1. és 2. ábra. Egy és két szakás
dárdaszigony, szarvas agancsból.
-DAWKINS, a kiváló angol barlangkutató, az úgynevezett Kent barlangból – Kents Hole – határozott meg.I. A HALÁSZAT ŐSKORA.
E könyv élén álló, az emberről és a halról szóló fejezetnek iránya magában foglalja és kimondja, hogy a halászat az emberiségnek ősi foglalkozásai közé tartozik.
Mindaz, a mi a reánk maradt nyomokból ősrégészeti tekintetben ismertetve van s a halászathoz tartozónak vehető, e foglalkozás ősiségéről tanuskodik.
A közkeletű "Ókor" es "őskor" között mindenekelőtt meg kell vonni a határt.
A dolog természete szerint, a történelmi kutatás módszere tekintetéből, a következő beosztás ajánlkozik:
1. A tulajdonképeni őskor, mely még a földkéreg legifjabb alakulataival összefügg, – természetesen a mennyiben emberi nyomot mutat, – de sem felirattal, sem más, megfejthető jegygyel nem tájékoztat.
2. Az ókor, mely feliratokkal és megfejthető jegyekkel kisebb-nagyobb mértékben tájékoztat; beleértve azt a kort is, melyet klasszikusnak nevezünk, tehát a rómaiak és a görögök korát.
3. A barbárkor Európa tekintetében a népvándorlás kora, mely bár számos, de néma nyomot hagyott reánk.
4. A történelmi középkor és végre
5. Az újkor.Az természetes, hogy ezek a korok, helyesebben korszakok, egyenként is sokszorosan föloszthatók, ha arról van szó, hogy azoknak viszonyait, a maguk teljességében tárgyaljuk; de itt csak egy foglalkozasi ág, a halászat történeti vázlata forog szóban, avval az irányzattal, hogy a letűnt korszakok jelenségei viszonyba hozassanak azokkal, a melyeket egy adott nemzet, t. i. a magyarság halászata nyújt.
E könyv történeti tekintetben tehát a következő felosztást foglalja magában:
1. Őstörténet általános tekintetben.
2. Ókor, kiváló tekintettel a halászat módjaira.
3. A magyar halászat multja.
a) Ősi módja, viszonyítva a jelenhez;
b) Okiratos része;
c) A szerszámok ősi elemei.E felosztás megokolása az, hogy a magyarság élő halászata sokat foglal magában, a mi vissza vág nem csak az ókorra, hanem az általános őskorra is s csak úgy tárgyalható kellő módon, ha az általános rész nélkülözhetetlen elemeit előrebocsátjuk.
AZ ŐSKOR JELLEMZÉSE.
A halászat őstörténetével sokszorosan úgy vagyunk, mint a földkéreg képződéseinek tárgyalásával.
Reá mondhatjuk, hogy a földkéregnek ez vagy az a rétegzete régibb egy másiknál, kimondjuk ezt a mutatkozó viszonyok alapján, úgy a mint az egyik réteg áttörte a másikat, vagy a mint az egyikben élő szervezetek nyomaira találunk, a másikban nem; de arról az időről, a melyben mindezek képződtek, fogalmunk nincsen. Korszakról szólunk, a melyet idő szerint kifejezni, megkötni nem birunk.
S ha az előttünk folyó, mérhető jelenségekből megkísértjük az őskorszakoknak idő szerint való becsülését, oly óriási számadatokat kapunk, hogy elménk visszahökken.
Egy szemünk láttára leszakadó vízzuhatag folyton mossa a szikla párkányát s pontos méréssel meg is mondhatjuk, hogy mennyit mos le egy évtized alatt; de ha a kapott számból arra a szorosra vagy völgyre következtetünk a mely láthatólag annak a mosásnak köszöni eredetét: az évek százezrei kelnek ki számadatunkból.
Ezen a téren minden csak viszonylagos értékkel bir, mihelyt az idő kérdését vetjük föl.
S az őshalászattal is így állunk, már azért is, mert megítélésénél sokszorosan számot kell vetnünk a földkéreg alakulataival is.
Az e téren való puhatolásnak két szilárd pontja van: az első az,
hogy az ember kétségbe nem vonható nyomaira csak a földkéreg alakulatainak legifjabb rétegzetein akadunk reá, a másik az, hogy e nyomoknak emberi voltára reáismerhetünk.
De az e nyomokból kisebb-nagyobb biztossággal megalkotott korszakokat sem keletkezés, sem tartósság tekintetében számszerint kifejezhető időhöz nem köthetjük.
A korszak szerint való osztályozást még más is nehezíti.
Az ember értelmi fejlődése kisebb-nagyobb mértékben, de mindig azoktól a viszonyoktól is függ, a melyek között él; s ezek azokon a pontokon, a melyeket az ember elfoglal, különbözők. Világos dolog tehát, hogy az értelmi fejlődés, azokkal a nyomokkal együtt, a melyek tőle származnak, nem egyenletes s el kell fogadnunk azt, hogy a mióta az ember e földön van, egy és ugyanazon időben értelmi különbségek is voltak, a melyek ott hagyták nyomukat mindazon, a mi tőle ered.
A mint ma áll szemünk előtt az ausztráliai néger egyszerű hajítófájával s kerekre nyitott szemmel bámul az Armstrong-ágyúra, mely meztelen testére van szegezve: úgy, ha kisebb mértékben is, de megvolt ez az őskorban is.
Ez már magában véve is nehezíti az osztályozást, mert szembeállít avval a veszedelemmel, hogy az egy és ugyanazon korszakból származó fejlettebb és kezdetlegesebb tárgyat két különböző korszakba osztjuk.
Ezt a veszedelmet lényegesen fokozza még az a körülmény, hogy az ember, a mióta e földön van, mindig mozgolódott; ama távol eső őskorban még inkább, mint bármikor is.
Az értelmileg fejlettebb, sokszorosan oda kerűlt az alantosabb helyére és nyomaik összevegyűltek.
Az egyik megrabolta a másikat; cseréltek egymással; ez is vegyített.
Egy és ugyanazon a ponton hosszú időközökben különböző ember-családok telepedtek le: a nyom egymásfölé és egymásközibe került.
Ez mind szerfölött megnehezíti az osztályozást s így a kezdetnek és a fejlődés menetének biztos meghatározását is.
S bizonyos határozottabb természetű dolgoknál, példáúl a halászatnál, még azt is tapasztaljuk, hogy oly tárgyak, a melyeket bizo-
nyos körülmények között, például kiásva, az őskornak tulajdonítottunk volna: sokszor igen előrehaladott nemzetek halászatában még ma s élnek.
Mindez együttvéve nemcsak időre és időrendre nézve, hanem egyáltalában is csak viszonylagos értéket kölcsönöz az őskorról szóló fejtegetéseknek.
AZ ŐSHALÁSZ NYOMAI.
Az ősrégészet rendszeres ásatásai, a barlangok kutatásai arra tanítanak, hogy az őshalász nyomdokai elvezetnek a földkéreg alakulásainak ifjabb korszakaiba.
A barlangokban fölkutatott, halászatiaknak vett eszközök között mint legrégiebbek azok vannak elfogadva, a melyeket BOYD
A két szerszámdarab csontból készült dárdaszigony; ősrégiségét az mutatná ki, hogy a kardosfogú oroszlán csontjaival együtt találtatott.
Az őslénytan tudománya a kardos fogú oroszlánt – Machairodus longidens – a földkéregnek úgynevezett "legifjabb plioczén" alakulatához sorozza, tehát ahhoz, mely a jégkorszakot s a diluviumot megelőzte s a melyből az ember létezésének nyoma biztosan mindeddig kimutatva nem volt.
Ez a körülmény sokat árt annak az állításnak, hogy ez a két dárdaszigony valóban a legősibb; s azt BOYD-DAWKINS érezte is; rajta volt, hogy a legifjabb plioczént a jégkorszak kezdetével kiegyenlítse, akként, hogy az oroszlán a mondott plioczén végső szakából való volt, a midőn már az a lehülés vette kezdetét, a melyből a jégkorszak keletkezett.
Ez természetesen csak föltevés, melynek döntő súlyt nem tulajdoníthatunk s legjobb avval érnünk be, a mit FRIEDEL ERNŐ * mondott, hogy t. i. ha e dárdaszigonyok a barlangoroszlánnal nem is egyidejűek, de minden esetre igen régi, valóban ősi korszakból valók.
A most dívó fölfogás szerint az u. n. kőkorszak az, a mely az
* Aus der Vorzeit der Fischerei. Berlin 1884.
emberi művelődés legősibb szakának vehető; ebben dívott a természetadta anyagnak, a kőnek, szerszámmá való földolgozása.
A halászó ember nyoma, kőszerszámban kifejezve, a diluviumon vonúl és eltart az allúviumig, ama rétegekig, a melyeken a mai ember is él; sőt ezekre is átmegyen.
Ez a mai korban tudományos közfelfogás, noha a halászat természete reá mutat, hogy szerszám tekintetében a legősibb kor a fa kora volt, a mint ez e rész utolsó fejezetéből ki is fog tűnni. De most kövessük a közfelfogást.
E két korszak átmenetét a nagy puszták alakulata jellemzi sajátlagos puszta növényzetével és kivált halaival is. A mint t. i. a jégkorszak föloszlásából eredő víztömegek elhelyezkedtek, megásták medröket s így igazi szárazföld keletkezett, állatvilág fejlődött, különösen pedig roppant halbőség támadt, mely faj szerint maig is megvan.
A puszták korszakához kötött halbőségnek mai maradványai a Wolga és a Don, úgy a magyar Alföld folyamai is – az utóbbiaknál a halirtás előtti kort értve.
A diluvium legrégibb alakulatai gyanánt azok a nagy kovatelepek vannak elfogadva, a melyek a Somme folyó völgyében, s vízellenében haladva, kivált Saint Acheul táján igen hatalmas és jellemző rétegeket alkotnak s a melyekhez viszonyítva, hasonló rétegek már több ponton találtattak.
Ezekben a kova-kőrétegekben számos nagy, nehéz kőszakócza vagy jegellőkő * található, a melyet az őskor halászó népei a jég alatt űzött halászatnál a jég áttörésére, vagyis halásznyelven szólva, a halászó lékek kijegelésére használhattak.
Hogy ezen a nevezetes ponton halásztelep volt, ezt onnan következtethetjük, hogy ott három folyó szakad egymásba, t. i. a Somme, Noye és Arve; s nem csak a dolog természete, hanem az élet is reátanít, hogy ily pontokon halászság telepedik le.
Ezek a jegellő kövek vagy kőszakóczák lerepesztés, helyesebben szilánkolás útján készültek, tehát oly eljárással, mely a kovakő jellemző sajátságaira van alapítva, a melyről t. i. jól alkalmazott ütéssel, vékony szilánkok lerepeszthetők.
* Minden mesterszó magyarázata megtalálható a munkához csatolt Mesterszótárban.
Hogy ezek az őskori halászathoz tartozó jegellő kövek, erre egy hasonlatosság tanít, mely a mostani korból származik s a következő:
1. és 2. ábra. Egy és két szakás |
Innen a barlangokhoz kell fordulnunk, a melyekről egy jeles kutató – LARTET – megjegyzi, hogy minél ritkábbak bennök a halászó ember nyomai, annál régibb korba sorozhatók.
Aránylag sok a nyom az u. n. rénszarvas-barlangokban, a hol t. i. ennek az állatnak maradványai nagy számmal fordúlnak elő. itt találhatók leginkább az egy vagy több szakás, a szarvas szarvaiból készített, egyágú dárdaszigonyok.
Hogy ezek valóban halászati szerszámok, ahhoz nem fér kétség; nemcsak azért, mert a barlangokban halak maradványaival együtt fordulnak elő, hanem azért is, mert kétségbe nem vonható halász-telepeken, így a Svajcz tavaiban és tőzegeseiben, a melyek a kőkorhoz számíttatnak, gyakoriak, a szakásság pedig ősidőktől maiglan a szúró halászati szerszámnak szerves tartozéka, mely a hal természetével kapcsolatos.
Mindenesetre föltűnő, hogy a kőkorszakban csontról van szó s itt megjegyzendő, hogy e kettő már igen korán együtt jár. A csont és szaru az ősembernek már táplálkozása módja során ajánlkozott eszközül; a kő hozzájárúlt, mert az él tartósságát biztosította.
A kőkorhoz számított svéd halászati tárgyak között a csont és kő egyesítése kiválóan van képviselve.
Itt akadnak azok a dárdaszigonyok (3. ábra) a melyeknek a hegye finoman kiszilánkolt kovakő, a többi szigonytest csont, még pedig szakás. Itt a sebet a kova ütötte s nyomán behatolt a csontrész, mely szakásságával megfogta a halat.
A szigonynak e korba bevett fejlődése egyfelől a szakák számának növekedését, másfelől a kétágú szigony keletkezését mutatja. Ezt a fejlődési irányt indokolja a hal természete: a sikos test, sokszorosan még kemény pikkelyekkel is fedve, úgy hozta magával, hogy az egyágú szigony könnyen lesiklott, a hal elmenekült; sőt a kiszakadás is előfordulhatott.
3. ábra. Szigony kovahegygyel. |
Az egyik irányzat tehát a csontszigonyt a tüskésségre fektette, (4. ábra), * mig a másik irányzat a kettős, belől szakás ágra tért (5. ábra); és így elmondhatjuk, hogy a mai kétágú szigonynak előzője a kőkorban van. A halászszerszámok megítélésénél mindig a hal természetére kell tekintenünk, mert minden magyarázatnak viszonylag legszilárdabb alapját csak ez képezi és képezheti. Ez mindenesetre természetesebb magyarázat s így elfogadhatobb is annál, a mely bizonyos rajzokra alapíttatott. |
Ezeknek a rajzoknak igen tanulságos a történetök. CHRISTY és LARTET, a hires Madelaine barlang kutatói, a többek között oly vésett csontot találtak, a melyen a diluviális korszak halászának alakja látható, a mint szigonynyal fölvegyverkezve, épen partra száll, melyet azonban nem a part rajza, hanem két lófej ábrázol; a halász zsákmányát egy óriási angolna képezi.
* Ez föltétlenül szigonynak vehető; LUBBOCK nyilnak mondja, míg Christy és Lartet dárdaszigonynak nézi. Nyilnak bajos venni, mert távolságra az íjj-nak nincs annyi ereje, hogy a sok szakot a húsba üsse. Az igazság valószinűleg az, hogy sok szigony nemcsak halra, hanem hadakozásra való is volt s nem lehetetlen, hogy épen ez szolgált halra és emberre. Mint ma is élő szigonyt lerajzolja Blanchére "La Pêche etc." 1808. p. 131. fig. 394.
Ez és több hasonló lelet a maga idejében roppant föltűnést keltett a tudományos világban, mert kitűnt volna, hogy a régibb korszak embere már a művészetig emelkedett, holott a reá következő, tehát hozzánk közelebb eső alluviális korszak szerszámain hasztalan keressük bármily művészetnek még legcsekélyebb nyomát is.
E képek hitele hamar és rendkívül megingott, a midőn LINDENSCHMIDT apróra bebizonyította. hogy egy svájczi barlangból kikerült lelet csontjain az odakarczolt róka és medve alakja egyszerűen egy német gyermekkönyvből származik, a melyet az illető hamisító mintául használt; sőt ez odáig fejlődött, hogy a furfangos csaló föl is fedeztetett. Itt a legerősebb skepszis indokolva van. *
6. ábra. Ősi halpeczek, csontból. |
A diluviális korszakból ki van mutatva a halpeczek, a halászhorog tulajdonképeni őse. E végtelenül egyszerű halászszerszám azonban nem kizárólagosan az őskoré, mert való, hogy Németország, jelesen az északi rész számos helyén, a gyermekvilág ma is "peczkeli" a halat; ez az analógia biztosítja helyes magyarázatát.
A halpeczek használata nagyon egyszerű; olyan mint a szerszám maga. A halász az alkalmatos csalit, példáúl a gilisztát reáruházza a peczekre s az egészet úgy köti zsinórra, hogy a kötés a peczek derekára esik. A hal hosszában falja be, s természetes, hogy a legkisebb megrántás már keresztbe fekteti a peczket s a hal rajtavesztett.
Alapjában véve ennyi az, a mit a diluviális korszak halászszerszámokban reánk hagyott, a mit az őskori kutatások ingadozó alapján is meglehetős biztossággal mint e korszakból valót fogadhatunk el.
A mi ezen túljár, az, bár természetszerű, de mégis csak föltevés.
Föltehetjük, hogy rekesztő halászat létezett; hogy a diluviális korszak embere készített vejszéket, sövényzeteket; hogy elterelte a vizet az anyamedertől, halásznyelven szólva, dugákat csinált; sőt föltehetjük azt is, hogy ismerte a hálót, mert való, hogy akadnak a leletek közt nagy tűk, a melyek hálókötésre is szolgálhattak, noha
* A rajzhoz valóban értő ember ezeket sohasem fogadhatja el őskoriaknak.
csak egyszerűek, fonallal meg nem hányhatók; – föltehetjük, hogy a csapóhurok, az az egyszerű szerszám, a melylyel a maga helyén még találkozni fogunk, divott; s a mi talán még a legbizonyosabb, föltehetjük, hogy a diluviális ember értett a halnak pusztakézzel való kifogásához is. De mindezek csak puszta föltevések, a melyek mellett reánk maradt tárgy nem tanúskodik. |
8. 9. ábra. Tüzkőhorgok. |
Az alluviális korszak, tehát a földkéreg alakulatának maig terjedő állapota, már legrégibb részeiben is fejlődő halászatról tanúskodik.
A halpeczek mellett feltünedezik a többé-kevésbbé kifejlődött horog, s akad olyan is, mely rendkívüli ügyességgel egy darabban tűzkőből van kitördelve (8., 9. ábra).
Ezekkel együtt föltünedeznek könnyed hajlású kovaszilánkok is, a melyek alkalmatos szárhoz erősítve, igen jó összetett horgot szolgáltattak.
Ez az összetett horog azonban szintén korunkig ér s reá tanít arra, hogyan alkalmaztattak azok a könnyed hajlású kovapeczkek.
Az összetett horgot RETZIUS fedezte fel a finnek országában, hol, még nem is olyan régen, közhasználatban volt. (10. ábra.)
10. ábra. Finn horog. |
11. ábra. Csonthorog, sima. |
Ezekhez csatlakoznak a tulajdonképeni horgok, a melyek többnyire még szaka nélkül valók (11. ábra); de akadnak olyanok is, a melyeken a szaka első kezdete és fejlődése is látható (12–13. ábra).
Az egyszerű és a szaka első kisérleteit föltüntető horgokkal járnak lyukasztott kavicsok, a melyeket horogsúlyoknak vehetünk, a melyek tehát a mai ólmot pótolták.
Minél ifjabb az alluvium, annál nehezebb a szerszámok történetében való eligazodás, minek okát már e szakasz bevezető részében érintettük.
Még igen messze korban, az úgynevezett történelmi idők előtt, számtalan ok működik az eligazodás megnehezítésére, mert az allu-
vium föllépése egy tekintetben sem jelentette azt, hogy a föld kérgén állandóság köszöntött be.
Hogy az alluviális réteg mit állhatott ki földtani forradalmak ostromától, ennek világos bizonyítéka az a legmesszebbre érő hagyomány, mely az u. n. kymbriai özön nevét viseli s a mely alatt a tudomány a földkéregnek azt az utolsó forradalmát gyanítja, mely Angliát elszakította Európa száraz földjétől s elválasztotta a mai Francziaországtól. Ennek a kymbriai özönnek emléke, mint homályos monda, még ma is él, s annak a határnak vehető, a melyen innen a hagyományok szürkülete bevezeti a történelmi korszakokat.
Ezek a homályos hagyományon nyugvó történelmi korszakok, természetesen, értékre és mindenre nézve szakadozottak; de annyi bizonyos, hogy az utolsó nagy özönlésen innen mind határozottabb alakot öltenek, jelesen fejlődés tekintetében.
A mi a kymbriai özönt megelőzte s részben vele együtt történt, az rendkívüli helyzetbe juttatta az ősembert. Európa északi része tetemesen sülyedett, óriási feliszapolások képződtek. A vízmedrek, partrészek folytonos átalakulásban voltak s az ősember, kivált az őshalász, kemény tusát vívott fenmaradásáért; s hogy az, a ki átélte a nehéz tusát, ezt csak folytonos helyváltoztatás útján érhette el, az elképzelhető.
Természetes, hogy ilyen körülmények között tartós megtelepedés nem történhetett, tehát a maradandóbb nyom főfeltétele hiányzott s innen van, hogy az ősrégészet itt csak tapogatódzva halad, csupa föltevésekből indul ki, hogy új, bizonytalan foltevésekre találjon.
Az aránylag szilárd alapot a czölöpépítmények nyujtják, melyek
azonban már a történelmi kor legtávolibb szakába nyúlnak be s a melyeket, a tudomány mai fölfogása szerint, a "Kjökkenmöddinger" t. i. a konyhahulladékok különös alakulata előzött meg.
HELLWALD és mások ezeket a konyhahulladékokat a földkéreg változásának utolsó nagy időszakára teszik, abból a föltevésből indúlva ki, hogy ekkor az ősember egymásra szorulhatott, hogy a nyugtalan vizekkel megküzdhessen. Természetesen ezek mind föltevések.
Ezek a konyhahulladékok eredetileg Dániában fedeztettek föl; innen van "Kjökkenmöddinger" elnevezésük.
A Lymfjord és a Kattegat partvidékén akadnak oly konyhahulladék-rétegek, a melyek 1–3 méter vastagság mellett 50–70 méter szélesek s 100 méter hosszúk.
E halmazokat leginkább tengeri kagylók alkotják, jelesen az osztriga, a Cardium, a Mytilus és Litorina; ezek közé vegyülnek emlős állatok, madarak és halak maradványai; a halak közül leginkább a hering, a tőkehal, a plataisz és az angolna.
Hogy ezek valóban emberi telepek, erről tanúskodnak a halász-szerszámok is, melyek kizárólagosan kőből és csontból valók; a kőeszközök nagyobb részben durvák; a csiszoltak igen ritkák; az érczszerszámnak pedig itt nyoma sincsen.
A halmaradványokból következtetve, föl kell tennünk, hogy az őstelepek emberei ismerték a ladikot, mert némely halfajt csak a sík tengerre kiszállva érhették el.
Legfőképen az érczek hiánya az, a mely ezeket a telepeket a czölöp-építmények elé helyezi. Azok a viszonyok, a melyek között a konyhahulladékok ma találtatnak, másképen is igen tanulságosak.
Vannak t. i. e hulladékrétegek között olyanok – jelesen Portugalliában –, a melyek a tenger partjától messzire esnek, tehát jogosulttá teszik azt a föltevést, hogy a tengerpart változott: a föld emelkedett, a tenger hátrált.
A legnagyobbak, részben óriási kiterjedésűek, Amerikában vannak s hogy az embertől erednek, ezt bizonyítja a halászszerszám, szén, cserép – közte pipa – és számos embercsont, mely a hulladékkal el van vegyítve.
És most következnek a czölöp-építmények, a melyeknek első hirforrása HOMÉROSZ Iliásza. Ebben fordul elő a Kephysis tava, czölöp-
építményeivel: ύλη-vel (hűlé); ez Krisztus születését mintegy 1000 évvel előzi meg; de csak földrészünkre nézve sorozható valódi ősrégészeti tekintetek alá, mert kétségtelen, hogy 2000 évvel Kr. sz. előtt az ó-egyiptomiaknak már rendkívül fejlett halászatuk volt, a mint ezt később ki is mutatjuk.
Az első hiteles leírást a történetírás atyja, HERODOT hagyta reánk s ez Kr. e. 513 tájáról való.
HERODOT ekkor – Megabarus táborozásáról írva – így emlékezik meg a Maczedoniában fekvő czölöp-építményekről: "Azokat, a kik a Pangaeus hegy körül laktanak, a Doberiánusokat, Agriánusokat és Odomantákat Megabarus nem hódította meg; de azért mégis hiú kisérletet tett, hogy azokat alávesse, a kik a tóban laktanak, a mint következik: a tóban magas czölöpökre rakott alkotmányok vannak, a melyekhez a part felől hid vezet. A czölöpöket a lakosok ősidőktől fogva közösen készítették; későbben azonban törvény alapján úgy, a mint itt áll: minden férfi nősüléskor az Orbelus hegységből három czölöpöt tartozik elhozni s a tó fenekébe verni; azonban minden férfi sok nőt veszen el. Itt azután így élnek: minden egyesnek kunyhója van az alkotmányon, a mely kunyhóban lakik; egy csapóajtó pedig – az alkotmányon át – a tóba szolgál. Az apró gyermeket lábánál fogva oda kötik, hogy a tóba ne essék. Lovaikat és teherhordó állatjaikat hallal tartják. A hal sokasága oly töméntelen, hogy egy a csapóajtón kötélnél fogva lebocsátott kosár rövid idő alatt megtelik."
Mindazok a czölöp-építmények, a melyeket a tudomány eddig fölkutatott, arról tanuskodnak, hogy HERODOT valóságot írt le.
A czölöp-építmények szerkezet szerint háromfélék, u. m.:
1. Tulajdonképiek, a melyek a vízben szabadon álló czölöpökön nyugosznak; magyar értelemben lábasok.
2. Rekeszesek, a melyeknek fakeretei fával vannak kitöltve, úgy, hogy az egész alkotmány a vízállással hol emelkedik, hol alászáll; magyar értelemben úszók.
3. Olyanok, a melyeknek czölöpje csak megerősítésül szolgált, alapjuk rőzse, trágya vagy föld lévén; magyar értelemben verésesek.
Mindezeket az jellemzi, hogy úgy azokban, a melyek a kőkorszakhoz számíttatnak, valamint azokban is, a melyekben már az érez-
is előfordúl, a halászszerszám bőviben megvan, annyira, hogy kiválóan halásztelepeknek tekinthetők.
Erről egyebek között az is tanuskodik, hogy pld. Svájczban, a robenhauseni czölöp-telepek talaját helyenként 6–9 cm. vastag réteg borítja, mely merő halpénzből való.
Azokban, a melyek a kőkorhoz számíthatók, találhatók azok a lélekvesztők is, a melyek egy szál fából valók s tűzzel vannak kivájva, kívülről pedig kőbaltával durván kiformálva; itt akadnak kőből, csontból és szaruból való szigonyok, halpeczkek, horgok és horogsúlyok; sőt akadnak hálók, parák, húzó kötelek, kasok, varsák és vidrafogók is.
14. ábra. Hálókötő csat; a czölöpépítményekből. |
Nevezetes, hogy a hálók kötés-módja a mai (14. á.); sőt még a szem-nagyság is – mm.-től 4 1/2 cm.-ig – az. Itt tehát már teljes halászat volt.
Mindez együttvéve elégséges arra, hogy ezeket a telepeket – a konyhahulladékosokhoz viszonyítva – újabb keletüeknek vegyük, mely föltevés mellett az is szól, hogy a míg az utóbbiakban, mint házi állatnak elfogadhatót, csak a kutyát találjuk, addig a czölöp-építményekkel már kutya, ló, kecske, sertés, juh és kétféle szarvasmarha is jár; sőt már a mezőgazdaság világos nyomai is megvannak, mert akad búza, árpa, köles és len is, a mely utóbbiból a hálók készültek. Azokban a czölöp-építményekben, a melyek a kőkorhoz számíttatnak s a melyeknek szigonya, horga a 6., 7. és 11, 12, 13. ábrákon valóknak felel meg, bizonyos pereszlenfák, magyar halásznév szerint fentők is fordulnak elő, a melyek elsülyedt hálók és fenékhorgok fölkeresésére használtattak (15. és 16. ábra).
Ezekre a fentőkre a magyar halászat ősi elemeire való tekintetből külön súly tartozik, a mint ezt a maga helyén kimutatjuk.
Az ifjabb korba tartoznak azok a czölöp-építmények, a melyekben már az ércz, kivált a bronsz, szerepel.
Ujabb időben PULSZKY FERENCZ fölvetette az eszmét, hogy az u. n.
kő- és bronszkorszak között még egy rézkorszak is volt. Főérve az, hogy a termés réz mindjárt földolgozható állapotban kinálkozott, tehát közelebb esett az ősemberhez, mint a bronsz, a mely két éreznek – átlagosan 90 rész vörösréz és 10 rész ón – az ötvénye s ennélfogva már iparszerű tapasztalatokhoz van kötve, melyekhez hosszú idő kell.
Ennek a föltevésnek jogosultságát bajos elvitatni, úgy a dolog természeténél fogva, mint annál fogva is, mert a tiszta vörösrézből való szerszámok nem ritkák, sokfélék és önálló jelleműek; akad közöttük horog is, mely a magyar halászszerszámok között foglal majd helyet.
15. és 16. ábra. Ősi fentők a Robenhausen melletti czölöpépítményekből.
Különösen a horog az, mely a bronszkorban nevezetes fejlettségre jut.
Megvan a bronsz halpeczek, mellette a kétágú horog, mely a bronsz peczek haladottabb alakjának vehető. (17. ábra).
Ennek kezdetlegesebb alakjánál (17. ábra) a fogóvégek még csak könnyedén görbültek, mintha a peczek megkötése hozta volna létre a haladást, t. i. a fülszerű hajlást.
Ennek fejlettebb alakja a 18. ábrán látszik, a melyen az ágak már derekasan horgos hajlásúak.
17. ábra. Kétágú bronszhorog; első alak; sima.
18. ábra. Kétágú bronszhorog; második alak; sima.
19. ábra. Egyágú füles bronszhorog; sima.
Ezt követi az egyágú, síma, füles horog (19. ábra), mely sokszorosan úgy is keletkezhetett, hogy a kettős horognak egyik ága
letört (20. ábra) s a halász egyágú fülessé alakította át, a melyen azután észrevehette, hogy kevésbbé akadós mint a kétágú s az aránylag kisebb hal is rajtaveszt, mert bekaphatja.
Tény az, hogy az egyágú horog a bronszban is a fejlődő alak, mely szakát ölt; sőt, fület vesztve, a kötővégén már meg is van ripacsolva (mint ezt a 21. ábra föltünteti), hogy biztosabban és finomabban köthető legyen.
20. ábra. A füles horog keletkezése; |
Azt meg kell jegyezni, hogy mindezek a horogalakok sokszor egy és ugyanazon a helyen vegyesen fordúlnak elő. De nemcsak a horgokkal vagyunk így, hanem egyebekkel is; mert vannak czölöp-építmények, a melyekben kő, bronsz, vas vegyesen fordúl elő s rendkívül megnehezíti, sokszor lehetetlenné teszi a korszakok szerint való osztályozást; jelesen a tiszta őskorra való tekintetből.
Itt is csak úgy vagyunk mint az őslényekről szóló tudományban, a hol eleintén a búvárság nagy gonddal rétegek szerint osztályozza a maradványokat, abból a föltevésből indulva ki, hogy minden réteg a megelőzőnek minden élőlényét eltörölte, míg végre kisült, hogya rétegek átmenő alakokkal vannak tele s azok között olyanok is akadnak, a melyeket már kihaltaknak képzeltünk, holott megfelelő alakjaikat – kivált a tengerfenék alaposabb kutatása óta – élő állapotban még ma is megtaláljuk.
És mennyivel inkább áll ez emberi alkotásokról, kivált azokról, a melyek az emberi társadalomnak már fejlődő korszakaiból erednek, a hova a bronszkor mindenesetre tartozik. Ezekre már azok a szempontok alkalmazhatók, a melyek alá a
mai társadalom is tartozik, a midőn t. i. a művészet tőszomszédja az elmaradottság, a gazdagságé a szegénység.
A míg egyfelől a szerszámhoz való szívós ragaszkodás a kezdetleges alakot a haladottabb korba is áthozta, addig másfelől csere, prédajárás – sőt a keletkezett kereskedés is szétszórta, elhordozta keletkezése helyéről és összehozta sokszor távoleső pontokon, egészen más eredetű szerszámokkal.
Így bizonyos, hogy a késő római kor még élt a bronszhoroggal és ha a ma is élő halpeczket kénytelenek vagyunk a kőkorszakbelivel, ha nem is összeköttetésbe, de viszonyba hozni, viszonyba hozhatjuk a néhol ma is dívó sárgarézhorgot a bronszhoroggal.
AZ ŐSHALÁSZAT KÉPE.
Az eddig mondottakból láthatjuk, hogy ezen a téren minden állítás csak viszonylagos értékkel bír s az aránylag legszilárdabb alap az, a melyet a földtan nyujt. A hol a tárgyak úgy lépnek föl, mint a Somme rétegekben a jegellőkövek, ott állíthatunk még a legbiztosabban, noha e jegellőkövek meghatározása is csak a most folyó élet útján vált lehetségessé.
Korszak-határnak nem vehetjük még azt sem, a melyet HOMÉROSZ körülbelől 1000 évvel Kr. sz. e. más tekintetben alkot; még kevésbé azt,amely HERODOT-ig ér, mert 2000 évvel Kr.sz. e. az ó-egyiptomiaknak már kifejlett halászatuk volt, tehát sokkal a czölöpépítmények klasszikus leirása előtt.
A halászat legősibb része hézagos s az is marad talán örökre, mert egyik főelemnek, a rekesztő halászatnak nyomai elenyésztek; pedig föltehető, hogy ez megvolt.
Az enyészetnek oka az az anyag, a melyből a rekesztő alkotmányok készülnek s a mely anyag egyáltalában gyors pusztulású, t. i. a vessző, a nád, a husáng, a fonadék s egyáltalában a fa és a rost. Ezek az anyagok pedig már a dolog természeténél fogva talán az elsők voltak, a melyekhez a legősibb halász folyamodott.
Ezt annyival is inkább föltehetjük, mert ezek ma is első helyen állanak úgy a vadnépek kezdetleges halászatában, valamint a művelt népeknél is.
A lapp ember még ma is a borókafenyő szíjjas fájából készített horgot vet a lazacznak; a nádnak, vesszőnek úgy varsákra, mint vejszékre és tapogatókra való alkalmazása világszerte dívik.
Éles, hű képet adni, a határokat a korszakok között megvonni nem lehetséges; mert péld. az eszkimó kezében még ma is ott van a tűzkő, mint vágó szerszám; láttuk, hogy a halpeczek a mai napokig kimutatható; az összetett horog azonképpen.
Az egyedüli szilárdabb pont a tárgyak jelleme s e mellett az anyag; viszonylag döntő azonban a dolog természete; a halászszerszámnál különösen az utóbbi és a mai élő használat, mely az analógiákat szolgáltatja.
Föltehetünk egy kőkorszakot, réz-, bronsz- és vaskorszakot, de határaikat – időben és térben – nem vonhatjuk meg, mert ezt az átmenetek nem engedik s úgy vagyunk evvel, mintha a mai korban az egész irodalom megszűnnék, mely minden izében, komolyságával, léhaságával történetírás: így a társadalom természetes mozgalma által összekeverődő tárgyakat többé részletesen osztályozni nem lehetne. De a halászat összerszámainak e futólagos vázlata is nem megvetendő tanuságot nyujt.
E tanuság az, hogy a halászati szerszám lényeg szerint már legelső, legkezdetlegesebb alakzataiban ugyan az volt, a mi a mai, csak az anyag haladott, a forma tökéletesedett; de a lényeg megmaradt.
Látjuk a szúrószerszámot a szaka és több ág felé haladni: ma is megvan a magyar és a tengeri halász kezében az egyágú dárdaszigony; a többágú, szakás pedig általános használat tárgya.
Látjuk a horgot a halpeczektől, mely kötésében elvégre szintén horgot alkot, a sima alakon át, a szakás felé fejlődni.
Látjuk a hálót mai módon megkötve; a fentőt, mai szerkezet szerint s a magyar halászszerszám összehasonlító tárgyalásánál még más sorozatok is fognak szerepelni, u. m. hálósúlyok, vágószerszámok és egyebek, a melyek mind e tétel mellett tanúskodnak.
E jelenségnek oka egyszerű: valamennyi hal határozott természetű elemben, a vízben él, életmódját ez az elem határozza meg s innen van, hogy mozgás szerint hal és hal között lényeges eltérés nincsen, mindez pedig szükségképen megszabja a halászszerszám szerkezetét.
Ennek még bővebb, alkalmazott kifejtése ott lesz helyén, a hol alkalmunk nyílik a halászatnak valamennyi főcsoportjait kifejteni.
AZ ÓKOR HALÁSZATA.
Forduljunk immár azokhoz az ókori képekhez, a melyek a halászat jeleneteit ábrázolva, határozott tanuságokat nyujtanak.
A legrégibb, reánk maradt emlékek, melyek a HOMÉROSZ-nál érintett czölöpépítményt, a ύλη-t, körülbelől ezer évvel előzik meg, tehát ma körülbelől négy ezer évesek, a pyramisok sírjaiban s részben Théba romjaiban találhatók föl; oly pontosak és világosak ezek, hogy nemcsak a fogást s a szerszámot, hanem a halakat is meghatározhatjuk.
A pontosság – ebben és mindenben – mindenesetre az egyiptomi alakos jegyírás – hieroglyph – következése, mely általános megértésre törekedve, az ember egész éleselműségét szólította ki annak föltüntetésére, a mit másokkal közölni, megértetni akart.
Az alakos jegyírás gyakorlata szakasztott azokhoz az alapföltételekhez lévén kötve, mint a mi betűjegyírásunk is, t. i. a könnyűséghez, tehát a jegyben csak az okvetetlenűl jellemzőnek a kifejezéséhez; így az ó-egyiptomi jegyíró s nyomán a képíró is belétanúlt az igazán jellemzőbe, a mi t. i. a legegyszerűbb vonalrajzban adva is, a tárgy iránt a kétséget kizárta.
S minthogy az alakos jegyírás mindenre iparkodott kiterjeszkedni, természetes, hogy nem nélkülözhette a halat sem, melyről annyival is inkább volt közölni valója, minthogy ez az írásmód az áradó, halakban gazdag Nilus folyó partján dívott.
Ez teszi lehetségessé, hogy most, négyezer év leteltével is megtudhatjuk, hogy a FÁRAÓK gulaépítő népe milyen halfajokkal élt s melyik faj szerepelt az alakos jegyírásban.
A LINNÉ utáni korban, tehát a rendszeres természethistória keretében, Egyiptom halait tanulmányozták és leírták CUVIER és VALENCIENNES, GEOFFROY, RÜPPEL, HASSELQUIST és ugyan az a HECKEL, a ki későbben a mi PETÉNYI-nkkel együttesen kutatta a magyar vizek halait is.
HECKEL eredetileg Sziria halait búvárolta s ezeknek során ügyet
vetett az egyiptomiakra is; a szellemes ember figyelmét nem kerülték ki az ősrégi képek s legott hozzáfogott az élő halaknak a képeken találhatókkal való összehasonlításához.
E sikerült vállalkozás nyomdokain világosság terjed, mert meghatározhatjuk azokat a képeket is, a melyek RENÉ MÉNARD nagy művében s EBERS díszes könyvében minden tüzetesebb tárgyalás nélkül foglaltatnak. Mindezt a magyar halászati módokkal szembe állítva, az egészből egy igen vonzó művelődés-történeti képet kapunk.
Az alakos jegyírásban, tehát írásra használt halalakok közül hármat lehet meghatározni, u. m. a tülkös orrú Mormyrus oxyrrhynckus, GEOFF., a nyulánk Mormyrus Cashive, HASSELQU., és a sugár alakú Mormyrus elongatus, RÜPP., fajokat.
Megjegyzendő, hogy M. oxyrrhynchus azonkívül mint ékszer is szerepel.
Ezekenkívül a képeken megkülönböztethetők a következők: egy márna; a Barhus Bynni, CUV. VAL.; a Chromis nilotica, HASSELQU., a Lates niloticus, mely az Esneh templomában van alkalmazva és pénzeken is szerepel; továbbá a Mormyrus cyprinoides, LINNÉ, Distichodus niloticus, MÜLL., Citharinus Geoffroyi, CUV., Synodontis Arabi, CUV., és Syn. serratus, RÜPP a Clarias Hasselquistii, CUV., a Tetraodon Fahacca, CUV., végül a Bagrus Bajad, CUV., és Bagrus schilbeides, CUV., fajokat.
Ó-Egyiptom ősi halászatát – az alakos jegyírás és a képek nyomán – a fogásokra és szerszámokra nézve vizsgálván, arra a meggyőződésre jutunk, hogy amaz ősrégi s a mai kor között lényeges különbség nincsen.
Épen úgy halászott az ó-egyiptomi is mint folyóink és tavaink mai magyar halásza; dívott nála a szigony, a kosztos- és fenékhorog, a parákkal és kövekkel felszerelt öregháló; hasította, sózta és terítve szárította a halat; nagyját ihanyra vetette, apraját horgasfára akasztott sajátságos edényekbe rakta, a melyek a magyar halászszatyor külön rendeltetésére emlékeztetnek.
Ám lássuk közelebbről.
A 22-dik ábra egy díszes ladikon két szigonyost és két horgászt tüntet fel. A főalak, mely előkelőségre vall, neki szegezi kétágú, tollas nyelű szigonyát egy derék Chromis nilotica halnak (1), mely alatt
egy termetes Bagrus Bajad, CUV. uszkál (2); a többi apró hal részint Bagrus, részint Lates.
A főalak előrevetett lábánál egy kis szigonyos áll; szigonya nyugszik. A fogóvégen itt is megvan a szívalakú "toll", melynek vájásában, sujtáskor, a mutatóujj helyezkedett el, a mint ezt a főalakon látjuk is.
Ez a kis szigonyos, úgy látszik szót vált az álló horgászszal, ki balkezében egy felszedett fenékhorgot tart. A ladik farán egy másik horgász ül, ki fenékhorgát bevetette.
22. ábra. Egyiptomi halászok.
Az álló horgász homlokán s azonkívül mind a két horgász kezében, úgy a vizen is ott díszeskedik Egyiptom langyos vizének ékes tündérvirága, a lotosz (Nymphaea lotos L.) Isis és Osiris istenek szent virága s a bőség jelképe. A lotosz még külön a Nilus folyó virága is volt, épen úgy, mint az Indiákon termő, puhaszőrü fajrokona a Gangesz folyóé.
A lotosz tehát az alakos jegyírás nyomán arra tanít minket, hogy a halászat e jelenete a Niluson folyik, a hol a hal bőven terem.
A 23. ábra még az előzőnél is érdekesebb s Théba romjaiból való.
Ékes, formás széken egy ó-előkelőség foglalt helyet s bevetette horgát egy mesterséges haltartóba, egy valóságos aquariumba, mely a padozat alá is terjed; ezt a részét pedig a felső részszel egy felszálló köti össze.
23. ábra. Ó-egyiptomi előkelő halász.
A lotosz a haltartóban épen fakadó félben van s ott eviczkélnek körülötte a Chromis és Bagrus halak. Az egész a déli naptáj előkelő restségének mintaképe.
A horog szerkezete igen érdekes, úgy az is, a mi hozzá tartozik. A kosztos-horognak t. i. láthatólag több ina van, tehát valóságos szakálos horog; a koszt vége táján pedig oda van rajzolva egy röpülő rovar, melynek egymásfelé hajló farkféléje világosan azt magyarázza nekünk, hogy a Nilus-virág a Tisza-virág rokona, t. i. valami Palingénia, vagyis Ephemerida, u. n. egynapos "légy"; ez volt tehát a csali.
A kép legendája tehát az, hogy az ó-egyiptomi előkelőség mesterséges haltartókban, kosztos horoggal ölte az időt, a horog csalija vagy pelléje pedig a Palingenia volt.
Rokon evvel a 24. ábra, mely nyilván közönséges horgászokat ábrázol, még pedig Bagrus schilbeides CUV. halászokat.
Az álló alak a kosztoshorognál fogva épen kirántotta a prédát; a kuczorgó, ki specziális elhelyezkedésével oly élénken emlékeztet a
mi keszegcsaló czigányainkra, vagy a Duna-Tisza tutajain a napot lopkodó névtelenjeinkre, épen a fenékhorogra kerítette halát. A h jegygyel ellátott legendának kibetűzése csak egyiptologusnak sikerülhet.
A 25. ábrának élénkségét csak tanulságos volta múlja felül; itt az öreghálóval való halászatot szemléljük a tanyahúzás legégetőbb, döntő perczében, a midőn t. i. minden legény nekidűl innak, húzó kötélnek, nehogy a zsákmány, időt nyerve, rést találjon. Egyedül a mester vagy nagygazda áll méltóságosan s botjára támaszkodva, jobb lábával végzi a letartás fontos miveletét.
24. ábra. Egyiptomi horgászok.
Mivelhogy az ó-egyiptomi képírás egész természete szerint lapos volt, t. i. a térbe való mélység kifejezését, az u. n. perspektivát nem ismerte, tehát fölülről lefelé terjedve, fejezte ki azt is, a mit a mai festészet a vonalak összecsökkentésével, a távolabbra eső tárgyak kicsinyítésével és elmosódásával tud elérni, épen ezért tudnunk kell, hogy a 25-dik képen V. a víz, F. a part; B. a hálónak bejáró vége, K. ugyanannak laptáros vége; P, P. a háló föle, vagy pálhás ina, pálhái pedig élénken emlékeztetnek a Tápé, Kopácsi halászainál dívó czötkény, vagy tejkóró – Euphorbia palustris – szárából készült háromszögű pálhákra, a melyek a méthálót és a marázsát úszva tartják; végre H a kövekkel súlyozott inat, vagy háló alját képezi. E kövek hosszúkás körte alakja nyilvánvalóvá teszi, hogy édes testvérei a téglából készült tihanyi avét köveknek, s közel rokonai a
25. ábra. Ó-egyiptomiak tanyavetése.
körös-tarcsai mai, s a Szihalom, Tűzköves és egyéb őskori telepek ősi köveinek.
Megtudjuk e képből, hogy az ó-egyiptomi hálónak nem volt apacscsa; mindkét vége korczba volt szedve s gyanítható, hogy csendes vízben, víz mentében folyt a kerítés.
Mielőtt a halászbokorra térnénk, ismerkedjünk meg a bekerített halakkal, melyek HECKEL szerint a következők:
1. Mormyrus oxyrrhynchus, GEOFFR.
2. – cyprinoides, LINNÉ.
3. – ?
4. Chromis nilotica, CUV.
5. Lates niloticus, CUV.
6. Distichodus niloticus, MÜLL.
7. Citharinus Geofroyi, CUV.
8. Synodontis Arabi, CUV.
9. – serratus, RÜPP.
10. Clarias Hasselquistii, CUV.
11. Tetraodon Fahacca, CUV.
Az az összevissza úszkálás értésünkre adja, hogy ez az érdekes társaság már érzi a veszedelmet.
És most fordúljunk a nemes ó-egyiptomi "halász-bokorhoz", vagy – balatoniasan – felekezethez.
Az ó-egyiptomi halászbokor eszerint nyolczas volt, s a magyar halászbokrokból merített ismereteinket helyreszólítva, az ó-egyiptomit eképen határozhatjuk meg:
1. Halászmester vagy nagygazda,
2. Paráslegény.
3. Fattyú laptáros.
4. Laptáros.
5–8. Első és középső halászlegények.
A mint ebben a bokorban a nagygazda, botjára támaszkodva, a letartást végzi, azon képen végzi ezt, a tanyaszákra támaszkodva, a komáromi halászmester ma is; s a mint a négyezer éves képen szemléljük a húzóköteleknek való nekidűlést és serénykedést, azonképen szemlélhetjük azt ma is, a mi bokrainknál.
De az ó-egyiptomi halászképek evvel még nincsenek kimerítve;
hátra van még egy sorozat, a mely a hallal való elbánást tudatja velünk.
A 26. ábra a nagy halak szállítás-módját ismerteti meg. Két halász az ihanyra vetett prédát rúdra fűzte s vállon viszi; a két szélső hal Bagrus Bajad, a közbülső, szerintem, Tetraodon Fahacca.
26. ábra. A nagyobb halak szállítása. |
27. ábra. Halszállítás. |
A 27. képen a halszállítás vállra vetett horgosfán járja; elől, ihanyra vetve, két Chromis függ, hátul egy edény lóg, telve kisebb halakkal, a melyeknek fejei az edény szélén túl kiemelkednek. Ezek az edények szerintem azonosak azokkal a sajátságos, keresztberóvott, vederszerü bronsz edényekkel, melyek a magyar nemzeti muzeumban őriztetnek, (28. ábra, 1 és 2) s az u. n. kurdi leletből valók.
28. ábra. Halászedények a Kurdi leletből.
29. ábra. Haltisztítás.
Az utóbbi gyanítás még erősbödik a 29. kép alapján, hol egy tisztítási jelenet folyik. Az egyik halász, horgosfán lógó halvedrekben hozza az apró halat, egy derék Mormyrus oxyrrhyinchus – alak és sörény szerint annak nézem – ihanynál fogva a halász hátára van kötve. Itt a vedrék keresztbe róvottak. Egy másik halász kidönti a veder tartalmát, négy darab Mormyrus cyprinoides képében; a harmadik halász egy csizmahúzóra emlékeztető lejtős alkotmányon halat tisztogat, oly szerszámmal, a mely a moholóra emlékeztet, a melyet halászaink is gyakran használnak. pld. a ponty héjának letisztitására.
30. ábra. Halsózás.
A 30. képpel végét érjük az ó-egyiptomi sornak. Az érdekes kép a halhasítást, sózást és szárítást tünteti föl; S a sótartó edény; a levegőbe rajzolt halak a terítést magyarázzák.
E sorozat meggyőzően azt bizonyítja, hogy négyezer év semmit sem változtatott a halászat lényegén.
Alkalmazzunk e tétel bizonyítására még három képet, mely a régi Róma maradványa. Az egyik egy remek szobornak rajzolt mása.
A szobor egy római horgászt ábrázol, (31. kép) jobb kezében a kosztoshorog, baljában a keresztberóvott halveder. E szobor a Vatikán remekei között őriztetik. Hogy a halász baljában lévő edény halveder, ezt bizonyítja a 32. kép, mely egy Pompejiben talált falképnek a vázlata s horgászt ábrázol, abban a pillanatban, a midőn a kifogott halat a bográcsalakú halvederbe teszi. A horogszerkezet – kivált a koszt – könnyed, hajlékony szerszámra vall. Legvégül – ugyancsak Pompejiből való s falképről van levéve – a római hálóhúzás képe (33. ábra). A hálóhúzást egy díszes ladikról két gyermek gyakorolja, a harmadik buzgón evedz. A kép szerint a vetőhálóval, a görög amfiblesztron egy nemével van dolgunk, mely háromszögű volt s a szegletekhez képest három húzófonalon járt, rokona annak a háló-fajnak, melyet még az újabb német halászkönyvek is tárgyalnak, mely azonban négyszegletes s magyar halász kezein sohasem dívott, mert ághegyhálója nyaklóival, mint sokszorta czélszerűbb eszköz pótolja. |
31. ábra. Római horgász. |
32. ábra. Római horgász. |
33. ábra. Római hálóhúzás. |
Ezekkel az általános történelmi részszel végeztünk volna.
De mielőtt a magyarság halászatának multjához fordulnánk, vessünk legalább egy futó pillantást arra a körre, a melyet a hal divatjának nevezhetnénk.
Némelyek szerint megállapított tény volna, hogy a görögök * és a rómaiak eredetileg nem voltak halászok; de a mint a hallal megismerkedtek, éltek is vele s az a konyha-mesterszó όψον [opszon] a latin obsonium, mely eredetileg mind azt jelentette, a mi közvetetlenül a tüzön sült, később kizárólag a halas lakomára alkalmaztatott; ez a halas lakoma pedig a köztársaság végszakában s a császárság alatt, a midőn a régi erkölcsöt az elpuhulás s példátlan inyenczkedés váltotta fel, hihetetlen mértéket öltött.
De a halnak egész ethikája a könyvek könyvébe, a szentírásba van letéve és – FRIDEL ERNŐ szerint – sok valószínűsége van annak a föltevésnek, hogy azok a halászemberek, kikből az emberszeretet fenkölt hirdetője tanának apostolait választotta, a Genezareth taván czölöpépítményesek voltak; legalább a híres arabs geografus, ALBUFEDA, Apamea taváról szólva, még 1328 táján is megemlékszik arról, hogy e tónak egy kisebbik öble a "keresztények tava" nevet viseli, mert keresztény halászok tartották megszállva, "kik czölöpökön álló kunyhókban laktak."
Tibérias tava helyenkint még most is úgyszólván tömve van hallal, annyira, hogy a haltömegek sörénye a viz színét pörsöli. Ez a bőség vitte a halat a szentírás ethikájába.
Galilaea halászai, a könyvek könyve szerint, a horgon kívül kétféle hálóval halásztak, u. m. a húzóhálóval – σαγήνη [szagéné] – a latin "sagena", mely két ladik között vonatott; s a vetőhálóval, a már említett "amfiblesztronnal", ** melyet a halász nagy ügyességgel úgy dobott, hogy a vízszínen kerekre kinyilt s legott alámerűlve, egy kötélnél fogva kiránttatott." Ezzel az utóbbival halászott Péter és András, a midőn a bölcs rájok talált (Máté ev. 4,18) s e háló nem más, mint a mai magyar pöndör- vagy pőndöly- s az erdélyi részek rokkolya hálója, kivált az utóbbi, mely a berendezés sajátságainál fogva az igazi keleti forma, a mint ezt majd látni fogjuk.
* Ez alig hihető, mert parti és szigetlakók voltak.
** Az amfiblesztron ruhát is, hálót is jelent, épen úgy mint a magyarban pendely és rokkolya ruha is, háló is; a vetőháló tehát nevét alakjáról birja.
Tóbiás vakságát a menyhal mája gyógyítja meg; Jónást elnyeli a czet, helyesebben a czápa; Krisztus a hegyen néhány hallal ezrek tömegét vendégli meg; föléleszti a halászok bizodalmát s ennek következése a jó tanyahúzás.
A hit sziklaköve, Péter apostol, kiben a római pápaság alapítóját tiszteli, a pápák pecsétjén, hajón állva s horgát a vizbe dobva van kivésve. E pecsét a nagyhírű halászgyűrűt alkotja.
FRIEDL ERNŐ, ki ezekre reáutal, ihlettel jegyezi meg, hogy a halászok közül teltek ki az emberszeretet tanának hirdetői s ez a fontos küldetés mindenha tiszteletére fog válni a halászat multjának.
S valóban a hidegen latolgató ész is csak bizonyos tartózkodással közeledik e legendák felé, keresve bennök a valót és keresve bennök a képletest – s szinte tartózkodva koczkáztatja az ítéletet, hogy az apostolok hálójának nem volt sem apacscsa, sem föle, sem ina, mert az az igazság hálója volt, melyet az apostolok a vakság tengerébe eresztettek, hogy a benne fetrengő tömegből annyit vessenek az igazság szilárd partjára, a mennyit csak lehet.
Emberhalászat volt az ő mesterségök: kihalászták a tévedőt a tévedés zavaros vizéből.
E nyomot el kell hagynunk, mert oly ismeretkörökbe vezet, a melyek elütnek e könyv feladatától; – vezet a miszticzizmusba, szimbolikába, a melyben a halnak is mindenkor nagy része volt.
A VAS KORA.
Ezt a kort is – kezdete tekintetében – az jellemzi, a mi a többit: kezdete homályos, a bronszszal elvegyülő; de elvont tekintetben, csupán az anyagra alapítva, határozott jellemű korszak.
A vaskorszak kezdetéből származó halászszerszámok esetlenek, durvák s nagy útat futottak meg, míg tökéletességre vergődtek, melyről csak ma szólhatunk, a midőn az aczél üli diadalát.
Jellemző, hogy az őskorszakban semmi nyoma annak, hogy az ember kimélte, gondozta volna a halat; a vaskorszakra maradt ennek kezdete is. Az uralkodó fölfogás szerint, * az északi Németországban
* Lásd FRIEDEL ERNŐ i. h.
megtelepedett Szorb, Wilcz és Obotrit szláv törzsek, melyek már tiszta vaskorszakbeliek, lettek volna azok, a kik terjedelmes czölöpépítményeikben a halat gondozták.
A magyar halászatnak történelmi része szintén a tiszta vaskorszakba tartozik; de szerszámának alakja és szerkezete számos elemet foglal magában, mely a vasnál régibb korszakokra vág vissza, a mint ezt e szerszám története ki fogja mutatni.
Különben a vaskorról írni annyit tesz, mint az igazi művelődés egész menetét letárgyalni, mert nem képzelhető a társadalmi életnek az a viszonya, a melybe ez a hasznos ércz, bőségénél és természetes tulajdonságainál fogva belé nem játszott volna.
A halász és a vas ma ilyen viszonyban áll:
Egy fínom hegyecskén szabadon forog egy aczéltű, a melyen a mágnesség titokzatos áramlata vonúl végig.
E kis tűnek egyik vége folytonosan észak felé mutat – biztosan, csalhatatlanúl – ez a mágnestű, a tenger halászának hű kalauza, mely hűségesebb még a csillagnál is; igen, mert a csillagot elborítja a haragvó ég felhője, a tenger sűrű köde – azt a kis tűt sohasem! Ez a csalhatatlan kalauz kivezeti a halászt a tenger síkjára s haza hozza viskója tájékára. Ez vaskorszak.
Feltámad a tenger vihara, zúg, üvölt, hullámcsapása mintha mindent össze akarna zúzni; neki vág egész dühével a halász hajójának, csapdossa oldalát, melynek bálványfái nyögnek, recsegnek; az őrfa hajlik s a mint vékony testével a vihar rohamát hasgatja, iszonytató süvöltés hallszik; de a vihar hasztalanúl dühöng, mert a bálványt bálványhoz erős vas-iszkába [kapocs] köti, az őrfa végét vasabroncs tartja, csúcsát vasláncz fogja; az irány megtartása is biztosítva van, mert a kormányzó timon vassarkai vaslábakon nyugosznak s vaspánt köti össze a timon egyes részeit – – csak sziklára ne kerüljön az a hajó, biztosan éri meg a tenger elsimúlását. Ez is vaskorszak.
És Albion fiát – a valódi sportsmant – halászszenvedélye világgá kergeti; fölkeresi a földgömb minden pontját, hogy szűz vizekben, nemes halra halászhasson. Nem a lakmározás, sem a haszonlesés az, a mely patakról patakra, országról országra viszi, kergeti: ő tudományt csinál a halászatból; kifürkészi a hal életmódját, meglesi napról napra mit eszik, elfogja a patak virágát, az egynapos legyet, mely a
vízszinén csapkodva, magára csalja a nemes halat; ennek és száz más rovarnak alakját az a halászember mesterségesen utánozza s e hazugságba rejti az aczélhorgot, mely fínom, mint a gondolat, szúrós, mint a gúny szava; ezt a nagy csalást azután a vízre dobja, ügyesen utánozva még a mozgást is, a melyet az élő rovartól eltanúlt; – és a mikor az a sebes, nemes hal ezen a hazugságon rajta veszt, akkor kiragyog annak a hallgatag embernek a képe. – – Ez is vaskorszak.
