III.
A LÁTÉRZÉKI FELISMERÉSEK.
A színek, melyeknek jelentőségével az előbbi szakaszban foglalkoztunk, ékszerek, melyeket nem örömest fognánk nélkülözni; egyszersmind eszközök is, melyek a látásbeli tárgyak megkülönböztetését és újbóli felismerését könnyitik; mindazáltal fontosságuk nagyon is háttérbe szorittatik a térszerinti viszonyoknak gyors s kiterjedt megkülönböztetése által, mire szemünk minket képesit. E tekintetben semmi más érzék a szemmel nem mérkőzhetik. A tapérzék ugyan szintén megkülönböztet térviszonyokat, s a szem felett azon előnynyel bir, hogy azon anyagi valamit, melyet elérhet, biztosabban fogja fel, mert egyszersmind ellenszegülést, tömeget és súlyt vizsgál meg. De hatóköre korlátozott, és a kis távoloknak megkülönböztetése koránt sem oly finom, mint a melyet a látás eszközöl. S még is, mint a született vakok példája tanusitja, befejezett térszemléletek kifejlesztésére a tapérzék is elégséges. E végett a szemre nem szorul. Sőt még meg fogunk győződhetni, hogy a szembeli térszemléleteket, hol csak lehet, a tapérzékbeliekkel folytonosan ellenőrizzük s helyreigazitjuk, mi mellett az utóbbiaknak állitmányait mindig döntőknek ismerjük el. Mindkét érzék, mely ugyanazon feladaton, habár felette különböző tehet-
séggel felruházva, munkálódik, igen kedvező viszony szerint egymást kiegésziti. Mig a tapérzék, bár korlátozott látköréhez képest biztos kezességet nyujt, addig a szem merész röptében a képzelettel versenyezve, határtalan távolokba előnyomul.
Ezen összeköttetés nagy fontossággal bir az előttünk fekvő feladatra nézve. Minthogy ugyan is itten csak a látérzékkel van dolgunk, és a tapérzék a térszemlélés teljes létrehozására elégséges, úgy ez utóbbit egyelőre mint átalános vonásaiban már készen adottat tekinthetjük, és arra szoritkozhatunk, hogy megvizsgáljuk, honnan ered a látérzéki és tapérzéki térszemlélet közti megegyezés. Azon kérdést, hogy az adott érzéki felfogás mellett hogyan jutunk el a térszemléléshez, csak majd legutoljára taglalandjuk.
Legelőbb is, ha végig tekintünk a mindenki előtt ismeretes tényeken, szembeszökő, hogy az érzéseknek szétosztása helybelileg külön választott idegkészülékek közt szükségképen még nem idézheti elő azon képzelmet, miszerint ez érzések helybelileg különválasztott okokból származnak. Képesek vagyunk például valamely szobában fényt meleget, valamely zeneműszernek különböző hangjait és talán még valamely szagot is megérezni és megismerni, hogy mindezen hatányok egyidejüleg és ürszerint egymástól külön nem választva a szobának levegőjében átalánosan elterjedve jelen vannak. Valamely vegyes szín után, mely reczegünkön lemásoltatik, három különböző, egymástól külön nem választott elemi érzés támad, valószinűleg különböző idegekben. Megpendült húrnál vagy emberi szóhangnál egyidejüleg különböző hangokat, u. m. egy alaphangot és az összhangzó felhangoknak sorát halljuk, melyeket, szintén hely szerint azokat egymástól külön nem választva, valószinűleg különböző idegekkel érezünk meg. Sokféle anyagnál midőn azt élvezzük, a nyelv különböző helyein különféleképen ízlelünk és egyidejüleg szagoljuk is az étek illó részeit, mialatt az a garaton áthalad, és mégis mindezen különböző idegek által felfogott
érzések közönségesen külön nem választva, az élvezett anyag ízének egyetlen összérzetében egyesitve maradnak.
Igaz ugyan, hogy némi figyelem mellett képesek vagyunk testünknek azon helyeit felismerni, melyeken át ezen érzések behatolnak, azonban jóllehet, hogy ezek különbözők, még sem következik ebből, hogy azért a tárgyat, mely az érzést kelti, tér szerint külön választva kellene gondolnunk.
A látás terén hasonló tényre akadunk, ugyanis arra, hogy két szemünkkel ugyanazon tárgyat egyszerűen látjuk, a két különválasztott idegkészülékbeli érzés daczára. S ez, miként itt látjuk, egy sokkal átalánosabb törvénynek egyes példája.
Ha tehát azt találjuk, hogy a reczegen a láttérbeli tárgyaknak lapszerűen kiterült optikai képe jön létre, és e képnek részei különböző idegrostokát ingerelnek, úgy az még nem elégséges bizonyiték arra nézve, hogy mi ezen érzéseket a láttérnek térszerint különválasztott részeire vonatkoztassuk. Szükségképen valami egyébnek kell hozzájárulni, hogy ezen benyomásoknak a szemléletben térszerinti különválasztását létrehozza.
Nyilvánvaló, hogy e feladat egyenlőképen érvényes a tapérzékre nézve is. Ha a bőrnek két különböző helye egyidejüleg érintetik, úgy két különböző érző idegrost hozatik ingerületbe. Mindazáltal kénytelenek vagyunk következtetni, hogy térszerinti különválasztatásuk önmagában még nem elégséges ok arra, hogy a két érintett helyet, mint különbözőt elismerjük, és két különböző érintő tárgyat magunknak képzeljünk. Sőt a tapérzéknél változhatik ez még a mellékkörülmények szerint is. Ha két mutató ujjunkkal az asztalt érintjük és mindenik ujjunk hegye alatt egy-egy homokszemet érzünk, úgy észreveszszük, hogy két homokszem van jelen. Hogy ha azonban két ujjunk hegyét egymásra téve, közibük egy homokszemet szoritunk, akkor úgy, mint előbb ugyanazon két idegrostban, ugyanazon tapérzésünk lehet s ezen körülmények közt bennünk még is csak egy homokszemnek kép-
zelme támad. Nyilván való, hogy itt a tagolt helyzetének egyidejű felismerése befolyással van szemléletünk eredményére és tudva van, hogy bizonyos körülmények közt, midőn a tapintó ujjak állása felől téves vagy tökéletlen képzelemmel birunk, például midőn két ujj egymás felett kereszteződik, azt hiszszük, hogy két érintett golyót érzünk, jóllehet ujjaink közt csak egy van.
Mi az tehát, mi az érző idegeknek térszerinti elváltságához még hozzájárul és ily eseteknél a felelkező térszerinti különválasztást a szemléletben létre hozza? E kérdésre való feleletnél egy még be nem fejezett vitára akadunk. Az egyik fél, Johannes Müller útmutatását követve, azt feleli, hogy a kiterült érzék, a reczeg vagy bőr, e területében önmagát érzi, hogy e szemlélődés velünk született, és hogy a kivülről keltett benyomások csak megfelelő helyeken beigtatandók azon kiterült szemléleti képmásba, melylyel a szerv önmaga felől bir. E nézetet, az ürszemlélet felőli [térszemléletről szóló] örökletes elméletnek akarjuk nevezni. Ez lényegében a térszemléletnek eredete iránt minden további kutatásnak útját szegi, minthogy ezt olyas valaminek mondja, mi eredetileg adva van, velünk született, tovább nem értelmezhető.
Az ellenkező nézetet, átalánosabb alakban, már az angol sensualisták Molineux, J. Locke, Jurine kimondták. Alkalmazása részletesebb élettani viszonyokra csak legújabb időben vehette kezdetét, miután jelesen a szem-mozgások tana behatóbban lett kifejtve. A stereoskopnak feltalálása Wheatstone által, sokkal szembeszökőbben tárta fel az örökletes elméletnek nehézségeit és helytelenségeit, mintsem ez addig történt, és más megoldást sürgetett, mely ismét inkább ama régibbhez csatlakozott, és melyet a látás tapasztalatos elméletének akarunk hivni. Ezen elmélet felteszi, hogy egyátalában érzéki érzéseink külső tárgyak és események számára nekünk jeleknél egyebet nem szolgáltatnak, amelyeknek jelentőségét még
csak tapasztalásból és gyakorlatból kell tanulnunk megismerni. A mi különösen a helyi különbségeknek felismerését illeti, úgy ezt még előbb a mozgások segitségével kellene ismerni tanulnunk, a láttérben tehát a szem-mozgás segélyével. Természetes, hogy a reczeg különböző helyeinek érzései közt levő különbséget, mely azoknak helybeli különbségei által feltételeztetik, a tapasztalatos elmélet is kénytelen elismerni. Ha ily különbség nem léteznék, úgy a láttérben a helyi megkülönböztetés egyátalában lehetetlen fogna lenni. Azon vörös színnek érzése, mely a reczegnek jobbfelét érte, kell hogy különböző legyen ugyanazon vörösnek érzésétől, midőn amaz a reczegnek bal felét éri; és pedig kell hogy e két érzés közti különbség másféle legyen, mint hogy ha a vörösnck két különböző árnyalata egymás után érinti a reczegnek egyazon helyét. Ezen, egyébként mivolta szerint egyelőre még ismeretlen különbséget az érzések közt, melyeket ugyanazon szín a reczegnek különböző helyein kelt, nevezzük Lotze után az érzés táj-jelének. Időelőttinek tartom, ezen táj-jeleknek mivolta felett bár minő további feltevéseknek felállitását. Csak annyi, hogy ilyenek léteznek, kétségtelen azon tény alapján, hogy helyi különbségeket a láttérben megkülönböztetünk.
A különbség tehát a két egymással ellentétes nézet közt abban áll, hogy a tapasztalatos elmélet a táj-jeleket valamiféle jeleknek tekinti, – mindegy bármineműek legyenek, – és azt követeli, hogy e jeleknek jelentősége a külvilág felismerésében megtanulható legyen és megtanultassék. E mellett tehát nem is szükséges, hogy a táj-jelek és az azokkal felelkező külső térbeli különbségek közt bárminemű megegyezés feltételeztessék. Az örökletes elmélet ellenben felteszi, hogy a helyi jelek nem egyebek, mint a térbeli különbségeknek mint olyanoknak közvetlen szemléletei, úgy minéműségükre valamint nagyságukra nézve. Az olvasó meg fogja ebből érteni, hogy a beható ellentét a különböző bölcselmi rendszerek közt, melyek majd eleve megállapitott
egyezményességet vesznek fel a gondolkodás és képzelésnek törvényei és a külvilág közt, majd pedig minden megegyezést a kül- és belvilág közt a tapasztalásból törekszenek levezetni, az előttünk álló térre is átterjeszkedik.
Mindaddig ugyan, mig valamely lapszerű térnek szemléletére szoritkozunk, melynek egyes részei a szemtőli távolságukra nézve semmiféle, vagy legalább semmi felismerhető különbséget nem mutatnak fel, mig tehát például csak az eget vagy a vidéknek távolabbi részeit tekintjük, addig az ilyféle tér ürviszonyainak felismerése iránt a dolog lényegére nézve mindkét elmélet egyenlő felvilágositást nyujt. A reczegbeli lapszerű kép megfelel akkor a lapszerű szemléleti képnek, melyet a nevezett tárgyak felől nyerünk. A kettő közt fennálló egyezőtlenségek (incongruentiák) nem oly gyökeresek, hogy nem lehetne azokat aránylag még egyszerű magyarázat vagy felvételek mellett az örökletes elmélettel összeegyeztetni.
Ezen egyezőtlenségek legelsőbbike abban mutatkozik, hogy a reczegi kép fejére van állitva: a mi a tárgyon felül van, az itt alant áll, a mi ott jobra, [!] az itt balfelé esik; a 4-ik ábra (170. l.) ismerteti meg, hogyan támad, a sugaraknak a látában végbe menő kereszteződése folytán, a képnek ezen helyzete. A pontnak képe a, B-nek b. Ez a látás elméletében már régóta botránykövet képezett, melynek eltávolítására sokféle felvételek lettek kigondolva. Végre kettő maradt főleg fenn; vagy a látszemléleti fentnek és alantnak fogalmát, úgy mint Johannes Müller tevé, egyátalán csak viszonylagosnak, az egyiknek a másikhoz való viszonyára vonatkozónak tekintik, és felteszik, hogy a megegyezést a lát- és tapérzékbeli fent közt a tapasztalás szolgáltatja, midőn tapintó kezeinket a láttérben látjuk megjelenni. Vagy, miután mégis az ingerületeknek a reczegektől az agy felé kell tova vezettetniök, hogy ottan észrevétessenek, lehetséges, hogy L. Fick után felvegyük, miszerint az agyban látidegrostok és tapidegrostok megfelelőleg úgy vannak összeállitva, hogy a fentet az alant-
tal, a jobbikat a ballal összeegyeztethetik; valósággal azonban ilyféle felvételre való boncztani alapnak ez ideig még csak nyomát sem ismerjük.
Az örökletes elméletekre nézve a második egyezőtlenséget az képezi, hogy reczegi kép kettő van, jóllehet egyszerűen látunk. Ezen nehézség ellenében a nevezett elméletek követői azon felvétellel éltek, hogy mindkét reczeg, midőn ingerelve van, az agyban csak egy érzést vált ki, még pedig az által, hogy a két reczegnek egyes pontjai páronként összetartoznak és két-két összetartozó (azonos vagy felelkező) pont csak egynek éreztetik. S valóban létezik is oly boncztani szerkezet, mely e felvételnek talán megfelel. A két látideg ugyanis egymással kereszteződik, mielőtt az agyba betérne és egymással egyesül. Agybetegségeknél tett kórtani tapasztalatok valószinűnek tüntetik fel azt, hogy a két reczegnek jobb feleihez tartozó idegrostok a jobb agyteke felé veszik utjokat, mig a balfélbeliek a balhoz, minélfogva tehát valóban felelkező rostok egybeköttetnek. De ha mindez igaz is, úgy boncztanilag még semmiképen sincsen bebizonyitva, hogy a felelkező rostok egybeolvadnak.
A tapasztalatos elméletre nézve az érintett két pontban semmi nehézség sem fekszik, minthogy annál a dolog csak a körül forog, hogy az adott érzéki jel, legyen az akár egyszerű, akár pedig összetett, annak jele gyanánt ismertessék fel, a mit az jelent. A nem tanult ember látérzéki felfogásában a lehetőségig biztos, a nélkül hogy csak tudná, hogy két reczeg van, azokon két megforditott reczegkép, hogy látidegrostbeli ingerületek léteznek és hogy ezek az agyhoz elvezettetnek. Ő tehát mit sem is törődik a reczegképnek fonákságával és kettős voltával. Ismervén a benyomásokat, melyeket ez vagy amaz, így vagy úgy helyezett tárgy szeme által rája tesz, a szerint igazodik el. A lehetőség pedig, hogy mi a látérzéki érzéseinkhez tapadó táj-jeleknek térszerinti jelentőségét megismerni tanuljuk, az által van
megadva, hogy egyfelől saját testünknek mozgó részeit látjuk a láttérben, s tehát ha a tapérzék nyomán már tudjuk, hogy a térbeli viszony és a mozgás miben áll, megtudhatjuk, a látérzéki benyomásokban mely változások felelnek meg a látott kéz mozgásának erre vagy arra. Másfelől, ha nyugvó tárgyakkal megtelt háttér előtt mozditjuk el szemünket és azokkal együtt a reczeget, úgy ez utóbbi a helyzetében változatlanul maradó reczegi kép előtt tolódik el. Ez által megtudjuk, minő benyomást tesz ugyanazon tárgy a reczegnek különböző helyein. Változatlan reczegi kép, mely a szem forgásakor a reczegen tova tolódik, olyan mint a körző, melyet valamely ábrán ide tova vezetünk, hogy megtudjuk, mely távolok egyenlők, s melyek nem egyenlők. Még ha az érzési tájjelek bármely tetszés szerinti és minden összefüggő rend nélkül összehányt jelrendszert képeznének is, (mit azonban semmiképen valószinűnek nem tartok), ezen eljárás mellett lehetséges lenne, kitalálni, melyek tartoznak együvé és melyek felelnek meg páronként a reczegnek különböző tájain egyenlő távoloknak a lapszerű láttérben.
Ezen felvétellel összhangzásban áll az, hogy – miként Fechner és Volkmannak kisérletei, valamint az enyémek is megmutatták – még a felnőttnek tökéletesen kifejlett szeme is csak azon vonal- és szögpárokat képes a láttérben pontosan és helyesen nagyságukra nézve összehasonlitani, melyek a szem rendes mozgásai által a reczegen közvetlenül egymás ntán ugyanazon vonal hosszában vagy ugyanazon szögkiterjedésében lemásoltathatnak.
Egyszerű kisérlet által továbbá be lehet bizonyitani, hogy a tap- és látérzéki felismerés közti megegyezés felnőtteknél is azon alapszik, hogy kezeink látérzéki képeinek segítségével a kettőt folytonosan összehasonlitjuk. Ha ugyanis hasábos szemüveget teszünk fel, melynek sík határlapjai jobbra összehajlók, akkor a szemnek valamennyi tárgy jobbra látszik eltolódva. Ha megkisértjük a látott tárgyak valame-
lyikét megragadni, mialatt szemeinket behúnyjuk, még mielőtt kezünket a láttérben megjelenni látnók, akkor tőle jobbra kapunk utána. De ha e kisérletnél kezünk után nézünk, akkor azt helyes irányban vezetjük, minthogy a kéznek látérzéki képét azon tárgynak látérzéki képe felé vezetjük, melyet megragadni akarunk. Ha kezünkkel a tárgyakat egy vagy két perczig megtapintottuk és amazt szemeinkkel követtük volt, úgy az ámitó szemüveg daczára helyre áll a szem és kéz közt az új megegyezés, és tudjuk a téves irányban látott tárgyakat helyesen megragadni, még ha szemünket be húnyjuk is. Sőt tudjuk azokat helyesen megragadni még a másik, nem látott kezünkkel is, miből következik, hogy nem a tapérzék általi felismerés lett a téves látérzéki képekhez, hanem ellenkezőleg a látérzéki felismerés lett a tapérzékbelihez alkalmazva és ez utóbbi szerint helyre igazitva. Ha pedig azután, miután ezt igy egyideig folytattuk, a szemüveget leteszszük, a tárgyakat szabad szemmel tekintjük meg, a nélkül hogy kezeinket felmutatnók, s most kiséreljük meg a tárgyakat megragadni, mialatt szemeinket behúnyjuk, úgy most ellenkező irányban mint előbb, tehát tőlük balra kapunk utánok. Ekkor a lát- és tapérzéki felismerés közti új összeköttetésnek hatása tart még, miután már a rendes viszonyok ismét helyreállottak.
Midőn a megforditva mutató összetett górcső alatt tűvel dolgozunk, sőt már, midőn a közönséges tükörnek jobbról balra forditó képe után borotválkozni megtanulunk, beáll szintén mnozgásainknak az eltérő látérzéki képhez való új alkalmazkodása.
Mig az eddig felemlitett esetek, melyekben a lapszerű láttérnek szemléleti képe a valóban jelenlevő reczegi képekkel lényegileg egynemű és azokhoz hasonló, mindkét egymással ellentétes elmélettel közel egyenlően jól össze-egyeztethetők, egészen máskép áll a dolog, midőn közel előttünk álló, nem csak két, hanem három méret szerint kiterjedt testeknek tárgyalására áttérünk. Itten lényeges és
mélyen beható eltérés merül fel reczegi képeink közt egyfelől és úgy a valódi külvilág, valamint azon helyes szemléleti képmás közt másfelől, melyet róla birunk. E téren kell, a két egymással szemközt álló elméletek felett, az eldöntést keresnünk, és e tér, a tan a láttér mélységének felismeréséről és a két szemmeli látásról, volt azért már évek sora óta számos vizsgálatoknak és számos vitatkozásoknak küzdtere. Mint az előzmények mutatják, valóban nagy nyomatékkal és az összes emberi ismeretre nézve messze terjedő jelentőséggel birnak azon alapkérdések, melyek itten az eldöntést sürgetik.
Szemeink mindegyike lapszerű képet rajzol le reczegünkön. Bár mikép rendezve képzeljük is az idegbeli vezetést, az agyban mégis mindkét egyesített reczegi kép ismét csak lapszerű képmás által volt képviselhető. A két lapszerű reczegi kép helyett azonban szemléletünkben három méret szerint kiterjedt testszerű képet találunk. Itt is úgy mint a színek rendszerénél, a külvilág ismét egy mérettel gazdagabb, mint az érzés, itten azonban a szemlélet tökéletesen birja öntudatunkban követni a külvilágnak gazdagságát. S meg kell jegyeznünk, hogy a mélységnek e szemlélete tökéletesen épen oly eleven, közvetlen és pontos, mint a láttér lapszerű méreteinek szemlélete. Ha ugrást kell tennünk egyik kőről a másikra, egészségünk és életünk épúgy függ attól, hogy a kőnek magunktól való távolságát helyesen megbecsüljük, valamint attól is, hogy ne képzeljük azt sem túlságosan jobbra, sem balra; s valóban megteszszük az egyiket épen oly gyorsan és épen oly biztosan, mint a másikat.
Hogyan jöhet pedig létre a mélységnek szemlélete? Ismerkedjünk meg legelőbb is a tényekkel.
Először is meg kell jegyeznünk, hogy a tárgyaknak testszerű alakját és magunktól való különböző távolságát megkülönböztetni, akkor sem teljesen lehetetlen, midőn azokat helyünkből ki nem mozdulva csak félszemmel tekintjük. E mellett lényegileg ugyanazon segédeszközök állanak rendel-
kezésünkre, melyeket a festész alkalmazhat, hogy a vásznon feltüntetett tárgyakat a testszerű alaknak és a különböző távolnak látszatával felruházza. Dicséretesnek találjuk, ha valamely festményben a tárgyak nem lapszerűen, hanem erőteljes testszerűséggel kiemelkedve látszanak. Ha megfigyeljük pedig a tájfestészt, azt találjuk: hogy ő a mélyen álló napot kedveli, mely neki erős árnyékokat szolgáltat, mert ezek emelik ki erőteljesen a feltüntetett tárgyak alakját; kedveli a nem egészen átlátszó levegőt, mert gyenge homályosságánál a távolok jobban visszavonulnak. Díszitményképen ember és állati alakokat szeret választani; mert nagyságuk szerint ismeretes tárgyakon könnyen birjuk magunkat tájékozni az előtüntetett tárgyak valóságos nagyságára és látszólagos távolságára nézve. Végre még elősegítik a tájékozást szabályos alakzatú emberi műkészitmények, például épületek, mert a fekmentes sík irányát félreérthetlenül felismertetik. Legtökéletesebben sikerül a testalakot előtüntetni helyesen szerkesztett láttávlatos rajzok által, szabályos és arányos alakkal biró tárgyaknál, mint azt az épületek, gépek, szerszámok rajzainál látjuk. Tudjuk, hogy mind efféléknél a testalak fővonásaiban vagy derékszög alatt egymással összetalálkozó, sik vagy gömbölyű és kerek felületek által határoltatik. Ez elégséges, hogy vele értelmezésünkben kiegészitsük azt, mit a rajz közvetlenül fel nem mutat; sőt már az emberi és állati test két oldala közti arány is könnyíti láttávlatos rajzaiknak megértését.
Ellenben hajótörést szenved még a legjobb festésznek müvészete is oly testeknél, melyek alakja ismeretlen és teljesen szabálytalan, mint a kősziklák, jégtörzsökök stb.; sőt ilyen tárgyaknak még maga a természet által, a fényképezés útján készült leghivebb képmása is gyakran nem mutat fel egyebet, mint sötét és világos foltoknak értelmezhetetlen egyvelegét. Ellenben, ha ugyanezen tárgyak a valóságban szemeink előtt állanak, egy tekintet elégséges, hogy alakjukat pontosan felfogjuk.
A festészet nagy mestereinek egyike, t. i. Leonardo da Vinci, ki egyébiránt majdnem oly nagy természetbuvár mint festész volt, volt az első, a ki kimondotta, hogy miben mulja felül szükségképen a valóságos tárgynak valóságos megszemlélése a festményt. "Trattato della pittura" czímű munkájában arra figyelmeztetett, hogy két szemmel nézünk, és hogy mindkettőnek a világ felől nyert látképe egymással nem teljesen azonos. Mindenik szem ugyan is reczegképén az előtte fekvő tárgyaknak láttávlati képét látja meg, minthogy azonban a két szemnek helye az ürben valamivel különböző, azért az álláspont sem egyenlő, melyből a kettő a láttávlatos kép felvételét eszközli, következőleg a láttávlati kép maga az egyiknél valamivel különböző a másikétól. Ha ujjamat magam elibe tartom, és felváltva a jobbik és bal szememet felnyitom és behúnyom, akkor a hely, melyet ujjam az átellenben álló szobafalon a bal szem képében elfed, inkább esik jobbra, mint a melyet a jobb szemben elfed. Ha kinyujtott jobb kezemet úgy tartom, hogy a hüvelyk arczom felé van forditva, akkor jobb szememmel többet látok meg a kéz hátából, a ballal többet a tenyérből, és úgy van ez mindig, valahányszor testekre nézünk, melyeknek különböző részei szemünktől különböző távolságban állanak. De ha valamely festményen kezet látnék oly helyzetben leábrázolva, mint a melyben előbb a magamét néztem, akkor azt mind a jobb szem, mind a bal szem egyenlőképen fogná látni, úgy a kéz hátából, mint a tenyérből, az egyik épen annyit mint a másik. Következőleg: a testszerű tárgyak mindkét szemnek különböző képeket mutatnak fel, a festmény mindkettőnek egyenlőket. Ebben fekszik az érzéki benyomás különbsége, melyet lapszerű képben még a legtökéletesebb utánzás sem képes eltávolitani.
Mennyiben járul pedig valósággal a láttérben a mélység szerinti méretnek érzéki szemléletéhez a két szemmel való látás, meg a képek különbsége a két szemben, azt legszembetünőbben mutatta a Wheatstone által feltalált stereoskop.
Szabad feltennem, hogy ezen műszer és az általa eszközölt csalódás, ismeretes. Abban, a stereoskopi képeken leábrázolt tárgyakat testszerű alakban látjuk, azon teljes érzéki nyilvánsággal, mint a minőben magokat e tárgyakat látni fognók, ha azok előttünk állanának. E csalódás az által támad, hogy a két szem elébe valamiben különböző kép van felállitva; és pedig a jobb szem előtt olyan, mely a tárgyat láttávlatosan úgy tünteti fel, mint az a jobb szemnek álláspontjából fogna látszani, a bal előtt pedig olyan, minő a bal szem álláspontjának felel meg. Ha egyébiránt a képek jól és pontosan vannak készitve, például a tárgyaknak fényképészi felvétele által két különböző álláspontból, úgy betekintéskor a stereoskopba valósággal ugyanazon látérzéki benyomást nyerjük, melyet maga a tárgy, eltekintve színétől, nyujtani fogna.
9-ik ábra.
Arra, hogy valaki, ki szemmozgásai felett elégségesen uralkodni képes, két stereoskopi képet testszerű szemléletbe összeilleszszen, semmiféle műszer sem szükséges. Csak tudnunk kell szemeinket úgy irányitani, hogy mindkettő egyidejüleg a két képnek felelkező pontjaira legyen rögzitve. Kényel-
mesebben lehet ezt azonban műszerek segitségével eszközölni, melyek a két képet látszólag ugyanazon helyre átteszik.
Wheatstone-nek a 9-dik ábrán feltüntetett eredeti műszerénél az észlelőnek jobb szeme b tükörbe, a bal a tükörbe nézett. Mindkét tükör ferde irányban állott az észlelőnek látvonalaira, és a két kép oldalt g és k-nál volt úgy felállitva, hogy mindkettőnek tükörképe látszólag a két tükör mögé ugyanazon helyre esett. A jobb szem azonban látta a hozzá tartozó képet saját tükrében, a bal szintúgy a másik képet a másik tükörben.
Kényelmesebb, habár képeiben kevésbbé éles a Brewster-féle hasábos stereoskop (prismás stereoskop), melyet a 10-ik ábra mutat. Ennél a két kép egy lapon egymás mellett áll, és a stereoskopnak alsó részébe tétetik, mely S válaszfal által két szakaszra beosztott szekrényt képez. Felül két gyengén hasábos, domború lapokkal ellátott üveglencse van alkalmazva, melyek a képeket kevéssé távolabb, kevéssé nagyobbaknak s egyszersmind látszólag a szekrény közepe
10-ik ábra.
felé eltolva mutatják. A műszer felső részének átmetszetét feltüntető 11-ik ábra, L és R-nél a két hasábos lencsének átmetszeteit mutatja. Így tehát az észlelőre nézve itt is a két kép a szekrény középsíkjában ugyanazon helyre esik, de mindenik szem csak a hozzátartozó képet látja.
Legfeltünőbb a stereoskopbeli csalódás ott, hol minket a testszerű alak felismerésére szolgáló minden egyéb segédeszköz cserben hagy, így egyszer a tértani vonalos alakoknál, például a jegeczminták ábráinál; azután még szabálytalan testek alakjainál, nevezetesen ha azok átlátszók, és azért a nem átlátszó testeknek általunk megszokott módjára nincsenek beárnyékolva. Miért is mig a jéghegy-törzsökök stereoskopi fényképei az egyes szemnek gyakran csak sötét és világos foltokból álló tömkeleget mutatnak, a stereoskop a repedésektől összehasadozott, fénytől átsütött tiszta jeget sima, fénylő felületével a legérzékiebb elevenségben tünteti fel.
Már többször jártam úgy, hogy épületek, városok, vidékek, miket stereoskopi képek után ismertem, midőn velök első izben valósággal szemközt álltam, az újnak benyomását reám többé nem tették. Ez előbb, minden lehetséges leábrázolások és képek szemlélete után velem soha sem történt, minthogy ezek mindig csak tökéletlenül képesek az érzéki benyomást visszatükrözni.
A stereoskopi látásnál a pontosság is bámulatra méltó. Igen elmésen tudta Dove azt alkalmazmii. Ha ugyanis két nyomatott papirdarab, melynek miudketteje ugyanazon betűszedéssel vagy ugyanazon érczlappal lett nyomtatva, s tehát alakjaira nézve teljesen egyenlő, a stereoskopba a stereo-
skopi rajzok helyébe tétetik, úgy azok egy tökéletesen sík lapnak képévé olvadnak össze, megfelelőleg annak, mit előbb valamely lapos festménynek kétoldali reczegképe közt levő egyenlőségről mondottam. Semmiféle embert ügyesség nem képes azonban betüket vagy valamely rézlapnak jegyeit más lapon oly pontossággal lemásolni, hogy a két lapnak lenyomata közt különbségek ne léteznének, melyek elégségesek arra, hogy midőn a két nyomtatvány a stereoskopban egygyé olvad, egyes betük és vonások mások felett elő-, mások pedig vissza ne lépnének. Ez a legegyszerűbb mód, a hamis papirpénzt megismerni. Tétessék a gyanus papir a valódi mellé a stereoskopba és vizsgáltassék meg, valjon a közös képben valamennyi vonás ugyanazon síkban mutatkozik-e. (*)
De e tény a látás elméletére nézve is fontos, mert igen szembeszökőleg mutatja fel a mélység szerinti szemléletnek, a két reczegi kép közti különbségek által feltételezett élénkségét, biztosságát és finomságát.
S most azon kérdés támad; hogyan lehetséges, hogy két különböző láttávlatos és lapszerű reczegi kép, két méretszerinti két kép, egy testszerű szemléleti képpé, egy háromméretszerinti képpé egyesüljön.
Mindenekelőtt megjegyzendő, hogy a szemeink által szolgált két lapszerű képet megkülönböztetni valóban képesek vagyunk. Ha kinyujtott ujjamat magam elé tartom és az átellenben álló falra nézek, akkor ujjam, mint már emlitettem, mindenik szememnek a fal más-más részét fedi el, ujjamat azért kétszer látom meg a falnak két különböző helye előtt; s ha ezeket egyszerűen látom, akkor ujjamat kettős képben látom.
A közönséges látáskor pedig, midőn a látott tárgyak testi alakjára figyelünk, e kettős képeket észre sem veszszük, vagy legfölebb csak igen feltünő esetekben. Hogy azokat meglássuk, más módon kell a láttért megtekintenünk, úgy t. i. mint a rajzoló, midőn azt lerajzolni akarja. Az ilyen törekszik a leábrázolandó tárgyak valódi alakját, nagyságát
(*) Ez a megállapítás a színes fénymásolás jelenlegi tökéletessége mellett már természetesen elavultnak tekinthető. [NF]
távolságát elfelejteni. Törekszik azokat úgy látni, a mint a láttérben lapszerűen mutatkoznak, hogy azokat ismét így a rajz lapján előtüntesse. Azt lehetne gondolni, hogy ez a látásnak egyszerűbb és eredetibb módja, valamint a legtöbb életbuvár is azt a közvetlen érzés által adott szemlélés alakjaként tekintette, ellenben a testszerű szemlélést mintegy a látásnak betanult másodlagos nemeként, mintegy a tapasztalástól feltételezett képzelemnek. De minden rajzoló tudja, hogy mennyivel nehezebb a látszólagos alakot felfogni, melyben a láttérbeli tárgyak mutatkoznak, mint sem azoknak valódi testszerű alakját és nagyságát. Ez utóbbiaknak szemlélete, mitől a rajzoló nem tud szabadulni, neheziti különösen a természet utáni rajzolást.
ha tehát a láttért két szemünkkel a rajzolók különös módjára szemléljük és figyelmünket a lapszerű alakokra irányitjuk, akkor a két reczegkép közti különbségek valósággal szemünkbe ötlenek; akkor azon tárgyak látszanak kettősen, melyek közelebb vagy távolabb fekszenek a szemtől, mint sem ennek rögzités-pontja, de oldalt ettől sem állanak igen távol, úgy hogy még lehetséges helyzetüket tisztán megkülönböztetni. Eleinte csak a messze egymástól fekvő kettős képeket ismerjük fel, de nagyobb gyakorlat mellett megfigyelésünkben olyanokat is, melyeknek helyzete csak kevésben különböző.
Ha tehát egyik ujjamat például bizonyos távolságban tartva arczomtól, az átellenben lévő falra tekintek, mi mellett mint már előbb emlitém, ujjam jobb szemem előtt a fal más helyeit fedi el mint a bal előtt, akkor mindkét szememet felnyitva, a falat, melynek egyik pontját rögzitem, egyszerűen látom, a falnak két más helyét azonban ujjammal egybe-esve és attól részben elfedve; miért is ujjam nem mutatkozhatik másként mint kettősen.
Mindezek és más hasonló tünemények, melyeket a két szemmel látott tárgy kettős képeinek helyzete feltüntet, egyszerű szabályra vezethetők vissza, melyet Johannes Müller
ekképen fogalmazott. Minden egyes ponthoz az egyik reczegen, egy-egy felelkező pont tartozik a másikon. A két szemnek lapszerű közös látterében a felelkező pontok képei rendesen egybeesnek, a nem felelkezők képei szétesnek. Kis eltéréseket nem tekintve, a két reczegnek oly pontjai felelkeznek egymással, melyek a rögzitési ponttól egyenlő messze jobbra vagy balra és egyenlő messze fel vagy lefelé fekszenek.
Már fent emlitettem, hogy a látásnak örökletes elmélete kénytelen volt feltenni és feltette, hogy azon érzések olvadnak tökéletesen egybe, melyek felelkező, vagy mint azokat Johannes Müller elnevezé, azonos pontokon keletkeznek. E felvétel legélesebb kifejezésére talált azon boncztani felvételben [feltevésben], miszerint két idegrost, mely a két reczegnek felelkező pontjaiból indul ki, egymással vagy a látidegek kereszteződési helyén vagy az agyban egyesül. Megjegyzem egyébiránt, hogy Johannes Müller az ilyféle erőművi [mechanikus, gépies] értelmezés lehetőségére utalt ugyan, véglegesen azonban még sem fogadta el. Az azonos pontok felőli törvényt mint a tényeknek kifejezését akarta ő tekintetni és csak arra fektetett súlyt, hogy érzéseiknek helyhez kötése (localisatiója) a láttérben mindig ugyanaz.
Ekkor azonban azon nehézség merült fel, hogy a kettős képek megkülönböztetése mindannyiszor, valahányszor azoknak összeolvadása valamely térszerint kiterjedt tárgynak szemléletévé lehetséges, aránylag eléggé hiányos, [a]mi csak annál feltünőbb ellentétben áll azon rendkivüli pontossághoz, melylyel, mint Dove bebizonyitotta, képesek vagyunk a stereoskopbeli kiemelkedettséget megitélni. S ez utóbbi még is a reczegi képeknek ugyanazon különbségei folytán történik, melyek a kettős képek tüneményének alapjául szolgálnak. Két stereoskopi kép közt igen csekély különbség már elégséges lehet arra, hogy kidomborodó emelt mű benyomását hozza létre, mig husz egészen harminczszorosan kellene azt nagyobbitani, mielőtt az a kettős képekben észrevehetővé
lesz, még ha fel teszszük is, hogy azokat valamely jól begyakorlott észlelő a legszorgosabban figyeli meg.
Ehhez járulnak még több másféle körülmények, melyek a kettős képek felismerését majd nehezitik, majd pedig könnyitik. Legfeltünőbben történik az első a kiemelkedettség szemlélete folytán. Mentől élénkebben tolja fel magát emez, annál nehezebb a kettős képeket meglátni; következőleg valóságos tárgyaknál nehezebb, mint sem a stereoskopi képeknél. Ellenben könnyittetik azok észlelése, ha vagy a vonalaknak szinezete és fénye a két rajzban különböző, vagy ha vonalak és pontok vannak a rajzba felvéve, melyek a kettőben felelkezőleg állanak, és ellentétük által emelik ki a megegyezésnek hiányát a szomszédos nem teljesen felelkező vonalak és pontok közt. Méltán nem volna szabad, hogy mindezen körülmények befolyással legyenek, hogy ha az érzésnek egyenlő helyhez kötése az idegekbeli vezetések bárminő összeköttetése által volna feltételezve. [összeköttetésétől függne.]
Ehhez járult még a stereoskopnak feltalálása után a nehézség, a mélység szerinti szemlélésnek magyarázatát adni a két reczegi kép közti különbség alapján. Legközelebb is Brücke figyelmeztetett minket oly tényekre, melyek lehetségesnek tüntették fel, a stereoskopbeli tünemények összeegyeztetését a két reczegnek velünk született azonossága felőli elmélettel. Ha megfigyeljük tekintetünk vándorlását a stereoskopi képek vagy más megfelelő tárgyak szemléletekor, úgy észreveszszük, hogy a különböző határvonalakat követjük, úgy hogy az épen rögzitett pontot egyszerűen látjuk, mig más pontok kettős képekben mutatkoznak. Figyelmünk azonban közönségesen a rögzitett pontra van összpontositva és a kettős képeket oly kevéssé veszszük észre, hogy azok felnőtt embereknek, kiket azokra figyelmeztetünk, teljesen új tüneményeknek tetszenek. Minthogy pedig ily alaknak határvonalait követve, szemeinket egyenlőtlenül ide s tova mozgatjuk és kénytelenek vagyunk engedni, hogy azok majd összébb, majd inkább széthajoljanak, a mint
mi a körrajznak látszólag közelebb vagy távolabb álló részeit befutjuk, úgy a mozgásoknak ezen egyenlőtlenségei alkalmat nyujthatnának, hogy a látott vonalak különböző távolságáról magunknak képzelmet alkossunk. S valóban úgy is van, hogy midőn szemeinket így mozgatva, valamely stereoskopi vonalas rajzot nézegetünk, az általa előtüntetett emelt műnek sokkal tisztább és pontosabb képét nyerjük, mint mikor mereven egy pontot rögzitünk; ennek oka egyszerűen talán abban fekszik, hogy ilyetén megtekintéskor az alaknak valamennyi pontját egymás után látjuk, egyenes irányban s következőleg sokkal élesebben, mint mikor csak egyet nézünk egyenes, a többit pedig oldalirányban.
Brücke-nek azon felvétele azonban, hogy a mélység szerinti szemlélet egyedül tekintetünk mozgása által és a közben hozatik létre, Dove-nak kisérleteivel szemközt, helyesnek nem bizonyult, ez utóbbiak kimutatván, hogy a stereoskopi képük által eszközölt sajátságos csalódás még villamszikrával való megvilágításkor is létrejön. Ennek a fénye egy másodpercznek még csak négyezred részéig sem tart. Ily csekély idő alatt nehéz földi testek még igen jelentékeny sebesség mellett is oly keveset haladnak előre, hogy azok végkép vesztegelni látszanak. Ezért is a szikra tartama alatt még a legcsekélyebb észrevehető szemmozgás sem jöhet létre, de mind a mellett a stereoskopi kép kidomborodásának teljes benyomását ekkor is megkapjuk.
Hogy továbbá a kétszembeli érzéseknek ilyetén összeolvadása, minőt a boncztani felvétel feltételez, egyátalában nem létezik, azt bizonyitja a stereoskopi fénylésnek, szintén Dove által felfedezett tüneménye. Ha ugyanis valamely felület az egyik stereoskopi képen fehér, a másikán pedig fekete, akkor az egyesült képben fénylőnek tetszik az, még ha a rajznak papirja tompa is és nem fénylő. Van elég, jegeczminták [kristályalakzatok] után akképen készült stereoskopi rajz, hogy az egyik fehér vonalakat mutat fel fekete alapon, mig a másik fekete vonalakat fehér alapon. Az egész akkor úgy tetszik,
mintha a jegeczminta fénylő írlából [grafitból?] készült volna. Még szebben sikerül ugyanazon módon a stereoskopi fényképeken a viznek, növényleveleknek fénylését létre hozni.
E sajátságos tüneménynek magyarázata a következő: Nem fénylő felület, minő például a nem fénylő fehér papiré, a ráeső fényt minden irányban egyenlő mértékben veri vissza, [a]miért is mindig egyenlő világosnak mutatkozik, bármely oldal felől nézzük is azt; az ilyen azért szükségképen mindkét szemnek mindig egyenlő világosnak is tetszik. Ellenben a fénylő felület a minden irányban egyenlően szétszórt fényen kivül, még oly fényt is vet vissza, mely csak bizonyos irányokban halad. Lehetséges pedig, hogy az ilyen visszavert fény az egyik szemet elérje, a nélkül hogy szükségképen a másikát is érintené. A visszaverő felület akkor az egyik szemnek sokkal világosabbnak tetszik mint a másiknak; s minthogy ez csak fénylő testeknél fordul elő, azt hiszszük, hogy a stereoskopi képet fényleni látjuk, midőn ama benyomást utánozzuk.
Ha a két reczegi képnek benyomása az érzésben összeolvadna, akkor a fehér és fekete színek egyesitése folytán, szürke színnek kellene támadni. Hogy a fehér és fekete szín, midőn a kettő a stereoskopban egyesittetik, fénylést okoz, tehát oly érzéki benyomást hoz létre, minő egyenletesen színezett szürke felületek által semmiképen elő nem idézhető, ez azt bizonyitja, hogy a két reczegi kép az érzésben össze nem olvad.
hogy a fénylésnek benyomása nem alapszik az egyik és másik szembeli benyomásnak egymás közti váltogatásán, vagy a két reczegnek ugynevezett vetélkedésén, az újból kitűnik ilyféle képeknek pillanatos megvilágításánál villamszikrával. Mert a fénylés benyomása ekkor is teljesen kifejlődik.
Sőt ki lehet mutatni, hogy a két szem képe nem csak az érzésben nem olvad össze, hanem hogy a két szem részéről nyert két érzés még nem is egyenlő, sőt inkább
egymástól igen is megkülönböztethető. Mert ha az érzés, melyet nekünk jobb szemünk ad, megkülönböztethetetlenül egyenlő volna azzal, melyet nekünk a bal kölcsönöz, úgy szükségképen legalább a villámszikra világánál, midőn a megkülönböztetést semmiféle szemmozgás elő nem segítheti, közönyös fogna lenni, akár a jobb képet mutatjuk a jobb szemnek, a balt pedig a balnak, akár megforditva állitjuk balról a jobb képet, jobbról a balt. Ez azonban semmiképen sem közönyös, mert ha e felcserélést megteszszük, akkor a tárgynak kiemelkedettsége is megforditva mutatkozik; a minek távolabbnak kellene lenni, közelebbnek látszik, a minek emelkedettnek kellene lenni, bemélyedtnek látszik és megforditva. S minthogy villámszikrávali megvilágításkor sem cseréljük fel soha a helyesen látszó kiemelkedettséget a megforditottal, ez határozottan azt mutatja, hogy a jobb szembeli benyomás nem megkülönböztethetetlenül egyenlő a bal szembelivel.
Végre igen sajátságosak és érdekesek a tünemények, midőn a két szem elé oly képek állittatnak, melyeket nem lehet egy egyes tárgy szemléletében egyesiteni. Ha például az egyikét nyomtatott lapra, a másikát pedig rézmetszetre hagyjuk tekinteni. Akkor ugyanis bekövetkezik az úgynevezett vetélkedés a két láttér közt. Akkor nem látjuk a két képet egymás által egyidejűleg elfedve, hanem egyes helyeken az egyik, másokon a másik tolja magát előtérbe. Ha mindkét rajz egyenlően tiszta, akkor közönségesen néhány másodpercz mulya váltakoznak a helyek, hol majd az egyikét látjuk, majd a másikát. Hogyha azonban az egyik kép a láttérnek valamely helyén egyenletesen fehér vagy fekete alapot mutat fel minden megszakadás nélkül, mig a másik ugyanott jelzetes körrajzot, akkor az utóbbi rendesen állandóan felülkerül és az egyenletes alapnak észrevételét elnyomja. Kénytelen vagyok azonban korábbi észlelők ellenkező állitásaival szemközt kiemelni, hogy lehetséges figyelmünk önkénytes irányulása szerint ezen vetélkedés
felett uralkodni. Ha megkisértjük e betüket olvasni, úgy a betük állandóan fenmaradnak, ott legalább hol épen olvasnunk kell. Ha ellenben a rézmetszetnek vonalait és körrajzát törekszünk követni, úgy állandóan ezek lépnek elő. Azt találom továbbá, hogy lehetséges ily körülmények közt figyelmünket valamely igen gyöngén megvilágított tárgyra lekötni és helyette a takaró, sokkal világosabbat, mely a másik szemnek reczegi képében jelenkezik, kiszoritani; például követhetjük valamely egyenletesen fehér tiszta papirfelületnek rostozatát, mig mellette a másik láttérben erős fekete rajzokat mellőzünk. A vetélkedés tehát nem felel meg valamely érzés túlnyomó voltának vagy habozásának, hanem a figyelem lekötésének vagy habozásának. Nincs is talán ennél alkalmasabb tünemény azon indokok tanulmányozására, melyek képesek figyelmünket vezetni. Az öntudatos szándék egyedül, hogy most az egyik szemünkkel nézünk, azután a másikkal, arra még nem elégséges, hanem szükséges hogy annak, a mit látni kivánunk, lehetőleg tiszta érzéki képzelmét ébreszszük. Akkor az tüneményképen is jelentkezni fog. De ha képzelmeink menetét magára hagyjnk, a nélkül hogy azt bizonyos szándék által lekötnők, úgy épen ama habozás áll be önkénytelenül, mely mint vetélkedés szokott elneveztetni. Ennél azután rendesen az igen világos es erősen kirajzolt tárgyak a másik láttérbeli sötétebb és gyengén megkülönböztethetők felett vagy állandóan, vagy legalább hosszabb időre győzedelmeskednek.
Sőt még, ha a két szem elébe különböző színű üvegeket állitunk, és azokon át a láttérben ugyanazon tárgyakra nézünk, hasonló vetélkedés áll be a színek közt, a mennyiben foltokként majd az egyik, majd a másik lép előtérbe; csak bizonyos idő mulva, midőn a színek élénksége mindkét szemben a bekövetkező egyoldalú kifáradás és az általa létrehozott kiegészitő utóképek folytán gyengébb lett, megnyugszik a váltakozás és látjuk akkor a két eredeti színnek bizonyos vegyes színét.
Egyik vagy másik színre figyelmünket leszegezni sokkal nehezebb, mintsem különböző mintákra, melyeket vetélkedésbe hoztunk. Mert figyelmünket csak is akkor lehet valamely érzéki benyomásra állandóan rögziteni, ha azon folytonosan valami új követni valót találunk. Lehet ezen azonban segíteni az által, hogy az üveg lapoknak a szem felé eső oldalán betüket vagy vonalas mintákat hagyunk tükröződni és figyelmünket ezekre forditjuk. Ezen tükörképek fehérek és színtelenek; mihelyt azonban közülök valamelyikére rögzitjük figyelmünket, a háttérnek megfelelő színe is észrevételünk alá kerül.
Ezen, a színek vetélkedésére vonatkozó kisérletek felett sajátszerű vita támadt a legjobb észlelők közt, melynek lehetősége szintén jellemzetes ezen viszonyok mivoltára nézve. Az észlelők egy része – és ezek közt Dove, Regnault, Brücke, Ludwig, Panum, Heringnek neveit találjuk – állitják, hogy két színnek két szemmel egybevetésekor azoknak vegyes színét látják. Mások, mint H. Meyer Zürichben, Volkmann, Meissner, Funke épen oly határozottan kijelentik, hogy a vegyes színt soha sem látták. S kénytelen vagyok teljességgel magam is ez utóbbiakhoz csatlakozni; azon eseteknek gondos megvizsgálása, melyekben talán látszhatott volna, mintha a vegyes színt látnám, mindig azt mutatta ki, hogy ellentétességi tüneményekkel volt dolgom. Valahányszor a kétszemmeli színelegy mellé a valódi vegyes színt föstém, tökéletesen tisztán tünt fel nekem a kettő közti különbség. Másfelől azonban nem szenved kétséget, hogy a legelőbb nevezett észlelők azt valóban látták, mit látni állítanak és tehát hogy itten valóban nagy egyéni különféleség áll fenn. Bizonyos esetekben, melyeket Dove mint különösen alkalmasakat ajánl (kiegészitő sarkitási szineknek két szemmeli egyesitése fehér szinné), az elegyülésnek még csak legcsekélyebb látszatára sem akadhattam.
Ezen feltűnő különbség aránylag ily egyszerű észlelésnél, úgy látszik nekem, felette nagy érdekkel bír és
nevezetes bizonyitékul szolgál a tapasztalatos elméletnek azon fentebb taglalt felvételére nézve, hogy hely szerint különválasztott érzésekképen csak azokat szemléljük, melyek egymástól önkénytes mozgások által különválaszthatók. Még midőn félszemmel vegyes színt látunk is, Th. Young elmélete szerint, akkor is egymás mellett három különböző érzés támad; ezek azonban a szemnek semmiféle mozgásánál külön nem választhatók, hanem hely szerint mindig egyenlőképen egyesitve maradnak. S még is láttuk, hogy kivételképen még ezek is a szemléletben különválasztatnak, mihelyt a színnek egy része valamely átlátszó színes takaróhoz tartozni látszik. Két felelkező reczegpontnak megvilágításakor különböző színekkel, ezeknek különválasztása közönséges látásnál ugyan nem fordul gyakran elő, s ha előfordul, úgy inkább csak a láttérnek figyelembe nem vett részein. Az ily különválás azonban két, a szem mozgásaikor egymástól némileg függetlenül elmozduló alkatrészre elő van még is készitve és a figyelem fokától, melyet az észlelő a láttérnek oldalirányban látott részeire, valamint az előforduló kettősképekre forditani szokott, fog függni, mennyire jól vagy kevésbbé jól tanulta meg az egyidejűleg mindkét reczegre beható színeket egymástól megkülönböztetni vagy meg nem különböztetni. Egy szem- és két szembeli színelegyek több színérzést keltenek egyidejüleg és egyszersmind a háttérben egyenlőn el is helyezik azokat. A különbség a szemléletben csak abban áll, hogy mi az érzéseknek ezen összeségét vagy közvetlenül mint összetartozó egészet fogjuk fel, a nélkül hogy azt részeire szétbontanók, vagy hogy bizonyos gyakorlottságot szereztünk magunknak a részeket, melyekből az áll, felismerni és egymástól különválasztani. Az elsőbbiket nagyobbára teszszük, de még sem mindig a félszemmeli színelegyitésnél; a másikra hajlandóbbak vagyunk a kétszemmeli elegyitésnél. Minthogy azonban e hajlandóság lényegileg azon gyakorlottságon alapszik szükségképen, melyet előzetes észlelés folytán szereztünk,
úgy megérthető, hogy miért mutat az annyira nagy egyéni sajátságokat.
Ha figyelünk a vetélkedésre, mely két oly stereoskopi rajznak egyesitésekor következik be, melyek egyike fekete vonalakkal fehér alapon, a másik fehér vonalakkal fekete alapon szerkesztetett, úgy látni lehet, hogy a közel felelkezőleg fekvő fehér és fekete vonalak mindig egymás mellett láthatók maradnak, [a]mi csak úgy történhetik, hogy az egyik alapnak fehér és a másiknak fekete színe egyidejűleg szintén fenmarad. Ennek következtében az irlaszerűen [grafitszerűen] fénylő alap részéről a benyomás sokkal nyugalmasabb, mint a minő teljesen különböző rajzok által előidézett vetélkedéskor támad. Legszebben lehet ezt látni, ha a rajznak fekete fele mellé nyomatott fehér lapot állitunk, úgy hogy a fekete alap egyik részében fénylést hoz létre, másik részében pedig a két szemben egymást eltakarva, vetélkedést. Mindaddig, mig figyelmünket a leábrázolt tárgyak alakjára forditjuk és azon végig pillantunk, addig a különböző színű határvonalak a rögzitési pont közös vezetői, és a rögzités csak az által tartható fenn, hogy folytonosan mindkettőt követjük. Szükséges azért, hogy figyelmünket mind a kettőre lekössük, [a]mi mellett akkor mindkettőnek benyomása is egymás mellett egyenlőképen fennállva marad. Nincsen jobb mód arra, hogy két képnek egybevetett benyomását állandóan lekössük, mint az itt felemlitett. Lehetséges ugyan még másként is egymást eltakaró, nem hasonló rajzoknál azokat rövid ideig részben egybevetve látni, arra figyelvén t. i., miként fedik azok egymást, minő szögek alatt találkoznak össze vonalaik stb. De a mint figyelmünk azután e vonalok egyikére irányul, eltűnik a másik tér, melyhez ezen vonal nem tartozik.
Hogy ha most a két szemmel való látásra vonatkozó lényekre még egyszer visszatekintünk, úgy azt találjuk, hogy
1. A két reczeg felelkező helyeinek ingerületei megkülönböztethetlenül egy érzéssé nem olvadnak össze, mert
különben nem fogna lehetséges lenni, hogy a stereoskopi fénylést lássuk. Hogy e tünemény a vetélkedésből nem magyarázható, még ha hajlandók lennénk is azt érzésbeli és nem figyelembeli míveletnek tekinteni, hogy az épen ellenkezőleg a vetélkedés fennakadásával van összekötve, fentebb lett bebizonyítva.
2. A felelkező reczeghelyektől származó érzések, nem megkülönböztethetlenül egyenlők; mert különben nem volna lehetséges, hogy pillanatos megvilágításnál valamely stereoskopi képen a helyes emelkedettséget a megforditottól megkülönböztessük.
3. A felelkező helyek két különböző érzésének egybeolvadása nem is az által jön létre, hogy az egyik közülök egyidőre elnyomatik; mert a két szemmel való mélység szerinti szemlélés egyedül azon alapszik, hogy mindkét különböző kép egyidejűleg jut el öntudatunkhoz. A mélységnek ilyféle észrevétele pedig lehetséges megrögzitett reczegi kép és pillanatos megvilágítás mellett is.
Ezen megkülönböztetés folytán tehát felismerjük, hogy a két szem felől egyidejüleg két egymástól megkülönböztethető érzés össze nem olvadva jut el öntudatunkhoz, és tehát kell hogy azoknak összeolvadása a testi világnak egyszerű szemléleti képmásává, nem valamely előképezett érzésbeli gépezet, hanem a figyelemnek mívelete által eszközöltessék.
4. Azt találjuk, hogy a felelkező reczegpontoknak látérzéki benyomásai egészben véve egyenlően vagy közel egyenlőképen vannak helyhez kötve, hogy azonban ezen egyenlőséget jelentékenyen megzavarhatja a képzelem, mely a két benyomást ugyanazon egyszerű tárgyra vonatkoztatja. Hogy ha amaz egyenlőség az elhelyezésben az érzésnek közvetlen mívelete folytán adva volna, akkor nem fogna lehetséges lenni, azon érzést ellenkező képzelem által megszüntetni. Másként áll a dolog, hogyha a felelkező képek elhelyezésének egyenlősége a szemmértéken, azaz a távoloknak ta-
pasztalatilag begyakorlott megbecslésén, tehát a helyi jelek jelentősége felől szerzett ismereten alapszik. Akkor csak egyik tapasztalat küzd a másik ellenében; akkor megérthető, hogy a képzelem, miszerint két látérzéki kép ugyanazon tárgyhoz tartozik, befolyást gyakorol azok viszonylagos helyzetének szemmérték szerinti megbecslésére, s hogy ennek következtében távolságaik a rögzités pontjától a láttér felületén egyenlőknek tekintetnek, jóllehet nem teljesen egyenlők.
De továbbá még következik, miszerint, ha a felelkező pontoknak elhelyezési egyenlősége a két láttérben nem alapszik az érzéseit a külünböző távoloknak eredeti összehasonlitásai mindenik egyes láttérben szintén nem alapulnak közvetlenül az érzésen. Mert ha ilyen adva volna, úgy szükségképen következnék, hogy a két tér közti megegyezés közvetlenül az érzés által teljesen adva legyen, mihelyt a két rögzitési pontnak azonossága és a megegyezés az egyik szemnek akár csak egyetlen délköre és a felelkező másik szembeli délkör közt megállapitva volna.
Az olvasó látja ebből, mint sodortatunk a tények ezen lánczolata folytán a tapasztalatos elmélet felé. E mellett meg kell jegyeznem, hogy még újabb időben tétettek kisérletek, a mélység felismerésének létrejöttét és a két szemmeli egyszerű és kettős látásnak tüneményeit előképezett gépezetek felvételéből értelmezni. Ezen kisérletek, melyek birálásába nem akarok e helyen bocsátkozni, minthogy az minket igen bonyolodott részletekhez fogna vezetni, részben igen mesterkélt, egyszersmind pedig igen határozatlan és nyúlékony felvételeik daczára, eddig még mindig azon szenvedtek hajótörést, hogy a valódi világ végtelenszer gazdagabb viszonyokat mutat fel, mintsem azok tekintetbe venni képesek valának. Ezért is történik, hogy midőn efféle rendszerek a látásnak valamely bizonyos esetére alkalmaztatnak, melyet értelmezni akarnak, valameny-
nyi többire nézve nem illenek. Akkor azon igen kétes felvételnek kell kisegíteni, hogy ezen többi esetben az érzés az ellenkező tapasztalat által legyőzetik és megsemmisittetik. De hová fogunk eljutni érzéki felfogásnnkban, ha képesek lennénk érzéseket oly körülmények közt, midőn azok figyelmünk tárgyára vonatkoznak, ellenkező képzelmek kedvéért megsemmisiteni? S minden esetre világos, hogy minden ily esetben, hol végre is a tapasztalatnak kell dönteni, ennek segítségével a helyes szemléletnek képződése sokkal könnyebben fog végbe mehetni, hogyha semmiféle ellenkező érzések, melyeket legyőzni kellene, nincsenek jelen, mintsem ha azoknak befolyása ellenében kell a helyes itéletet megszerezni.
Ehhez járul még, hogy ezen felvételek, melyeket egymás után az örökletes elméletnek különböző módosulatainál a tüneményekhez illesztgetni törekedtek, teljesen feleslegesek. Semmiféle tény eddig még nem ismeretes, mely a tapasztalatos elmélettel összeegyeztethetlen volna, mely utóbbi mellett semmiféle be nem bizonyitható boncztani szerkezetnek, az idegrendszernek semmiféle hallatlan élettani működésének felvételére nem szorulunk, melynél nem teszünk fel egyebet, mint a szemléletek és képzelmeknek lényeges törvényeik szerint, a mindennapi tapasztalás folytán oly jól ismert társulásait. Igaz, hogy a szellemi működéseket még nem birjuk értelmezni és valószinűleg még a jövőben sem fogjuk egyhamar birni. Minthogy azonban ezen működések tettleg [ténylegesen] léteznek, és minthogy eddig még az örökletes elméletnek semmiféle módosulata ki nem kerülhette, hogy azok hatására ne hivatkozzék, hol más értelmezési kisérletek hajótörést szenvedtek, azért a természetbuvár álláspontjából sem lesz szabad a szellemi élet titkait mint a látás felőli elméletünknek hiányait tekinteni.
Lehetetlen, a térszerinti szemléletek terén valahol is határt vonni, hogy azon részt, mely mintegy a közvetlen érzéshez tartozik, egy másik résztől elválaszszuk, mely mint-
egy csak a tapasztalás által szereztetett. Bár hol is kiséreljük meg e határt vonni, mindig akadunk akkor oly esetekre, melyekben a tapasztalás pontosabbnak, közvetlenebbnek és határozottabbnak bizonyul be, mint az állitólagos érzés, és ez utóbbit legyőzi. Csak egy felvétel nem vezet ellenmondásokhoz, s ez a tapasztalatos elméleté, mely valamennyi térszerinti szemléletet a tapasztaláson nyugvónak tekint, és felteszi, hogy a látérzésünk tájjelei szintúgy, mint azoknak módosulatai magukban véve semmi egyebek, mint jelek, melyeknek jelentőségeit kiolvasni még előbb tanulnunk kell.
De megtanuljuk azokat olvasni, mialatt azokat mozgásaink eredményével és a változásokkal, melyeket általuk magunk a külvilágban létrehozunk, összehasonlitjuk. A gyermek legelőbb kezével kezd játszani; van bizonyos idő, midőn még nem tudja ezeket, és szemeit valamely fénylő vagy színes tárgy felé, mely figyelmét felkölti, elvezetni. Később tárgyak után kapkod, meg-megforgatja, megnézi, megtapogatja, megnyalogaja ezeket minden oldal felől. A legegyszerűbbek neki legkedvesebbek; a legkezdetlegesebb játékszer inkább részesül tetszésében, mint az újkori ipar ez ágának legleleményesebb találmányai. Ha a gyermek azután hetek hosszant – naponta egy darabig – egy ily tárgyat meg-megnézegetett és azt végre valamennyi távlátszatos képei szerint ismeri, elveti az elsőt és más alakok után kap. Így tanulja meg egyidejűleg a különböző látérzéki képeket, melyeket ugyanazon tárgy szolgáltat, kapcsolatban a mozgásokkal megismerni, melyeket két keze a tárgynak kölcsönözhet. Valamely tárgynak térbeli alakjáról ekképen szerzett szemléletes képzelem képezi mindezen látérzéki képeknek összeségét. Valóban, ha pontos szemléleti képet szereztünk magunkban bár mely tárgynak alakja felől, képesek is vagyunk képzelő tehetségünk segedelmével azon látványt is levezetni, melyet nekünk a tárgy nyujtani fog, midőn azt egyik vagy másik oldal felől tekintjük meg, azt így vagy amúgy megforditjuk. Mindezen egyes szemléleti
képek egybefoglalvák a tárgy testszerű alakja felőli képzelemben, és abból ismét levezethetők egyetemben azon mozgások felőli képzelemmel, melyeket végrehajtanunk kell, hogy a látvány egyes alakjai valóban feltünjenek.
Ennek egy igen feltünő bizonyitékára akadtam gyakran stereoskopi képek szemlélésekor. Ha például igen összetett jegeczalakoknak bonyolodott vonalas rajzait nézzük, eleinte gyakran nehezünkre esik azokat egyesiteni. Szokásom akkor legelőbb is a képeken két összetartozó pontot felkeresni, azután szemeimet önkénytesen [akaratlagosan] úgy mozgatom, hogy a képek egymást eltakarják; mindaddig azonban, mig meg nem értettem, hogy a képeknek miféle alakot kell feltüntetniök, szemeim is szüntelen egymástól elválnak és a képek megszünnek egymást takarni. Ezután igyekszem az alaknak különböző vonalain végig tekinteni; rögtön felmerül előttem a leábrázolt testi alaknak értelme, és e pillanattól fogva minden nehézség nélkül halad szemeimnek két látvonala a látszólag jelenlevő testnek határvonalain végig, a nélkül hogy azok többé valamikor is egymást elhagynák. Mihelyt a test-alaknak helyes értelme felmerült, egyszersmind fel van találva a szabály is a két szemnek ezen test szemlélésekor összetartozó mozgásai számára. Mialatt ezen mozgásokat megteszszük és a várt látérzéki képekhez eljutunk, képzelmünket mintegy ismét visszaforditjuk a tárgyilagos világ országába és kipróbáljuk, valjon ezen visszaforditás összeegyező-e az eredetivel, így a kisérlet által meggyőződést szerzendők képzelmünk helyessége felől.
Azt hiszem, hogy főleg ez utóbbi pont igen is tekintetbe veendő. Érzéki érzéseinknek értelmezése kisérleten és nem a külső eseménynek puszta megfigyelésén alapszik. A kisérlet azt tanitja, hogy a két esemény közti összefüggés minden általunk tetszés szerint választott pillanatban fönnáll, egyébként tetszés szerint általunk megváltoztatott körülmények közt. A két eseménynek összetartozása ez által az időben állandónak bizonyul be, mint-
hogy azokat tetszés szerint bármely pillanatban próba alá vethetjük. A puszta megfigyelés alig nyujt valamikor is ismeretünknek ennyi biztosságot, bármily számosan, sokszerűen megváltozott körülmények közt végbevitt ismétlés mellett sem. Mert azt tanitja ugyan, hogy azon események, melyeknek összetartozása forog kérdés alatt, gyakran vagy eddig mindig együtt állottak be, azt azonban nem, hogy azok minden, tetszés szerint általunk választott időben bekövetkeznek. Még ha azon példákon végig tekintünk is, melyeket a módszerben tökéletes tudományos megfigyelés, mint a csillagászat, a légtünettan, a földtan szolgáltat, azt találjuk, hogy csak akkor érezzük magunkat az illető tünemények okaira nézve biztosaknak, ha képesek vagyunk ugyanazon erőket kísérletileg műtermeinkben kimutatni. A nem kisérleti tudományok által még egyetlen egy új erőt sem ismertünk fel. Egy hiszem, hogy e tény nem egészen jelentéktelen.
Világos, hogy az érzéki jeleknek jelentősége felől a leirt módon szerzett tapasztalatokból mindazt megtanulhatjuk, mit azután tapasztalatilag újból lehet megvizsgálni, tehát szemléleteinknek teljes igazán tárgyilagos foglalatját. E mellett eddig feltettük volt hogy az ür és mozgás felől már a tapérzék áltat szereztünk magunknak szemléletet. Egyelőre természetesen közvetlenül csak azt tapasztaljuk, hogy az akaratbeli inditatok folytán változásokat hozunk létre, melyeket a tap- és látérzékkel felismerünk. Ezen önkényleg létrehozott változások nagyobb részben csak ürbeli változások, azaz mozgások; lehetséges azonban eképen még más változásokat is magokon a tárgyakon létesiteni. Lehetséges-e pedig hogy kezeink- és szemeinknek mozgásait ürbeli mozgásokként felismerjük, a nélkül hogy erről nekünk előbb már tudomásunk volna és megkülönböztethetjük-e azokat oly változásoktól, melyek a tárgyak tulajdonságaira vonatkoznak? Úgy hiszem, hogy igen! Az ürbeli viszonylatok lényegesen megkülönböztető jelleme abban fekszik, hogy
azok az állagoknak oly változó viszonylatai, melyek azoknak minőségétől és tömegétől függetlenek, mig valamennyi többi tárgyilagos viszonylatok a tárgyak tulajdonságaitól függnek. Legkönnyebben és közvetlenül bizonyul az be a látérzéki felismeréseknél. A szemnek mozgása, melynek folytán a reczegkép a reczegen tova elmozdul, egyenlő ismétlődésekor a változásoknak ugyanazon sorát hozza létre, bárminő legyen is a láttérnek foglalatja; azt eszközli, hogy azon benyomások, melyeknek eddig a0, a1, a2, a3 voltak helyi jelei, az új b0, b1, b2, b3 helyi jeleket öltik magukra; s ez mindig egyenlőképen megtörténhetik, bárminők is legyenek e benyomásoknak minőlegességei. Ez által e változások mint olyszerűek vannak jellegezve, minőket épen ürbeli változásoknak nevezünk. Ezzel a tapasztalati feladatnak eleget tettünk és nem szükséges, hogy itt azon kérdésnek további taglalásába bocsátkozzunk, mennyi van az ürszerinti átalános szemléletből a priori s mennyi a posteriori adva.
A tapasztalatos elmélet ellenében ellenvetésül szolgálhatna az érzéki csalódások lehetősége. Mert ha a tapasztalatból tanuljuk érzéseinket értelmezni, úgy ez értelmezésnek összhangzásban kellene mindig a tapasztalással állnia. Az érzéki csalódások lehetősége abból magyarázható, hogy a külső dolgok felőli képzelmeinket, úgy mint azok a megfigyelésnek rendes módjánál helyesek fognának lenni, akkor is képezzük, midőn rendkivüli körülmények a reczegi képeket megváltoztatták. Az, mit itten a megfigyelés rendes módjának nevezek, nem csak arra terjed ki, hogy a fénysugaraknak egyenes irányban kell a világító ponttól a porczhártyákig eljutniok, hanem magában foglalja azt is, hogy szemeinket úgy használjuk, a mint azoknak használtatniok kell, hogy a legtisztább és legjobban megkülönböztethető képeket nyerhessük. Erre nézve szükséges, hogy a szemlélt tárgy határvonalainak egyes pontjait a két reczeg központjain leábrázoljuk, mi mellett szemeinkkel oly mozgásokat viszünk végbe, melyek legbiztosabban engedik a szemeknek különféle állá-
sait összehasonlítani. Minden eltérés e feltételek valamelyikétől csalódást von maga után. Ezek közül legrégebbtől fogva ismeretesek azok, melyek beállanak, ha a fénysugarak, mielőtt a szembe betérnének, törést vagy tükrözést szenvednek. De hiányos alkalmazkodás is, [a]mi alatt egy vagy két finom nyiláson át nézünk, meg nem felelő összehajlás félszemmel való látáskor, a szemtekének félretolódása, ujjal reá gyakorlott nyomás vagy izom-hüdés [bénulás] folytán, csalódásokat okozhatnak a látott tárgyak helyzete iránt. Csalódások támadhatnak tovább még azért, mert az érzésnek bizonyos elemei nem különböztettetnek meg eléggé pontosan; ide tartozik nevezetesen a szemek összehajlásának foka, melynek megitélése, a közreműködő izmok könnyen beálló kifáradása következtében, nem biztos. A legegyszerűbb szabály mindezen csalódásokra nézve az: mindig oly tárgyakat hiszünk magunk előtt látni, minőknek jelen lenni kellene, hogy a megfigyelés rendes módja mellett ugyanazon reczegi képek támadjanak. Hogy ha azonban e képek olyanok, hogy azok a megfigyelésnek semmiféle rendes módjánál nem támadhatnának, akkor ilyenhez legközelebb álló hasonlóság szerint itélünk, [a]mi mellett az érzésnek biztosan fel nem ismert elemeit könnyebben mellőzzük, mint a biztosan fel ismerteket. Ha többféle értelmezés egyenlően közel fekszik, akkor többnyire ezek közt önkénytelenül ide s tova habozunk. De e habozás felett is uralkodhatunk, ha szándékosan törekszünk a kivánt képnek képzelmét belérzékileg lehetőleg legjobban szemléletre juttatni.
Nyilvánvaló, hogy ezek oly míveletek, melyeket csalfa behozólagos következtetéseknek lehetne nevezni. Azonban oly következtetések ezek, melyeknél a hasonnemű előzetes észleleteket magunk előtt öntudatosan föl nem soroljuk és meg sem vizsgáljuk, mennyiben jogosultak együttesen azok a következtetés megállapítására. Miért is azokat már máskor öntudaton kivüli következtetéseknek nevez-
tem, s ez elnevezés, mely a tapasztalatos elméletnek más védői részéről is elfogadtatott, sok ellenmondást és megütközést keltett, minthogy a szokásos lélektani kimutatás szerint a következtetés öntudatos szellemi életünk működésének mintegy tetőpontját képezi. Mig ellenben valóban a következtetések, melyek érzéki felfogásainknál oly nagy szerepet játszanak, a logikailag elemzett következtetés közönséges alakjában valósággal soha ki nem fejezhetők, és szükséges, hogy a lélektani elemzésnek szokott utjait elhagyva, oldalt térjünk el, hogy meggyőződjünk, miszerint valósággal a szellemi működés ugyanazon nemével van itten dolgunk, mely a közönségesen úgynevezett következtetéseknél tevékeny.
Úgy látszik nekem, hogy a különbség a logikusok következtetései és a behozólagos következtetések közt, melyeknek eredménye a külvilágnak érzéki érzéseink által szerzett szemléleteiben kerül napvilágra, valósággal csak külsőleg létezik és főleg abban áll, hogy ama előbbi következtetések szavakban kifejezhetők, ez utóbbiak nem, minthogy náluk a szavak helyébe csak érzések és az érzések emlékképei lépnek. De épen abban, hogy ez utóbbiak szavakban le nem irhatók, fekszik a nagy nehézség is, a szellemnek ez egész téren való működéseiről egyátalában még csak szólani is.
Azon tudás mellett, mely fogalmakkal dolgozik, minélfogva szavakban is kifejezhető, van a képzelmi tehetségnek még egy más tere is, mely csak érzéki benyomásokat állit össze, melyek közvetlenül szavakkal ki nem fejezhetők. Nevezzük ezt ismerésnek. Ismerünk egy embert, egy utat, egy ételt, egy szagos anyagot, azaz láttuk, izleltük vagy megszagoltuk e tárgyakat, megtartjuk szilárdan ez érzéki benyomást emlékezetünkben és ismét reá fogunk ismerni, ha az ismétlődik, a nélkül hogy képesek lennénk annak leírását magunknak vagy másoknak szavakban adni. Mindennek daczára világos, hogy ez ismerés a legmagasabb fokban határozott és biztos lehet, és e tekintetben semmiféle szavakban kifejezhető tu-
dásnak elsőbbséget nem enged. De nem lehet azt közvetlenül közölni, ha csak az illető tárgyakat elő nem kerithetjük, vagy benyomásukat más módon nem utánozhatjuk, mint például valamely emberre nézve a saját arczképe által.
Az ismerésnek egyik fontos részét képezi, ismerni az izombeidegezést, melyet kifejtenünk kell, hogy testrészeink mozgása által bizonyos eredményt elérjünk. Mindenki tudja, hogy mint gyermekeknek a járást meg kell tanulnunk; hogy később megtanulunk falábon vagy korcsolyán járni, vagy lovagolni, úszni, énekelni, idegen nyelveknek új betüit kimondani stb. Csecsemőknek megfigyelése által még megismerjük, hogy azoknak sokféle dolgokat kell megtanulniok, melyekről később el sem képzelhetjük, hogy volt légyen oly időszakasz, midőn azokat még meg nem tanultuk volt, például szemeinket a fény felé irányitani, melyet látni kivánunk. Az ismerésnek ezen nemét hatni, hetni képzőkkel vagy birással (a németben können, a franczia savoir értelmében) fejezzük ki vagy értésnek, de tudásnak is mondjuk (például "tudok lovagolni" – a németben Verstehen, például "ich verstehe zu reiten). (*)
Itt is arra kérek ügyelni, miszerint szükséges, hogy az alkalmazandó akaratbeli inditatoknak ismerete a biztosságnak, határozottságnak és pontosságnak legmagasabb fokát elérje, mielőtt oly mesterséges egyensúlyt, mint a járásnál falábon vagy a korcsolyázásnál, fentartani képesek vagyunk, vagy mielőtt az énekes gégéjével, a hegedűs billegető ujjával
Jegyzet. Szerző az eredeti szöveg e helyén az illető német kifejezésekre vonatkozólag még ezt mondja: "Az előbbi szó (Können) állitólag ugyan azon szószármazással bir mint "Kennen" és az alakbeli rokonság értelmezhető fogna lenni a jelentőségbeli rokonságból. De használjuk e szavunkat "können" ott is, hol határozottabban fognánk az igét, "vermögen" alkalmazni (francziáúl pouvoir), hol tehát erőről és segédeszközről van szó, s nem csak alkalmazásuknak ismeretéről". – A magyarban ezen itóbbi kifejezésnek "vermögen", megfelel teljesen a már fentebb felemlitett "birás", "birni." – A forditó.
képes bizonyos hangot oly pontosan eltalálni, hogy annak lengési tartama még egy fél százalékkal se különbözzék.
Világos továbbá, hogy lehetséges szavak helyett ilyféle érzéki emlékképekkel ugyanazon nemű összekötést létre hozni, melyet, ha az szavakban fejeztetnék ki, állitmánynak vagy itéletnek fognánk nevezni. Tudhatom például, hogy bizonyos embernek, kinek arczát ismerem, sajátszerű hangja van, melynek csengésére élénken emlékszem. Biztosan fognám arczát és hangját ezer más közül kiismerni, és mindegyikénél a kettő közül tudni, hogy a másik hozzátartozik. De nem birom ez állitmányt szavakba foglalni, ha azon emberről még más, fogalmilag meghatározandó ismérvet fel nem hozhatok. Akkor ugyanis mutató névmással segíthetek magamon, mondván: ezen hang, melyet most hallunk, azon emberé, kit ott és akkor láttunk.
De vannak nem csak egyedes (singuläre), hanem átalános állitmányok is, melyekben a szavak érzéki benyomások által helyettesitvék. Elégséges, ha csak a művészeti képmásolásnak [leképezés] hatására emlékeztetek. Valamely istenszobor nem fogna reám bizonyos jellemnek, vérmérsékletnek, bizonyos hangulatnak megfelelő benyomást tenni, ha nem tudnám, hogy az olyféle arczvonalzat és arczjáték, minőt az mutat a legtöbb vagy valamennyi esetben, hol az előfordul, ama bizonyos jelentőséggel bir. S hogy az érzéki felfogások terén megmaradjunk, ha tudom, hogy két lábnyira távol és ennyire meg ennyire jobbra álló pontnak rögzitésére a tekintésnek bizonyos módja szükséges, melynél ismét egészen pontosan tudom, hogy miféle beidegzés alkalmazandó, úgy ez is átalános állitmány, mely mindazon esetekre illik, melyekben szemeimet szintoly fekvési pontra rögzitettem vagy rögziteni fogom. Ezen szavakban ki nem fejezbető állitmány azon eredmény, melyben arra vonatkozó eddigi tapasztalataimat összefoglalva megtartottam. A következtetésben az bármely pillanatban a főtételt – major-t – képezheti, mihelyt beáll azon eset, hogy szemeimet
ismét szintúgy helyezett pontra irányitom és érzem, hogy úgy tekintek, mint ama főtétel mondja. Ez utóbbi észrevétel képezi az altételt – minor-t – és a zártétel – conclusio – kijelenti, hogy az illető helyen a látott tárgy fekszik.
Tegyük pedig fel, hogy azon módon tekintenék, de a stereoskopba benézve. Most tudom, hogy előttem az illető helyen valóságos tárgy nincsen. Mindazáltal az érzéki benyomás reám ugyanaz, mintha ott tárgy jelen volna és e benyomást sem magamnak sem másnak másként ki nem jelölhetem és nem jellemezhetem, mint az által, hogy a benyomás olyan, minő az észlelés rendes módjánál támadni fogna, ha ottan tárgy állana. Ezt jól meg kell jegyeznünk. Az életbuvár képes ugyan a benyomást még másként leirni, a szemek állása, a reczegi képek helyzete szerint stb. De nem lehet a meglevő érzést közvetlenül másként meghatározni és jellemezni. Így tehát elismerjük azt csalékony érzésnek, de még sem vagyunk képesek e csalódásnak érzését eltávolitani. Nem vagyunk épen képesek eltörölni a megemlékezést rendes jelentőségére, még ha tudjuk is, hogy az a fenforgó esetben be nem teljesül; épen úgy nem, mint nem vagyunk képesek anyanyelvünk valamely szavának jelentőségét emlékezetünkből kitörülni, hogy ha az egyszer mint jel vagy jelszó valamely teljesen másféle czélra használtatik.
Hogy e következtetések az érzéki felismerések terén annyira kényszeritőleg lépnek előnkbe, mint valami kültermészeti hatalom, és hogy azért úgy látszik, mintha eredményeik minden saját hozzájárulásunk nélkül, a közvetlen felismerésben megadva volnának, szintén nem okoz különbséget köztük és a logikai és öntudatos következtetések közt, legalább azok közt nem, melyek e nevet valóban megérdemlik. A mit ugyanis valamely következtetés levezetésekor önkénytesen és öntudatosan tehetünk, csak abban áll, hogy az előtételekre szükségelt anyagszert teljesen elészerezzük. [előteremtsük] Mert mihelyt ez anyagszer valósággal teljesen együtt van,
a zártétel is visszautasithatlanul önmagától beáll. Oly következtetések, melyekről azt hiszszük, hogy azokat megtehetjük vagy abban hagyhatjuk, egyátalában nem sokat érnek.
Miként látjuk, ezen vizsgálatok minket a szellemi működések oly terére vezetnek, melyek tudományos vizsgálatoknál még eddig keveset jöttek szóba, mert nehéz róluk egyátalában szavakkal beszélni. Még leginkább lettek széptani vizsgálatoknál méltatva, melyeknél azok mint. "szemléletesség," "öntudatonkivüli észszerűség," "érzéki értelmesség" és efféle félhomályos elnevezésekben nagy szerepet játszanak. Ellenükben azon téves előitélet áll fenn, hogy azoknak végbemenete homályos, határozatlan, csak félig öntudatos, hogy azok mintegy tisztán gépszerű műveletek az öntudatos és beszéd által kifejezhető gondolkodásnak alárendelvék. Nem hiszem, hogy magára a működésnek módjára nézve különbséget lehetne az előbbiek és utóbbiak közt kimutatni. A roppant felsőbbség, melylyel fel a nyelv használatáig érlelt megismerés bir, eléggé magyarázható már abból is, hogy a nyelv egyfelől lehetségessé teszi az egyének millióinak és a nemzedékek ezreinek tapasztalatait összegyüjteni, állandóan megőrzeni és folytonos kisérlet utján lassanként mindinkább biztosabbá és egyetemesebbé alakitani. Más felől az emberek megfontolt közös cselekvésének lehetősége is és azzal hatalmuknak legnagyobb része a nyelven alapszik. Mindkét tekintetben az ismerés nem lehet a tudásnak versenytársa, [a]miből szükségképen még nem következik, hogy az első kevésbbé tiszta vagy más természetű volna.
Azok, kik az örökletes elmélethez ragaszkodnak, hivatkozni szoktak az újszülött állatok képességeire, melyek közül sok valóban ügyesebbnek látszik, mint az emberi gyermek. Bizonyos, hogy az utóbbi agyának felülmuló tömege és szellemi fejlődési képessége daczára, a legegyszerűbb feladatokat, mint például hogy szemeit bizonyos tárgy
felé irányitsa, hogy kezeivel a látott tárgyat megfogja, felette lassan tanulja meg. De nem kell-e ebből azt következtetni, hogy az emberi gyermeknek több tanulni valója van, mint az ösztöneitől helyesen vezetett, de le is bilincselt állatnak. Mondják, hogy a borjú a tőgyet látja és feléje megyen; de még meg kellene vizsgálni, valjon nem-e inkább csak szagolja azt és folytatja azon mozgásokat melyek őt ama szaghoz közelebb viszik. Az ilyféle látérzéki képről az embert gyermek mindenesetre mit sem tud, elég gyakran az emlőtől makacsul elfordul a hibás oldal felé és itt keresi azt. A fiatal csibe igen korán magvak után csipked, de csipked már a tojáshéjban és újból csipked mint látszik csak találomra, midőn a tyúkot hallja csipkedni. Ha aztán esetleg egynéhányszor egy-egy szemre rátalál, úgy lehetséges, hogy az akkor mutatkozó láttérre is megtanul ügyelni, annál hamarább, minthogy a feladat, melyet egyátalában éltében megtanulnia kell, igen kicsiny. Az e viszonyok feletti vizsgálatok, vonatkozólag az itt fejtegetett kérdésre, igen kivánatosak. Eddig, úgy látszik nekem, a meglevő észleletek még nem bizonyitják, hogy az állatok születésüknél fogva többel birnának ösztönnél, de mindenesetre az ember tőlük épen abban különböző, hogy nála ezen veleszületett ösztönök a lehető legkisebb mértékre vannak leszállitva.
Feltünő hasonlatosságra találunk egyébiránt a folyamatok ezen egész körével egy másik, önkénytesen [önkényesen] választott, nem a természettől adott jelrendszerben, melyet megérteni, mint bebizonyitható, előbb meg kell tanulnunk s ez anyanyelvünk szavaiban áll.
Nyilvánvaló, hogy az anyanyelv első megtanulása sokkal nehezebb foglalkozás, mint sem valamely idegen nyelvnek minden későbbi megtanulása. Egyátalában azt kell előbb még kitalálni, hogy ezen szóhangok jelek gyanánt szolgálandók és egyidejűleg meg kell találni behozás útján minden egyesnek jelentőségét ugyan azon módon, mint az érzékbeli
érzésekét. S még is látjuk, mint értenek meg a gyermekek már az első év végén egyes szavakat és mondatokat, még ha azokat ki sem mondják. Sőt a kutyák is esetleg ugyanazt teszik.
Másfelől ezen bebizonyithatólag később megtanult összekötés is a név és a tárgy közt, melyhez az tartozik, épen úgy megszilárdul és kikerülhetetlenné lesz, mint az érzések és a tárgyak közti.
Nem tehetjük, hogy valamely szónak rendes jelentőségére ne gondoljunk, még ha az kivételképen más czélból egyszer másként használtatik is.
El nem vonhatjuk magunkat a kedélymegindulás alól, melyet valamely költött történet kelt, még ha tudjuk is, hogy az költött; épen úgy, mint ki nem verhetjük eszünkből az érzéseknek jelentőségét, még érzéki csalódás esetében sem, melyet olyannak felismerünk.
Végre még az összehasonlitásnak egy harmadik pontja méltó megjegyzésre. A nyelvnek elemi jeleit csak a 24 betü képezi, és minő rendkivül sokféle értelmet fejezhetünk ki és közölhetünk egymásnak azoknak összecsoportositása által. Gondoljuk pedig meg, hogy összehasonlitva azzal minő roppant az elemi jeleknek kincse, melyeket a látidegkészülék szolgáltat. A látideg-rostoknak számát 250,000-re becsülhetjük. Közülök mindenik képesitve van egy vagy három különböző alapszínnek végtelen sok különböző érzési fokozatára. Ez által természetesen a csoportositások végtelenszer gazdagabb rendszerét lehet előállitani, mintsem a kevés betüvel, mihez még hozzájárul a látérzéki képek gyors változásának lehetősége. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy érzékeink nyelve fokozataiban rendkivül finomabb és dúsabban egyénesitett hireket szállit el hozzánk, mint a szavak.
* * *
Ez a látás lehetősége felőli rejtélynek megoldása; még pedig az egyetlen, melyet, a mennyire belátom, az ez idő szerint ismert tények adni engednek. Epen az érzések és tárgyak közti feltünő és durva egyenetlenségek vonatkozólag úgy a minőségre, mint a helyhezkötésre, kiválóan tanulságosak, minthogy minket a helyes útra késztetnek. Sőt még azon életbuvárok is, kik az érzések és tárgyak közti eleve megállapitott egyezményességből egyes darabokat megmenteni törekszenek, kénytelenek bevallani, hogy az érzéki szemléletnek valódi befejezése és finomitása a tapasztaláson nyugszik, oly annyira, hogy épen ez utóbbinak kellene véglegesen döntenie ott, hol az netalán a szervnek felvételesen veleszületett alkalmazkodásainak ellentmond. Ez által a jelentőség, mely ilyféle alkalmazkodásoknak netalán még tulajdonitható volna, arra szoritkozik, hogy azok netalán a szemléleteknek első begyakorlását támogatni képesek.
A megegyezés a látérzéki felismerések és a külvilág közt tehát teljesen, vagy legalább főleg ugyanazon alapon nyugszik, melyen nyugszik minden ismeretünk a valóságos világ felől, a tapasztaláson t. i., és az ennek helyessége iránti folytonos vizsgálaton a kisérlet segítségével, mint azt testünk minden mozgásánál végbeviszszük. De természetesen e megegyezés iránt csak is annyira vagyunk biztosítva, a mennyire a vizsgálatnak ezen eszköze telik, ez pedig épen annyira telik, a mennyire azt gyakorlati czélokra szükségeljük. Ezen határokon túl, például a minőlegességek körében, képesek vagyunk részben a meg nem egyezést határozottan kimutatni. Csak az időbeli, ürbeli, egyenlőségi viszonyok, és az azokból leszármaztatott szám, nagyság szerinti, szabályszerűségi viszonyok, röviden az, mi mennyiségtani, közös a kül- és belvilág közt; és ezekre nézve valósággal lehetséges is a képzelmeknek teljes megegyeztetésére a képmásolt tárgyakkal (*) törekedni. De azt gondolom, nem fogunk a kegyes természetre azért neheztelni, mert ezen elvont dolgoknak nagyságát és ürességét egy válto-
(*) Értsd: "A leképezett tárgyakkal való összeegyeztetésére." [NF]
zatos jelirásnak tarka pompájával előttünk eltakarta ugyan, de azáltal egyszersmind azt annál hamarább áttekinthetővé és gyakorlati czélokra alkalmazhatóvá tette, mig az elmélkedő szellem érdekében elég látható nyom marad hátra, hogy őt vizsgálatánál arra, hogy mi a jel és mi a kép, helyesen elvezesse.
MŰSZÓTÁR
|
Behozás, Induction; behozólagos következtetések, Inductionsschlüsse.
|
Jelenség és látszat fogalmai, Begriffe von Erscheinung und Schein.
|