjének szellemi jelenlétét személyes jelenlétté alakították át; legalább Péternek a korinthusi egyházhoz való ugyanazon viszonya iránti előadás, mely kimutathatólag nem történelmi [tény], úgy látszik, azon párttól indult ki, mely magát még Pál életében Kéfásénak nevezte. (1) És így az volna a római püspökségnek és határtalan igényének végzete, hogy már alapítása is költeményen nyugszik, mint gyakran későbbi fejlődése is. Ez csupán gyanú és nem bizonyosság, mert Péternek egy másik sírja, melyet néhány évtizeddel ezelőtt Kisázsiában felfedeztek, még sokkal kétségesebb, mint a Péter templomabeli; de az igenis lehetséges, hogy Péter, kinek történelmileg megállapított működési köre az ígéret földjére és Szíriára szorítkozik, mint nagyrészt a többi apostol, nyom nélkül enyészett el. (2) Mindenesetre nagyon ingatag történelmi alap az, melyre ma a pápaság az ő isteni megbízatásának erősítése végett hivatkozik, és amelyre ennek lovagjai az egész katolikus egyházat állítani bátorkodnak. (3)

Annál szilárdabb a világi alap, melyen a római püspökség felemelkedett: székhelye a régi világfővárosban, ahonnan törvényeket kapni a nemzetek szokva valának, ahol még hatalmas, gazdag családok laktak, amelyek lassanként, rabszolgáikat és nejeiket követve a római egyháznak megadták magokat. Magának a vilá-

(1) 1Kor 1,12

(2) Nihus szerint (Gesch. d. Verhältniss. zu Kaiserth. u. Papstth. Münst. 1861.) ez lehetetlen. Mert "mi tudjuk, hogy Polikárp volt az első apostoli püspök Szmirnában, tudjuk, hogy Jakab és Simeon voltak az első jeruzsálemi püspökök stb. Nem ismernők hát az első római püspököt, a római egyház alapítóját! Ismerjük Péternek minden hivatali utódát Linustól IX. Piusig, hát csak Péter felől ne volnánk tisztában!"

(3) Perrone, Pietro, p. 32: "Colla venuta di S. Pietro in Roma e colla sede ivi da esso stabilita è connesso, come a condizione indispensabile, un articolo di nostra fede, il primato di ordine e di giurisdizione appartenente per diritto divino al Pontefice Romano. Onde consèguita, che non può essere cattolico chi non riconosce la venuta, l'episcopato e la morte di S. Pietro in Roma."

164

got uraló Rómának szelleme volt az, amely annak püspökeit is elragadta, hogy a világot még egyszer gondolatokkal, s végre átokvillámokkal meghódítsák. A pápaságnak nincs szüksége, hogy ezt takargassa, holott hívei még ma is oly nagy vallásos súlyt tesznek világi uralkodására. A régi egyház ezt nem is titkolta.

A második egyetemes zsinat, a konstantinápolyi, midőn a birodalom új fővárosának püspökét rangban a római után tette, kifejezte az indokot is minden elfogultság nélkül: "mivel az ő székhelye az új Róma." A kalcedoni zsinat ezt a gondolatot ugyanezen szándékkal csak tovább fejtette: "A mi atyáink a régi római püspöki széknek jogosan adtak előnyöket, mivel azon város uralkodó hely; ugyanezen októl vezéreltetve adta meg a 150 püspök (a konstantinápolyi zsinat) az új Róma püspökének is a hasonló előnyöket, ésszerűen úgy ítélvén, hogy ez a város megtiszteltetve az udvar és tanács jelenléte által, s a régi királyi Rómával egyenlő tisztességben részesülve: egyházi tekintetben is hasonló rangra kell, hogy emeltessék, mint ez után a második." (1)

Azon őskeresztyén nézet, amint az a János Jelenéseiben előttünk fekszik, miszerint Isten haragjának minden csatornája ömöljék ki a héthalmú városra annak teljes szétrombolása végett, az események valódi folyamának hatalma által megfordítva, azon egyházi véleménnyé alakult át, hogy Péter az örök várost, a népek fővárosát választotta ki, hogy abban püspöki székét felállítva, a pápai primátus székhelyét és a vallás központját megalapítsa. (2) Mert erősbülést nyert a rómavárosi egyháznak tekintélye

(1) Const. I. can. 8. Chalc. can. 28.

(2) Speil (112. o.): " Róma köztudomásúlag nem maradt a római világbirodalom fővárosa; kénytelen volt rangjáról Bizánc részére lemondani. Ha igaz volna a Hase nézete, akkor a zsinat következetesen a konstantinápolyi püspököt nemcsak a többi patriarchának, hanem a római püspöknek is fölébe kellett volna, hogy emelje, mert az új Róma mint a császár székhelye a birodalomnak nem második, hanem első városa volt." – Mily kevéssé ismeretes a római teológus előtt az a tisztelet, mellyel (még a későbbi császári törvényekben és a nép érzelmében is) a régi Róma változatlanul környezve volt, mint még mindig első városa a világnak! A 28. kalcedoni kánon ellen, mely oly határozottan ismétli, hogy az új Róma püspöke csupán politikai okokból nyerte éppen azon előnyöket, ("presbeia") melyekkel a régi Róma püspöke rendelkezett, Speilnak nincs semmi egyéb megjegyezni valója, mint hogy ezen kánon a pápától nem ismertetett el, s így nem lett érvényessé. A római legátusok mindenesetre azonnal tiltakoztak ellene, de a kánon azért jogérvényűvé vált Kelet egész orthodox egyházában. Emellett egy zsinat végzésének Róma általi elvetése, melyre a valódi katolikus egyház minden régi conciliumai közt a római pápa a legnagyobb befolyást gyakorolta, a jelenkorra nézve veszélyes példa lenne: eszerint valamely egyetemes zsinat érvényességét elismerhetné a pápa, s annak egyik vagy másik végzését tartalmánál fogva mégis elvethetné.

165

mindenesetre az ő apostoli eredetébe vetett hit által, amint az a Pál ottani működését és befolyását tekintve, jogosult is vala.

A pápaság szokott prókátorai Tertullianusra hivatkoznak, hogy ő a pápát egyenesen a püspökök püspökének nevezte. (1) Ezen korai elismeréssel azonban sajátságosan áll a dolog. Zephirinus római püspök egy rendeletet bocsátott ki, mely a nemi ösztönből eredő vétségekre csak könnyű bűnbánatot és bocsánatot hirdet. Az erkölcsi szigort követelő Tertullianus az egyházi fegyelem ezen áttörésén mélyen megharagudva, a római püspököt keserű gúnnyal az ő pogány hivatali elődjének nevén Pontifex Maximus-nak nevezte, s ezt gúnyosan tovább folytatva Episcopus Episcoporum-ra (2) fordítja át. Hogy mit jelent ez az afrikai egyházban, látható Cipriánnak egy zsinaton tartott beszédéből, melynek elnöke ő volt, ti. olyan egyént, aki magát egyházi despotává feltolja. (3) Ezen büszke név hihetőleg Rómában született, még

(1) Maga Perrone, bár ismeri az elismerés valódi folyamát, így ír (T. I. § 103): "Tertullianus licet jam Montanista vocat Romanum Pontificem episcopum episcoporum, quae denominatio vel communis erat in Ecclesia ad designandum Romanum Pontificem, vel saltem ab omnibus admissa erat suprema Romani Pontificis auctoritas in universam Ecclesiam."

(2) De pudicitia 1: "Audio etiam edictum esse propositum, et quidem peremptorium. Pontifex scilicet Maximus, episcopus episcoporum edicit: "Ego et moechiae et fornicationis delicta poenitentia functis dimitto." O edictum, cui adscribi non poterit: bonum factum! Et ubi proponetur liberalitas ista? Ibidem, opinor, ia ipsis libidinum januis, sub ipsis libidinum titulis."

(3) "Neque quisquam nostrum episcopum se esse episcoporum constituit aut tyrannico terrore ad obsequendi necessitatem collegas adigit, quando habeat omnis episcopus pro licentia libertatis et potestatis suae arbitrium proprium, tamqne judicari ab alio non possit, quam nec ipse potest alterum judicare."

166

pedig egy, később heretikusnak tekintett felekezet kebelében: Római Kelemennek egy Jeruzsálembe, Jakabhoz szóló költött levelében, mely a Kelemen-féle homíliák előtt áll, ez a "püspökök püspökének" neveztetik, nyilván a zsidó főpapság utánzásaként, úgyhogy tehát ez az elnevezés épp annyira zsidó, mint pogány, de bizonyosan nem keresztyén eredetű.

A pápai bullákban a mi napjainkig százszor is történt hivatkozás Ciprián azon mondására: (1) "Aki az egyház egységéhez szilárdan nem ragaszkodik, miképp gondolhatja, hogy hitét megtarthatja? Aki az egyháznak ellene szegül, aki Péter tanítói székét, amelyen az egyház alapul, elhagyja, miképp bízhatik abban, hogy az egyházhoz tartozik?" – Én a vastag betűkkel nyomtatott tételt nem tartanám lehetetlennek oly irományban, mely az egységért, legközelebbről Róma érdekében bizonyos szakadás ellen volt fogalmazva. De ez a hely hiányzik a korábbi kéziratokban és kiadásokban; s nagyon nehéz volna tagadni, hogy az csak a VI. században adatott a Ciprián szájába. (*) Ez elismeri ugyan a Péter apostol felsőbbségét, s Rómát is az ő székhelyének tartja, de csak mint az egyház egységének jelképét és képviselőjét. Miután elismerte a Péternek tett isteni adományozást, a dolgot mintegy jobban meggondolva, (2) így folytatja: "az vala ténylegesen a többi apostol is, ami Péter volt, a tisztelet és hatalom egyenlő mértékével felruházva; de a kezdet az egységből indul ki azért, hogy a Krisztus egyháza egynek jelöltessék." A más püspöknek való alárendeltségnek ellene mond a püspökök egyenlőségének éles hangsúlyozása, kiknek mindegyike a Krisztustól rendeltetve, egyedül az élők és holtak ítélőbírájának felelős. (3)

(1) De unitate eccl. c. 4: – "Qui Ecclesiae renititur et resistit, qui cathedram Petri, super quem fundata est Ecclesia, deserit, in Ecclesia se esse confidit?"

(*) E máig hangoztatott protestáns váddal szemben a római vitázók azon sánc mögé menekülnek, miszerint Ciprián először egy hosszabb, majd egy rövidebb változatban írta meg művét az egyház egységéről, és a rövidítésre ő maga kényszerült rá az István római püspökkel folytatott viszályában. Viszont még a hosszabb változat sem helyezi "Péter székét" a maga korának Rómájába, hanem többször és kimondottan az egész püspökséggel azonosítja. Ezért ugyanazok a római vitázók, akik mohón a maguk javára fordították a hosszabb változatot, annak szerzőjétől ezután hidegen elfordulnak, és érvelésében következetlenséget kiáltanak. [NF]

(2) Ibid. c. 4: "Quamvis Apostolis omnibus post resurrectionem suam parem potestatem tribuat: tamen ut unitatem manifestaret, unitatis ejusdem originem ab uno incipientem sua auctoritate disposuit. Hoc erant utique et caeteri Apostoli, quod fuit Petrus, pari consortio praediti et honoris et potestatis, sed exordium ab unitate proficiscitur, ut Ecclesia Christi una monstretur." – Éppen így Ep. 73. 7.

(3) Conc. Carthag. nt. 77, ahol Ciprián így folytatja: "Sed exspectemus universi judicium Domini nostri Jesu Christi, qui unus et solus habet potestatem et praeponendi nos in Ecclesiae suae gubernatione et de actu nostro judicandi."

167

Midőn azért közte és István római püspök közt, aki erre nézve csak általánosságban elődeinek hagyományára hivatkozott, az eretnekek általi keresztség érvényessége miatt szakadás tört ki, az egész afrikai egyház mereven fellépett a római állítás ellen, s midőn István ennek következtében azt az egyházközösségből kirekeszteni merészkedett, a kisázsiai püspökök is ellene nyilatkoztak. Kezünkben van Firmilianus caesareai püspöknek az ázsiaiak nevében Cipriánhoz írott levele, aki a római püspök tévedését és önhittségét a legkeserűbben megrója, s a "hazug-apostol" elnevezésért, amit István Szent Cipriánnak adott, annak saját lelkiismeretét teszi felelőssé. (1) Jogosnak tartja bosszankodását Istvánnak nyilvános ostobasága miatt, (2) aki püspöki hivatalával dicsekedve, magát Péter utódának állítja, akire az egyház fundamentuma építve van, míg ő maga ezen fundamentumot szétrombolja. (3) Úgy beszél hozzá, mintha jelen volna. "Mily nagy vétket engedtél lelkiismeretedre nehezedni, midőn magadat oly sok községtől elszakítottad! Önmagadat zártad ki, ne csald meg magad, mert igazság szerint azt lehet kizártnak tartani, aki az egyházi egység közösségétől magát elszakítja. Mert midőn te azt véled, hogy mindenki mást exkommunikálsz, egyedül magadat exkommunikáltad."

De maga ez a rendreutasítás is mutatja, hogy milyen igényeket alapított a római püspök a III. század közepe táján azon állításra, hogy ő Szent Péter utóda, és miután az ehhez kapcsolt hit általános

(1) Ciprián levelei közt: Ep. 75. c. 26: "Non pudet Stephanum, Cyprianum pseudochristum et pseudoapostolum et dolosum operarium dicere. Qui omnia in se esse conscius praevenit, út alteri ea per mendacium objiceret, quae ipse ex merito audire deberet."

(2) Ibid. c. 17: "Juste indignor ad hanc tam apertam et manifestam Stephani stultitiam, quod qui sic de episcopatus sui loco gloriatur et se successionem Petri tenere contendit, super quem fundamenta Ecclesiae collocata sunt," c. 6: "infamans Petrum et Paulum beatos Apostolos."

(3) Ibid. c. 24: "Peccatum quam magnum tibi exaggerasti, quando te a tot gregibus scidisti! Excidisti enim te ipsum, noli te fallere, siquidem ille est vere schismaticus, qui se a communione ecclesiasticae unitatis apostatam fecerit. Dum enim putas omnes a te abstineri posse, solum te ab omnibus abstinuisti."

168

vala, miképp kételkedhetnénk, hogy a római püspökök magukat azon hitben ringatták, hogy valósággal a Péter apostol utódai, s ebből oly következtetéseket vontak le, amelyek az éles történelmi vizsgálódás előtt ugyan meg nem állhatnak, de azon ábrándos nézetnek nagyon is ínye szerint vannak, hogy Péter az ő utódaiban folytonosan él, bármily kevéssé is ismerne magára azok némelyikében. Ennyiben az örök város méltósága mellett a pápa birodalma mindenesetre a primátus hitére és arra volt építve, hogy a római püspök Péter apostol utóda. Egyszersmind azon népies képzet is nagy hatalmat gyakorolt a germán népek kedélyére, hogy Szent Péter a kulcsokkal a mennyország kapuját őrzi. Britanniában a kelta egyház előtt ismeretlen volt Péternek és utódjának primátusa, míg az új szász egyház Róma által alapítva ezen elismerést követelte: "Mi készek vagyunk," – így szól a bangori apát a római követhez -, " hogy Isten egyházának, a római püspöknek és minden más kegyes keresztyénnek engedelmeskedjünk, úgyhogy mindenki iránt állásához képest teljes szeretettel viseltetünk. Azonban nem tudjuk, hogy tőlünk aziránt, akit ti pápának, az atyák atyjának neveztek, valami másnemű engedelmességet lehetne követelni." De midőn Oswy angolszász király meghallotta, hogy az Úr a mennyország kulcsát Szent Péterre bízta, és hogy az valósággal a Bibliában áll, így szólott: "Mivel ő a menny kapusa, azért nem akarok ellene lenni, nehogy valamiképp, ha a mennyország kapujához megérkezem, azt előttem bezárja." (1)

Az első századbeli római püspökök közt egyetlen kitűnő személyiséget sem ismerünk, sőt egy római népszentnek a harmadik század első évtizedéből kelt, és csak az újabb időben az Athos

(1) Beda. Hist. Eccl. III. 25. Speil (114. o.): "Aki Bédától az angol nép egyháztörténelmét, melyet Hase mint bizonyítékot idéz, ismeri, tudni fogja, hogy abban semmi sem találtatik, amiből következtetni lehetne a régi kelta, és az új, Róma által alapított angolszász egyházak közt a primátusra vonatkozó differenciára." Csak a római húsvét ünnepére nézve létezett nézetkülönbség. "Itt is Hase ellen bizonyít a történelmi valóság." – Speil eszerint (úgy látszik) nem ismeri az új kutatások eredményével, melyek a két egyház közti ellentétet, miként az németországi misszióiknál is előtérbe nyomult, oly élesen kimutatják. Béda mint a győzelmes római párthoz tartozó, igyekezett azt a lehetőséghez mérten elmosni, de az éppen a római primátusra nézve, a fentebb, Béda után szó szerint idézettekből, ugyanolyan naivul, mint amilyen határozottan kiviláglik.

169

hegyén felfedezett irományából úgy értesülünk, miszerint Rómában egy keresztyén rabszolga, Calixtus, ura által segíttetve egy bankot alapított, melybe főleg a községbeli özvegyek és árvák helyezték el vagyonukat, melyet eltékozolva, a pénztár megbukott, és ő Ostiába menekült. Itt azonban, midőn a hajó éppen indulni akart, urától beéretve, kétségbeesve a tengerbe ugrott, de később a rabszolgabörtönből Szent Péter püspöki székébe emeltetett, ezen előeseményhez méltólag kormányozta az egyházat, s az utókor előtt Szent Calixtus néven nagy tiszteletben állott. De sokan ezen püspökök közül megtették a legnagyobbat, amit az ezen korbeli keresztyénség ismert és követelt, és meg is haltak érte. A főváros püspökei voltak az állani hatalomhoz legközelebb, s néhány ízben úgy tűnt fel, mintha egymásnak nem annyira a hivatalban, mint a vértanúságban lettek volna utódai. Úgy a pásztornak, mint a nyájnak mártírvére, mely ott néha patakként folyt, Róma talaját mindenek előtt a kegyes emlékezetnek szentelte, és a régi világfőváros iszonyait lemosta. Luther maga így ír 1519-ben: "Hogy a római egyházat minden mások előtt tisztelni kell, afelől semmi kétség, mert ott Szent Péter és Pál, 46 pápa és sok százezer vértanú ontotta vérét, a poklot és a világot legyőzve, úgyhogy könnyen felfogható, hogy Istennek különös gondviselése őrködött ezen egyház felett." Először az V. század közepén emelkedik ki ott egy jelentékeny személyiség, Nagy Leó, aki a császárné kegye által támogatva a görög egyház ügyeire is döntő befolyást gyakorolt, a kalcedoni közönséges zsinaton az ő nevében törvényes határozatok bocsáttattak ki, s örömmel hallgatták azon szavakat, hogy "Leó által Szent Péter beszél." Mint prédikátor és lelkész minden egyházi kötelességet teljesítve, Itáliát a barbároktól csodásan megmentette, úgyhogy midőn Attilát, az Isten ostorát és a borzasztó hun sereget visszavonulásra bírta, azon monda keletkezett, hogy Péter és Pál mint bosszuló szellemek fenyegető karddal állottak mellette, s innen származott később a népeknél a láthatatlan hatalmakról való képzet, melyek védelmezőleg és bosszúállóan lebegtek Szent Péter utóda felett. Sejtelemteljesen szólhatott Leó már így Péter és Pál napján az örök városhoz: (1) "Az apostolok ezen várost jobban

(1) Sermo LXXXII. in natali App. Petri et Pauli. Még mindig a régi római elv: "Tu regere populos, Romane, memento."

170

megalapították, mint azok, akik a kőfalakat építették s testvérgyilkossággal bemocskolták. Az apostolok voltak azok, akik tégedet ezen dicsőségre emeltek, hogy te szent nép, papi állam vagy, és a megdicsőült Péternek fenséges széke által a földkerekségének fejévé lettél, s az isteni vallás által ezután is uralkodni fogsz, mint földi hatalmad által."

A niceai zsinat (325) csak megerősíteni akarta azt, ami az idők folyamán kifejlődött, (1) hogy a három nagy város: Alexandria, Róma és Antiochia püspökei hatalommal bírjanak egyházkerületük fölött, mely eddig is az ő felügyeletük alatt állott, név szerint az alexandriai alatt Egyiptom, Líbia és a Pentapolisz, úgyhogy a metropolita engedélye nélkül ennek kerületében senki sem lehetett püspök. Amit Róma ezen kánonból kikövetkeztetett, azt ennek címévé tették, s azután a szöveggel össze is olvadt, miként egy századdal később a kalcedoni zsinaton a római követek felhozták, hogy: "a római egyháznak mindig primátusa volt." (2) Bellarmin pedig később azt húzta ki belőle, hogy az alexandriai püspök Egyiptomot csak azért kormányozta, mert a római püspöknek tetszett azt neki megengedni. (3) Azután a római teológia azon állításra szorítkozott, hogy midőn a niceai kánon látszólag egy rangba helyezi a római püspököt az alexandriai és antiochiai püspököket, akkor itt csak a metropolitai vagy patriarchai jogokról van szó. (4) – No de a niceai zsinat a római püspöknek semmi más törvényes jogát el nem ismerte, a keleti egyház pedig soha sem ismert el mást. Ezen régi közönséges zsinatokat, melyek a katolikus egyház hittörvényhozását teljesítették, és a IV.

(1) Syn. Nic. can. 6: "Ta arxaia eqh."

(2) Mansi, Conc. Coll. T. VI. p. 1186 sq. T. VII. p. 444: "Ecclesia Romana semper habuit primatum."

(3) De Rom. Pontif. II. 13: "Alexandrinum debere gubernare illas provincias, quia Romanus Episcopus ita consuevit, id est, quia Romanus Episcopus ante omnem conciliorum definitionem consuevit permittere Episcopo Alexandrino regimen Aegypti etc., sive consuevit per Alexandrinum Episcopum illas provincias gubernare."

(4) Hefele, Conciliengesch. B. I. S. 377.: "A zsinat itt nyilván a római püspöknek nem az egész egyház fölötti primátusát, hanem csak patriarchai hatalmát tartotta szeme előtt, mert csak erre vonatkozólag lehet Róma, Alexandria és Antiochia közt analógiát felállítani."

171

századtól fogva a hetedikig az egész egyház legfőbb hatóságai voltak, pápa sem össze nem hívta, sem azokon nem elnökölt, sőt a negyedik és a hatodik kivételével az ő befolyásától csaknem teljesen érintetlenek voltak. Ugyanígy Nyugaton is sok tagadhatatlan eset ment végbe a római püspök akaratja nélkül (vagy éppen annak ellenére), amely a későbbi római tan szerint csak általa történhetett. Mindezekre a római ravaszság azon kibúvót találta, hogy mindez az ő hallgatólagos beleegyezésével történt.(1) Ugyanezen joggal azt is lehetne állítani, hogy a Hohenzollern grófok már a X. században is Poroszország királyai voltak, s csak hallgatólagosan engedték meg, hogy ideiglenesen mások kormányozzák azon országot.

Valamely különös címre a római püspökök hosszasan semmit sem adtak, míg végre megtetszett nekik pogány elődjeik

(1) Perrone, T. II. § 660. s. 717. sq.: "ex concessione Romanorum Pontificum revocabili." Hefele, I. köt. § 256.: "Eldöntetlen marad, hogy vajon Konstantin császár a püspököknek Niceába való egybehívásánál egymagában, vagy a pápával egyetértve intézkedett-e. Eusebius és a legrégibb írások csupán a császár tevékenységéről szólanak anélkül, hogy a pápa részvételét ténylegesen tagadnák." – Az utóbbit először egy VI. századbeli tudósítás említi. Továbbá tagadhatatlan, hogy Niceában Hosius kordovai püspök volt az elnök, és két római presbiter, mint püspöküknek küldöttei, minden megkülönböztetés nélkül más tagok mellett az okmányokat aláírták, a római teológia (Perrone, T. II. § 667.) azon állítással segít magán, hogy Hosius a pápa nevében elnökölt, s ez okból hivatkozik Eusebiusnak egy olyan helyére, mely sehol sem találtatik. És azon tényt, miszerint Hosius mint a császár udvari püspöke már jóval azelőtt vezette az illető ügyeket, az által kívánták meggyengíteni, hogy maga a császár is, midőn a zsinatot üdvözölte, csak meghívás után jelent meg, s egy lejjebb lévő széken foglalt helyet. – Mintha bizony egy fejedelem, s épp egy ilyen, nem tanúsíthatta volna tiszteletét egy gyűlés iránt, melynek elnökét ő nevezte ki, miután köztudomásúlag Hosius tanácsára Konstantin határozta el, hívta egybe ezen zsinatot, s uralkodott is fölötte. Legalább ennyire tagadhatatlan, hogy a 2. közönséges zsinat semmit sem törődött a római püspökkel, s ez nem is küldötte oda személyesét, de Perronénál azonnal kéznél van a mentőszer (§ 669.): "Concilium illud oecumencum habitum non est, nisi postquam Romanus pontifex jipsum adoptavit." – Mintha bizony ezt a zsinatot is nem a császár hívta volna össze, nem ő tartotta volna meg minden ellenmondás nélkül, s végzéseit nem ő erősítette volna meg! Speil (116. o.): "Ismételjük, hogy ez a zsinat a közönséges concilium tekintélyét csak végzéseinek általános elfogadása után nyerte el." – Ez nem más, mint az a veszélyes tan, melyért Höltzl atya "ad recreandam animam" Rómába idéztetett. (Ld. fennebb, 39. o.)

172

Pontifex Maximus címe és a bizalmas "pápa" név, amely egykor más püspökökkel is közös tulajdona volt, s a görög-orosz és oláh egyházban a pópák szerény helyzetéig lesüllyedt. Krisztus helytartójának, Szent Péter utódának a többi püspökök is neveztettek, pl. Ambrus milánói püspök – inkább személyes érdeméért, mint székhelyéért. (1) Midőn azonban a kedvenc új főváros püspöke magát egyetemes püspöknek címeztette, így írt neki Nagy Gergely: (2) "Könnyek közt mondom neked, hogy egy püspök, kinek kötelessége másokat alázatosságra vezérelni, maga attól távol van. Pál nem akarta engedni, hogy valaki magát róla vagy Apollósról nevezze; miként fogsz te számot adni Krisztusnak, az egyetemes egyház fejének, az utolsó ítéletkor, midőn az "egyetemes" cím által az egyház minden tagját magadnak alávetni törekszel? Ez a kevély cím a sátán utánzása, aki minden angyalok fölibe emelte magát." Ezen bűnös szóba beleegyezni annyit tesz, mint hitét megtagadni, aminthogy elődei közül a római székben egyik sem egyezett volna ezen vakmerő nevezetbe, bárha az nekik fel volt ajánlva. "Távol legyen a keresztyén szívektől azon istenkáromló név, amely minden papot megfoszt a tisztelettől, midőn azt csupán egy bitorolja a maga részére." Gergely magát ekkor Isten szolgái szolgájának nevezte. Ezen címzéssel, melyet utódai is viseltek (anélkül, hogy az "egyetemes püspök" vagy a "katolikus egyház püspöke" névtől tovább vonakodtak volna) a valódi igényekkel szemben a kevély alázatosságot gúnyolták ki; hanem azért az mégis akaratlan elismerése és valódi keresztyéni megnevezése volt az egyetemes püspök eszméjének, olyformán, amint Nagy Frigyes magát az állam első szolgájának nevezte.

A szardikai zsinat (345) a római püspököt mintegy fellebbezési széknek ismerte el a többi püspök fölött. Nem azért, hogy ítéljen fölöttük, hanem: "ha valamely püspök hivatalából letétetik, vagy a tartományi zsinat által megkeseríttetve, igazságtalan

(1) Perrone, T. III. § 608. 615.

(2) Greg. lib. V. ep. 18., lib. VII. ep. 33. Ő a három régi patriarchaságban Szent Péternek hármas székhelyét foglalta el [fogta fel], Alexandriát, ahová tanítványát, Márkot küldötte, Antiochiát, ahol ő maga székelt egykor, és Rómát, ahol nyughelyet talált. "Unius atque una sedes, cui tres nunc Episcopi praesunt." – lib. VII. ep. 40.

173

eljárás miatt emel panaszt, azon esetben Szent Péter tiszteletére fel kell szólítani Gyula római püspököt, hogy egy általa kinevezett presbiter elnöklete alatt a szomszéd tartományi püspökökből új törvényszék alkottassék össze. Ezt a határozatot a nyugati püspökök fogalmazták, akik magukat ezáltal a nehéz ariánus hitvitában az ellenfeleik általi kitételtől akarták biztosítani. A püspökök magukra és a jelen szükségre gondoltak, Rómában pedig ezt örök érvényűnek értették. III. Valentinianus (445.) ezt kipótolva a római püspököt a legfőbb bírói és törvényhozói hatalommal ruházta fel: ellenszegülő püspökök a császári tisztviselők által adassanak a római püspök kezébe, s amit az apostoli szék tekintélye határoz, az törvény legyen. Nagy Leó a császárt rábeszélte, hogy az Alpokon túl lévő tartományok ingadozó hűségét ezen egyházi kapocs által is megszilárdítsa; a keleti birodalom császárai is gyakran tettek hasonló engedményeket fővárosuk püspökének, és Valentinianus is felhozza igazolásul Péter érdeme és a niceai határozat mellett Róma városának méltóságát. Ez császári törvény volt, melynek katolikus vélemény szerint az egyház jogaiból semmit sem szabad elengedni, mely akkor ugyan kivihetetlen volt, de elégséges arra, hogy Leó utódait az ő jogaik tudatában kedvezőbb időkre megerősítse, és már magában hordozta az egyházi monarchia gondolatát, mert az indokok közt ez áll: "akkor és csakis akkor fog az egyház békéje biztosíttatni, midőn annak összessége elismeri a maga kormányzóját." (1) Leó fel is ismerte a monarchia ezen legszilárdabb alapkövét: "Akkor fog a felsőbbek tekintélye megvédelmeztetni, ha az alsóbbak szabadságának megrövidítése semmiben sem céloztatik." (2)

Az új germán birodalmakban a pápának minden befolyása,

(1) Theodosii Nov. tit. 24: "Si rectorem suum agnoscat universitas." Speil (117. o.) a pápának azon jogát, hogy föllebbezéseket elfogadhasson és püspököket a maga ítélőszéke ebbe idézzen, éppen nem a szardikai zsinat határozatára, vagy a Valentinianus törvényére alapítja, hanem állítása szerint ez a primátus eszméjében benne van, tehát mindig is létezett. – Ezen mondvacsinált eszméből természetesen mindent le lehetett vezetni, ami csak történelmileg és igen hézagosan állt elő. Honnan lett volna pl. a pápának valaha joga, s mikor gyakorolta azt, hogy a görög egyháztól föllebbezéseket elfogadhasson, és annak püspökeit ítélőszéke elé idézze?

(2) I. Leo Theodoretushoz: "Sic summorum servatur auctoritas, ut in nullo inferiorum putetur imminuta libertas."

174

bár a hajdani rómaiaknak a régi főváros katolikus püspökéhez való ragaszkodása által többnyire támogatva volt, mégis mindig a király tetszésétől függött. Aztán egyszer a pápa áldást mondott egy forradalomra, mely által a frank királyság háznagya a trónra emelkedett, a törvényes király kolostorba záratott, és attól fogva az új dinasztiának, a nemsokára megalapulandó nagy germán birodalomban előnyösnek látszott, hogy római püspök méltóságát és tekintélyét emelje, aki az ő bitorlását jogosnak és szentnek nyilvánította. A pápa csak egy politikai esküszegés felelősségét vállalta magára; de egy pár emberöltő múlva a nép képzeletében úgy tűnt fel ezen esemény, mintha a Szentatya a koronát Istennek nevében az egyik dinasztiáról a másikra szállította volna át, ahogyan a főpap egykor Sault a királyságból letette, s helyébe Dávidot királlyá felkente.

Mintán azonban a Karolingok birodalmának bukásával az egyház az ő gazdag birtokaival világi erőszak zsákmányává lett, a IX. század közepe táján egy költött törvénykönyv látott napvilágot, melyet később Pszeudo-Izidori dekretáléknak neveztek, mely az egyház fölött minden hatalmat a pápára ruházott, állítván, hogy ezt Krisztus rendelte, s az első századokban a pápák [bárki] ellentmondás[a] nélkül jogtételekben hirdették. Oly hatalom ez, melyet azelőtt egyes kerületekben a tartományi püspökök, érsekek, nemzeti zsinatok és birodalmi gyűlések gyakoroltak. Ez a hamisítás nem a pápa szemei előtt történt, az Alpokon innen, és még nem is közvetlenül az ő érdekében; hanem hogy ezáltal minden egyházi erőt pápai falanxban összpontosítva, a világi túlsúlynak útját állják; és a pápák felhasználták ezt, maguk is elhivén annak valódiságát, amit a kor gondolkozásmódja nekik hittel felajánlott.

Miután a protestáns tudományosság ezen csalást leleplezte, a katolikus teológia sem vonhatta ki magát ennek bevallása alól, de azt mondják az újabb Róma-pártolók, hogy ez csak ártatlan költemény, bizonyos jog-mitológia volt, és a pápák világtörténelmi hatalma semmi esetre sem támaszkodott ezen hamis alapokra, mert mindazt, amit ezen költött okmányok a pápák szájába adnak, ők valamivel később igaz okmányok alapján mint törvényes jogaikat kimondották és gyakorolták. – Egy olyan hatalom, mint a középkori pápaság, semmi esetre sem alapszik egy költött pergamenen. És valóban nem sok teljesen új állítás van a hamis dekretálékban, hanem amit egy-

175

kor a körülmények különös kedvezése vagy kemény tiltakozás mellett megkíséreltek, az ezekben az iratokban magától értetődő, általánosan elismert dolognak állíttatik, és így [e követelés nem újdonság, hanem] a régi [jog] új modorban. Nagy Leó egy alkalommal a thesszalonikai püspököt emlékeztette: "Te az én gondjaimban való részvételre, de nem hatalmam teljességének gyakorlására vagy hivatva" (1) Ez a püspök Leó helyettese vala Kelet-Illíriában; a hamis dekretálék ezt a mondást az egész püspöki testületre alkalmazzák: ezek szerint a püspökség csak a pápai hatalom függvénye. – Viszont még az új jogigény sem hiányzik teljesen a dekretálékból. Új benne az, hogy egy laikus sohasem léphet fel a püspökkel szemben vádlóként, és hogy a zsinat határozata ellen nemcsak lehetséges minden esetben fellebbezni a pápához, hanem hogy valamely zsinat határozatai csak annyiban érvényesek, amennyiben azokat a pápa elismeri. De mi függött attól, hogy régi pápák ilyen dolgot egykor igénybe vettek-e vagy nem? Ezáltal a dolog úgy tűnt fel, mint hagyományos jog, és a tények, bárha költöttek is, gyakran hatalmasabbak, mint az eszmék. Oly könnyű azt gondolni, hogy "ez mindig úgy volt," már azon időben is, mely az ókor dicsfénye által volt környezve – s ekkor ennek valóban igaznak és Krisztus akaratából következőnek kell lenni. Nagy ereje van annak, ha valamit, ami már a kor homályos törekvése, teljes határozottsággal kimondanak, s a végérvényesség látszatával vonnak be. Ez okból a hamisítás mindenképpen a középkori pápaság alapja lett, melynek kezdetén úgy tűnik fel az, mint ennek programja, és Ál-Izidor mellett még a görög "bizonyítékok" nyárutója (főleg Alexandriai Cirill irományainak meghamisítása) következett, melyek főleg Aquinói Tamásnak a pápai világmonarchiába vetett hitét alapozták meg, és az ő tekintélye által a lelkek fölött uralkodtak. Általában kevésbé az ártatlan legendák, mint inkább a csalási szándékból költött okmányok vonulnak végig a régi pápaság történelmén, annyira, hogy még egy eretnek tolakodó, II. Felix is, a pápák és a római szentek sorába jutott, és az egész középkor hitt benne. (2)

Ezen középkornak, főleg a kezdetén és végén, volt néhány

(1) "In partem sollicitudinis, non in plenitudinem potestatis nostrae vocatus es."
(2) Döllinger, Papst-Fabeln, 2. kiadás 1868. 112. sköv. lap.

176

egyháziatlan, sőt rossz hírben álló pápája, aki aligha hitt Istenben, kinek helytartójának nevezte magát, és mint Krisztus helyettese az erre vonatkozó mesét igen jövedelmezőnek tekinthette. Eközben a választási pártharcok közepette sok jelentéktelen egyéniség is felemelkedett a pápai székre. De ezek mindannyian azt tanúsítják, hogy a pápaság a személyiségektől függetlenül, mintegy történelmi szükségesség által emelkedett világtörténelmi rendeltetésére, melyet néhány a Szent Péter trónján ülő született uralkodó, Nagy Sándorhoz, Julius Caesarhoz vagy I. Napóleonhoz hasonló főpap, s egyben a középkori kegyességbe bemártott uralkodó szellem felismert, s amennyiben egyes embernek ez hatalmában állott, meg is valósított. VII. Gergely óta a pápaság azon gondolattól volt áthatva, hogy mint valóban Istennek helyettese, Istennek törvényét a földön minden tekintetben, úgy a fejedelmek, mint a népek szenvedélyei ellenében, csupán erkölcsi hatalma által érvényesítse, és azokat az Istennel való békében az egyetlen pásztor körül összegyűjtse. Így állott elő ez a csudálatos világbirodalom, mely Szirakúzától Izlandig, s Jeruzsálemtől az Ebróig nyúlt, egyetlen eszme által összetartva. Valóban roppant vállalkozás volt ez az ököljog virágzó korszakában; de éppen a nyers erő ezen uralma, midőn ugyanazon állam kebelében minden egyes tag a másiknak becsülettel hadat üzenhetett, idézte elő s tűrte ezen feltétlen ellentétet. A pápaság és a császárság, amelyekben a középkor képzelete a legfelsőbb földi hatalmat megszemélyesítette, úgy tűnt fel, mint nap és hold, mely szerint a császárság csak kölcsönzött fénnyel rendelkezik, s ezért minden világi hatalom a természet örök rendje szerint a pápaságot illeti. Ezen pápák, éppoly eszélyesen, mint ábrándosan, – úgyhogy többnyire bajos is eldönteni, hogy melyik inkább, – isteni jogaik érvényesítése tekintetéből a császárság ellen folytatott nehéz harcukban a legkevésbé sem szégyelltek a népre támaszkodni és a polgári szabadság ápolóivá lenni; azonban rájuk is illik, amit Tacitus Júdea későbbi papi királyairól mond: (1) "Pártolták a babonát, mivel a papság tekintélyét a hatalom alapjának tekintették." Mert ezen nagyszerű természetfölötti rendszerben is benne maradt az a hiány, hogy maguk Istennek ezen helytartói is csak emberek voltak, és mentől

(1) Histor. V. 8.

177

gazdagabb szellemi ajándékokkal, annál hatalmasabb szenvedélyekkel is fel voltak ruházva.

Szellemi despotizmusuk ellenében, melyen a német-római császárság széttört, már III. Ince alatt, a pápai tekintély tetőpontján, mutatkozott egy mentő hatalom: Anglia nemessége és községei, kezükben a Magna Chartával, a polgári szabadságra törekvő nép alaptörvényével. Az utolsó teokratikus pápa VIII. Bonifác volt, ki a pápai szék iránti engedelmességet az üdvösség érdekében minden teremtményre nézve szükségesnek nyilvánította. Ellenében Franciaország királya népének karjaiba vetette magát, a nemesség és a klérus mellett a harmadik osztály már akkor színrehozta a forradalom előjátékát; de nem ebben, hanem az államnak szilárd népies rendezésében volt a biztos védőszer a pápaság politikai túlkapásai ellen.

Elkövetkezett azon idő, midőn ezen vereség és az eszélyesen felhasznált választási ármányok következtében az avignoni pápák a francia király kezébe kerültek; és midőn ezen babiloni fogságból, mint Itáliában nevezték, a régi római pápaság szabadulni akart. Így lett belőle a kétfejű pápaság, melyek közül, hogy melyik jogosult, soha sem tudták közérvényűleg eldönteni, és végre bekövetkezett a nagy, reformra törekvő zsinatok kora, melyekből a pápai és püspöki rendszer jogi harca keletkezett. Ezen szakadással, mely a katolikus egyház kebelében létezett, nem lehet oly könnyen végezni, amint azt Möhler állítja: "A pápai rendszer, anélkül, hogy a püspökök isteni intézményét félreismerné, csak a középpont erejét emelte ki; a püspöki rendszer, anélkül, hogy a pápai elsőbbség isteni voltát tagadná, igyekezett az erőt a kör széle felé irányozni. Eszerint mindketten a másiknak isteni lényegét elismerték, és az egyházi életre nézve oly jótékonyan ható ellentétet képeztek, miszerint ezen egymás ellenében való működésük által mind a részeknek sajátságos szabad fejlődése fenntartatott, mind pedig ezeknek egy oszthatatlan, élő egésszé való egybeolvadása biztosan megtörtént." – Rómában ezen, mindent jóra fordítni akaró történelmi nézetet soha sem fognák érvényesnek elismerni, aminthogy ott mindaddig nem is nyugodtak, míg az ősz hontheimi címzetes püspököt, az episzkopalizmus szóvivőjét állításai visszavonására nem bírták, mint amely az ő lelkének megmentésére szükségesnek, s a

178

pápai párt álláspontjára nézve jogosultnak ítéltetett, mert a püspöki rendszerre nézve a pápaság isteni alapítása nem egyéb, mint szokásos és udvariassági engedmény: a pápai monarchia nem lehet minden időben isteni jog alapján szükséges, miután az a püspöki arisztokrácia által mindig pótolható. Maga Möhler ezt teszi hozzá: "A püspöki rendszer legáltalánosabb meghatározásait a konstanzi és a bázeli zsinatok végzései tartalmazzák, midőn kimondják, hogy pápa egy közönséges, törvényesen egybehívott, s a harcoló egyházat képviselő zsinatnak alá van rendelve, ami oly egyoldalúság, mely következetesen keresztülvive az egyházat megsemmisüléssel fenyegetné. E merev nézet már elavultnak nevezhető." – De emellett szól a tagadhatatlan konstanzi tényeken kívül a pápák leghatalmasabbikának vallomása is. Midőn ugyanis III. Ince vonakodott Franciaország királyának házasságát semmisnek nyilvánítani, hogy új házasságot köthessen, így ír a királynak: "ha mi ebben az egyetemes zsinat véleménye kikérése nélkül bármit is határozni merészelnénk, Isten megsértése és a világ előtti meggyaláztatásunk mellett, melyet okvetlenül magunkra vonnánk, még azon veszélynek is kitennők magunkat, hogy áldozárságunkat és pápai hivatalunkat elveszítsük." (1)

Mihelyt az egész katolikus egyház képviselői által valósággal összegyűl, tényleg oly hatalom jön létre, mely a pápai monarchiát pótolhatja, tehát fenyegetheti is, még mindig a Szent Jeromos értelmében: "a világ nagyobb, mint Róma," – az egyház nagyobb, mint a pápa. (2) II. Pius az egyetemes zsinatra való föllebbezést, melyet ő egykor mint Aeneas Sylvius Baselben oly örömest feljegyzett, eretnekségnek nyilvánította, és ezen nyilatkozatot utódai

(1) Epist. 106. ad Philippum Augustum: "Si super hoc absque generalis deliberatione concilii aliquid tenterermus, praeter divinam offensam et mundanam infamiam, quam ex hoc possemus incurrere, forsan ordinis et officii nobis periculum immineret." Perrone azon magyarázata, (T. II. § 644), mely szerint Ince ezen ürügy alatt az elválást csak halasztani akarta, azon reményben, hogy a királynak új kedvese iránti szerelme ezalatt hűlni fog, legalábbis kevés becsületére szolgál a nagy pápa őszinteségének.

(2) Hier. ad Evangelum Ep. 146: "Si auctoritas quaeritur: orbis major est urbe. Ubicunque fuerit episcopus, sive Romae, sive Eugubii, sive Constantinopoli, ejusdem meriti et ejusdem est sacerdotii."

179

gyakran ismételték; de a megsértett vallásos öntudat mindig jogosnak és törvényesnek tartotta az egyetemes zsinathoz, sőt magához a Jézus Krisztushoz való föllebbezést. A visszaélésekre oly sokszor felhasznált mondat is: "Istennek inkább kell engedelmeskedni, mint az embereknek," nemcsak a jeruzsálemi főpapság ellen alkalmazható. Nem kevésbé fenyegető a pápaságra nézve a püspöki rendszernek Febronius óta gyakorlatba jött német felfogása is, mely megkülönbözteti a lényeges jogokat, melyeket a római püspök a hét első században gyakorolt isteni rendelkezés alapján, és az esetleges jogokat (accidentalia), melyeket a pápa a pszeudoizidori határozatok következtében bitorolt, pl. szentté avatások, felmentvények, fenntartott lelkiismereti esetek, püspökök kinevezése, melyek mint emberi jogok tőle el is vétethetnek – tehát éppen azon jogok, melyekben akkor ereje állott. (1) E megkülönböztetést "lényeges" és "esetleges" pápai jogok között a római teológia a protestantizmussal kötött áruló szövetségnek és a keresztyénség atyja iránti kegyelethiánynak bélyegezte. (2)

A reformáció utáni pápák Adorjántól, az utolsó német pápától fogva, aki magára nézve a legnagyobb szerencsétlenségnek tartotta pápai uralmát, csaknem mindnyájan becsületes, komoly és kegyes érzelmű férfiak voltak. Ez nem is lehetett másként a protestantizmus éles szemével szemben, és ha Lamennais panaszkodott is, hogy Rómában nem talált más istent, mint az érdeket, "hogy ott a népeket, az egész emberi nemet, sőt a Szentháromság három személyét, külön-külön egyiket a másik után, vagy együt-

(1) Ezért panaszkodik Perrone, T. II. § 705.: "Nimirum pontificiae auctoritatis vaferrimi hostes nihil intentatum reliquum faciunt, quo ad pertenuem umbram speciemve primatum pontificium dejiciant, ita ut nonnisi nomen aut quandam praeeminentiae et honoris praerogativam inter pares Romano Pontifici relinquant, re autem omnem veram jurisdictionem eripiant."

(2) Ibid: "Videntur hi scilicet sibi triumphum agere dum, conspiratione cum protestantibus inita, pervenire possunt ad auctoritatem Rom. Pontificis fere in nihilum redigendam, ac ignominiam patris gloriam suam fore arbitrantur." Ellenben Möhler (302. o.) így ír: "Az ő lényeges egyházi jogaihoz, melyek terjedelme a kánongyűjteményekben megtalálható, szerzett a pápa a maga részére egész időkorok vagy egyes népek műveltségi fokozatához képest úgynevezett nem lényeges, némi változást is szenvedhető jogokat, úgyhogy az ő hatalma hol nagyobbnak, hol kisebbnek tűnik fel."

180

tesen is eladnák egy darab földért, vagy néhány piaszterért," – a mostani Rómával szemben ezen katolikus mennyországból lebukott angyalnak megsértett önérzete szólott így belőle. Azonban a kirekesztési jog által, melyet Ausztria, Franciaország, Spanyolország és Portugália koronái a [pápa]választó gyűlésben még nagyobb mértékben gyakoroltak, mint a püspökválasztásoknál, minden jelentékenyebb személyiség kizáratott a pápai trónról. Ezért maga Perrone a pápaság isteni alapításával szemben az egyes pápák választását tisztán emberi műnek tartja; (1) és aki csak néhány konklávé folyamával ismeretes, azt nagyon is emberinek fogja találni, habár a régi közmondás nem igaz többé, hogy "mikor pápát választanak, az ördögök soha sincsenek otthon." V. Sixtus, aki legalább olyan hatalmas és erélyes fejedelem volt, amilyenre az egyházi államnak szüksége volt, és buzgó pap, a pápai trónra csakis uralkodói szellemének határtalan eltitkolása által jutott, jóllehet a hagyomány ezt már adomává nagyította. XIV. Kelemennek, ennek felvilágosult pápának csodával határos megválasztatása az akkori időviszonyok eredménye vala. Ő ugyan Spanyolország és Franciaország megbízott bíborosainak a jezsuita rend eltörlését nem közvetlenül megválasztása feltételeként ígérte meg, de a konklávéban a spanyol király részére egy okmányt állított ki, mely szerint a pápa – ami ellen a jezsuiták tiltakoztak – fel van jogosítva arra, hogy eltörölje e rendet, amelyet a tridenti zsinat megerősített; és ezen közvetett kötelezettségére elég gyakran emlékeztették is őt ama hatalmasságok követei.

Ha körültekintünk, hogy mi nélkülözhetetlent tett a pápaság I. Napóleon bukása utáni visszahelyeztetésétől fogva, és különösen a német nemzetért: először is a püspökválasztásokra való befolyása tűnik fel. A püspököknek a pápa által történő kánoni kinevezése olyan egyházi elismerés, ami nélkül egyetlen püspökkinevezés sem törvényes. Ezt a kánon szerint csak határozott jogi alakokban szabad megtagadni, mindazonáltal az újabb gyakorlat szerint

(1) T. II. § 599: "Electio alicujus peculiaris individui in Pontificem est factnm mere humanum." De Theiner (XVI. Kelemen, I. köt. 134. o.): "Ha a választási tény emberi cselekmény is, éppen mivel emberek által hajtatik végre, maga a végrehajtott választás mégis tisztán isteni mű." És Ganganelliről (221. o.): "XIV. Kelemen megválasztatása csak Istennek kizárólagos műve lehet."

181

minden jogi forma nélkül is megtagadtatott. Ezért a püspökök elismerése a leghatalmasabb eszköz a modern pápaság kezében az egyház fölötti hatalomra. Az egyik római zsinat (1080.) a legnagyobb pápa elnöksége alatt még azt határozta, hogy a püspökök kánoni kinevezése a pápa vagy az illető metropolita által történjék. (1) Amint az érsekeknek ezen jogból való lassankénti kizárása következtében a pápa ragadta kezébe a hatalmat, hogy a püspökségből minden neki nem kedves személyiséget kizárjon, ezáltal a fejedelmi önkény mindenesetre korlátok közé szoríttatott. Amint azonban a reformáció ideje óta az összes konkordátum értelmében minden püspökválasztás csak a pápai és fejedelmi érdekek közti kiegyezés szerint történt, előállott azon veszély, hogy a tartományegyház a kettő közti bárminő igazságos osztozkodás mellett sem ért el semmi eredményt, és nehéz lenne tagadni, hogy más, tisztán tartományegyházi választási módozat által, mely a régi egyházban is szokásban volt, és amelyre 1789. óta a népek több ízben törekedtek, legalábbis nem kevésbé érdemes püspökök szemeltethetnek ki, és a választás bizonyára többször ütne ki a nép óhajtása szerint.

Továbbá a pápának köszönjük a konkordátumokat, vagy bármi névvel nevezzük is ennek az ország kormányával a tartományegyház alkotmányára nézve kötött szerződéseit, miután a protestáns fejedelmekkel kötötteket nem tartották e névre méltóknak. Ezen, az egyenjogú külföldi hatalommal létrejött alkudozások által a német tartományegyházak, a német birodalmi egyház elenyészése után új jogi alapot nyertek, a püspökök pedig a főbb protestáns lelkészekhez viszonyítva gazdag jövedelmet és a többi klerikusok és az iskolák fölött tekintélyes hatalmat. De ha ezen tartományegyházak egy nagy német nemzeti egyházzá tömörülnek, amint ezt az emsi pontozatokban megkísérelték, és éppen római befolyás következtében semmisült meg, avagy csupán egy püspökök és bizalmi teológusokból egybealkotott gyűléssé süllyedt, amint 1848-ban Würzburgban történt, miért ne valósíthatnak meg azt, mire az egyháznak igazán szüksége van, és pedig a nemzetnek még sokkal teljesebb beléegyezésével! Hacsak az nem történnék, hogy a katolikus egyház többé nem bátorkodnék a népre

(1) Conc. Roman. can. 4.(Mansi Conc. Col. T. XX. p. 533.)

182

támaszkodni, s ezért attól kellene félni, hogy nem fedeztetvén többé a pápának (bármennyire látszólagos) oltalma által, teljességgel a fejedelmek hatalma alá kerül. A konkordátumok ideje mindenesetre lejárt, és azon tréfás szójáték: "a legjobb konkordátum a nemlétező konkordátum" népszerű tekintélyre emelkedett. Ausztria létező jogai feladásával konkordátumra engedte magát rábeszéltetni (1855.), ami által az állam leglényegesebb jogait idegen hatalomtól vezetett kezekbe adván, azon veszélybe jutott, hogy a német műveltséggel szakítson; úgy vélekedett, hogy a püspökök kegye által (mert az alsóbb világi és a szerzetbeli papság sóhajtozott ezen újításon) az ingadozó tartományokat a hűségben megszilárdíthatja, és mint Németország katolikus sziklavára, minden ezen hiten lévő néptörzsek fölött rendelkezhetik és uralkodhatik. Az eredményt láttuk. Miután a magát felszabadító állam az új egyházi kötelékeket már különféleképp keresztültörte (1868), éppen a pápaság korlátlan monarchiává emelkedése szolgált alkalmul ezen konkordátum nyűgének lerázására. Ami Badenben, s ezt követőleg a király környezete dacára Württembergben történt, előbb-utóbb egész Németországra nézve irányadóvá kell hogy legyen. Az nem volt éppen dicséretes, hogy a római szentszékkel évekig tartott alkudozások után megkötött egyezményt a fejedelem által mint törvényt kihirdettetni engedték, hogy aztán a kamarák törvényes ellenzése után a római udvarnak felmondják. De hiszen VII. Pius is felmondta Napóleon császárnak a teljesen megkötött fontainebleau-i konkordátumot a teljesedésbe vétele előtt, és egy másikat, melyet a Bourbon-dinasztiával kötött, visszavont, hogy a kamarai tárgyalások viharának ki ne tegye. – Valóban, többé egyáltalán nem illenek be az alkotmányos államviszonyokba a római kúria stílusának szokásos zárószavai, melyek Péter és Pál haragját mindenki fejére leimádkozzák, aki ezen szent tételeken akár egy jottányit is változtatni merészel. Mert valamely szerződés, melyet egy ország kormánya megköt, amennyiben az jogi viszonyok és külső birtok fölött határoz, nem lehet érvényes azoknak beleegyezése nélkül, akik a törvényhozásban részt vesznek; és egy ország kormányának a pápával bizonyos egyházi viszonyokra vonatkozó egyezménye, nem mint fejedelemmel, hanem mint egyházának főpásztorával, nem nevezhető nemzetközi szer-

183

ződésnek, mely jogilag csupán kétoldalú beleegyezés által töröltethetik el, hanem (minthogy idegen uralkodó a német belső viszonyokra nézve nem rendelkezhetik) csupán oly törvénynek, mely egyedül a törvényhozás alkotmányos tényezői által lehet érvényessé, vagy szüntethetik meg. Tehát az igazi alkotmányos államélet halálát jelenti minden konkordátumnak, és talán csak a becsületes tiroliak országgyűlése fogadna egy ilyen egyezményt egész alázattal gyóntató atyáinak kezéből, hacsak az a protestánsokat biztosan távol tartja tőlük. Valamely egyháznak csupán a törvényhozó testületben helybenhagyott törvény általi jogi rendezése semmi esetre sem felel meg az egyház jogi öntudatának, és csak kényszerrendezés – de hát ugyan miért ne egyezkedhetnék a politikai törvényhozás egy szabad német nemzeti zsinattal az egyházra nézve igazán szükséges világi jogokat és vagyoni helyzetet illetőleg?

Továbbá a pápai udvar némely felmentvények kiadási jogát is magához ragadta. Szemtelenség volna tagadni, hogy ezeket egy német közös püspöki hatóság is ugyanolyan lelkiismeretesen, s emellett kevésbé költségesen ki ne adhatná. – Továbbá a szentatya némely könyveket betiltott, és a német teológia két magasra törekvő irányát kárhoztatás alá vetette. Könyveket elkobozni ahelyett, hogy azokat megcáfolják, mindenesetre a mi saját rendőrségünk is tudna. Ami pedig a teológiai iskolákat illeti, elhallgatva még itt mostoha sorsuknak okát és jelentőségét: a középkori egyház egész más ellentéteket is eltűrt kebelében, mint ez a Hermes- vagy Günther-féle ártatlan filozófia, melyet püspökök és kegyes áldozárok nagyra becsültek mindaddig, míg azokat Rómából az átok villáma le nem sújtotta.

Emellett a pápa a püspökökre nézve igen alkalmas arra, hogy általa alsóbb papjaikat engedelmességben és függésben tartsák, és hogy azon esetben, ha valamely püspök szükségesnek tartja, hogy az állami törvényekkel szakítson, a pápában védelmezőt, vagy legalább kenetteljes dicsérő szónokot nyerjen. Az egyes községek lelkészeinek szabadabb és méltóbb helyzete a régi presbiterek módjára valóban a szigorú katolikus álláspontról nézve is kívánatos volna, és ami a pártütő püspököt illeti, azt mutatja a tapasztalás, hogy abszolút irányú, de nem zsarnok monarchia mindenesetre

184

megérzi ezen pápai védelem súlyát, de elenyészik ez a védelem az olyan fejedelemmel szemben, aki népének törvényes képviseletére támaszkodhatik. A dicsérő beszédek az olyan püspökre nézve, aki egy csepp mártíromságot kóstol, amúgy sem hiányzanak, és nem is irigyelhetjük ezeket tőle. A fejedelmekre nézve hellyel-közzel szintén igen kényelmes volt a pápaság, ha nem is a középkor módja szerint, hogy letett esküjük alól, melynek megtartása kényelmetlennek látszott, felmentse őket, (1) és hogy minden pusztán emberi törvényt elcsavarjon. A pápa, mondja Bossuet, (2) ha a szükség kívánja, mindent megtehet, hogy a tartományegyház ellenszegülő hatalmasságait megtörje. "Ha nem lenne pápa, okvetlen csinálni kellene," – mondá I. Napóleon, Voltaire-nek egy magasabb célzatú élcmondását utánozva, első konkordátumának megkötése előtt; viszont azután a pápai követeléseket igen kényelmetleneknek találta – éppen úgy, mint utána más fejedelmek.

Végre mint közös áldást köszöni a német egyház a pápaságnak a jezsuiták helyreállítását és Mária szeplőtelen fogantatásának hitcikkét. Anélkül, hogy ezen két ajándék valódi katolikus érdekű becsét mérlegelnők, legalább az a tapasztalat tagadhatatlan, hogy minden katolikus nép, mihelyt egyszer karjait szabadon mozgathatta, a jezsuiták elűzésére használta őket. Maga IX. Pius kénytelen volt 1848-ban azoknak Rómából való eltávolítását megrendelni; és bármiként álljon is a dolog a szent szűz születési titkával, mindenesetre az egyház korábbi állapota e tekintetben egészen tűrhető volt, midőn ezen dogmát bárki is ugyanazon vallásos buzgósággal elfogadhatta vagy elvethette.

Mindezen tényeket tekintetbe véve, nehezen lehetne kimu-.

(1) Sőt VI. Kelemen (1351.) Franciaország királyának és utódainak azon kiváltságot ajándékozta, hogy az ilyen esküket tetszés szerint választott gyóntatóatya által egy más kegyes tettre változtassák át. D'Achery, Spicileg. T. III. p. 724: "Vobis et suecessoribus vestris, Regibus et Reginis Franciae in perpetuum indulgemus, ut confessor religiosus vel saecularis, quem vestrum et eorum quilibet duxerit eligendum – juramenta per vos praestita et per vos et eos praestanda in posterum, quae vos et illi servare commode non possetis, vobis et eis commutare valeat in alia opera pietatis." E kiváltság a francia koronát megilleti ma is – gyóntatóatya közbejöttével vagy anélkül.

(2) Defensio Declar. II. 20.

185

tatni, hogy a pápa egy német nemzeti egyházra, s minden másra nézve is, jelenleg vagy a késő jövőben is szükséges lenne. A modern pápaság minden egyházi teljhatalma mellett, az egyházi tudományosság, a valódi kegyesség és a visszaélések eltörlése érdekében éppen semmit sem tett, sőt midőn az egyházat a keresztyén életnek valódi friss lehellete hatotta át, ennek minden jelenségeit csak annyiban méltatta, amennyiben az iránta való hódolatra vezettek. Mindamellett a pápaságnak történelmi, sőt világtörténelmi jelentősége az elmúlt idők emlékeibe félreismerhetetlenül be van vésve. A csupán vallásos tekintetben képzett kor nyerseségével, valamint a küzdelem kölcsönös fanatizmusával magyarázható korlátozottság volt az, hogy ortodox elődeink a pápát egész komolysággal Antikrisztusnak vagy utó-Krisztusnak tartották, aki magát Istennek templomában imádtatni engedi, aminthogy a lutheri egyház hitvallásaiban alkalomszerűen Epikurosznak, Júdásnak, gonoszok főnökének és az ördög apostolának címeztetik. (1)

Amint Luther azt még a lipcsei vitatkozás alkalmával védelmezte, a pápaság emberi intézmény, vagy aminő megjegyzéssel Melanchton a schmalkaldi cikkeket aláírta: "A pápáról azt tartom, hogy ha az evangélium prédikálását megengedi, neki a jó békességért és közös egységért azon keresztyénekkel együtt, kik alatta vannak, vagy jövendőben alatta akarnak lenni, a püspökök fölötti elsőségét jure humano mi is elismerjük." Ezen engedmény miatt Melanchton hitrokonaitól egész életén keresztül sok keserű gyanúsítást szenvedett, oly időben, midőn Luther Schmalkaldból ezen szavakkal vett búcsút: "Isten töltsön be titeket a pápa gyűlöletével!" Ez az engedmény azonban minden gyakorlati érték nélküli igazság vala, mert az evangélium prédikálását, ahogy ezt a protestánsok értelmezték, a pápa nem engedhette meg, és nem fogja soha megengedni; és mégis igazság, ti. a pápaság kiképződése a viszonyok történelmi szükségessége által történt, melynek az egyes személyek akarva vagy nem akarva szolgálatot tesznek. Egy ilyen emberileg jogosított intézmény, mely egy ezredévnél

(1) Chemnitznél: "purpurata bestia" – mely elnevezés most legfeljebb a bíborosokra illenék, minthogy a pápa megkülönböztető viselete a fehér.

186

tovább erőteljesen fennállott, a történelem kegyes felfogása előtt mégiscsak az isteni akarat megmutatkozása is, csakhogy nem szoros katolikus értelemben, mely szerint Krisztus egyszer valamikor Péter apostolnak és utódainak primátusát, mint az egész egyház fölötti uralmat minden időkre elrendelte. (1) Ami azonban történelmileg különös viszonyok egybetalálkozása által előállott, más viszonyok közt egyszer elenyészhet, és el is fog enyészni.

Ellenben a közvetlen isteni alapítás mellett mint utolsó érv felhozatik, hogy Krisztus az egyház egysége tekintetéből Pétert ennek fejévé tette, és mivel ez az indok minden időben folytonosan létezik, szükségképpen utódait is. (2) De Krisztus az egyház egységét apostolainak egyetértésétől, nem pedig az egyik iránt való engedelmességtől várta. A külső egységet egy meghatározott fő alatt hiába keressük a menny magasságában lakozó láthatatlan Főn kívül, aki egyszersmind jelen van mindenütt, ahol ketten vagy hárman az ő nevében egybegyűlnek; hiába keressük az apostoli korszakban és az azt követő legközelebbi századokban. Sőt inkább okmányok alapján tudjuk, hogy Jakab, Péter és János az egyik oldalon, Pál és Barnabás a másik oldalon a világot egymás közt mintegy megosztották, (3) tudtukon kívül oroszlán-osztozkodással, amazok mint a körülmetélkedés népének apostolai, ezek minden más népekéi, minden más kikötés nélkül, csakhogy a jeruzsálemi szegényekről

(1) Speil (107. o.): "Azon kísérlet, amellyel szerint a primátust megdönteni törekszenek, soha sem sikerül; egy polemikus, ha célt akar érni, kénytelen a katolikus egyházzal szemben kimutatni, hogy a római püspöki szék bármikor is egy másiknak alája rendelve, vagy annak utána sorozva lett volna." – Miért kellene ehhez egyáltalán az egyiknek a másik alá rendeltsége, és nem sokkal inkább egyenjogúsága, amint ez a lényeges egyenlőség, előbb a püspököket, azután a nagy patriarchátusokat illetőleg a keleti katolikus egyházban alakulása óta mindig érvényes volt. Valamely tiszteletbeli primátus (ezen előny legrégibb értelmében, pl. elöl menés, ha ketten ugyanazon ajtón akarnak átmenni, s több efféle, amennyire ennek egy egyházban, testvérek közt jelentősége lehet) ezzel igenis összeegyeztethető.

(2) Perrone, T. II. § 533: "Primatus a Christo institutus est ad Ecclesiae suae unitatem constituendam et observandam, adeoque partem essentialem ejusdem Ecclesiae ex Christi institutione constituit. Tamdiu ergo principatus perdurare debet, quamdiu perdurat Ecclesia ipsa, ad cujus essentiam spectat, nempe usque ad consummationem saeculi."

(3) Gal 2,6-10.

187

megemlékezzenek, amit azonban bizonyára Rómában sem fognak meghatározott adónak, az alárendeltség bizonyítékának tekinteni.

Azután, és pedig az V. századtól fogva lassanként a pápa lett Nyugat keresztyén népeinek egyesítési pontja, melyek a középkorban körülötte, mint közös atyjuk körül egy nagy család gyülekeztek, és nagyszerű vállalkozásokra egyesültek, amilyenek voltak pl. a keresztes hadjáratok. És éppen ez azon pont, ahol egy pápa még most is elfogadható volna, mint az egyháznak egy határozott személyiségben kifejezett és összpontosított egysége. (1) Azonban a katolikus egyház ezen egysége mindaddig, míg ez egyáltalán változatlanul fennmarad, a hitnek, a püspöki szervezetnek, az egyházi nyelvnek s bizonyos szertartásoknak egységében áll. Ezt a közösséget, amint a régi egyházban gyakran megtörtént, a püspökök hivatalba lépésük alkalmával, s még inkább a nemzeti egyházak egymással szemben mindig kifejezhetik, és a kitört viszálykodásokat egymás közt kibékíthetik. Ha Róma valami effélét megkísérlett, kénytelen volt a nemzeti viszonyok különféleségét már régóta elismerni, ahol bevégzett és többé visszafelé nem terelhető tények állottak előtte. A pápa pl. Franciaországban elismerte az egyházi javak elvételét, a klérusnak az állampénztárból való fizetését és a polgári házasságot; de Piemontban, midőn az egyik megkezdődött, a másik kilátásba helyeztetett, már "hallatlan istentelenség" volt, melyért a szentatya az egyház minden átkával és a népek fellázításával fenyegetett. De ha a pápaság történelmi érdeme az egyház egysége körül egyfelől elismerendő, van ennek egy más, ellenkező oldala is. A keleti egyháznak a nyugatitól való különszakadása legközelebbről a pápák monarchikus követeléseinek eredménye, melyeket a keleti egyház patriarchái nem fogadhattak el. Még a mi napjainkban is megtörtént, hogy a pápának a keleti püspökök választá-

(1) Döllinger (682. o.): "Ha megkérdezzük a gondolkodó (protestáns) hívőket főleg a világi rendből: "Nem valami fenséges-e az, hogy a különböző keresztyén népek a hit és szeretet által a világot körülölelő közösségbe egyesülvén, az egésznek közös ügyei végre egyetlen kéz által vezettessenek?" – mindenki így felelne: "Igen."" – Az előbbi a protestánsoknak is eszményképe, de a másodikra határozott "Nem"-mel kell felelnünk. Isten adjon a mi egyházunknak sok testvériesen egyesült kezet, de őrizzen meg minket az egyetlen kéztől, mely mindent kormányozni akar.

188

sába és jogaiba való belenyúlása miatt a római egyháztól az azzal egyesült örmények nagy része különvált; a szakadás Konstantinápolytól a Vatikán árnyékában nyugvó örmény zárdáig terjedt, és csaknem minden elszórt község, melynek elődei a római egyháznak engedelmeskedtek, elszakadással fenyegetőzik. Magában a nyugati egyházban is a pápai és püspöki rendszer épen a pápaságra vonatkozólag mély ellentétben áll, mely a püspöki jogok célba vett letiprása által majdnem teljes szakadással fenyeget. Végtére (habár a protestáns egyház megalakulása a gondviselés műve volt) mégis a pápák gyűlölsége okozta, mellyel átokbulláikat szórták, hogy a reformációhoz szítók azonnal különválni kényszerültek, és a pápáknak attól való félelme, hogy a protestáns elemek saját [római] egyházukban elhatalmasodnak, eredményezte, hogy Tridentben a császár intése dacára dogmáikat oly módon állapították meg, mely már most minden kiengesztelődésnek útját állotta. Római teológusok elég merészek voltak az Úrnak az "egy pásztorra és egy nyájra" vonatkozó nagyszerű jóslatát a pápára alkalmazni. (1) Pedig e jóslattól fogva ennek beteljesülése mind messzebbre került (és leginkább éppen a római nézet szerint, mely az egyházat a keleti keresztyénség elszakadásáig Szent Péter utódai alatt mint egységest tekintette), először a keleti egyház elszakadása, azután a protestánsok különválása által. (2)

Mindezek mellett a pápaság monarchiai tetőzetének kiemelkedése nem volt véletlen. Kérdhetnék a gúnyolódók: "Hol nincs a Krisztus?" Felelet: "Rómában, mert ott helytartója van!" Mondhatnák: ha IX. Pius úgy tűnik fel, mint Krisztusnak helytartója a földön, akkor a Krisztus úgy, mint a pápa helytartója a menny-

(1) Perrone, T. II. § 606.

(2) Speil (118. o.): "Talán mégsem! mert Krisztusnak csak egy nyája van, s aki ettől elszakad, nem tartozik többé Krisztushoz mindaddig, míg ezen akolba vissza nem tér. Ha Krisztusnak "állítólagos helytartóját" milliók nem ismerik el, bárha magukat Krisztuséinak vallják is, mindig kérdéses marad, hogy vajon Krisztus elismeri-e őket. Vajon nem mondja-e nekik is azt, mint azon esztelen szűznek, ki az ő mátkája akart lenni: "Nem ismerlek titeket!"" – Íme, ismét a tiszteletreméltó VIII. Bonifác dogmája, csak kissé szerényebben kifejezve. Mily szűk, mily önkényes volna Krisztus országa a római akolra szorítva, s egyáltalán mi lenne az ott!

189

országban. Mindazonáltal azon egyháznak, mely minden eszményit mint megvalósultat akar ábrázolni, s minden szellemit külsőségek által, az vala törekvése, hogy az ég magasságában lakozó Urat, az egyháznak láthatatlan szellemi fejét az ő helytartójában valósággal és érzékelhetőleg elénk állítsa, és ezen egynek személyében az egyház egységét szemléltesse. De ebben ezen törekvés teljes gyarlósága is napvilágra jött, részint azáltal, hogy Krisztusnak ezen állítólagos helytartóját milliók nem ismerték el, akik azonban ezzel együtt nem kevésbé tartják magukat Krisztus híveinek; részint azáltal, hogy ezen szegény emberek közül, kiknek az Istenember személyét kellene képviselniük, éppen a legjobbak ezt nem teljesíthették, míg mások ezt oly botrányos módon tették, hogy ezt látván Krisztusra akár csak rágondolni is valóságos istentelen dolognak tűnt fel, és Keresztelő Jánosnak Krisztusra vonatkozó magasztos szava egy ilyen pápa szájában éppen ellenkező értelemben ezen mondattá változott: neki el kell fogynia, nekem növekednem kell. A protestantizmus ellenben nem puszta tagadásban szervezte az egyházat fő nélkül, hanem csak a hamis közvetítést tagadta, hogy mint egyedüli Főt a Krisztust ismerje el. (1) Bizonyára az eszmények terén álló elismerés ez, de olyan, amely azáltal törekszik a megvalósulás felé, hogy Krisztus a Szentírásból visszhangzó Igéje és Szentlelke által kormányozza az egyházat, úgyhogy mindaz, ami abban ezzel ellentétben történik, önmagában megsemmisül.

Habár a pápa a katolicizmushoz tartozik is, miként netalán torony a templomhoz mint ennek legmagasabb kiemelkedése, a katolicizmusra nézve mégsem múlhatatlanul lényeges, aminthogy vannak templomok, mégpedig a legrégibb építésűek, amelyek nemcsak szükségből, hanem sajátságos építészeti stílusukból fakadóan a tornyot csak mint valami idegenszerűt tűrik maguk mellett. "A látható egyháznak – mondja Möhler – szükségképpen adatott látható fő." – Ez az egyház azonban éppen az ő nagy vértanúi korszakában igen jól fennállott minden "látható fő" nélkül, s Keleten egy katolikus egyház jelenleg is fennáll pápa nélkül. Ezen bizonyításnak egész látszata az egyháznak az emberi testtel vagy éppen az Apokalipszis

(1) Artic. Smalcald. pag. 312. "Quod Papa non sit jure divino Caput totius christianitatis, hoc enim nomen uni et soli Christo debetur."

190

hétfejű sárkányával való összehasonlításán alapszik, (1) nem minden vonatkozás nélkül Rómára. Némely hivatalt és adományt felsorol az apostol, hogy Krisztus teste felépíttessék; azonban a földi főről teljességgel megfeledkezett. (2) Tévedés tehát az, midőn IX. Pius úgy a tiszteletbeli, mint a joghatósági primátusnak Szent Péterre és utódaira ruházását olyan sarkpontnak jelölte, mely körül forog az egész kérdés a katolikusok és más hitűek közt, és amely forrása azok tévedésének. (3) És nem egyéb puszta szónoki fogásnál, midőn Veuillot felkiált: "Pápa nélkül nincs egyház, sőt nincs keresztyén vallás!" Ellenben természetes a katolikus egyház kebelében az az igen gyakran nem katolikus érzület, mely a pápát támadja meg. Midőn a francia köztársaság direktóriuma (1797) Olaszországba ezt írta: "Ezt a régi bálványszobrot meg kell semmisíteni, és mi Európa Dalailámáját utód nélkül akarjuk hagyni" – ez volt a hozzá illő utómondat: "az a mi akaratnak, hogy vele együtt az ő vallása is eltemettessék." – De mégsem szabad magunkat megcsalni. Nem a pápasággal áll fenn, és azzal még nem bukik meg a katolicizmus. Ennek lényege ugyanis azon állítás, hogy ezen határozottan megállapított egyháznak eszménye és valósága egymásnak tökéletesen megfelel, s ez az elv igen jól fennállhat pápa nélkül, amint az Keleten mindig fennállott és fennáll, s még mindig ugyanazon joggal elmondhatja ugyanazt, amit római egyház magáról képzel: hogy csalhatatlan és egyedül üdvözítő.

Talán annyiban lehetne súlyt helyezni a pápaság fennállására, amennyiben az ő személyes megjelenése, ha méltó egyéniség által van képviselve – főpap és papi fejedelem, akin oly nagy örökség nyugszik, és akire milliók hite támaszkodik – valami tiszteletet parancsoló, a hívőket felemelő, az ingadozókat talán megnyerő sajátsággal bír. Az ismeretes nagycsütörtöki és húsvétvasárnapi pápai áldás minden elfogulatlan emberre nézve, csupán esztétikai szempontból is megragadó, és én igenis bátor-

(1) Perrone, T. II. § 455.: "Apostolus commemorat corpus Christi, non autem membra huc illucque dispersa, aut corpus sine capite, tunc enim truncum plane vocasset." – Ezen testnek feje pedig nyilván a Krisztus (Ef 1,22 sköv), és az egyház az ő teste.

(2) Ef 4,11
(3) Manning érsekhez intézett iratában, Dr. Cumming tudakozására. 1869.

191

kodnám állítani, hogy midőn talán a mi Urunk a gyermekeket, vagy a sokaságot a hegyen tartott beszéd után megáldotta, az sem ütött ki olyan fényesen, mint ez az áldásszórás az oly meglepően szép építészeti környezetben.

De gyakoroljanak bár az ilyen pillanatok mégoly nagy hatást az emberre, aminthogy a katolicizmus azt sohasem vetette meg, ezáltal mégis csak egyesek illetődnek meg – akiknek ti. alkalmuk van azt megérni. És ezeket ismét más veszély fenyegeti. Ott többé nem úgy folyik a dolog, amint Boccaccio egy kedélyes novellájában a maga koráról elbeszéli, miszerint egy zsidó rá engedi magát beszéltetni a Rómába menetelre, hogy keresztyénné legyen. Valósággal az is lett, de csak azért, mivel meggyőződött, hogy azon vallásnak valóban isteninek kell lenni, amely még oly emberek által sem lett semmivé, kiknek kezei közt találta. S a régi közmondás sem érvényes többé, hogy mentől közelebb Róma, annál közelebb a pokol. Ellenben a Rómába zarándoklót azon veszély fenyegeti, hogy saját tapasztalatai után megismerve pápai kormánynak, – amíg fennállott – emberi gyarlóságait, a mindenféle papi kormány elleni politikai gyűlölség ragálya által megfertőztessék.