Ezerkilencszáztíz november első három hete oly hirtelen tovaröppent, hogy a naplóírást is elhanyagoltam, s most emlékezetből jegyzek csak fel egyet-mást az elmúlt mozgalmas napokból.

Lytteltonban, a új-zélandi Christchurch kikötőjében fölszerelésünket és készleteinket partra szállítottuk. A Terra Nován léket fedeztünk fel. Ezt kellett a dokkban kinyomoznunk és kijavíttatnunk.

A készleteket ezalatt BOWERS hadnagy újra osztályozta, jegyzékbe foglalta és kiegészítette. A magunkkal hozott kunyhókat is felállítottuk próbaképpen. Amikor a hajó a javítóból visszakerült, akkor kezdődött még csak el az igazi sürgés-forgás: az ácsok ólakat építettek lovainknak, fúrtak-faragtak, a gépmesterek a gépek körül, a szakács a maga birodalmában szorgoskodott, a természetvizsgálók laboratóriumaikkal voltak elfoglalva – és így tovább. Nem volt olyan pontja a hajónak, ahol ne akadt volna ezer tennivaló.

A parti csoportok élelmi készletei és fölszerelése, a szánok, a három motoros szán, a kunyhók farészei, némely nagyobb tudományos műszer és gép, tizenkilenc ló és eleségük (ötven tonna sajtolt zabszéna, öt tonna olajpogácsa, ugyanannyi korpa és zúzott zab stb.) harmincnégy leláncolt kutya, (1) öt tonna kutyaeleség, a jég, friss víz, fagyasztott hús (162 juh, 3 marha), négyszázhatvankét tonna szén

(1) 31 szibériai, 2 eszkimó kutya és 1 skót szuka juhászkutya. Az előbbi 3-at MEARES vásárolta össze Szibériában. A kutyákat MEARES (DIMITRI GEROF orosz kutyahajcsár segítségével, akit az expedíció szolgálatába megfogadott), Szibérián keresztül Vladivosztokha hajtotta, onnan pedig hajón tovább küldte Új-Zélandra.

18

és még sok-sok egyéb nélkülözhetetlen dolog – mindez együtt bizony kicsiny fahajónkat súlyosan megterhelte.

A hellyel rendkívül gazdálkodnunk kellett. De BOWERS mesterileg értette, miképpen használjon ki minden kis zugot. Ment is minden, mint a karikacsapás. Embereink egyenesen megkértek, hogy őrájuk ne legyünk tekintettel a rakomány elhelyezésében, ők majd csak segítenek magukon. A maguk jószántából szűkebbre szorították szállásukat, hogy helyet szabadítsanak. Ennyire együttéreznek velünk céljainkban!

Christchurchben KINSEY-ék vendégei voltunk. El sem mondhatom, mennyi szíves figyelemmel halmoztak el bennünket. Magas szirttetőn emelkedő házukból messze kilátás nyílik a tengerre és a christchurchi síkon keresztül el egészen a Kaikouras hófedte ormaira. Alattunk közvetlenül a kikötő terül el, két kis patak torkolata mellett. – KINSEY távollétünk alatt képviselője és ügyvivője lesz expedíciónknak.

November 26., szombat. – Délután három órára hirdettük indulásunkat, és három perccel korábban a Terra Nova fölszedte horgonyait Lytteltonban. Nagy embertömeg és tömérdek hajó gyűlt egybe búcsúztatásunkra. Magam KINSEY és más barátaink társaságában visszatértem még Christchurchbe.

November 28., hétfő. – WILSON-nal együtt a nyolc órai gyorsvonattal utaztam Port Chalmersbe, ahonnan távirat hozta hírül, hogy a hajó vasárnap éjjel kikötött. Délután fél ötkor mi is megérkeztünk Port Chalmersbe.

November 29., kedd. – Fél háromkor ragyogó napfényben hagytuk el a kikötőt. Itt még több csónak és hajó kísért bennünket utunkra, mint Lytteltonban. Egynémelyik – köztük egy hadihajó – két óra hosszat úszott mellettünk, aztán ezek is visszafordultak, és a Terra Nova egyedül maradt.

November 30., szerda. – Délig 204 kilométert jártunk meg. Derült az ég, és derült kedvben vagyunk mindannyian, kivéve egy-kettőt, aki máris betegsorba került. Könnyen és simán siklunk tova a délnyugatnak csapó hullámokon.

December 1., csütörtök. – Heves északnyugati szél

19

szántja végig a tengert. Fölébredtem az erős mozgásra. A hajó furcsa és nem valami fölemelő képet nyújt ilyen körülmények között. Alattunk minden talpalatnyi hely színültig tömve. A hajó előrészén lent tizenöt ló szorosan egymás mellett (a többi egyebütt kapott szállást) – hét az egyik oldalon, nyolc a másikon, fej fej mellett. A válaszfal nyílásán bekukkantva egy sor fejet lát az ember. Szomorú, türelmes tekintettel néznek maguk elé, s eközben alá-alásüllyednek, a másik sorban levők meg ugyanekkor föl-fölemelkednek a hullámjárás szeszélye szerint. Rettentő sors ezekre a szegény teremtésekre így állani ott egyik napról a másikra heteken keresztül. Ápolójuk, az örökké éber ANTON ott szorong közöttük, kegyetlenül küzdve a tengeribetegséggel.

A kutyák helyzete sem irigylésreméltó a fedélzeten. A hullámvédőn megtörő víz örökös esőt permetez a hátukra. Siralmas látvány, amint ázva-fázva ott ülnek komoran, olykor-olykor hosszú, fájdalmas vonítást hallatva.

Jóllebet huszonnégyen vagyunk tisztek, sikerült elrendezni, hogy mindnyájan helyet kapjunk a közös ebédlőben. Étkezéseink egyszerűek, de szakácsaink, HOOPER és NEALD, valóban mindent elkövetnek, hogy szolgálatkészségüket bebizonyítsák.

PRIESTLEY állja legkevésbé a tengert. PONTING is irtózik az ételek látásától, de azért keményen ragaszkodik munkájához. Tegnap lemezeket hívott elő; egyik kezében a fürdetőtál, a másikban amolyan lavór.

Mai nap 352 kilométernyi utat tettünk meg.

20

és ládákat meg újból lekötöztük. Az órák hosszat tartó fárasztó munka közben embereinket alaposan megfürdették a becsapó víztömegek. Laza zsákokba és bizonytalanul álló ládákba fogódzva valósággal abban a veszélyben forogtak, hogy mindenestül belesodortatnak a tengerbe.

Egész éjjel szakadatlanul növekedett a szél, és a hajó egyre esztelenebbül táncolt a hullámokon. A vitorlák nagy részét bevontuk, a gépet megállítottuk, – minden hiába.

A lovakról nyugtalanító hírek érkeztek, de még riasztóbb volt a jelentés, hogy a szivattyúk eldugultak, és a víz elöntötte a gépházat. LASHLY nyakig merülve a vízben lankadatlanul buzgólkodott, hogy a szivattyúkat rendbehozza. Eleinte úgy látszott, sikerül is neki, de aztán megint csak elakadtak.

A helyzet aggasztóvá vált. A fedélzeten patakokban ömlött a víz, s egy része óhatatlanul utat lelt a hajó belsejébe. A hajó enélkül is súlyosan meg volt terhelve. A víz egyre magasabbra emelkedett a gépházban, és amikor a kazán szintjét elérte, hamarosan annyira átmelegedett, hogy a munkát abba kellett hagyni. Nem volt más mit tenni, mint eloltani a tüzet. A hajóűr szivattyúja pedig a gép nélkül nem használható.

A hullámok mindegyre magasabban jártak. Zöld árban zuhogott be a víz mindenfelől. A hullámok tökéletesen végigsöpörték a fedélzetet, és a korlát jó részét leszakították. Egy alkalommal a hajó tatján hónaljig érő vízben állottam. A helyzet órától-órára félelmesebbé vált. A gépházat lábnyi magasan elöntötte a víz.

A póttartalékot – mármint a huszonnégy tisztet – EVANS hadnagy két csoportba osztotta. Amíg a matrózok az el-elduguló kézi szivattyúkkal bajlódtak, a tisztek csoportjai kézről-kézre adták a vedreket. Nem volt más menekvés, ha nem akartunk mindenestül elsüllyedni – ki kellett mernünk a vizet! Bármily különösnek tetszik is, fáradozásunk nem volt teljesen hiábavaló. A víz lassan-lassan apadni kezdett.

Ezalatt kigondoltuk a módját, hogyan lehetne a főszivattyút mégis munkába állítani. Még nem vagyunk "kinn

21

a vízből", (1) de már hajnallik a remény, hogy leküzdjük a veszedelmet. Embereim mind nagyszerűen dolgoznak. Énekszó ütemére végzik fáradalmas munkájukat. Egyik se vesztette még el jó kedélyét.

Az éjjel vízbe fúlt egy kutyánk. Láncán függve holtan találtuk. Egyet pedig olyan erővel sodort magával a hullám, hogy lánca elszakadt, és a kutya eltűnt a tengerben. A következő hullám csodálatosképpen visszamosta a hajóra, és most egészen jól érzi magát. A lovak közül kettő áldozatul esett. Szerencsére enyhül már a vihar. A hullámok még hegymagasságban járnak, de már nem dobálják oly őrülten a hajót.

December 3., szombat. – Tegnap estefelé csillapodott a szél. Kétórás fordulókban folytattuk a vízmerést huszonnégy óra hosszat, ma reggelig. WILSON ezt az élethalálharcot így örökíti meg naplójában: "...Pénteken egész nap és egész éjjel dolgoztunk fölváltva két csoportban. Nehéz munka volt megmerni és felnyújtogatni a hatalmas vedreket. Apró fémlétrákon állva adogattuk fel őket kézről-kézre a gépház legmélyéről föl egészen a fedélzetig. Természetes, hogy tetőtől-talpig átnedvesedtünk, s két óra múltával sietve dobáltuk le magunkról a ruhát, hogy száraz, nagy kabátot öltve pihenjünk egy kicsit. Két órával később újra magunkra szedtük hideg, átázott holminkat, és ez így ment szombat reggel négy óráig, amikorra kimertünk négy-öt tonna vizet, s a víz szintje annyira alábbszállott, hogy délelőtt begyújthattunk a gépbe és a főszivattyút ismét megindíthattuk. Szinte kísérteties volt ez a munka az üvöltő viharban, az éjszaka vak sötétjében; a háborgó tenger minduntalan végighömpölygeti hullámait a fedélzeten, a gépek állanak, a vitorlák bevonva, és mi mind a gépházban, olajtól és a behatoló víztől szurtosan, csepegő vödröket adogatunk föl taktust énekelve; a fölül állók ki-kiloccsantanak belőlük valamit az alsók fejére; bőrig áztatva sokan közülünk mint a kínai kulik meztelenre vetkőznek; a gépház

(1) Bár egy kissé argóízű, csábító volt ezt a szólást használnom. Az angolban így van: We are not out of the wood ("még nem vagyunk kinn az erdőből")

22

olajlámpája éppen csak a sötétséget világítja meg a hajó mélyében, ahol óráról-órára kisebbet dördülnek az ide-oda zuhanó víztömegek; a hajó szüntelenül himbál csavarosan, élettelen, korhadt fatörzs módjára... " Eddig WILSON.

Attól fogva, hogy a nagy szivattyú és a kézi szivattyúk egymást támogatták, mentve voltunk! Minden jóra fordult. Gőzzel és vitorlával haladunk egyenesen délnek. Délután a két elpusztult ló tetemét a tetőnyíláson át fölvontattuk. Szemlét tartva veszteségünk fölött, azt találjuk, hogy az állatokon felül tíz tonna szén, háromszáz liter petróleum és egy tartály szesz (a biológusok készletéből) esett áldozatul a viharnak.

December 5., hétfő. – Déli szélesség 56° 40'. A barométer szombat óta állandóan emelkedik. A szél nyugatról fúj. Minden jel kedvező, csak a lovak állapota aggasztó még mindig. A kutyák, amióta szép idő jár, jól érzik magukat.

Ismét fölmerült a terv, hogy a Crozier-fokon rendezzük be téli szállásunkat. Sok tekintetben kedvezőnek tetszik ez: hamar eljuthatnánk oda; az őszi vagy a nyári csoportot nem fenyegetné az a veszély, hogy visszatérő útját elvágja a tenger; a Nagy Jégfal szakadékok nélkül elérhető onnan; a sarki csoport útja kezdettől fogva egyenesen délnek vinne; a pingvinek költőhelye viharoktól védett – kitűnő alkalom nyílnék a császárpingvinek költésének tanulmányozására és a Terror-hegy érdekes geológiai problémájának földerítésére. Hátránya ezzel szemben, hogy alighanem nehézséggel járna ott a készletek, de kivált a lovak és motoros szánok partra szállítása, és a kunyhótól is jó darab sziklás területen – alighanem jókora dombon – kellene átvergődnünk, mielőtt a havat elérnők. És a hajót is nehéz lenne ezalatt a tengeráramlásban, jéghegyek és jégtáblák közt biztonságban tartani. Majd elválik, mit határozunk.

December 6., kedd. 59° 7' déli szélesség, 177° 51' keleti hosszúság. A Crozier-fokon való partraszállás eshetősége a további megvitatás során még csábítóbbnak tűnik föl. Így például onnan kitűnően megfigyelhetnénk a Barrier mozgásának tüneményét és jégnyomás okozta viszonylagos elmozdulását.

23

December 7., szerda. 61° 22' déli szélesség, 179° 56' nyugati hosszúság. Kedvező széllel 13–15 kilométert haladunk óránkint. Cetmadarak és viharmadarak seregesen követik hajónkat; ma láttuk az első McCormick-sirályt. Az éjjel delfinek mutatkoztak. Sötét tekintetű albatroszokkal és tengeri fecskékkel is gyakran találkozunk.

Az este megvitattuk a nyugati geológiai csoport feladatait. Kifejtettem PONTING-nak, mennyire kívánatos, hogy ő is csatlakozzék hozzá. Úgy gondoltam, ő volna hivatva, hogy mint legidősebb és legtapasztaltabb utazó, vezesse a csoportot. Ezt meg is mondtam neki. Azután megemlítettem ugyanezt GRIFFITH TAYLOR-nak. TAYLOR arcan látható csalódás tükröződött. Mindkettejükkel együtt megbeszélve a dolgot, PONTING önként, nyomban lemondott bármiféle igényről, és kijelentette, hogy örömest nyugszik bele TAYLOR vezetésébe. Ez az örvendetes megegyezés kedvező fényt vet PONTING jellemére. Biztos vagyok benne, hogy igen kedves, derék bajtárs.

Ma este ebéd idején jelentették az első jeget. EVANS hadnagy megerősítette a hírt: jéghegy volt, messze nyugat felé.

December 8., csütörtök. 63° 20' d. sz., 177° 22' ny. h. A szél az éjjel tisztességes viharrá növekedett. Éppen szembe ért bennünket. Reggelre be kellett vonnunk minden vitorlát, és egész nap heves széllel küszködünk. Türelmünket erős próbára teszi ez a szél, annál is inkább, mert roppant sok szenet emészt.

A hajó nyugtalan járása zavart egész éjszaka. Ahányszor csak féloldalra billentünk, mindig szegény lovainkra gondoltam. Vajon mennyi idő múlva mosódik el emlékezetükből az a félelmetes szenvedés, amit át kell élniök?

24

1910. december 9-én délután négy óra tájban jutottunk bele a zajló jég övébe a 65,5 fok déli szélességen. Húsz napba és néhány órába telt, amíg átküzdöttük rajta magunkat. Egyenes vonalban mérve ezalatt nem egészen 700 kilométernyi utat jártunk meg, napi átlagban alig 34–35 kilométert. A jégzajlásból végleg a déli szélesség 71,5 fokán szabadultunk. Ez a hat szélességi fok 61 tonna szenet emésztett, vagyis minden kilométer körülbelül 90 kilogramm szenünkbe került. Ezek bizony nem valami kedvező számadatok, de tekintve a szokatlanul nehéz jégviszonyokat, még rosszabbul is kiüthetett volna számadásunk.

A húsz napból kilenc napon át volt fűtve a kazán. Kétszer vesztegeltünk hosszabb ideig. Először öt napon át (13-án estétől 18-án délig), másodszor ötödfél napig (24-én reggeltől 28-án estig). Három más alkalommal rövid időre állott a gép.

Egyik expedíció se jutott bele ily hamar – ennyire északon – a jégzajlásba. Viszont három vagy négy esetről tudunk, hogy korábbi időszakban érték el a hajók a Ross-tenger nyílt vizét.

Alig tudok elképzelni valamit, ami erősebb próbára tenné a türelmet a hiábavaló várakozás hosszú, kínos napjainál. Elkeserítő szemlélni, mily gyorsan olvad a szén, s mily kevés láttatja van. Hányszor, de hányszor kapaszkodtunk fel nyugtalanságunkban az árbockosárba, hogy lássuk, mi jót várhatunk. És rendesen mutatkozott is valami vál-

(1) Ebben a fejezetben a naplóbejegyzések formáját föl kellett áldoznom, hogy lehető rövidre fogjam a zajló jégben töltött húsz küzdelmes nap történetét. Az eredeti naplónak ez a része igen terjedelmes és részletező. A későbbi események nagy érdekessége igazolni fogja ezt a nagyarányú rövidítest, annal is inkább, mert a zajló jég jelenségeiról az első Scott-expedíció leírása is eléggé szemléltető képet nyújt. L.: The Voyage of the "Discovery" (London. Smith, Elder and Co., 1905). Magyarul: Angolok a déli sarkvidéken. Átdolgozta Halász Gyula. (A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára, Budapest, Lampel R., 1911.)

25

tozás. Rejtélyes módon csatorna nyílt a jégben néhány kilométernyire, vagy a nyílt víziutak ugyanoly rejtélyességgel ismét összezárultak. Hatalmas jéghegyek közeledtek felénk, vagy úsztak el mellőlünk. Állandóan figyeltük ezeket a rettentő tömegeket, hogy megállapítsuk viszonylagos mozgásukat, – ami bizony gyakran nem sikerült.

Ha gőzzel jártunk, még határozottabb változásokat észlelhettünk. Néha behatolva egy nyílt csatornába, két-három kilométert is megtettünk akadálytalanul, máskor meg vékony jégtáblákon kellett átvágnunk. Olykor könnyűszerrel törtettünk keresztül, olykor meg minden igyekezetünk meghiúsult. Néha a nagy jégtáblákat is feltűnő könnyen szelte a hajó vaspáncélos orra, máskor meg mintha csak valami rossz szellem laknék bennük, egy-egy kis jégtábla is föltartóztatott. Hol kásás, ázott jégben jártunk, amely sziszegve morzsolódott össze, amint oldalt hárítottuk, hol meg egyszerre minden látható ok nélkül megszűnt a sziszegés, és a hajó csavarja hiába kavarta fel a tengert.

Úgy emlékszem vissza ezekre a napokra, mint a meg nem szűnő küzdelem napjaira. A hajó fényesen bevált. Semmiféle más hajó, még a Discovery sem hatolt volna keresztül ily szépen. A Nimrod – SHACKLETON hajója – bizonyára soha el nem jut a déli vizekre, ha ilyen jégzajlásba keveredik. Különösen megszerettem ezekben a hetekben a mi jó hajónkat. Amint sorra szelte át a jégtáblákat, hatalmas rázkódásokkal, morzsolva és zúzva egyiket, félrehárítva útjából a másikat: úgy tűnt föl nekem, mintha élőlény vívná nagy csatáját az elemekkel.

Megtörtént, hogy a víz színe fölé két, sőt harmadfél méterre emelkedő táblák közé jutottunk, sőt a torlódó jég hatalmas rögei és ormai olykor házmagasságba tornyosultak. Nem sok jót várhattunk volna tőle, ha egyszer maguk közé kapják a hajót ezek a szörnyű jégtorlaszok. Eleinte nem kis nyugtalansággal néztük helyzetünket. De a megszokás elbizakodottá teszi az embert. Az ilyen nehéz jégtömegek közt nyomást nem tapasztaltunk.

Amíg a zajló jégben jártunk, az időjárás gyakran változott. Heves nyugati vagy keleti szelek fújtak; sokszor

26

beborult az ég; néha kemény hóviharok dühöngtek, máskor laza pelyhekben hullott a hó, sőt néha esőben volt részünk. Vihar idején általában jobb dolgunk volt a jégzajlásban, mint lett volna a nyílt tengeren. A pack-jégben a legbolondabb időjárás is keveset árthatott.

Jobbára azonban derült, napfényes idő járt, s ez mindent fölélénkített és derűssé tett körülöttünk. A nap ragyogása csodálatos színhatásokat varázsolt a felhők játékára: égre, felhőre és jégre bámulatosan finom árnyalatú színeket lehelt. Minden türelmetlenségünk mellett sem szívesen mondtunk volna le a gyönyörködtető tájképekről, amelyekben bennünket a zajló jég részesített. PONTING és WILSON örökké éberek voltak, hogy megörökítsék ezeket a színes pompájú tüneményeket, de nincs művészet, amely utánozni tudná a kéklő jéghegyek színének mélységeit.

Nem mulasztottuk el a tudományos észleléseket. Egész sorozatra menő mélységmérést végeztünk, amely szemléltetően mutatja be, hogy az óceáni mélységek miképpen mennek át a kontinentális talapzat sekély vizeibe. Érdekes adatokat kaptunk egyúttal a tengervíz hőmérsékletére vonatkozólag különböző mélységekben.

A cetek, fókák, pingvinek és más madarak meg a halak és mélytengeri állatok tanulmányozása értékes új leletekkel és megfigyelésekkel gazdagította a jégzajlás élő világának ismeretét. A zajló jég állati élete nem kevésbé gazdag, mint a mérsékelt, sőt forró égövi tengereké. A létért való küzdelem itt is csakoly tökéletesen érvényesül, mint másegyebütt.

Hadd beszéljek el itt egy mulatságos epizódot a pingvinekről. WILSON utána osont néhány pingvinnek, amelyek nyugodtan üldögéltek egy jégtáblán. Láttuk, hogy a madarak egy darabig feléje rohannak, aztán néhány lépésnyiről visszafordulnak és elmenekülnek. WILSON elbeszélte később, hogy amíg énekelt, a pingvinek közeledtek feléje, és amikor abbahagyta az éneklést, megfutottak. "A God Save the King-től mindig megfutamodnak és beleugrálnak a tengerbe" – jelentette ki MEARES, akinek zenei, de lapos hangja máskülönben rendkívül vonzotta az Adélie-pingvineket.

27

Rendszeresen tanulmányoztuk a jeget is, úgy a jéghegyeket, mint a tengerjeget. Megfigyeléseink teljesebbé teendik a jégre vonatkozó eddigi tudásunkat. (1) PENNELL mágneses észlelésekkel is foglalkozott.

Tudományos tevékenységünkről ez a rövid kis felsorolás természetesen csak a leghalványabb képet nyújthatja. Természetbúváraink éjjelente is fenn virrasztottak, és páratlan kedvvel és odaadással végezték munkájukat. Ha valami külön tennivaló akadt, például a vitorlák kibontása vagy bevonása, ivóvíznek való jég vágása, a mélységmérő fölvontatása vagy más efféle, a "póttartalék" mindannyiszor szó nélkül nyomban munkába állt. A rangkülönbség ilyenkor merőben ismeretlen. Ugyanígy lesz, ha majd a készletek partraszállítására vagy más nehéz munkára kerül a sor. Igaz bajtársi szellem uralkodik közöttünk. Mindegyikünk szíves szolgálatkészséggel segít a másikon, és soha panasz vagy bosszúság hangját nem hallani. Kis csapatunk belső élete igen kellemes. Nagy szó ez ily szoros együttélés mellett.

Embereink magatartása is bámulatos. Ha dologról van szó, mindenki siet, hogy elsőnek fogjon hozzá, és a maga érdekét tétovázás nélkül áldozza fel akármelyik, ha vele az expedíció sikerét szolgálhatja. Nagyon örvendetes, hogy ily meleg dicsérettel emlékezhetem meg útitársaimról. Érzem, hogy ilyen támogatás mellett sikert kell aratnunk. A sorsnak ugyancsak zord kedvében kellene lennie, ha úgy végezné, hogy a tudás, rátermettség, tapasztalat és lelkesedés ily derekas együttmunkálása eredménytelenül maradjon.

1910. december 31., szombat. – Déli szélesség 72° 54'; keleti hosszúság 174° 55'. Már a Ross-tengerben járunk, de még nem vagyunk túl a küzdelmeken. Rettentő viharos éjszakát éltünk keresztül. Nem tudtam aludni; lovaink

(1) Lásd CH. S. WRIGHT: Notes on Ice Physics. (Scott's Last Expedition II. kötet 441–451. lap) Könyvünk terjedelme az angol mű végén (II. kötet, 408–488. lap) található tudományos jegyzetek közlését nem engedte meg.

28

kínos helyzetére gondoltam. Reggel felé még hevesebb lett a szél és a hullámok egyre magasabban jártak. Hat órakor jeget pillantottunk meg előttünk. A lovak miatt, még ha kockázat árán is, csöndesebb vizeket kellett keresnünk. Kitapasztalhattuk a veszedelmet, amit az úszó jég rejteget nyugtalan tengeren. Csakhamar azonban tömörebbé váltak a jégtáblák, és amikor ezeken is túljutottunk, kellemes meglepetésünkre aránylag csöndes vizet értünk. Valóságos védett öbölben voltunk: a jég félkör alakban körülölelt, és bár a szél éppoly erővel dühöngött, a hullámzás szelíd himbálássá tompult.

RENNICK kivetette a mélységmérőt. Eredmény 342 m. Ha összevetjük ezt a tegnapi 2032 méternyi mélységgel és Ross 330 méteres mélységadatával, feltűnik a kontinentális talapzat hirtelen emelkedése.

Este nyolckor nyugat felé haladtunk tovább új védelmet keresni. A szélvész megenyhült, az ég derül: úgy látszik, szerencsésen köszönt be az új esztendő.

Föld! Este tíz órakor, amint a felhők nyugat felől szétfoszlottak, a távolból pompás képben bontakoztak ki a messze hegyek. Valamennyit beragyogta a Nap. Legszembetűnőbb volt a Sabine és a Whewell; jól ismert két tájjelzője a vidéknek. A Sabine-hegy hétszáz kilométerre lehetett ekkor nyugat felé; hiszem, hogy még jóval messzebbről is látható a légkör csodálatos tisztaságában.

1911. januárius 1., vasárnap. 73° 5' d. sz.; 174° 11' k. h. – Hajnalban négy órakor elindultunk gőzzel lassan délkelet felé. Nyolc órára eltisztult a jég, és ekkor vitorlát bontva, hajónk orrát délnek fordítottuk.

Ma este tökéletes szélcsönd uralkodik, tündöklő napfény ragyog. Néhányan közülünk a napon sütkéreznek még tizenegy órakor; a fedélzeten ülnek és olvasnak.

A szárazföld tisztán kivehető. A Coulman-sziget 140 kilométerre van nyugat felé.

Januárius 2., hétfő. 75° 3' d. sz.; 173° 41' k. h. –

29

Pompás éjszaka után ragyogó délelőtt. Derülten tűz alá a Nap. Társaim tengervizet merítenek, s alapos fürdőt vesznek a fedélzeten. A víz persze jéghideg, de utána kellemes a napon megszárogatni magukat. A fedélzeten fürdés szokása kissé alábbhagyott, amióta átjöttünk a sarkkörön, de BOWERS keményen kitart mellette a legrosszabb időben is.

Fél kilenckor megpillantottuk az Erebus tűzhányót, körülbelül kétszáz kilométer távolságból.

Januárius 3., kedd. – Délelőtt tíz órakor már csak negyven kilométerre vagyunk a Crozier-foktól; a föld már egészen közel tetszik, bár az Erebust felhők fátyolozzák.

A tengeralatti pad után, amelyet néhány napja észleltünk, mélyebb vizek következtek: 567-től 640 méterig. A Discovery-expedícióban 823 méteres mélység volt a legnagyobb, amit mértünk a Ross-szigettől keletre.

Este hat óra. – Sehogy se tetszik a dolog. A Crozier-fok, amely úgy csábított, úgy látszik, megtagad bennünket. A hullámok állandóan kelet-északkelet felől járnak. (1) Délután egy órakor elérjük a Barriert, 9 kilométerre a foktól keletre. A jégfal magassága itt nem több 18 méternél. Az árbockosárból könnyen átlátunk fölötte. A Barrier felszíne enyhén lejt ezen a helyen. A Black (vagy a White)-sziget világosan föltűnik mögötte.

A Barrier pereme attól a ponttól, ahol elértük, egészen a Crozier-fok szirtjeiig, nem mutat semmi észrevehető eltérést a Discovery-expedíció óta, és WILSON szerint ugyanazon a helyen ütközik a szárazföldbe most is.

Mélységmérőnk 256 méter mélységben ért feneket a Crozier-szirtek közelében; a zsinór 100 méteren akadt meg először, de aztán tovább bukott megint. Alighanem valami fóka vagy cet testébe ütközött.

Ezalatt leeresztettük az egyik csónakot, és WILSON, TAYLOR, PRIESTLEY, EVANS hadnagy, OATES, ATKINSON és CHERRY-GARRARD-del a part felé eveztünk. A hullámverés azonban nem engedett partra szállanunk. A Barrier és a

(1) A szél és a hullámok járása megnehezíti a kikötést.

30

szirtfal között hatalmas jégtábla fölborult teste meredezett. A vízből magasra föltornyosuló jégtömeg alatt barlangszerű nyílás volt, tetején egy magános, vedlő császárpingvint és egy fiókát láttunk, amely éppen pehelytollait vetette le. A pingvinfióka éppen abban a korban volt, amelyet idáig még senki sem figyelt meg, és nem tanulmányozott. Pompás fogás lett volna megkerítenünk, ámde lehetetlen volt hozzaférnünk. Alig hogy elhagytuk a barlangnyílást, amelybe csónakunkkal beeveztünk, a szennyes jégtömeg sziklarobbantás füstjére emlékeztető porfelhőt verve, hatalmas robajjal leszakadt és belezuhant a tengerbe.

A partraszállás reménye meghiúsulván, egy darabon a szirtek mentén eveztünk tovább. A Crozier-fok sziklaszirtjei főleg vulkáni tufából valók, vastag oszlopos bazaltrétegekkel. A beékelődő és meghajlott bazaltoszlopok és az egész és féloszlopok közé vésődő barlangok kicsiben az írországi Giant's Causeway-t juttatták eszünkbe. A helyenkint túlfüggő sziklafalak oldalába mély üregeket vájt a tenger. A sziklák éleiről mindenfelé jégcsapok lógtak alá; az egyik élről az olvadó víz egész kis vízesésben pergett alá. A függőleges sziklahomlokzat egy helyütt egészen világos, tiszta visszhangot vert.

Visszatértünk a hajóra, amely ezalatt hiába igyekezett behatolni az öbölbe. Megkerültük a pingvinek költőhelyét, de le kellett mondanunk róla, hogy alkalmas kikötőhelyre találjunk.

A pingvin-költőhely lábánál terjedelmes tengeralatti pad húzódik; mélységmérőnk itt 82, sőt 22 méterre feneket ért. De sehol nem találtunk védett helyre az öbölben. A hullámok állandóan ostromolták a partokat. Hetekig tartó küzdelmes munkába kerülne itt partra szállítanunk készleteinket, és csak a jó ég tudja, miképpen szállítanók ki lovainkat és motoros szánjainkat. Ezer okunk van sajnálkoznunk, hogy kedvenc tervünkről le kell mondanunk. Minden egyében felül már csak a pingvinek és kardszárnyú delfinek nagy tömege is – ez a kifogyhatatlan éléstár – kitűnően alkalmassá tenné ezt a helyet téli szállásra.

A Discovery "postahivatalának" póznáját bántatlanul

31

találtuk, ahogyan letűztük nyolc évvel ezelőtt. (1) Úgy látszik, semmi változás nem történt azóta, ami pedig elég meglepő itt a Barrier végződésénél.

Januárius 4., szerda. – Hajnalban egy órakor a Bird-fok körül jártunk. Föltűnt célpontunk, a Royds-fok, de kétséges, odáig terjed-e a nyílt víz, avagy jégzajlásba kerülünk. A szárazföld közelében nyílt csatornán haladtunk nyugat felé. Megkerülve a Bird-fokot, megpillantottuk a ködös légen át a jól ismert tájjelzőket: a Discovery-hegyet és a nyugati hegységeket. Mindent összevéve, talán jobb is nekünk a szigetnek ezen az oldalán. Valami otthonias érzéssel tölt el a megszokott látvány.

Reggel hat órára öt kilométernyire közelítettük meg a Royds-fokot az átjáró zajló jegén keresztül. Előttünk nyitva áll az út. Elhaladtunk a Royds-fok, majd a Barne-fok előtt és a Barne-fok déli oldalán letoluló gleccser előtt, megkerültük és elhagytuk az Inaccessible-szigetet. Messzebb is hatolhattunk volna dél felé, de arra a jég vastagsága növekedőben volt, és egyéb telelőhely arrafelé, mint az Armitage-fok – a Ross-sziget legdélibb csúcsán – úgysem kínálkozott. (Ennek a közelében, a Hut Pointon áll most is a Discovery kunyhója.)

Sohsem láttam még a McMurdo-átjáró jegét ennyire kedvezőnek, és a szárazföldet ennyire hótól mentesnek. Alighanem kivételesen meleg lehetett a nyár.

Téli szállás dolgában nyilván elég nagy választékunk volt. Mehettünk volna akár a kis szigetek valamelyikére, akár a szárazföldre, akár a Glacier Tongue-ra (a gleccsernyelvre), vagy bármi más pontra, kivéve éppen a Hut Pointot (a "kunyhó-fokot"), ahol a Discovery téli szállása volt. Fő óhajtásom az volt, hogy olyan helyet válasszunk, ahonnan a Barrier végződését elég biztonságban elérhetjük. Figyelmemet megragadta egy kis fok, amelyet a Discovery régi téli szállásától a gleccsernyelv és ennek északi és déli öble választott el. Úgy véltem, ezekben az öblökben, ha egyszer befagynak, soká szilárd marad a jég.

(1) Angolok a déli sarkvidéken. 156. lap. Képpel.

32

Fölvetettem az eszmét, megvitattuk a kérdést, és társaim egyetértettek velem, hogy a gleccsernyelvtől északra keressünk ki valami alkalmas pontot. Arra irányítottuk hajónkat, és egy fok közelében két-három kilométer széles szilárd parti jégre találtunk, amely kitűnő kikötönek ígérkezett, mert onnan sima jégen szállíthatjuk partra szánfogatokkal fölszerelésünket és készleteinket. WILSON-nal és EVANS-szel fölkerestük a kiszögellő fokot, amelyet kitűnő másodparancsnokunk tiszteletére EVANS-foknak kereszteltem el.

Első pillantásra meggyőződtünk róla, hogy a hely, amint vártuk is, valóban ideális telelőhely. A fok sziklaanyaga erősen mállott vulkáni kőzet, olivin kenit, amely részben durva szemcséjű homokká esett szét. Az északnyugatnak néző parton egy apróbb halmokkal védett pontot szemeltünk ki kunyhónk számára. Ez a hely minden jó tulajdonságot egyesített. Éreztük, hogy a szerencse felénk fordult.

A legkedvezőbb jelenség volt, hogy az Armitage-fokkal (vagyis a Hut Pointtal) való közlekedés innen minden valószínűség szerint igen korai időszakban lehetségessé válik a gleccsernyelv két öblének jegén keresztül.

Huszonnégy órája teljes szélcsendet és ragyogó napfényt élvezünk. Az enyhe naptűzés csípős hideggel párosul – olyan időjárás, amely a legnagyobb mértékben edző és egészséges. A csodás hegyi tájat tündöklő aranyos fény ragyogja be. El nem mondhatom, mily felséges, dicső körkép tárul itt szemünk elé. PONTING lelkesedésében olyan kifejezésekre ragadtatja magát, amelyek mindenki mástól és akárhol másutt szertelen túlzásnak tetszenének.

Amíg mi odajártunk a szárazon, CAMPBELL hozzáfogott a kirakodás munkájához. Legelébb is a motoros szánokat vontatta fel. Szerencsém nem hagyott cserben. A rossz idő és a behatoló tömérdek tengervíz nem ártott

33

meg a szánoknak; épen és sértetlenül kerültek elő. Azután következtek a lovak, OATES kapitány felügyeletével. Egynémelyik a maga jószántából lépett az emelőkosárba, másokat úgy kellett beleemelni. Ha nem voltak is éppen kövérre hízva, kellemesen lepett meg, hogy elég jó erőben vannak. El nem mondhatom, mily megkönnyebbülés fogott el, amikor mind a tizenhetet biztonságban láttam a jégen. Mihelyt egyszer havat éreztek lábuk alatt, új élet költözött beléjük. Most már semmi kétség, hamar összeszedik magukat. Szegény állatok, mennyire jól eshetett nekik, hogy ismét kedvükre hempergőzhetnek. Valamennyi bőrbántalomban szenvedett; képzelhető, mily kínos lehetett, hogy annyi ideig mozdulatlanságra voltak kárhoztatva, és nem férhettek hozzá a viszkető részekhez.

MEARES a kutyákkal hamarosan kinn termett a jégen, és megkezdte velük a terhek továbbítását a szárazföldre.

Sok vesződséget okozott a pingvinek eszelős viselkedése. Csoportostul odasereglettek a mi jegünkre. Magatartásukat a kiváncsiságnak és a veszedelem megérzésének tökéletes hiánya jellemezte. Előrebotorkáltak, fejüket bolond szokásukhoz képest jobbra-balra forgatva, és mit sem törődtek az ugató kutyákkal, amelyek törték magukat, hogy hozzájuk férjenek.

"Hollá" – mintha mondanák a madarak – "no ez pompás, mit kerestek nálunk, ti furcsa teremtések? És néhány lépéssel közelebb kerültek.

A kutyák feléjük ugrottak, amennyire pórázuk és hámjuk engedte. De a pingvineknek eszük ágában sem volt meghökkenni. Fölborzolták tollukat és sipítottak hozzá, láthatólag bosszankodva. Mintha csak meg akarnák leckéztetni a goromba idegent.

"Ó, hát ti így? – no hiszen ide hozzánk rossz helyre jöttetek, miránk ugyan ránk nem ijesztetek, hiába ugrándoztok!"

Még néhány végzetes lépés, és a kutyák elérik őket. Egy ugrás, egy sipítás, és piros vérük kiömlik a hóra. A játék véget ér.

Semmi se tudja föltartóztatni ezeket a buta madarakat.

34

Embereink megrohanják őket, hogy szétkergessék a csapatot. A madarak lehajlanak és kitérnek előlük, sipítozva, mintha csak ezt mondanák:

"Mi van veletek, ostoba csacsik? Hagyjatok már békében!"

Az első vérre aztán megjelennek a rablósirályok. Tisztes távolságból bevárják, amíg rájuk kerül a sor a drámában, s aztán egymással hajbakapva osztoznak a zsákmányon. Az ilyen esetek állandóan megismétlődnek ma, és roppantul elvadítják a kutyákat, MEARES nagy kétségbeesésére.

A motoros szánok délután már munkába álltak. Egyiket DAY, a másikat NELSON kormányozza. Még korai volna végleges ítéletet mondani, de úgy látszik, sokat várhatunk tőlük.

Azután következett a kunyhó alkatrészeinek kihordása. Mennyivel másképp fest a helyzet ma este, mint akár huszonnégy órával ezelőtt!

A kunyhó helye simára elegyengetve. A kunyhó építői nyolc napra való eleséggel már kiköltöztek a partra, és nagy zöld sátrunkban ütöttek tanyát. Az állatok élelméből is jókora mennyiséget kihordtunk már. A lovakat egy alkalmas havas lejtőn pányváztuk ki sorjában, hogy homokot ne ehessenek. OATES és ANTON kinn alusznak velük. A kutyákat hosszú láncra fogva a homokon kötöttük ki. MEARES és DIMITRI a zöld sátorban töltik az éjszakát, hogy közelükben legyenek. – Íme, az első nap munkájának eredménye.

Körülöttem jobbra-balra ledőlve horkolnak fáradt embereim, amikor ezeket a jegyzeteket írom. Nekem is majd' leragad a szemem. Negyvennyolc órája nem aludtam. De most végre szép álmaim lesznek.

Januárius 5., csütörtök. Kora reggel nagy kedvvel fogtunk a munkához. Amikor én a helyszínen megjelentem, izgalmas eseményeknek voltam tanúja. A hajó orra előtt, közvetlen a parti jég mellett hat-hét kardszárnyú delfin (Orca gladiator) mutatkozott. Izgatottaknak látszottak, és hirtelen lebuktak a víz alá. Figyeltük őket, és egyszerre csak újra fölbukkantak a hajó faránál.

35

Sokszor hallottam furcsa történeteket ezekről a "gyilkos cetekről," de nem is álmodtam volna, hogy komoly veszedelmet okozhassanak.

A jég szélén, közvetlen a víz mellett nyúlt végig a hajó farának sodronykötele, és ehhez volt hozzáláncolva két eszkimó kutya. Nem jutott eszembe, hogy az óriás delfinek izgatottsága összefügghet a kutyák ottlétével. Látva, hogy oly közelben cirkálnak, odakiáltottam PONTING-nak, s az sietve futott is fényképezőgépével a jég széle felé, hogy a hatalmas állatokat, mihelyt újra fölbuknak, közelből lekaphassa.

A következő pillanatban a jégpáncél őalatta és a kutyák alatt fölemelkedett és darabokra hasadt. A víz alól fölhallatszott a morajló zajgás, amint az orcá-k fölegyenesedtek, és hátukkal döngették alulról a jeget. A széttöredező jégtáblák között egymás után ütötték föl förtelmes nagy fejüket másfél embermagasságra. Szerencsére PONTING se volt rest, és egy-két ugrással biztonságba helyezte magát. Véletlen szerencse, hogy a jég a kutyák körül és közöttük, de nem éppen alattuk hasadozott meg. Ennek köszönhető, hogy egyikük se pottyant a vízbe. A gladiátorok is meglepetten tátogatták borzasztó fogazattal fegyverzett szájukat. Kis fénylő szemük mintha csak azt kutatta volna, mi történt PONTING-gal és a kutyákkal.

Kutyáink halálra rémülve tépték láncaikat iszonyú vonítással. Az egyik állat feje két lépésre volt csak a legközelebbi kutyától.

Miért, miért nem – talán mert a játékot kicsinyelték, vagy mert PONTING-ot elszalasztották – nem tudom, de a rettentő bestiák más vadászterületek felé vették útjukat, és mi megmenthettük kutyáinkat, és ami talán még fontosabb, öt-hat tonna petróleumunkat, amely ugyancsak veszélyeztetve volt.

Tudtuk jól, hogy orcá-k cirkálnak állandóan a partok mentén, és hogy föltétlenül elnyelnék, aki szerencsétlenségére vízbe pottyanna, de ez az álnokul kieszelt hadicsel, hogy összefogjanak és egyesült erővel áttörjenek egy legalább háromnegyed méter vastagságú jégpáncélt: merőben

36

újság volt számunkra. Respektálnunk kell ezentúl ritka értelmességüket.

Tapasztalásunk teljes összhangban van azokkal az adatokkal, amelyeket az Orca gladiator-ról BELL, FLOWER és LYDEKKER, és SCAMMON könyveiben és egyebütt olvashatunk. Néhányat föl jegyzek itt belőlük.

Átlagos hosszuk, a hímeké 6 méter, a nőstényeké 4,5 méter, de Greenwichben fogtak egyet, amelyik megközelítette a 10 métert. Foguk teljes hossza 10 centiméter, ennek háromnegyed része kimered állkapcsukból. Erős, éles, kúpos, kissé hajlott fogaik egymásba fognak. Széles, de alacsony sugárban lövellik föl a vizet.

A legvadabb, legerősebb és legfalánkabb minden ismert cetfajta között. Egynek a gyomrában egyszer tizenhárom barna delfint és tizennégy fókát találtak. Roppant fürge állatok. Csapatokba verődve a legnagyobb ceteket is megtámadják. Szemtanúk erősítik meg, hogy fehér cetek egész csapatát belekergették egy öbölbe, és a szó szoros értelmében darabokra tépték. Áldozataik rémületükben gyakran meg sem kísérlik a menekülést. Tudnak rá példát, hogy az orcák elraboltak ceteket a cetvadász-hajó vontatóköteléről, és hiába üldözték őket szigonnyal és lándzsával, zsákmányostul elmenekültek.

*

*

37

Munkánk igen kielégítően haladt ma is. A kunyhó farészei most már mind partra szállíttattak, úgyszintén a petróleum, paraffin, olaj, zab és sok más egyéb. A motoros szánok naphosszat jönnek-mennek terhükkel. Bár fennakadás nélkül működnek, félek mégis, hogy nem birkóznak majd meg akkora rakománnyal, mint reméltük.

A kutyák a nappali melegben nagyon kimerültek. MEARES azt tervezi, hogy ezután éjszaka fogja dolgoztatni őket.

A kunyhó három-négy méter magasan áll a víz színe fölött. Idáig, azt hiszem, nem csap fel a víz ilyen védett helyen, mégha északi szélvihart kapunk is a jég eltakarodása után.

Januárius 6., péntek. – Ma fogtuk be először a lovakat. Erejük láttára csodálkoztam. Hármas fogatokkal egész nap szállítottunk velük három métermázsánál nagyobb terheket, sőt egyik fordulón ötödfél métermázsát. Öt közülük még munkaképtelen, hármat pedig be kell még törni.

A motoros szánoktól nem vagyok túlságosan elragadtatva. A kutyák már jobban húznak, mint tegnap, de csak könnyű teherrel.

Kitűnően viselik magukat a gyalogos száncsapatok. Nyolcszor is fordulnak naponta, ami jó negyvenöt kilométert jelent. A síbotok nagyban megkönnyítik a húzást; különös, hogy idáig erre nem gondoltunk.

ATKINSON és BRUCE erősen fájlalják szemüket. Másokon is kezdenek mutatkozni a hóvakság első tünetei. Embereink ebből a tapasztalásból okulhatnak.

Nyugtalanít a szántalpak kopása a kemény jégfelületen.

WILSON kísérletképpen fókabőrrel vonta be az egyik szán talpait. Negyvenöt szánunk van összevéve. Ezeknek eddig felét se használtuk. A szánok közül a legnagyobbak hossza 3,6 méter. Ezekből van 25 darab. A többi 20 felerészben 3 méteres, felerészben 2,7 méteres.

Ma elsétáltam félszigetünk déli oldalára. Százával fészkelnek ott a sirályok, és amerre járok, szokásukhoz híven körülszálldosnak, és felülről hirtelen nagy erővel fejem irányába támadnak, s úgy egy arasznyiról megint felröppennek. A merészebbek szárnyukkal meg is ütik fejemet. Eleinte

38

nyugtalanító a dolog, de utóbb látnivaló, hogy sohasem támadnak másképp, csak szárnyukkal súrolnak. PONTING mozgóképben örökítette meg egy bizalmassá vált sirályanya mozdulatait, amint fiókáját táplálja és védelmezi.

Januárius 7., szombat. – A napfény kápráztató. A hóvakság esetei ma megismétlődtek.

Pompásan halad a költözködés munkája. Holnapra mar alig marad valami. Azután következik azonban még a legsúlyosabb szállítanivaló, az állatok elesége és a szén. A héten idestova elkészülünk. És ezalatt a hajógépet nem kell fűtenünk, ez, is tisztességes megtakarítást jelent.

A tisztek két csoportban (négyen és hárman) tíz-tíz fordulót tettek gyalogszánnal. Egy-egy emberre átlagosan minden útban 110–135 kilogramm teher esett.

OATES remekel a lovak vezetésében, ami nem kis feladat, mert az állatok idegesek és makrancosak. A kutyafogatok is többször meg-megugranak.

BOWERS a csaknem készen álló kunyhó körül mindent a legésszerűbb módon raktároz el, szigorú rendszerességgel, hogy bármit könnyen megtaláljunk, ha rákerül a sor. A kunyhó pompás melegnek és kényelmesnek ígérkezik. A favázra rászegeztük a deszkaburkolatot, és a hézagokat letűzdelt zsákvászonba burkolt, száraz tengeri fűvel szigeteltük el. Ezenkívül a takarmánykészletet is mind a kunyhó köré rakatom. Csak tudnám hát, miképpen szállásolom majd el télre lovainkat!

Sietnünk kell, szorít az idő. A jég kezd puhulni és kásásodni; a lovak lába már gyakran átüti a jégkérget. PONTING majdhogy meg nem járta egy ízben. A maga kis szánjára szerelt fényképező- és mozgógépeivel egyedül barangolt, hogy amerre valami különösen érdekes vagy művészi jelenséget lát, megörökítse. Egyik reggel a jég váratlanul fölengedett lába alatt. Ösztönszerűleg továbbigyekezett. A jég minden lépten be-beszakadozott, és már csupa vízben vontatta szánját. Szerencsére csakhamar szilárd jégre ért megint.

Ha visszagondolok rá, bizony borzasztó vigyázatlanok voltunk, amikor oly nyugodtan rábíztuk magunkat pusztulóban lévő jegünkre.

39

1911. januárius 8., vasárnap. – Megtörtént a baleset! Ma reggel kivontattuk a harmadik motoros szánt, és amíg magam a part felé igyekeztem megterhelt szánommal, CAMPBELL-t megbíztam, kutassa ki a legalkalmasabb útirányt a motor számára.

Egyszer csak jelentik, hogy a motoros szán alatt beszakadt a jég, és a szán elsüllyedt. Előbb WILLIAMSON szakadt bele a jégbe nyakig. Rögtön kihalászták, de ezalatt látják ám, hogy a jég megmozdult a motor alatt, és kisvártatva jég is, motor is eltűnik a mélységben. Egy darabig megkísérlették a kötélnél fogva visszatartani, de a kötél átvágta a jeget, és az emberek egymás után kénytelenek voltak a szánt sorsára hagyni. Fél perccel később nem látszott egyéb, mint egy hatalmas lék a beszakadás helyén.

Ugyanazon a ponton még tegnap is áthajtottunk a másik motorral és lófogatokkal is. Aránylag szerencsésen ütött ki, hogy emberélet oda nem veszett, de a baleset így is roppant sajnálatos.

Nemsokára híre érkezett, hogy a jég a baleset színhelyén óráról-órára veszedelmesebbé válik. El voltunk vágva a hajótól. Súlyos teherrel nem kockáztathattuk többé meg az utat. BOWERS és MEARES még egyszer fordultak valami ruhafélével. Ettől fogva a közlekedés megszűnt.

Északabbra kimentem a jég szélére, és leltem egy helyet, ahol a hajó a szilárd jeget jobban megközelítheti. Jelekkel megérttettem PENNELL-lel, hogy merre kormányozza a hajót, ha majd a jégzaj mozdulni engedi. Az új szánutat petróleumos kannákkal megjelöltük. Várnunk kell tehát, amíg felénk fordul megint a szerencse.

Ma van a legmelegebb napunk. Ebéd után a napon üldögélve szinte úgy éreztem magam, mint meleg nyár idején Angliában.

Ez az első éjszakám a parton.

40

Januárius 9., hétfő. – Reggel negyed kilencre a hajó keresztültörte magát és elérte a kijelölt pontot. Csakugyan biztos jó út vitt odáig, és most már az új úton jönnek-mennek fogataink.

Lovaink egyenkint 6–9 métermázsát, a kutyák ötösével 2,5–3 métermázsát, gyalogszánon egy-egy ember átlagban 1,35 métermázsás terhet vontat el az új úton.

EVANS hadnagy az útmester. Az ő feladata a gyanús helyek kikutatása, ha kell, áthidalása pallókkal és hóval.

BOWERS valóságos kincset ér. Ő dirigálja, milyen sorrendben hordják a dolgokat, ő raktározza el őket, és minden legkisebb tárgyat bármikor föltétlenül nyomban előad.

Minden jól ment, de mégsem menekültünk baj nélkül. Egyik kutyánk valamelyik forduló után köhögni kezdett; látszott, hogy föl szeretne köhögni valamit, de nem sikerül. Két perccel később kimúlt. ATKINSON föl fogja boncolni, hogy megtudjuk a rejtélyes halál okát.

Januárius 10., kedd. – Ma este elmondhatjuk már: partraszálltunk. Még ha semmi egyebet nem hozhatnánk is már ki a hajóból, elboldogulnánk. Szén, takarmány, kellő mennyiségben szintén a parton van mar. A kunyhó is annyira készen, hogy máris egész otthonos kényelmet nyújthatna. A favázat kívül-belül kettős deszkaburkolat borítja, tengerifű-szigeteléssel. A tetőt belül egyes deszkaburkolat, kívül kettős deszkázat borítja, közéje rakott kétszeres "ruberoida"- és tengerifű-béleléssel. A második deszkaburkolat fölé legkívül még háromszoros ruberoida-takaró borul. A padló kettős deszkázata közé tengerifű- és nemezbélelés, föléje linóleum kerül. Kívül vulkáni homokkal fogjuk körülrakni a kunyhó alját, hogy a szél alulról be ne hatolhasson. A déli és keleti oldalon a sajtolt szénakötegeket halmozzuk fel, az északi oldalon lesz a lovak téli istállója, a kunyhó fala és a takarmánykötegekből építendő másik fal között. Az istállót deszka híján már csak lécekre feszített kátrányos vászonnal fedjük be.

A lovak kettő kivételével ma valamennyien munkában voltak. OATES ezzel a két tanulatlan állattal kísérletet akarván tenni, üres szánba fogta és más szánok mögé kötötte

41

őket. A lovak megugrottak, fölborították a szánokat, és olyan cifra bonyodalmat támasztottak, hogy végül is kettő helyett három zabolátlan lovunk lett. Az eset megtanított, hogy milyen váratlan nehézségekre kell elkészülve lennünk. A baj fő forrása alighanem az, hogy a szán orra túlságosan közel ér az állatok sarkához, és ha megüti őket, ettől könnyen megbokrosodnak.

A kutyák egynémelyike hóvakságban szenved. Nem is tudtam idáig, hogy ez is előfordulhat, de DAY beszéli, hogy SHACKLETON kutyái megkapták a bajt.

A tegnapi eset titkát nem sikerült megtudnunk. Annyit megállapított ATKINSON, hogy nem ragadós betegség okozta a kutya hirtelen pusztulását. Lehetséges, hogy agybántalma volt.

Januárius 11., szerda. – A vihar, amelynek jelei már tegnap mutatkoztak, ma reggel négy órára csakugyan beköszöntött. A szélvész ereje megakadályozott a külső munkában, figyelmünket tehát a kunyhóban hátralevő teendőkre irányítottuk.

EVANS hadnagy és NELSON pincét vágott a tanya közelében talált kemény hófúvásban. Azonnal szilárd jégre bukkantak. Kitűnő tágas éléstárunk lesz húskészletünk számára.

Estére megint elült a szél, kiderült az ég, és éppoly jó időt kaptunk, mint annakelőtte.

Januárius 12., csütörtök. – Öt kutyával jártam ma, és eleinte szibériai módra (vagyis a szánon ülve) hajtottam fogatomat. Nem is volna nehéz, csak az a baj, hogy a kritikus pillanatokban elfelejtem az orosz vezényszavakat.

Délután jelentették a hajóról, hogy már csak a juhhús, a könyvek, képek és a kis zongora van hátra, minden egyéb elszállíttatott. A kunyhóba is akár beköltözhetnénk már, de még előbb ácsmesterünkkel elkészíttetjük a fényképező sötétkamráját, SIMPSON meteorológiai állomását és más mellékhelyiségeket. Ezalatt a jégbe vájt éléstár aknáinak kibővítésére is idő kerül.

Holnap megkezdjük az előkészületeket a depók elhelyezésére. Ugyancsak megkezdjük a ballaszt szállítását a hajó szükséges minimális megterhelésére. Mintegy harminc-

42

negyven tonna kőtörmeléket kell szánokon a hajóra hordanunk.

Januárius 14., szombat. – Tegnap a rossz idő meggátolt tervemben, hogy MEARES-szel és néhány kutyával a Hut Pointra ránduljak szemleútra. Utoljára aludtam a hajón; ott még nagyobb hideget tapasztaltam, mint tanyánkon. Ma reggeltől délutánig levélírással voltam elfoglalva.

Visszatérve a tanyára, örömmel láttam a nagy haladást. Az éléstáron kívül a jégbe vájt mágneses kunyhó is csaknem készen van már. A ballaszt estig jórészt mind a hajón lesz.

Kijelöltem a depók elhelyezésére induló csoportokat. Megbeszéltem és írásba foglaltam, hogy mit hozzon magával jövő évre a Terra Nova, amely most nemsokára visszafordul Új- Zélandra.

Januárius 15., vasárnap. – Régen tervbevett pihenőnapunknak kedvezett az idő. Későn keltünk. Tíz órakor a hajó személyzete átsereglett tanyánkra.

CAMPBELL, GRAN és NELSON síkirándulásokat tett a gleccseren át a Royds-fokra; TAYLOR és WRIGHT más utat választottak. CAMPBELL-t jó darabon én is elklsértem. Délután MEARES-szel szánon, hálózsákokkal fölszerelve, a Hut Point felé indultunk kilenc kutyával.

A gleccser magaslatáról megpillantottuk SHACKLETON depóját a Nimrod-expedíció idejéből. Jó csomó sajtolt takarmányt és tengerit találtunk ott.

A Hut Pointon a Discovery-expedíció régi kunyhóját (1) bosszúságomra hóval belepve találtuk. SHACKLETON-ék, akik később, 1908-ban, szintén a kunyhóban tanyáztak, nyitva hagyták az ablakát, és rajta keresztül kemény, jeges hó lepte be a kunyhó belsejét. Nagyon leverően hatott rám, hogy régi tanyánkat ilyen pusztaságos állapotban kell viszontlátnunk. A civilizált emberi lelkületet semmi se jellemezhetné bensőbben, mint hogy azok, akik ilyen helyre jutnak, gondoljanak az utánuk következőkre, és igyekezzenek, amennyi kényelmet csak lehet, biztosítani. Igen fájt, hogy

(1) Angolok a déli sarkvidéken, 68. lap (képpel).

43

ennek az elemi kötelességnek elhanyagolását kellett tapasztalnom. (1)

Januárius 16., hétfő. – Ilyen körülmények közt persze az éjszaka nem sokat nyugodtunk. Reggeli után felkapaszkodtunk a dombra. A Nap ragyogott, és kedélyem is földerült. Sohsem láttam még ennyire hómentesnek ezt a vidéket. A Gap, az Observation Hill, az Arrival Heights és a Crater Heights magaslatai csaknem kopáran meredeztek. Dél felől a Pram Point és a Pressure Ridges, a Horseshoe Bay látképe a régi volt. Az Armitage-fok közelében húzódó hólejtőn a hóból kikukucskált FERRAR régi hőmérője. Viszontláttuk a keresztet is, amelyet a Discovery-expedícióban szerencsétlenül járt társunk, VINCE emlékére emeltünk. Festése oly friss és felirata oly olvasható volt, mintha csak tegnap állítottuk volna. (2)

Délután visszatértünk új tanyánkra. Az éléstár ekkorra teljesen elkészült, és mellette SIMPSON mágnességi pincéje csaknem készen volt már. A kályha jól fűlik a kunyhóban, néhány nap múlva beköltözünk nyájas, új otthonunkba. A Royds-fokról szerencsésen visszaérkeztek a kirándulók. CAMPBELL, LEVICK és PRIESTLEY éppen ekkor indult a Nimrod régi kunyhójához, hogy megnézzék, nem lehetséges-e onnan valami alkalmas kályhát, vagy legalább olajat hozni magukkal.

Januárius 17., kedd. – Ma beköltöztünk a kunyhóba, és el vagyunk ragadtatva kényelmétől. Egy-két nap még, és a mi kunyhónkból a legkényelmesebb otthon válik. Két hete még csak, hogy a McMurdo-átjáróba megérkeztünk, és íme, téli szállásunkon tökéletesen gyökeret vertünk azóta, sőt teljesen útra készen állunk. Embereim egytől-egyig kincset érnek, oly kitűnőek a maguk dolgában.

Januárius 19., csütörtök. – Kunyhónk a képzelhető legbarátságosabb lakóhely. Igazi otthon. Falain belül béke, nyugalom és kényelem uralkodik. A "kunyhó" elnevezés nem

(1) SHACKLETON ártatlan volt ebben. Megemlékezik erről következő expedíciójáról írt megkapó könyvében: Dél. ("A Hat Világrész" sorozatban Halász Gyula fordítása.)
(2) Angolok a déli sarkvidéken. 278. lap (képpel).

44

is illik már rá. Egész tekintélyes rezidencia, minden tekintetben a legpompásabb ház, amit sarkvidéken valaha építettek. Hossza tizenhat méter, szélessége nyolc, magassága az ereszig 27 méter.

A környék szépségét leírnom, ehhez is csillogó szavak kellenének. Az Evans-fok az Erebus-hegy egyik oldalgerincének vége. Tekintetünk közvetlenül a tűzhányó gőzölgő, hófedte kúpjára esik. Északon és délen mélyen benyomuló öblök, túl rajtuk az alacsony lejtőkön letoluló hatalmas jégárak, amelyeknek a nyelve magas, kéklő jégfalban bukik alá a tengerbe. A tenger kékjét itt-ott tündöklő jéghegyek és jégtáblák szakítják meg. Az átjáró vizein túl a messzeségből felénk világolnak a nyugati hegység hatalmas ormai, gleccser borította mély völgyei és éles, meredek taréjai. Valóságos látomány erejével hat reánk a kép.

Januárius 25-ére tűztem ki a depóelhelyező csoport indulását.

Januárius 20., péntek. – Sok nyugtalanságot állottam ki a Terra Nova miatt. A heves szélben és jégzajlásban megfeneklett. Már-már rémképek üldöztek, hogy hajónk nem jut vissza soha Új-Zélandra. És mi hatvanan itt elhagyatva állunk ... De csakhamar megmozdult a hajó. Láttuk, amint az emberek az egyik oldalról a másikra futnak, meg vissza, hogy lengésbe hozzák. Kisvártatva élénk hurrákiáltások adták hírül, hogy a Terra Nova a zátonyról végleg leszabadult. Bámulattal kell adóznom az ügyességért, amelylyel PENNELL hadnagy vezette a hajót, és mindig hálás elismeréssel emlékezünk vissza mindarra a sok önzetlen támogatásra, amelyben bennünket a hajó egész személyzete – ezek a kitűnő bajtársak – mindvégig részeltettek.

CAMPBELL és társai ma délután visszatértek. Részleteket még nem hallottam útjukról. MEARES és OATES a gleccsernyelvre rándult ki, és meggyőződtek róla, hogy a jég jó. Csak három napig kitartson még, akkor minden rendben van.

Januárius 22., vasárnap. – Nyugalmas, eseménytelen nap. Kunyhónkban 17 fok a meleg. Előkészületeinket foly-

45

tatjuk. A keleti csoport (1) lovait ma reggel a hajóra szállítottuk.

Januárius 23., hétfő. – Ma kora reggel meglepetésemre nyílt vizet találtam a part és az öböl jege között. Hatalmas tömegben úszott el a jég. MEARES csakhamar üzenetet küldött, hogy a déli öbölben hasonlóképpen megmozdult a jég. Ez szerencsére túlzásnak bizonyult, de egy jókora tábla csakugyan elvált a szárazföldtől. Megvan még a jegünk mintegy négy kilométer hosszban a fok mentén, és találtunk alkalmas utat, amerre a lovakat levezethetjük, teher nélkül.

A fölszerelést és a kutyákat a Terra Novára szállítottuk. Az továbbítja a gleccsernyelvre.

A lovakat holnap reggel küldöm a "Déli út"-on egyenesen a Hut Pointra. A Déli út az egyedül járható útvonal az új állomás (az Evans-fok) és a Discovery-állomás (a Hut Point) között. A hegyek közt és a Ross-sziget szakadékos lejtőin az átjárás szárazföldi úton lehetetlen. A Déli út a parti jég szirtjei alatt csaknem síkon vezet a tenger jegén át. Ezért volt mindennél fontosabb, hogy a jég nyári megmozdulása előtt útrakeljünk. A jég eltisztulására várni, amíg az út hajóval is megtehető a Hut Pointra, hosszú bizonytalanságot és késedelmet jelentett volna. (Való igaz, hogy a csoport útrakelése után való nap a jég fölszakadt.)

A lovak útnak indítása után, ha minden rendben megy, hajóra szállok, és a Terra Nován vitetem magam a gleccsernyelvre.

1911. januárius 24., kedd. – Reggel kilenckor a lovakat kivezették, és a csapat útnak indult. MEARES és WILSON jártak elöl, hogy a jég biztonságáról meggyőződjenek.

A nyugati csoport tagjaiért és értem csónakot küldtek.

(1) Később északi csoportnak neveztetett el, mert téli szállása északra volt az Evans-foktól. Parancsnoka CAMPBELL hadnagy.

46

a Terra Nováról. Délelőtt a sziget mentén hajóztunk. Messzelátóval megfigyelhettük lovaink egyre növekvő alakjait, amint hosszú sorban haladnak előre a tenger jegén.

A gleccsernyelvnél igen alkalmas ponton kikötöttünk. A lovak nehézség nélkül jutottak el a gleccsernyelvhez, átszelték a gleccsert, és a hajó közelében jutottak le ismét a tengerjégre. A szállítmányt kiraktuk a hajóból.

Délután a CAMPBELL kinyomozta úton vezettük tovább az állatokat. OATES egy régi hólepte repedésen át irányította őket. Az első kettő szerencsésen átjutott, a harmadik azonban éppen ugrani talált, és beleszakadt a repedésbe. Kötelekkel nagynehezen mentettük ki szegény remegő állatot. A többi lóval már óvatosabbak voltunk, és nyugatabbra kerültünk velük.

Innen már most megterhelve indítottuk tovább a lovakat. A kutyákkal bajban voltunk. Könnyű terhükkel árkon-bokron keresztülrontottak. Valóságos csoda, hogy baj nélkül elértük velük a jégtáblát. Kétségeim vannak a kutyák könnyű használhatósága tekintetében. De a lovak igazán kitűnően viselik magukat. Állhatatosan haladnak egymás nyomában. Hátrányuk, hogy könnyen süppednek a lágy hóban.

A gleccsertől tizenegy, a Hut Pointtól négy kilométernyire ütöttük föl első tanyánkat. Tizenketten vagyunk a csapatban: WILSON, MEARES, BOWERS, OATES, CHERRY-GARRARD, GRAN, EVANS hadnagy, FORDE, KEOHANE, ATKINSON, CREAN és én. Nyolc lóval és 26 kutyával (két fogattal) indulunk utunkra.

Januárius 26., csütörtök. – Tegnap kutyafogattal visszatértem a hajóra. Minden rendben ment, míg csak a kutyák észre nem vettek egy cetet a tíz méter széles csatornában. Nosza, utánaeredtek, alig tudtuk őket egyesült erővel éppen csak a víz szélén megállítani.

Levélírással töltöttem a napot, és utasításokat írtam a Terra Nova visszatérő útjára. Éjszaka erősen himbált a hajó.

Délután PENNELL parancsnok egybegyűjtötte a hajó személyzetét, és köszönetet mondott embereinek kitűnő magatartásukért és munkájukért. Szíves búcsút vettünk egy-

47

mástól. Nehezünkre esett megválnunk e derék fiúktól és CAMPBELL csoportjától. (1) Erősen bízom benne, hogy mindnyájuk vállalkozását siker koronázza. Isten vezérelje őket.

A hajótól és a hajón maradt társainktól megválva öt órakor végleg útnak indultunk. Vajon mi jót hoz a jövő? Beletelik három nap, amíg szállítmányainkkal biztos helyen leszünk. Nem szabad, hogy a tengerjég hamarabb fölengedjen és megakasszon utunkban.

Januárius 27., péntek. – Második tanyánkról fél tízkor indultunk. Egy rakományt elszállítottunk előbb két kilométernyire dél felé, aztán visszatértünk a tanyahelyre a többiért. Terhünket három részre osztottuk.

Az Armitage-foktól két kilométernyire délre ütöttünk tanyát. A fok előtt a jég veszedelmesen gyengének mutatkozott; nyilván nagy kerülőt kell tennünk.

A csapat többi része a Discovery kunyhóját kereste fel, és jelentette, hogy kiszabadítására gondolni se lehet. A hó a kunyhó belsejében annyira megkeményedett, hogy kiásása hetekig tartó munkába kerülne. De találtak ott jó csomó kétszersültet, egy kis vajat, kakaót és a többi, úgy, hogy nem kell aggódnunk eleség dolgában, ha megkésünk visszatérő utunkban.

A kutyák ma este nagyon kimerültek. Tizenegy kutyára 225 kilogramm teher ma túlságosnak bizonyult; csigalassúsággal vonszolták. A lovak annál pompásabban húztak. 360–400 kilogramm teher meg se kottyant nekik.

Januárius 28., szombat. – Második tanya. A lovakat visszaküldtem az első tanyán hagyott szállítmányért. Magam ezalatt dél felé indultam utat keresni a nagy jégtorlasz körül. Kitűnt, hogy lovakkal járható az út. Aggaszt azonban, hogy egyik lovunk megsántult, másiknak meg az első lába gyenge. ATKINSON-nek a sarka fáj, annyira, hogy szánon fekve kellett őt szállítanunk.

Hét kilométerrel odább elértük a jégfalat, és fölkapaszkodtunk reá. A közelben félig hóba temetve két sátorra

1911. Februárius 18., szombat. – Tizenkettedik tanya. Az egytonnás tanya közelében elhintettem némi zabot, hogy odábbmozdulásából következtetve visszatértünkkor megállapíthassuk a szél és a hófúvás uralkodó irányát és erejét. Aztán útrakeltünk. BOWERS járt elöl könnyű teherrel. GRAN vezette az én lovamat "a fáradt Willy"-vel, OATES

57

magáét és CHERRY-GARRARD-ét. Magam WILSON, MEARES és CHERRY-GARRARD társaságában a kutyafogatokkal gyors menetben igyekeztem vissza a téli szállás felé, mert a Safety Campről visszafordult csoport sorsa nyugtalanított.

Meglepetésemre a lovak oly kitűnően húztak, hogy ebédidő alatt utolértek. Mi azután ismét a kutyákkal folytattuk utunkat, s ezen az egyetlen éjszakán 43 kilométerrél – három tanyahellyel – jutottunk közelebb téli szállásunkhoz.

Februárius 19., vasárnap. – Este tízkor indultunk, és reggel fél hétkor ütöttünk tanyát. Nyolc és fél óra alatt 48 kilométernél hosszabb utat futottunk meg. A 11. tanyától, a Bluff Camptől fogva EVANS-ék nyomát követtük. Nagyon beletanultunk már a szánutazás mesterségébe. Egykettőre készen áll a sátor, és a tanyabontás is megy, mint a karikacsapás. CHERRY-GARRARD-ból kitűnő szakács vált.

Februárius 20., hétfő. – Kemény hidegben indultunk, de utóbb szinte túlságosan is fölmelegedett az idő. Reggelig 54 kilométert tettünk meg. A kutyák fáradtak, de nem merültek ki. EVANS csoportja egy köteg takarmányt hátrahagyott a nyolcadik tanyán – kedvező jel, hogy lovai jó erőben voltak. Remélem, holnapután mindnyájukat szerencsésen viszontlátjuk.

Februárius 21., kedd. – Új tanyahely. A Safety Camp még 22 kilométer. Szokás szerint este tízkor indultunk. Eleinte elég világos volt, de aztán elmosódott a felszín. Másfél óra múlva jégtorlaszok homályos körvonalai tűntek föl előttünk. A szánok röpültek.

Egyszerre WILSON kiáltását halljuk:
– Megálljatok! Fogjátok meg a szánt! – és a következő pillanatban egyik lábával belesiklott egy hasadékba.

Odaugrottam a szánhoz, de nem láttam semmit. Öt perccel később, amikor fogataink sorra megérkeztek, a mi szánunk középütt befogott állatai hirtelen eltűntek. Néhány pillanat, és valamennyi elsüllyedt, mintha elfújták volna. Kettesével vesztettük el őket szemünk elől; hiába kapálóztak, hogy lábukat megvessék. Csak Oszmannak, MEARES vezérkutyájának sikerült minden ereje megfeszítésével magát fenntartania. Bámulatos volt.

58

A szán megállt, és mi kiugráltunk. Azonnal megértettük, mi történt. Hasadék hídjára hajtottunk. A szán a hasadék innenső szélén megállott. Oszman valahogy még átkerült a túlsó szélére, de a többi kutya a szerszám szíjain függve ott kalimpált a mélység fölött. Túloldalról Oszman, emitt a szán tartotta fenn őket. Szinte érthetetlen, hogy a szán velünk együtt nem rohant bele hanyatt-homlok a szakadékba. Talán elég lett volna egy parányi súlytöbblet, hogy menthetetlenül magával rántson mindenestül.

Nyomban biztonságba helyeztük a szánt, és aztán letekintettünk a hasadék mélységeibe. A kutyák a legtehetetlenebb helyzetekben lógva rémülten üvöltöttek. Kettő közülük kiszabadult hámjából, és lebukott a mélybe. Amennyire bizonytalan körvonalaikat láthattuk, valami hóhídon akadhattak fenn. A kötél a szakadék mindkét szélén mélyen belevágódott a hóba, és a rajta lógó súly miatt nem bírtuk meg se mozdítani.

WILSON és CHERRY-GARRARD, akik látták a balesetet, tüstént segítségünkre siettek. Eleinte nagyon siralmasan festett a helyzet; nem sok remény mutatkozott, hogy állatainkat megmenthessük. Szerencsére magunkkal hoztuk hegymászókötelünket. GARRARD nyomban érte szaladt. Idő kellett hozzá, amíg az ember ilyen hirtelen balesetkor a tennivalót átgondolja; az első néhány percben minden erőlködésünk meglehetős hiábavalónak bizonyult. Egy ujjnyival sem tudtuk meglazítani az istrángokat és a vezérkötelet, amely szegény Oszmant a hóhoz lapította, annyira, hogy szinte lélegzetét vesztette.

De azután mást gondoltunk. Mindenekelőtt tehermentesítettük a szánt, hogy holminkat biztonságba helyezzük. Oszman kutyánk már fulladozott, gyorsan kellett rajta segítenünk. A sátorkarókat átfektettem a hasadékon, és MEARES hálózsákjának szíjazatát hozzákötöttem a vezérkötélhez Most tehát a karókon függött a teher. Oszman kötelékét elvághattuk, és a kutya kiszabadult.

A hegymászókötelet már most hozzáerősítettük a főistránghoz, és megkísérlettük egyesült erővel húzni fölfelé a hasadékba bukott állatokat. A legfelül levő kutyát ily-

59

módon felszínre is hoztuk és kiszabadítottuk. A kötél azonban ezenközben olyan mélyen belevágódott a hasadék szélébe, hogy a húzás hiábavalónak bizonyult. Igen ám, de most már megszabadíthattuk magát a szánt, és fölébe taszíthattuk a hasadéknak, híd gyanánt, hogy róla folytassuk műveleteinket.

WILSON a lehorgonyzott főistrángnál maradt. A vezérkötél a húzástól könnyen elszakadhatott volna, azért tehát a hegymászókötelet a szán orrához erősítettük. Így már nagyobb biztonságban haladt a mentés munkája. Kettesével húztuk fel a kutyákat a szán mellé, és egyenkint kiszabadítottuk őket kötelékeikből. Ily módon tizenháromból tizenegyet kimentettünk.

Azután került a sor a másik kettőre, amelyek a hóhídon kuporogtak mintegy húsz méter mélységben. Kötelünk szerencsére elég hosszú volt. Magamra erősítettem, és társaim lebocsátottak. A hóhíd alatt a hasadék összeszűkült, úgyhogy nemigen eshettünk volna sokkal mélyebbre ennél, de kétségtelen, hogy ha a szánnal együtt lebukfencezünk, MEARES és én súlyosan összezúzzuk magunkat. A kutyák közül három belső sérüléseket szenvedett és erősen vérzett.

A kutyák a hóhídon lenn összecsavarodva nyugodtan aludtak. Csodálatos, hogy csontjuk nem törött. Amikor engem megláttak, nagyon megörültek. A kutyákat ráerősítettem a kötélre, és társaim egyenkint felvonták őket. Engem lenn hagytak addig. Már sokallni is kezdtem a várakozást, amikor kiáltások és kutyacsaholás hangjai ütötték meg fülemet. Később tudtam meg, hogy a megmentett kutyák közül kettő összeverekedett. Társaim odafönt kénytelenek voltak előbb a csatározókat széjjelválasztani, és csak azután ereszthették le hozzám a kötelet, hogy egyesült erővel fölvonjanak.

A baleset tehát nem remélt szerencsés véget ért. Kissé kimerülve folytattuk utunkat ebéd után. Állatainkat is megviselte az eset. Nem csoda: nagyobb részük egy óránál hosszabb ideig lebegett ég és föld között. Kettő közülök kínos helyzetében még jónak látta össze is marakodni. Összetörődve, fáradsággal vonszolták most tovább magukat a

60

kedvezőtlen, puha felszínen. Húsz kilométer választ még el a Safety Camptől. Holnap, ha baj nem késleltet, odaérünk.

Februárius 22., szerda. – Safety Camp. A kutyák soványak, mint a gereblye. Küzdelmesen húzzák terhüket. Jövő évre ki kell gondolnunk valamit kiadósabb táplálásukra. A kétszersült egymagában nem elegendő. Annyi már is bizonyos, hogy nem bírják a nehéz terhet, ha magunk is a szánon ülünk. Hozzá kell szoknunk, hogy gyalog járjunk a szán mellett – le kell tennünk az orosz módszerről.

MEARES pedig olyanformán képzelte, hogy ő majd szépen a szánon ülve hajtat el a sarkra és vissza. Ez az utunk meglehetősen megnyitotta a szemét.

A Safety Campet (26 km) reggel fél ötkor értük el. EVANS-t és csapatát kitűnő egészségben találtuk, de – Ó! – csak egy lovuk volt már.

Elbeszélésük szerint FORDE lova a Bluff Campen innen már csak 6–7 kilométernyire bírta, akkor hóvihar érte őket utol, a szegény állat kidőlt, és minden gondos ápolás mellett csakhamar kiszenvedett.

Azután került sor a másikra. A csapat tovább menetelt még vagy 18 kilométerrel. "Blossom" nevű lovuk akkor már a végét járta. Alig mozdult többé. Amint EVANS-től hallom, igen szánalomraméltó volt szegény állat végső küzdelme. Néhány lépést tett, aztán megállt kinyújtott lábbal, orrával a földet érintve. Hiába pihentette, tartotta jól és takargatta meleg kendőkkel – Blossom is ott maradt a Déli-út csataterén.

Utolsó lovukkal, James Pigg-gel rendkívül kíméletesen bántak, bőségesen etették, és sikerült is jó erőben tartaniok. A veszteség komoly, enyhébbé teszi azonban, hogy a két legöregebb ló esett áldozatul, amelyek OATES véleménye szerint a legkevesebbet értek.

De hova lett ATKINSON és CREAN, akiket három héttel ezelőtt a harmadik tanyán hagytunk ATKINSON lábbaja miatt? Híradás nélkül nyomtalanul eltűntek.

Este tíz óra. Négy órai alvás után WILSON, MEARES, EVANS hadnagy, CHERRY-GARRARD és én útrakeltünk a Hut Point felé. Ott rejtélyes tapasztalás várt reánk. A Dis-

61

covery kunyhójából a hó el volt takarítva. A kunyhó lakható állapotban, de elhagyatva állt. Egy sor ceruza-írás a falon jelezte, hogy levelestarisznya van a kunyhóban, de a tarisznyát nem találtuk. Zavarbaejtő volt a dolog, míg nyitjára nem jutottunk:

ATKINSON és CREAN azalatt, míg mi a Safety Campről a Hut Pointra jöttünk, elindultak innen a Safety Camp felé. Később észre is vettük szánjuk nyomát, amely körülvitt a tengerjégen. Aggodalmas órát éltünk át, amíg a Safety Campre visszatérőben mindig csak a magunk két harang alakú sátrát láttuk magunk előtt, és ATKINSON-ék kupolás sátrának nyomát se láttuk. Mondhatatlan megkönnyebbüléssel fedeztük fel végre ezt is, teljes biztonságban. Volt is okunk félni, mert a jég az Armitage-fok körül ijesztően gyenge volt, és rémes nagy lékek tátongtak rajta.

De a nap minden eseménye elhalványul ahhoz a meglepetéshez képest, amit ATKINSON tartogatott számunkra.

Átadta CAMPBELL levelét, amelyben beszámol útjáról és jelenti, hogy a Cethal-öbölben (Bay of Whales) AMUNDSEN-nel találkozott, aki ott téli szállásra vonult.

Kétségtelen, hogy AMUNDSEN megjelenése a színen rendkívül zavaró. Több, mint száztíz kilométerrel rövidebb az útja a sarkhoz, mint nekünk. Sohasem hittem volna, hogy annyi kutyát szerencsésen partra szállíthasson. Terve, hogy kutyákkal utazzék, kitűnőnek látszik. Mindenekfelett korábban indulhat, mint mi nehéz lovainkkal. (1)

Abban az egyben határozottan biztos vagyok, hogy a legmegfelelőbb és a legbölcsebb, amit tehetünk, ha sarki utunk tervéhez változatlanul ragaszkodunk, mintha mi sem történt volna. Megtesszük, ami erőnktől telik, hazánk dicsőségére.

(1) AMUNDSEN csakugyan már október 20-án elindult téli szállásáról ötödmagával, és december 15-én kitűzte a norvég lobogót a déli sarkon. SCOTT csak november 2-án este tíz órakor kelt útra csapataival, és 1912. január 18-án találta meg Amundsen hátrahagyott jelentését. Amundsen január 26-án már vissza is érkezett szerencsésen a téli tanyára, és 30-án a Fram fölszedte horgonyait. Amikor a norvég utazók március 7-én partra szálltak Tasmaniában, Scott sokat szenvedett csapata még ott vergődött visszatérő útján a jégsivatagban.

62

A jég még most sem szakadt fel a gleccsernyelvnél, de az Armitage-fok előtt olyan vékony, hogy kételkedem, körülmehetünk-e arra lovainkkal.

Februárius 23., csütörtök. – Szánok előkészítésével és effélével töltöttük a napot, hogy BOWERS-nek elébe mehessunk a Corner Campre, és ott újabb készleteket raktározzunk el.

Februárius 24., péntek. – CREAN, CHERRY-GARRARD, EVANS hadnagy, ATKINSON, FORDE, KEOHANE és én reggel kilenckor útrakeltünk dél felé. Rossz éjszakánk volt, alighanem vihart kapunk.

Februárius 25., szombat. – Derült időben szépen haladtunk előre. Reggel három órakor a White-sziget felé rövid fekete vonal tűnt fel a láthatáron. Előbb kopár sziklának néztem, közelebb jutva kiderült, hogy OATES, BOWERS és a lovak csapata. Úgy látszott, gyorsan haladnak, és tanyánkat nem vették észre. Ma nyomukat értük. Félek, csak négy lovuk maradt.

Februárius 26., vasárnap. – Elértük a Corner Campet. BOWERS csapatának nyomaira bukkantunk. Örömmel láttam, hogy öt szélvédő hófalat raktak, megvan tehát mind az öt lovuk. Elraktároztunk itt hat hétre való eleséget, és aztán visszafordultunk a Safety Camp felé.

Februárius 28., kedd. – Safety Camp. Itt találtam mindenkit. Fáztak, nyomott kedvben voltak a két napja dúló vihar miatt. Reggel indultunk mindnyájan a Hut Pointra. Nyugtalankodom a lékek miatt.

Előbb a kutyafogatokat indítottuk útnak, azután a lovakat. Weary Willyt teher nélkül vezették, de összerogyott. Fölsegítettük, meleg zabkását adtunk neki. Minden hiába. Látjuk mar, hogy végső óráit éli.

Március 1., szerda reggel. – Lovunk az éjjel kimúlt. A hóviharok rettentőek szegény állatainkra. Bundájuk ilyenkor még nem nyújt elég védelmet. De a legjobb bunda is keveset ér, ha egyszerre az út kezdetén érnek bennünket a viharok. Jövő évben nem szabad korán útrakelnünk.

Tapasztalatainkat drágán fizettük meg. Mindent el kell követnünk, hogy megmentsük többi lovunkat. Jó szerencse

63

lesz, ha négyet vagy legalább hármat elevenen vezérelhetünk vissza az Evans-fokra.

Március 2., csütörtök délelőtt. – Sietek azon melegében megörökíteni az elmúlt éjszaka eseményeit. Az expedíció sorsa forgott kockán. Egyetlen vigasztalás, hogy emberélet nem veszett oda.

A gonosz éjszaka elmúltával, amely szegény Weary Willy lovunk életébe került, OATES, GRAN és én kora reggel sível útra keltünk a Barrier szélétől egy kilométerre levő takarmánykészletünk felé. Gomolygó, sötét felhők vonták be az eget. Közeledve célunkhoz, óriási széttöredezett jégtáblák bizonytalan képe tűnt fel előttünk. Eleinte azt hittem, csalóka délibáb játéka csak, de hamar kiderült a szomorú való: a tenger tele volt a Barrier széléről levált hatalmas jégrögökkel.

Félelmes aggodalom markolt szívembe – mi történhetett társainkkal és állatainkkal? A takarmánykészlet – semmi kétség – elúszott a letöredezett jégtáblákkal. A tenger széle mentén haladva hirtelen egy éppen most keletkező repedés került utunkba. Gyorsan átsurrantunk rajta, és meg sem álltunk, míg vagy fél kilométernyire nem tudtuk tőle magunkat. Amodább újabb repedések mutatkoztak. Amily sebesen csak tőlünk tellett, siettünk megint tovább, nem lassítva mindaddig, míg a Safety Camp és a Castle Rock vonalába nem jutottunk.

Legelsőbb is EVANS hadnagyot kellett valamiképpen figyelmeztetni a veszedelemre, aki a Corner Campről jövet nyomunkat követni szándékozik. Felütöttük sátorunkat. GRAN hadnagyot a depóhoz küldtem a híradással. Kínos nyugtalanságban telt el fél óra.

Arra gondoltam, hogy ha akármelyik csoport a kettő közül (BOWERS a lovakkal, vagy MEARES a kutyafogatokkal) biztonságban elérte a Barriert vagy a Hut Pointot: okvetlenül nyomban kellett, hogy figyelmeztető értesítést menesszen a Safety Campre. Már ekkoráig itt kellene lennie a hírvivőnek. Mi történt tehát velük?

Egyszerre feltűnt két parányi mozgó pont a Pram Point irányában. Föllélegzettem. Csakugyan a mi embereink

64

voltak: WILSON és MEARES, a hazatérő csoport vezetői, a kutyafogatokkal. Roppantul meg voltak lepve, hogy engem itt találnak.

Az Observation-halomról – ahogy sietve elbeszélték – messzelátóval észrevették volt a lovakat, amint a tengerjég sodorja őket magával, és attól tartottak, én is velük vagyok. Nem is reggeliztek siettükben. Most mi főztünk nekik kakaót, és eközben megvitattuk az aggasztóan komor helyzetet.

Kisvártatva WILSON fölfedezett egy alakot, amely nyugat felől a depó irányában haladt. Ismét GRAN hadnagyot futtattuk el érte. Kiderült, hogy CREAN érkezett meg, kimerült állapotban. Előadása kissé zavaros volt.

Éjjel fél háromkor tanyát ütöttek a lovakkal a tengerjégen, jó messzire az előző éjszakai fókaléktől. Kora hajnalban...

Március 3., péntek. – Tegnap írás közben megzavartak, ma reggel folytatom a történetet, ahogyan CREAN-től hallottam:

... fél öt tájban BOWERS kilépett a sátorból, és megdöbbenéssel látta, hogy a jég fölszakadt körülötte. Amerre a lovak ki voltak kötve, repedés húzódott, és egy ló eltűnt. Nagy sietve szedték sátorfájukat, és jégtábláról jégtáblára szökve menekültek. Előbb a lovakat mentették, aztán került sor a szállítmányra. (A három ember kétségkívül nagyszerűen, félelmet nem ismerve tartotta magát!)

Végre a Nagy Jégfal aljában biztosabbnak látszó jégtáblákra jutottak. Már-már azt remélték, fölkapaszkodhatnak a jégfalra, de csakhamar kitűnt, hogy a magas jégfaltól mindenütt nyílt víz választja el őket. A tenger olyan volt, mint valami forrongó katlan, és kardszárnyú delfinek ütötték fel fejüket minden oldalról.

Ebben a válságos helyzetben CREAN önként vállalkozott rá, hogy hírt hoz nekem. Tábláról-táblára szökve jókora utat tett meg, míg végre síbotja segélyével sikerült fölmásznia a Barrier tetejére. Kétségbeesett, vakmerő cselekedet volt, de szerencsére sikerült neki.

CREAN elbeszélését mérlegelve GRAN hadnagyot visszaküldtem WILSON-nal és MEARES-szel a Hut Pointra, én meg

65

CREAN-nel és OATES-szal szánomon a baleset színhelyére indultam. A Safety Campnél megállottunk, hogy némi élelmiszert és olajat rakjunk fel, s aztán nagy óvatossággal közeledtünk a jég széle felé. Örömömre mindjárt megpillantottam az elveszetteket.

Hegymászókötelünkkel nyomban fölvontattuk őket a Barrier felszínére. Délután fél hatkor már biztonságban voltak. A jég párkányától biztos távolságra tanyát ütöttünk, azzal hozzáfogtunk a lovak mentéséhez. A jégtáblát már nem sodorta az ár; csöndesen simult a Barrier széléhez.

Reggel négy órára a szánokat és terhüket sikerült a Barrierre fölvonszolnunk. A lovakat egyelőre ott kellett hagynunk a jégtáblán. Ki voltunk merülve, egyikünk se aludt már a megelőző éjszaka se. Pihennünk kellett kissé mindenáron.

Fél kilenckor újra talpon voltunk. Szomorú fölfedezés! A lovakat azóta elsodorta az ár. Megkísérlettük volt, hogy kötelünk segítségével lekössük a jégtáblát, de kiszabadult.

Reggeli közben elhatároztuk, hegy csomagolunk, és a Barrier széle mentén tovább megyünk. BOWERS messzelátóval fölfedezte a lovakat, északnyugat felé körülbelül két kilométernyire. Arrafelé vettük utunkat. Szerencsénkre a jégtáblát most már a Barrier homlokzata felé hajtotta az ár, és elég könnyen lejuthattunk reája lovainkhoz.

De ekkor, mikor már minden jóra fordult, szerencsétlen félreértés történt. A Barrier szélén végigmenve találtam egy pontot, amely alkalmasnak látszott, hogy ott a lovakat kimentsük a partra. A többiek azonban ezalatt izgatottságukban nekiugratták Punch nevű lovunkat egy nyílt csatornának. Szegény állat beleesett. Nem lehetett rajta segítenünk, meg kellett ölnünk. Rettenetes volt!

Összehívtam embereimet, és megmutattam nekik az utat, amit találtam, hogy arra vezessék ki a többi lovat. BOWERS és OATES errefelé szánnal levergődtek a lovakhoz, és most elindultak velük ugyanerre visszafelé. Ezalatt én CHERRY-GARRARD-del igyekeztem a Barrier szélén az utat egyengetni. Egy lovat ki is mentettünk. Már azt reméltem, mind a kettőt sikerül megmentenünk, amikor BOWERS lova

66

ugrás közben megcsúszott, és belezuhant a vízbe. Kivonszoltuk valami jégrögre, habár az Orca gladiatorok rendkívül izgatottan cirkáltak körülöttünk. Hiába, lovunk nem tudott már többé talpra állani, meg kellett adnunk neki a kegyelemdöfést. Ezek az események mélységesen megrendítettek.

Lesújtva szedtük össze délután öt órakor sátorfánkat és vonultunk vissza az előbbi tanyahelyre. Itt is bizonytalannak látszott a helyzet. Jónak láttam előbb nagy kerülőben körüljárni, nem találok-e gyanús repedésre. Ekkor tértünk csak, éjfél felé, nyugovóra.

Itt vagyunk tehát, hogy megkezdjük szomorú utunkat a Discovery kunyhója felé.

Március 4., szombat délelőtt. – Eleinte roppant nehezen vonszoltuk szánjainkat. Négy órai út után BOWERS-t elküldtem a Safety Campre. Visszatérve jelentette, hogy az írásbeli üzenet már nincs ott. Folytattuk utunkat vissza arra a helyre, ahol WILSON-nal találkoztunk, és ahol a sít és egyéb terheket hátrahagytuk. Ezeket már nem találtuk ott. Szánnyomok vezettek a szárazföld felé. Arrafelé tartva egy ló patkójának nyomait fedeztük föl. Ezeket követve végre a Pram Point legmagasabb dombvonulatára jutottunk fel. Elhatároztam, hogy itt töltjük az éjszakát.

Kisvártatva négy közeledő alakot vettünk észre: EVANS hadnagyot és embereit. Tegnap indultak volt a Castle Rock felé, és a hegytetőn alkalmas tanyahelyre találtak. Jó utat tettek fölfelé. Mind a négyen kedvező állapotban voltak.

ATKINSON-t ma reggel a Hut Pointra küldöm, hogy hírt vigyen rólunk WILSON-éknak. Mi többiek fölkaptatunk a hegyre.

Március 5., vasárnap de. – EVANS csoportjának segítségével fölkapaszkodtunk a hegytetőre EVANS-ék tanyájára. ATKINSON nemsokára megérkezett GRAN-nal együtt, akit most elküldtem a Safety Campre, hogy cukrot és csokoládét hozzon magával. EVANS, OATES és KEOHANE a tanyán maradt. Én a többivel a Hut Pointra indultam, ahol mindent rendben találtam. Itt telepedtünk le éjszakára.

Március 6., hétfő de. – Hut Point. WILSON, BOWERS és CHERRY-GARRARD kíséretében elmentem a Castle Rockra.

67

EVANS hadnagy ezalatt a terheket mind fölszállította már a hegytetőn levő tanyájára. Estére mindnyájan, valamennyi állatunkkal kényelemben és biztonságban elszállásoltuk magunkat a Discovery régi kunyhójában. Végre ismét nyugodt éjszakát élvezhettünk.