XL.
A NORVÉG PARTVONAL JELENSÉGEIRŐL
EGY pillantást kell csak vetnünk azokra az átnézetes geologiai térképekre, a melyeket Norvégia első rangú tudósa, KJERULF, hazája földjének alakulatairól kiadott,* a melyeken a leíró földrajz névrengetege nem födi el azt, a mi az összealkotásban jellemző, és legott le van kötve egész érdeklődésünk, ki van szólítva egész tudásvágyunk.
Csodálatos, czikázó, éles könyökösséggel erre-arra kanyarodó, egymást keresztező vízerezetek szövik be az egész terűletet; oly vízerezetek, a melyek nem indúlnak ki a földségből vékonyan, hogy a tenger felé lassanként mind hatalmasabbakká váljanak; kitágúlnak azok a földség belsejében is akkor, a mikor a tengerrel csak egy vékonyka ér köti őket össze. Nem állunk az alatt a hatás alatt, a melyet – a nagy földségek vízrajzi térképeit szemlélve – az ő kígyózva kanyargó folyásaik, melyek főbb erezetekbe gyűlve folyton erősbödnek, támasztanak bennünk, hogy itt forrásból ér fakad s az erek egybeszakadásából keletkezik a patak, majd ugyanily módon a folyó; hogy továbbá a talaj lejtősségéhez alkalmaz-
* Die Geologie des südlichen und mittleren Norvegen etc. Bonn, 1880. E szakasz írásánál tekintetbe vettem még MOHN, PETTERSEN, HEILAND, NATHOST, VIBE és mások iratait, illetőleg nézeteit is.
397 |
A FJORDOK BENYOMULÁSA |
kodva, kanyarodva térnek ki, hanem inkább az a nézetünk támad, mintha Skandinávia belsejében egy rettentő, összehúzó erő működött volna, mely különösen az óczeán felé eső, tehát nyugoti részt és partot ezerszeresen szét- és összevissza repesztette volna, lehasítva és ellökve a Lofótok és a Vesterál szigetséget s az ezernyi ezer szigetet és halomszigetet, sziklazátonyt, még pedig az egész partvonal hosszában, különösen pedig azon a részen, mely a meleg Golf-áram hatása alatt áll.
Itt a sajátságoknak valóban nagy sorozatai előtt állunk, melyeknek keletkezése még nagyon is vitás.
Így pld. a természeti szépségeinél fogva méltán híres Hardanger-fjord – Bergentől délre – mint olyan 70 kilométernyire nyomúl be a földségbe s ekkor délnek bocsát ágat, mely mint Sőr-fjord még 4 kilométert halad; a Graven-, Eid- és Ose-fjord nevezetek alatt még más ágakat is ereszt. Az összesség kiadja – ha meg nem haladja – a 200 kilométert. Bergen fölött szintén igen mélyen nyomúl be a Sogne-fjord, a földség belsejében számos ágra szakadva; a Molde-, Nord-, Trondhjem-fjord számos máshoz csatlakozik. Még a földségnek a Jeges-tenger felé álló homlokába is bevág a Porsanger-fjord, melynek hossza körűlbelől 130 kilométer s csatlakoznak hozzája a hasonló irányú Laxe és Tana-fjordok; ellenben a Varanger-fjord keletről nyugotra úgyszólván alá-vág s a Varjag-Njarga félszigetet alkotja.
A fjordok e rendszerét is tekintetbe véve, Norvégia tulajdonképeni partvonala 8000 kilométer körűl jár.
A mi a partot a tengernek e – mondhatni – berepesztésein kívűl jellemzi, az a szigetségeknek valóságos világa, mely kevés pont kivételével Norvégia egész partját szegi be. Kevés négyszögméternyi nagyságtól sok kilométernyi kiterjedésig mintha oda volnának szórva; ezernyi-ezer tenger-közt alkotnak, melyben azután a hullámzás meg van törve;
398 |
A NORVÉG PARTVONAL JELENSÉGEIRŐL |
valóságos útvesztők, a melyekben egyedül a született norvég – de az is csak bizonyos területen, darabokon – bír eligazodni.
Az egészet akár sziklafenyérnek lehetne nevezni, melyet, miként a fenyért a homokszem, itt az apró szigetek – Holm – rengetege alkot, a sziklazátonyokkal együtt, melyeknek norvég neve: Skjaer (= az egyes, Skjaergaard – olv. Skjérgórd = a csoportos); jelentése körűlbelől olló, annyiban, a mennyiben a vizeket vágja, hasgatja.
A partnak csak kevés pontja van, a hol szigetségek nincsenek. Így a Jeges-tenger felé fordúló részen, az Északi-foktól keletre; azután nyugotra a Folden-fjord táján (64° é. sz. Throndhjemtől északra); végre a Stavanger és a legdélibb fok, a többször említett Lindesnaes között.
Ezeken a helyeken az Atlanti-óczeán hulláma szabadon vágtat s közvetetlenűl a földségbe ütődik.
A sarkkörön túl számos nagy sziget dűl a földség elé; legföltünőbb a Lofótok szigetsora, mely félsziget- vagy farokszerűen sorakozva, a legnagyobb szigettel – a Hindő, 2238 négyzet kilométer – a földséget egészen megközelíti s ettől ív alakban vág az óczeánba, mind apróbb és apróbb szigeteket tolva előre, hogy azután a piczi Skomvaerrel végződjék.
Maguk a szigetek is, kivált a nagyobbak, fjordoktól szakgatottak s úgy, mint sok félsziget is, néha igen érdekes földszorosokat alkotnak. Legérdekesebb ezek között a Hopseidet-földszoros, mely a Laxe- és Tana-fjordok közt fekszik; az előbbi az Eids-fjord ágát bocsátja a földségbe nyugotról keletre, az utóbbi a Hops-fjordot keletről nyugotra s e két szemközt benyomuló ágat csak egy keskeny földszalag választja el. Az így mintegy alávágott, vagy elkötött félsziget majdnem szigetté alakúl s arról nevezetes, hogy ennek legészakibb csúcsa a Nordkyn-fok – é. sz. 71° 6', tehát csak 4'-czel keve-
399 |
VÁLTOZATOS HEGYALAKZATOK |
scbb az Északi-foknál s mely ekként Európa földségének legészakibb pontja, a mennyiben t. i. a híres Északi-fok = Nordcap, szigeten, a Magerőn fekszik, szorosan véve tehát nem földségi pont.
Hasonló földszoros az, mely a remek Lyngen-fjordot az Ulfs-fjordtól választja el s mint tudjuk Kjosen nevet visel; ehhez fogható az a Kjosen-földszoros is, a mely Kvalő szigetén, a Tromső-sziget nyugoti oldalával szemközt fekszik, stb.
Ez a megszámlálhatatlannak látszó sziget-rengeteg legtöbbnyire hegyes; attól a czipóforma domborúságtól kezdve, melyet számtalan apróka halomszigeten – Holm és Vaer – látni, a legvadabb, agyarszerűen meredező csúcsokig, késéles, leírhatatlanúl kicsorbított gerinczekig, a hegyeknek minden alakzata szemünk elé lép, mintha a természet szeszélye minden csak képzelhető hegyformának mintagyűjteményét ide hordta volna össze.
A szigetség tekintetében és alakilag a hegyi kép a Lofótokban éri el tetőpontját; délfelől szemlélve, különösen a szigetség hegysora éles gerinczeivel és csúcsaival a maga nemében egyetlen képet alkot. A földség tekintetében a Lyngen-fjord hegysége a legimpozánsabb.
A földség nem kevésbbé sajátságos. A tenger felé sok helyen merőlegesen s egyáltalában homlokszerűen áll a sziklapart. A félszigetnek átmetszeti képe úgy alakúl, hogy a norvég – nyugoti – tengerpartot átlag ezer méter magasra téve, ettől kelet felé, tehát a keleti partig oly lejtőt nyerünk, mely, a tenger színét alapvonalnak véve, körűlbelöl 45°-nyi meredekséggel hág, illetőleg lejt. FORSELL e hágót egy kelettől nyugot felé vágtató hullámhoz hasonlítja, mely abban a perczben merevedett meg vagy vált kővé – norvég parttá – a mely perczben legmagasabbra emelkedett.
Ez a part nagyrészt őskőségekből épült: uralkodó eleme a gránit, tömegesebben még az ős palakőség mutatkozik.
400 |
A NORVÉG PARTVONAL JELENSÉGEIRŐL |
A természet e hatalmas építményének rétegei szinte meredeznek a szemlélő felé, helyen-közön oly világosan láthatók, mintha valamely oktató sematikus formában odarajzolta volna.
Ezeken kívűl a nem geológus szemét is még más sajátságos jelenségek szúrják, mihelyt a partokra szegezi tekintetét.
Sok helyen tetemes magasságban is az őskőség alkotta s tenger felé fordított sziklafalakon, vízszintesen és egyenesen futó vonalak mutatkoznak. Ezek egész élénkséggel azokra a határvonalakra emlékeztetnek, a melyek apadó árvizek nyomán keletkeznek, mutatván a partokon, elárasztott épűleteken, fákon, gátakon s egyebeken az áradás legmagasabb színét vagy határát, közben azokat a vízállásokat is, melyek az apadás szünetelésének megfelelnek. A völgyűletekben és nyíltabb öblözetekben látszólag felhordott földpadokat pillantunk meg, melyeknek színlő vonala oly egyenes, akár egy mesterséges gátnak a koronája és tulajdonképen korona is.
Ezek a sajátságos alakulatok szemet szúrnak a fjordok belsejében is, még pedig sokszorosan úgy, hogy tenger felé legalacsonyabbak, a fjord belsejében pedig meg-megszakadva és hátrálva, lépcsőzetesen emelkednek egymás fölé. Bergen és Christianssand között akad egy pont, a hol a tenger felé álló sziklán a színlő úgy 4-5 méternyi magasságban van a tenger színe fölött, s párkányszerű; e párkánnyal egybevágva pedig üstszerű, egészen kikerekített, kicsíszolt vájásokat is látni rajta.
Noha ezek a színlők a legtöbb helyen élesen ki vannak fejlődve; noha menetök vízszíntes, tehát a tenger színével párjasan [!] egybevágó, mégis elmondhatni róluk, hogy kevés földtani jelenség van, mely élesen kifejezett volta daczára oly élénk vitát keltett volna, mint éppen e színlők.
E vitát LINNÉ és CELSIUS óta a legkitünőbb természetvizs-
401 |
A SZÍNLŐ |
gálók folytatták és folytatják mai napiglan. Más-más alapból indúlva, a nézetek homlokegyenest összeütköznek.
De mielőtt e vita vázlatát kifejteném, szükségem van bizonyos mesterszavakra, a melyekkel a vita tárgyát valahogyan ki lehet fejezni. E mesterszavakat természetesen azok szerint a főalakzatok szerint kell formálnom, a melyekben maga a jelenség megnyilatkozik és különösen három forma az, a mely mesterszót kér.
Az összes formákat összefoglaló, általánosan jellemző szó a színlő, melyet nem a szín – color – hanem a superficies [felszín] értelmétől kölcsönözök, már azért is, mert a régibb "színlőt" a mai "festő" kiszorította; továbbá, mert az áradásokkal küzdő magyarság ezt mondja a vízről: "színel a gát koronájával".
Így mindazokat a határvonalakat, a melyeket a vízszíne a partokba ró vagy a partokon músnemű látható nyomokban hagy, színlőknek nevezem.
Magok a norvég geológusok * kétféle színlőt különböztetnek meg; a "terasst", melynek felülete kisebb-nagyobb síkot alkot s melynek népiesen mo a neve; és a "strandline"-t, mely vagy csak távolról vehető ki, a helyszínén pedig nehezen vagy nem is követhető, vagy a mely – különösen sziklafalakon – egy kis párkányt alkot.
Én nem egyesítem az utóbbi kettőt, mert különbség van köztök és a párkányosnak népies neve is van, t. i. "seter" = ülőke. Ehhez képest mesterszavaimat így állítom föl:
Padszínlő |
= = = |
Terrasse Seter Strandline |
Már érintettem is, hogy a színlők élesen kifejezett jelen-
* KJERULF i. h.
402 |
A NORVÉG PARTVONAL JELENSÉGEIRŐL |
ségek, melyeknek padszínlő és párkányszínlő alakzata még a laikusnak is nyomban szembetűnik.
Különösen a padszínlők azok, a melyek hol vízvédőgátak, hol meg éppen hadi czélokra készült s egymás fölébe rakott sánczolatok képében tűnnek föl.
Valamint a belvizek mai vagy az egykoriaknak ősi torkolatai szűkebbek vagy tágasabbak, úgy alakúlnak a padszínlők is majd rövidebb, majd igen hosszú vonalakat alkotva, melyeknek a közel lévő tenger színével való egyközűsége [párhuzamossága] nyomban föltűnik.
71. kép. – Kettős padszínlő a Baddern-elv torkolatában.
Hogy e padszínlők a földség beszakadó vizeinek és a tengernek összeműködéséből erednek, ezt KJERULF szerint bizonyítják a padszínlők elhelyezési körülményei, melyek mindig deltaszerűek és rétegzettek, a melyekben tengeri kagylók fordúlnak elő. A tengeri kagylókkal bíró legfelsőbb padszínlő éppen ezért legfelsőbb tengeri színlő is; holott azok a padszínlők, a melyek annál még magasabban feküsznek, de tengeri kagylókkal nem bírnak, keletkezésre nézve más szempontok alá tartoznának.
Jegyezzük meg jól, hogy – a mint a 71. képen is félre-
403 |
A SZÍNLŐK |
érthetetlenül látni, – a padszínlők egymás fölibe is rakottak, tehát lépcsőzetet alkotnak.
A párkányszínlők külső megjelenése is szembetűnő. Észrevehetők a tengerre rugó sziklafalakon, kisebb-nagyobb szigeteken, még ha azok puszta, sívár sziklából valók is; de ott vannak a fjordok belsejében is, ezekkel együtt messze nyomúlva be a földségbe.
A vonalszínlők külső megjelenés szerint ismét a párkányszínlőkre emlékeztetnek; de kevésbbé fejlettek, mert nem vésődtek be.
A vonalszínlők legjelesebbje többek között az, a mely Throndhjem város útczájából látható s az Ilsviken-hegyen vonúl; ennek hossza 6-700 méter lehet. Messziről jól követhető; de a helyszínén alig vehető ki, inkább csak összefüggésben, mint részletei szerint van kifejezve. Hogy ez a vonalszínlő talán vízszintesen fekvő kőségrétegeknek érintkezési vonala volna, ezt az zárja ki, hogy a vonal, bár igen éles szög alatt, de mégis metszi a hegy rétegzeteit.
72. kép. – Párkányszínlők Throndhjem táján.
A párkány- és vonalszínlőkre nézve KJERULF azt a véleményét fejezi ki, hogy a hullámverés nyomai, módosítva a tenger-apadás és dagadás tüneménye révén; és hivatkozik REUSCH H. tanuságára, ki megfigyelte, hogy a tenger ma is berovogatja színlő jegyeit, még pedig úgy, hogy színe alatt
404 |
A NORVÉG PARTVONAL JELENSÉGEIRŐL |
a sziklát símítja, színe fölött pedig – szorosabban véve mozgó színe vonalán – kirágja; e mellett kavicsot is forgat, a melyet azután sorakoztat.
A midőn ezeket tudva, hozzáadjuk, hogy a legmagasabb padszínlők, a melyek egyszersmind legfelsőbb tengeri színlők is, Krisztiania táján nem kevesebbre mint közel 200 méterre emelkednek a tenger mai színe fölé, előttünk áll a kérdés: honnan ered e tünemény?
És ez az a kérdés, a mely LINNÉ óta mind e mai napiglan a legfényesebb elméket szembeállította; de azért ma is eldöntetlen.
Lássuk e szép vitának főbb vonásait.
A midőn a múlt század tudományosságának két tündöklő csillaga, LINNÉ és CELSIUS együtt útazva 1732-ben, a Tornea körűl kutatott, azt találta, hogy sok helyen száraz lábbal határozott tengerfenéken jár; mintha a tenger vize innen visszahúzódott, vagy – más szóval – mintha ide többé el nem érhetett volna. A vidéken a közhit azt állította, hogy ezekről a helyekről "a tenger visszavonúlt"; ez indította a két nagy embert arra, hogy Gefle és Kalmár táján jegyeket vágassanak a sziklákba a végett, hogy a későbbi korok bizonyos időközökön belől a tenger visszavonulásának menetét meghatározhassák.
Ugyanez a tünemény ragadta meg – mint tudjuk – HELL MIKSA, a kitűnő magyar csillagvizsgáló figyelmét, a midőn 1768-79. Vardőben járt, hogy a Vénus bolygónak a Nap előtt való elvonulását megfigyelje. Ő éppen mint LINNÉ és CELSIUS, úgy fogta fel a dolgot, hogy a tenger visszavonúl a földségtől, ehhez képest "állandó jegyekről" is gondoskodott Vardő táján.
Ez a nézet, mely a tenger visszavonulását vallotta oknak, szilárdan állott addig, a míg a mai földtani tudomány úttö-
405 |
AZ EMELKEDÉS TANA |
lője BUCH, nem ingatta meg abban a híres leírásban, mely az 1807-ben végzett északi útját tárgyalja.1
BUCH-nak éppen Tromső szigetén tűnt föl egy, csupa törött tengeri kagylókból álló réteg, melynek színe 6-8 méterrel haladta meg a tengerét. Még más hasonló jelenségekre is támaszkodva, itt fogamzott meg agyában az a gondolat, hogy nem a tenger hátrál, hanem a Skandináv-félsziget földsége az, a mely emelkedik.2 A midőn az Alten-fjordból indúlva, átvergődött a lappok földjén s elérte a Torneát, ezen a tájon az Innerviken mellett látható jelenségek alapján egész határozottsággal megállapodott abban, hogy a Skandináv-félsziget földségének különösen északi része emelkedőben van s így LINNÉ, CELSIUS és HELL föltevése tévedésen alapúl; föltevését különösen az szilárdította, hogy – szerinte – a tenger egyáltalában nem apadhat.3
E nagy embernek roppant hatása s ezen alapuló auktoritása úgy hozta magával, hogy nézete megállott, meggyökeresedett s különösen tankönyvekben még ma is általános.4
Ebből fejlődött ki későbben az a föltevés, hogy a mily mértékben emelkedik a félsziget északi része, oly mértékben sülyed a déli.
Ekkor a vita fordúlt, mert fölvetődött az a kérdés: vajjon az az emelkedés, illetőleg sülyedés lassú és folytonos, vagy pedig szüneteket tartva, hirtelenűl szökő-e?
KJERULF T. krisztiániai tanár, kit már ismerünk, összefoglalta a vita egész anyagát s a maga és mások észleleteivel megpótolva, 1873-ban Kopenhágában a skandináviai természetvizsgálók gyűlésén, később összefoglaló művében
(1) BUCH ebben megemlékezik HELL MIKSÁ-ról is.
(2) BUCH's "Gesammelte Schriften", II. köt. p. 334.
(3) U. o. p. 504.
(4) Elfogadta HUNFALVY JÁNOS is "A Föld lassú emelkedése és sülyedése" czímű czikkében. Lásd a Term. tud. Közlöny IX. 1877.
406 |
A NORVÉG PARTVONAL JELENSÉGEIRŐL |
is, a melyet többszörösen idéztem, dönteni iparkodott benne. Ő elfogadja azt, hogy a félszigetnek különösen svéd része rendkívül lassan, folytonosan, de szabálytalanúl emelkedik, a miről valamint a száraz földön, sokszor tetemes magasságban talált tengeri kagylóhéjak, bálnacsontvázak, az agyag és homok-lerakodások, úgy a földségbe messze benyomúló párkány, vonal és padszínlők tanúságot is tesznek. A legmagasabban fekvő színlőjegyek – KJERULF szerint – az idők napóráján a beosztás jegyei, a melyek egy-egy újabb mozgás kezdetét jelezik; a földségnek és a víznek mai állásai ellenben ennek az órának a mutatói.
A színlők lépcsőzetes volta, KJERULF szerint, fokonként való mozgásra vall; az egyes mozgások között lefolyt idő, mely nyugalmat jelentett, megengedte a kagylóhéjak töméntelenségének, hogy rétegesen lerakodjanak. E nyugalomra következhetett azután az újabb, zökkentő emelkedés, mely a lerakódott réteget a tenger színe fölé emelte. A mi a padszínlőket illeti, ezeknek vízszíntes és lépcsőzetes volta szintén szökő emelkedésre vall; mert ha az emelkedés lassú és folytonos volt volna, a padszínlőknek a maguk egészében a tenger felé kellene lejteniök. Éppen a vízszíntesség és lépcsőzetesség bizonyítja KJERULF szerint a fokonként való és zökkentő mozgást, a melyre azután viszonylagos nyugalom következett.
Ez KJERULF eszmemenetének vázlata. Beléjátszott ebbe a vitába a jégkorszak és jéghegyek elmélete is; vele az a föltevés, hogy azok az irtóztató jégtömegek, a melyek akkor éppen a Skandináv-félszigetre, mint a jégkorszak derékrészére nehezedtek s 500-1700 méternyi vastagságot értek el, szétszakgatták a félsziget felületét, a midőn pedig eltűntek, a félsziget megszabadúlván a tehertől, emelkedni kezdett.
Az emelkedésre nézve 1839-től 1865-ig, tehát egy aránylag igen rövid időközre vonatkozó, több pontra kiterjedő
407 |
A JÉGKORSZAK HÁTRÁLÁSA |
jegyekre alapított megfigyelések is tétettek, a melyeknek eredménye az lenne, hogy az emelkedés lassú és folytonos, egy századra körűlbelől 310 milliméter esnék. Nem tekintve azonban azt, hogy egy emelkedés, mely évi 310 millimétert tesz ki, rohamos voltánál fogva nem egyezik a földtani alakúlatok menetével, áll az is, hogy az a lépcsőzetesség, a melyre KJERULF reá mutatott s a melyre a zökkentő emelkedést alapította, a folytonosságnak ellentmond.
SUESS tanár legújabb művében * merőben elveti azt a részt, mely az igen magasan látható jegyekben a tenger régi színét gyanítja; azt is elveti, a mely a fjordok belsejében előforduló s hátrálva lépcsőzetesen emelkedő párkányszínlőkből illetőleg padszínlőkből ugyanazt akarja következtetni. SUESS okoskodása arra van alapítva, hogy a színlők Norvégia déli részében sokkal magasabbra emelkednek, mint az északin; hogy a tenger felé legalacsonyabbak, ellenben a fjordok belsejében mennél hátrább haladnak, annál magasabbak is. Különösen az utóbbi körülményből következteti azután, hogy itt jégárak nyomaival van dolgunk. A mi e föltevést különösen erősíti, az az a körülmény, hogy a színlők magassága a szomszédos fjordokban, sőt sokszorosan egyazon fjord két oldalán is különböző, tehát nem lehet tengerszín nyoma, mely egyazon időben szükségképpen mindenütt egyazon magasságban róvta volna be állásának jegyeit.
A jégárakra alapított SUESS-féle tan lényegesen más magyarázatra vezet. A borító jégárak pusztulása e szerint sokszorosan úgy hozta magával, hogy a jég a fjordokban megrekedt, s ekkor a fjordot keresztben elzárta; az így képződött zátony vagy jégduga, sokszorosan moréna is, felduzzasztotta a vizet. Így tó képződött előbb a fjord végében, tehát magasan és ennek vízszíne belé róvta jegyét az oldalfalazatba. A jég-
* Das Antlitz der Erde.
408 |
A NORVÉG PARTVONAL JELENSÉGEIRŐL |
nek nyomás és olvadás útján tenger felé való haladtával a tavak képződése is mind alább szállott, a miből a színlőknek a fjordok vége felé emelkedő, a szád felé ellenben alább szálló jelensége következnék.
De ebből nem magyarázhatók ki a tengeri kagylórétegek, melyek egykoron BUCH agyában felköltötték a föld emelkedésének gondolatát; a lépcsőzetes padszínlők sem. SUESS azt tartja, hogy a jégkorszak mozgalmai, helyileg és időlegesen megváltoztathatták a tenger színvonalát is, a midőn azután a kagylórótegek és padszínlők keletkezhettek.
Mindezek alapján – SUESS szerint – a párkány- és a padszínlők túlnyomó nagy részben, úgy a mint azokat Norvégia nyugatán észleljük, emlékei a visszavonuló jégnek és semmiképpen sem tekinthetők a tengerszín, vagy a még ennél is több, a szilárd földség ingadozásai okozta emlékeknek.
Magának a jégkorszaknak föltevése, a mint mondani szoktuk, kézzelfogható jelekre van alapítva, melyeknek képződése illetőleg megjelenése ott, a hol még ma is jégárak vannak, szemünk láttára folyik.
A jegyeknek egyik része onnan ered, hogy a jégárak lassan bár, de folytonosan völgyük mentén lefelé haladnak. Homlokzatuk mint legalsóbb s így melegebb színtájba nyomuló rész, leolvadoz s e veszteséget pótolja a tolulás, mely a felső havak nyomásától származik. Ez a tolúlás súrolja a jégár ágyát annyival is inkább, mert a mozgó jég fölszedi a homokszemeket, kavicsokat, melyek sokszorosan metsző természetűek, így jegyeket, karczokat róvók. Viszont a jégár a maga hátán viszi a reáomlott kisebb-nagyobb szikladarabokat, ezekből morénákat – kőgátakat – alkot; egyes sziklákat ilyen módon, a midőn homlokáig jutottak, le is tesz s e sziklák sokszorosan a jégár kiindulási pontjáról valók. A midőn
409 |
A VÁNDORKÖVEK |
pedig a homlokig vitetnek, s olvadás révén letétetnek, sokszorosan már más kőségre jutottak el, az új helyen tehát idegen vándorok. Ez a szemünk láttára folyó jelenség magyarázza meg azokat a karczokat és rovásokat, a melyeket oly helyeken is észlelhetünk, a melyeken ma jégárnak már nyoma sincsen; és azok a sokszor tetemes nagyságú sziklák, a melyek a nekik valóban teljesen idegen helyre le vannak téve, szintén csak jég hátán juthattak oda. A jegyeknek mind a két neme hatalmas jégképződésekre, az ú. n. jégkorszakra vall, melynek európai középpontja Skandinávia félszigete volt volna.
Erre nézve is KJERULF állította össze az adatokat, * a melyekből kitűnik, hogy a jég hátán széthordott sziklák úgyszólván kelet-délnyugotra vonuló félkört alkotnak, melynek középpontja a Skandináv-félsziget. Ez a félkör kezdődik északon a Cseszkája-öbölben a Fehér-tenger keleti részén, innen az Ural-hegység felé halad, átmegy a Volgán – az Oka torkolata táján – innen Krakó felé kerűl, kihagyva az e várost északról körűlfogó hegységet; innen északi Németországon át haladva, Hollandiába, Gröningen táján éri el ismét a tengert.
Némely helyen biztosra ki van mutatva e vándorköveknek eredeti termőhelye is; így a gránitnak az a szikladarabja, a melyen Szt-Pétervárt I. Péter lovasszobra áll s a mely e város határán mint vándorkő találtatott, nyilván Finnországból való; Góthland és Oeland kövei lekerűltek Meklenburgba, Pommerániába és Brandenburgba; ez még ma sincsen kimerítve.
Így a Skandináv-félszigetet véve föl középpontnak, a jégkorszak e derékrészéből a vándorkövek tanusága szerint a jégnek a kimutatott félkörben kellett előre nyomúlnia, még
* "Die Eiszeit." Berlin, 1878.
410 |
A NORVÉG PARTVONAL JELENSÉGEIRŐL |
pedig tengeren át is. A Skagerrak, Kattegat, Keleti-tengernek, a Finn- és a Botniai-öblöknek be kellett jegesedniök, hogy a skandináv jégár átvihesse jégnyelveit a kontinensre s lerakja hátáról a fölvett sziklákat oda, a hol ma kérdést intéz hozzájok a geológus, hogy kutatásait kiszélesítve gondos egybevetés alapján reá jőjjön e hallgatag vándorok eredeti termőhelyére s jusson ezen az úton új bizonyítékokhoz, föltevések mellett vagy ellenében is. Így fogva fel a jégkorszakot, az ő óriási aránya s a benne rejlő hatalom bírhatott oly rekesztő hatással is, mely a tenger áramlásait duzzasztotta, s a partvonalat helyileg hosszú időre is megváltoztathatta, a mi a tengeri kagylórétegeknek a rendes tengerszín fölibe való lerakodását is megmagyarázná. Ám ez is csak föltevés. (*)
A színlőkön kívűl még egy más jelenség köti le a tengeri úton haladó szemlélő figyelmét. Igen sok ponton az ős kőség alkotta parthegységnek tenger felé lejtő része, mint már említettem is, czipókerekre van lekopva s ha e lekoptatott felűletek egészére vetjük szemünket, majdnem mindenütt bizonyos barázdálódás ötlik fel; más pontokon a lejtőkön bizonyos tagoltságot látni, de az élek lekerekítve – kopottak; itt az egész felület élénken emlékeztet a jégár tagolt homlokzatára. Ezeket a kopásokat is a jégkorszak lenyomúló jégárai csiszoló hatalmának tulajdonítják.
A kőségbe vágódó párkányszínlőknek norvég neve, mint tudjuk "seter", vagyis ülőke, mert valóban a sziklafal felső része hátrább lép; a mi pedig az e színlőkön előfordúló kerek vájásokat illeti, ezeknek csak norvég népies magyarázatát ismerem, az irodalom hozzáférhető részében hiába kerestem. A népies felfogás szerint akkor, a mikor a mai "seter" alkotta a partvonalat, a hullámverés bizonyos pontokra kavicsokat sodorgatott és ott azután forgatta; e kavicsok surolták volna ki a vájásokat.
A fjordok képződésére nézve szintoly eltérők a nézetek.
(*) A mai geológia rámutat, hogy a jégtakaró elolvadásával a terhétől megszabadult skandináv szárazföld a tenger szintjével nem egy ütemben emelkedett. A tengerhez viszonyított emelkedés és süllyedés helyi eltérései okozhatták a színlők változatosságát. (Ld. pl. A Föld és fejlődéstörténete, Gondolat, Bp. 1975. 225. o.) [NF]
411 |
A FJORDOK ELTERJEDÉSE |
Mint már érintve is volt, némelyek azt tartják, hogy a jégkorszak jeges tömege súlyával végezte a földség repesztését; mások azt tartják, hogy a jégárak vájásai tették; ismét mások azt vitatják, [állítják] hogy a folyóvizek bemarásai, és végre némelyek azt állítják, hogy víztől, jégtől egyaránt független földtani alakulatok.
Mindenesetre igen figyelemreméltó körűlmény az, hogy a fjordképződéseknek legfejlettebb formája a földgolyó északi felén fordúl elő; a déli félen csak Dél-Amerika csúcsának nyugoti oldalán, Valdivián alúl s a Magelhaens-útig, de beleértve a Tűzföldet is. Az északi félen Norvégián kívűl ott vannak Észak-Amerika nyugoti partján, Brit-Columbia hosszában és tovább északnak; Grönlandban a nyugoti és keleti parton; a Spitzbergákon és Novaja-Zemlyán; de megvan a fjordképződés és szigetsége Skóczia nyugatán, Irland nyugatán és Island-sziget északi és nyugoti felén is. A meteorológia kimutatja, hogy a fjordképlet megszűnik abban az övben, a hol a hőmérsék évi átlaga +10° C. és legfejlettebb ott, a hol a téli esőzés eléri poláris határát. Nem valami új elméletképpen, de meg kell jegyezni azt, hogy a világtenger meleg áramait követve – a mennyire t. i. ismeretesek – ezek elérik az illető földségek fjordos részét, hatásuk igen tetemes, miként Norvégia örökké nyílt tengere bizonyítja; holott a földségek belseje télen át a legrettenetesebb hidegeket szenvedi. Vajjon lehet-e ennek a hidegtől való belső összehúzódásnak a partra nézve repesztő ereje s vajjon ez vezethet-e fjordképződésre, ezt az ismeret mai állásában vitatni nagy merészség volna; de ott, a hol a földtani magyarázatok annyira szétágazók, a fölemlítés talán menthető. (*)
Fordúljunk ezek után a part általános képe felé. A földség felől jövő ember és különösen az, a ki Közép-Európa, vagy bárcsak a magyar föld havasait ismeri, a norvég parthegység láttára ha nem is ábrándúl ki, mert ezt a hegykép
(*) A mai földtudomány egyértelműen amellett foglal állást, hogy a fjordok a tenger által elöntött hajdani gleccservölgyek. [NF]
412 |
A NORVÉG PARTVONAL JELENSÉGEIRŐL |
tömegessége és változatossága nem engedi; de nem igen menekűl attól az érzettől, mely azt súgja neki: "többet vártam volna". A hegyi kép összességében nem nyomasztó. A Lyngen- és Ulfs-fjord között, a hol Norvégia sarkköri részének hegysége tetőpontot ér, a legmagasabb csúcsok a 2000 métert nem haladják meg, így alatta maradnak a Retyezát és különösen a Kárpátok csúcsainak. A Tromsővel szemközt álló, éles gerinczű Tromstind és a Bensjortind csak 1233 méterre emelkedik. A legsajátságosabb azonban az, hogy a havasok ismerőse ennyire sem becsűlné ezeket a hegyeket; ennek pedig megvan a maga igen természetes oka, neve: a tenger és a levegő.
A szigetközökben hajózva, eleintén azt hisszük, hogy csupa rendkívül keskeny tengercsatornákon mozgunk: a hegyeken, a melyek előttünk vannak, észrevesszük a kisebb tárgyakat, repedéseket is, még pedig tisztán és világosan; így közelben hisszük azokat. De csak hisszük, mert a való másra tanít.
Egy órai evedzés után hátra tekintünk s ekkor meg úgy találjuk, hogy a kiindulás pontja még igen közel van, tehát alig haladtunk; már pedig az evedzőcsapások száma a letelt idő mást bizonyít.
A tapasztalás azután rátanít, hogy a megszokásból eredő optikai csalódásban vagyunk s hogy ennek oka a norvég levegő rendkívűli átlátszóságában rejlik. Itt már a tenger színén tapasztaljuk azt, a minek élvezetéért itthon a völgyek gőzköréből igen magasra kell hágnunk. Ezek a látszólagos csatornák alapjában véve nagy kiterjedésű víztűkörrel bírnak s a vizeknek e nagy síkja mindent letörpít, legyen az hegy, hajó, vagy bármi más. Ezért alacsonyodik a hegység képe is; és annál inkább, mennél nagyobb a tenger síkja, mely a hegyek lábát ostromolva mossa.
De mihelyt a földségbe bonyolódunk és kimenekűlünk a
413 |
A HEGYSÉG KÉPE |
tenger törpítő hatalmából, e fölséges sziklavilág hatása is megváltozik. Ekkor sem nyomasztók ugyan a hegyek, de mindenképpen nagyszerűek. Ebben a tekintetben rendkívül érdekes volt a Kjosen-szoros, mely – mint tudjuk – az Ulfs-fjordból Lyngen felé bevág s egy keskeny földszoroshoz vezet. A míg a hajón volt az ember, igaz, hogy a két oldalt emelkedő hegyek így is elég nagyoknak látszottak; de partot érve, behatolva a földszoros derekára és visszatekintve a szorosra, annak hegyi képe mintha átalakúlt volna: úgy rémlett, hogy ezek a hegyek, a tengerről látva, tulajdonképen űltek s a midőn a földségről érte őket az ember szeme, akkor egész nagyságukban fölállottak.
A mi a sarkkörön belől fekvő hegységet még különösen jellemzi, az, nagyobb részben meztelen szikla voltán kívül, a sok hófolt, a vízesés, a jégár és az omlás.
A hegységnek mindig megvan a maga tarkasága s a hol a nyári hosszú, vagy éppen szakadatlan napon át a nagy fény- és hő-forrás csak rézsutosan bocsáthatja sugarait a hótakaróra, ott hófolt marad egész nyáron át az új havazásig. E hófoltoknak csak bizonyos része olvad el nyáron át, sokszorosan úgy, hogy valamely feljebb fekvő, a Nap teljes hatásának kitett hómező egészen elolvad s ennek felszabadúlt vize alámossa a fekvésénél fogva állandó hófoltot, mely ekkor boltozatos híd módjára fogja át a hegynek azt az árkolatát vagy szakadékát, melyben fekszik; később összeesik s a tél hava újra fölhizlalja.
Az így keletkező, lerohanó vizek nagyban hozzájárúlnak a táj jellemzéséhez; életet kölcsönöznek a merev, meztelen sziklának. A legtöbb esetben – a tenger színéről fölpillantva – nem is látjuk a vízfolyás eredetét; egy kétszáz, néha hatszáz méternyi, a tengerből úgyszólván függőlegesen kiágaskodó sziklafal alatt haladva, egyszerre azt vesszük észre, hogy legfelsőbb párkányán át vizek buknak alá; a
414 |
A NORVÉG PARTVONAL JELENSÉGEIRŐL |
majdnem merőleges zuhanás nyomban töri a vizet s ez hófehér szalagot alkot a sziklafal egész magasságán végig. Ott a hol a fal áthajlik, a zuhatag fátyollá foszlik; a hol lépcsőzetes szakadékba kerűl, párává zúzódik; a sziklafal lábát elérve, csak igen ritka esetben látjuk a tengerbe való beszakadást, mert ilyen falak lába vagy töve rendesen roppant omladék, mely a víz egész tömegét beissza s észrevétlenül szűri át a tengerbe, a miként ezt már a tájak leírásából tudjuk is.
E zuhatagoknak tápláló forrása mindig hómező, mely a magasban fekszik s ebből tudjuk meg, hogy a norvég földségnek a tengerre dűlő sziklahomlokzata nem vezet föl ormokhoz, gerinczekhez, hanem egy fensíkhoz – a norveg Fjeldhez – mely helyen-közön a nélkül, hogy alulról láthatnók, a tenger felé lejt.
Nyár elején, a mikor e fensík hómezői javában kezdenek olvadozni, a vízeséseknek ezernyi ezre siet, zuhan lefelé. Ez a norvég "fosz."
Nyár derekán, a hómezők fogytával, a vízesések megapadnak, egy nagy részök meg is szűnik.
A földség híres zuhatagjai csak részben tartoznak ide.
A norvég jégárak lényegesen különböznek a közép-európai havasok beágyazott jégáraitól. Az utóbbiak fölött magas csúcsok ágaskodnak s ezeknek örök hava az, mely az aláhúzódó ágyazatos jégárt táplálja, átalakúlván előbb hódarává, utóbb a növekedő nyomástól, jéggé. A norvég jégárak ellenben kéregszerűen borítják a hegység tetőzetét, sőt akad olyan is, a mely a hegyet háztető módra fedi. Ezért nevezem ezeket borító jégáraknak. A jégkorszakról szóló tan ezekben a borító jégárakban látja az egykori általános és óriási jégtakaró maradványait.
Az egész Skandináv-félsziget legnagyobb borító jégárai közül való a Svartisen, melynek legnagyobb része, mint már
415 |
JÉGÁRAK |
tudjuk, a sarkkörön belől fekszik s a melynek havas jég-mezeje és homlokzata a tengerről látható.
Az óriási hómező 1200 méter magasságban terül el, közel 70 kilométer hosszú és 20-40 kilométer széles; jeges homlokzata sok ágban nyomúl lefelé; de a tengert egy ág sem éri el, a messze benyomúló Holand-fjord végét azonban nagyon megközelíti.
A hol a borító jégár lejt vagy lebocsátkozik, felülete hullámos és nagyon emlékeztet egy háborogva rohanó folyásra, mely hirtelenül megmerevedett. A homlok maga meredeken leszakadó s óriási jégtornyokból, repesztett oszlopokból alakúl. E homlok jege mindig szeplőtlen tiszta; leírhatatlanúl szép zöldes színe messzire csillan a tájba, mintegy megenyhítve az élettelen sziklavilág ridegségét.
Kisebb jégárakra – de azután úgyszólván sorozatokra – a Lyngen-fjord tájain akadunk; jellemzi pedig ezeket az, hogy homlokzataik magasan a tenger színe fölött mintegy függve csillognak. A hegyek tetőzetét itt örök hó borítja s a jég csak a leszakadó homlokon látható. A jéghomlokok itt rendszerint U-szerű vájást töltenek ki.
A norvég parti kép egyik fő eleme még a hegyomlásokban fekszik. A szakadékoknak minden neme és nagysága folyton kíséri az útast. Legföltünőbbek különösen a Lofótok közében azok a hegyek, a melyeknek kráterszerű középomlásokat látni. A kráter belsejét rendesen hómező borítja, mélyedése sokszorosan üstszerű, kerűléke vadúl össze-vissza hasogatott, szilánkolt gerinczekből és tűhegyes csúcsokból áll. Az északi homloksoron az Északi-fok és Vardő között – azokon a hosszan elnyúló kőpadszerű parthegyeken az omlásoknak egész története meredezik reánk; a karczszerű repedéstől a kirágott félüstszerű, odvas-völgyületig, minden fokozat és változat megvan.
Norvégia legdélibb pontjátől, a Lindenaes-foktól, mely
416 |
A NORVÉG PARTVONAL JELENSÉGEIRŐL |
az északi szélesség 57° 57' 45'' alatt fekszik, az Északi-fokig, melynek északi szélessége 71° 10' és innen keletre fordulva Vardőig – a meddig t. i. útam vitt – a hegységnek szakadatlan sora fordúl a tenger felé, és csak ott, a hol nagy fjordok nyílnak, vagy a hol folyóvizek szakadnak a tengerbe, enyhűl meg némikép a táj képe – a nélkűl azonban, hogy ily helyeken sík föld nyomná el a bércz uralkodását.
És úgy, mint a hogyan daczol és győz a férfi födetlen homloka a zordon évszak hidegével akkor, a mikor a test maga fázik és megremeg, úgy daczol és győzi le Norvégia sziklahomloka is a sarkkör minden viszontagságát.
