IX. A KULLOGÓ.
Három képpel.
Az őstörténeti rész már megemlékezett a czölöpépítményekről s tudjuk, hogy a történetírás atyja – HERODOT – oly leírást hagyott reánk, a mely úgyszólván szemünk elé állítja azt az ősi faalkotmányt.
A czölöpépítmények fölfedezése s ezen a réven, roppant számú és végtelenűl érdekes anyagnak fölszínre való hozatala, annak idejében még nagyobb föltünést okozott, mint napjainkban péld. SCHLIEMANN Trójai ásatása. A czölöpépítmények maradványai oly társadalomról adnak hírt, mely valóban egészen sajátságos életet élt, a midőn az ember házi tűzhelyét oszloplábakra, a vizek fölé építette s ott találta meg biztonságát az erdő dúvadja, meg talán saját rabló faja ellen is; a midőn gyermekének életét úgy biztosította. hogy lábánál fogva pórázra kötötte. E társadalom a száraz földet – mai fogalmaink szerint a személy- és vagyonbiztonság leghatalmasabb várát – úgyszólván csak lopva látogatta.
Az őstörténeti rész érintette e csodálatos építményeknek három fajtáját s a tudomány rajta van, hogy a helyi viszonyok útmutatása nyomán új meg új pontokon keresse föl e társadalom nyomait.
Magyar földön még nem akadtunk ilyenekre – ősiekre; de ősdiakra van egy adat; az, a melyről KOSSUTH LAJOS megemlékezik, a midőn irja "Cameron csak minap is talált ilyet – t. i. czölöpépítményt – Mohyra taván Afrikában, én meg Magyarországon is láttam "úri lak" czölöpépítményt Dögén, Szabolcsmegyében...." Ezer kár, hogy ennek akkor nem akadt búvára, mert vannak hagyományok, hogy Beregben és Ugocsában régenten, a mikor a víz szabadon
* Kossuth és Erdély ügye. 1886.
áradozott, borított – de el nem sodort – sok ilyen "lábas ház" volt. Ma már nyoma veszett!
De azért mégis csak van a magyarságnak czölöpépítménye, még pedig igazi halászati "lábas alkotmánya", mely teljesen megérdemli, hogy e könyv szerény keretében helyet foglaljon.
Ősi volta mellett az tanuskodik, hogy a nagy világ forgalmától félreeső helyen s mindenképen "szigetségen" maradt meg napjainkig; mert olyan községben dívik, mely áradó vizek és feneketlen tavak által az év legnagyobb részén át el van vágva az ú. n. külvilágtól s csak akkor közlekedik evvel szabadon, amikor a keleti Kárpát dermesztő hidege szilárddá teremti a vizet és a földet, vagy a midőn – nagynéha – beköszönt az aszály s elemi csapás erejével nehezedik a magyar föld nyilt, lapályos vidékeire.
S vajjon hol van e czölöpépítmény fészke?
Sátoralja–Ujhelytől keletészakra tartva, a tűzeredetű Hegyalja lánczolat sajátságos vonala lassan északfelé távolodik az úttól; itt-ott még kilöki egy-egy hullámát a lapályba, de végre is a távolság kékjét ölti magára s midőn hátrafelé tekintünk, a Sátor jellemző hegycsoportját elnyeli a szemhatár vonala: Beregbe jutunk. Balról – észak felől – változó alakú hegység kisér, jobbról – dél felől – lapályos a vidék.
A hegység sokszor messzire távozik az úttól, majd előbbre nyomúl, hogy ismét visszaszökjék.
A lapály mind sajátosabbá válik. A hol mívelt földeket várnánk, ott összevissza szakadozott, hol bozótos, hol sásos helyek tünnek szemünkbe; itt-ott felüti koronáját egy tölgyfa, mintha ki volna lökve valamely tölgyerdő kötéséből; – aztán mintha rekettyést látnánk; ismét égerfák tünedeznek fel; hirtelenűl pocsolya áll előttünk, mely néha érszerű futásban van; majd felüti magát a nád, egészen cseretszerűen. Az, a mit a festész mesterszava "levegőnek" mond, itt egészen sajátságosan, finoman fátyolozott.
A kinek nagy a tapasztalata, az legott tudja, hogy a mocsarak és lápok világának küszöbét lépte át s ha a térképre veti szemét, legott megtudja, hogy a Szernye területén van, mely egyike azoknak a telhetetlen spongyáknak, a melyek mind azt, a mi patak s a hegységbeti oly vigan csörtet tova, elnyelik, elemésztik.
A KULLOGÓ.
A Szernye óriási kiterjedésű, valóságos mocsárvilágának megvan a maga mondája; czíme: "Isten erdeje".
Nagy-Bereg vagy Derczen csikászai régentén az mesélték, hogy ősidőkben, a mikor a Szernyében még sok volt a víz, volt annak oly hatalmas lápja, a melyen pompás tölgyerdő vetette meg a gyökerét. Ennek az erdőnek a koronájába azután beléakadt a szél s vitte az erdőt hol az egyik, hol a másik falu felé s az a falu, a mely mellett megállapodott, szedte a száraz galyat, vágta az erdő fáját: ez volt volna az "Isten erdeje".
Az erdő ma eltünt, az úszó láp megállapodott; azt mondják valami czölöphöz van kötve s az a kálvinista öreg-pap, a ki begázolt velem ebbe a sajátságos világba, igaz magyar humorral azt vetette oda: "nagyon erős czölöp, úgy hívják hogy "hitbizomány".
A mocsár maga és egész környezetének vize éven át folyton váltakozik; minden eső változtat rajta s a merre ma még száraz lábbal járt-kelt az ember, ott holnap feneketlen mélységbe süppedhet.
A tavaszi áradás megdagasztja a lápot s vizének fölöslege kiömlik azokba a medrekbe, a melyeket a talaj felülete alkot, a melyekről későbben eltakarodik, hogy kövér legelő keljen a nyomán.
Ebben az időben Nagy-Dobrony szigetközséggé alakúl át; az erek, folyások egész hálózata veszi körül s a folyásnak medenczeszerű tágulása vízzel van telve; ekkor "Vész" nevet visel.
Ilyenkor a csuka már javában ívik, barangol, "van járása"; nyomban más fajok is követik.
Ekkorára a nagydobronyi vészhalász rendbe szedte örvöshálóját; kereszt- és feljáróőre jól feszül; egészen ősi formájú lélekvesztője, mely ott telelt az utczán, a halász háza előtt, ki van foltozva, repedései bedagadtak.
A halászember vízrebocsátja az ingó jószágot, felrakja az örvöshálót, a rúdját, egy jó fejszét s azt a kis eleséget, a melyet az asszony tiszta kendőbe bekötött; a dohányzacskó keményre van tömve, aczél, kova, tapló a maga helyén; – igaz, egy kemény furkó sem hiányzik. Ezután megmarkolja az evezőt s indúl a vészek világába, mely még helynevei szerint is különös.
Van ebben a világban: Szernyevize, Rekettyésmöge, Nagyszernye-
szög, Kisszernyeszög, Jákópatak, Jázivó, Daranyóvize, Hatrász, Massoncza, Kurta Massoncza, Szögek tája, Zsélye, Kerepecz s a jó ég tudja még hány és milyen nevű halászóhely.
Utjában csatlakoznak hozzá a komák; mind egyforma szerszámmal indúl a kullogó-állításra.
Mikor már azután megállapodtak, hogy ki melyik vészben halászik, egy alkalmas ponton kikötnek – rendesen valamely magánosan álló, terebélyes tölgyfa táján –, azután elindúlnak a cserjések felé, hogy a szükséges karókat megkerítsék.
Három vastag, felül villás czölöp, négy dorong s egynéhány husáng kell mindössze; no meg egy kis giz-gaz is.
Ezekután kezdődik az állítás. A czölöpöket oda szállítják a vész kellő pontjára s háromszögbe le verik; azután keresztbe teszik a lábvetőt, a husángból készül az ülőke, melyre rájön a giz-gaz, hogy puha legyen s készen van a kullogó.
Ez a magyar halászvilágnak utolsó, napjainkig eljutott lábas czölöpépítménye.
Elmegy a halász az örvöshálóért, beereszti a vízbe a vesszőbárkát; felköti a hálót a rúd bakjára, azután meghágja a kullogót – miután lélekvesztőjét hozzákötötte – s első dolga, hogy rágyujtson a makrára; azután következik a halászás oly módja, a melynek csak a magyar halász lehet embere.
Az örvöshálót beereszti a víz fenekére s a rúdnál fogva letartja; az egyik keze mutatóújjára rácsavarja a feljáróőrt vagy vigyázómadzagot, megfeszíti vele a keresztőrt, azután lesi, lesi, addig lesi, míg a barangoló hal bele nem ütődik a keresztőrbe.
Nincsen a világvize táján az a kitanult, vénséges gém, a mely nagyobb kitartással s azon mozdulatlanúl lesné a hal felszállását, mint lesi az a vészhalász a keresztőr rezzenéseit – reggeltől napestig s messze a sötét tavaszi éj csöndjébe. Ott ül ő mozdulatlanúl s lesi a "jó szöröncsét".
De mikor azután a keresztőr megrezzent, az a mozdulatlan ember fölpattan, nekiveti a lábát a rúgó fának, megfeszíti a háló rúdját, hogy ívbe hajlik, mert hát arról van szó, hogy az örvösháló bemélyedjen, a hal ki ne szökjék. – Nincs is eset rá; mert a keresztőr egyszersmind nyakló is, mely a csapkolódó halat mindig visszaveti.
A KULLOGÓ.
Ekkor magához keríti a hálót, biztos fogással a kopótyú táján ragadja meg a prédát; felhúzza a vesszőbárkát s beléteszi; azután újra kezdi a lesést. Csak nagynéha pillant félre szomszédja felé s nagy ritkán kiált oda avval a nagy távolra szóló vontatottsággal: "Vaan eee szöörööncse?"
Így űzi az áradásokon mesterségét a vészek halásza; de megváltozik az, a mikor a tél hidege beköszönt s a vizek színét vastag jégkéreg borítja.
Ez teszi próbára a vészhalász szívósságát – népiesen szólva, "csigavérét".
Ekkor kiköltözködik sokadmagával a jég hátára, nagy, négyszögletes lékeket vág, a melyeken az örvösháló befér; egy kis szalmát dob a lék szélére s erre lekuczorogva lesi a jó szerencsét.
Igaz, még a fagyok beállta előtt felállította a vejszéjét is, melynek lészája átfogja az egész folyást, hogy megkészítse a barangoló halnak a csöbörből a vederbe való jutását, t. i. hogy a hálót kikerülve, belé kerüljön a vejsze fejébe, honnan a "szácsira" biztosan kiszedi.
El vannak ők a legkeményebb fagyok idején a vészek táján. Egy-egy hatalmas tölgy derekához oda támasztják a korhadt lészát, meghányják gazzal, hogy a szél át ne járhassa, azután tüzet élesztenek s rátelepednek egy kis szénára; – nyársra húzzák a dévérkeszeget, a jázhalat, sütögetik; közbe füstöl a makra; nagy gyéren járja a szó is, hogy hát ki merre van, meg mikor is volt az a nagy szerencse, aztán hogy bibliás Molnár János uram már felhagyott a halászattal; de újságot tart s a falu legokosabb embere –––
Mikor én jártam náluk – istentelen kemény egy tél volt akkor – hát ott ült a tűz mellett a szabadságon járó honvédbaka s a természet ölén – tehát igazán "szabadságon" – tisztogatta "oldalfegyverével" a keszeget; arcza csakúgy ragyogott a boldogságtól, mert sült keszeg mellett, a káplár parancsszava helyett, hallgatta az őszbecsavarodott régi szabású obsitos nagymondásait "azokrúl a repülő halakrúl, a melyek felszállottak a hajó előtt, mikor Venécziábúl Veronába vitték, – hej meg arról a tengeri kisasszonyról, mely oly nagyon is hivogatta Mihály uramat, ki akkor még Miska soron volt s hozzá olyan nyalka magyar baka, hogy az a sok talián princzész csakúgy bomlott utána. –"
A fiatal baka kérdő pillantásokat vetegetett a többiekre, a kiken – csak úgy a félbajusz alatt – az a bizonyos mosolygás mutatkozott, a mely azt jelenti: "Hej Mihály gazda, beh szép is a szavajárása!"
Zárjuk be a magyar vészhalászról írt kis rajzot avval a képpel, a midőn czók-mókját szánkóra rakva, a téli halászatra kivonul.
A kivonulás.