GRIFFITH TAYLOR:
A nyugati utazások. (1)
Első utunk, 1911. januárius 27. – március 14.
ELSŐ FEJEZET.
A beutazandó vidék. – Az útitársak. – Feladataink. – A fölszerelés.
Az Evans-fokról, ha háttal áll az ember az Erebus gőzfelhőihez, a McMurdo Soundon át dicső hegyláncra esik tekintete. Magassága délnyugaton eléri a 4000 métert. Ez az északról délnek vonuló hegyláncolat a Nyugati-hegység. Délen a Discovery kihalt vulkáni kúpjában végződik; északon messze-messze követhetjük a hóborította csúcsok vonalát, míg csak bele nem vész a láthatár szürke peremébe. Ezen a szürke peremen túl van a Granite Harbour (76° 50'), a mi kutatásunk területének északi határa. Délen viszont a Discovery vulkán alsó lejtőit borító Koettlitz gleccserig (78° 20') terjesztettük ki vizsgálódásunkat.
Tiszta időben szemünkbe tűntek a Lister-hegy oldalát barázdáló legkisebb völgyhajlatok – szinte alig hinné az ember, hogy ez a hegycsúcs 110 kilométernél messzebbre van tőlünk. Nyugat felé az alsó Ferrar-gleccser völgye húzódik; a völgy szájánál a Butter Point hegylábának csillogó hólejtője fehérlik: a nyugati kutatóutak kiindulópontja. Ez az a hely, ahol 1902-ben SCOTT-ék vajat rak-
(1) Az itt következő kilenc fejezet az expedíció hat tagjának élményeit beszéli el, akik két utat tettek a Nyugati hegységbe a Déli Viktória-földön.
234
tároztak el; azóta is ismételten hátrahagytak itt az erre járó csoportok élelmiszerkészleteket.
A hegyláncon túl, szem elől rejtve, terül el a Nagy Jégplató. Ennek a láthatatlan fennsíknak 2000 méternél nagyobb magasságából erednek azok a hatalmas jeges folyamok, amelyekkel elbeszélésünk foglalkozik: a Koettlitz-, Ferrar-, Taylor- és Mackay-gleccser.
*
No és most szóljunk röviden útitársaimról. Mi a titka "a vadon hívó szavának", hogy úgy visszavonz bennünket az Antarktisz elriasztó világába? Hitem szerint a sarkvidék legfőbb varázsa a válogatott bajtársak körében átélt élményekre való emlékezésben gyökerezik, olyan bajtársak körében, akik különös rátermettséggel tudnak beleilleszkedni ebbe az idegen világba. Ausztrália sivatagjai vagy Spitzbergák jégmezői ugyanezekkel az útitársakkal nem kevésbé kedveseknek tűnnének föl előttem.
Sydney mellett van egy hírneves régi iskola, amelynek növendékei közül emberemlékezet óta nem hiányoztak a DEBENHAM és TAYLOR család képviselői. FRANK DEBENHAM és én már régi barátok voltunk, amikor együtt vizsgáztunk a geológiából ugyanezen az egyetemen. Évekkel később Cambridge-ben a diákok tudományos egyesületében klubtársak lett WRIGHT, a Caius College tagja és TAYLOR, aki az Emmanuel College kötelékébe tartozott.
DEBENHAM Ausztráliában mint főkommisszárius megbecsülhetetlen gyakorlatot szerzett a szánutazásban. WRIGHT meg a hófedte vidékeken való vándorláshoz értett mesterien, mert gyakran töltötte a szünidőket a kanadai őserdőkben, amikor még a torontói egyetemre járt.
TRYGGVE GRAN-t mutatom be már most az olvasónak, csapatunk legifjabb és – vezetőnk után – legviláglátottabb tagját. Sportok, utazás, zene, irodalom és nyelvek iránt érdeklődő útitársunk sohasem fogyott ki az érdekes élményekből.
A két altiszt közül EDGAR EVANS első expedíciónkban vett részt. Ő volt a mester. Mi többiek – DEBENHAM,
235
WRIGHT és magam – mind a hárman újoncok voltunk a déli sarkvidéken. EVANS még a Discovery emberei közül való; gyakorlott szánutazó.
FORDE, a haditengerészet másik óriása, a Granite-öbölhöz tett utunkban volt szánmesterünk. Ezen a második utazáson és négyen voltunk útitársak: DEBENHAM, GRAN, FORDE és én.
Érdekes följegyezni, hogy mind a hatan más-más nemzetiségből kerültünk: DEBENHAM ausztráliai, WRIGHT kanadai, GRAN norvég, EVANS Walesből, FORDE Írországból való; magam voltam az egyetlen, aki Angliában születtem.
*
1911. januárius 26-án SCOTT kapitány átadta nekem az írott utasításokat, amelyek irányítóink voltak első nyugati kutatóutunkban. Ezek az utasítások egyúttal a mi rövid beszámolónk, mert a bennük foglalt programot végrehajtottuk. Éppen ezért idézem itt SCOTT levelét, mindössze egy elhagyásával, amely a Hut Pointra vonatkozik.
"Kedves Taylor!
Tervem, hogy szánexpedíciót küldök ki az ön vezetésével a McMurdo-átjáró jegén át a Ferrar-gleccserhez.
Útitársai lesznek: Debenham, Wright és Edgar Evans. Két szánt visz magával, nyolc hétre való fölszereléssel és élelemmel.
Útjának célja a Dry Valley (Száraz-völgy) és a Koettlitz-gleccser közt elterülő vidék geológiai tanulmányozása.
Szabad mozgásuk bizonyos fokig azon fordul meg, fölszakad-e vagy nem a tenger jege. Legjobb és legbiztosabb tervnek mutatkozik: fölvinni a készleteket a Ferrar-gleccseren a középmoréna egy pontjáig a Descent-(Leszálló-) hágóval szemben és ott raktárt létesíteni. Onnan kétheti eleséggel följuthat a Dry Valley-gleccser torkolatához és leereszkedhet ennek a jégárnak a völgyébe. Visszatérve a depóhoz, megállapíthatja a nyílt víz kiterjedését, és ehhez képest vagy a gleccseren száll le és megkerüli kelet felé a Butter Pointot,
236
vagy pedig megmássza a Descent-hágót, és a Blue- (Kék-) gleccseren vagy az előhegyek valamelyik délebbi gleccserén ereszkedik le és arrafelé folytatja a Koettlitz-gleccservidék kutatását.
Feladatának megoldása után átkel az átjárón a Hut Pointhoz, ügyelve arra, hogy nyílt vízhez túl közel ne táborozzon...
Sok szerencsét kíván igaz híve
R. Scott.
*
Fölszerelésünkről csak annyit kívánok itt megemlíteni, hogy kivételesen gazdag fényképező-berendezést vittünk magunkkal.
Főleg WRIGHT-nak volt erre szüksége, mert neki a jégszerkezet alakulatait (leheletfinomságú jégkristályokat és így tovább) kellett megörökítenie. WRIGHT műszereihez tartozott még egy terjedelmes polariszkóp – amellyel a jégrétegeket poláros fényben vizsgálhatta – és egy teodolit.
DEBENHAM feladata volt a kőzetgyűjtés és a geológiai térképezés. Neki külön fotografáló gépe volt, hogy önállóan dolgozhasson.
Engem magamat elsősorban a vidék fiziográfiai arculata érdekelt, amit úgy is nevezhetnék népszerűbben: "Az Antarktisz geológiai történetének utolsó fejezete". Más szavakkal: Miképpen hatott a földfelszínre a gleccserek mozgása, a szél, fagy, víz és a jég. Másik, még érdekesebb kérdés, amelyre megfigyeléseimet kiterjesztettem, az volt, hogy mennyiben térnek el az itt felsorolt hatások eredményeképpen észlelhető jelenségek azoktól, amelyeket mérsékeltebb égöveken tapasztalunk, ahol a víz a fő hatóerő, és a jég-erózió teljesen hiányzik.
Szánjaink súlya, rakományostul, így alakult:
|
A két szán és acél-szántalpak Nyolc hétre való eleség Sátrak, szerszámok stb. Műszerek, fényképező-berendezések stb. Személyes szükségletek négy tarisznyában |
77 kg 286 " 59 " 30 " 23 " |
| Összesen | 475 kg |
237
Ez a súly éppen elég terhet rótt négyünkre: fejenként mintegy 120 kilogrammot. De az út jó részén csak egy szánt készültünk magunkkal vinni, így tehát ez a teher nem sok fejtörést okozott.
MÁSODIK FEJEZET.
A Ferrar-gleccseren. – Depóelhelyezés. – Az Alcove-tanya. – Fókák tetemei. – A "Csad-tó". – Lávafolyások.
1911. januárius 27-én PENNELL hadnagy a Terra Novával átszállított bennünket a Gleccsernyelvtől a Butter Pointra. Erre a helyre délután négy órakor érkeztünk meg.
A partról nagyszerű képben tárult elénk a Ferrar-gleccser alsó szakasza. Ezen a hat-hét kilométer széles gleccservölgyön, amely ötven kilométerre terjedt délnyugatnak, kellett fölfelé kaptatnunk a legelső napokban idestova 900 méter magasságba.
Föltűnt mindnyájunknak a szirtfalak meredeksége mindkét oldalon. Az északi homlokzat harminc kilométernél hosszabb vonalon csodálatos sima falként mered föl csaknem ezer méter magasságba. Jellegzetes glaciális völgy; oldalsó kiugrások, amelyek a folyóvájta völgyek folytonosságát meg szokták szakítani, teljességgel hiányoznak.
Szánjaink fölszerelése után hat óra tájban keltünk útra, s még hat vagy hét kilométert tettünk meg aznap, amíg sátort ütöttünk éjszakára.
Az első héten – péntektől péntekig – EVANS volt a soros szakács, mert ő már értett a főzőkészülék és a primuslámpa kezeléséhez. DEBENHAM-ről tudtam, hogy ő hamarább beletanul ebbe a mesterségbe, mint akármelyikünk. Ő lett tehát a kukta, hogy azután fölváltsa főnökét. WRIGHT vállalta a harmadik hetet. Utána nekem kell majd megpróbálkoznom.
Amíg EVANS DEBENHAM-et avatgatta be a pemikán
238
titkaiba, WRIGHT-tal elsétáltam a tenger jegén át dél felé néhány kilométernyire, a főgleccser elágazásáig.
Másnap, 28-án, fölfelé haladtunk a gleccseren jó néhány kilométerre. A délutánt egy szép függőgleccser tanulmányozására fordítottuk. Mintha csak valami nagy fehér köpönyeget vetett volna reá a természet a Ferrar-völgy északi falára. A jégköpönyeg tizenkét méter magas homlokfalban végződött. Amíg WRIGHT és DEBENHAM ezen a környéken vizsgálódott, magam fölkapaszkodtam 760 m magasságba. A Kukri-hegyek vállán állottam ekkor, ahonnan igéző látvány tárult elém délnyugatnak. Mint valami gót székesegyház csúcsívei, lendült a magasba a Cathedral Rocks oromzata. Ennek az alján kellett hátrahagynunk az első élelmiszer-tartalékot.
Visszatérőben császárpingvinek botorul bukdácsoló csoportjaira bukkantunk. Lehettek vagy százan, a vedlés időszakának vége felé. Egyet közülük, amelyik már fényes ruhában pompázott, leütöttem, hogy legyen egy kis változatosság, ha majd ráununk az örökös pemikánra.
A következő nap egyre följebb és följebb hatolva állandóan nyugat felé tartottunk a gleccseren. 30-án igen nehéz utunk volt a széles jégfolyam hullámain. Déltájban hóval áthidalt keskeny rianások közé jutottunk. Estére mindazonáltal elértük a Cathedral-szirtek alatt emelkedő nagy morénát, ahol a SCOTT kapitány rendelte helyen elhelyeztük depónkat.
A depó fölött a gleccser háta meredekebbre vált, de félteherrel elég jól boldogultunk, és másnap este hat órakor – 31-én – az alsó Ferrar-gleccser tetejéről, ezer méter magas kis jégplatóról tekintettünk körül. Utunk most a legnagyszerűbb geológiai szelvény mentén vezetett, amelyet csak láttam valaha. Az északi oldalon felülről sárga homokkővel szegélyzett, ezer méteres szirtfal emelkedett. A homokkő alatt két csodálatos sötét lávaréteg ékelődött bele a gránit alapkőzetébe, vízszintesen. Az egész úgy festett, mint valami sárga, fekete és vörös színekkel rétegzett óriási szendvics. A vöröses gránit alsó lejtőjét régi oldalmoréna fekete törmeléke szennyezte be.
239
Tovább hatoltunk még néhány órányira, most már völgynek haladva, észak felé. Este 9-kor a Dry Valley felső végét betöltő gleccseren ütöttünk tanyát. Ennek a gleccsernek a kutatása – amelyet 1903-ban gyors menetben szelt át SCOTT kapitány – volt a legközelebbi fél hónap munkaprogramja. SCOTT kapitány megtisztelt vele, hogy a jégárat rólam nevezte el.
Lefelé haladva a Taylor-gleccseren, túl közel kerültünk a Kukri-hegyekhez. Rendkívül meredek és csúszós jégen jártunk, s a jégbe – óriások hüvelyklenyomataiként – lábnyi átmérőjű kerek mélyedések vájódtak.
A Ferrar-gleccser havas felszínén való ötnapos vándorlásunk után meglepett, hogy a vele párhuzamos Taylor-völgyben havat nem találtunk.
Képzeljünk csak el egy csaknem ezer méter mély, hat-hét kilométer széles, negyven kilométernél hosszabb völgyet a 77 1/2 fok déli szélességen, amelyet egyetlen foltnyi hó nem borít!
A völgyön át heves, csípős szél fújt szembe, de föl se vettük – nem volt hófúvás!
Meredeken szállottunk alá 300 méternyivel. A gleccser nyelve éppen alattunk volt akkor. Túl rajta széles, kopár, köves teknő terjedt ki messze kilométerekre kelet felé. Alsó lejtőit vöröses gránittömbök borították. Följebb koromfekete törmelékhalmazok – világra [!?] szénrakásoknak nézné őket az ember – újabbkori lávafolyások útját jelölik. Amíg a Dry Valley-ben tartózkodtunk, csaknem meleg idő járt. A hőmérséklet néha fölmelegedett a fagypont fölé. A fekete sziklatömbök alján mindenfelé erek csörgedeztek. Neve ellenére is ("Száraz-völgy"), ez volt a legnedvesebb vidék, amit csak láttam az Antarktiszon.
A gleccser végződésén innen vagy másfél kilométerrel, huzamosabb időre tábort ütöttünk. A szánt nem vonszolhattuk tovább; beláttam, hogy ezen a hómentes területen a térképezés egyetlen módja, ha a hátunkra pakoljuk föl holminkat.
Tiszta, hótlan jég vett körül mindenfelől. A meredek sziklás hegyoldalaktól tizenkét méter magas jégszirtek és
240
széles gleccserárok választott el. Sehol nem leltünk tenyérnyi helyet, ahol könnyűszerrel megállhattunk volna. A sátrat fölütni meg éppenséggel lehetetlennek mutatkozott. A gleccser közepébe a zúgó gleccserpatakok mély medreket vájtak. A medrek napsütötte déli partjai meg egész sor festői fülkére tagolódtak. A Természet architektúrájának gyönyörű alkotásai ezek az "alkóvok"; tiszta jegű meredek falaikat is ezernyi oszloppá faragta széjjel a Nap ereje.
A szánt egy ilyen gótikus apszis-ba lebocsátva, pompás védelmet leltünk benne tanyánk számára. A gleccser felszínén végigszántó szeleket meg sem éreztük.
Két napot töltöttünk itt térképezéssel az Alcove-tanya környékén. Azután összeszedtük sátorfánkat, hálózsákjainkat és öt napi eleséggel elindultunk a tenger felé. Gránitfalak közé vágódott keskeny szorulaton át vitt utunk lefelé. Előttünk tekintélyes, öt-hat kilométer hosszú tó – a "Bonney"-tó – befagyott tükre csillogott. A tavat borító vastag jég alatt vízinövényeket fedeztünk fel. A meredek szirtek alatt szemmel láthatólag mély volt a víz. A tó keleti végén tartottuk első delelőnket.
Meglepett, hogy bár a tenger felé közeledtünk, emelkedni kezdett a völgy. A magas sziklasáncon keresztül, amely elzárta az utat előttünk, átjáró nem mutatkozott. Nemsokára azonban fókatetemekre bukkantunk, – összesen tizenhármat olvastunk meg – bizonyos volt tehát, hogy amerre ezek az állatok fölvergődhettek a partról idáig, könnyen járható útnak kell lennie.
Lefelé indultunk a völgy északi oldalába torkolló keskeny hegyszoroson. De ezt a kijárót is elsáncolta egy függőgleccser meredek homloka. Éreztük azonban, hogy a tengert néhány perc múlva meg kell pillantanunk. És csakugyan: az előttünk meredező gleccsernyelv jégfala mellett fölfedeztünk valami szűk szoros-utat, amelynek két oldalát csaknem átértük, kinyújtott kezünkkel. Errefelé cipeltük tehát tovább súlyossá vált terhünket. Semmi kétség, hogy a fókák is erre jöttek be meghalni, a szárazföld belsejébe.
A tengert egyelőre még nem láthattuk meg. A défilé [szoros] két kilométer hosszú befagyott tóvá tágult ki. Ennek a
241
száraz kavicsos partján sátrat vertünk éjszakára. A tó vize határozottan orvosságízű volt. Kifolyása nem lévén, egyhangúlag Csad-tónak neveztük el, mit sem törődve az éghajlati különbséggel.
Fölkapaszkodva a sátrunktól délre emelkedő, ötszáz méter magas kopár hegygerincre, szemünkbe tűnt a tenger, kelet felé, mintegy húsz kilométernyire. A messzeségben kivehettük az Erebus lejtőinek gleccsereit és a Beaufort-sziget piramisát.
Ötödikén kora reggel EVANS-szel elindultam a tengerpartra; DEBENHAM és WRIGHT ezalatt a défilé közelében vizsgálódott. Másnap reggel WRIGHT-tal megmásztam a völgyet elzáró hegyvonulatot.
A tómenti kavicsban hiába kutattunk aranyat. Csak némi magnetit mutatkozott tálunk fenekén.
7-én visszafordultunk az Alcove-tanya felé. Tanyahelyünket az utóbbi napok melege elpusztította. Egy szomszédos mélyedésben, morénatörmelék közt, új szállásra leltünk.
Mielőtt elhagytuk volna ezt a vidéket, DEBENHAM a déli hegyoldalon fölkapaszkodott mintegy 800 méter magasságba, és térképet rajzolt arról a lávatömegről, amely fekete szemölcsként emelkedik ki a völgy jégborította válla fölé. A másik oldalon, még magasabban, szép kis lávakráter tanúskodik róla, hogy vulkáni tüzek ragyogták be a gleccsert azóta is, hogy a jég a völgyteknőt színültig betöltötte.
HARMADIK FEJEZET.
A Dry Valley morénája. – Olvasmányaink. – A gleccser mozgása. – Barrier-rengés. – Kaland a kardszárnyú delfinnel. – A kék gleccser. – A Koettlitz-gleccser. – Armadillo-tanya. – Fejetlen hal. – Park Lane tanya. – Labyrinth-tanya. – Fókák útja.
A gleccseren fölfelé haladva ismét a Kukri-hegyek nyugati végénél ütöttünk tanyát. Vacsora után WRIGHT-tal elmentem még a gleccserárokhoz, amely a jeget a gránit-
242
szikláktól elválasztja. Látni akartam, van-e nyoma a gleccsereróziónak a sziklafalon!
Csákányokkal és hegymászókötéllel fölszerelve nem minden nehézség nélkül bocsátkoztam le a hatvan méternél mélyebb, harminc méter széles "sáncárok" fenekére. A sziklafal alját görgeteg takarta el, s a jég csiszolásáról nem győződhettem meg.
Még nagyobb küzdelembe került a visszatérés, ismét a kötél segítségével, amellyel WRIGHT végül is fölvontatott.
Másnap délelőtt WRIGHT és EVANS a Solitary Rocks melletti jégeséseket és morénákat kutatta át, én pedig DEBENHAM-mel a Knob Head felé sétáltam el.
A morénák iránya elárulja, hogy a platóról minden jég a Dry Valley-be tolul alá, és nem a Ferrar alsó völgyébe, mint idáig képzeltük. A Ferrar- és a Taylor-gleccser egymással szemben fekvő jégárak, és a Knob Head hágójánál összefüggenek; régebben önállóak voltak, és ha a jég valamivel lejjebb húzódik, ismét el fognak különülni.
Este irodalomról folyt a szó. EVANS nem szerette DICKENS-t és KIPLING-et; DEBENHAM és én annál jobban. EVANS-nek kedvenc írója az a jól ismert francia szerző, akinek a nevét ő nagy bölcsen "Dum-asz"-nak ("ostoba szamár") ejtette ki.
"Könyvtárunk" egészen tekintélyes volt: személyenkint nem kevesebb, mint fél kilogrammot engedélyeztünk könyvekre: Elsorolom itt – elrettentésül – miket vittünk magunkkal: BROWNING-ot, TENNYSON-t és WILLIAM LE QUEUX egy kötetét, O. W. HOLMES: The Autocrat of the Breakfast Table című munkáját, a Red Magazine néhány számát, két német matematikai művet, és még három másik német könyvecskét. Legnépszerűbb volt a Red Magazine, az Autocrat és Browning – ezek közül is a Red Magazine. Nem nagyon kaptunk a németeken.
Februárius 10-én leszállottunk a Cathedral Rocks alatti depónkhoz. A sirályok fölfedezték császárpingvinünket; a finom csemegét hiába tartogattuk.
Másnap WRIGHT és DEBENHAM karókat tűztek ki a gleccseren, egyenes vonalban, két szembetűnő csúcs között. Tavasszal SCOTT kapitány ezeknek az állásából megállapít-
243
hatta a gleccser jelentékeny odébbmozdulását: fél év alatt kilenc méterrel nyomult lejjebb a jégfolyam. Én azalatt EVANS-szel a Descent Passra fölvivő meredek hólejtővel tettem kísérletet. EVANS 1903-ban járt már erre ARMITAGE-dzsel. Fél méternél mélyebbre kezdtünk süppedezni a lágy hóba. itt ismerkedtem meg először a "Barrier-rengéssel".
Lépten-nyomon megrendült a felszín lábunk alatt, hullámgyűrű módjára szétterjedő félelmetes morajt hallatva.
Egymáshoz kötözve haladtunk fölfelé három-négy kilométernyire; ott repedések közé jutottunk. Egyszerre mind a ketten belezuppantunk valami hasadékba. Előbb EVANS kászolódott ki, és hátrább lépve a szilárd talajra, kimentett kényes helyzetemből.
Nem erőltettem tovább ezt a siralmas útirányt. Elhatároztam, hogy lefelé folytatjuk utunkat a Ferrar-gleccseren a Butter Pointhoz, és onnan a Piedmont-jégáron át igyekszünk a Koettlitz-gleccserre.
Távollétünk alatt WRIGHT is belecsúszott egy hasadékba, miközben a legszélső karót tűzte ki a Cathedral-szirtek felől.
Ebéd után befogtuk magunkat a szánba, és elindultunk lefelé, régi tanyánkra, a Ferrar-gleccser szájánál.
Februárius 13-án derült, tiszta reggelre ébredtünk. A New Harbour jegén nem mutatkozott semmi változás, amióta átkeltünk rajta két héttel ezelőtt. Délkeletnek irányítottam tehát lépteinket a Butter Point felé. Ezenközben olyan esemény játszódott le, amely majdhogy nem véget vetett utunknak idő előtt.
Élénk tempóban haladtunk előre, amikor EVANS fölhívta a figyelmemet valami feketeségre, amely közvetlen előttünk meredt ki a jégből. Ugyanekkor szokatlan csikorgó hang hallatszott. Előresiettem. A fekete karóforma dolog egy kardszárnyú delfin hátsó uszonya volt! A csikorgás intelem volt, hogy az öböl jege mozgásban van. A jég, amelyen álltam, ugyanekkor lökést kapott és elszabadult. Átugrottam az így támadt méternyi széles repedésen, és a szilárd jég felé igyekeztünk, amely még mintegy négy kilométernyire volt dél felé. Alig hogy elértük a Butter Point
244
jéglábazatát, az egész öböljég megindult nagy táblákban észak felé.
A Butter Point jéglábazatán nehéz utunk kezdődött a véget nem érő havas lejtőn fölfelé. Lépésmérőnk 27500 lépést mutatott, amikor a Blue-gleccser homloka alatt tanyát ütöttünk.
A gleccser hasadékai párhuzamosan haladtak a partvonallal. 15-én estére túljutottunk a hasadékokkal szabdalt területen. Délre tőlünk a tenger már-már fölszakadó jege terült el. A Blue-gleccseren túl jobbról széles morénacsík húzódott, és meglehetős egybefüggően folytatódott a Koettlitz-gleccser északi oldalán. Közvetlenül előttünk 15 méter magas volt a jégfal, de valamivel délebbre alacsonyabb pontot találtunk, és ott leereszthettük a szánokat a tenger jegére. A turolásokon túlkerülve kedvező térszín következett. Délnek tartottunk. Az éjszakát a morénák görgetegei közt töltöttük.
Egész éjjel hallatszott a tengerjég bömbölése, amint megfeneklett a partokon. Ennek a végtelenül melankolikus zajgásnak a hangjait ilyenformán kísérlettem meg elemeire bontani: "tigris mormolása, hozzáadva ehhez üres házon keresztülsüvítő szél sóhajtását, olyasféle mellékzörejjel, mintha új bőrnyergen a kemény lovaglónadrág súrolódnék".
Februárius 17-én a Koettlitz-gleccser végső nyúlványához érkeztünk. A hatalmas jégfolyam az utolsó 45–50 kilométeren alig emelkedik a tenger színe fölé. A Dailey-szigetektől délre, ahol a Nagy Jégbarrierbe beleolvad, csaknem húsz kilométer a szélessége. Bármily festői is a jégtűk és jégbástyák, tavak és kanyargó üregeknek ez a viharkorbácsolta, megmerevült tengere: pokoli elgondolni, hogy szánnal kelljen rajta végigvándorolnunk.
A nyugati csoport sátra a Koettlitz-jégár alsó részén.
(A háttérben a Discovery-hegy.)
El is határoztam, hogy visszatérünk a szárazföldre. A harmadik hét végén a parti morénáknál sátrat vertünk, depót állítottunk, és aztán elindultunk a rajtuk túl elterülő érdekes vidék kikutatására. Hosszú, párhuzamos, kanyargó gleccservölgyekre bnkkantunk itt, amelyek a Royal Society-hegylánc alatti árok felé vezetnek. Fölöttünk tornyosult
245
Mount Lister 4000 méteres hegyorma, nagyobbrészt felhőkbe burkolózva.
20-án egyik szánunkat a depónál hagyva, megkísérlettük újra, hogy behatoljunk a Koettlitz-gleccser erődítései közé. Este hat óráig negyedfél kilométerre sikerült fölvontatnunk könnyű terhünket. Sűrű hóvihar kerekedett, – kénytelenek voltunk éji szállásra vonulni. Tanyánkat ebben varázslatos környezetben Armadillo Campnek neveztük el a jég és fagy tiszteletére, amely mintha nagy fehér, páncélhátú szörnyet formált volna sátrunk mellett.
21-én verőfényes reggel világában még ez a merő pusztaság is derűsnek tetszett körülöttünk. De a jégfelszín naphosszat mit se javult.
Délután érdekes leletre tettünk szert: egy fejetlen hal tetemére, amilyet négyet is talált a Discovery-expedíció. Hogy hogyan fejeződtek le ezek a halak, máig se tudjuk eldönteni. Fókák aligha juthattak el ily messzire a tengertől.
Ezt az éjszakát a Park Lane Campen töltöttük. Az utóbbi két nap alatt mindössze 11 kilométernyi utat tettünk; a szánt inkább vittük, mintsem vontattuk magunk után. A következő nap kedvezőbbre vált a gleccser felszíne; a gleccsermező folytonosságát nem szaggatták meg úgy az olvadékvizek. Sikerült is előrébb jutnunk 16 kilométerrel délnyugati irányban.
23-án délben festői jégalagútra bukkantunk. Kanyargó sikátorok útvesztőjében hatoltunk előre, festői jégcsapok és csipkézetek között. Esti tanyahelyünk a Camp Labyrinth nevet kapta.
24-én kikeveredtünk a végtelen változatosságú jégtűk összevisszaságából, és elértük ismét az oldalmorénát a Heald-sziget közelében. Itt ütöttük föl végső tanyánkat egy kavicsos mélyedésben.
Sátrunk mögött észak felé 300 méter magasságig emelkedő hegyoldalak vittek át függőgleccserek kiszáradt völgyeibe. Ezek a "függővölgyek" a 3000 méterre nyúló meredek homlokzatú Lister-hegy talpazatából ágaztak szét sugarasan. A hegyfalba vájódó óriási teknővölgyek talán az egész földön páratlanul álló nagyszerű látványt nyújtanak.
246
Az egyik "függővölgy" szájától délnek tekintve a Koettlitz-gleccseren keresztül, a jégnek ebben a megbűvölő rengetegében valami szabályszerű rend ötlött szemembe. A Heald-sziget fölött a völgyet nyugalmas tömegű jégfolyam töltötte be, csak itt-ott szakítva meg hasadékokkal és jégesésekkel. A Heald-szigettől keletre azonban a jégtömeg gleccserdeltává alakult: széles hullámok egész sorozatában szállott alá. A hullámok jéghegyekké és monolitokká, ezek ismét bástyákká és tűkké formálódtak. Lejjebb az olvadékvizek még jobban elaprózták ezeket a jégalakulatokat, és simajegű valóságos utcát alkottak, amelyen át könnyű visszatérés kínálkozott.
Ezeken a lejtőkön találtam egy jégvásította sziklatömböt – az első és utolsó ilyen példányt csaknem kétszáz kilométerre nyúló morénatörmelékben.
A gleccser széle mentén tértem vissza a sátorhoz. A friss hóban meglepetésemre fókanyomokra bukkantam. Harminc-negyven kilométerre voltunk a tengertől, és kifelé jövet semmi elképzelhető útra nem találtunk. Honnan, merről jöhettek fel ide a fókák? Kettő ott szunyókált közülük a gleccser jegén. Egyiket fölriasztottam egy jégdarabbal, mire odébbvonszolta magát, oldalt feküdt és egész oktávra terjedő zenei hangokat hallatott. Végül beásta magát a jégbe és eltűnt a simajegű "utca" alatt.
Visszatértemkor WRIGHT és DEBENHAM elbeszélte, hogy ők is találkoztak kisebb fókacsapatokkal. Visszaemlékeztünk most az utolsó depónk közelében kizuhogó állandó gleccserpatakra, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a Felső-Koettlitz-völgynek ezen a rejtett, szubglaciális lefolyásán keresztül hatoltak be a fókák a szárazföld belsejébe.
247
NEGYEDIK FEJEZET.
A Heald-sziget. – A "fóka"-patak. – A Terminus-hegy. – Jégbástyák. – Alph Avenue. – Dailey-sziget. – Kardszárnyú delfinek. – Kerülővel hazafelé. – Hóviharban. – A "Veszedelem lejtője".
Februárius 26-án átszeltük a gleccsert, és a jégfolyamból 300 méterre kiemelkedő Heald-szigeten "kötöttünk ki", amely a gleccsert két ágra szakítja.
Másnap húsz kilométernyire hatoltunk be nyugat felé egy hatalmas mellékgleccser kikutatására, amely az alacsony oldalmorénán át vált láthatóvá. Négy kilométerre járhattunk a morénák között, amikor egyszerre harminc méter mélységű meredek szurdok nyílására bukkantunk, amelynek alján sebesvizű patak surrant tova. A patak amodább, egy kilométernél hosszabb tó vizéből fakadt, de jó darabon a moréna alatt fúrta keresztül magát és a jégár alatt ömlő "fóka-patak" vizével egyesülve ömlött a tengerbe.
COLERIDGE sorai ötlöttek eszembe:
|
Barlang-odúkban, rejtve, föld alatt Surran tova az Alph, a szent patak. Verőfénytelen tengerek felé... (1) |
Patakunkat Alph-folyónak neveztük el.
A tó mentén, majd pedig a szurdokban haladtunk fölfelé. Délután négy órakor elértük célunkat: a Walcott-gleccser meredek homlokfalát. A viharral fenyegető idő gyors visszavonulásra kényszerített. Más úton tértünk vissza. Út közben tizenöt méter magas lávaömlést fedeztünk fel.
*
Március hónap derült, napsugaras reggellel köszöntött be. Az idő kedvező volt a tervezett hegymászásra. A "Terminus-hegy" 900 méteres magasságából megpillantottuk az
(1)
Where Alph the sacred river ran
Through caverns measureless to man
Down to a sunless sea.
248
Erebus, Discovery és Morning csúcsait és a Koettlitz-gleccser fölött emelkedő hegykúpot. A Lister-hegy orma, mint rendesen, felhők közé burkolózott.
Március 2-án hazafelé vettük utunkat. Néhány napig az Alph-folyó mentét követtük. A Terminus-tanyától lefelé mintegy hét kilométerre jégbástyához értünk, amely a stonehenge-i monolitokra emlékeztetett. (1) Ez a magas bástyafal választotta el a Koettlitz jégfolyamát a "folyó" befagyott tükrétől, amely itt 400 méter szélességű pompás utat ("Alph Avenue") alkotott.
Nem remélt könnyűséggel haladtunk előre. Naponta megálltunk, hogy a mellékvölgyekbe kirándulást tegyünk.
Utunk mentén mindenütt fókacsoportokra és sirályokra bukkantunk.
A nyár véget ért – éjjelente a hőmérő csaknem 30 fokra szállt a fagypont alá.
Ötödikén este elértük a depót. Másnap a McMurdo-átjárón át útrakeltünk a Ross-sziget felé. Ugyanezen az estén a vulkáni lávából épült, nyugati Dailey-sziget 180 méter magas ormáról tekintettünk körül, hogy megfigyeljük a nyílt víz kiterjedését.
Két napon át célunkkal ellentétes irányban, észak felé kellett menetelnünk, hogy a McMurdo bejáróját hatalmas ék alakjában elfoglaló oszlopos jégbástyát megkerüljük.
A jégoszlopok iránya bosszúságunkra a Butter Point felé terelt bennünket. A délelőtt folyamán jobbról rejtelmes fújó hangokat hallottunk. Az oszlopos jégbástya leszakadása következtében nagy öböl keletkezett ezen a helyen, s előttünk, alig száz lépésre, kardszárnyú delfinek cirkáltak a vízben. Az "Orca-öböl", ha tetszett, ha nem, kerülőre kényszerített.
Március 10-én alig húsz kilométer választott el bennünket a Hut Pointtól. Úgy reméltük, estére célnál leszünk.
(1) Stonehenge, Wiltshire-ben, Angliában. Itt vannak a brit szigetek legnagyobb oszlopos építésű monolit-emlékei. Az újabb kőkorszakból vagy a bronzkorból származó építmények vallásos célú csillagászati megfigyelésekre szolgálhattak. Sir NORMAN LOCKYER szerint (1906. júl.) Kr. e. 1950-ben épültek.
249
Délután öt órakor nyílt víz térített el útirányunktól. Délnek fordultunk, bár vihar közeledett. A Hut Point balról maradt mögöttünk. Egy kilométerre a víz szélétől szánnyomokra bukkantunk. Depócsoport nyomai lehettek – de depót nem találtunk sehol. Talán elsodorta a tenger?
Később tudtuk csak meg, hogy az a segítőcsapat járt erre, amelyik a lovak megmentését kísérelte meg, amikor BOWERS, CHERRY-GARRARD és CREAN az úszó jégtáblán rekedt. Tekintve a reánk váró kalandos élményeket, jó, hogy nem tudtunk akkor semmit erről a balesetről.
A nyílt vizet megkerülve észak felé folytattuk utunkat.
A szél ereje egyre növekvőben. Déltájban, kínos helyzetben sátrat kellett vernünk. Másnap sem engedett kimozdulnunk a vihar. Ez volt a legkeservesebb orkán, amit szánútjaimon valaha tapasztaltam.
14-én délelőtt tízkor enyhült a szélvész. Elhatároztam, hogy a Castle Rock felé irányítom lépteinket. Kiástuk a hóból a szánokat és elindultunk. A szél hátba fújt. Ebéd után két órával fönn állottunk a Castle Rock 300 méteres magaslatán.
Még négy kilométernyi út várt reánk a hegyfok taraján. EVANS szokatlan óvatosságot fejtett ki ezen a helyen, de aggodalmát meg tudtam érteni: 1903-ban, az évnek ugyanebben a szakában, ugyanezen a ponton borzalmas hóvihar lepte meg, amikor társaival a Hut Point felé igyekezett. Valamennyien komoly veszedelemben forogtak. Szegény VINCE ekkor siklott bele a tengerbe a "Veszedelem lejtőjé"-ről.
De most nem volt hófúvás. Könnyűszerrel hatoltunk előre. Néhány kilométerrel odább, a Crater Heights körül négy alak közeledett felénk. A szélben felduzzadó bő ruháikban úgy festettek, mint a New Harbourben látott császárpingvinek.
WILSON, ATKINSON, BOWERS és CHERRY-GARRARD volt. Ők mondták el, mi minden történt távollétünk óta. Szánunkat is ők vontatták haza. Magam előresiettem és megtettem jelentésemet SCOTT kapitánynak.
250
Második utunk, 1911. nov. 5–1912. februárius.
ELSŐ FEJEZET.
Az út célja. – Fölszerelés. – Útrakelés részletekben.
Első szánutazásunkban – 1911 januáriustól márciusig – a Bernacchi-foktól délre a Discovery-hegyig terjedő partvidéket kutattuk át. SCOTT kapitány elhatározta, hogy a fölvételeket kiterjeszti észak felé a Granite-öbölig, különös figyelmet fordítván a Granite-öböl mögött elterülő vidékekre, ha ugyan sikerül fölhatolni a Mackay-gleccser jégesésein.
SCOTT kapitány utasításai a következő rendelkezésekkel kezdődnek:
"Utazásának célját nem kell részleteznem, – élőszóval megbeszéltük már. Röviden ebben foglalhatom össze: a Viktória-föld partvidékének geológiai föltárása.
Útitársai lesznek: Debenham, Gran és Forde. Indulás a McMurdo Soundon át 1911 október ..., (1) vagy ez időtájt.
A Butter Pointról az itt felsorolt készletekkel induljon:
|
11 hétre való pemikán, 11 kilogramm zsír főzésre, 13 hétre való egyéb élelmiszer, 45 liter olaj. |
A part mentén igyekezzék eljutni a Granite-öbölhöz.
A Butter Pointnál hagyjon hátra két hétre való élelmiszert, arra az esetre, ha a nyári időszak elmúltával kénytelen lenne errefelé visszatérni a maga erejéből. Ugyanerre az eshetőségre egyheti élelem a Bernacchi-fokon hagyandó.
(1) A nap pontos megjelölése elmaradt az utasításokban.
251
Ha eljutott a Granite-öbölhöz, keressen ki alkalmas helyet a készletek főtömegének elraktározására. Kívánatos, hogy a depó annak a jellegzetes alakú, könnyen föllelhető nunataknak (Bluff Headland) a közelében legyen, amelynek a képe a Voyage of the Discovery 154. lapjával szemben látható (alul) (1) A Terra Nova parancsnoka utasítást kapott, hogy elsősorban ott keresse önt.
Időbeosztásának tervét jóváhagyom. Eszerint november első felében a Granite-öböltől északra, második felében attól délre fog kutatni ..."
*
Eredetileg az volt a terv, hogy mi kezdjük meg a menetet, megelőzve a Sark felé útrakelő csapatokat. DEBENHAM balesete azonban meghiúsította számításunkat. (2) Amikor elérkezett volna az indulás napja, sérült térdével nem tudott fölkelni ágyából. Már maga a sarki csoport is elhagyta téli szállásunkat, mi még mindig ide voltunk láncolva. Pedig nem volt szabad soká késlekednünk. Egyhónapi szánút várt reánk a tengerjégen – és tudnivaló, hogy a jég fölszakadhat és elúszhat észak felé már december első napjaiban.
November 5-én GRAN és FORDE segítségével elszállítottam nehezebbik szánunkat a nagy turoláson túlra (4 1/2 km-re).
7-én SIMPSON-nal, DEBENHAM-mel és NELSON-nel nagy tanácsot ültünk. Megállapítottuk, hogy DEBENHAM-et még egy hétig kímélnünk kell, máskülönben sohase gyógyul meg, esetleg egész életére megsántul. NELSON szíves-örömest vállalkozott DEBENHAM helyettesítésére az első időben, oly módon, hogy elsegíti a szánokat a Butter Pointig.
Amikorra onnan visszatérünk, úgy reméltük, DEBENHAM fölépül bajából.
Még ezen a napon – 7-én – útrakeltünk tehát a kisebbik szánnal, délelőtt tíz órakor. Egy órával később elértük az előre vitt szánt és megkezdődtek küzdelmeink.
(1) Angolok a déli sarkvidéken. 89. lap. (A magyar kiadásban a nunatak képe nincsen meg.)
(2) SCOTT naplója, 129. lap.
252
Ebédidőben alig 8 kilométerre jártunk a kunyhótól. A sátrat még meg sem erősítettük becsületesen, már nyakunkon volt a vihar. Olyan hóförgeteg kerekedett, hogy reggelig nem mozdulhattunk.
8-án rendkívüli erőfeszítéssel vergődtünk tovább 20 kilométerrel. Másnap délután négy óra tájban újabb hóvihar lepett meg, amikor még csak 42 1/2 kilométerre jártunk téli szállásunktól. Ez az ítéletidő 36 óráig tartott.
A hófúvás betemette a sátor ajtaját és szánjainkat. 11-én hajnalban föltűntek a Nyugati hegyek. Reggel fél ötkor lobogót tűztünk a depóra, és elindultunk visszafelé, mindössze egynapi élelemmel. Azt hittük, délre otthon leszünk, de bizony teljes tizenkét órai kemény menetbe került az út. Megrohantuk a szakácsot – és nem győztünk annyit enni, hogy éhesek ne maradjunk.
DEBENHAM lába nem javult sokat, de elhatároztuk, hogy bármint legyen is, 14-én elindulunk vele együtt. NELSON ismét ajánlkozott segítségül, ezúttal ANTON-nal együtt. Ők ketten, ha szükség lenne rá, visszahozhatják DEBENHAM-et.
14-én kedden délután, amikor elvonult a hózivatar, útnak indult a hattagú csapat. A szél hátba fújt – DEBENHAM a szánra ülhetett. Estig 11 kilométert tettünk meg. Másnap elértük az átjáró feleútját.
16-án iránytűre utalva folytattuk utunkat sűrű havazásban. DEBENHAM járt a szán mögött a delejtűvel, és jelzésekkel irányított, merre tartsunk. Kínos vergődés a mindent és mindnyájunkat beburkoló szürkésfehér ködben. Valósággal robinsoni érzés volt negyven kilométeres út után először reábukkannunk múlt heti lábnyomainkra! Délután két órakor elértük a szánt és vígan ebédeltünk együtt sátrunkban.
A következő este, 17-én, megérkeztünk a Butter Pointra. Az élelmiszeres ládákból, amelyeket SCOTT kapitány szeptemberben hátrahagyott itt számunkra, kiegészítettük készleteinket. A szánok súlyával együtt fölszerelésünk és terhelésünk meghaladta ekkor az 540 kilogrammot. Éspedig:
253
| Kilogramm | |
|
A "sátor"-szán A "kétszersültes" szán Csizmák, kályha, jégpatkók Hálózsákok (4) Személyes fölszerelés négyünknek Sátor, főzőkészülék stb. Teodolit Fényképezőgépek és lemezek Javításokra való anyag és fölszerelés stb. Geológiai eszközök stb. Lapát és jégcsákányok (3) Élelmiszer (14 hétre, hetenkint 25,2 kg), 4 hétre való pemikán levonásával Olaj |
23 23 18 23 27 16 5 1/2 13 1/2 2 1/2 7 7 1/2 335 45 |
| Összesen | 546 |
Korábbi tapasztalásaink alapján tudtam jól, hogy NELSON és ANTON távozása után nehéz feladat vár reánk. Első expedíciónkon öten voltunk kisebb teherhez.
November 18-án hagytuk el a Butter Pointot. NELSON és ANTON egyenesen a Royds-fok felé vette útját. Mi többiek most már három hónapnál hosszabb ideig magunkra voltunk utalva. Ezzel kezdődött meg csak igazi utazásunk, jóllehet 180 kilométert jártunk már meg idáig is.
MÁSODIK FEJEZET.
Útban a Granite-öbölhöz.
Fél tonnánál nagyobb terhünket csak két részletben tudtuk tovább szállítani. Két hétig tartott ez a lassú, fáradalmas ide-oda vándorlás, miközben három kilométert kellett megjárnunk, hogy eggyel előrébb jussunk.
November 20-án elértük a Bernacchi-fokot, és hátrahagytunk ott egy hétre való készletet. A depót megjelölő zászló hegyébe fénylő bádogdobozt erősítettünk, mert ez messziről megcsillan napfényes időben.
21-én régi ismerősre bukkantunk: négy kilométer hosszú jéghegyre, amely csaknem betöltött egy öblöt. Északkeleti sarkán fekete foltot vettünk észre. Erről is-
254
mertünk rá. A jéghegy a Glacier Tongue leszakadt vége; március elsején vált le a gleccserről az óriási szélviharban, és átvitorlázott a McMurdo Sound másik oldalára, mintegy 90 kilométer távolságra.
A takarmánydepó, amelyet OATES januáriusban hagyott hátra rajta, kitűnő "fixpontul" szolgált most fölvételeinkre. Ezen a messze elvándorolt jégtömegen belül folytattuk utunkat.
Az öbölbe benyúló hegyfok előtt vagy húsz fóka sütkérezett – biztató látvány, mert hiszen tudtuk, hogy a Granite-öbölben való táborozásunk idején jórészt fókahúsra leszünk utalva.
A szárazföld mentén valóságos szakadatlan kínai falként vonul végig itt annak az óriási parti gleccsernek a déli része, amelyet WILSON nevéről neveztünk el. Hatalmas tájképi jelenség, de kellemetlen akadály a tengerjégen előre igyekvő szánutazónak. Mentől tovább haladunk észak felé, annál kevesebb olyan pontra találunk rajta, ahol fölkapaszkodhatunk a tízméteres jégsánc tetejébe. Szegényes menedék baj esetére!
22-én pontosan hátba fújt a szél. Megpróbálkoztunk a vitorlával. De emellett magunk is alaposan belefeküdtünk a hámba. Igazi versenytempóban siklottunk keresztül az öblön – 24 perc alatt tettünk meg egy kilométert mindkét szannal, az eddigi egy óra helyett. Másnap délben elértük a Dunlop-szigetet. Észak felé, ameddig csak elláttunk, jégsánc húzódott, ellentétben az eddigi térképekkel, amelyek szerint a partvonal nyugat felé kanyarodik.
24-én már alig-alig tudtuk odább vonszolni egyesével is szánjainkat: a ruha tapadós hó teljesen megkötötte a szántalpakat. Déltájban sátrat ütöttünk, s este 9-kor indultunk tovább. Áttértünk az éjszakai menetelésre, mert akkor a jég felszíne keményebb egy kissé.
Nappal tűrhetetlen volt a meleg a hálózsákban. Este hatig a szabadban aludtam, felsőkabát nélkül.
Kelet felé feltűnt egy harminc méter magas, négyszáz méter hosszú barnás "sziget". Csakhamar kiderült, hogy a "lelet" iszappal és morénával belepett jégtömeg. A sarkvidéki
255
térképeken megkérdőjelezett szigetek nagyobb része nyilván hasonló eredetű.
26-án alacsony sziklás fok közelében, jéghegyek csoportja közt táboroztunk. A jéghegyek körül fölhalmozódott hóban az eddiginél is küzdelmesebb erőfeszítésbe került szánjaink vonszolása.
A fok alatt föltorlódott jéghez eljutva le akartam fotografálni a hatalmas tengerjég-kockákat, amelyeket régebbi viharok hajítottak fel néhol hat méter magasba a sziklák közé. GRAN járt elöl. Alig indult el fölfelé a gránittömbök között, fölkiáltott:
– Itt vagyunk a Granite-öbölnél!
Utánasiettem. Valóban ott terült el az öböl. – Célhoz értünk! A fok a Roberts-fok volt, az öböl külső részének legdélibb nyúlványa. Három nappal korábban érkeztünk meg, mint ahogyan a parti térképek alapján számítottuk. Senki sem lehetett boldogabb, mint mi voltunk ezen a napon.
HARMADIK FEJEZET.
Tanyánk a Granite-öböl mellett.
Északnyugat felé hatalmas, húsz kilométer átmérőjű mély öbölre tekintettünk alá. Az öböl két fjordszerű völgyben folytatódott; közülük a déli volt a nagyobb, a Mackay-gleccser völgye.
A fokon hóborította alacsony hágó vitt keresztül. Megkíséreltem ezt a járhatónak látszó szárazföldi utat.
Fölmerült már most az az érdekes kérdés: hol van az a Bluff, aminek fényképe a Voyage of the Discovery 154. lapján van ábrázolva. Éjféli ebédünk után befogtuk ismét magunkat a szánokba és fölfelé tartottunk a Spillover-nek nevezett függőgleccseren. Jókora utat jártunk meg, hogy lássuk, mi van a sarkon túl. Átkeltünk néhány mozgásban levő hasadékon, és elértünk egy gránittömeget, fenyegető jégszirtek között. Szemünkbe tűnt ezen a tájon egy hatalmas meredek part, amely azonos lehetett a keresett Dis-
256
covery Bluff-fel. Igaz, hogy magasabbnak tetszett 150 méternél és más szög alatt láttuk, de sehol másutt nem hasonlított a partvonal a fotográfián látható képhez. Arra is gondoltam, talán bizony egészen más öbölbe jutottunk? Sátrunkat egy szűk fülkében ütöttük fel.
Erről a pontról nyugat felé folytattuk utunkat, föl a Granite-öböl déli oldalán. Magunk előtt jégnyelvet láttunk, amely benyúlik az öböl jegébe. A jégnyelv mögött kerestünk védelmet a havazás ellen. A térképezés munkájára az éjszakai menetelések nem lévén alkalmasak, áttértünk ismét a nappali menetekre. Megkönnyítette az átmenetet a hóvihar, amely úgyis sátrunkba kényszerített.
A havazás megszűntével GRAN-nal elsétáltam a jégnyelv tövéhez, és megmásztam a tőle nyugatra emelkedő gránitszirteket. A tetőn 300 méter széles csupasz fennsíkot találtunk.
Másnap nyugat felé folytattuk vándorlásunkat. Délben GRAN-nal lementem egy kis öbölhöz: a Lavina-öbölhöz (Avalanche Bay), amelybe ottlétünk alatt leszakadt néhány lavina a fölötte meredező ötven méter magas gránitszirt függőgleccseréről.
Vacsora után tovább vonszoltuk szánjainkat – egyesével – a Discovery Bluff irányában. Éjféltájban értünk el holtrafáradva a dagály okozta repedéshez, ahol éjszakára megvonultunk.
November 30-án a Discovery Bluff meredek homlokzata körül jártunk, s belejutottunk egy pompás kis öbölbe, amelynek a partján gránitsziklák között zuzmót és mohát találtunk. A magaslatról körültekintve délnyugat felé szép gleccsert pillantottunk meg, amely menedékesen torkollott az öbölbe. A gleccser nyilván hozzáférhető útvonalat nyújt a "hinterland"-ba [hátországba]. Ezen a ponton rendeztük be főhadiszállásunkat. A fokot Cape Geology-nak, az öblöt Botany Bay-nek neveztük el.
Délután elindultunk, hogy beszerezzük az első fókalevesnek valót. Tanyánktól ötszáz lépésnyire nyugat felé ott hevert egy fóka. Jégcsákánnyal fejbekólintottam, aztán FORDE útmutatása szerint fölszabdaltuk. Bizony csúnya, véres művelet!
257
A sirályokat egyelőre nem bántottuk. Megvártuk, míg lerakják tojásaikat. (Kiválóan önzetlen gondolat!)
Hozzáfogtunk ezek után kőkonyhánk építéséhez. Még az Evans-fokról hoztunk magunkkal egy vaslemezekből készült erős fókazsírkályhát. Az elmállott gránitsziklák közt találtunk három méter hosszú és egy méter széles természetes üreget. A tűzhely falait négy-öt méter vastagságú szilárd gránit alkotta.
Este nevezetes fölfedezést tettem. Észrevettem valami feketét egy pocsolya vizében – közelebbi vizsgálatra kitűnt, hogy apró bogarak tömege. Eddigelé ezen a földrajzi szélességen csak néhány töredék darabka bogarat találtak moha között. DEBENHAM a kövek alatt, jégkéregbe fagyva talált egész rajokat. Ha megfordította a követ a Nap felé, kiolvadtak a jégből és széjjelmásztak. Néhány ezret ragasztóanyaggal bekent papiroson összefogtam belőlük. A bogarak úgy egy milliméter nagyságúak voltak és kék színűek.
December elsején, születésem napján DEBENHAM ünnepi ebéddel avatta fel nagyszerű kályhánkat. Utána egy félskatulya FRY-féle csokoládét osztottam szét. Semmi sem hozhatott volna bennünket vándorlásaink közben közelebb a civilizációhoz, mint ezek a finom ízű készítmények.
Másnap leütöttünk még egy fókát, és befejeztük a kunyhó falának építését. Fogyasztásunk mértéke alapján úgy számítottam, hogy egy fókából kikerül harmadfél étkezésre való máj, tíz ebédre való hús és annyi zsír, amennyivel harminc ebéd megfőzhető.
A fókabőrt DEBENHAM segítségével egy jégtömbön szétteregetve megtisztogattam – vagyis éles késsel lekapartuk róla az öt centiméter vastag fehér, faggyús zsírréteget. Három ilyen fókabőrre volt szükségünk kőkunyhónk befedésére. A tető fáját egyik szánunk helyettesítette. A sarkvidéki architektúrának ezt a kiváló alkotását "Gránitház"-nak neveztük el, azon az alapon, hogy GRAN ekkoriban JULES VERNE Rejtelmes sziget-ét olvasgatta.
December 3-án GRAN-nal fölkerekedtünk, hogy SCOTT kapitány utasítása szerint elhelyezzük levelünket a
258
"Rendezvous Bluff"-ön. Egy gránit repedésébe vastag bambuszrudat tűztünk jelzőpóznául. Ott hagytuk hátra híradásunkat PENNELL hadnagy számára.
A következő nap megmásztuk a Bluff-szirtfokot. Kiderült, hogy magassága nem 150 méter, mint ahogy hittük, hanem idestova 500 méter.
A magaslatról nagyszerű kilátás nyílt a Granite-öbölbe és a mögötte elterülő vidékekre. Keleten az Erebus kúpja magaslott, nyugat felé elláttunk a nagy jégplatóra. Jobbra tőlünk föltűnt a Beaufort-sziget. Az öböl körül nyílt víz nem volt sehol. A Roberts-fok közelében tizenöt jéghegy tornyosult és az a kis jégnyelv, amely alatt a hóviharban táboroztunk. De legmeglepőbb volt az a fölfedezés, hogy az öböl egész belső hatalmas részét gleccsernyelv foglalta el, amely a Mackay jégeséseiből nyúlt bele a tengerbe és három "ujj"-ban végződött. A leírhatatlanul összehasadozott gleccsernyelv magassága harminc méter lehetett a tenger jege fölött.
Az öböl mögött 390 méter magasságú alacsony plató terült el. A meredek szirteken apró gleccserek függtek: az egyik a Spillover, amelyről szólottam már. Nyugat felé a Mckay-jégesések járhatatlan hasadékai következtek, amelyeket már WILSON dr. is ilyenekként írt le. Délnyugaton a kisebb Új-gleccser (New Glacier) hozzáférhetőnek mutatkozott. Arrafelé fogom keresni az utat a "hinterland"-ba.
NEGYEDIK FEJEZET.
Kutatások a Mackay-gleccser vidékén.
Az Új-gleccseren mintegy húsz kilométerre hatalmas, háromcsúcsú nunatak volt látható. A fekete doleritsüveggel borított hegy kínai dzsunkára (hajóra) emlékeztetett. DEBENHAM inkább gondolát látott benne – ő ajánlotta a Gondola Mount elnevezést. Rosszul esett, amikor kiderült később, hogy DAVID tanár látta már a hegyet a déli mág-
259
neses Sarkhoz vivő útjában, föl is mérte és el is nevezte SUESS-ről, a híres osztrák-német geológusról.
A Mackay-gleccser felső szakaszának ezt az érdekes sziklaszigetét utóbb alaposan volt alkalmunk tanulmányozni.
December 5-én délután egyheti élelemmel elindultunk az öböl északi partjának térképezésére. Csak egy szán volt velünk; könnyedén haladhattunk előre. Ez volt az első könnyű szánutunk – s mint kiderült, az utolsó is.
Este a Mackay-gleccsernyelv végén tábort ütöttünk. Az ég elkomorult, a Nap fénye sápadtan szűrődött keresztül a sötét felhőkön. A barométer hirtelen leszállt. A szél erőssége elérte a 7 fokot. Kitört a vihar – az első a dühöngő hóviharok közül, amelyeket átéltünk.
Másnap délután úgy kellett kiásnunk a szánt a hófúvásból. A lágy hóban odább vánszorogtunk vagy 2 kilométerrel, és a North Bay közepe táján telepedtünk le újból éjszakára.
Ez a hóvihar azonos lehet azzal, amely SCOTT kapitányt tartóztatta fel a Beardmore lábánál, 1500 kilométernyire ettől a ponttól délre.
Visszatérőben kalandos eset történt velünk. GRAN belezuppant egy jégtábla kásás jegébe, és bár valahogy kikecmergett, alaposan átázott és meghűlt. Ugyanigy járt DEBENHAM. Miközben GRAN felénk hajított tarisznyájáért igyekeztem, magam is mellig belesüllyedtem. Az egész jégtábla úgy járt alá és fel, mint a kocsonya. Ez a se jég – se hó veszedelmesebb volt, mint a beszakadó táblajég, mert nem volt miben megkapaszkodni.
Pokolian rossz utunk volt visszafelé. Másnap este értük el ismét tanyánkat a Geology-fokon. A hó vastagon eltemette mindenünket. A kunyhót félig belepte a hó. A Bluffön kitűzött erős bambuszrudat darabokra szaggatta a vihar.
A hajó körülbelül egy hónap múlva kellett, hogy fölvegyen és elszállítson bennünket innen északra a Terra Nova-öbölbe.
A legközelebbi napokat a főhadiszállás közelében töltöttük el mérésekkel és gyűjtésekkel.
260
16-án szánnal kimentünk az öböl szájához, az apró öblözetek és fokok kikutatására, és hogy feljárót keressünk a nagy szárazföldi platóra.
A következő napok folyamán térképeztük a Flat Iron-nak nevezett felföldet. Azért neveztük el így, mert emlékeztetett a hasonló nevű felhőkarcolóra. Déli homlokzata alatt kehelyalakú öböl volt, kis függő gleccserrel. Itt az "Ördög puncsoskelyhé"-nél (Devil's Punch Bowl) táboroztunk december 23-áig.
Nagyszerű gyűjtőhely volt ez geológus számára.
Karácsony napját a Cape Geology-n ünnepeltük meg valóban epikureus lakomával. Erre az alkalomra huszonhét sirálytojást gyűjtöttünk.
27-én fennállottunk a Flat Iron mögött emelkedő hóplatón. A fennsíkot szegélyező vörös gránitgerincet Redcliff Nunakol-nak neveztük el. Délen az "Új gleccser" hasadékai tűntek szemünkbe; északon a Mackay jégesései vihar korbácsolta tenger képét nyújtották.
Dél felé 1500 méteres csúcsok csodálatos sora tündökölt. A csúcsokat hólepte "kelyhek" választották el egymástól. Terminus technicusszal ezeket az alakulatokat cwm-nek nevezik. Délkeleten a Mount England 1200 méteres gránitfala tornyosult előttünk.
Az éjjelt a Redcliff Nunakol oldalában, kavicsos folton töltöttük, tíz méterre a gleccser fölött. Valóságos szigetként magaslik ki a gleccserből a nunakol lekoptatott sima alakja mintegy 300 méternyire.
Kilenc-tíz kilométerrel odább nyugatra emelkedik a Gondola Mountain (Mount Suess) igazi nunatak, vagyis "magányos csúcs". Magassága megközelíti az 1000 métert a gleccser fölött, és meghasogatott ormának vonalait nem csiszolta kerekre a Mackay-gleccser jege.
Az év utolsó estéjén tanyánkat mezozoikus hamokkövön ütöttük fel – bizonyára első eset a Viktória-földön. DEBENHAM fekete palakőzetben kövületeket is talált, többek közt megkövesült fát. DEBENHAM más fölfedezést is tett. A morénagörgetegben széndarabokra bukkant. Napokat töltöttünk a környék geológiai vizsgálatával és térképezésével.
261
1912. januárius 4-én megmásztuk a Gondola-hegy két kimagasló ormát: FORDE és én a délnyugatit, GRAN az északnyugatit. A gránit és homokkő tartott fel egészen 600 méterig; azonfelül dolerit borított be mindent. A homokkövet itt eredeti helyén – in situ – találtuk.
A csúcsról remek kép tárult elénk. Alattunk közvetlenül 300 méteres sziklafal bukott le a mélybe. A tenger felé kilométerekre terjedő nyílt víztükör csillogott, úszó jégtáblákkal. A kilátás magas hegycsúcsokat, jégárakat és jégpalotákat ölelt magába.
Januárius 8-án a Cape Geology-n kellett lennünk megint. Nem mehettünk tehát messzebb nyugat felé.
6-án délben hátat fordítottunk a vidéknek – a legérdekesebb tájnak, amelyet az Antarktiszon láttam valaha – és elindultunk a Flat Iron ("Vasaló") felé.
Apróbb kalamitásokról nem szólva, szerencsésen elértük főhadiszállásunkat, hogy tervünk szerint még egy hetet töltsünk ezen a vidéken.
Januárius 10-én jutott időnk a Mackay jégnyelv elmozdulásának megállapítására. A december 14-én fölállított jelzések odábbmozdulásából kitűnt, hogy naponta körülbelül 90 centiméternyi utat tett a gleccser. DEBENHAM igen találóan jegyezte meg, hogy a Discovery-expedíció azért nem tesz említést erről a jelentékeny jégnyelvről, mert akkoriban (1902-ben) ez még nem volt jelentékeny!
*
Fölmentésünk időpontja közeledőben volt. SCOTT kapitány utasításában ezeket olvassuk: "Célszerű lesz, ha januárius második hetében a Granite-öböl környékére korlátozza kirándulásait ... Mindenképpen törekedjék ott lenni a kijelölt időben, januárius 15-én, a találkozó-helyen".
A Geology-fok közelében nem volt több tennivalónk. Elhatároztam, hogy 14-én elhagyjuk ezt a helyet és a Roberts-fokra megyünk, ahonnan kedvezőbb pontról ügyelhetjük a hajó közeledését, nem is szólva arról, hogy ha az öböljég fölenged, a Cape Geology zsákutcájából nem szabadulhatunk.
262
Összeszedtünk mindent, amire szükségünk lehet a Terra Nova-öbölben – ahol a nyár utolsó hónapját szándékoztuk tölteni – és ezt a három métermázsára menő fölszerelést hátrahagytuk a Geology-fokon, ahonnan a hajó fogja elszállítani a Terra Nova-öböl vidékére.
1912. januárius 14-én reggel útrakeltünk a Roberts-fokra. Terhelésünk – négy métermázsa – igen súlyos volt egyetlen szánunkra, de azért reméltem, hogy lerakodás nélkül megbirkózunk vele. Ez a kalandos, fáradságos nap megtanított a veszedelmekre, amelyekbe keveredhettünk volna, ha éppen most szakad föl a jég. Pedig már jó régen elmúlt a jég fölengedésének rendes időpontja.
Elkövetkezett januárius 15-e: az a nap, amelyen szabadulásunkat vártuk. Ámde híre sincs még a hajónak! Mindent hó borít körülöttünk. Víztükörnek nyoma sincs sehol. Fehér, fekete és szürke sirályok röpködnek vijjogva tanyánk körül.
Egyhangúan telnek napjaink. Már egy álló hónapja, hogy fókahúson élünk, és már magam se tudom, hányadszor olvastam el Martin Chuzzlewit-et. GRAN drámaírásra adta a fejét. Kéregpapirosból vágott sakkunknak is nevezetes szerep jutott a várakozás e napjaiban. Fő szórakoztatónk GRAN volt akkoriban. Mindnyájunkat le tudott kötni kalandos úti élményeivel.
Januárius 20-án GRAN születése napját ünnepeltük. Az ő kedves születésnapi ajándékát (Savoy-mártás és egyéb meglepetések) némiképp viszonzandó, ódát írtam hozza.
Éppen a poéma utolsó sorát kanyarítottam, amikor az ünnepelt fölkiáltott:
– Ott a hajó, oda nézzetek!
És csakugyan, az Erebus kúpja irányában három árboc és fekete füst tűnt szemünkbe: a mi jó öreg Terra Nova gőzösünk.
Lobogóinkat fölvittük magasabbra és ott tűztük le a gleccseren. Éjjel fölváltva őrködtünk, hogy el ne szalasszuk valahogy a jelzéseket, avagy az értünk küldött száncsoportot. Abban a szilárd hitben tértünk nyugovóra, hogy huszonnégy óra múlva a hajón leszünk.
263
ÖTÖDIK FEJEZET.
Hajóraszállás.
Nem, kedves olvasó, nincs még vége a történetnek; kerek huszonnégy nap telt még bele, amíg fölvett a hajó bennünket.
Másnap is majdnem ugyanazon a helyen volt a hajó, körülbelül 35–40 kilométerre tőlünk, túl a jégrajon és széttördelt jégtáblákon. Tőlünk négy kilométernyire nagy repedés vonult északtól délnek – a tengerjég fölszakadásának előhírnöke. Hossza megvolt 15 kilométer.
22-én nem láthattuk a hajót. Szilaj déli szél kerekedett, és a rohamosan beboruló ég hóvihar közeledését jelentette. "Mentől hevesebb a szél, annál jobb" – jegyeztem fel akkor naplómba – "hadd kergesse ki azt az átkozott jeget".
Arra, hogy az összeszorított jégrajon keresztül megkíséreljek eljutni a hajóra, gondolni se lehetett. Lépésről-lépésre megbízhatatlanabb területre érnénk, de meg nem is tudnánk hírt adni magunkról, hogy biztosak lehessünk benne, hogy a hajó megvár bennünket. PENNELL küldhetett volna egy csoportot, ha akar, mert ő mindkét oldalról biztosítva volt. Mindamellett örültem neki, amikor később észrevettem, hogy PENNELL is lehetetlennek tartja a vállalkozást.
Néhány napig még láttuk a hajót, aztán eltűnt szemünk elől.
27-én vihar kerekedett, s reményünk támadt, hogy kiűzi a jeget.
Élelmiszer-adagjainkat fejére szállítottuk.
Februárius elsején tanácsot ültem társaimmal. SCOTT kapitány utasításai szerint februáriusban megkezdhetjük visszavonulásunkat, ha az előző hónapban nem sikerül szabadulnunk. Elhatároztuk, hogy megkezdjük az előkészületeket a szárazföldi útra.
3-án DEBENHAM, GRAN és én fölkapaszkodtunk tanyánk mögött a gleccser lejtőjén, hogy járható utat keressünk
264
arrafelé. A Terra Nova-öböl vidékének kikutatásáról már úgy sem lehetett szó. Ha a szerencse kedvez, néhány nap alatt átkelhetünk a parti gleccseren a Bernacchi-fokra, és PENNELL ott könnyebben hozzánk férkőzhetik. Egyheti élelem is van ott elraktározva – a magunk készlete nem tart tovább két hétnél. Mindezen felül még közelebb is leszünk ott az expedíció téli szállásához.
4-én GRAN-nal elindultam a parti gleccser alatt elterülő tengerjég megvizsgálására. Hét-nyolc kilométert jártunk be déli irányban. Szemleutunk tapasztalatai alapján úgy döntöttünk, hogy a tengerjégen haladunk a part mentén addig a pontig, és ott kapaszkodunk fel a parti gleccserre.
Másnap reggel hosszú levelet írtam PENNELL-hez. A fok legmagasabb pontján depót állítottunk, rája lobogót tűztünk és a lobogó rúdjára ráerősítettük az ón-gyufásdobozba rejtett levelet. Útinaplónkat is itt hagytuk hátra. Csak a legnélkülözhetetlenebb dolgokat tartottuk meg. Volt rá remény, hogy könnyű szánnal átverekedjük magunkat a térszíni nehézségeken.
Ezen a napon délelőtt tizenegy órakor fordítottunk hátat végképp a Roberts-foknak. A kőrakással betakart élelmiszerkészlet felett ott lengett a lobogó az érintetlen pusztaságban. Fél évvel később vetődtek arra az első emberek, CAMPBELL és öt útitársa, akik élethalálharcukat vívták itten délnek vivő útjukban. Itt jutottak az első hírhez a főcsapat sorsáról. BROWNING-nak talán életét mentették meg a mi készleteink.
Három napon át a legnagyobb bizonytalanságban éreztem életünket a rettenetesen meghasogatott térszínen. 8-án a Dunlop-sziget mögött 380 méter magasságban állottunk a parti gleccseren. Csodálkozással vettük észre, hogy a tengerjég tükre dél felé fölszakadozott. A parttal párhuzamos hosszú repedések mutatták a jég elválását a partoktól. Volt okunk szerencséseknek éreznünk magunkat, hogy biztonságban vagyunk a parti gleccseren.
A Terra Novának nyoma se mutatkozott.
8-án elértük a szárazföldet a Bernacchi-fok közelében.
265
Vidám kedvben ültünk hozzá ebédünkhöz, tudtuk, hogy a depó már csak néhány kilométerre van dél felé.
A Bernacchi-fokon egy napig késlekedtünk a part háromszögelése céljából. Teodolitunkkal fölmásztunk egy 900 méteres hegyre (Hjort's Hill) a Dry Valley északkeleti végénél. Ezerközben GRAN esküvel erősítette, hogy messzelátójával látja a hajót az Evans-fok előtt. Én is tisztára úgy láttam, – de egy óra múlva kiderült, délibáb játssza velünk játékait. A csalódás lehangoló volt.
Megint írtam PENNELL-nek – immár negyedszer, bár éppenséggel nem úgy festett a helyzet, hogy valaha is olvasni fogja ezeket a leveleket.
10-én a New Harbour széle körül jártunk. Másnap a hóvihar sátrunkba szorított. 12-én a Ferrar-gleccser déli oldalán ütöttünk tábort. Ettől kezdve ismertük az utat. Még ez este elértük a Butter Pointnál levő depót.
A következő nap újabb híradást hagytunk hátra PENNELL számára. Estére ezt jegyeztem naplómba: "A Terra Nova nincs sehol. Holnap lett volna a napja, hogy fölvegyen az Evans' Covesnál (Terra Nova-öböl)".
Két út között választhattunk. Vagy átvágunk a Blue- (kék-) gleccser nyelvén, vagy pedig körülkerülünk a tengerjégen. Az előbbi mellett döntöttünk. Készülő vihar gyors leszállásra kényszerített a déli oldalon. Ezenközben a fekete morénatömegek teteje fölött fölbukkant a hajó.
Nem volt könnyű feladat elérni a hajót. Majdhogynem póruljártunk az utolsó órában, amint lefelé igyekeztünk a gleccser végének meredélyein.
A nyugati csoport megmentése.
A tenger jege fölengedőben volt és nagy táblákban úszott el észak felé. Végül is a hajó segített rajtunk. Egy hatalmas mozgó jégtáblát nekitaszított a szilárd jégnek és odaszorította, míg át nem vontattuk rá szánunkat.
A hajóról négyen jöttek elénk. Fölváltottak a szán vontatásában, és elmondták sebtiben az újságokat. Csupa jó hírt az expedícióról és bonyodalmas híreket a nagyvilágból: Kína válságáról, a marokkói zavarokról, tripoliszi háborúról – és a nagy sztrájkról Angliában. Szinte biztosabbnak érzi magát az ember a déli sarkvidéken!