17. Komor hírek a Jeannette-ről.

Átéltem már nem egy kemény telet Észak-Amerika északi tájain, hóolvadást, jégzajlást is láttam – de mi ez mindahhoz képest, amit itten tapasztaltam! Aki a természet tavaszi forradalmát teljes nagyszerűségében meg akarja érteni, Szibéria északnak ömlő hatalmas folyamainak a környékét járja be a tavaszi áradások idején. Országnyi területeket fog ott találni víz alatt, zajló jéggel borítva. Körös-körül víz és víz mindenütt, csak itt-ott emelkedik ki valami erdősziget a víz rettentő sivatagából.

Az utasnak el kell készülnie rá, hogy olyan utakra talál itt, amelyeken szánja újból és újból víztócsákon gázol keresztül. Az ülődeszkán állva vagy görcsösen a szán oldalába kapaszkodva szorongó tekintettel pillant szét az


74

utazó, míg egyszer csak az egész alkotmány fölborul és elmerül valami vízalatti gödörben.

Sok vidék csak lóháton járható. És csakugyan: az elhanyagolt, gondozatlan gebék stílusosan illeszkednek az úttalan utak szomorú képébe! Így fest a helyzet a "civilizált" Szibériában, ebben a természeti kincsekben oly végtelenül gazdag országban, amelyet az orosz cár hivatalnokai kormányoznak!

Örvendtem a jószerencsének, hogy Varova úrnak, a Kolima-kerület eddigi főnökének (iszpravnik-jának) a híséretében tehettem meg az utat Verhojanszkba. Hamarosan észrevettem ugyanis, hogy a Jakutszktól északra fekvő magányos postaállomások jakut főnökei nem valami nagyon vállalkozó szellemű és energikus emberek. Keserves kínnal lehet csak kicsikarni tőlük a rénszarvas-előfogatot a legközelebbi útszakaszra. Szolgalelkű, gyáva népség ez a jakut, durvasággal és fenyegetéssel ér csak célt velük az ember. Aki barátságos hozzájuk, becsapják és az orránál fogva vezetik; aki azonban goromba, mint a pokróc és kutyába se veszi őket, az előtt meghajolnak, azt nagyra becsülik. Nagy megnyugvásra iszpravnik útitársam olyan mesterien értette a káromkodást és szitkozódást, hogy mindig megvolt a kellő eredmény.

Éjjel-nappal úton voltunk, keresztül a szibériai pusztaságon. Az 1500 kilométert meghaladó távolságot Szrednij-Kolimszktól Verhojanszkig 18 nap alatt futottuk be a postaúton.

A postaállomásokon, amelyek 60–250 versztre (körülbelül ugyanannyi kilométerre) vannak egymástól, hol lovat, hol rénszarvast kaptunk előfogatul. A rénszarvast jobban szerettük; fürgébb is meg könnyebben is kormányozható, mint a lassan kocogó egykedvű jakut ló, amely oda sem néz az ostorcsapásoknak. De ha ne adj isten, fölborul a szán, akkor megvadulnak, és olyan vágtatásnak


75

erednek, hogy ember legyen a talpán, aki megállítja őket. Kiszámíthatatlanok, mint a gazdáik.

Rénszarvas-fogat.

Szrednij-Kolimszkból való útrakelésünk után ötödnapra elértük a Kolima és az Indigirka vízválasztóját. Emlékezetes, ünnepélyes pillanatok voltak ezek. Az út mellet egy jókora dombhányás tetejébe tűzött nagy kereszt jelöli a határt a kolimai és a verhojanszki kerület között. Megállottunk néhány percre, mert az öreg úr kegyeletes búcsút akart venni eddigi birodalmától.

Ott állott, fedetlen fővel, kelet felé fordulva a hóban és viharban mormolta imáját, majd buzgón keresztet vetett magára. Tiszteletteljes távolból némán néztük végig a megkapó jelenetet.

A lovak fölhasználták a rövid pihenőt, széttúrták a havat és elkezdték csipegetni az alatta rejtőző fagyott fűszálakat.

A kereszten mindenféle rongyok, szalagok és lószőr-


76

csomók csüngöttek s az idő vasfogától és viharoktól meghasogatott fa repedései tele voltak dugdosva rézpénzekkel: az erre járó vándorok fogadalmi ajándékaival. Az adományok rendeltetése az volt, hogy rábírják az isteneket, fordítsák el a határon túl rájuk leselkedő veszedelmeket.

A mi útitársaságunk is lerótta a maga áldozati adóját: az öreg úr egy dohánylevél-csomót, egy fiatal lány a hajszalagját helyezte el, én a lovak farkából kitépett lószőrökből kötöttem csomót és azt erősítettem rá a keresztre, az ősi jakut és szibériai bálványok kiengesztelésére. Különös és érdekes látványt nyújtott a szélben libegő szalagokkal és lófarkakkal ékesített vén fakereszt, körülötte a civilizált emberek kis csoportja vastag prémes bundákba bugyolálva és egy csapat félvad jemscsik (kocsis) meg a kiéhezett lovak, amelyek rénszarvasok módjára tépegetik a fűszálakat a hó alól. A kegyes, áhítatos könyörgés és a pogány szokások keveredése, az ellentét a bensőséges ima és a bálványistenekriek szánt ajándékokkal fölcicomázott keresztény jelvény között – mindez feledhetetlen mélyen belevésődött emlékezetembe.

*

Végre megérkeztünk Verhojanszkba! Ott kaptam az első részletes híreket az elsüllyedt Jeannette hajótöröttjeiről, akik előző ősszel partot értek a Léna torkolatánál. Tizenegyen voltak ezek: Melville főmérnök, Dannenhauer hadnagy, Newcomb tanár és nyolc matróz. A megmentett emberek elbeszélését körülbelül a következőképpen mondották el nekem Verhojanszkban:

A Jeannette a jég foglyaként csaknem két esztendeig sodródott tehetetlenül a sarki tengerben. 1881. június 12-én a jég nyomása megölte a hajót. Másnap reggel az északi szélesség 77. fokán, a 155. fok keleti hosszúságon elsüllyedt.

A hajó utasai csónakjaikkal, szánokkal és készletekkel


77

megkezdték fáradalmas menekülő útjukat dél felé a befagyott tengeren. Rettentő viszontagságok után eljutottak gyalogszerrel az Új-Szibériai szigetek egyikére. Szeptember 12-éig a hajótöröttek kis csapata együtt maradt.

Azon a napon három csoportra szakadtak, csónakba ültek és elindultak az Új-Szibériai szigetről a Léna deltája felé. Az első csónakban ült De Long (a parancsnok), egy tiszt, az újságtudósító és tizenegy tengerész. A második csónakban Chipp hadnagy, Dunbar és még hat ember. A harmadikat Melville mérnök vezette, mert Dannenhauer hadnagy hóvakságban szenvedett; kívülük még kilenc ember volt a csónakban.

Aznap este dühöngő orkán kerekedett. A csónakok messze szétszóródtak. Ezidáig jóban-rosszban megosztoztak, ettől fogva mindegyik csónak a maga sorsára volt utalva.

Melville-nek és társainak kedvezett a szerencse. Szeptember 14-én elérték a Léna deltájának keleti részét, 16-án beeveztek a torkolatba, és halálosan kimerülve megtelepedtek egy elhagyatott kunyhóban. Nagyobbrészt súlyos betegek voltak és több tagjuk elfagyott; egyik társuk eszét vesztette.

Néhány napra rá véletlen szerencséjükre rájuk bukkant egy kis csoport bennszülött, és készségesen megtették értük, amit tehettek. Hallatlan nehézségek és nélkülözések közt vándoroltak fölfelé a Léna mentén. Melville előresietett, hogy mielőbb segítséget küldjön társainak. November 2-án elérte a torkolattól 250 kilométerre fekvő Bulun nevű telepet.

Bulunban találkozott De Long csónakjának két kimerült matrózával, Nindermannal és Norosszal.* Ezt a

* Erről a találkozásról s a két matróz egészen különös és megkapóan kalandos útjáról alább még lesz szó részletesen a 21. fejezetben (103–110. lap). (A fordító.)


78

két embert, mint viszonylag legerőteljesebbeket, De Long október 9-én küldte előre, hogy amily gyorsan lehet, segítséget hozzanak az éhhalállal küzdő csoportnak.

A két matróz gyöngeségtöl el-elcsukló hangon elbeszélte Melville-nek a parancsnoki csónak utasainak szenvedéses sorsát. Elmondták, hogy szeptember 16-án érték el a Léna legnyugatibb torkolati ágát, s hogy azóta hogyan hanyatlott óráról-órára az erejük, míg végül De Long a végsőktől tartva, előreküldte őket segítségért.

A két matróz elbeszélése szíve mélyéig megrendítette Melville-t; nyomban lemondott arról a tervéről, hogy a maga csoportjának megmentett tagjaival továbbmenjen Irkutszkba.

Amennyire lehetett, gondoskodott szállásról és eleségről a két ember számára, fölhajszolt valamennyi élelmiszert, s néhány bennszülöttel kutyaszánokon elindult vissza észak felé, a Léna mentén lefelé, hogy mielőbb segítséget vigyen De Longnak és sokat szenvedett társainak.

Ninderman és Noros elbeszélése szerint De Long október 9-én a Léna egyik nagy nyugati ágának északi partján volt.

Buzgó kutatásai közben Melville a parancsnoki csoport több táborhelyére reábukkant és különféle írásokra is, de magukat a szerencsétlen embereket nem találta meg.

Beköszöntek a téli hóviharok, élelmiszerei fogyatékán voltak, és a bennszülöttek különféle, előttük ismeretlen okból megtagadták a további kíséretet. Melville, nagy szomorúságára, kénytelen volt lemondani a további nyomozásról, visszafordult, november 27-én újból megérkezett Bulunba, és onnan tizenhárom megmenekült társával együtt Irkutszkba utazott.

*

Körülbelül ennyi az, amit megtudtam Verhojanszkban az előző ősz eseményeiről.


79

A Jeannette megmentettjei


80

Dannenhauer azóta kilenc hajótörött társával elindult Európa felé. Melville két legerőteljesebb emberével január utolsó napjaiban jól fölszerelt expedícióval visszatért a Léna deltájához, hogy folytassa nyomozásait De Long és szerencsétlen társai után.*

Menekülés vitorláscsónakon a szibériai partok felé.

Chipps hadnagy csónakjáról eddig semmi hír nem érkezett. Jóllehet a Jeannette megmenekült hajótöröttjei biztosra vették, hogy a parányi vitorláscsónak, amelyben Chipp igyekezett nyolcadmagával a szárazföld felé, elpusztult már azon a szörnyű viharos szeptemberi éjszakán: Melville nem akart lemondani a kisérletről, hogy ennek a csoportnak a sorsáról is biztos értesülést szerezzen.

Az orosz hatóságok mindent megtettek, hogy segítséget nyújtsanak a hajótöröttek fölkutatására. Nemcsak hogy Melville-t támogatták expedíciója fölszerelésében, azzal is, hogy kísérőket adtak melléje, hanem a bennszülötteket is reászorították, hogy segítsenek az újabb és újabb vállalkozásokban. Ezek a tervszerű, együttes fára-

* Lásd alább Melville levelét a 18. fejezetben és az egész 20. fejezetet.


81

dozások előreláthatólag nem maradhattak eredménytelenek. Feszült érdeklődéssel várták Verhojanszkban, a Léna torkolata tájékáról érkező híradásokat.

Ami magamat illet, világosan éreztem, hogy nem hagyhatom el addig a környéket, amíg Melville vállalkozásának lefolyásáról közelebbi értesülést nem kapok. Az a vidék, ahol Melville kutatott ezidőtájt, hozzáértők szerint Verhojanszkból hét-tíz nap alatt elérhető. Gyorsan elhatároztam magam erre a kis kitérőre, hogy a helyszínén szerezzek értesülést az eseményekről.



18. Szánon a Léna deltájához.

Búcsút vettem öreg útitársamtól, és éjfél felé elindultam a Léna deltája felé. Mintegy 1200 kilométeres út állt előttem. A verhojanszki rendőrfőnök adott mellém egy kozákot, aki félig szolgám, félig testőröm volt az útban. Hamarosan meghitt emberemmé vált. Rája bíztam málhám fölügyeletét, ő harcolta ki a postaállomásokon az előfogatokat és gondoskodott ellátásomról.

Sajnos, még mindig nem tudtam semmit oroszul, mert jóllehet már heteket töltöttem az oroszok között, nem szorított rá a kényszerűség, hogy megtanuljam nyelvüket. Nizsnij-Kolimszkban jobbára tudtak az oroszok csukcs nyelven, amely nyelv időközben rám ragadt hosszú vándorlásaimon; Szrednij-Kolimszkban a rendőrfőnök tudott franciául, és levette vállamról a feladatot, hogy magam gondoskodjam magamról.

Most azonban már kritikus volt a helyzet! Kozákom csak oroszul tudott, ezt is jakuttal keverte. Közös munkánk tehát nagyon meg volt nehezítve.

De nem vesztettem el bátorságomat. Ha hosszú vándorútjaimon keresztülvágtam magamat a vadak között anélkül, hogy egyetlen szót ismertem volna a nyelvükből,


82

majd csak megértetem magam civilizált emberekkel. Emellett nem megvetendő segítségül volt velem egy négynyelvű szótár, francia-orosz-német-angol nyelvű. A szavak keresését igaz megnehezítette, hogy a francia jelentésen keresztül kellett kikutatnom őket, előbb tehát angolból franciára kellett fordítanom a szót. Szerencsémre kozákom, ha nem volt is nagy tudós, a maga egyszerű módján szokatlanul értelmes volt, tudott írni-olvasni, így azután szótáram segítségével és a nemzetközi jelbeszéddel tűrhetően megértettük egymást.

Társalgásunk természetesen nem volt valami szellemesnek mondható; a mindennapi élet legelemibb követelményei körül forgott a beszélgetés. Szótáramat állandóan kéznél tartottam, a szánon párnám alatt volt, az állomásokon meg a főzőedény mellett. Amíg elkészült az ebéd, buzgón lapozgattunk benne. Kikerestem a szót, amire éppen szükségem volt, aztán megmutattam Mihálynak a szó orosz jelentését, amit én nem tudtam elolvasni. E művelet közben egy előzékeny jakut világított nekünk szurokfenyő-forgáccsal.

Nem hiába ajánlották nekem Mihályt, mint különösen erélyes fickót, bizonyos, hogy nagy tekintélyt tartott a jakutok között. Értett hozzá, hogyan gondoskodjék gyors továbbjutásunkról. Gyakran már kínos is volt látni, milyen zsarnoki önkénnyel osztogatja a parancsokat a jakutok tulajdon otthonában, mintha ő volna az úr a házban. Ha valamelyik közelembe merészkedett, elkergette. Akárhogyan igyekeztek is szegények, Mihály sohse volt megelégedve velük. Az eredmény az volt, hogy valósággal imádták zsarnokukat, készek lettek volna leborulni előtte és megcsókolni a földet lába alatt. Valósággal meghódította a szívüket. Ezek a rabszolgalelkek nem becsülik meg a jóságot és a barátságot.

Ilyen útimarsallal persze oly gyorsan haladtunk, amily


83

gyorsan csak az út állapota megengedte. Késlekedésről az állomásokon szó se lehetett. Borzadva gondoltam vissza arra az időre, amikor ki voltam szolgáltatva Vankernek és Konstantinnak, ennek a két gyanús kalandornak, akik csak pénztárcám tartalma iránt érdeklődtek, s céljaimmal és érdekeimmel mit sem törődtek.

Lovak váltása a postaállomáson.

Április 2-án 300 kilométerre jártunk Verhojanszktól. Este 9-kor megérkeztünk egy állomásra, ahova kevéssel


84

előbb ért oda egy futár. Leveleket és táviratokat vitt a Léna deltájától Irkutszk felé. Miután útlevelemmel és hivatalos iratokkal kellőképpen igazoltam magamat, a kozák futár megengedte, hogy fölnyissam a bőrtokot, amelyben a leveleket tartotta.

Tüstént fölismertem az egyik borítékon Melville kezeírását és tisztában voltam vele, hogy csakis az ő érdekében és a Jeannette szerencsétlen hajótöröttjeinek az érdekében cselekszem, ha elolvasom a leveleket, s ha fontos hírek vannak benne, tartalmát megtáviratozom New Yorkba.

A levél csakugyan fontosabb volt, mint bármelyik másik, amelyet a Léna-delta vadonából a civilizációhoz intéztek valaha.

Ez volt benne:

"Léna-delta, 1882. március 24.

Őexcellenciájának, a haditengerészet államtitkárának,
Washington.      

Uram! Tisztelettel értesítem a De Long hadnagy és csoportja fölkutatásának eredményeiről.

Többszöri sikertelen fáradozás után, hogy De Long nyomaira rátaláljak észak felől, megkísérlettem a nyomozást Ninderman útvonalán megfordított irányban, dél felől. Legelőször is átszeltem a delta valamennyi földszalagját, amelyek a szétágazó folyóágak borzasztó hálózatának nyugati részén vannak. Azután továbbnyomultam előre nyugatról keletre. Az egyik földnyelv csúcsa felé való utamban a tengerpart közelében egy helyütt tábortűz maradványaira bukkantam. Ninderman azonnal fölismerte a folyót, hogy ez az a folyóág, amelynek a mentén Norosszal végigvonult.

Megkerültem a földnyelv csúcsát, hogy a túlsó part mentén észak felé haladjak. Alig tettem azonban itt


85

meg száz lépést, amikor észrevettem négy összekötözött karót. A karók 60 centiméternyire állottak ki egy hórakásból. Leugrottam a szánról és odasiettem. Egy Remington-fegyver csövét pillantottam meg, amely 20 centiméterre kiállt a hóból. A puskaszíj a karók köré volt csavarva.

Azonnal hozzáfogtunk a hófúvás ellapátolásához. Amíg a bennszülöttek ezt a munkát végezték, Nindermannal alaposan kifürkésztük a partot és a magasabban fekvő lejtőket. Ninderman észak felé ment, én délnek. Alig jutottam öt-hatszáz lépésnyire, amikor karnyújtásuyira tőlem egy tábori üst csillant meg a szemem előtt. Közvetlen mellette félig hóba temetve három holttest feküdt: De Long, dr. Ambler és Ah Szem, a kínai szakács teteme.

De Long holtteste mellett ott hevert a naplója. Lemásolva ide mellékelemn a naplót. A följegyzések 1881. október 1-jével kezdődnek, és addig a napig terjednek, amikor a Jeannette parancsnoka kiejtette az irónt kezéből. A karók alatt könyveket, papírlapokat, jelentéseket és még két másik holttetemet találtunk. Ezek a tetemek De Long holtteste és a tengerpartnak innen 500 méterre levő pontja között nyugodtak, amely ponton egy lapos csónak roncsai hevertek. A hóhalom, amelyet most fölásatok, körülbelül 10 méter széles és 6 méter magasságú.

A földnyelv, a mi drága halottaink utolsó nyugvóhelye, meglehetős magasságba emelkedik, mindazáltal uszadékfák borítják. Az év bizonyos szakaiban tehát bizonyosan ellepi a megáradt folyó. A holttetemeket ezért a Léna parti magaslatának alkalmasabb helyére visszük át és ott temetjük el.

A második csónak sorsáról még mindig semmit nem tudunk. Folytatjuk a kutatást, amennyire az időjárás megengedi. Ezidáig sokat szenvedtünk a kedvezőtlen


86

idő miatt; átlagosan csak minden negyedik napot használhattuk fől. Remélem azonban, hogy tavasz nyíltával kedvezőbbre válik az idő.

Mély tisztelettel

Excellenciád készséges híve
G. W. Melville          
helyettes mérnök az Egyesült Államok
haditengerészetében."        

A levélhez volt mellékelve azoknak az áldozatoknak a névjegyzéke, akiknek a holttestére rátaláltak:

George W. De Long hadnagy, a Jeannette parancsnoka.
James M. Ambler, segédorvos.
Jerome J. Collins.
Neils Iverson, C. H.*
Ch. A. Goertz, matróz.
A. Dressler, matróz.
George Washington Boyd, másodgépész.
Ah Sam, szakács.

Ennek a levélnek az elolvasása után a másik írás olvasásához fogtam. De Long naplója volt ez, október 1-jétől október 30-áig. Ez a napló, a gyötrelmes lassú halódás szívszaggató rajza, az emberi szenvedés egyik legmegragadóbb és legmegindítóbb dokumentuma, amelyet valaha leírtak.**

* Companion of Honour "tiszteletbeli útitárs", vagyis aki vendégként csat1akozott az expedícióhoz. (A fordító.)
** Önkéntelenül eszünkbe juttatja ez a meleg méltatás a sarki kutatás irodalmának azt a másik kimagasló emlékét, amelyet az angol próza legnemesebb mintái közé sorolnak: Scott kapitány naplóját és megható búcsúleveleit. (Lásd Scott utolsó útja. A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára.) (A fordító.)