A "BESZÉLŐ HALÁSZ-SZERSZÁMRÓL".
AZ ÖSSZEHASONLÍTÓ módszernek, melyet a leíró és egyáltalában a tapasztalati tudományszakokban alkalmazunk, nemcsak tanúságai, hanem vonzó tulajdonságai is vannak. Ezek nemcsak a hidegen latoló észre, hanem az érzelmek világára is elevenen hatnak. Kerűlhet pedig a kutató oly körűlmények közé, a melyek azt az utóbbi eleven hatást a lehető legmagasabb fokra emelik.
Ezt a hatást különösen a magyar halászat tanúlmányozása közben élveztem; és soha sem felejtettem el azt az érzést, mely áthatotta egész lényemet, a midőn p. o. a komáromi "koczás" a Tiszán "keczés" halász szerszámja között rábukkantam az első fentő-re, arra a kővel súlyozott ágasbogas fára, a mellyel ez a kis-halász a folyóba sűlyesztett fenékhorgot fölkeresi és kiemeli. Ez a szerszám és rendeltetésének fölismerése nyomban megszólaltatta a történet előtti idők czölöpépítményes embere szerszámrekeszének fentőjét, mely a praehistorikusok irataiban igen sokáig quirl név alatt szerepelt, t. i. mindaddig, a míg a történetelőtti időktől fogva maiglan is megőrzött szerszám és használata nem mondta meg nekünk, hogy az ősi és a mai idők fentője rendeltetés és szerkezet szerint egy és ugyanaz.
377 |
SZERSZÁM ANALÓGIÁK |
A magyar halászszerszám tanúlmányozása, az idevágó praehistorikus maradványokkal s némely, tőlünk messze fekvő tájakon dívóval való egybevetése, kétféle tanúságot szolgáltatott: egyfelől az élő magyar halászat némely szerszámainak és szerszámrészeinek a magyar földön talált ősrégészeti maradványokkal való egyezését, különösen a hálósúlyokat értve; másfelől ugyanannak egyezését más, ma is élő népek halász-szerszámával. Az utóbbi tekintetben a rokonság kimutatható, p. o. a szegedi, csongrádi stb. "kuttyogató" révén a Volga torkolatában dívó harcsahalászattal; kimutatható a táskás vetőháló révén a Kaspi-tenger melléki halászattal; sőt a Tisza menti, alföldi halászat sajátságos alakú "nádvágó"-ja messze Kelet-Ázsiában tisztelheti alakrokonát; a mint ezeket, sok egyebekkel együtt, "A magyar halászat könyve" czímű munkában közrebocsátottam.
Hátha ott, messze északon, a finn-ugor néprokonsághoz számított lappságnál is valami szerszám-analógia lappang? Ezt egész élénkséggel tárgyaltuk VIRCHOW-val, a mikor – mint már érintettem – Berlinben fölkerestem. És elvégre, ha nem is akad a magyarra vonatkoztatható analógia annál a mondhatni praehistorikus állapotban megmaradt, inkább tarándszarvasainak ösztöne, mint saját akarata szerint igazodva vándorló, sátoros népnél, mégis az ősi állapot megőrízhetett sokat abból, a mi a praehistorikus maradványokkal egyezik és ilyen értelemben tanúságos.
Mert a kezdetleges állapotban napjainkig is megmaradó népeknél nemcsak sokszoros, hanem rendes jelenség az, hogy állapotuk megfelel annak, a mely az előhaladott népek szemében, helyzet és tapasztalat szerint már praehistorikus. Ezeket az elmaradt népeket tehát, úgyszólván, még nem temette maga alá a fejlődve haladó művelődésnek folyton erősbödő rétege.
Kiváló útazók egybehangzó tanúsága, és azok a tárgyak,
378 |
A "BESZÉLŐ HALÁSZ-SZERSZÁMRÓL" |
a melyeket hoztak, bizonyítják, hogy p. o. Új-Guinea szigetvilágán még századunk második felében is teljes és tökéletes kőkorszakban éltek. Azok az ásadék szerszámok – kivált kőbalták, – a melyekre Közép-Európa kulturrétegeinek búvárai e földrész történetelőtti kőkorszakát alapítják, semmiben sem különböznek Új-Guinea ma is élő népeinek szerszámaitól. Következik pedig ebből az a végtelenül vonzó jelenség, hogy sokszorosan az újguineai elmaradottság szólaltatja meg azokat az európai ősrégészeti leleteket is, a melyeken – mint egykoron a czölöpépítmények fentőin – megtört a legavatottabb szakbúvárok éleselműsége.
De várakozásomban – a mennyiben a lappokra vonatkozott – erősen csalódtam; helyesebben kifejezve, a máskülönben kitűnő irányban fejlődő norvég múzeumok, a melyek ilyenekben mértéket adhattak volna, semmi különös lapp halász-szerszámot sem őríztek; azokat a kezdetleges alakzatokat pedig, a melyek Közép-Európában is el vannak hanyagolva, noha szerfölött tanúságosak, természetesen hiába kerestem.
Azok a lappok, a kik nyájat vesztve, a partokra szorúltak s ott vándorlappokból halászlappokká alakúltak át, csónakostúl mindenestül átvették a norvégség halász-szerszámait, melyeknek nagy része, különösen a horgok, még nem is norvég, mert valójában angol gyártmányok, a melyek úgyszólván az egész világ halászatát hódították meg.
Ilyen körülmények között világos volt, hogy az összehasonlító néprajzra nézve értékes anyagot hiába keresem a norvég partokon, hol a halászat igen magasra fejlődött ipar s éppen azért rég befogadta mindazt, a mi új, olcsó, czélszerű; és régesrég eldobta mindazt, a mi ősi volt. A lapp halászat ősi elemeit pedig csak valahol a Lappföld belvizei körül, a nagy Enare-tónál, a Karasjok-, a Munio-folyó és a
379 |
A LAPPOK RÉGI HALÁSZATA |
számtalan halas-meder partján kereshetném, ha oda is elvergődhettem volna...
De valami szerény eredményre így is tettem szert; a lappokra nézve az öreg becsületes LEEM műve alapján, melynek történeti tekintetben vett néprajzi becse, képeinek minden kezdetlegessége mellett is, igen nagy.
Ez a munka arra tanít, hogy a lappok a múlt században még használták a határozottan praehistorikus jellegű "csapó-hurkot";1 és használták a "vető-, pendely- vagy rokkolyahálót", csak az a kár, hogy nem vehető ki, vajjon azt-e, a mely a Kaspi-tengermelléken, nálunk pedig a keleti részek-ben dívik,2 mely esetben a tárgyi-ethnografiai kapocs megvolna; használták továbbá a "pirittyhálót"3 a belvizeken és ladik nélkül, tehát olyanformán, a mint legszegényebb halászaink teszik, kik gázolva vetnek tanyát.
A sátorozó lappok akkoron kizárólagosan az édes vizeket halászták s a főhal mindenkor a lazacz volt, melyet felhasítottak, a levegőn megszárítottak s azután nyersen – de zsírba mártogatva – költöttek el.
LEEM képem úgy rémlik, hogy a folyókon az egyágú "dárdaszigonyt"4 hozzá a "tidó"-féle nyírfa-világlót5 is használták, még pedig a csuka szigonyozására; a világító tűz – baral – a csónak orrán égett; egy ember evedzett, a másik szigonyozott; a szigony neve harfes volt.
A nagyobb, az édes vizekbe is benyomúló keszegúszó halakat – Pleuronectes – "vágóhoroggal"6 biztosították.
(1) Lásd: H. O.: "A magyar halászat könyve". p. 338. LEEM-nél: Tabula LXXI. és LXXIII. QUIGSTAD szóbeli közlése szerint e hurkot a lappok sokszorosan a kúszó nyír gyökeréből csinálják.
(2) U. o. p. 214. és LEEM u. o.
(3) U. o. p. 284. és LEEM, i. h.
(4) U. o. p. 342 és LEEM, Tabula LXXII.
(5) U. o. p. 343 és LEEM, u. o.
(6) U. o. p. 340 és LEEM, Tab. LXXIV.
380 |
A "BESZÉLŐ HALÁSZ-SZERSZÁMRÓL" |
Ezenkívül volt jegeshalászatuk is oly módon, hogy a hálót bedöntő léken bocsátották le, zsákja a víz fenekén járt, istápja ellenben a jeget érte; igazgatták pedig sorlékeken át egy favilla segítségével, mellyel a hosszú, jég alá befűzött vezérrudakat tolták. Nagyban és egészben felismerhető a leírásból * a bedöntő, a sorlék, a vezérrúd és a rúdhajtó-villa vagy csáklya, a melyek nálunk is szerepelnek.
A horgászatnak egyik módját a madarakra is alkalmazták s alkalmazzák nyilván ősi soron ma is. Hosszú horogínra kis horgot erősítenek s ezt vagy apró hallal halazzák fel, vagy – legtöbbnyire – csak egy kis halbőrrel csalizzák. Ezt vetik a partról vagy ladikról a búvár-kacsáknak – Mergus, – mai napság pedig a sirályoknak is. A benyelt horog oly fájdalmat okoz a madárnak, hogy ellentállás nélkül bevonható.
Mi ezeknek az analógiáknak a végső tanúsága, azt majd az összehasonlító tárgyi néprajz fogja megmondani. mely ebben az irányban ma még bölcsőkorát éli.
De van ezenkívül egy másik sorozat is.
A Jeges-tengerbe úgyszólván kilökött Riső szigetének egyik szakadékszerű, sziklás öblöcskéje teljes figyelmemet ragadta volt meg, mert elég keskeny s inkább párkányszerű partja, a sziklahasadékok sokasága, a szerte heverő kövek köze tele volt mindenféle alakú, tenyérnagyságtól talpnagyságig váltakozó, durva parafából készült hálóparákkal – usztatókkal –, a melyek közé különböző nagyságú, olykor két ökölnyi, erős sötétzöld, üres, tehát a tengeren megúszó üveggolyók vegyűltek; akadt ott sok deszkadarab, bókonyfa, halászladikok orra- és tatrésze s ha az ember ezt az összevisszát egybevetette a tengervíz látható nyomaival, a melyek magasra nyúltak föl a szakadék sziklafalazatán, könnyen elképzelhette azt a rettenetes forrongást, a mely itt viharos
* LEEM, i. h. p. 338-339. és H. O. i. h. p. 382-387.
381 |
NORVÉG HALÁSZSZERSZÁM |
időben tombol. Világos, hogy mikor a vihar után a hullámzás elül, itt hagyja az összetépett hálókról hullámhátra vett parákat, úsztató üveggolyókat – melyeket manapság a parafa helyett sokszorosan használnak – és itt hagyja az elpusztúlt halász-sajka roncsait is, mint utolsó hírmondóit egy-egy sarkköri halász-tragédiának!
Ebben a szakadékban azután jól megraktam a vadász-hálómat és tarisznyámat a parák különböző nemeivel, nem kis csodálkozására a telep urának, kinek arczáról világosan leolvashattam azt a kérdést: "ugyan, mire való az a sok lim-lom?"
De az intelligens norvég hamar észrevette, hogy szerszámkamarájában is a zugokat kutatom s reájött, hogy a régi szerszám érdekel; a mi úgy is volt. Ekkor azután egyszeriben lekerült a ház padlásáról néhány érdekes szerszámdarab, közte a régi bálnavadászathoz tartozó, rozsda marta, szakás vasdárda, a melynek rajza és leírása a számszeríjjal való bálna-vadászat szakaszában már olvasható is. De a mi még ennél is nevezetesebb, előkerült egy becsületes métfa (65. kép B), mely semmiben sem különbözik a Szeged-Tápé vidéki kis-halász métfájától, vagy mégis abban, hogy a mi magyar halászunk a czötkényparáknál fogva fűzi méthálóját, ellenben a Riső szigetségbeli a fenékhorognak pallóját – zsinórját – motollálja föl nyolczas rendekbe reája. A mi pedig azután alak és rendeltetés szerint is tökéletesen talál, az a Riső szigetségbeli cserepcsik (65. kép C), mely a Tisza-Körös mellékivel azonos. Ez a csíptetőfa itt is arra való, hogy a soros fenékhorog horgait föl lehessen reá szemelni s így eltenni.
Akadt ezek között a szerszámok között egy hatalmas, bunkószerűre faragott vágóhorog, melynek rendeltetése itt kettős, t. i. a horgos résszel a nagy halat a hálóból szárazra vetik vele s ekkor azután a fokrésszel agyonütik. És akadt egy sajátságos rántó-szigony (65. kép A) is, t. i. olyan, a mely
382 |
A BESZÉLŐ HALÁSZSZERSZÁMRÓL |
nem való sem lefelé döfésre, sem oldalt irányúló szúrásra, hanem arra, hogy vágóhorogszerűen a hal alá bocsátva, ezt visszarántással, tehát hasfelől üsse keresztűl.
A soknemű horog alak és eredet szerint itt is angol volt; pedig a szerszámkamarában való kutatásra az is ösztönzött, hogy ismerni kívántam azokat a sajátságos horogformákat, a melyeket a figyelmes BUCH e század elején még látott és híres norvég úti rajzában le is írt. *
A midőn t. i. a fenékhoroggal való halászás módjait letárgyalta, a horgok alakjára nézve ezeket mondja: "A horgoknál az alak nem közömbös; sőt tapasztalt halászok állítása szerint nagyon lényeges. Úgy látszik, hogy a horgok alakja Norvégiában századok óta nem változott s innen van az, hogy az észak horgai más európaiaktól nagyon is különböznek".
65. kép. – A Rántószigony. B Métfa. C Cserepcsik. Mind a három a Risőről való.
"A norvég horgok Bergenben készűlnek, hol 4-5 mester foglalkozik evvel. A horgok nagysága a halászathoz idomúl; a legnagyobb fajta körűlbelől kézmagasságú s horgos részének nyílása is körűlbelől ekkora, teste pallózsineg vastagságú; ezek a nagy keszegúszó halak fogására valók, melyek néha oly szélesek, mint a halászladik maga. A horog
