A görögök és rómaiak.

A görögök eredeti varázstudománya.

A görögök varázslatáról, mellyel itt első sorban foglalkozni akarunk, a legellentétesebb nézetek uralkodnak. Némelyek azt hiszik, hogy a görögök a legrégibb időkben egyáltalában mitsem tudtak a varázslatról; más kutatók szemében viszont az egész görög mívelődés "eleven varázslat, a milyet egy népnél sem láttunk sem azelőtt, sem azután". (ENNEMOSER, "Geschichte der Magie" 484. lap.)

Hogy ez a kijelentés szószerint véve felette igazságtalan, azt mindenki beláthatja; de senkit sem csábítson a görög világ iránt való lelkesedés annyira, hogy a görög élet rejtelmes irányzatú oldalait észrevenni elmulasztaná. Miként az ókor valamennyi népe,


66

a hellének is hittek szellemekben és ördögökben, tisztelték a halottakat és az alvilágiakat s állatok és ijesztő szörnyek alakjában isteneket teremtettek maguknak.

A hérosz, mely szó később a hős büszke hangzású nevét kapta, eredetileg az elhaltnak lelke, mely a sírban, vagy otthon – a küszöb alatt, a tűzhelyben stb. tovább él; e hérosz étvágyát az áldozati állatoknak csövekkel a földbe vezetett vérével csillapították; valamely város héroszának sírja a környék jóshelye lett. A héroszok tisztelete, az állam- és jogügyekkel szorosan kapcsolódva, egészen a görög világ utolsó napjaiig megvolt. Hozzá és az alvilági istenek tiszteletéhez a papi szertartások egész sorozata társul, melyek a varázslat, bűvölés, titkos tanok jellegét mutatják, mintha a papi körök és családok Görögországban a rohamosan felvirágzó mívelődéstől egyáltalában meglehetősen érintetlenek maradtak volna s inkább a történelemelőtti görögök ősi fogalmai, mint az ioni és athéni mívelődés új eszméi közepette éltek volna. A tágabb értelemben vett nép, mint könnyen érthető, nem emelkedett papjainak szellemi magaslata fölé, Arkádia, Messzénia vagy Thesszália parasztjai egészen a római császárság idejéig megmaradtak kezdetleges kultuszukban, medvetáncczal és fáklyafutással, durva eszmények és otromba szokások, varázslások és bűvös gyógyítások s egyáltalában a legnaivabb babona közepette, mely gyakorta, mint pl. a dionizoszi és aszklepiadeszi mozgalmakkor, sötét eltévelyedésekhez és korlátlan kicsapongásokhoz vezetett.

Még a legműveltebb osztályok sem maradtak ettől az alacsonyabb hittől mentesek. Azonkívül, hogy vallásos ragályok, mint az épen említettek, őket is


67

magukkal ragadták, a legtöbb görögnek életén ott tapadt valami babonás elem, mint ez pl. az athéni Antheszteriák ünnepéből kiviláglik. E napokon u. i., melyek a holtak tiszteletének voltak szentelve, mindig el voltak készülve az elhunytak megjelenésére, s galagonya-levelek rágásával, az ajtógerendák beszurkolásával, ételek felajánlásával stb. védték magukat ellenük, szóval olyan módon töltötték e napokat, mely a legkezdetlegesebb fogalmakra enged következtetni. S ez nem volt az egyedüli eset, melyben a mívelt görög olyan lelkületünek mutatkozott, melyet a felvilágosodott görög világ szellemével összeegyeztetni csak nehezen lehetett.

De épen ez a diszharmonia a babona és kultura között az, a mi a régi Görögországban érdekes és a mi tanusítja, hogy mennyire felette állott a görög kultura ama kulturáknak, melyekbe (mint pl. a babiloniba) keresztül-kasul belevette magát a babona s melyek összeférnek a démonok tanának mindenféle fajtájával. Az a Görögország azonban, melyet kulturánk forrásának szoktunk tekinteni, a babona béklyói alul mindjobban felszabadulva, a szabad, kifejlődött emberiességben találta meg a maga talaját, mellyel HOMÉROSZ-ban találkozunk. Az ioni telepesek Kis-Ázsia partvidékein, a kik között ez a költemény keletkezett, hazájuk szokásaiból, babonájából és előítéleteiből nagyon keveset hoztak magukkal és e férfiak szabad, sőt szabadelvű szelleme a hőskölteménynyel, melyet megteremtett, el nem múló tényezőjévé lett a hellén életnek s tipusa a voltaképeni görögségnek. Ha tehát azt az álláspontot keressük, melyet a görögök a babo nával és varázslattal szemben elfoglaltak, bízvást kezdhetjük HOMÉROSZ-szal.


68

HOMÉROSZ idejében az eléggé ismert olimpusi istenek körén kívül a görögök vallása nagyszámú alsóbbrendű lényt ismert, az ú. n. nimfákat, kik az egész mindenséget lakták.

Ezekről szólva mondja ODISSZEUSZ, midőn a phaeákok szigetén kikötött, s NAUZIKAA és cselédjeinek zaja felébreszti (Odyss. VI., 122.):

Úgy tetszik, hajadon lányok szava zsong füleimben,
Nympháké, kik a vad bérczek meredekjein élnek,
Vagy folyamok fejinél, vagy a rétség búja füvében. (K.)

Az a bátorság azonban, melylyel ODISSZEUSZ rejtekéből előlép, azt tanusítja, hogy az embernek a nimfáktól nem kellett tartania. Mint a homéroszi énekek sok egyéb részéből kitünik, jó szellemek voltak, kik, miként az istenek, az emberrel szemben csak akkor léptek fel ellenségesen, ha valamiképen megsértette őket. Ez az idézet rossz szellemeket nem ismer. Későbbi görög szerzők azonban már említgetik a démonokat; de ezek inkább védő szellemeknek felelnek meg, melyek az embert kisérik; semmi esetre sem rosszindulatú jellegűek. Ilyesfajta lényekkel a görögök csak a chaldeusokkal való érintkezésük után ismerkedtek meg. Ám a kártékony szellemek sem voltak előttük teljesen idegenek, már a legrégibb időkben sem. Kiderül ez magának HOMÉROSZ-nak egynéhány részéből is. Igy az Odyss. V., 394:

Mint a gyerek megörül, ha erősbül, lábbadoz apja,
Ki betegen feküvék keserű kínoktul emésztve
S hosszú időn sorvadt, valamely gonosz isten emésztvén.

Az ilyesmi azonban csak kivétel; voltaképeni démonologiájuk ez időben a görögöknek nem volt.

Minden, a mi történik, az istenek rendelése;


69

tőlük jő minden jó és rossz. Ők teszik az embert beteggé és ők mentik meg a szükségből, vagy a Hádeszbe küldik lelkét, a szerint, a mint nékik tetszik. Minden különösebb baj és veszedelem, a mi az embert éri, az isteni harag kifejezése; ODISSZEUSZ tíz éves bolyongása s mindaz a tömérdek balsors, a mely őt érte, pusztán POZEIDÓN bosszúja, a miért a hős fiát, POLYPHÉM cziklopszot, szeme világától megfosztotta. (Odyss. I., 19.):

"Szánták, sajnálták a mennybeliek valamennyen,
Csak Pozidon üldé, gyülölé örökös gyülölettel
Isteni, hős Odisszeuszt, mígnem honjába verődött." (1)

Ha a haragos istent nem lehet áldozatokkal kiengesztelni, – a mi felette kétséges, a mennyiben az istenek gyakran engesztelhetetlenek haragjukban – akkor az üldözött számára csak az marad még hátra, hogy iránta jóindulatú istennél keressen segítséget. Így ODISSZEUSZ mindig PALLASZ-ATHÉNÉ-hez folyamodik, ki segít is rajta, a mennyire a nélkül teheti, hogy hatalmas nagybátyjával, POZEIDÓN-nal nyilt viszályba keverednék. (Odyss. VI., 324.):
"Hallgas rám pajzsos Kronidesz ragyogószemű lánya,
Most legalább, ha előbb sohasem hajtál szavaimra
Tört tutajom romján, amikor Pozidon nyila üldött:
Add, hogy a phaeák-nép kegyesen s könyörülve fogadjon!
Így esdett s szavait kegyesen hallgatta Athéné,
De meg nem jelenék, mert földrázó Pozidontól
Folytonosan tartott, ki örök-boszuló gyűlölettel
Hányta-vetette a hőst, mielőtt honjába mehetne." (2)

Így van ez mindenütt: a hol a chaldeus azonnal a gonosz szellem keze nyomát sejtené és varázslással

(1) Kempf Odyssea-fordítása, Budapest, 1893. 2. l.
(2) Kempf Odyssea-fordítása, Budapest, 1893. 82. l.


70

próbálná megbűvölni, ott a görög ájtatosan fordul ahhoz az istenhez, kiben leginkább bízik. Nem is várhatjuk e szerint, hogy nála varázsművészetre akadjunk.

Mégis akadnak Homéroszban részletek, melyekből kitünik, hogy a görögök hittek a varázslat lehetőségében, még pedig nemcsak a jövendőmondásban, mely a chaldeusoknál sem alapult a démonokba vetett hiten, hanem a cselekvő varázslatban, azaz bűbájos eljárásokban is, melyekről azt hitték, hogy a dolgok folyását meg lehet általuk változtatni.

Az istenek mindenekelőtt csodákat mívelnek; de hiszen ez természetükben rejlik; ha nem tudnának olyan tetteket véghezvinni, a melyek az emberi erőt felülmulják, akkor nem is lehetnének istenek. Azt is látjuk azután, hogy az alsóbbrendű istenszerű lények, félistenek, nimfák, stb. szintén nagy hatalommal vannak felruházva. Midőn MENELÁOSZ Pharosz szigetén hatalmába ejti a "hibátlanul beszélő tengeri aggastyánt, PROTEUSZ-t, az isteni hatalmut, a ki a tenger oszszes mélységein átlát" (Odyss. IV., 384.), ez saját leírása szerint nem megy olyan könnyen. (Odyss. IV., 434.)

"Most riadozva reá rohanánk s lefogánk kezeinkkel.
Csalfa cselét az öreg se feledte bezeg rohamunknál:
Sárga oroszlánná alakult, szép lenge sörénnyel;
Sárkány lett azután, majd vadkan, majd fene párducz.
Vizzé vált azután, végül lombbal teli fává.
Ámde mi tartottuk, meg nem rendülve szivünkben." (1)

Ismeretes a KIRKE története, a ki ODISSZEUSZ társait disznókká változtatja; de KIRKE is az istenek lánya s maga is istennő. Arra a lehetőségre, hogy

(1) Kempf Odyssea-fordítása. Bpest 1893. 49. l.


71

emberek is végezhessenek ilyen csodatetteket, a régi görögök, úgy látszik, nem gondoltak. Midőn ODISSZEUSZ hazatért, ATHÉNÉ koldussá változtatja, hogy hazatérését idő előtt észre ne vegyék. Ebben az alakban látja őt fia, TELEMACHOSZ először, midőn legközelebb ismét találkoznak, ATHÉNÉ ismét visszaadta ODISSZEUSZ-nak férfias, erőteljes külsejét, de TELEMACHOSZ még sem ismeri meg. (Odyss. XVI., 194.)
"Nem te vagy édes atyám, nem Odisszeusz vagy, hanem Isten
Kápráztatja szemem, hogy még többet keseregjek...
Földi halandónak lehetetlenség is eszével
Ily bűvölés, ha csak Isten nem jön a széles egekből;
Ki tetszése szerint tesz öreggé vagy fiatallá.
Még csak imént is öreg voltál rút testi gunyában,
Most pedig isten vagy, kik a széles egekbe' lakoznak. (1)

E sorok tehát világosan kifejezik, hogy az ember saját erejéből nem változtathatja meg külsejét és sohasem találunk Homérosznál ilyen átváltozásokat említve a nélkül, hogy azokban istenek ne szerepelnének. A homéroszi énekekben egészben véve nagyon kevés varázslat és bűvösség fordul elő, legfeljebb növényi anyagoknak ezt vagy amazt a csodatévő alkalmazását említik. Különösen egy részlet nagyon ismeretes és gyakran idézték annak példájául, hogy a görögök a varázslatot ismerték (Od. IV., 219.): midőn MENELÁOSZ vendégei az ebédnél TRÓJA említése miatt elszomorodtak, HELENA következőképen járt el:

Ekkor mást gondolt Helené, Zeus isteni lánya
Összekeverte a bort a bűvös szerrel hevenyében;
Gondja csitúl s baja múl a bűvös bort a ki megissza,
S bánata elszúnnyad, ha kevert kancsót üresíthet;

(1) Kempf Odyssea fordítása, Bpest, 1893. 194 l.


72

Záporkönnyektől sohsem ázik bánatos arcza,
Még ha saját apját, anyját haldoklani látná,
Vagy ha fitestvérét, avagy édes gyermeke testét
Vassal, fegyverrel vágnák önnön szeme láttán:
Ilyen bűvszere volt Helenának, az isteni nőnek,
Mit Polydamna adott, egyiptomi Thón felesége;
Mert hisz a termő föld csodaszert bőven terem itten;
Egyike hasznos szer, míg a másik ölő, veszedelmes. (K.)

Alig fér hozzá kétség, hogy a régi egyiptomiak ismerték a hasist, azt a gyantaszerű anyagot, melyet az indiai kender (cannabis indica) izzad ki magából s melyet mámorító italul keleten manapság is használnak. Ennek van, legalább némelyeken, az itt leírt hatása és az alkalmazás módja, a hogyan HELENA használja, egészen természetes és nincs is több köze a varázsláshoz, mint ha a vendégeket borral részegítette volna le, hogy gondjaikat elfeledjék. Viszont más helyeken kétségtelen, hogy varázslatról van szó: így a phaeákok hajóiról így tesz említést. (Odyss. VIII., 337.):

Mert a phaeák népnél kormányos nincs a hajókon,
Sem kormányzórúd, a milyen más karcsú hajókon,
Mert maguk olvassák ki a más ember szíve titkát. (K.)

Ez ugyanaz a gondolat, melyet az északi népeknél is megtalálunk; bizonyos családok sajátosságának tartották, hogy csak fel kell húzniok a vitorlákat, azonnal kedvező szél támad, mely oda viszi a hajót, a hová kivánják.

Az Iliásznak több helyéből kitűnik, hogy a görögökkel Trója ostromára orvosok jöttek, kik a sebkezelés körül egészen észszerűen jártak el, a mennyiben a sebeket kimosták és gyógyító füvekkel kötözték be. Orvosi bűvösségről csak egy helyen


73

van szó, t. i. midőn ODISSZEUSZ-t vadászaton vadkan sebzi. (Od. XIX. 457.):

S isteni hős Odisszeusz sebeit menten bekötözték,
Majd meg elálliták vérét, bűvdalt dudorászva. (K.)

A varázsénekek tartalmáról mitsem tudunk, legfeljebb hozzávetőleges véleményünket alkothatjuk meg. Rossz szellemeket aligha bűvöltek, először is, mert, mint fentebb láttuk, ilyenekben nem igen hittek, továbbá mert a mennyiben ilyenekben hittek volna is, közrejátszásukat az ilyen természetes eseménynél alig tették volna fel, főleg, midőn annak oka, a vadkan, élettelenül hevert lábaiknál. Istennek idézéséről szintén aligha lehet szó, az ilyesmi kifejezésére bizonynyal nem használták volna a "varázsének" szót. Fel kell tehát tennünk, hogy a görögök azt hitték, hogy a kimondott szónak már magában véve is megvan az ereje és hatalma, hogy a dolgok természetes menetét befolyásolja. Nyilván ez a felfogás szolgált alapul a pogány időkben az összes európai népek varázslatának s nyilván ez az alapja a legrégibb görög varázslatnak is. Ugyane felfogást megtaláljuk, mint később látni fogjuk, az észak népeinél is. Feltehetjük tehát, hogy ez a többi európai népekre is áll, melyek varázslatot űztek, a nélkül, hogy voltaképen rossz szellemekben hittek volna.

Visszatérve a görög orvosokhoz, azt látjuk, hogy a bűbájossággal való gyógyítás még a sebek kezelése körül is szóba jöhetett; könnyen feltehető tehát, hogy ez megtörtént belső betegségekkel szemben is, melyek helyes kezelése sokkal mélyebb betekintést igényel, mint a milyet kezdetleges népnél feltehetünk. Tényleg tudjuk is, hogy a tulajdonképeni orvosi működés


74

a legrégibb időktől fogva a templomokhoz, főleg APOLLO és ESZKULÁP [!] templomaihoz volt kötve. Hogy itt mi történik, azt nem tudjuk, minthogy az orvosi ténykedés HIPPOKRATESZ idejéig (kb. 400 é. Kr. e.) titok volt, melyet bizonyos papi családok őriztek; de az a kevés, a mit tudunk, elégséges annak felismerésére, hogy az egész kezelés a vallásos varázslat egy neme volt. A betegeknek, kik kezelés végett a templomokba óhajtották magukat felvétetni, mindenek előtt meg kellett fogadniok, hogy mindenben az adott előírásokhoz tartják magukat. Azután több napon át bőjtöltek, vagy legalább is szigorú étrendet kellett betartaniok, miközben bort nem volt szabad inniok. Azután az orvosok körülvezették őket a templomban és megmutogatták nekik a képeket és szentelt táblákat, melyeket az isteni irgalom végezte csodák emlékére függesztettek ott fel. Imákat mondottak, szent énekeket zengettek, melyeket a betegek a papoknak utánuk rebegtek. Az imákat gyakran zene kisérte. Azután az isteneknek többnyire kost, vagy más állatokat, főleg szárnyast áldoztak. Fürdők, kenések, és dörzsölgetések következtek azután, mielőtt a beteg érdemesnek találtatott, hogy az isten nyilatkozatát meghallhassa. Midőn erre került a sor, a betegeket mindenféle gyökerek füstjével füstölték és a templom belsejének szentelt helyein ágyba fektették. Itt elaludtak s álmukban tudomásul vették az istenség kinyilatkoztatásait, melyek halálukat vagy gyógyulásukat jelentették s megjelölték a szert, mellyel ez utóbbi elérhető; ehhez alkalmazkodott azután a kezelés. Több, egykorú szerző megemlíti azonban, hogy az emberek nem gyógyultak meg mindig, ha az istenség meg is igérte ezt nekik.


75

Ha most már a görögök jóstudományát tekintjük, azt látjuk, hogy az tisztán vallásos alapon nyugodott. Mindig az istenek adtak közléseket jövendő dolgokról, vagy közvetlenül, vagy pedig jelek útján, a melyeket az embereknek magyarázni kellett. A közvetlen nyilatkozatokat az istenek templomaiban, a jósdákban adták. Ilyen jósda (orákulum) Görögországban több is volt; legismertebb és leghíresebb volt APOLLO delphii jósdája Boeotiában és ZEUSZ dodonai orákuluma Epiruszban. Mindkét helyen papnők útján felelt az istenség a kérdésekre; APOLLO papnőjét PYTHIÁ-nak, ZEUSZ-ét PÉLIASZ-nak hívták.

Ám ezek sem hirdethették az istenek igéjét bármikor és mindenféle viszonyok között; ehhez mindig bizonyos előkészületre volt szükség, a mennyiben előbb bizonyos önkívületi állapotba kellett jutniok, hogy az istenek kinyilatkoztatásait fogadhassák. Erre Delphiben azok a gőzök szolgáltak, melyek a templom alatti sziklahasadékból szállottak fel. PYTHIA ráült a háromlábú székre, mely a hasadék felett állott, és midőn a gőzök belélekzése által az istenség szellemével telve volt, kihirdette válaszát. Az igaz, hogy ez rendszerint olyan homályos volt, hogy előbb a papoknak kellett kimagyarázniok. Dodonában PÉLIASZ az ottan elfolyó, mámorító italú forrásból ivott s ez képesítette az isteni közlések meghallgatásán. A módszer ugyanaz volt tehát, csak az eszközök voltak mások. Ismeretes, hogy e jósdák egynémelyike olyan tekintélylyel bírt, hogy nem csak a görög államok, de ázsiai fejedelmek is tőlük kértek tanácsot, ha komoly vállalkozás előtt állottak.

E templomi szolgálathoz kötött jósművészeteken kívül más módok is voltak, melyek segítségével a


76

jövendő eseményeket előre meg lehetett határozni. Az istenek egyes embereket gyakran kedvezményül, néha büntetésből is, azzal az erővel ruháztak fel, hogy a jövőt megjósolhatták; ilyen jósokat, kik minden különös eszköz nélkül tudták a jövőt megjövendölni, HMÉROSZ több helyen említ (Od. X. 492., Iliász VI. 75.; XI. 329.). De más halandók is, kiknek nem volt meg ez az adományuk, jövendölhettek, ha meg tudták magyarázni a jeleket, melyek révén az istenek akaratukat hírül adták. Ezek között nagy figyelemre méltatták a madarak röptét, melyre a chaldeusok is nagy súlyt fektettek. HOMÉROSZ ismételten említi (Od. I. 200; II. 158. Il. II. 858; X. 274; XII. 199.) Egyetlen példa elegendő a görög mantika ez alakjának megvilágítására. DIOMÉDÉSZ és ODISSZEUSZ kimennek sötét éjjel, hogy jel után kutassanak (Il. X., 274.):

Útjokban jobbról gémet küldött vala Pallasz,
Ám a sötét éjben nem láthatták szemeikkel,
Csak recsegő hangját hallák az egek magasából;
És megörült Odisszeusz s Pallaszhoz esd vala buzgón. (K.)

Mindig jó jelnek vették, ha a madarak jobbról balra repültek, s mindkét hős köszönetet mondott érte ATHÉNÉ-nek. Ama természeti tünemények közé, melyeket előjeleknek számítottak, tartozik a villám is, melyet ZEUSZ úgy jó, mint rossz jel gyanánt bocsát a földre; véresőt egyszer említ a költő (Il. XI. 53.) fenyegető balszerencse előjele gyanánt.

Végül gyakorolták a görögök a jóslás egy nemét, mely a chaldeusoknál tiltva volt, t. i. a nekromantiát, a halottak idézését, hogy azoktól megtudjanak valamit a jövőről. Ez az egyetlen varázslat, melyet


77

HOMÉROSZ valamelyest kimerítőbben ír le. ODISSZEUSZz végzi azt, midőn KIRKE utasítása szerint a Okeánon át a HÁDESZ bejáratához vitorlázott. (Od. XI. 23.)

"..... én meg kihuzám kardom hüvelyéből,
S rőfnyi üres gödröt vájtam hevenyén a fövenyben,
S rá italáldozatot hinték valamennyi halottnak,
Mindenelőtt mézes tejből, majd mézízű borból,
Legvégül vérből s telehintém hószínű liszttel,
S szent fogadást fogadék a kimult árnyaknak előtte,
Hogy haza tértemkor meddő tehenet fogok adni
Áldozatúl s máglyát rakatok sok szép adománynyal,
Teiretiász jósnak külön áldozatúl felajánlok
Egy éjszinű juhot, mely a legszebbik juhaim közt.
Majd, hogy a szellemeket megkérleltem fogadással:
A juhokat fogtam s a gödör szélén lenyakaztam.
Barna piros vérük kifolyott, mire szellemek, árnyak
Tódultak vala fől sürű nagy gomolyokha verődve:
Szép ifjak, szűzek, sok bajtól görnyeteg aggok,
Ifjú arák még új bánat-mardosta kebellel,
Szálas, szép daliák kelevéz-hasogatta sebekkel,
Harczban esett hősök véres kopiákkal, ijakkal,
Innen is, onnét is szörnyű zajogás zsibogás közt
Zúgtak az árokhoz. Sáppadva remegtem, ijedten." (1)

Hogy megszólaltatta őket, ODISSZEUSZ sorjába vért itat velük a gödörből; a vér életnedv, mely rövid időre visszaadja a holtaknak az életet.

Egyéb babonás fogalmakon kívül, melyeket biztossággal a legrégibb időkre vihetünk vissza, még a "napválasztást" említjük, a szerencsés és szerencsétlen napokban való hitet, melyet HEZIODOSZ említ.

(1) Kempf, Odyssea fordítása, Bpest, 1893. 138. l.


78

A görögök varázslata a perzsa háborúk után.

Ezen az éppen leírt állásponton a görögök megmaradtak egészen a perzsa háborúk idejéig, azaz időszámításunk előtt kb. 300-ig. A görög filozofusok abbeli iparkodásukban, hogy a lét természetét észszerű módon megmagyarázzák, a régi istenekben való hitet már valamivel előbb is megkezdték ingatni. A lélek természete és rendeltetése felett való okoskodás arra bírta PYTHAGORASZ -t és EMPEDOKLESZ-t, hogy a lelkeknek a Hádeszben való időzésébe vetett hitet elvessék; e helyett a lélekvándorlást vették fel, melynek segítségével a lélek egyre tökéletesedik. Igy jutott a szellemek, démonok képzelete a görögök eszmekörébe. E fogalmak nemsokára támogatásra találtak a démonologiában és az ezzel összefüggő varázslatban, melyeket a görögök a perzsákkal való összeütközésük után ismertek meg. Főleg Thesszalia lakossága, mely tartományban a perzsák aránylag sokáig tartották magukat, tett szert ez idő óta varázsló hírére.

A thesszaliai nők az embert kenőcseikkel állattá vagy kővé tudták változtatni, éjszaka pedig a levegőn át jártak szerelmi kalandokra. Itt találjuk tehát a középkor boszorkányjárásának eredetét. HEKATÉ, a hold istennője, az eredetileg jótékony, a szerencsétlenségtől megvédő istennő, lassankint a boszorkányok védőasszonyává és minden varázslás patronájává lett.

Erről a HEKATÉ-ről a későbbi görög szerzők mindenféle mesét és mondát regéltek; többek között fennmaradt teljes leírása azoknak a szertartásoknak és bűvöléseknek, melyekkel a szellemidézők a szellemeket megjelenésre kényszerítették. Az eljárásokat állítólag maga HEKATÉ írta volna elő; szólnak pedig következőképen:


79

"Jól meggyalult fából készítsetek szobrot, ugy, a mint azt most közelebbről le fogom írni. A szobor testét a vadruta gyökeréből, kis házi gyíkokkal diszítve készítsétek; azután gyúrjatok össze mirrhát, storaxot és tömjént ugyanazokkal az állatokkal és a keveréket holdnőttével hagyjátok a levegőn állani; azután fejezzétek ki kivánságtokat a következő szavakban: "Jőjj, földalatti, földi és égi BOMBO, ország- és választó-utak istennője, ki levegőt hozasz, ki éj idején jársz, világosság ellensége, az éj barátnője és kisérője, te a ki örülsz a kutyaugatásnak és a kiöntött vérnek, ki az árnyékban lihegsz a sírok között, ki vér után vágyol és rémületet hozasz a holtakra, GORGO, MORMO, ezer képű hold, kegyes füllel hallgasd meg áldozásunkat". Vegyetek ugyanannyi gyíkot, a hányféle az alakom; gondosan csináljátok; készítsetek nekem lehullott babérágakból lakást és ha buzgó imákat mondottatok a képhez, meg fogtok engem látni álom közben."

HEKATÉ kisérőnői az empusák vagy lámiák. Egyes szerzők emberalakú lényeknek, boszorkányoknak írják le őket, kik az istennőt éji kirándulásain kisérik és felhasználják az alkalmat, hogy szerelmi kalandokba bocsátkozzanak. Mások démonoknak tartják őket, kik férfiakkal is kikezdenek ugyan, de csak azért, hogy életerejüket kiszívhassák, a mi u. i. táplálékokul szolgál. Minthogy a képzeletnek ily kalandosságoknál szabad játéka van és mi sem köti bizonyos meghatározott fogalmakhoz, a leírások sokféleségén nem csodálkozhatunk.

PLINIu5 adatai szerint a varázslatnak Görögországba plántálása főleg egy bizonyos szemelynek, OSZTANESZ-nek tulajdonítható, a ki XERXESZ-t görögországi útján mint udvari jós követte és kimerítő munkát írt a


80

varázslatról. Az egész garázdaság azonban csak akkor kezdett elhatalmasodni, miután NAGY SÁNDOR Perzsiát és Egyiptomot meghódította. Ekkor u. i. nemcsak, hogy sok görög beavatódott a chaldei és egyiptomi titkos tudományokba, de a leigázott országokból is számosan jöttek Görögországba, melyet valósággal elárasztottak a perzsa és egyiptomi jósok, kiket chaldeusoknak, mágusoknak avagy mathematikusoknak neveztek. Tőlük tanulták a görögök az idegen vallásokat a számos barbár istennévvel és minthogy HOMÉROSZ és HEZIODOSZ ez istenek egyikének sem engedett helyet az Olimpuson, a görögök a démonok közé sorozták őket. És a nép a démonok ez új seregétől már most félt, az a nép, mely az olimpusi istenektől nem félt többé, kik sokszor megénekelt, nagyon is emberi szenvedélyek által lassacskán nevetségesekké váltak. Az új istenekről hasonló történetkék nem forogtak közszájon; befogadták és tisztán keleti módon imádták őket fohászkodások és szellemidézések alakjában, görög, asszir és egyiptomi nyelven, melyeket a görögök nem értettek és ezért elferdítettek, míg egészen értelmetlen szólamokká lettek. De az ez istenek és szellemek hatalmába vetett hitet a szerte utazgató idegen varázslók és jósok folyton fentartották.

Többféle régibb leírásból kiderül, hogy ezek a varázslók éppen nem átallották apró ezermester fogásokhoz és egyéb csalásokhoz folyamodni, hogy tekintélyüket a nép előtt fentarthassák. Különösen HEKATÉ fénylő alakját szerették elővarázsolni s erre többféle módszerük volt. Először is teljesen sötét szobára volt szükségük, melynek falára a bűvész aszfalttal vagy más égethető anyaggal jóelőre kirajzolt egy emberi alakot. Midőn azután az illető, a ki az istennő taná-


81

csát igénybe óhajtotta venni, bűvölések és egyéb szertartások által eléggé elő volt készítve, a varázsló lángot hozott a felrajzolt alak közelébe, mely azonnal felvillant. Avagy madarat bocsátottak szabadon, melynek lábára könnyen égő anyagot erősítettek. A megrémült madár természetesen ide-oda repdesett, míg a nem kevésbbé ijedt látogató a földre vetette magát, fejét elfödte és az istennőhöz fohászkodott.


A rómaiak.

Hogy miképen fejlődött a régi Rómában a babona, arról aránylag keveset tudunk. Úgy látszik, hogy a rómaiak lényegileg ugyanazon fokon állottak, mint a görögök Homérosz idejében. A régi római vallás voltaképen nem ismer démonologiát; ellenben hittek a rómaiak kisértetekben, azaz rossz emberek szellemeiben, melyeknek gonoszságukért való büntetésül haláluk után a földön kellett bolyonganiok. Továbbá említik a római szerzők a striga-kat, boszorkányokat, kik a görögök empusáinak és lamiáinak felelnek meg; rendszerint madár alakjában repülnek ki, hogy emberekkel táplálkozzanak. Bizonytalan azonban, hogy vajjon mind-e fogalmak tényleg római eredetűek-e, avagy nem ered-e legalább az eszme a görögöktől, kiknek délitáliai gyarmataival a rómaiak már nagyon korán érintkezésbe jutottak.

Bizonyos azonban, hogy a rómaiak mindenféle varázslatos eljárásokat a legrégibb időkben is ismertek. NUMA POMPILIUS-ról, ROMULUS utódjáról olvassuk, hogy theurgikus művészetekkel foglalkozott, azaz olyan eljárásokkal, melyekkel még az isteneket is kényszeríté, hogy látható alakban mutatkozzanak.


82

Utódját, TULLUS HOSTILIUS-t, a mint a monda beszéli, a villám ütötte meg, midőn ilyen alkalommal tévesen járt el. A rómaiak azt is hitték, hogy varázslattal idegen földekről a termést át lehet csalni a saját termőföldjükre és a legrégibb római törvények, a tizenkét tábla (kb. 430 é. Kr. sz. e.) egyenesen ez ellen szóló tilalmakat tartalmaztak. Ennél a kevésnél többet nem tudunk a rómaiak legrégibb időbeli varázslatáról, mielőtt t. i. a keleti népekkel közvetett vagy közvetlen érintkezésbe jutottak.

Ellenben jobban értesültünk a rómaiak jóstudományáról, a mantikáról vagy divináczióról. Ez, miként a görögöknél, tisztán vallásos természetű volt. Az istenek akaratukat bizonyos jelek útján tudatták. Az embereknek azokat csak értelmezniök kellett. A rómaiak legrégibb jóstudománya valószinűleg kizárólag a madarak röptének megfigyelésén alapult; e jelekre minden nyilvános és számos magán ügyben vigyáztak. Minden mívelt római ismerte ezek értelmezését; az állam czéljaira azonban külön hivatalnokokat alkalmaztak, az augurokat, kiknek mindenféle alkalommal hivatásuk volt az istenek akaratát a madarak röptének segélyével kitudakolni (augur = avi-gur, ez utóbbi kelta szó = vir, tehát madarász, madárjós). Az augur botjával körülkerített egy darab földet, melyen belül imádsága után várta a jelet, melyet igenlőleg vagy tagadólag magyarázott. Tehát egyenesen az istenek válaszának tartották azt a feltett kérdésre, hogy vajjon valamely terv kiviendő-e, avagy nem? De nem minden madár szolgált erre a czélra és nem is szolgáltak mindenkinek jelekkel. A galambok a királyoknak valók voltak, mert a galamb sohasem repül ki egyedül, valamint a király sem jár ki magában. Némely madarak,


83

pl. hollók, varjak, baglyok és kakasok hangjukkal adtak jelt, mások pedig, mint a sas és a keselyű, röptükkel. Némelyiknél az volt a kedvező, ha jobbról, másiknál, ha balról repült.

Később, midőn a jósművészetekbe vetett hit részben már veszendőbe ment, míg az állam a jósrendszert a hagyomány kedvéért fentartotta, más módszert találtak ki: a tyúkok etetéséből kapható jeleket. E czélra ketreczben csirkéket tartottak és ha jelre volt szükség, kieresztették őket s megfigyelték, mint eszik az elibük szórt eledelt. Ha oly mohón kapkodták be, hogy valami kiesett a csőrükből, úgy ez kitünő jel volt; ha ellenben nem törődtek az eledellel, az veszélyt jelentett. Ez a módszer bizonyára nagyon kényelmes volt, minthogy az ember a kivánt jelet könnyen biztosíthatta magának, a mennyiben a csirkéket éheztette vagy kevés idővel a jóslás előtt megetette.

Legközelebbi szomszédjaiktól, az etruszkoktól, a rómaiak a jövendölés számos egyéb alakját már nagyon korán eltanulták. Ez etruszkok régi itáliai nép, mely HÉRODOTOSZ szerint Lydiából származik. Az etruszk és chaldeus műemlékek között oly nagy a hasonlatosság, hogy e népek közeli rokonsága kétségbevonhatlan. Az etruszk és chaldeus jósművészet is minden részletében annyira egybevág, hogy ez összhangzásnak tisztán véletlen volta fölötte valószinűtlen. A mantikának csaknem valamennyi alakja, melyet a chaldeusoknál írtunk le, a régi írók szerint az etruszkoknál is megvolt. Csodálatos események magyarázása, a villám megfigyelése, áldozati állatok, madárröpülés, madárhangok, torzszülöttek értelmezése stb. voltak ágai a mantikának úgy az etruszkoknál, valamint a chaldeusoknál.


84

Mindezzel a rómaiak csakhamar megismerkedtek. Eleinte etruszk haruspex-eket, azaz áldozatvizsgálókat hozattak; később előkelő ifjak Etruriába utaztak s ott a mantika különböző ágaiban oktatást kaptak, azonban Rómában mind e számos jövendölési mód közül, úgy látszik csak az áldozati állatok beleinek vizsgálata és a villám megfigyelése aratott elismerést.

Végül birtokában volt a római állam egy felette csodálatos varázstudományú munkának, a Sybillakönyveknek, melyektől különösen nehéz és döntő kérdésekben kértek tanácsot.

A monda szerint eredetileg kilencz könyvet kináltak megvételre TARQUINIUS SUPERBUS királynak; ő azonban drágállotta az árukat, mire az eladó hármat közülök, majd újból hármat elégetett; végre a király a megmaradt három kötetet ugyanazon az áron vette meg, melyet eredetileg mind a kilenczért kértek. E munka állítólag görög hexameterekben, pálmaleveleken íródott s JUPITER templomában, a Kapitoliumon őrizték. Magyarázására 15 férfiből álló kollégium volt kinevezve, kiknek a könyvek tartalmát szigorú titokként kellett tartaniok. Azt hiszik, hogy e könyvek tartalma régi görög jósdai kijelentések gyűjteménye volt, melyek úgy voltak fogalmazva, hogy bármely időre szólhattak. CICERO ezt mondja róluk: "Szerzőjük ravaszul úgy rendezte be, hogy mindaz, a mi megtörténik, úgy látszhassék, mintha bennük előre megjövendeltetett volna, minthogy emberekre vagy időre vonatkozó minden határozott utalás hiányzik. Egyszersmind beszédének homályosságával is fedezte magát, úgy, hogy ugyanazok a sorok különböző időben különféle körülményekre is illenek. Hogy azonban e versek nem valami őrültnek munkája, azt


85

szerkezetük tanusítja; inkább ügyesség és szorgalom, mintsem belső indulatok és ihlettség eredményei." E munkák, melyektől, a mint mondottuk, csakis az állam kért tanácsot rendkívüli esetekben, midőn az augurok és haruspexek tudománya nem volt elégséges, egy tűzvész alkalmával, kb. 400 évvel Kr. u. pusztultak el.

Midőn a rómaiak uralmukat Itálián túl terjesztették és ezzel idegen népekkel jutottak érintkezésbe, ugyanúgy, mint a görögök, felvették azoknak vallási és babonás fogalmait. Rómában az állapot ily módon korán hasonló lett ahhoz, melyet fentebb Görögországot illetőleg vázoltunk.

A zsidók.

A régi idők valamennyi népe közül alig tartotta magát egyik is oly távol a babonától és minden belőle származó varázslattól, mint a zsidók. A zsidó vallás, mmt a legkifejezettebb monoteizmus, mely valaha volt, JEHOVA-n, a világ teremtőjén és fentartóján kívül nem ismert el szellemi lényt, sem jót, sem rosszat. Ebből ugyan éppen nem következik, hogy a zsidók a bűvös eljárásokról ne tudtak volna semmit és ne míveltek volna ilyeneket; mert láttuk az előzőkben, hogy a bűvölésnek, a cselekvő varázslásnak kettős gyökere lehet. Vagy az istenek és démonok közötti harczokról alkotott fogalmakon alapszik s az utóbbiak bűvölését czélozza bizonyos szólamok útján, miként a chaldeus és az ezzel lényegében megegyező egyiptomi varázslat, vagy pedig azon hiten alapul, hogy kimondott szók (vagy írott jelek) befolyásolják a dolgok természetét, mint az egész európai varázslat.


86

Ez utóbbi alak összefér a tiszta monotheizmussal is, minthogy az alacsonyabb rangú szellemekben való hitet nem tételezi fel. Ámde a zsidók hasonló varázslattal sohasem jutottak érintkezésbe, s hogy ilyesmire önmaguktól rá nem jutottak, az könnyen érthető.

A zsidók az egyiptomiak és a szomszédos pogány népek varázslatát már a legrégibb idők óta ismerték. Ez magától értetődőleg legszorosabban összefüggött azok vallásával s nagyszámú isteneikkel. A varázslattal való foglalkozás a zsidókra nézve tehát egyértelmű volt a bálványimádással s így a Jehovától való elszakadással. A bálványimádást és varázslatot MÓZES törvényei mindig egymás mellé is rendelik: mindkettő szigorúan tilos.

Így MÓZES V. könyvében (18,10–12.) olvashatjuk:

"Ne találtassék te közötted, ki fiát vagy leányát általvitetné a tűzön, vagy jövendőmondó, vagy napválogató, vagy madárszólásból jövendölő, vagy varázsló. Se bűbájos, se ördöngősöktől tudakozó, se jegymagyarázó, se halottaktól tudakozó. Mert útálta az Úr, valaki ezeket míveli és ez ilyen utálatosságokért űzi ki a pogányokat a te Urad Istened te előled".

Mint látjuk, itt a varázslat minden lehető módja egy sorba van helyezve azzal a szokással, hogy a fiút vagy lányt a tűzön hagyják keresztül menni; ez pedig csak körülírása a bálványimádásnak, miként MÓZES V. könyvéből (12, 31.) is kitünik:

"Ne cselekedjél így a te Uraddal, Isteneddel: mert mind azt az utálatosságot cselekedték az ő isteneikkel, melyeket az Úr gyűlöl: mert még fijaikat is és leányaikat is tűzzel megégetik vala az ő isteneiknek".

A bálványimádást és a varázslatot tehát egymásmellé rendelve látjuk, a mint hogy ez nem is


87

lehet másképen; mert a pogányokat, miként a chaldeusoknál láttuk, vallásuk a bűbájosságra csaknem szükségszerűképen vitte és a zsidók előtt ismeretes varázslat a jó és gonosz szellemekbe vetett hitet, tehát a bálványimádást feltételezi. A zsidók előtt tehát a "bálványimádás" és "varázslat" fogalmának egyet kellett jelentenie. S ezért MÓZES törvénye ugyanegy büntetést szab ki mindkettőre, még pedig a megköveztetés által való halált. Ezt a határozatot találjuk MÓZES III. könyvében (20., 1 és 27.). "Szóla ismét az Úr Mózeshez, mondván: Az Izráel fiainak mondd meg: Valaki az Izráel fiai közül, vagy a jövevény nemzetség közül, mely az Izráeliták között lakozik, adánd az ő magzati közül a Molok bálványnak; megölettessék, a földnek népe kövekkel verje azt agyon." – "Akár férfiú, akár asszonyi állat legyen, ha azokban ördögi jövendőmondásnak lelke leend: megölettessenek minden okvetetlen, kövekkel verjétek azokat agyon; az ő haláloknak ő magok az okai." Míg tehát a varázslat a pogány vallások természetes folyománya s éppen azért azok papjai mívelik is, a zsidóknál a legszigorúbban tilos. A zsidóknál minden varázslás elszakadás az igaz Istentől. Vallásuk tehát bűvös eljárások feltalálására semmiképen sem ád alkalmat. Csakis akkor űztek varázslatot, ha nem tudtak a kisértésnek ellentállani, hogy pogány szomszédjaikat utánozzák. Minthogy pedig ezek mindannyian az egyiptomi vagy chaldeus varázslatot űzték, azért a zsidók a bűbájosság európai alakjaival, melyek a monotheizmussal könnyebben összefértek volna, sohasem találkozhattak. Eléggé ismeretes, hogy a zsidóknak nem egy királya s velük együtt a nép is többször megszegte


88

az említett törvényeket. SAUL ugyan elűzte a jósnőket, de nem olyan alaposan, hogy legalább egy ne maradt volna, az endori boszorkány, a kihez ő maga is folyamodott, (SÁMUEL I. 28, 3–15.). A későbbi királyok közül többen határozottan bálványimádók voltak: ACHASZ embereket áldozott (Krón. II. 28, 3.) és MANASSZÉ-ről beszéli az Írás (Krón. II. 33, 8): "Fiait is átvitte a tűzön a Hinnom fiának völgyében; és az időnek forgásához hallgat vala, jövendőmondásokkal, varázslásokkal, és szemfényvesztásekkel él vala, ördöngősöket és jövendőmondókat szerzett vala magának: Sok egyéb gonoszságnak is találója vala az Úr szemei előtt, hogy őtet haragra felindítaná". A zsidók tehát ismerték és űzték a varázslatot, nemcsak MÓZES törvénye ismeri és tiltja. De varázslatuk mindig az idegenből került kölcsön, megszegése a törvénynek, nem pedig saját vallásuknak természetes folyománya.

Tényleg azonban mégis máskép állott a dolog.

Mert a zsidóknak mégis volt vallásos mantikájuk, csak hogy ez nagyon korlátozott vala. Csakis egy és csak olyan embernek, mint MÓZES, volt rendeltetése, hogy Jehovával színről színre beszélhessen és mégis minden fontosabb ügyben az ő akaratát kellett megtudakolni. Kellett tehát bizonyos utaknak és módoknak lenniök, melyeken, a mint hitték, az Úr akaratát nyilvánítá és így tettek szert jelekre oly módon, mely a törvényben elő volt írva vagy legalább is meg volt engedve. Ennél a mantikánál a módszerek ugyanazok voltak, mint a melyek a pogányokénál; azonban úgy látszik rendszerint csak néhány volt használatban. SÁMUEL I. k.-ben (28, 8.) olvassuk: "Tanácsot kérde azért Saul az Úrtól; de nem felele meg néki az Úr sem álomlátás által, sem az Urim által, sem a próféták


89

által". Úgy látszik tehát, hogy az álommagyarázás meg volt engedve, nincs is a varázslás tiltott alakjai között idézve. A mi az "urim" szót illeti, MÓZES-től tudjuk (II. 28, 30.), hogy a főpap mellvértjének egyik köve értetődik alatta. Ha tehát azt olvassuk, hogy SAUL urim utján kért tanácsot, úgy ebből a kőnek olynemű használata világlik ki, mint a chaldeus bálványképeken levő drágakövekéből (l. a 61. oldalon idézett töredéket a chaldeusok varázstudományi irataiból). Kétségtelen azonban, hogy ezt a teendőt maga a főpap végezte, úgy hogy itt a tisztán vallásos mantika egy alakjával van dolgunk.

Kivételesen egyéb mantikus műveleteket is végeztek. Igy SÁMUEL (II. 5, 24.) a fák zúgását említi mint jelet, továbbá a sorsvetést (I. 14, 42.), MÓZES-nél (IV. 5, 12.) pedig vízzel és homokkal való csodás míveletet találunk felemlítve.

A babiloni fogság alatt és után azonban a zsidóknak viszonya a pogány varázslathoz jelentékenyen megváltozott. A nép Egyiptomban külön területen, az egyiptomiakkal nem érintkezve élt és az egyiptomi varázslatba MÓZES-en kívül bizonyára kevesen voltak beavatva. Ez az egyiptomi papok titka volt és így a zsidó nép tömege előtt természetesen ismeretlen maradt. Saját országukban elégséges volt ugyan a szomszéd pogány népekkel való érintkezés azok vallásának és babonájának megismerésére; a varázslat mívelésétől azonban a törvény szigora visszatartotta őket. Babilonban ellenben megváltoztak a körülmények. A zsidók a babiloni nép közt éltek; DÁNIEL könyvéből tudjuk, hogy NABUKUDURUSSUR udvarán zsidó gyermekeket neveltek és EZRA könyvéből (2, 69.) látjuk, hogy a zsidók nagy vagyonnal bírtak, midőn CYRUS


90

megengedte nekik a hazájukba való visszatérést. A zsidók tehát az uralkodó nép között szabadon éltek és minthogy a régi akkád varázslat nem egy bizonyos osztály titkos tudománya, hanem az egész nép előtt ismeretes volt, a zsidó nép e bűbájos tudományokkal egészében megismerkedett.

Tehát Babilonban és a fogság után új okoskodás és irodalom fejlődött a zsidóknál, mely a chaldeus démonologiát a vallással iparkodott összeegyeztetni. Találtak is részletet (Mózes I. 6, 1–4.), mely erre nézve támasztópontul szolgált:

"Lett pedig, hogy mikor megkezdettek volna szaporodni az emberek a földnek szinén, és azok leányokat nemzettek volna: Látták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek volnának, és vettek magoknak feleségeket mind azok közül, kiket kedvelnek vala. Akkor az időben valának a földön nagy óriások, azután is pedig voltak, mikor az Istennek Fiai egyesülének az embereknek leányaival, kik szülének azoknak magzatokat. Ezek ama hatalmasok, kik régen híres-neves emberek voltak". Ezt azután úgy magyarázták, hogy "Isten gyermekei" angyalok voltak, kik az emberekkel összeelegyedtek volt, miért is elbuktak s Isten elűzé őket; így lettek démonokká és démonokat nemzettek. Ez az ördög késztetésére isteni engedelemmel történt, miáltal az ördög nagy szellembirodalomnak lett urává.

Ily módon a zsidó hittudósoknak sikerült a pogány démonologiát a vallással, mely ezzel az ördögtannal kezdettől fogva egészen ridegen szemben állott, kiengesztelni s ettől fogva a chaldeusok varázstudománya minden alakjában ugyanúgy virágzott a zsidóknál, mint minden más országban, mely velök érintkezésbe


91

jutott. A zsidók, úgy látszik, főleg bűvölésre adták magukat; az egyidejű görög és római szerzők mindama bűbájosok és jövendőmondók között, a kik a római birodalomban szerte barangoltak, gyakran említik a zsidó varázslókat.