IV. RÉV-KOMÁROM.
Két képpel.
VÁNDORHALÁSZ PIHENŐJE
Rév-Komárom
A történeti hagyomány szerint, mely II. Béla királynak 1138-ban kelt szabadalom-levelében gyökerezik, KETEL vezér volna az, a ki Komárom őslakóit telepítette, még pedig eredetileg a Csallóköz komáromi részén; s ez az őslakosság, mint "kumai magyarság" járja a sort a hagyomány ködös mezején.
E hagyomány azonban valószinűség szerint majdnem bizonyossággá izmosodik, mihelyt mint szájról-szájra öröklődő hagyományt, a sokszor ebből fakadó régi irott emlékekkel együtt csak indító oknak veszszük s a bizonyító erőt az élet s a hitelesség szerint kétségbe nem vonható, még ma is észlelhető tényekben és jelenségekben keressük.
A "Kumai magyarság" minden bizonynyal azt mondja nekünk, hogy ezek az őslakók a Kuma folyó területéről szakadtak a Duna mellé a népvándorlás nagy áradatával; a Kuma pedig a Kaszpi-tengerbe szakadó folyó, melynek az a tulajdonsága van, hogy a nyári évszak delelője táján nem éri el édes anyja kebelét – mint eléri, PETŐFI gyönyörű képe szerint, a kis Túr a Tiszát –, mert elnyeli a szomjas homoksivatag.
Kuma folyó, Kaszpi tenger, egybevetve avval, hogy ezeket a messze keleti vizeket mindenkoron halászó népek lakták, lakják, fölkeresték és fölkeresik ma is – tatárok, persák s mások – s egybevetve avval, hogy Komáromnak és környékének – jelesen Guta és Naszvád községek – népe minden korban halászó nép volt: a hagyomány és II. Béla király szabadalomlevelének állítása, hihetőségben erősödik.
S e hagyomány hitele megizmosodik, mihelyt látjuk, mi mindenféle vonatkozás mutat a halászatra. itt van Keszegfalva, Tany helység – nyilván az ősrégi "Thona", "Tana" és a mai Tanya halász
mesterszó –; itt van a "Harcsás", a "Gadócz" puszta – a komáromi halászság a Salmo Hucho-t nem galócza, hanem gadócza néven szólítja; – S a régi protokollumokban a komáromi családok ékes sorában ezek is foglaltatnak családi név szerint: Halász, Csukás, Viza, Gadócz, Kárász, Czompó, Keszeg (1587-től 1680-ig).
Végre a hagyomány igazság szerint majdnem megdönthetetlenné válik, mihelyt a komáromi halászság kezén levő szerszámot tekintjük s ki nem feledjük a "piszkés" nomád életét sem; végre azt a tőrőlmetszett, tiszta magyarságot, a mely minden szóban, minden fogásban és fordulatban megörvendeztet.
Az az ezernyi sanyargatás, mely a komáromi halászságot, már a hely fekvésénél fogva is, érte; a német elem nyomása, gyülevész hadak táborozása; sőt jelenben a vágtató, minden ősi szerszámra reatörő mívelődés: – mindezek nem birták kiütni a komáromi horgász kezéből a "fentőt"; s az angol horgászat minden furfangja nem feledtette el vele a harcsának "kuttyogatóval" való fogását. Már pedig a "fentő", az ősrégészeti kutatás szerint, valóban ősrégi, még a szájról-szájra járó hagyományt is megelőző, tehát történet előtti idők szerszáma; a kuttyogatás pedig, főkép a kivájt szerszám változata szerint, az alsó Wolgán – s így valószínűen a Kuma vize tájain – még ma is dívik, él és uralkodik.
A komáromi "piszkés" az, a ki rendesen negyedmagával, legfeljebb 120 méter hosszú öreghálóval, vagyis piszkével halászik; a mesteren kívül van első és középső legény és a laptáros; ha nehéz a halászat, akadós a part, hogy a laptáros a maga emberségéből nem boldogúlhat, kap a partra viczelaptárost; a tartókötélnek az akadályokon való átvetegetésére pedig – a kurtulázásra – egy fattyúlaptárost.
Ez a piszkésbokor, vándorolva, majd itt, majd ott üti fel sátrát – a csárdát –, mely gyékényből való, meglehetősen öblös, szellős alkotmány; a gyékény bordaszerűen összehajtott karókra feszül s ehhez a kis nyársalakú "spéllel" úgy van oda tűzve, mint a virág szára gombostűvel a halászleány kebelére. A hol a két oldal karózata össze ér s össze van kötve, tehát a szelemen részben, oda akasztja tiszta vászon tarisznyába kötött elemózsiáját; a karók mögé dugdossa az apró szerszámot, kanalat s effélét, a földre pedig ráteríti a bundát.
Kívülről oda van támasztva a csáklya, pár evezó, vendégpad, szolgapálcza s a sátor közvetetlen közelében, valami partszakadás oldalába, belé van ütve a szolgafa – csak olyan, a milyen "terem" –; rajta a rézbogrács, a melyben a halászlé készül; ha telik a három főhalból: ponty, kecsege, harcsa, – ha nem telik, hát dévér és harcsa csak akad.
Ez a sátor önkénytelenül is eszébe juttatja az embernek az ázsiai vándornépség "jurtá"-ját s az a patriarchális szellem, mely a halászbokorban uralkodik, szakasztott az, a mely az alföldi, szétszórt tanyavilágban oly fölséges rendet és összhangot teremt, az egyes tanyán épen úgy, mint a pusztai kapitányság egész közönségében, a melynek alapja a családfő iránti tisztelet, s a fő részéről a komolyság.
A mig déltájban a bokor legénysége a sátor és a bogrács körül forgolódik, a mester le nem pihen a világért sem, mert neki hasznos munkával jó példát kell adni: beül a hajóba, előveszi a léhéssel töltött hálótűt és foltozgatja a hálót, hol "felszárral", ha két szem szakadt ki, hol "háromlábbal", ha három.
S a midőn késő alkonyat táján végre a mester rágyujt s a bundán nyujtózkodva nagyokat gondol, nagy füstöket ereget, ekkor az öreglegény a kötelességen túl, ráadásul, előveszi a hálót, köti a felszárat, a háromlábat, bizonyítván evvel, hogy van "embersége".
E patriarchális szellem hozza magával azt a vendégszeretetet is, a mely e halászok lelkében törhetetlen. Horgászszon csak valaki közelükben, úgy délebéd táján, bizonyos, hogy az öreglegény illedelmesen előáll: "Tisztelteti az urat a mester és ha nem vetné meg a szegénységünket, szívesen látja egy kanál halászlére." A mester saját kanalát adja oda a vendégnek, ő maga csak úgy bicskával szedegeti a szépen megszíjalt darabokat; – betetőzik pedig avval, hogy azt se kérdik: ki fia vagy?
Ez a vendégszeretet, a tisztességtudás bensősége, a szigorú ragaszkodás bizonyos rendhez minden bizonynyal szintén történet előtti időkből ered; a mai kor csak apaszthatja – lassan, igen lassan –, mert a halász úgy, mint a pásztorember, foglalkozása révén félre jár a községi közélet sodrától, sokat pihen a legjobb anya, a természet kebelén s ez megtartja egyszerűségében, szokásában, minden jellemző tulajdonságában.
TANYAVETÉS
Komárom
A piszkés sátrát az est szürkületében, minden hozzátartozóval együtt, képünk ábrázolja. A mester pihenésre tért; az öreglegény pipaszó mellett foltozgat: a bogrács alatt vigan lobog a gyökérfa; nem sokára meglesz az estebéd, elköltik s nyugalomra térnek, hogy hajnal hasadtával hozzálássanak a valóban terhes munkához, a tanyavetéshez.
A tanyavetés így történik: Megérkezve a kellő helyre, melynek – mint alább látni fogjuk – neve is van, kiteszik a laptárost a partra; ez megfogja a tartókötelet a farhám matakjával s keményen megáll; a szolgapálczára megtámaszkodva bizonyos távolságig beereszti a háló laptáros végét.
A mester a legényekkel a ladikon van; az előbbi a kihányásra készen kormányoz; a legények gúzsba akasztott evedzővel a parttól befelé eveznek.
A kellő ponton a mester kihányja a hálót, mely úgy össze van rakva – a súlyozott alja külön, a parás föle külön –, hogy a háló egy rendben kerül a vízbe s a mint az ólommal súlyozott ín leszáll, falszerűen áll meg a vízben; a két evedző legény úgy dolgozik, hogy a ladik vizmentén nagy, lapos ívet kanyarít, melynek nyomát a kihányt háló jelezi.
Mire a háló elfogy, a mester a felvett irányban kormányozza a ladikot s folyton ereszti a kijáró kötelet addig, míg a rajta levő peczek nem jő; mihelyt a peczek megjelenik, a kijáró kötelet a peczeknél fogva a peczeklyukba akasztja s úgy kormányoz a kihúzó hely felé.
Ezalatt a laptáros – jól neki dűlve a tartókötélnek s megtámaszkodva a szolgapálczára – lassan halad a kihúzó hely felé, úgy, hogy mire a ladik a partra ér, a háló már félkörben áll s az a fő, hogy a kijáró vége minél hamarább partot érjen, nehogy a halak a bekerített félkörből kiosonjanak
Ezért – a mint a ladik a part felé közeledik – az evező legények lázas sietséggel, nyakra-főre kioldják az evezőket a gúzsból, sokszor még térdig érő vjzbe kiugrálnak; az egyik megragadja a czuczakarót, leszúrja s hozzá köti a ladikot, a másik a partra rohan, megragadja a kijáró kötelet s nekidűl; odasiet a másik is, s ő is nekidűl; – végre a mester is kilép s maga nekidűl; – úgy húzzák a kötelet, hogy szinte orrukkal szántják a földet, mert a préda biztosítása attól függ, hogy
a kijáró apacs hamar partot érjen, a laptáros és mester között a félkör úgy legyen, hogy a kihúzóhely partrésze képezze a húrját.
A mikor a kijáró apacs a partra ért, a két legény elereszti a kötelet, az apacshoz siet s kezdődik a kihúzás: az egyik legény húzza és 8-ba rakja az ólmos inát, a másik a parás fölét.
Ez alatt a mester elővette a tanyaszákot, rátámaszkodott, ballábát pedig rátette az ólmos ínra, hogy le-leszorítgassa a víz fenekére, nehogy a hamis dévér vagy a bagolykeszeg kiosonhasson.
A laptáros mind e műveletek alatt lassan s mind közelebb hozza a kihúzó felé a háló tartóvégét s mikor ilyeténképen a háló már szűk patkóalakra van összehozva, a mester a laptárosnak int s azt kiáltja: "hú!". A laptáros megáll, mint a czövek, kioldja a farhám matakjából a tartó kötelet s befordítja az apacsot, hogy a háló borítson.
Képünk azt a pillanatot ábrázolja, a mikor a két legény javában húzza a hálót, a mester – a tanyaszákra támaszkodva – letartogatja az alinat s kezével intve, azt kiáltja: "hú!" Míveli pedig mindezt oly méltósággal, mint bármely hajóhadnak a parancsnoka a maga dolgát.
Leírhatatlan az a serénység, igyekezet, a mely a kihúzáskor uralkodik: minden ember tudja, hogy a késlekedés annyi, mint a bekerített hal szökése, vele osztalékjának apadása – hát istenigazában töri magát.
A mester azalatt szorgosan vizsgálja a mind összébb vonuló kör színét; lesi, nem burványlik-e a háló szélén a víz, ami annak jele, hogy nagy hal került a hálóba.
Mikor a félkör már alig 3–4 méter, a halak megérzik a végveszedelmet s a víz mintha forrásnak eredne; egy-egy tapasztalt vén dévér kibukkan s keszegoldalt átveti magát a háló fölén – megmenekül; itt egy harcsa vastag fejével túrja az iszapot – ott keresi a menedéket s a nagy turkálásban ostorszerűen csapkod a farkával, mely a vizet meghasítva pörsölő hangot ád; a tok hol a fejét üti fel, hol a háta jelenik meg – ez bukkol; a kecsege hegyes orrával betúrta magát valamely hálószembe s megnyaklott; – végre a víz elfogy, csak sáros iszaptócsa van még, a melyben rettenetes a pocskolás, túrás, hemzsegés.
Ekkor a mester előveszi a tanyaszákot, a prédát ebbe töltik s
ismét a mester az, a ki a nyargaló- vagy lovasbárkába viszi, mely a ladikhoz van kötve.
A legénység neki áll, előbb a parton rendezi a hálót inszerint külön-külön; azután áthúzza a ladik padjára s ekközben jobbról jobbra csapkodva mossa róla az iszapot s szedi ki belőle a beléakadt gazakat.
Mire ez megvan, legott elindulnak a kiszemelt legközelebbi helyre tanyát vetni.
Alapjában ez a tanyavetés az öreg, a piszkés hálóval, gyalommal, szóval mindazokkal a hálónemekkel, a melyek apacscsal vannak fölszerelve s a leírás egy sikerült, rendes tanyavetés képét adja.
De a vén Duna vize szeszélyes; messze tájakon áthömpölyögve változtatja sodrát, sok mindenféle tőkét, galyat hozogat; ezek, megtelve vízzel, végre is elsűlyednek, félig betemetkeznek az iszapba s megalkotják a kelevisz-t, azaz, a mi kél és a mit visz, a halászember ellenségét.
A mint a háló ina a víz fenekén tovajár, nem egyszer beléakad a keleviszbe s ekkor a hálót partra húzni nem lehet. Ilyenkor felszedik a laptárost, összehozzák a két apacsot a ladikon s ebbe szedik a hálót.
Természetes, hogy a mint szedik, a ladik elvégre is épen a kelevisz fölé ér; ekkor függőleges a húzás s néhány szem kiszakadása árán menekül a háló; sokszor azonban csak úgy, hogy a keleviszt is felvontatják: ez a háló laftolása; s legtöbbször igy kerülnek felszinre a folyó méhébe temetkezett őslény maradványok is.
Mikor a mester vagy a laptáros érzi, hogy a háló elakadozik, azt mondja: akadba mén! s azok a tanyák, a melyeken elféle gyakrabban történik "atkások". Ez nyilván az akadó, akadékos, akadkás kopásából eredő mesterszó.
Az egyes halászbokrok között is patriarchális viszony áll fenn s nincs eset reá, hogy a tanyavetés miatt összeveszszenek. Ősi szokás szerint úgy vetik a tanyát, a mily sorrendben megérkeznek s a megelőzés joga csak egy esetben áll fenn : ha t. i. egy bokor tanyát vetett, egy másik pedig oda érkezőben van; ekkor ha a tanyavető hamarább fel tudja szedni a hálót, mint a hogyan az érkező kiköt, akkor amaz ezt új tanyavetéssel megelőzheti.
Ezeken a halászokon kívül, kik ma jóformán a halászság előkelő-
ségét képezik, vannak kis halászok, ú. m. koczások és fenekesek vagy horgászok; néha mind a két faj egy emberben egyesül.
A koczás – egy a keczéssel és bónéssal – a hosszúkeczét vontatja a Duna fenekén; a fenekes a fenékhorgot veti ki a fejkőhöz kötve s minden tizedik horogban egy-egy horogkövécscsel lekövelve.
A fenékhoroggal való halászásnak ősi és fejlett voltát semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a horogra valónak, a mit t. i. a hal csalogatása végett a horogra húznak, külön mesterszava van, t. i. "pélle" – innen pélléző, pélleszedő – és hogy a fenekesek kezén maradt meg a fentő és a kuttyogató vagy – komáromiasan – buttyogató.
Az előbbi nyilván a történet előtti őskorba, az utóbbi messze keletre vág vissza, s reá mutat a "kumai magyarságra."
A komáromi halász ma is halászsarut visel; hatalmas csizmát, melynek szára térden felül ér s melynek megvarrása régenten a timár czéh remekei közé tartozott.
A Dunának, teljesen függetlenül minden földirati és közigazgatási beosztástól, külön halászfelosztása van, még pedig tanyák szerint; minden tanyának neve van s e nevek teljes figyelmet érdemelnek, kivált a régi okiratokban élőforduló helynevek meghatározásának tekintetéből, a mire a történeti rész reá is mutatott.
A tanyák im ezek:
| Keszizátony, Lérióra Fősső forgó, Hármos forgó, Lovadi rí alja, Öregtanya, Hamarja, Léri farok, Flórián Faluajja, Körtitanya, alsó " , középső, |
Körtitanya, fősső. Hegyajja, Vizás, Bene, Szívás ajja, Szaros, Jázos, Ludas, Disznós Zsitvaajja, Szenes, Bők, |
Keszegés, Fokajja, Pusztatemplomajja, Marczibilla, Lidia, Szegfűtanya, Beresleg, Pinkezátony, Lópéra, Paczalos, Pörös, Főhágó, |
| Bocskoros, Paptanya, Szakajtás, Harcsás, Várfarok Sebestanya, Nyulas, Küvekföle Kisbuzgó, Hókony föle, Meszellős hókony, |
Dobai zátony, Mancza, Monostorfarok, Ujfalusi óra Szen páli fokajja, Atkás, Görbeszeglet, Csapófődes, Csikkentyű, Prépusóra, Ködmentanya, |
Hopszergeszt, Gógeajja, Füzifokajja, Gyakó, Kengyeles, Bódogasszony, Mil, Komlós, Sörházajja. Düllő. |
Úgy írtam le, a mint ejtik; azért szükséges megjegyezni, hogy "fősső" annyi mint felső; rí ajja = rév alja; farok mindig a folyóba benyúló földnyelv; körti = körtvély; szívás = szilvás; "főhágó" = felhágó; "kü, küvek" = kő, kövek; "mil"= mély.
Mint látjuk, nem egy tanya a halfajról vette nevét, mely ott gyakori; ilyen a Keszegés, Vizás, Jázos, Harcsás; más tanyák bizonyos tulajdonságoktól veszik nevüket; igy: Csapófődes, mert agyagos; Atkás, mert sok a kelevisz benne; az "ór" többször szerepel, péld. Lerióra, Prépusóra s mindig orrszerű, kirúgó sarkot jelent s következetesen egy r-rel ejtik.
Az egész sorozat kiválóan magyaros hangzású és csak egy tanya-név vallja a német eredetet s jelezi azt a mindenha csekély hatást, melyet a beszármazott idegen a halászatra, mint legősibb foglalkozásra gyakorolt. Ez a tanyanév, magyar kerékbe törve, a "Hopszergeszt" s nem más, mint a német enyelgő "Ob-st'-hergehst", a "Schau' mer eini!!!" trivialitás édes öcscse.
Alább ki van mutatva, hogy a németség nem bírtrést ütni a hajdani komáromi halászság erős várán.
A tanyanevek, természetesen, a halász-szokásokban is szerepelnek, nevezetesen a halászkeresztelő áldásában, melynek egyik helye így szól:
|
Atkás, Düllő, Bocskoros, Másfél funt hal bizonyos; Izsai tanya gyakoré, Lópéra tanya: vesd belé; |
|
Jázos, Ludas, Beresleg Jaj de régen keresleg |
A "gyakoré" és a "keresleg" a költői szabadság föltétlen voltáról tesznek tanúságot.
A HALÁSZKÖRÖSZTÖLŐ.
Ez. a szokás, mely már alig él s jelenetei, főkép pedig áldása szerint már csak töredékeiben volt megmenthető; igazi halászszokás, mely a bokor legifjabbik tagját, az apródot vagyis inast illette s akkor esett meg, mikor a szerencse valami derék vizát vagy tokot vitt az öreghálóba s az apród először vett részt a nagy fogásban. A keresztelő tehát a halászszá való felavatás volt s úgy is mondták, hogy "avatni".
A szertartást az azon a hálón lévő mester rendezte házánál, a ki a nagy halat fogta.
Estve felgyülekezett a halásznépség sokadalma, férfi, asszony, leány, ifjú, gyerek s legelőbb is egy vagy több asszony vállalta el a "körösztanya tisztjét".
Erre a mester kámzsaszerűen hálót öltött magára, halásztálat vett a kezébe, a melyben Dunavíz s egy jókora kavics volt.
Az összehívott czéhbeli mesterek és a sokaság elhelyezkedtek, mire a szertartást vivő mester, hálóköntösében előáll s elkezdi az áldást:
| Atkás, Düllő, Bocskoros stb. |
mint fennebb adtuk. E mondókához ékes versezetben csatlakozik a nagy hal fogásának története. Végre előlép a mester s a széken ülő, felavatandó hálászapródhoz – ki mellett a keresztanyák állanak –, a következő ékes rigmust intézi, a melynek részben igen csiklandós helyeit a komáromi halászságtól eltanult költői szabadalom [vagyis Herman Ottóé] e helyen kissé megszelidítette:
| Te övedző nem törő, Gúzs nem szakajtó, Alattság után nem futamodó Hunczut akasztófára való Bestekurafia! Prépusórán van egy nagy fa A fa alatt egy nagy kű, A kű alatt egy bagó: Az bőkje ..... fejedet, Ugy legyen! |
Ekkor már a keresztanyák résen vannak, mert különben nagy baj fenyegeti az apród fejebúbját.
A mester ugyanis az "úgy legyen!" szóra nyakon önti az apródot a Dunavízzel, megmarkolja a kavicsot s ha a keresztanyák kendőikkel nem védik, istenesen megdörgöli az apród fejebúbját.
Természetes, hogy a nagy szertartást derék halebéd követi, a melyről azután a köszöntő el nem maradhat.
Ezek a köszöntők, mint misztérium jelleműek, sok zagyvalékot tartalmaznak s a magyarság latin kora is erősen érzik rajtuk; némely kifejezés épen érthetetlen; de következetesen fordul elő.
Ime az első:
| Énekes Pallásnak jól tanult muzsikája, Ártatjában felkerűlt Miseros sipjával, Sipolós, trombitás! Most nem iskolába vagyunk Mídomítás! Licet – én nem vagyok Talleus Cziczeró, Vagy ékes versemmel dicsekedő Néró, Hangos nyelvvel bíró, Zengedező kijó, Mégis mindazáltal Van az örömmondó, Mert nékünk tettek ki víg halász napokat, Kivált hogyha fogtunk szép, derék pontyokat, sütöttünk es rétest Pláczem – placzentákat; Én reménységemben, én is lapos táskát Készitettem biztonban egy nyarson sűlt halacskát. Hogy megtöltse uram megéhezett gyomrát, Én kis fülemüle azért hangicsálok Hogy most már egy kis bort iszok. Jólehet mindenek gyászba borúltanak Fáknak levelei földre lehulltanak, Sokan, kik azelőtt életben voltanak, Meghaltak, a sirba alászállottanak, De Isten kegyesen tekint le ez házra, Nincs semmi változás halászok napjára, Nem fogta be bánatnak homálya, Hanem vidám kedvvel virradt hajnalára, Minden áldás legyen a mi víg napunkon, Búbánat ne érjen, ezeket kívánom Ez versemnek ólja (sic!) Kik az égben vannak, megoltalmazója. Én kis fülemüle stb. |
| Mindenek vigadnak, hogy békével mára Jutottunk, Halászoknak vidám napjára, Apollóval együtt bársei muzsáji Örömet zengednek ezeknek hárfái Én is hát ezekkel kívánom, hogy minket Éltessen a nagy Úr, soká érjünk véget! Szerencsétlenségbe senkit ne okozzunk, Tőlünk minden bajt messze távol tartsunk, A nagy isten legyen mindég vezérelőnk, Ez világi életünkben mindég igaz őrizőnk, A hol vagyunk, vigadjunk, Örök dicsőségben; Öröm és vigasság töltse be szívünket, Ez iszonyú nagy kedv vidítsa lelkünket; Mert ez a nagy nap mireánk elkerült, Az halászok napja kegyesen felderült, Kívánom, hogy éljél drága szép napokat, Számlalj esztendőkhöz esztendőket sokat, Terjedjen el miránk az Isten áldása, Mint a sűrű harmat nyári iczczakába Én kis fülemile stb. |
Az első szakot valamikor a klassziczisták korában irástudó ember szerezhette a halászlakoma számára s azt azután a szájról-szájra való járás összekoptatta, úgy, hogy bajos a "Mizeros sípjával", a "Midomitással" boldogúlni; a "Licet" – szabad – mindenesetre a szólásszabadságot jelenti, mert a szónok elismeri, hogy csak halász s nem Marcus Tullius Cicero, vagy épen Nero. A "Placem-placenta" sütése jól mutatja, hogy honnan ered a magyar "palacsinta"; s van humor abban, hogy a mondókás saját reménységét a palacsinta és lapos táska közé helyezi el, valamint abban is, hogy egyszerre borivó kis fülemülévé változik.
A második szak, a verselés természeténél fogva, a legmagyarabb; ezzé teszi még az a bús hang is, mely a sírvavigadást kiválóan jellemzi; de a vers "ólja" bizony csodás valami.
A harmadik szakban az "Apolló bársei muzsáji" lábatlankodnak; a többi része körülbelül kántorpoézis.
Az egésznek magyarossága abban gyökerezik, hogy megvan minden kelléke, a mely a magyar közrend fülének ízlik: érthetetlen, de hangzatos sallang mellett jól kidomborított jókivánatok serege.
A nótázás, mely a halászságnál országszerte nagyon is apadóban
van, mert irtja a halak elmaradása, a halászat mesterségének nagy hanyatlása, Komáromban még leginkább megvan. Legszebb daluk talán ez:
| Komáromi domború híd alatt, Nyárson sűti a halász a halat; Nem kell nékem, nem kell a jó halad, Rózsám szíve majd kétfelé hasad! Három hete, hogy a Tiszát halásztam, Könnyeimtől egy csepp vizet nem láttam: Kifogtam a kedves rózsám kendőjét, Kék selyemmel rávarrattam a nevét. |
Első része tiszta komáromi, a második, a szebbik, más ritmussal, toldás s a Tiszánál termett; ez a jelenség más, Komáromban dívó halászdalnál is megvan s onnan ered, hogy a halászok is mozogtak hol víz mentén, hol víz ellenében, hogy tapasztalást szerezzenek.
A Tisza a Dunával szépen érintkezik a következő szép dalban is:
| Sír a kis lány a Tiszának partján, Mert elhagyta szeretője csalfán; Ne sírj kis lány árvaságod felett, Majd megsegít a jó Isten téged! De szeretnék arany hallá válni. A Tiszából a Dunába járni; Rátalálnék rózsám hálójára, Beszélhetnék véle utóljára. A bús halász megveti a tanyát Búsan sétál a Dunának partján; Soha, soha ily szomorú estét: Kifogtam az rózsámnak holttestét! |
Akad tréfás, rövid nóta is, pld.:
| Harmatos a kukoricza levele, Bárcsak engem egy szép halász elvenne; Nem bánnám én ha mindennap megverne, Csak a nevem "szép halászné" lehetne! |
Vagy ez:
| Esik eső, fuj a szél, Fázik a szegény halászlegény; Nincsen neki szűre, subája, Beitta a komáromi csárdába! |
A komáromi halász életét, kivált a szabados vizen halászóét, szintén festi egy-két vidám dal:
|
Halász legény vagyok én, Duna hátán járok én: Két övedző a kezembe, Barna kis lány az ölembe! |
A legtöbb mesterszó a következőben van:
|
Nincs szebb élet minálunknál, Az dunai halászoknál Mink porcziót nem fizetünk, Mikor tetszik, elmehetünk. Beövedzük a ladikot, Ki is hányjuk mi a hálót; Kihuzzuk mi a letartást, Megtraktáljuk a jó pajtást. Ha az bárkát jól megrakjuk, Az alattságot kinyujtjuk: Vígan megyünk hazafelé Az Vágduna vize felé. |
Közel jár ez is:
|
Az halásznak jól van dolga: Egy tanyáról a másikra; Ha van a halnak járása, Az életnek nincsen mássa. Famohából tüzet raknak, Mellette ott pipázgatnak; Míg a halak süldögélnek Mellette pipázva ülnek. |
Egy legenda is élt valamikor a komáromi halászok száján s hogy tele lehetett mesterszóval, erről a megmentett két-három sor is tanúskodik:
|
Mikor az Úr Jézus maga a földön járt, Bement az csónikba, benéz a tat alá Kenyeret sem talá – – |
Komárom százakra rúgó mestereiből s a halászatot urok után folytató özvegyeiből manapság már csak néhány van meg mutatónak; a hanyatlás általános s természetes, hogy a mesterséggel annak úgyszólván virágja: szokás, köszöntő, dal, hagyomány és babona is veszendőbe megy. A mi itt eddig és ezentúl le van jegyezve, az olyan, mintha az utolsó óra maradéka volna; javát megőrizte az ősi soron is halászcsalád, a TUBÁ-ék családja, egy halászó özvegy anya két fiával, s összeszedett némelyeket id. SZINNYEY JÓZSEF is.
A komáromi halászember mindenkor nagy figyelemmel kiséri a víz állását, mert ettől függ a siker: jól tudja milyen a hal járása áradáskor, apadáskor, s természetes, hogy előre is szeretné tudni az áradások bekövetkezését.
Ezt a jövendőt – függetlenül minden meteorolóoiai figyeléstől – Szilveszter éjszakájának titokzatos csöndjében ígyen iparkodik kisütni:
Előkeres 12 darab jól megtermett s lehetőleg egyforma nagyságú vöröshagymát; kellőképen levágja csúcsát s mindeniket kivájja: ekkor sorba, egymás mellé rakja s balról jobbra véve, az első hagyma januáriust, a második februáriust jelent s így az utolsóig, mely deczember. A sor meglévén, a hagymákat egyenkint színültig őrlött sóval tölti meg, azután éber szemmel lesi az eredményt: a mely – hónapot jelentő – hagymán a só annyira megszívja magát, hogy a lé kicsordúl, az a következő évben áradásos hónap lesz.
A halászok közhite azt tartja, hogy déli 12 órakor nem jó tanyát vetni. Ha – halászatra indúlva – az ajtón kilépnek s az első, akivel találkoznak, asszony, ez rossz jel; de a zsidóval való találkozás szerencsét jelent.
Ha a csiviszvisz madár (nádiveréb, Sylvia turdoides) szól, akkor áradás lesz.
Ha a káró katonája (Carbo cormoranus, kárakatna) fölfelé indúl, akkor oda fönn nagy víz van, ha lefelé vonúl, akkor lenn van a nagy víz.
Ha sok a serincz (Acerina Schraitzer), kőhal (Gobio vulgaris) és orsóhal (Aspro vulgaris), ez a halszűkét jelenti.
Ha burrog a ladik eleje, mikor fölfelé húzzák, bizonyosan árvíz lesz.
Ha a leszúrt stánglira apró csigák másznak, bizonyos az árvíz.
Ha a baszár- és dévér-keszeg igen nyálkás, akkor áradás közeledik.
HAGYOMÁNYOS SZABÁLYOK.
Ívás.
A csuka januárban, a menyhal februárban, a balin márczius 18-tól, a süllő márczius 25-től kezdve, a ponty, jász-keszeg. harcsa
májusban, a tok, viza és köcsöge augusztusban, a gadócza márcziusban és áprilisban ívik.
HALFOGÁS, HALJÁRÁS, REGULA.
Télen holdvilágos, csillagos, csikorgó hideg estén legtöbb menyhalat lehet hálóval, horoggal fogni.
Jászot nyáron napkeltekor és délelőtt 11 óra tájban.
Harcsát pedig hajnalban és alkonyat táján lehet leginkább fogni.
Márcziusban indúl el a márna, ponty és a többi hal, kivéve a menyhalat, mely csak az őszi hideg beköszönésével jár.
Áradáskor legelőbb indúl a baszárkeszeg, azután a gárda, a köcsöge. Apadáskor a jász, a ponty és a karikakeszeg.
Tavaszkor áradással, nyáron apadással lehet legtöbb halat fogni.
A buttyogatás májustól augusztusig, meleg éjszakákon járja, mert ekkor kapdos leginkább a harcsa.
Az a halász, a ki hét közben ott hagyja a hálót, elveszti egész heti-bérét, bármennyi tanyavetésnél lett légyen különben jelen. Csak pénteken szabad ott hagyni a gazdát.
Ha a hálóállításnál valamely halász fattyasparát köt, vagy az ólmozásnál viczeütést tesz, minden hibáért egy itcze bort fizet.
A hálóállítás, azaz a daraboknak összekötése közös munka s ilyenkor a halebéd is járja. A halászlé behozatalánál a szakács mondókája ím ez:
|
Ez a kis halacska, Vízben szokott úszni; Fog is erre osztán Az borocska csúszni. |
MESTERSZAVAK.
Van egy állítás, mely bizonyos halászónépek szószegénységére vonatkozik s ez az, hogy az Északi-tenger szigethalásza mintegy háromszáz szóval éri be. Érzelmeiből, a természet tüneteiből, családi életéből, tűzhelyéből, foglalkozásából nem szókincs, hanem valóságos szó-nyomorúság telik, oly sivár, mint a part fövenye s az Északi-tenger egyhangú, ólmos köde. – – Csak meggondolni is nyomasztó érzet!
A komáromi halász csak halat is negyvennyolczat szólít külön-
külön névvel, s ez – tekintve a magyar halfajok összességét – rendkívül fejlett ismeretre vall, ritkítja párját talán a föld kerekségen is.
A halnevek, a melyeknek tudományos meghatározását a szótár-részben könnyen kikeresheti az olvasó, betűrendbe sorakoztatva, ím ezek:
Angvilla, bagókeszeg, balin (Balint), barátf.sz, baszárkeszeg, bodorkeszeg, bökle, csik, csuka, czompó, dévérkeszeg, domolykó, dunahal, dunaponty, durda, gadócza, gócz, göcze, gorda. halszűke, harcsa, jászkeszeg, kárász, karikakeszeg, királyponty, köcsöge, kőhal, kophal, márna, menyhal, orsóhal, paducz, paptetű, p..avágó, pisztráng, serincz, sőreg, sügér, süllő, szápakeszeg (pápakeszeg), szintok, szívaorrú-keszeg, tarka-süllő, tok (tetemestok), tintáshal, viza, vörösszárnyúkeszeg, zsidóhal.
Ebben a sorozatban a királyponty változat; a paducz és tintáshal egy és ugyanaz, úgy a márna és a zsidóhal is.
Lássuk már most a többi mesterszót is.
Személyzet: czémester, szolgálómester.
Bokor: mester, első legény.
Halászság: öreghalász, kishalász, középső legény, legények, laptáros, fattyúlaptáros, viczelaptáros vagy viczi, koczás, piszkés, fenekes, horgász, fisér.
Halászdereglye és ladik, a hálósoké.
Rajta: órtőke, fartőke, bálvány, perem, pőrfa, bókony, tat, szánkó, lábvető vagy rúgófa, léhésdeszka, kolomp, gúzs, ülésdeszka, őrfa, őrfafészke, peczeklyuk, czuczalyuk, iszkába, moha.
Benne, pld. kivonuláskor s a háló kivételével: szapoly, övedző; ennek részei: fogóvég, kopás, toll. Kormányövedző; ennek részei: mankó, nyel, toll; merecs, czucza vagy stángli, ezen: piszkevas; alattság, czikló vagy cziklony, tányérdeszka, farhám, rajta matak; vállhám, tanyaszák, csárdakaró, pánt, gyékény, spél.
Halásztű; ennek részei: óra, nyelve, dereka, lába, halászfonal, islik, lajfánt, furkó; hálózacskó, bogrács, szolgafa, szolgapálcza, moholó.
Bárkák, haltartók: bárka; részei: eleje, dereka, fara, tőkéje, rekesze, ispitája, bárkababája; nyargalóbárka, lovasbárka, piszkésbárka, öregbárka, élőbarka, halélő (hálóból).
Hálók. Felosztás szerint, tehát hálónemek:
Húzóháló, futtatóháló, vetőháló, egysoros, háromsoros, mélyrejáró, vízszintjáró.
Hálófajok: öregháló, piszkésháló, vizaháló, köcsögeháló, balinháló, laftolóháló; ezeken általában: apacs, részei ura, innen apacsúr, koczakörme, köve, nyele, talpa, karikája; van kijáró apacs és laptáros apacs; egyébként: léhés, hálóföle, hálóalja, hálóina, para, ólom, innen: parásín, ólmosín; pős, körösztkötél, kijáró kötél, bejáró kötél, pöczök, fattyaspara, szélszem, öregszem, aprószem, réfólom; szakadáskor felszár, háromláb; a háromsoros hálókon tűkörháló; terítik a tericsfákra.
A többi háló: kocza, villing, tápli, lepő, tapogató, pendöly, ráczpendöly, bokorszák, szák, van ennek ágasa, feje, szára.
Hálókötés és állítás: állítófa, állítótű, megállítani, ólmozni, ráverni az ólmot, parát kötni, viczeütést ejteni, szemhagyás.
Horgászat: járóműve a ladik, lélekvesztő.
Horgok: csapóhorog, peczkeshorog.
Fenékhorog; részei: ina, rajta a pekléje, ezen a horog, van szakálla, innen szakálos horog; tartozik hozzá a fejkő, farkövécs s minden 10-dik horogban egy horogkövécs, továbbá a cserepcsik, rajta a fejmadzag; horogrosta; külön szerszám a fentő és a buttyogató; a horogín sodrására a gajmó szolgál; féregszedő döbön, fűzér.
Horogra való; egy mesterszóval kifejezve:
Pelle; ide tartozik a kishal, hernyó, piócza, béka, lótetű, harcsaféreg, túró, árpatészta.
Vegyesek: nádvágó, tókasza, rácsa, csárda, kelevisz, atkás hely, rekesztes halászat, szabados halászat, lajt, mérőszák.
A halak minőség és rendeltetés szerint: kapóhal, fehérhal, jóhal, köteleshal.
Van még: verse, ennek viszája és pellézője.
A háló néha: nyakról jön; a hal nyaklik, burványlik, bukkol, pörsöl, pipál.
A halnak van – a pontynak – külseje szerint:
Feje, háta, hasa, oldala, szeme, szíványa, sertéje, sörénye, alsósörénye, alsószárnya, középsőszárnya, farka, hugygyója, alsósertéje, kormánysörénye, héjja.
Belseje: pattantó, bél, gyomor, ikra, tej, velő, epe, máj, szív, háj, oldalbercz, szálka, keserűfog.
A ragadozóknál: nyelv, fog.
A halnak van: járása, szűkéje, ívása.
Kiáltás: hú!
Jelentős madarak: csiviszvisz, kárókatona.
Miveletek: teríteni (nem kérdik: hol halásznak? hanem: hol terítenek? t. i. a hálót; ott a csárda is); tanyát vetni, tanyát húzni, letartás, beövedzni, kiövedzni, megrakni (a bárkát), bekeríteni, kinyujtani (az alattságot) letenni az őrfát (jogszerzés), kikötni, húzni = övedzni, csiválni félkézzel övedzni, buttyogatni.
E sorozatokból kiviláglik, hogy a komáromi halászok – beleértve a tanyaneveket – nem kevesebb mint háromszáznyolczvannégy mesterszóval élnek még ma is, a midőn ősi mesterségök nagy hanyatlasban van s igy egyedül mesterszavak tekintetében messze túltesznek az Északi-tenger szánalomraméltó halásznépén. Nagyon beható kutatás, főkép a bokrokkal való tanyázás, kihozhatná az ötszáz mesterszót is.
Kiváló becsületére válik a komáromi halásznak, hogy a németnek, a tótnak derekasan ellentállott s azt a kevés szót, a melyet ezektől átvett, istenigazában át meg át magyarosította.
Lássuk a német elemeket.
A Hopszergeszt tanyáról már megemlékeztünk. A halnevek között német eredetű a kophal = Koppe, Groppe; a bökle = Ukelei; a serincz = Schrätzer. A mesterszavak között: stángli = Stangel; pánt = Band; spél = Speidl; islik v. islég = Schlinge; lajfánt = Leinfaden; réfólom = Reffeln.
Nyilván tót elem ez: gócz = Kolec; harcsa = Hrca; márna = Mreňa; paducz = Podustva; pisztráng = Pstruh; laptáros – Lapaťy – fogni.
A sőreg, németül: Schirgl; a süllő, németül: Schiel; a kárász, németül: Karausche, latinul: Carassius, tótul: Karašik; a csik, tótul: Cjk, a köcsöge, tótúl: Kačiga; ezek tüzetes nyelvészeti kutatást követelnek; előttem azonban úgy áll a dolog, hogy a sőreget és süllőt eredeti magyarnak fogadom el s azt hiszem, hogy a beszármazott német halász, vette át a magyartól.
A KOMÁROMI HALÁSZAT TÖRTÉNETE
Komárom halászata megérdemli, hogy avatott történetíró kutatásainak külön tárgyává tegye. Komárom halászeleme minden korban erős volt; Gúta és Naszvad községeket bevonva, egész halászó telepet látunk szemünk előtt, mely egész hadjáratot folytat az egykori főhal ellen, mely nem más, mint a viza, a tudomány Acipenser Huso-ja.
Nem a mai viza, mely ritka, s ha "mázsás", már bámulat tárgya, hanem a MARSILIUS Danubiusának – a réginek – vizája, a melyre úgy, a mint a Vaskapún és a Kazánszoroson – a Pontustól jöve – benyomúlt, ezer czége, ezer háló, ezer, vasmacskának is beillő vizahorog várakozott, lesett.
MARSILIUS "Huso"-ja, a magyar "őrhal" ezer fontot is nyomott – tíz egész mázsát, az t. i., a mely az ős Dunán fölvonúlt; anyatengerében húsz mázsáig is megnő. A czége, a melylyel fogták – a "captura usonum vulgo Zege" – nem vesszőből, nem rohongból, hanem erős karókból való volt, melyek – MARSILIUS szerint – sajátszerű tömkeleget alkottak, a melyekben a betévedt halakat, furkóval verték agyon mint az ökröket.
A vizafogó czégének szerkezete – elég kár – nem maradt reánk; de az a szó: "labyrinthus" eleget mond, hogy óriási – t. i. a hal arányához mért – kürtőt, mely vagy a Tisza-Dráva menti magyar vejszéhez, vagy a Fertő kürtőjéhez lehetett hasonló, föltehessünk. Kámzsahálóval felszerelt czége azért nem lehetett, mert a halat tengerfelől, tehát a víz ellenében kellett várnia.
Semmi kétség, hogy a legrégibb okiratokban előforduló "captura usonum" egy a "zege" "seyge" és a komáromi "szegjével".
Komárom, mint vizafogó hely, a legelső sorban állott s ebben a sorban is talán a legelső volt. A komáromi vizának, mondhatni, történeti jelentősége van; nemcsak a helyi közélet szempontjából, hanem országos tekintetből is.
Belévág a hűbéri viszonyokba, mint az ú. n. "köteles halak" elseje; húsával végnyomorba sülyedett hadakat mentett meg s amaz "alázatos könyörgésekben", a melyekkel Komárom városa, már hadi jelentősége miatt is, oly sűrűn fordúlt Bécsbe, Udvar fényéhez,
Felség kegyelméhez, a legjobb érvelés súlyban – s így hatásban – meg sem közelítette azoknak a szép vizáknak súlyát és hatását, a melyek az alázatos felterjesztések mellett felvándoroltak, anélkül, hogy mint mellékletek az instáncziák dorsumára [hátoldalára] följegyeztettek volna.
Az 1051-ki esztendőről fel van jegyezve, hogy III-dik Henrik hadaival beütött az országba; de megszorúl s így a támadó az, a ki Győrön alúl megalkuszik sorsával, békét kér I-ső András magyar királytól. A magyar király ráhajlik a kérésre s a véginségre jutott német tábort ötven óriási vizával rántja ki a bajból. A halak e tömege komáromi volt. Nagyságukat elgondolhatjuk.
A XIII-dik századból föl van jegyezve, hogy Komárom várjobbágyai hallal, kiváltképen vizával rótták le adójukat.
Ebben a században kelt (1268) IV-dik Béla király megerősítő levele, mely szerint a komáromi várispánnak – Nagy Megyernél – 16 vejszéje volt. *
A XV-dik századból (1472) fennmaradt az adat, hogy Hollós Mátyás király Guta mellett halastavat tartott. Ez azonban haltartó is lehetett.
I. Miksa történetírója, Suntheim László a XVI-dik században (1500 körül), Komáromról írva, csodálkozik a hal bőségén, főképen a viza és tok sokaságán s följegyzi, hogy egyszerre száznál is több kerül a szárazra.
Az 1518-diki magyar országgyűlés XIV-ik törvényczikke arról rendelkezik, hogy Komárom – s rajta kívül Munkács és Tata – vizával és tokkal lássa el a király konyháját.
Ebben a században (XVI), mondhatni, seregesen járt a viza Bécs felé s meglátszik, hogy a "császár komáromi udvarbirái" gondoskodtak az elszállításról, a mint erről a következő okirat tanuskodik.
"Én, ki vagyok Németh János, római Császár Eö Felsége udvarbirája Komáromban, vallom ezen levelem által, hogy én az naszvádi szegjéről harmadrésze, az Eö Felsége parancsolatjára Usály Péter uramtúl három Vizát vettem el, kit én Eö Felsége konyhaszükségére Bécsbe küldöttem. Annak való bizonyságáért adom Usály Péter
* Ezt PESTI FRIGYES mind halastónak gondolta. L. "Századok" I. p. 72. 1867; l. első rész "Okiratos történet" is.
uramnak ezen pecsétes levelet. Továbbá teszek én oly bizonyságot, minekelőtte ide érkeztem, hogy ezen Usály Péter uram Eö Felsége szükségére Bécsbe az guttai és naszádi szegjéről hat vizát küldött volt. Actum in Gutta decima nona Novembris anno 1568. Németh János komáromi udvarbiró."
A bizonyságlevél szövegeből az tűnik ki, hogy a császárnak a harmada jutott. Fölötte érdekes a "szegje" szó, melyet Szinnyey József, az okirat első közlője "szeglet"-nek hajlandó magyarázni, a mely azonban nem egyéb, mint czölöpökből alkotott vizafogó s teljesen egyértelmű a mai czége s a régi zege, zegye stb. szavakkal, a hova a czege és csege is tartozik, a mint ez már többszörösen ki van mutatva.
Ebből az okiratból nem tűnik ki, hogy jó Usály Péter uram elvett viza-halaiért kapott volna valami díjat s úgy látszik, hogy már akkor is nagyban dívott a nagy fáradozásnak oklevelekkel való megjutalmazása; de legyen meg az igazságnak a maga része: az udvar vette is a vizát.
Igy ifj. Réső-Ensel i. h. okiratokat közöl ugyancsak a XVI-dik századból, így 1578-ból, a melyek a Gúta és Naszvad czégéiben fogott vizák mennyiségéről s hováfordításáról szólnak a következő czím alatt: "Captura Usonum in Guta (gwta) et Naszwadh, anno 1578".
Ebben az esztendőben november 19-kétől deczember 4-ig nem kevesebb mint 140 vizát fogtak; legtöbbet, huszonöt darabot, november 20-án. A viza mellett szerepel egy más hal is, a dorix, mely ritkább és drágább is volt s szerintem a sőreg, a németség "Donauforelle"-je, azaz "dunai pisztráng"-ja lehetett, melynek ékessége vetekedik húsának jóságával.
A mondott okiratok szerint kifogott vizákból 53 darab vándorolt Bécsbe az udvar konyhájára; fizettetett pedig darabja egyremásra hat forintjával. Ugyanezekből jutott Thurzó Szaniszlónak 2 darab, mely huszonhét forintot hozott a pénzes zacskóba. Nagy pénz volt az akkoron.
Az 1592-dik évi úrbérből kivehető, hogy a győri- és vágdunai vizekben fogott halaknak negyedrészét a komáromi halászok a királynak tartoztak adni. Az úgynevezett "bárkás halászok", kik alkalma-
sint csak halkereskedők voltak, mint a mai "fisérek", öt-hét vizát adóztak a király konyhájának.
Az akkoriban fennállott halastavak, névszerint a "Martos" és a "Felsőtavak", mint királyiak, évi 10 és 8 forintért voltak bérbe adva.
Ugyane XVI-dik századra vonatkozik még két okirat, melyet Hevesy Benedek Guta birája állított ki s melynek szövege itt következik:
"Én, Heuesy Benedek Gutthaj biró, vallom ezen leuelemnek rendiben, hogy az vitézlő Holgy Caspar vrunk veth mi tulunk csiaszar w felsige Zamara kilencz vizat 135 forinton, mellinek bizonsagot es orossiget attam az en peczetes leuelemeth. Datum Vyuar (Ujvár) 12 x-bris Anno 94 (1594). Actum, Ad petitionem Judicis, Ego Andreas csianaky subscripsi m. p. Gallus Bakith m. p. L. S.
Én, Heuesy Benedek Gutthay biro, vallom az en leuelemnek rendiben, hogj az vitezlo Holgy Caspar vrunk fizetett harom kocsisnak, kik az kilencz uizath w felsige Zamara Becsben uittek tizenketh forintot, bizonsagoth attam az en peczetes leuelemeth. Data Vyuar 12 x-bris Anno 94. Ad petitionem Judicis stb. mint fent. Anno i Testimonium Judicis Guthensis super Ventura Usonum Viennam missorum, id est fl. 12. Nro 52 Conv."
A XVII. század arról nevezetes, hogy akkor nyerte Komárom halászsága a császári szabadalmat, mint a czéh alapját; kelt pedig a díszes okirat 1696-ban s el van látva Leopold császár aláirásával.
Legjellemzőbb az, hogy a szöveg teljesen és hiteles alakban magyar is, holott egyebütt a privilegium, rendesen, a hivatalos latin szöveg mellett, az "uralkodó", azaz német nyelven van adva.
E szabadalomnak,az ú. n. "Artikulusoknak" kivonata a következő:
Első Articulus. A vallásosságot teszi kötelességgé és zászlóállítást rendel.
Második Art. A halászok újévkor gyűlést tartsanak s válaszszanak czéhmestereket.
Harmadik Art. A czéhmesterek esküt tegyenek az Articulusra.
Negyedik Art. A kik a czéhbe belépnek, szintén esküt tegyenek; belépéskor fizet az öreghalász 24 frtot, a koczás 2 frtot.
Ötödik Art. A Vasárnap megünnepléséről rendelkezik; az ellene vétő öreghalász 2 frtot, a koczás 1 frtot fizessen.
Hatodik Art. A gyűlések mindig szombati napon tartassanak s azokat a "szolgáló mesterek" mondják be.
Hetedik Art. A gyűlést mulasztók, ha elfogadható okot nem mondhatnak, 25 pénzt fizessenek; a ki ládanyitáskor érkezik, 12 pénzt, a ki záráskor érkezik, 5 pénzt fizessen.
Nyolczadik Art. A ki a tisztesség ellen vét, káromkodik, 4 frttal lakoljon.
Kilenczedik Art. A "rekesztesben" halászók 4 frt birságot fizetnek s ha gyalázat esett, a "szabados halászattól" eltiltatnak.
Tizedik Art. Ha egy ponton több halász találkozik, a tanyavetést az kezdi, a ki előbb érkezett.
Tizenegyedik Art. A sorrend az, hogy mihelyt az előző a tanyát húzta s letette őrfáját, a következő legott tartozik vetni; ha késik, 50 pénz bírságot fizet.
Tizenkettedik Art. Az a koczás, a ki horgát a más horgára veti, 50 pénzt fizet.
Tizenharmadik Art. A könnyelműn gazdát cserélgető legény ne fogadtassék fel.
Tizenegyedik Art. A ki temetésről elmarad, 4 pénz birságot fizet.
Tizenötödik Art. A Dunán szabados a halászat s ha a czéhbeli az uraság vizében akar halászni, tartozik szándékát bejelenteni, a köteles halbúl pedig (viza, tok, sőreg) a negyedrész az uraságot illeti meg; a ki ezt eltitkolja, a czéhbűl kicsapatik.
Tizenhatodik Art. A nem czéhbelitől a hal elvétetik.
Tizenhetedik Art. Remeklést követel.
Tizennyolczadik Art. Fogadalom az articulusra.
Igen jellemző a "szabados halászatnak" az artikulusokban való kiemelése, mert semmi kétség, hogy ezt az ősi magyar halászat így követelte, ehhez hozzányúlni senki sem mert. Ott, a hol a halászó magyarság tömegesen telepedett meg, mindig szabados volt a halászat s a tanyavetésre való jogszerzés nem irott artikulushoz, hanem a dolog természetéből folyó rendhez volt kötve, t. i. a ki előbb megérkezik, azé a jog; villongásra ez nem adhatott okot, mert a halászatnál ezer véletlenség játszik közbe s számtalanszor megesik, hogy az, a ki egy adott ponton, mint első veti a tanyát, semmit sem húz, holott
az utolsó nagy zsákmányt ejt, mert a halnak "járása van" s két tanyavetés közben is érkezhet.
Látjuk azt is, hogy a sorrend külső jelhez volt kötve: a tanyát vető halász feltűzte az őrfát (árboczot), s a midőn a tanyát végig húzta, hálóját beszedte, letette az őrfát s ekkor következett a másik.
A remeklés, melyhez a mester czím és jog elnyerése volt kötve, úgylátszik, mindig egy 90 öles vizahálónak teljes, hibátlan elkészítéséből állott. A czéhek mindig bejelentették a hatóságnak a remekeket, a melyekben megállapodtak s a halászok utolsó bejelentése (1830) a vizahálóra vonatkozik.
Ez a háló nem volt halászfonalból való, tehát nem volt "léhés" a szó közértelmében; kötötték islégből, hogy az óriási hal hatalmas csapkodásait kibírhassa. A czéh szigorú ellenőrzést gyakorolt, figyelemmel volt arra, hogy a remeklő valóban maga kösse az óriási alkotmányt, sőt még az aprólékos fogásokra is ügyelt. Igy az ólmot egy kalapácsütéssel kellett a háló ínjára ráverni, ha még egy pótló ütésre volt szükség, ezt viczeütésnek mondták s hibának vétetett.
Az új mester "beadta magát" a czéhbe; hogy a fölvétel milyen szertartással járt, volt-e lakoma, mik voltak fogásai, köszöntői: erről a komáromi czéhláda iratai nem emlékeznek meg.
Ezek az iratok nagyon nyomósan tárgyalják az esküt s ez sokszorosan igen jellemző és érdekes. Első sorban tanúságot teszen arról, hogy a magyarság vezető és uralkodó elem volt, továbbá arról, hogy vallás dolgában föltétlen türelmesség uralkodott.
A beszármazott német halászok iránt, kik a mester czímet és jogot megnyerték, annyi tekintettel volt a magyarság, hogy az esküt német nyelven tehették le.
Ez a német esküminta megvan s minden szava élő tanúság arra, hogy valamely írástudó, világlátott, különben tőről metszett magyar czéhmester fordította le ekképen:
"Juramentum A. F. Tages Mit ungrisi Puk Sitner.
Ih: Pinénder N. N. Svére auff Góth Fatér Gotth Son Gotth hájliger gajszt auff hajligén tráj Faltighájt, Jung frá Mária Mutter Kottés unt auff alerhajligén tasztu tizés Fhisérs Cshén Sanj Artikli unt Punkhtin véligész uncz ér, Gnédixter, Rémisér kajzér unt Kinik Leopoldus uncz Ertájlét hat, nach tájnem Miglighajt er halten virst,
unt Tajnen Forgescester Czehmajsztren vi aukh andré Mit Majsztr In allen Szachén Gehorzom virst Sénj unt benent Mit Majszteren Véder Alten noch Jungen In Fisérajk viok in Andre Petrifene Szakkin Visendlik kájn Sádin félangen virst, Szondern Kidvédern Majstérn Szanj Respecht oder Er, Traust viák herinen, erkébén virszt. Koth Szolti Szó hélfén unt ale hajligén."
Igen nevezetes az a "Puk Sitner", nyilván "Buch Scheiter" "Buchstaben" helyett. Ha a németnek a bötű "könyvpálcza" miért ne csinálhatott volna a kumai magyar czéhmester "könyvhasábot" belőle? Nagy dolog lehetett az, mikor az a kumai magyar, torzomborz bajuszú czéhmester előropogtatta azt az ékes, ugyancsak magyar szájízre föleresztett német esküt s az a német utána mondogatta.
A szöveg helyreállítva ez: "Juramentum am folgenden Tage mit ungarischen Buchstaben.
"Ich bin der N! N! Schwöre auf Gott Vater, Gott Sohn, Gott heiligen Geist, auf die heilige Dreifaltigkeit, die Jungfrau Maria Mutter Gottes und auf alle Heiligen, dass du die Artikel und Punkte dieser Fischer-Zunft, welche uns unser gnädigster Römischer Kaiser und König Leopoldus ertheilt hat, nach Möglichkeit einhalten wirst, und deinem vorgesetzten Zunftmeister so wie auch anderen Mitmeistern in allen Sachen gehorsam sein wirst und benannten Mitmeistern – weder Alten noch Jungen, in der Fischerei wie auch in anderen betreffenden Sachen keinen Schaden verursachen wirst, sondern jedwedem Meister seinen Respekt oder Ehre – draussen wie auch herinnen – geben wirst. Gott soll dir so helfen und alle Heiligen.
A czéhmester magyar esküje ez volt:
"Juramentum. N. N. Esküszöl az Atya, a Fiú, Szentlélek tellyes Szent Háromság edgy bizony Eoreok Istenre, Boldoghságos Szűs Mariára, Istennek minden Szentire. Hogy te az ezen Czébely Mesterséghedben hiven és ighazan tehetséget szerént eljársz Félre tévénn mindennémö Attyafisághot, komasághot Baratsághot igéretet adománt, Gyülölséghet, Haraghot, az elöted lévő Panaszkodóknak es injuriatusoknak az Nemes Czéh Privilégiuma és Artikulusi Szerént ighassaghot szolghaltatsz S' ezen Czéhnek minden nemő Privilegiumat megeorizd es oltalmazod. Isten téghed ugy Seghellyen es a Szent Évangéliom."
A föltétlen türelmesség tanubizonysága az, hogy a reformátusok esküjéből a Szűz Máriát s a minden szenteket kihagyták.
Egyébként úgy látszik, hogy a német elem túlnyomó részben "bárkás halász", t. i. olyan volt, a ki a halat nem fogta, hanem csak kereskedett vele, a mit onnan lehet következtetni hogy ezeknek országszerte – igy Komáromban is – "fisér" a czimök; sőt a "Phisérkedés", amennyiben a piacz érdekeit csorbította, a rovott üzérkedések közé tartozott.
Így a magisztrátus levéltárából kivehető, hogy például 1699-ben nagy panasz volt, hogy a nagy bőjtben a hal a piaczról elmaradozott. A magisztrátus ekkor elrendelte, hogy erről a czéhmester tenni tartozik s a piaczra hozott hal 2 pénzzel drágább legyen mint egyebütt. Ha azonban a hal még ekkor is elmarad, a főczéhmester harmadmagával megragadhatja a czéhmestert s egy péntekről a másikra a tömlöcz fenekére vetheti, addig, mig a piaczon nem lesz elegendő hal.
Ez alatt a hal alatt az úgynevezett "köteles hal" van értve, t. i. a viza, a tok, a ponty, a csuka és a csík. A halnak a piaczon kívül való árulása 12 forintnyi birság alá esett. Mindezekre pedig "obligáltatik úgy az Eoregh, mint a kis halász".
Ugyanez a rendelet 1706-ban megujíttatott, sőt élesbíttetett.
A piaczi árak Komáromban mindenkor szabályoztattak s ez történt a halra vonatkozólag is. Álljon itt néhány mutatvány a "köteles halra".
| 1760, 1761, 1762. |
a csuka a ponty a viza a csuka a ponty a csík a viza a tok a csuka a ponty |
fontja fontja mázsája fontja " itczéje mázsája " fontja " |
12 kr. 10 kr. 30 forint. 10 kr. 8 kr. 20 kr. 28 forint. 25 forint. 20 kr. 15 kr. |
A csík deczembertől aprilisig foglalt helyet a "köteles hal" rovataiban.
A czéhmester házát egy aranyos ponty jelezte s egyáltalában ez a hal az, mely pecséteken is szerepel, a melyet a bárka pofadeszkájára ékesen rávésnek, s nem egy szegény laptáros matakjára reákinoz, legtöbbször úgy, hogy felismerhető.
A mi itt le van téve, az csak töredék: egy része rom, melynek régi, ősi s minden bizonynyal sokban eredeti alakzatait többé helyreállítani nem lehet. Komáromban hajdanában csak az "Eoregh halászok" száma százakra rugott s mindig akadt még 20–30 özvegyasszony, ki elhalt ura mesterségét folytatta; a koczásoknak szeri száma se volt. Ma négy-öt öreghalász már inkább piszkél; kevés koczás csak mellékesen járja az elnéptelenedett Duna hátát s a mint az ősi foglalkozás mindinkább aláhanyatlik, veszendőbe megyen az ősi szerszám, ősi szokás s ezeknek révén a nagy szókincs, nagy kárára annak, a mit az ihlet ekképen fejezett ki: "nyelvében él a nemzet".