EDWARD EVANS ÉS H. L. PENNEL:
A Terra Nova útjai. (1)


ELSŐ FEJEZET.
Vissza Új-Zélandra.

1911. januárius 28-án a Terra Nova SCOTT kapitányt és a déli depóelhelyező csoportot hátrahagyva, CAMPBELL hadnaggyal és öt társával előrenyomult az Edward király földjére. A jég meggátolta, hogy túljusson a hajó a Colbeck-fokon. CAMPBELL ennélfogva a Cethal-öbölbe (Bay of Whales) igyekezett, hogy ott szálljon partra. Minthogy azonban AMUNDSEN azon a helyen telelt, CAMPBELL jónak látta, hogy a Ross-tenger túlsó végén, a Dél-Viktória-föld északi partján kössön ki. Ezen a partvonalon azonban az Adare-fok (a Robertson-öböl) kivételével nem talált alkalmas kikötőhelyet, elhatározta tehát, hogy ott vonul téli szállásra. Ez az a hely, ahol BORCHGREVINK egy morénán telelt 1898-ban.

Februárius 18-án és 19-én partra szállítottuk CAMPBELL csoportjának készleteit. 19-én este a jég zajlása kényszerített, hogy fölvonjuk a horgonyt, és a Robertson-öböl nyílt vizében keressünk menedéket.

Másnap hajnalban ismét megközelítettük a morénát, fölvettük parton maradt társainkat, és a ködkürt búgásával búcsút mondtunk CAMPBELL csoportjának. A Terra Nova ezután észak-északnyugat felé vette útját. Feladata volt,

(1) Lásd: Scott's Last Expedition, II. kötet, 359–407. l.


313

hogy bejárja a North-foktól nyugatra elterülő vizeket, ameddig szénkészlete engedi.

Reggel hat órára nyílt vízre ért a hajó az öböl bejárata előtt. 21-én délben nyugat felé csapott. Kevésre rá jéghegy közelébe ért (68° 41' déli szélesség, 168° 29' keleti hosszúság). A délután folyamán átszelte a hajó Ross útvonalát.

Ettől nyugat felé nem járt még hajó előttünk. Éjjel mélységmérést végeztünk (2626 m) és délnyugat felé irányítottuk a hajót, közel megint a Dél-Viktória-földhöz.

Az új partvonalat OATES kapitányról neveztük el. Az esti mélységmérés eredménye 326 méter. A szárazföldet felhők takarták. Reggel megkíséreltük, hogy a jégzajon át közelébe férkőzzünk, de csakhamar lemondtunk róla. Hét kilométerre voltunk ekkor egy gleccser végződésétől, amely hóborította hegyek közül ereszkedett alá. A hajó helyzete a Nap és a Hold állásából ítélve 69° 43' d. sz., 163° 17' k. h. Negyvenhét jéghegyet számláltunk meg erről a helyről. Valószínűleg nagyobb részük megfeneklett.

Délsarki jéghegy.

Reggel nyolc órakor a jégzaj szélén nyugat felé tartottunk. A jég egyre kijjebb szorította a hajót a szárazföldtől. Délután ismét köd ereszkedett és megeredt a hó.

25-én reggel dél-délnyugati irányt vettünk. Délután jégrajba kerültünk – valóságos archipelagusként [szigetvilágként] vettek körül a megfeneklett jéghegyek. Délnyugatra, a part felé, nyílt víz mutatkozott, de nem sikerült áttörtetnünk. A jégzaj mind sűrűbbre vált és végül megfogta a hajót. Helyzetünk meglehetősen aggasztó volt a jéghegyek szomszédságában, mert a tengeráramlás élénk ezekben a vizekben.

Napnyugtakor kitisztult az idő, és a partok kibontakoztak. Keletre tőlünk nagy öböl terült el. A partot meredek, szaggatott szirtek szegélyezték, közbe-közbe gleccserekkel.

26-án reggel megmozdult a jég, a hajó kiszabadult, és folytathattuk utunkat észak és északnyugat felé. Délután a partvonal hirtelen nyugat felé kanyarodott. Mélységmérés közben egy bálna belekeveredett a mérőzsinórba, és végül is elszakította. Később még sok bálnát láttunk.

A Balleny-csoporthoz tartozó Young-szigettől nyugatra húsz kilométer távolságban haladtunk el (66° 37' d. sz.,


314

161° 42' k. h.). A jégzajból csak március 8-án, a 64° 23' déli szélességen szabadultunk véglegesen.

Két héten keresztül heves, szembefújó széllel küzdött a hajó. 22-én végre megfordult a szél. Százhetven kilométerre voltunk ekkor a Macquarie-szigetektől. A szél ettől fogva kedvező maradt, míg csak el nem értük Stewart szigetét.

A déli szélesség 45. és 40. foka között alaposan megtáncoltatta hajónkat a vihar. Március 28-án értük el a Paterson-bejárót és április elsején Lytteltont.

A tudományos munka egész úton a következőképpen volt elosztva a személyzet közt: LILLIE végezte a biológiai megfigyeléseket, RENNICH a mélységmérést, DRAKE a meteorológiai, BRUCE a zoológiai, PENNELL a mágnességi és tengeráramlás-észleléseket.

Lytteltonban három hónapnál hosszabb időt töltöttünk. Ezalatt alapos javításon ment keresztül a hajó.

1911. július 10-én, száznapi veszteglés után megkezdtük három hónapra terjedő térképező és mélységmérő utunkat a Three Kings-szigetek körül, és e szigetek és Új-Zéland között. Október 10-én kötöttünk ki újra Lytteltonban.

A új-zélandi nép szíves vendégszeretettel és lekötelező áldozatkészséggel támogatott.

Lytteltonban ezúttal két hónapnál hosszabb időt töltöttünk. Az öszvérek, amelyeket az indiai kormány adományozott az expedíciónak, már hetekkel előbb megérkeztek, és azóta a Quail-sziget mezőin legelésztek. Gondozásukra Új-Zélandon JAMES DINNESTOUN csatlakozott az expedícióhoz. A kutyák kíséret nélkül tették meg az utat Japánból.


MÁSODIK FEJEZET.
Másodszor a déli sarkvidékre.

A Terra Nova további útiterve és feladatai SCOTT kapitány utasításai alapján a következőképpen alakultak:

1. CAMPBELL és csoportja fölveendő 1912 januárius elseje körül az Adare-fokon.


315

2. CAMPBELL-ék partraszállítandók a Wood-öböl közelében.
3. A geológiai csoport elhozandó a Granite-öböl mellől januárius 15-e körül.
4. Az öszvérek, kutyák és készletek partra teendők a téli szálláson.
5. Különféle készletek partraszállítása egyebütt, a téli szálláson megadandó utasítások alapján.
6. Amennyiben a fenti feladatok megengedik, biológiai gyűjtések, mélységmérések és más egyéb tudományos munka végzendő.

1911. december 15-én hajnalhasadtakor kisiklott a hajó a lytteltoni kikötőből. Karácsony napjáig magasan állt a barométer, és szép idő járt, déli szelekkel.

RENNICK naponta kétszer végzett mélységmérést Új-Zéland kontinentális talapzatán, később pedig egyszer napjában.

Karácsony előestéjén történt, hogy Nigger nevű macskánk a tengerbe esett. A kutyákkal ingerkedett s előlük megugorva vízbe pottyant. Szerencsére kivételesen csöndes volt a tenger, leeresztettük a csónakot, és tizenkét perccel az eset után a jéghideg víztől megdermedt állat már a gépházban melengette magát. Kapott egy kis pálinkát, és a baj feledve volt.

Az első jégheggyel karácsony napján találkoztunk a 61° 31' déli szélességen. A jégzaj övébe másnap jutottunk bele a 63° 59' szélességen, de csak 28-án vált nehézzé a jég.

Az öszvéreket és kutyákat naponta többször is megjártattuk a jégtáblákon, amikor csak a jég megakasztotta hajónkat.

31-én újra befűthettük a gépet, és most már egyenes irányban folytathattuk utunkat.

1912 Újév napján hajnalban kiszabadultunk a jégzajból (68° 44' d. sz., 178° 55' k. h.), s nem is találkoztunk zajló jéggel többet, csak az Adare-fok közelében, januárius 3-án déltájban. Itt sűrű jégzaj fogadott bennünket, mind-


316

amellett két kilométerre megközelítettük a morénát, amelyen BORCHGREVINK kunyhója épült. Másnap este hét órára CAMPBELL és csoportja a gyűjteményekkel és készletekkel együtt biztonságban volt a hajón.

Nyolcadikán az Arrival-öbölben, tíz-tizenkét kilométerre az Evans-öböltől északra, CAMPBELL-t és társait egy hónapra való készlettel partra tettük.

Az erre következő három hét a jégzajjal való küzdelemben telt. De ezalatt sem szüneteltek a tudományos észlelések. LILLIE hatszor-hétszer is kivetette hálóját, RENNICK mélységméréseket végzett és a jég megszilárdulását figyelte meg. MATHER, (1) aki Új-Zélandon tökéletesítette magát az állattömésben, zoológiai gyűjteményünk konzerválásán fáradozott.

Februárius 4-én a Barne-fok előtti parti jég előtt vetett horgonyt a hajó. ATKINSON megjött kutyafogatával, és megtudtuk tőle, hogy semmi baj a téli szálláson. Csakhamar MEARES és SIMPSON is megérkezett. A jég nem volt elég megbízható a hajó és a part között. Nem is maradhattak soká. Visszatérőben magukkal vitték az expedíció postáját.

1912. februárius 6-án végre biztos jegünk volt, és megkezdhettük az állatok partraszállítását. A szánfogatok jöttek-mentek a készletekkel, de a munka szükségképpen lassan haladt, mert öt kilométer volt a távolság a hajó és a téli szállás között.

Egyfolytában 14-éig tartott ez a munka, ekkor azonban a jég fölengedett, anélkül, hogy kiúszott volna az átjáróból. Másnap áthajóztunk a Butter Pointra, hogy lássuk a helyzetet arrafelé. Még hátra volt tizenkilenc tonna rakomány partraszállítása.

A Butter Point-nál TAYLOR híradását találtuk, hogy a geológiai csoport ott táborozott és előtte való nap útra kelt. A part mentén délnek haladva fölfedeztük a csoportot a Kék-gleccseren, és nem sok idő telt bele, mindnyájan együtt

(1) J. HUGH MATHER, később EVANS parancsnok magántitkára. EVANS-t előadó körútján kísérte Európa-szerte. Budapestre is együtt látogattak el 1914 februáriusban, amikor EVANS előadást tartott a Magyar Földrajzi Társaságban. (L.: Földrajzi Közlemények, 1914. I. füzet.)


317

voltunk a fedélzeten. Szerencse, hogy TAYLOR jókor fölismerte, hogy a Granite-öblöt nem érhetjük el a hajóval, és ennélfogva visszavonulása útját dél felé vette. Gyűjteményeit azonban ott kellett hagynia a Granite-öbölben.

Csakhamar azután, hogy fölvettük őket, megindult a hóvihar. Az időjárás nem engedte meg, hogy partra szállítsuk ezt a csoportot az Evans-fokon. A hajó tehát északnak fordult, hogy fölvegye CAMPBELL csapatát.

A vihar szakadatlanul dühöngött két napon keresztül.

Nehéz jégzajban törtetett ezalatt a hajó észak felé. A második nap estéjén feltűnt a Melbourne-hegy gyönyörű kúpja. A szél állandóan délnyugatról fújt, és lassan sodorta a jégzajt és a hajót észak felé. Hogy azonban a Lady Newnes-öbölben zsákutcába ne jussunk, kénytelenek voltunk nyílt vizet keresni.

Februárius 21-én a hajó ismét visszanyerte szabadságát, de CAMPBELL megmentésétől éppoly messze voltunk, mint idáig.

A jégzaj szélét délnek követve 23-án megkerülte a hajó a jégzaj déli végét – a Drygalski Barriertől délre 40 kilométernyire – és könnyű lepényjégben haladt tovább észak felé. A jég egyre sűrűbbre és sűrűbbre vált, és néhány óra múlva megállította hajónkat. A Drygalski Barrier még 30 kilométerre volt tőlünk észak felé.

Lassankint engedett a jég nyomása, a Terra Nova körülfordult, és 36 órai fogság után folytathatta útját az Evans-fok felé, ahol 25-én délután két órakor sikerült kikötnie. A vihar miatt csak késő este küldhettünk csónakot a partra.

A csónak SIMPSON-nal tért vissza, aki hírül hozta, hogy EVANS hadnagy súlyos betegen fekszik a Hut Pointon, és mihelyt csak lehet, fölveendő a hajóra.

A vihar újból föltámadt, és napokig nem juthatunk el a Hut Pointra. 28-án hajnalban végre kikötöttünk a Hut Pointtól északra egy kilométernyire. Partra tettünk két szánrakományra való készletet. ATKINSON és csapata EVANS hadnagyot a hajóra szállította.

A Terra Nova erre nyomban visszafordult az Evans-fokra, és a készletek megmaradt részét – mintegy 190 méter-


318

mázsát – csónakokon kiszállította. Mihelyt ezzel végeztünk, a hajó elindult a Terra Nova öböl felé. EVANS hadnagy állapota föltétlenül megkívánta, hogy még néhány napig orvos legyen mellette. ATKINSON tehát a hajón maradt, jóllehet könnyen megtörténhetett, hogy nem tudunk majd visszatérni a McMurdo-átjáróba.

A Terra Nova-öbölben nem javult a jég állapota. A sűrű jégzaj szélén föl-alá jártattuk a hajót, és ahol a jég gyöngébbnek mutatkozott, megkíséreltük a part megközelítését. Egész napi sikertelen küzdelem után végül is le kellett mondanunk a reményről. Sehol nem férkőzhettünk közelebb a parthoz hetven kilométernél.

Március 3-án délelőtt ismét az Evans-fok felé irányítottuk hajónkat. Ott fölvettük ottmaradt társainkat KEOHANE-nel együtt, és előrenyomultunk a Hut Pointhoz. Mindössze négy-ötszáz méter széles jégperem választott el a kunyhótól. ATKINSON-t és KEOHANE-t partratettük, úgyszintén még némi készleteket.

Másnap (4-én) este újból a Terra Nova-öböl felé fordítottuk hajónkat. A jég ekkorra még jobban megszilárdult az öbölben. Sajnálattal meg kellett róla győződnünk, hogy ebben az évszakban az Arrival-öblöt már el nem érhetjük. Március 7-én tehát észak felé folytattuk utunkat.

15-én és 16-án a Terra Nova a Balleny-szigetek északkeleti oldala mellett haladt el (66° 44' d. sz., 164° 48' k. h.).

21-étől 25-éig heves vihar dúlt. 24-én érte el a szélvész a tetőpontját. Ez volt a legerősebb vihar a Terra Nova egész útjában, az expedíció kezdetétől a végső hazatérésig. Csodálatos látvány a kicsiny hajó, amint végigtáncol a pusztulással fenyegető hullámokon a sötét éjszakában.

Április elsején befutott a hajó az Akaroa-öbölbe, hogy szétküldje a táviratokat az expedíció addigi lefolyásáról. Ott hallottuk hírét AMUNDSEN sikerének.

3-án a Terra Nova ismét kikötött Lytteltonban, ahol igaz új-zélandi vendégszeretettel fogadtak.

EVANS hadnagy és DRAKE hazautazott Angliába az expedíció ügyeiben. A parti csoport visszatért tagjai elszéledtek, amerre hivatásuk szólította őket.


319

A hajó személyzete mélységméréseket végzett motoros hajókról az Admiralty-öbölben júniustól októberig. Csak hárman maradtak ezalatt a Terra Nován, amelyet most már föl kellett szerelnünk az újabb mentőexpedícióra.


HARMADIK FEJEZET.
A harmadik déli út.

A Terra Nova 1912. december 14-én reggel hagyta el harmadszor a lytteltoni kikötőt. Seregestül gyűltek egybe barátaink, hogy istenhozzádot mondjanak és elküldjék utolsó üdvözletüket a Viktória-földön lévő társainkhoz.

Este hét óra felé hajótörött embert pillantottunk meg egy lélekvesztőben. Harmincöt év körüli, gyönge értelmi képességű embernek látszott. Amikor megkérdeztük, kiderült, hogy az egész csínyt csak azért eszelte ki, hogy a Terra Novára kerülhessen. Nem vehettük hasznát, ezért tehát a legközelebbi kikötő, Akaroa felé irányítottuk hajónkat, hogy partra tegyük. Szerencsénkre éjfél felé találkoztunk egy norvég hajóval; annak a kapitánya megszabadított bennünket az alkalmatlan kalandortól.

A harmadik déli út munkatervében bennefoglaltatott, hogy mélységméréseket végezzünk a Banks-félszigettől a déli szélesség 60. és a nyugati hosszúság 170. fokának keresztezéséig terjedő vonalon. Attól fogva egyenesen délnek kellett hogy folytassa útját a hajó, a nyugati hosszúság 165. fokán, amíg csak a zajló jég megengedi. Ebben az útjában a Ross-tenger e ki nem kutatott vizeiben is lehetőleg folytatandók voltak még a mélységmérések és a jég természetének és kiterjedésének tanulmányozása. A korábbi déli utazások útiránya ugyanis nagyobbrészt nyugatabbra tartott.

A mélységmérésekkel kapcsolatban LILLIE feladata volt a planktonhalászat, ahol csak erre alkalom kínálkozik. Mágneses megfigyeléseink további kiegészítésére is számítottunk.


320

December 17-én viharos időben elhaladtunk az Antipodes-szigetek mellett. A partraszállást meg sem kíséreltük a háborgó hullámokon. Különben is meglehetősen jól ismerjük már a szigeteket; a kormány két hajót is járat ide évente.

Ekkoriban nagyon elszaporodtak hajónkon a patkányok. CHEETHAM kormányosunk, aki már tizennégyszer szelte át a déli sarkkört, kitűnően értett a patkányok pusztításához, és hamarosan megszabadította tőlük a hajót. A vízbe dobált patkányokat csodálatos hirtelenséggel szétszedték a lecsapó albatroszok és viharmadarak.

December 26-án a 63. szélességi fokon értük az első elöregedett jéghegyet; délebbre azután mindenféle alakú jéghegyek kerültek utunkba.

A délsarki jégzajlás széles övébe azonban csak három nappal később jutottunk bele, a 69. szélességi fok közelében. A jégzaj északi határa tehát itt, ebben az évben, teljes két fokkal távolabb volt délnek, mint ahol korábbi expedíciók megfigyelték nyugatibb délkörökön.

Az a reményünk, hogy talán a Ross-tengerig jégmentes lesz a tenger, mindazáltal meghiúsult. A jégzaj már a második napon oly tömöttnek bizonyult, hogy két kilométert sem haladhattunk óránkint. Keserves küzdelmek árán sikerült csak egyáltalán elvergődnünk a Ross-tengerbe, 750 kilométer szélességű jégzaj-övön keresztül.

Az időjárás kedvezett. Bőséges alkalom nyílt a tudományos munkára.

Januárius 14-én (1913) végre lazább jégbe jutottunk. Két napra rá, 74° déli szélesség és 177° 15' keleti hosszúságon kitisztult a tenger. 18-án reggel megkerültük a Bird-fokot. A McMurdo-átjáró jól ismert tájképi körvonalai kibontakoztak. Szilárd kis hajónk teljes gőzzel haladt el a Royds-fok tövében és közeledett téli szállásunk felé.

Az utolsó huszonnégy órát "nagytakarításra" fordítottuk. Előkészítettünk mindent az Evans-fokon levő bajtársaink fogadására. A leveleket, küldeményeket szétválogattuk, és mindenkiét külön-külön névvel megjelölt zacskókba tettük.


321

Csak egy szomorú hírt kellett tudatnunk: szegény BRISSENDEN halálát. Egyébként csupa jó újságot hoztunk. Az expedíció tagjainak hozzátartozói jól vannak és boldogan várják vissza övéiket.

Nem volt egyetlen látcső és messzelátó, amely ne a kunyhót kutatta volna, amikor az Evans-fok fölbukkant a Barne-gleccsor foka mögül. Az öbölből kitisztult a jég, és világosan kivehettünk egy-két emberi alakot a kunyhó mellett.

A hajó sebesen közeledett a szárazföldhöz; a parton levők élénk mozdulatai hamarosan elárulták nekünk, hogy a Terra Novát észrevették.

Megállítottuk gépeinket. A kunyhó előtt tizenkilenc embert számláltunk meg. Izgalmas pillanat.

A parti csoport három meleg hurrá-val fogadott; mi hasonló módon üdvözöltük társainkat.

A parancsnokló tiszt, fölfedezve CAMPBELL-t, átkiáltott a hallócsövön:
– Jól vagytok mindnyájan, CAMPBELL?

A parton levők elnémultak. Nyugtalanító csend támadt, majd fölhangzott CAMPBELL válasza:
– A déli csoport a múlt januárius 18-án (1) elérte a sarkot, de visszatérőben valamennyien odavesztek; följegyzéseik nálunk vannak.

A horgonyt kivetettük. CAMPBELL és ATKINSON haladéktalanul átjött a hajóra, és elbeszélte részletesen, mint érte egyik szerencsétlenség a másik után a mi nemes vezérünket és négy derék útitársát. Szomorúan hallgattuk végig a történetet. Le nem írhatom, mekkora levertség vett rajtunk erőt. A kabinok elő voltak készítve elveszett társaink fogadására, és most üresen maradnak az ágyak. A levelek, amelyeket anyák és hitvesek annyi szeretettel írtak, lepecsételve új csomagokba kerültek, küldőik címére. Árbocaink hegyéről leszedtük a lengő lobogókat...

De bármily lesújtó volt is bánatunk, a büszkeség vigasztalása töltötte el lelkünket, ha arra gondoltunk, mily

(1) Valójában 17-én ütötték föl sarki tanyájukat.


322

hősi önfeláldozással mentek a halálba bajtársaink. Páratlan nemeslelkűség rezdül végig a haldokló vezér búcsúszavain a nemzethez, és levelein, amelyekben leheletnyi célzást sem enged meg, hogy bárkit is okolhassanak a szerencsétlenségért. Pedig SCOTT kapitány nem tudhatta, hogy az utolsó segítőcsoportot skorbut támadta meg, azokat magukat, akik mentésükre indulhattak, bilincsekbe verte a betegség, a kutyafogatokat meg a rettenetes időjárás tartóztatta föl! Jellemző, hogy az expedíció jövőjéről sem feledkezett meg; utasításokat, leveleket hagyott hátra. A tudományos eredmények között egész terjedelmükben közzé fogjuk tenni ezeket.

A lelkes, elszánt férfiak, akik SCOTT kapitánnyal együtt odavesztek, a legnemesebb emberi típus igazi képviselői. WILSON, ez a csodálatos bajtárs, nagyszerű ítólőképességével ezernyi bajon átsegített; az ő példaadásának és személyes varázsának tulajdonítandó elsősorban, hogy soha egyenetlenség nem támadt, sőt egyetlen bosszús szó el nem hangzott az expedíció tagjai körében.

BOWERS egyénisége mindnyájunkat elragadott. Élénk, ügyes, minden segítségre kész bajtársunk volt ő, és emellett a legderültebb kedvű tréfacsináló. A viszontagságokkal fényesen megbirkózott, és a hideget könnyebben állta, mint bármelyikünk.

A szembeszökő hősi önfeláldozás, amellyel OATES kapitány a halálba ment, rávilágít ennek az igazi férfiúnak legjellemzőbb emberi vonására. Szívből szerettük mindannyian.

A déli csoport ötödik tagja, EDGAR EVANS, a brit bluejacket legderekabb típusa volt. Nélkülözhetetlenné tette magát szolgálataival. Ő volt a szánmester, és neki köszönhettük úti fölszerelésünk tökéletességét. Igazi példakép a brit haditengerészet ifjabb nemzedéke számára.

Sajátságos véletlen, hogy a parti csoport éppen megérkezésünk napján – januárius 18-án – kezdte meg a harmadik tél előkészületeit. Hadd idézzük itt egyik társunk jellemző naplóbejegyzését erről a nevezetes napról:

"Jan. 18.
A Terra Nova a láthatáron.


323

Hurrá! Hurrá!
Nagy boldogság.
Hurrá!
Meg vagyunk mentve. Istennek hála, hogy TEDDY (Evans hadnagy) is itt van a Terra Nova fedélzetén. Nincsen semmi baj a hajón".

A Terra Nova harminc óra hosszat horgonyzott az Evans-fok előtt. Éjjel-nappal szakadatlanul folyt a költözködés és berendezkedés munkája. A fölszerelések, eszközök, gyűjtemények sorban átvándoroltak a hajóra. A kunyhóban maradó tárgyakról és készletekről jegyzéket készítettünk; annyi eleséget hagytunk hátra az Evans-fokon, hogy azzal tizenkét ügyes ember legalább egy nyarat és telet kihúzhatna ott. Kunyhónkat mindezek után szépen kitakarítottuk, ajtót-ablakot gondosan becsuktunk.

Vasárnap délután öt óra tájban, januárius 19-én vettünk búcsút végleg az expedíció téli szállásától.


NEGYEDIK FEJEZET.
Búcsú a sarkvidéktől.

A Terra Nova, délnek tartva, legelőbb is a Royds-foknál állapodott meg, hogy fölvegye PRIESTLEY kőzetgyűjteményét, amelyet az Erebus megmászásakor ott hátrahagyott.

Innen észak felé fordítottak hajónkat, és teljes gőzzel szeltük keresztül az átjáró déli partjaitól csaknem húsz kilométerre terjedő szilárd öböljeget. Egyenesen a Hut Point felé vettük utunkat.

Januárius 20-án kora reggel ATKINSON nyolcadmagával – azokkal, akik résztvettek SCOTT kapitány fölkutatásában – partraszállott a Hut Pointon, hogy keresztet állítson elveszett bajtársaink emlékére. DAVIES készítette el a keresztet ausztráliai dzsarrafából.

Ott áll most az emlék az Observation Hill tetején; föliratával a Nagy Barrier felé tekint:


324

J. F. SCOTT, a királyi haditengerészet kapitánya,
H. R. BOWERS, a királyi indiai tengerészet hadnagya,
Dr. E. A. WILSON, L. E. G. OATES dragonyoskapitány,
E. EVANS, a királyi haditengerészet altisztje
EMLÉKÉRE,
akik a Déli-sarkról visszatérő útjukban meghaltak
1912 márciusában.

Kutattak, küzdöttek, célhoz jutottak és nem hátráltak soha.

Az utóbbi költői idézet Tennyson "Ulysses"-éből való. (1)

ATKINSON és csoportja két napig járt oda, amíg a 2,7 méter magas, súlyos keresztet elszállította és kitűzte a hegytetőre. Szilárdan megerősítették az emlékművet. A sarkvidék száraz légkörében időtlen-időkig sértetlenül fenn fog maradni.

ATKINSON-ék januárius 21-én este tértek vissza a hajóra. Ellátogattak előbb a Discovery régi kunyhójához, és azt is rendbehozták, bereteszelték. Akárcsak a magunk téli szállásán, ott is bőséges készletek maradtak.

22-én hajnalban indultunk. Délután két órakor a Terra Nova megkerülte a Roberts-fokot, és kikötött a Granite Harbour előtti szilárd jég mellett.

GRAN hat emberrel bement az öbölbe, elhozandó TAYLOR és DEBENHAM egy évvel előbb hátrahagyott geológiai gyűjteményét. Oda-vissza harminc kilométernél nagyobb fáradságos utat kellett megjárnia. Egy helyütt nyílt csatorna állta útjukat. Ezen úgy keltek át, hogy egyik szánjukból vízhatlan vászon segítségével "kajakot" rögtönöztek. Visszajövet szerencsésen úszó jégtáblára kerültek szánjaikkal, és azt, mint valami dereglyét, kormányozták. Ilyen módon időt nyertek, és bár fáradtan és éhesen, baj nélkül tértek vissza a hajóra januárius 23-án a kora hajnali órákban.

Fölszedve a jégbe erősített horgonyokat, gőzerővel ha-

(1) "To strive, to seek, to find, and not to yield."


325

toltunk tovább észak felé. A jégzaj szilárdsága visszatérésre kényszerített. Többszöri hiábavaló kísérlet után végre 25-én nyiladozni kezdett a jég, és lassan-lassan előretörtethettünk a Terra Nova-öböl irányában. Ezen a napon reggel nyolckor és délben mélységmérés céljából megállapodtunk. Eredmény: 805, 1160 és 953 méter. Ezek az adatok megerősítik DAVIS tanár föltevését.

Még hajnalban kikötött a hajó CAMPBELL téli szállása közelében a tenger jegén. A parttól 4–500 méternyire 362 méter mélységet észleltünk ezen a helyen.

PRIESTLEY vezetésével egy csoport az itt maradt kőzetgyűjteményért partraszállott; az expedíció többi tagjai pedig ellátogattak a kunyhóhoz, ahol CAMPBELL és társai töltötték az előző telet.

Az "iglu" maga egész történetet regélt el nekünk, s megérttette azokat a szenvedéseket, amelyeket CAMPBELL soha el nem beszélt volna. (1) Mindössze egy ponton volt elég magas ez a füstfogta odú, hogy egy közepes termetű ember fölállhasson benne. A sarokban szanaszéjjel zsírral átitatott, tökéletesen fekete ruhadarabok. És milyen nehezek voltak ezek a rongyok! Furcsa volt elgondolnunk, hogy ez a sivár barlang hat embernek volt egyedüli menedéke. Nincs az a börtönlakó fegyenc, aki ehhez fogható kényelmetlenségben töltené napjait.

Az öböl bejáratánál élelmikészleteket helyeztünk el, és a depót bambuszrúdra tűzött lobogóval jelöltük meg. A készleteken öt-hat ember fönntarthatná magát, amíg eljut innen a Butter Pointra, ahol újabb nagy élelmi raktárra találnának.

Januárius 26-án kora reggel elhagytuk ezeket a barátságtalan partokat, és kelet-északkelet felé tartottunk, hogy a part közelében áramló jégből mielőbb szabaduljunk. El is értük még ezen az estén a Ross-tenger nyílt vizét. Nyitva állt az út Új-Zélandra!

Érdekes följegyeznünk, hegy a 64° 15' szélességen, a keleti hosszúság 159 1/4 fokán, 40 kilométer hosszú jéghegy

(1) Ebben a könyvben PRIESTLEY leírásából ismerkedtünk meg a robinsoni történettel. (Lásd: 266–285. lap.)


326

mellett haladtunk el. Februárius 2-án a 62° 10' szélességen (158° 15' k. h.) ködös időben hajónk jéghegyek közé keveredett.

Februárius 10-én hajnalban 3 órakor elértük Oamarut, Új-Zéland déli szigetének egyik kis kikötőjét. PENNELL hadnagy és ATKINSON partra szálltak a parancsnok táviratával, amely a Central News útján egyidejűleg továbbíttatott világszerte minden irányban.

A Terra Nova szerdán, februárius 12-én futott be Lyttelton kikötőjébe. A megérkezés eseménye egészen elütött attól a képtől, amit kiszíneztünk magunkban. Félárbocra eresztett lobogókkal úsztunk be a kikötőbe. A Harbour Board mellett horgonyoztunk le. Ezren meg ezren siettek üdvözlésünkre, hogy kifejezzék részvétüket, és még napokkal később is egyre-másra érkeztek a részvéttáviratok a földkerekség minden országából.


ÖTÖDIK FEJEZET.
Haza Angliába.

A Terra Nova PENNELL hadnagy vezetésével 1913. március 13-án hagyta el Lyttelton kikötőjét. A parancsnokon kívül RENNICK, NELSON, LILLIE, LEVICK, ANDERSON, WILLIAMS és CHEETHAM voltak a hajó tisztjei. BRUCE, a sarkutazó SCOTT kapitány özvegyét postahajón kísérte haza Új-Zélandról Angliába.

Úgy terveztetett, hogy a "Nagy Kör"-ön hajózunk le az 56. szélességi fokig, és azután egyenesen kelet felé csapunk. 28 kilométernyire haladtunk el északra attól a helytől, ahol a Nimrod szigetcsoportnak kellene lennie a térkép szerint. Két mélységmérést tettünk itt; mindkét adat meghaladta a 3600 métert. A szigetcsoport vagy tévesen van térképezve, vagy egyáltalában nem is létezik. DAVIS a Nimrod hajóval hazatérőben szintén arra járt 1909-ben, de a szigeteket nem találta.

Északkeleti szelek jóval délebbre űzték a hajót, mint-


327

sem kívánatos lett volna. Március 27-én három, 29-én egy jéghegyet láttunk túl az 58. szélességi körön, a nyugati hosszúság 142. és 135. fokán. Ezen a napon végre sikerült északkelet felé térni, és csakhamar kikeveredett a hajó a kényelmetlen sarki zónából.

A Horn-fokot április l1-én értük el, heves viharban. Másnap hajnalban, amikor behatoltunk a Le Maire-szorosba, elült a szél, és a Nap ragyogón kelt föl a Staten-sziget fölött. Ettől fogva kevés kivétellel jó időnk volt egész utunkon Angliáig.

A Falkland-szigetek sekély tengerében LILLIE kivetette hálóját, majd még egyszer, utoljára, amikor Rio de Janeirót elhagytuk. Április 28-án értük el Brazília fővárosát. Négy napig vesztegeltünk ott szén és élelmiszerek beszerzése céljából. Az Atlanti-óceánban csaknem minden éjjel kivetettük a planktonhálókat, szép eredménnyel.

Június 2-án horgonyt vetettünk Horta előtt, az Azori-szigetekhez tartozó Fayal szigetén, hogy táviratot küldjünk haza. Bosszúságunkra több napi vesztegzárba helyeztek.

Június 11-én két napra kikötöttünk Crow Soundban, a Scilly-szigeteken. Hajónkat tisztára mostuk, újra festettük és 1913. június 14-én végre, útrakelésünk harmadik évfordulóján, megérkeztünk Cardiffba.

Edward R. G. R. Evans.