E. L. ATKINSON:
Az áldozatok felkutatása.



ELSŐ FEJEZET.
Evans és társainak megmentése.

Mielőtt SCOTT kapitány első segítőcsapatával – CHERRY-GARRARD, WRIGHT és KEOHANE társaságában – 1911. december 22-én a déli útról visszafordultam, (1) azt az utasítást kaptam, hogy DIMITRI-vel és két kutyafogattal megfelelő időben nyomuljak előre délnek, amily messzire csak lehetséges. Feladatunk lett volna, hogy a délsarki csoportnak elébe menve, SCOTT-ék hazatérését megkönnyítsük. Hangsúlyoznom kell, hogy a kutyafogatokat egyáltalán nem tekintettük mentőexpedíciónak; rendeltetésük az volt csupán, hogy a végső csoport visszatérését az út utolsó szakaszán meggyorsítsák.

A segítőcsapattal a 85° 7' déli szélességről 1912. januárius 28-án szerencsésen megérkeztem a téli szállásra. Az időközben Új-Zélandról visszatért Terra Novára a közbeeső jég megbízhatatlansága miatt nem juthattunk el februárius 4-e előtt. Öt nappal később kezdtük meg a hajón érkezett friss készletek partraszállítását.

Februárius 13-án, amikor a déli öbölben a jég kezdett fölengedni, tanácsosnak láttam, hogy útrakeljek a kutyafogatokkal a Hut Pointra. A rossz idő hat napig fogva tartott ott a Discovery kunyhójában.

20-án hajnalban még aludtunk, amikor CREAN, az utolsó segítő-expedíció tagja, megérkezett és jelentette, hogy

(1) 152. lap, jegyzet.


287

EVANS hadnagy betegen fekszik a Corner Campen. (1) EVANS-t aggasztó állapotban hagyta hátra ott LASHLY-vel, és ő egymagában végső erőfeszítéssel tette meg az 56 kilométernyi utat, hogy a Hut Pointról segítséget vigyen. EVANS és LASHLY helyzetét súlyosbította, hogy élelmiszereik fogytán voltak. Sietnünk kellett megmentésükre.

CREAN megérkezése után fél órával kitört a vihar, s bármily sürgetős volt is a segítség, délután fél öt előtt nem indulhattunk. CREAN erősködött, hogy ő is velünk tart, de kimerült állapotában ezt természetesen nem engedhettem meg.

DIMITRI-vel és a két kutyafogattal csaknem megállás nélkül úton voltam tizenkét óra hosszat, ekkor azonban olyan sötétség kerekedett, hogy mit se láthattunk, és kénytelen voltam sátrat ütni. Azt tudtam, hogy EVANS és LASHLY valahol a közelben tanyázik. Időközben kitisztult egy kissé, és észrevettem a lobogót, amelyet LASHLY kitűzött a szánra, tőlünk mintegy négy kilométernyire. LASHLY-t és EVANS-t sátrukban találtuk. LASHLY önfeláldozó odaadással ápolta a beteget. (2)

Mihelyt a hóvihar engedte, 22-én hajnalban három órakor indultunk vissza. Betegünket a szánra fektettük. Délben már ismét a Hut Pointon voltunk.

EVANS állapota föltétlen orvosi ápolást kívánt, DIMITRI-t tehát 23-án elküldtem a téli szállásra, hogy segítséget hozzon. Még az éjjel megérkezett WRIGHT, CHERRY-GARRARD és DAVIES, az ács. Tekintettel WRIGHT fontos tudományos munkájára, CHERRY-GARRARD-nek kellett engem helyettesítenie a délnek induló kutyafogatok vezetésében.

(1) Lásd 160. lap.
(2) "LASHLY-t és CREAN-t, akik bátor magatartásukkal, ügyességükkel és elszántságukkal mindhármunk életét megmentették, később a brit kormány az Albert Medallel tüntette ki" – írja róluk EVANS.


288

MÁSODIK FEJEZET.
A sarki csoport nem mutatkozik.

A valószínű időpontnak és a szükséges készleteknek gondos mérlegelése után úgy határoztunk, hogy CHERRY-GARRARD és DIMITRI a maguk számára háromheti és a déli csoport számára kétheti élelmiszert visznek magukkal, és ezenkívül egy és más fényűzőbb falatot a messzi útról érkező bajtársaknak.

A kutyák eleségkészletét 24 napra számítottuk, minthogy a Corner Camp kivételével sem a depókban, sem az út mentén semmi kutyaeleség nem maradt. A szánok terhelésének összes súlya elérte a legszélső határt, amelyet az évnek ebben az időszakában kockáztatnunk lehetett.

A kutyáknak múlhatatlanul szükségük volt egy kisebb pihenőre. De enélkül sem indulhattak volna ezekben a napokban, a rossz időjárás miatt. 24-ét és 25-ét a Hut Pointon kellett tölteniök. A két kutyafogat útjának itt következő ismertetését teljesen CHERRY-GARRARD naplójából vettem át.

26-án hajnalban két órakor heves szélben és hófúvásban elindultak a fogatok. Kitűnően haladtak, és egyetlen pihenőt tartva, este tíz órára megérkeztek a Corner Campre. Ezen a napon tehát 55 kilométeres utat futottak meg.

Másnap megint ellenszéllel és sűrű hófúvással küzdve nyomultak előre 34 kilométerre. Tanyát kellett ütniök, mert már sarkukban volt a vihar. Meg kell említenem itt, hogy a sátor kifeszítése és a tanyabontás rossz időben rendkívül keserves munka, ha csak ketten vannak hozzá, mint volt CHERRY-GARRARD, egyetlen útitársával, DIMITRI-vel.

A harmadik napon, 28-án, szép derült időben keltek útra. Kedvező felszínen pompásan futottak a kutyák, de az a baj érte őket, hogy egy nagy, szélvájta mélyedésben CHERRY-GARRARD szánja fölborult. Részben le kellett raknia a terheket, hogy talpra állítsa a szánt. Ekkor meg a


289

kutyák megugrottak és kilométerekre elrohantak, amíg sikerült őket megállítani. Vihar közelgett, de nem ütöttek tanyát, mert élelmiszeres tarisznyájuk, főzőkészletük és a sátor karói az úton maradtak. Mind a két fogattal visszafordultak a hátramaradt holmiért. A vihar csakugyan utolérte őket, és másnap délutánig nem mozdulhattak. Be kellett érniök ezen a napon 31 kilométerrel.

29-én a távolságmérő kerék sok vesződséget okozott. A homályos időjárás miatt nehéz volt irányt tartani. Mindamellett elérték a Bluff-depót a 79° déli szélességen.

Március elején a kutyáknak hosszabb pihenőt engedve, csak délben folytatták útjukat, és áthatlan sűrű ködben tettek meg estig 22 km-t. A nap eseménye az volt, hogy viharmadarat láttak, amelynek megjelenése a messze délen föltűnő.

2-án megint fürgén futottak a kutyák. Az éjszakát nagy hidegben és hóviharban álmatlanul töltötték, és masnap is csak délben indulhattak.

Március 4-én reggel szerencsésen eljutottak az Egytonnás depóhoz. Alig hogy megérkeztek, kitört a vihar. Kegyetlen hideg kerekedett. A szélvész négy napon keresztül tartott szakadatlanul. A kutyákat nagyon megviselte a hideg, amely napnyugtakor –40 fokra szállott. A minimum valószínűleg elérte a –45 fokot. DIMITRI is bevallotta, hogy rosszul érzi magát.

Legjobb esetben egynapi járóföldre nyomulhattak volna még előre, hogy másnap mindjárt visszatérjenek az Egytonnás depóhoz. De a rossz időjárás csaknem lehetetlenné tette volna a helyes útirány betartását. CHERRY-GARRARD ennélfogva, igen helyesen, arra határozta magát, hogy helyben marad, (1) amíg a kutyaeleség megengedi. A kutyák azonban olyan gyönge bőrben voltak, hogy a nagy hidegben bővebben kellett őket élelmezni. SCOTT kapitány szigorú utasítást adott annak idején, hogy a kutyák életét nem szabad kockáztatni.

(1) Mi, akik már olvastuk Scott naplóját, nem tudunk belenyugodni ebbe az elhatározásba, még kevésbé helyeseljük. Persze könnyű nekünk itthon, a befűtött szobában a fejünket csóválni és kritizálni.


290

Március 10-én hátrahagyták tehát a hétre való élelmiszert a déli csoport számára. Ezzel együtt több, mint egy hónapra való eleség maradt a depóban, öt emberre számítva.

Ugyanezen a napon reggel nyolc órakor nyolc napra való kutyaeleséggel visszafordultak. Mind a ketten gyönge állapotban voltak. Hálózsákjaik és ruházatuk tömérdek jeget szedett magába.

A kutyák induláskor megvadultak, a két szán egymásnak rohant. A távolságmérő kerék darabokra törött. Sokáig tartott, amig sikerült lecsöndesíteni a marakodó ebeket. Mindamellett megfutottak 43 kilométert, de végtére sem tudta CHERRY-GARRARD, hogy voltaképpen hova jutottak.

Másnap a köd miatt csak délután két órakor indulhattak. Fogalmuk sem volt róla, merre járnak, és 15 kilométeres út után újabb hóviharban tanyát kellett ütniök. Azt hiszem, nagyobbrészt körben bolyongtunk ezalatt" – írja CHERRY-GARRARD.

Egész éjjel és még reggel is dühöngött a vihar. A hőmérő nagy hideget jelzett. DIMITRI megpillantotta a Bluff fokát, és ez nyomra vezette őket. De azért még sokáig tévelyegtek, és kemény harcot kellett folytatniok, amíg március 14-én a Corner Camp mellett elhaladva tanyát ütöttek a "kétszersültes-depó"-nál 28 kilométerre a Hut Pointtól. DIMITRI-t teljesen megtörte a küzdelem. Állapota aggasztóra fordult.

Másnap egész nap föltartotta őket a vihar. 16-án végre, késő délután, szerencsésen elérték a Hut Pointot. A kunyhóban ott leltek engem és KEOHANE-t. Mind a ketten szánalmasan festettek. CHERRY-GARRARD állapota komolyan nyugtalanított. A kutyák is sokat szenvedtek a fagyássebektől. Szerszámjuk hozzáfagyott testükhöz. Teljességgel lehetetlen lett volna velük ebben az évszakban további útra gondolnunk.

Véleményem szerint CHERRY-GARRARD mindenben tökéletesen helyesen, utasításai alapján cselekedett. Súlyos


291

helyzetében mást és többet nem is tehetett. Teljességgel bizonyos vagyok benne, hogy az expedíció egyik tisztje sem járhatott volna több szerencsével.



HARMADIK FEJEZET.
Utolsó kísérlet Scott megmentésére.

Amikor 1912. februárius 23-án DIMITRI-t az Evans-fokra küldtem segítségért, DIMITRI-vel levelet menesztettem egyúttal PENNELL hadnagyhoz, a Terra Nova parancsnokához. 26-án CHERRY-GARRARD és DIMITRI útrakelése után EVANS hadnagy, LASHLY és WRIGHT társaságában negyedmagammal maradtam a Discovery kunyhójában.

Februárius 29-én annyira eltisztult a jég, hogy a hajó ötszáz lépésnyire megközelíthette a Hut Pointot. A nagybeteg EVANS hadnagyot hálózsákostul szánra fektettük és a fedélzetre szállítottuk. Állapota megkövetelte, hogy vele maradjak.

A hajó visszatért velünk az Evans-fokra, és ott WRIGHT-ot és LASHLY-t partra tette. Én a beteggel a hajón maradtam.

A Terra Nova ezután folytatta útját észak felé, és eljutott az Evans-öbölbe (Evans' Coves), hogy megkísérelje fölvenni CAMPBELL hadnagy csoportját. Többszöri sikertelen kísérlet után azonban kénytelen volt visszafordulni, és március 4-én kikötöttünk újra az Evans-fokon. KEOHANE-t fölvettük itt, és vele együtt partra szálltam a Hut Pointon.

CHERRY-GARRARD és DIMITRI visszatértéig (március 16-án) azzal foglalatoskodtunk, hogy fókákat öltünk, és hús- és zsírkészletet gyűjtöttünk.

PENNELL hadnagy ezalatt ismét északnak fordította hajóját, hogy harmadszor is kísérletet tegyen CAMPBELL hadnagy megmentésére. Szénkészlete nem engedte, hogy visszatérte után 8-ánál tovább vesztegeljen a McMurdo-


292

átjáróban, ennélfogva ekkor nem értesíthetett, hogy vállalkozása sikerrel járt-e vagy sem.

Március 16-án, mint már elbeszéltem, CHERRY-GARRARD és DIMITRI megérkezett a hírrel, hogy nyomát sem látták a sarki csoportnak. Jelentették az időjárás korai rosszra fordulását és a kemény hidegeket a Barrieren. Állapotukat tekintve, lehetetlennek látszott, hogy ebben az időszakban további szánutazásra indulhassanak. A szükség azonban kényszerített, és CHERRY-GARRARD készséggel vállalkozott reá, hogy velem újabb útra keljen a déli csoport fölkutatására. Mindössze néhány napi pihenőt kért. DIMITRI sokkal jobban el volt gyötörve, hogysem csatlakozása szóba kerülhetett volna.

Megérkezésük után harmadnapra azonban CHERRY-GARRARD szívének túlerőltetése folytán összerogyott. Szomorú intelem volt ez, és megértette vele, hogy e válságos időben nincs ereje segítenie. Meg kellett mondanom neki, hogy lehetetlen velem jönnie.

De haladéktalanul tennünk kellett valamit. KEOHANE maradt egyedüli kísérőm. Örömest és készségesen fogadta a fölszólítást, és egész utamban, a legmegerőltetőbb viszonyok közt, igen derekasan támogatott.

Apróra megvitattuk a visszatérő csoport érkezésének valószínű időpontját, és azt a nehéz kérdést, hogy kettesben maradva miképpen nyújthatnánk segítséget SCOTT kapitánynak és társainak. Annyi máris valószínűnek látszott, – tekintve az évszak előrehaladottságát és a sötétes időjárást – hogy másutt, mint a depóknál, aligha lenne lehetséges egymásra találnunk.

Március 26-án tizennyolc napi élelemmel – és a sarki csoport számára egy hétre valóval – KEOHANE és én útrakeltünk. Első nap kemény hidegben küzdelmesen tettünk meg 17 kilométert.

Álmatlan éjszaka után másnap ismét mintegy 17 kilométerrel jutottunk tovább. Az időjárás a tájékozódást nagyon megnehezítette. Megint nem aludtunk a hideg miatt, mert csak ketten voltunk a sátorban.

29-én este kitisztult egy kissé és észrevettük, hogy


293

túl messzire kerültünk a szárazföldtől. Másnap a Corner Campnél délebbre jutottunk. Visszafordultunk a motorosszánhoz, és EVANS hadnagy otthagyott gyalogszánját magunkhoz véve a Corner Campen ütöttünk tanyát. Az időjárás és a kései évszak mellett merőben reménytelennek látszott, hogy SCOTT kapitány csoportjára rátaláljunk, hacsak nem valami határozott ponton, vagyis depónál.

A Corner Campen hátrahagytam a déli csoport részére egy heti eleséget, de magamban meg voltam már győződve, hogy a csoport odaveszett. És valóban, március 29-én írta SCOTT kapitány utolsó naplóbejegyzését, 20 kilométernyire az Egytonnás depótól.

Orkánszerű szélvész dühöngött. Kifeszítettük a vitorlát, és a sötétség beálltáig még kétórás utat tettünk hazafelé. Estére a Corner Camptől 15 kilométernyire ütöttük fel tanyánkat.

31-én sűrűn havazott. Keveset láttunk; az álmatlanságtól és a fagytól kimerülve hatoltunk előre a "kétszersültes-depóig," és onnan, még ugyanezen az estén, két kilométerrel tovább észak felé.

Másnap sötéttel értük el a Hut Pointot (27 km). Örültünk, hogy biztos fedél alá kerültünk és kialhatjuk magunkat. Ekkor már a déli csoport visszatérésének minden reményéről le kellett mondanunk. Az Evans-fokot nyílt víz választotta el, lehetetlen lett volna tehát onnan segítséget hoznunk, annál is kevésbé, mert CAMPBELL-t és csoportját még mindig nem találták meg. Bizonyosan valahol a partvidéken bolyonganak. Őket kellett most már megmentenünk.

Április 10-én sikerült végre a friss jégen, a félsziget mentén eljutnunk az Evans-fokra. KEOHANE és DIMITRI volt velem. CHERRY-GARRARD a kutyákra ügyelt ezalatt a Hut Pointnál.

Összehívtam a téli szálláson levő társainkat, és kifejtettem a helyzetet. Elbeszéltem, mit tettem idáig, és mik a terveim a jövőre. Csaknem egyhangú volt a vélemény, hogy minden lehetőt megtettünk már. Akadt egy-kettő, aki a késői időszak miatt attól tartott, nem tudunk előre hatolni a part mentén, CAMPBELL fölkutatására. Ehelyett


294

tehát inkább azt ajánlotta, tegyünk még egy próbát a Conner Camppel. A magam tapasztalásából ismerve azonban a Barrieren uralkodó viszonyokat, ezt a kísérletet merőben hiábavalónak ítéltem, és a felelősséget magamra vállalva, lemondtam róla.



NEGYEDIK FEJEZET.
Hiábavaló kísérlet Campbell megmentésére.

1912. április 13-án délelőtt WRIGHT, GRAN, KEOHANE, WILLIAMSON és DIMITRI társaságában odahagytam téli szállásunkat. Csakhamar heves vihar kerekedett, amely elől a Razor Back-szigeten kerestünk menedéket. Csak másnap értük el fáradságos út után a Hut Pointot.

A következő két napot az előkészületek foglalták le. Három útitársat vettem magam mellé: WRIGHT-ot, WILLIAMSON-t és KEOHANE-t.

Négy hétre számított készletekkel 17-én indultunk a tengerjégen keresztül. Másnap este már csak nyolc kilométernyi friss tengerjég választott el a nyugati parton emelkedő Eskers-halmoktól. Éjjelente a hőmérséklet 42–43 fokra szállt a fagypont alá. Tanyánk körül pingvinek mutatkoztak – a nyílt víz aggasztó hírnökei.

19-én nagy csatornák nyíltak a jégben, a vihar is fenyegetett, mindazáltal baj nélkül értük el az Eskers-halmokat, és elvonultunk a Butter Point ("Vaj-fok") előtt. A hóvihar utolért és kényszerített rá, hogy tanyát üssünk.

20-án reggel a Butter Point északi végén csakhamar elértük a depót, amelyet a hajó hagyott volt hátra. Éppen indulni készültünk, amikor WILLIAMSON felkiáltott:
– Egek, oda nézzetek!

A tengerjég a fok lábánál fölszakadozott és kezdett kiúszni a tengerre. Egyszerre világos volt előttünk, hogy a part mentén lehetetlen tovább hatolnunk, és CAMPBELL megmentéséről le kell mondanunk. Kétségtelenné vált, hogy CAMPBELL se jöhet haza errefelé, és alighanem kény-


295

telen lesz csapatával az Evans-öbölben tölteni a telet. Nekivágni az útnak ilyen bizonytalan tengerjégen sokkal kockázatosabb vállalkozás lett volna, mint a telelés a parton.

Nem tehettünk mást, vissza kellett fordulnunk. Hátrahagytunk két hétre való készleteket a Butter Pointon, és elindultunk vissza a Hut Pointra. Szorongatott az aggodalom, hogy a legutóbbi szélvihar elvitte a jeget és elvágta hazatérő utunkat. A szerencse kedvezett, és április 23-án késő este elértük a kunyhót.

Megérkezésünk napján láttuk utoljára a Napot. Megkezdődött a négyhónapos téli éjszaka. Már utunk nagyobb részét is sötétben tettük meg. Tavasz nyíltáig szó sem lehetett többé további kísérletekről.

Április 28-án és május elsején két csoportban hazatértünk az Evans-fokra, és megkezdtük szabályszerű téli foglalatosságainkat.



ÖTÖDIK FEJEZET.
A második tél az Evans-fokon.

Téli szállásunkon mindent rendben találtunk. A tudományos munka és egyéb tevékenység nem szünetelt távollétünk alatt. A második télen ennek a munkának folytatása volt elsőrangú feladatunk. Ügyelnünk kellett arra, hogy érdeklődésünk ne lankadjon el, és a kellő testgyakorlással megóvjuk erőnket, kedélyünket és egészségünket.

Az indiai kormány jóvoltából két öszvért kapott az expedíció a Terra Nova hajóval a második év kutató munkájára. Az állatok kitűnő állapotban érkeztek meg. Gondozásukat LASHLY-re bíztam, akit OATES kapitány ellátott néhány utasítással, mielőtt LASHLY az utolsó segítőexpedícióval visszafordult. Az öszvéreket SCOTT kapitány OATES tanácsára kérte, és nem is csalódott volna meg várakozásában.

Tizennégy új kutyát is hozott magával a hajó. Három


296

közülük kevéssel élte túl partraszállíttatását, és csak négy volt olyan, amelyiknek jó hasznát vettük későbbi szánutazásainkon.

Új szakácsunk, ARCHER, aki a második évre csatlakozott hozzánk, nemcsak a maga mesterségében vált be nagyszerűen, hanem mindvégig élénk, vidámkedvű, derék bajtársnak bizonyult.

Tizenhárman voltunk együtt a téli szálláson; a tisztek közül WRIGHT, CHERRY-GARRARD, NELSON, DEBENHAM, GRAN és én, a legénységből LASHLY, CREAN, KEOHANE, WILLIAMSON, HOOPER, ARCHER és DIMITRI.

Öt társunk ekkor már holtan feküdt a Déli Sark nagy országútján. Az északi csoport hat tagjának sorsáról semmi biztosat nem tudhattunk. EVANS hadnagy a Terra Novával visszatért Új-Zélandra (és onnan Angliába), hogy a következő évben csatlakozzék újból expedíciónkhoz. Az első télen velünk volt bajtársaink közül nyolcan, SIMPSON, TAYLOR, PONTING, MEARES, DAY, CLISSOLD, FORDE és ANTON már végleg hazatért a civilizált világba.

Május 3-ától 5-éig szokatlan heves szélvihar dühöngött. 4-én este a szélrohamok óránkénti sebessége 130 és 160 kilométer között ingadozott; éjszaka még féktelenebbül őrjöngött a vihar, és reggel, amikor már kissé csillapodott, megfigyeltünk egy három percig tartó 187 kilométeres szélrohamot.

Bajos dolog volt ekkoriban szert tennünk friss fókapecsenyére, mert a szél mind az északi, mind a déli öbölből elvitte a jeget.

A májusi kivételesen rossz időjárás és a folyton ismétlődő viharok embert, állatot nagyobbrészt a kunyhóba szorítottak. Annál is keservesebben éreztük ezt, mert amikor nagynéha kiszabadultunk, akkor is csak a fokig sétálhattunk. A tavalyi tengerjég helyén most nyílt víz terült el.

Később lassankint befagyott és megszilárdult a jég, annyira, hogy június elsején DIMITRI és HOOPER kutyafogattal átrándulhatott a Hut Pointra. Még ugyanaznap meg is fordultak. Június első hetében szélcsend uralkodott, és ekkor észleltük a tél leghidegebb napjait. 8-ától 13-áig


297

egyfolytában olyan hóförgeteg dúlt, hogy amelyikünk csak néhány lépésnyire távozott is a kunyhótól, ugyancsak soká elbolyonghatott, amíg visszatalált. A jeget természetesen újra elsöpörte a szél.

Sajátságos tapasztalást tettünk ekkoriban az öszvérekkel. A múlt télen a lovak semmi áron nem voltak hajlandók kimenni hófúváskor – az öszverek toporzékoltak, ha ki nem vittük őket ilyenkor is a szabadba.

Esti szórakozásaink közt, mint tavaly, most is előkelő szerep jutott az előadásoknak.

Június 22-én, a tél derekának ünnepén CHERRY-GARRARD meglepett bennünket a South Polar Times újabb számával. Este szánlobogókkal és egyéb vörös és fehér zászlókkal ékesítettük fel az ebédlőket. Bambuszkarácsonyfánk ágai tele voltak ajándékokkal mindnyájunk számára. A fát villamos-körték világították meg.

NELSON csinos étrend-kártyát festett kéregpapirosra, Adélie-pingvinekkel. A menü a következő nagyszerű ételsort foglalta magában: Croute Erebus. Amandes Sellés. Crême de Volaille Ferrar. Noisettes d'Agneau Darwinian. Centre Filet de Boeuf rôti. Asperges en Branches. Pommes de Terre Naturel. Poudin Noël. Pâté d'Eunice. Compôte de Fruits. Charlotte Russe glacée à la Beardmore. Bussard's Cake. Dessert.

Vacsora után GRAN előugrott a sötétkamarával bohócnak öltözve, fehérre mázolt orcával. Mindenki számára volt valami tréfája és versezete. Minden szava és mozdulata harsány derültséget fakasztott.

A mulatság végső számául DEBENHAM vetített képeket mutatott be, pompás, változatos sorozatot. A sikerült estét általános nótázás fejezte be.

De nem merő tréfában merült ki az est. Vacsora után közöltem társaimmal terveimet a közeledő nyárra, és kértem hozzászólásukat.

Két lehetőség közül kellett választanunk. Az egyik, hogy délnek utazzunk és megkíséreljük földeríteni SCOTT kapitány csoportjának szomorú sorsát. Legvalószínűbbnek azt tartottam, hogy SCOTT-ék a Beardmore-gleccser valamelyik hasadékába vesztek bele. Akár megtaláljuk tete-


298

meiket, akár nem, kívánatosnak látszott, hogy fölhatoljunk egészen a első gleccserdepóig, 1100 kilométerre téli szállásunktól. Reményünk lehetett reá, hogy egyik vagy másik depóban találunk valami híradást, amelyből megtudjuk, eljutottak-e céljukhoz, avagy a Sark elérése előtt visszafordultak. Általában véve is nagyjelentőségű volt, hogy az expedíció történetét kiegészíthessük, és egyik legmegragadóbb fejezete üres lap ne maradjon.

A másik eshetőség az volt, hogy nyugat és észak felé igyekezzünk CAMPBELL csoportjának megmentésére, föltéve, hogy túlélték a telet. Ha szerencsésen áttelelnek, az előrehaladó nyárban napról-napra növekedni fog a lehetőség, hogy a Terra Nova-öböl mellett fönntarthatják magukat. Alapos reményünk lehet arra is, hogy ott a hajó végül is megmenti őket, – ha ugyan már az ősszel rájuk nem akadt és föl nem vette őket.

Ami bennünket illet, nagyon-nagyon valószínűtlennek mutatkozott, hogy a part mentén eljuthassunk oda a jég rendellenes állapota mellett. Ahelyett, hogy fagyott volna a télen, egész júliusban nyílt víz terjengett az átjáróban az Inaccessible-szigettől észak és nyugat felé. A kivételesen heves és gyakori szelek kiűzték a jeget, és kevés kilátás volt reá, hogy tavaszra szilárd útra leljünk.

Mind e körülmények mérlegelése után tiszttársaim és a többiek egyhangúlag az én elhatározásom mellett foglaltak állást, hogy tudniillik délnek utazzunk.

Július 19-én a déli út tervét eléje terjesztettem társaimnak. DEBENHAM-nek, aki futball-játék közben még az előző évben megsérült, otthon kellett maradnia. Úgyszintén ARCHER-nek is.

Tervünk szerint mi többiek tizenegyen három csoportra oszolva indulunk dél felé. Két kutyafogat három emberrel visszafordul a gleccser lábától. A többi nyolc ember két négytagú csoportban a gleccseren igyekszik fölfelé. Az egyik négyes csoport a Cloudmaker-hegyig hatol, hogy ott kőzeteket gyűjtsön, fotografáljon és térképezzen. Azután visszatér ez a csoport a gleccser lábához, és ott hasonló munka közben várja meg az előnyomuló csoport visszaérkezését. Ez


299

a csoport, ha kell, fölhatol a gleccser fejéig. Hazafelé azután együtt jön a két csoport.

Ekkoriban általános volt a hiedelem közöttünk, hogy SCOTT-ék véletlen szerencsétlenségnek estek áldozatul valahol a Beardmore-gleccser alsó szakaszán, rossz időjáráskor. Nem gondoltuk, hogy megbetegedéssel függjön össze a katasztrófa.

Minthogy sem a kutyák és öszvérek, sem az emberek részére nem maradt élelmiszer a depóban, az út elején súlyos megterhelésre kellett számítanunk. Ezen könnyítendők, tavaszra kisebb depóelhelyező utakat terveztünk.


HATODIK FEJEZET.
A keresőcsoport előkészületei.

1912 július derekán már úgy látszott, jobbra fordul az idő. De a javulás nem sokáig tartott: a hónap vége felé megint egymást érték a viharok. A kunyhó körül mindent vastagon borított a hó.

Augusztusban a fokozatosan visszatérő napvilág mellett mind többet és többet lehettünk a szabadban. Augusztus 12-én pillantottuk meg először a Nap sugarait az Erebus tetején. A kráterből fölszálló gőzöket lila színre festette a tavasz hajnala.

Augusztus 22-én kivételes estebéddel ünnepeltük a Nap visszatérését. De csak másnap láttuk először a Napot, akkor is csak NELSON figyelte meg a Ramp tetejéről a Nap peremének fölbukkanását.

Szeptember 3-án WRIGHT-tal, DEBENHAM-mel és CHERRY-GARRARD-del a Barne-gleccseren át elrándultam a Royds-fokra, SHACKLETON téli szállására. A két öböl és az egész átjáró, ameddig a szem ellátott, tökéletesen jégmentes volt. Ugyanezt a kirándulást ismételte meg 6-án NELSON, GRAN, CREAN és ARCHER.

A jég megbízhatatlansága miatt nagyfontosságú volt, hogy annyi készletet szállítsunk el a Hut Pointhoz, ameny-


300

nyit csak lehetséges. Szeptember 18-án átment egy csoport kutyafogatokkal. A terhet lerakták, és hozzáfogtak a kunyhó kiszabadításához. A kegyetlen téli hófúvások csaknem eltemették a kunyhót.

Kunyhónk hófúvás után.

Téli szállásunk épületét is vastag hó borította. A tető egyik része meghajlott a hó súlya alatt. Hiába takarítottuk le róla, a következő vihar megint vastagon belepte.

Szeptember folyamán többször is fordultak még a kutyafogatok a Hut Pointra.

Szeptember 26-án részleges holdfogyatkozást figyeltünk meg. Ekkortájban telünk véget ért már. A napvilág visszatértével csapatunk egészsége és derült kedélye csak még jobban fokozódott. Egy hónap választott már csak el útrakelésünktől.

Október 12-én DEBENHAM, DIMITRI, CHERRY-GARRARD és én lementünk a Hut Pointra, és onnan két nappal később a kutyafogatokkal folytattuk utunkat, hogy a Corner Camptől délre (22 km-re) depót állítsunk. Főleg ló- és kutyaeleséget szállítottunk, hogy az öszvérek terhén könnyítsünk az első napokban, amikor térszíni nehézségekkel kell küzdeniök. A depót az orosz kutyahajcsár tiszteletére Dimitri-depónak neveztük el.

Október 19-én az első négy öszvér hozott le szállítmányokat a Hut Pointra. DEBENHAM és CHERRY-GARRARD időközben a félsziget geológiai szerkezetét tanulmányozták.

Október 25-én CHERRY-GARRARD és DIMITRI két kutyafogattal további készletekkel másodszor is útnak indult Corner Camp felé. Ez volt az utolsó előkészítő út. Négy nappal később megkezdtük rendszeres előnyomulásunkat célunk felé.


301

HETEDIK FEJEZET.
Kutatjuk az elveszetteket.

1912. október 29-év mind a két öszvért útnak indítottuk a Hut Point felé. Elhatároztuk, hogy a melegre való tekintettel éjszaka meneteljen és nappal pihenjen a csapat.

Másnap este fél nyolckor hagyta oda a csoport WRIGHT vezetésével a Hut Pointot. A hét öszvérnek, amelyeket NELSON, GRAN, LASHLY, CREAN, WILLIAMSON, KEOHANE és HOOPER vezetett, indiai hangzású nevük volt: Khan Sahib, Lal Khan, Pyaree, Rani, Gulab, Begum, Abdullah.

WRIGHT elöl járt öszvér nélkül, hogy akadálytalanul kormányozza a menetet. Az öszvérek terhelése a Corner Campig nem haladhatta meg a 225 kilogrammot az idáig uralkodó kedvezőtlen felszíni viszonyok miatt. WRIGHT-nak belátására bíztam, hogy mennyi utat tegyen meg naponta. A terv az volt, hogy körülbelül 22 kilométeres menetekben igyekszik előre. Így is tett, és harmadfél nap alatt elérte a Corner Campet (55 km), ahol azután félnapos pihenőt adott csapatának.

Onnan kezdve öszvérenkint 315 kilogrammnyi terheléssel folytatták útjukat. Ez a súly jóval felülmúlta a lovak előző évi terhelését. Állataink aránylag könnyen vonták a nehéz szánokat, amit az új norvég szánok hátrafelé keskenyedő talpának köszönhettünk.

A következő nap WRIGHT előrenyomult a Dimitri-depóig, 22 kilométerre a Corner Camptől délre. Útközben mindenütt hóbabákat állított, egymástól 4–7 kilométernyi távolságban, hogy a kutyafogatok az ő csapata nyomán haladhassanak.

CHERRY-GARRARD, DIMITRI és én november elején indultunk WRIGHT-ék után a kutyafogatokkal. Egy-egy állatra kezdetben 34 kilogramm terhelés esett. A kutyák ezt nagyon megérezték.

Teljes két napba telt, amíg a Corner Camphez eljutottunk.


302

November 5-én reggel utolértük az öszvéres csapatot, és ezen a helyen egy napi pihenőt adtam mindnyájunknak.

Ekkoriban mutatkoztak a hóvakság első jelei az öszvéreken. A vitorlavászonból készült szemvédők kitűnően beváltak, és ettől fogva állandóan használatban maradtak. Itt említem meg, hegy az öszvérek lábára hópapucsot adtunk, ami nagyban megkönnyítette nekik a járást a süppedős hófelületen.

Az öszvéreknek nemigen volt ínyükre a nekik szánt eleség. Olajpogácsa és zab helyett sajátságosképpen inkább kétszersültre vágytak; de a tealevelet, dohányt, hamut és ruhadarabokat sem vetették meg. Sok türelemre és biztatásra volt szükség, hogy rászorítsuk őket a nekik való eleségre.

A kutyaeleség fölös mennyiségét hátrahagyva, a kutyák terhe lényegesen megkevesbedett. Innen kezdve tehát átrakhattunk egyet-mást az öszvérek terhéből a kutyafogatokra.

A menetelés rendje most úgy alakult, hogy a kutyákkal az öszvérek után néhány órával indultunk. A kutyák magatartása egyszerre megváltozott. Mihelyt követniök kell valamit – kivált ha már láttávolba kerülnek az öszvérek – teljes erővel igyekeznek nyomába érni. A felszín rendkívül kedvező volt: kemény, szinte márványsimaságú. A szánok könnyen siklottak.

A szél ellen nagy hókockákból sáncot raktunk az öszvérek védelmére. Az útjelző hóbabák építését folytattuk. Éjszaka meneteltünk. A hőmérséklet –29 és –34 fok között ingadozott, de nappal fölszállt –18 fokra.

A november 8-ára virradó éjszaka elértük a Bluff-depót a 79. szélességi fokon. Itt hagvtunk két láda kutyakétszersültet a visszatérő fogatok számára.

A következő éjjel a kutyák lankadni kezdtek, talán a fáradtságtól, talán – részben – mert nem volt semmi, ami lekösse figyelmüket. De már a rákövetkező éjszaka fölébresztette a kutyák érdeklődését egy sajátságos jelenség. A felszín az előttük járó öszvérek és emberek léptei nyomán nagy területeit engedett vagy egy ujjnyit, és eköz-


303

ben szinte riasztó recsegést hallatott. Az öszvérek hamar hozzászoktak ehhez, de a kutyák mindannyiszor sebes vágtatásnak eredtek, abban a hitben, hogy valami állatra bukkannak, amelyet űzőbe vehetnek. Ez a körülmény tehát igen kapóra jött.

A 11-ére virradó éjjel megérkeztünk az Egytonnás depóhoz. Itt találtuk azokat a készleteket, amelyeket CHERRY-GARRARD és DIMITRI szállított ide az ősszel. A hóbabák tetejére állogatott petróleumtartók egyike szivárgott, és az alatta elhelyezett készletek egy részét megrontotta. Lyukat nem fedeztünk fel a bádogtartályon.

A következő éjszaka, húsz kilométernyit haladva dél felé, rátaláltunk SCOTT kapitány sátrára. Részben belepte a hó, és messziről hóbabának véltük. Előtte a hóba beleszúrva ott állottak a sílécek és egy bambuszrúd, amelyet alighanem árbocnak használtak a szán vitorlájának kifeszítésére. A sátor pontosan az előző évben rakott hóbabák vonalában állott.

A sátorban SCOTT kapitány, WILSON dr. és BOWERS hadnagy holttetemeire találtunk. Mindannyian reájuk ismertünk. Sátrukat oly szilárdan ütötték föl nyolc hónappal előbb, hogy a rendkívül szigorú tél minden vihara sem dönthette le.

SCOTT kapitány naplójából megtudtam pusztulásuk okait. Embereimet magam köré gyűjtve, felolvastam nekik, amit SCOTT írt a katasztrófa okairól, EVANS altiszt haláláról és a kapitány hősiségéről.

Összegyűjtöttük fölszerelésüket, és kiástuk a szánt a rajta levő rakománnyal. Megtaláltuk közte a 16 kilogrammnyi nagyértékű kőzetgyűjteményt, amelyet a Beardmore-gleccser morénáiról hoztak magukkal az utazók. WILSON dr. határozott óhajára a végsőkig ragaszkodtak ehhez a szállítmányhoz, akkor is, amikor már szemükbe meredt a pusztulás réme.


304

NYOLCADIK FEJEZET.
A hősök sírja.

Összegyűjtve mindazt, amit az áldozatok utolsó tanyáján találtunk, tetemeiket letakartuk a külső sátorral, és elmondottuk felettük a halotti imát. Azután hozzáfogtunk, hogy hatalmas hóhalmot emeljünk a sír fölé. Tetejébe két síből összerótt durva keresztet állítottunk. Kétoldalt pedig egy-egy szánt tűztünk bele erősen a hóba, orrával fölfelé, hogy a sír helyét ennyivel is jobban megjelöljük. A kelet felől álló szán és a sírhalom között bambuszrudat döftünk a hóba. A rúdra erősített fémhengerben a következő emlékiratot helyeztük el:

1912. november 12., déli szélesség 79 fok 50 perc.

Ez a kereszt és ez az emlék SCOTT kapitány királyi tengerésztiszt, a Viktória-rend lovagja, E. A. WILSON orvosdoktor, a Bath-rend lovagja és R. R. BOWERS, a királyi indiai tengerészet hadnagyának teteme fölött emeltetett – szerény megörökítéséül bátor és sikeres kísérletüknek, hogy elérjék a Sarkot. Céljukhoz 1912. januárius 17-én eljutottak, miután a norvég expedíció hasonlóképpen eljutott oda. Kegyetlen időjárás és a tüzelő hiánya okozta halálukat. Megörökíti egyúttal két hősi társuk, L. E. G. OATES kapitány, az Inniskilling-dragonyosok tisztjének emlékét, aki ettől a helytől délre mintegy 38 kilométernyire önként a halálba ment, hóvihar idején, hogy megmentse társait – és EDGAR EVANS tengerész emlékezetét, aki a Beardmore-gleccser lábánál lelte halálát. Az Úr adta és az Úr vette őket magához; áldassék az Úr neve!

Az emlékiratot valamennyien aláírtuk.

Elhatároztam ezek után, hogy még mintegy negyven kilométerre előrehatolunk, hogy megkíséreljük föllelni OATES kapitány holttestét. 13-ának hátralevő félnapján előző évi nyomokat követve délnek tartottunk. A szélvédő falak egyikén, amely már csak alig-alig volt fölismerhető a vastag hólepel alatt, megtaláltuk OATES hálózsákját,


305

amelyet SCOTT-ék OATES távozása után még egy ideig magukkal vittek.

Másnap még 25 kilométernyi utat tettünk déli irányban. Elérve azt a tanyahelyet, ahol OATES megvált társaitól, láttuk, hogy semmi remény többé a tetem megtalálásara. Kegyelmesen befödte a testet a hó, nagyszerű halotti takaróval. Ezen a ponton, közel halálának színhelyéhez még egy hóhalmot emeltünk emlékezetére. Reája keresztet tűztünk ezzel a felirattal:

Itt a közelben halt meg egy kiválóan bátor férfiú, L. E. G. OATES, az Inniskilling dragonyosezred kapitánya. 1912 márciusában, a Sarktól visszatérőben önszántából ment ki a hóviharba, hogy halálával megmentse bajokkal küzdő társait. Ezt az emléket a keresésükre indult expedíció állította 1912-ben.

A feliratot CHERRY-GARRARD és én írtuk alá.

Elhatároztam, hogy innen visszafordulunk. Minden erőnket arra kellett már most szentelnünk, hogy CAMPBELL hadnagyot és társait fölkutassuk. Minthogy a tengerjég minden bizonnyal járhatatlan, a plató mentén terveztem előnyomulásunkat az első Ferrar-gleccseren keresztül.

Másodnapra elértük ismét a három áldozat sírhelyét, és végső búcsút vettünk halott társainktól. Ott nyugosznak a nemes emlékezetű hősök, és testük változatlanul fog pihenni az örök hótakaró – a legméltóbb sírhant – alatt. (1)

A hősök sírja.

A hősök emlékezetére állított kereszt a Hut Pointon.


*

November 25-én reggel, a két kutyafogattal a többiek előtt járva, megérkeztem a Hut Pointra. CHERRY-GARRARD és DIMITRI volt velem. CHERRY bement a kunyhóba, és egy levéllel tért vissza, földerült ábrázattal. A legjobb hír volt benne, amit csak ember kívánhat a hosszú, hosszú

(1) CHARCOT, a francia délsarki kutató írta erről a szép szavakat: "Tetemeik fölé a déli sark fantasztikus architektúrája borul örök mauzóleum gyanánt".


306

küzdelem napjai után: Campbell és csapata szerencsésen áttelelve, a maga erejéből hazajött, és november 6-án megérkezett a "Discovery" kunyhójába.

Sietve siettünk tovább az Evans-fokra, hogy boldogan viszontlássuk társainkat. Annyi balszerencse után, ezer küzdelemmel tértek vissza a téli szállásra, ahol a megrendítő csapás híre várt reájuk.