Az északi népek és a finnek.
Az északi népek érintkezése a többi népekkel.
Az északi népek vallásos és babonás fogalmairól szóló ismereteinket jóformán kizárólag az "Eddák"-ból és az izlandi "Szágák"-ból vettük. Ezeket kétségtelenül csak a kereszténységnek Izlandba való bevitele után, vagyis a 12-ik és az ezt követő századokban foglalták írásba; azt várhatnók tehát, hogy szerzőjük egy-más ponton saját keresztény felfogását becsempészte a pogány eszmekörbe, melyet e mondák ismertetnek. De úgy látszik ez csak nagyon csekély mértékben történt. A sajátlagosan keresztény felfogás nagyon kevéssé domborodik ki e mondákban és pedig inkább csak olyankor, midőn a kereszténység behozatala után való eseményekről van szó. Így pl. nagy különbség mutatkozik a kereszténység behozatalát megelőző és az ezt követő időkben annak a kérdésnek megítélése körül, hogy mennyire szabad varázslattal foglalkozni. Ha ez időpontot megelőző esemenyekről van szó, senkit sem kárhoztatnak a rovások és varázsigék használata miatt, hacsak mások kárára nem élt azokkal. De rövid fél századdal később ALTHING "békétlennek" jelenti ki OENGÁL-t, az ERŐS GRETTE gyilkosát, mert "varázszsal" győzte le GRETTÉ-t s ez alkalommal elhatározták azt is, hogy mindenki békétlennek nyilváníttassék, a ki ilyen tiltott tudománnyal élne. Itt tehát a szerző teljesen hű maradt a hagyományhoz, ámbár neki, mint kereszténynek könnyű volt, hogy a pogány varázslatot, ott, a hol találja, kárhoztassa; meglehetős bizonyossággal következtethetjük ebből, hogy a mondák egyéb részeikben is
a pogány idők állapotainak általánosságban helyes képét tárják fel előttünk.
Többször felvetették már a kérdést, hogy vajjon a mondák vallásos és babonás képzetei itt születtek-e az észak földjén, avagy az észak népei csak más népektől kölcsönözték s azután továbbfejlesztették? Ebbe a kérdésbe azonban felesleges volna mélyebben belebocsátkoznunk minthogy mi nem akarunk mást, mint hogy az Észak állapotairól magunknak képet alkothassunk, még pedig arról a korról, midőn a kereszténység ott elterjedt és az északi országok a déleurópai kulturát kezdték felvenni. A régi Áza-tannak és e mondákban foglalt babonás hiedelmeknek fejlődése ezt az időpontot messze megelőzi; eredetük az ősidők homályába vész és mi nem is foglalkozunk a hozzájuk fűződő problémákkal. Ámde természetszerűleg azt sem várhatjuk, hogy ily későn keletkezett termékekben, mint a milyenek a mondák, csak a legeredetibb, kezdetleges felfogásokra akadjunk. Az északi népek nemcsak mint vikingok [!], hanem mint békés kereskedők is messze országokban megfordultak és számosan közülök, mint wäringok hosszú időn át állandóan az akkori idők kulturállamaiban tartózkodtak. Nem is kétséges tehát, hogy a mondákban előforduló felfogások és képzetek egy része nem tisztán északi eredetű, hanem különböző vidékekről származik. Főleg pedig nem egy részletük a finnektől ered, mely nép az egész északon híres volt varázslatáról. A legfélelmetesebb és leghatalmasabb varázslók és bűbájos asszonyok, kik a mondákban szerepelnek, csaknem
(1) Wringok vagy waraegok a. m. társak, a bizáncz normán vikingok elnevezése.
valamennyien finnek. Ez főleg azért érdekes, mert a finnek egynémely tekintetben a régi chaldeus népekkel közel rokonságban állanak; különösen vallásuk, szellemtanuk és varázslatuk áll közel a chaldeusokhoz, mint ezt utóbb látni fogjuk. Az északi népeket a chaldeusok varázslata tehát nagyon korán befolyásolta.
Mindazonáltal, a mennyire látom, a mondákban szereplő varázslat sokkal inkább egyezik a Homérosz korabeli görög mondakörrel, melytől pedig két évezrednyi időköz választja el, mint a chaldeus varázslatnak saját korabeli déleurópai utótermékeivel.
A szágákbeli és a HOMÉROSZ költeményeiben foglalt varázslat a következő döntő pontokban egyezik:
1. Sem a szágák, sem HOMÉROSZ nem ismernek voltaképeni démonokat.
2. A működő varázslat, a bűbájosság tehát mindkettőnél a szónak (az északon az írott betűnek is) a dolgok természetére való hatásán alapul és semmi közös dolga sincs a gonosz szellemek bűvölésével.
3. A jövendőmondás művészete mindkettőnél jelek magyarázatán alapul, melyek útján az istenek az embert jövendő dolgoktól óvják és semmiképen sem viseli magán a chaldeus mantikának csillagjóstudományos jellegét. Nyilvánvaló, hogy ez a megegyezés legnagyobb fontosságú, a mennyiben ennek révén a mondák fontos felvilágosító adatait arra használhatjuk, hogy a sajátságos európai varázslatról, mely a keleti chaldeus és egyiptomi varázslattól sok lényeges pontban különbözik, magunknak képet alkothassunk. Lássuk hát, mit is találunk az eddákban, meg a szágákban.
Az északi népek szellemhite.
A voltaképeni isteneken, az Ázá-kon kívül, a mondák számos alsóbbrendű szellemi lényről, vättir-ekről (manókról) és fylgjar-okról (1) tesznek említést. Ezek az egész ország, egyes kerületek vagy személyek védő szellemei voltak. Mindenkinek meg volt a maga védő szelleme, mely hébe-korba más egyéneknek is megjelent álmukban; az ilyen jelenés azután mindig bekövetkezendő eseményekre mutatott. OERVAR-ODD szágájában olvassuk, hogy egyik rokona hatalmas jegesmedvét látott álmában, mely körben feküdt a sziget körül, a melyen tartózkodtak; ezt az álmot úgy magyarázták, hogy a jegesmedve OERVAR-nak védő szelleme.
Álomképekről szóló, hasonló leírásokat gyakorta találunk. A legérdekesebbet egyikét, melyre a következőkben gyakrabban utalunk, a Gunlang-Ormstunge szágában olvashatjuk. THORSTEN, EGILL SKALLEGRIMSÖN hatalmas főnöknek fia, vendégének, BAARD-nak a következő álmot beszéli el: "Úgy éreztem, mintha itthon lettem volna, Borgban; a cselédajtó előtt ültem és a házak felé nézdegéltem. A tetőn bájos, szép hattyút láttam, mely, mintha az enyém lett volna s melyet nagyon kedveltem. De a sziklákról sas röpült le, a hattyú mellé ült és enyelgett vele; ennek pedig – úgy láttam – ínyére volt ez. Nekem úgy tetszett, mintha a sas szeme fekete, karma vas volna; sebes madárnak néztem. Ekkor azután dél felől egy másikat láttam jönnk Ez lerepült Borgra, odaült a tetőre a hattyúhoz és szintén enyelegni akart vele; az is nagy sas vala. Ekkor azonban, úgy láttam, az előbb érke-
(1) Eredetileg 12 árnyék, mely az embert követi.
zett sas szárnyait kezdte emelgetni a másik ellen és erre hevesen és sokáig küzködének és láttam, hogy mindegyikük vérezett; a harcz vége pedig az volt, hogy mindakettő leesett a házról, mindegyik a maga oldala felé és mindkettő döglött vala. A hattyú pedig ott maradt egyedül és szomorú volt nagyon. És ennekutána nyugat felől megint más madarat láték röpülni; odaült a hattyú mellé és kedveskedett neki; erre azután mindkettő elrepült ugyanabban az irányban, a melyben jött vala; ekkor felébredtem. Ez az álom jelentéktelen és hihetőleg a szelekre vonatkozik, hogy azok felől a világtájak felől jönnek, a merről a sasokat érkezni láttam". De BAARD így szólott: "Én ezt nem hinném; ezek a madarak bizonyára nagy emberek védő szellemei". Azután megmagyarázta az álmot, a hogy azt véleménye szerint értelmezni kellett. (L. alább, 129. l.).
Azt hitték továbbá, hogy a vättirokat és fylgjarokat nyitott szájú fejekkel elűzheti az ember és természetesen nagy bajnak tartották, ha az ország védőszellemeit ily módon valahogy elriasztották. Az első althingon (azaz birodalmi, avagy törvénynapon) 928-ban törvényileg el is határozták, hogy partrakötéskor senki hajóján nyitott szájú avagy ásítozó fej a hajó orrán ne találtassék, hanem az onnan előzetesen eltávolíttassék. Innét származik, hogy a legocsmányabb megbántásnak és gúnyolódásnak tekintették, a mivel valakit sérthettek, ha az "irigyfát" tűzték ki feléje, azaz ha tátott szájú lófejet tűztek ki az udvara felé. Hogy miként jártak el ilyenkor, azt több mondában olvashatjuk, (Vatusdaela szága, Egil Skallegrimsön szága), különös részletességgel pedig ott, a hol EGIL SKALLEGRIMSÖN kitűzi az irigyfát ERIK BLUTAXT és GRUN
HILDE királynő ellen: Midőn minden el volt készítve, EGIL felment a szigetre, mogyorófahusángot vett a kezébe s felment egy hegyhátra, mely a tartomány felé nézett. Itt kiválasztott egy lófejet, feltűzte a husángra, elmondta a szokásos bevezetést és így szóla: "felállítom itt az irigyfát és ERIK király és GRUNHILDE királyné ellen irányítom az irígységet" (e közben a lófejet a tartomány felé fordítá), "irányítom a tartomány valamennyi vättirja ellen, a kik itt tanyáznak és honolnak az országban, hogy szertebomoljanak és ne találjanak nyugvóhelyet mindaddig, míg ERIK királyt és GRUNHILDÁ-t az országból ki nem űzték". Erre azután a husángot sziklahasadékba tolta, ott hagyta és rovásokat vésett bele, melyek azt a mondást tartalmazták.
A "rossz szellem"-nek több faját különböztették meg. Mégis, úgy látszik, nem tartották őket voltaképeni démonoknak, melyek az embert felkeresik, hogy ártsanak neki. Tulajdonképen nem is igazi szellemek; az ember a harczban legyőzheti, meg is ölheti őket. Ez mindenféle kisérteteikre, az óriásokra, trollokra és szellemekre nézve is áll. Az óriások harcza az Ázák-kal az Eddákból talán eléggé ismeretes; a szágákban alig szerepelnek. Ezeknek csak egyes, figyelemreméltóbb alakjairól, így p. o. SAERKODDER-ról beszélik, hogy óriás alkatúak voltak, de bár a mindennapi embernél nagyobbak és erősebbek is, mégis halandók, fegyverrel elejthetők. Ugyanez áll a troll-okra nézve is, a kik többször szerepelnek a szágákban, igaz, hogy csak a legkalandosabbakban, mint a milyen p. o. az OERVAR-ODD szága. Ezek a trollok vagy óriások, a hogy helylyel-közzel nevezik őket. saját országukhan, észak felé laknak és nem
elegyednek az emberek közé; csak kivételesen, így GRETTE szágájában, tesznek róluk említést, mint barlanglakókról Izland elhagyott vidékein. De voltaképen nem szellemek. Így pontosan leírják, hogyan hasítja fel GRETTE harczközben a troll hasát; a belek kihullanak és a hegyi patak sodra leviszi őket a mélybe, úgy, hogy az, a ki odalenn GRETTÉ-t várja, azt hiszi, hogy ez halt meg. Említést érdemel az is, hogy ezekről a trollokról és óriásokról mindig mint a varázsláshoz értő lényekről van szó. (1) De a varázslás olyan hatalom, mely nagyobb, mint azok, a kik kezelik. Éppen ezért varázslat nélkül nem egykönnyen ejthetők el; OERVAR-ODD a GNEIP boszorkányasszonyt csakis a GUSE-nyilak segítségével vakíthatta meg, melyeket GUSE finn király bűvölt meg, s melyek maguktól pattannak vissza az íjhoz.
Hazajáró lelkek és kisértetek igen nagy szerepet játszanak; a legkülönfélébb okok késztethetnek valakit a "kisértésre". Ha a szellemeket megjelenésük okai szerint akarjuk osztályozni, akkor legalább is öt, valószinűleg még ennél is több osztályt állíthatunk. Némelyek csak azért mutatkoznak, mert élő utódaik valamelyes módon nem hagyják őket nyugton; ha ez megszünt, eltünnek. Így mondja a LAXDÄLERNE szágája: "Egy éjszakán azt álmodá a HERDISZ leányzó, hogy szövött köpenyben kisérteties külsejű nő jöve hozzá, a ki így szólott: "Mondjad meg nagyanyádnak, hogy nem tűrhetem, a mint éjszakánkint reám borul és oly forró könnyeket ejt fölöttem, hogy való-
(1) Az északi nyelvekben a trold (eredetileg óriás) fogalma teljesen átment a varázsló fogalmába s azzal azonossá vált. Ma "trold" mindig varázslót jelent.
sággal égek tőlük. Ezt neked mondom, mert téged inkább szenvedhetlek, ámbátor rajtad is van valami különös, csodaszerű; de tőled mégis inkább várhatnék valamit, ha GUDRUN nem állana utamban". Ennek-utána HERDISZ felébrede s elmondá álmát GUDRUN-nak; a ki azt jó jelnek tekinté. A következő reggelen az egyház padlójából, onnét, a hol imádkozáskor térdelni szokott, felszedetett néhány szál deszkát és ásatott alatta; ekkor a földben néhány kékes, undok csontot, kampókat, meg egy nagy varázspálczát találtak, miből arra lehetett következtetni, hogy válát vagyis pogány jósnőt temettek el azon a helyen. A csontokat elvitték jó messzire, hova, a mint várható volt, ember alig juthatott". Ezzel a vála, úgy látszik, megtalálta békességét.
Más esetekben a hazajáró lelkek oly czélból jelennek meg, hogy az élőnek valami szomorút, halálukat vagy más, hasonló eseményt jelentsenek be.
Midőn GuDRUN férje, THORKEL, embereivel a vízbe fult, GUDRUN, ki erről semmit sem tudott, mint rendesen, este a templomba ment. Ekkor úgy rémlett neki, mintha THORKEL-t meg a többi férfit a templom előtt állva látná; láthatta, mint folyt le a víz öltözékükről. Nem beszélt velük, hanem bement a templomba és ott maradt, a míg jól esett neki; azután visszatért szobájába, azt hivén, hogy THORKEL is oda ment embereivel. Midőn azonban odaérkezett, senki nem volt ott. Ekkor nagyon gondolkozóba ejté őt ez az esemény; csak a következő napon bizonyosodott meg róla, hogy mindannyian a vízbe fultak. Hasonló eseményt, midőn t. i. a holtak bejelentik a fenmaradtaknak halálukat, a THORSIN KARLTÄMNE szágájában is találunk.
Megjelentek holtuk után olyanok is, a kik elmulasztották egy bizonyos különös kötelességük p. o. egy elhunyt utolsó akaratának a teljesítését. Nem térhettek nyugalomra mindaddig, míg a fenmaradtakat ismételt csapásokkal nem kényszerítették annak elvégzésére, a mit ők maguk elmulasztottak.
Ilyen eseményről érdekesen számol be az ERYBYGGERNE szágája, melyet érdekessé tesz annak az eljárásnak a leírása is, a melylyel a hazatérő lelkeket elűzték.
THORGUNNE, a "Délszigetekről" származó gazdag nő, egy időn át THOROD BONDE-nál lakott Frodaa-ban. Megbetegedett, meghalt, miután vagyonát előbb szétosztotta. Egyebek között meghagyta, hogy ágyát a hozzávalókkal együtt égessék el. Ezt azonban, az ágy nagyon értékes lévén, nem teljesítették. Ekkor megindult a kisértetek játéka; az udvar népe, egyik a másik után, elveszté az eszét és meghalt. Más betegség is lépett fel, mely többek halálát okozta; de minden halott után még rosszabbodott a dolog, mert valamenynyien hazatérő lelkekké váltak. 30 lakó közül 18 meghalt és végre odajutottak, hogy az élőknek ki kellett költözniök a szobából, melyben a kisértetek esténkint a tűzhely körül letelepedtek. THOROD fia, KJARTAN, elment tehát nagybátyjához SNORRE GODE-hoz, (1) hogy tőle tanácsot kérjen, mi történjék e csodálatos dolgokkal szemben? Ez azt a tanácsot adta, hogy égessék el THORGUNNE agyát és lépjenek fel a kisértetek ellen ajtóbirósággal (azaz törvénykezéssel, melyet az ajtó mellett ülnek meg). Azonkívül papot küldött vele, hogy istentiszteletet tartson az illetéő
(1) Gode = áldozópap.
helyen. KJARTAN és a pap több embert vitt magával és estére Frondaaba érkeztek, az időtájt, midőn világot gyújtottak. A szága most így folytatja: "THURIDE, a ház asszonya, ugyanabba a betegségbe esett, a melyben a többiek elhaltak. KJARTAN rögtön bemene s látá, hogy THOROD a többi kisértettel a tűz körül ült, a mint az szokásuk volt. Leszedte THORGUNNE ágyát, a tűzhöz lépett, felvett egy darab szenet, kiment vele és az egész ágyat, mely THORGUNNE tulajdona volt, elégették. KJARTAN azután törvény elé szólítá WIDLEG THORER-t (a kisértetek egyikét) és THORD AUSE előszólítá THOROD BONDÉ-t, mert engedelem nélkül a házban időznének s az embereket egészségüktől és életüktől megfosztanák. Valamennyiüket, kik a tűz körül ültek, előszólíták. Aztán összeállították az ajtóbiróságot és egészen úgy tárgyalták az ügyet, miként a thingon; tanukat vezettek elő és ítéletet hoztak. Midőn kimondották az ítéletet WIDLEG kapusról, az felállott és mondá: "Ültem, a míg szabad volt itt ülnöm"; azután kiment a másik ajtón, ahol a biróság nem ült. Majd a juhász felett ítélkezének; midőn az ítéletét hallá, felállott és így szóla: "El kell távoznom, ámbátor korábban kellett volna megtörténnie". Midőn THORGUNNE ítéletét hallá, felkelt s így szólt: "Most hát itt voltam, a míg lehetett". Így ültek törvényt egyik fölött a másik után és az, a kit elítéltek, felállott és mindegyik mondott valami olyat, a miből kitűnt, hogy nem szívesen távozott. Végül THOROD BONDE került sorra; felállott s így szólt: "Itt nincs többé békességünk; meneküljünk hát valamennyien!" és ezzel távozott. Erre KARTAN a többiekkel együtt belépett; a pap szentelt vizet és ereklyéket hordozott körül a
házban és azután nagy, ünnepélyes misét tartott. Ettől fogva nem jártak többé kisértetek Frondaaban".
Ez a leírás azért említésre méltó, mert szerinte a hazajáró lelkekben megmaradt az élők törvénytisztelete; távoznak, mert a törvény követeli, de nem szívesen, mert jól érzik magukat a tűz mellett; tehát minden tekintetben emberekhez hasonlók. Semmi kétség sem fér ahhoz, hogy a kisértetek elűzése az ajtóbiróság útján pogány eredetű szokás. A monda világosan mondja, hogy a "pogányság csak kevéssé csökkent, ámbátor az embereket megkeresztelték és névleg keresztények is valának". Az említett tanácsot is SNORRE, a pogány áldozópap adja, a papnak pedig láthatólag nem jut szerepe mindaddig, míg a kisérteteket el nem űzték. Valószinű tehát, hogy itt látjuk azoknak a sajátságos pöröknek az eredetét, melyeket később a keresztény egyházban denevérek, cserebogarak és hasonló férgek ellen vittek.
Míg az eddig említett kisérteteket jóindulatúaknak kell tekintenünk, minthogy czélzatuk nem az, hogy szerencsétlenséget okozzanak, találunk a kisértetek között gonosz lényeket is. Ezek részint szabadon járnak-kelnek, részint egy helyhez kötöttek. Az előbbiek gonosz emberek lelkei, melyeknek nincs nyugtuk a sírban, hanem egyre visszatérnek, hogy új bajt okozzanak. Az utóbbiak fösvény lelkek, melyek kincseiket magukkal vitték a sírba s azok felett őrködnek, hogy senki el ne rabolja. Mindkét fajtának azonban meg van a már előbb említettekkel az a közös tulajdonsága, hogy olyan csodálatosan elevenek és szívósak; az ember újból megölheti őket és még akkor is különböző intézkedéseket kell tennie, ha biztos akar lenni a felől, hogy most már igazán
ártalmatlanokká tette őket. A szágák erről több helyütt is regélnek; mert a kisérteteken aratott győzelmekhez bátorság és férfierő szükséges és az ilyen harczokat a legnagyobb és leghatalmasabb hősök életének dicsőítésére idézik. Nevezetesen ERŐS GRETTE szágája gazdag az ilyen tettekben, minthogy éppen őt tekintik a legderekasabb férfiak egyikének, kik Izlandban valaha éltek. Ebből a mondából veszünk ki egy példát e babonának a megismertetésére.
THORHALSSTAD udvarán kisértetek űzték játékukat, a mi főleg a barmokon volt észrevehető. A gazda tehát valami pásztor után nézett, a ki meg merne küzdeni a kisértettel és talált is végre embert, GLAAM-ot, a ki azt hitte, hogy ő majd csak elbánik a szellemekkel. GLAAM tagbaszakadt, furcsa külsejű ember volt nagy kék szemekkel és farkasszürke hajjal. A paraszt örült neki, de a többi embereknek nem tetszett sehogysem. Templomba nem járt, énekelni nem szokott, Istenben nem hitt, makacs és magábavonult volt és senki sem kedvelte. Karácsony estéjén eltűnt; másnap megtalálták holttestét, melyen világosan látható volt, hogy kétségbeesett harcz folyt közötte és a kisértet között; de GLAAM győzhetett, mert a régi kisértet nem mutatkozott többé. De a baj csak most kezdődött igazán, mert most GLAAM kezdett kisérteni és nemcsak a barmokban, hanem az emberek között is pusztított. "Néhányának – a kik őt meglátták – az elméje gyöngült meg. Másoknak egészen elment az esze". Nekikezdett a birtok pusztításának is, lerombolta a házakat, és nagy kárt okozott. Mikor GRETTE ezeket megtudta, Thorhalsstadba indult, hogy megbirkózzék a kisértettel. GLAAm éjszaka el is jött abba a szobába, a melyben GRETTE aludt és elkezdte fojtogatni. Heves küzdelem
támadt erre közöttük, kemény tusa járta. "Gerendák bomlottak le és minden összetört, a mi útjukba akadt." Végül kettément az egész ház; most azután a szabadban küzdöttek tovább; GRETTE ráesett a kisértetre. Mikor GLAAM elesett, felhők vonultak el a hold előtt és GLAAM erősen a szeme közé nézett GRETTE-nek, a ki maga mondotta, hogy ez volt az egyedüli látvány, melytől valaha megijedt; úgy a fáradtság, mint az, hogy GLAAM oly rémületesen forgatta szemét, annyira erőt vett rajta, hogy nem tudta kardját kihúzni és mintegy ég és pokol között feküdt tehetetlenül. De GLAAM gonoszsága annyival nagyobb vala minden más kisérteténél, hogy így szólott: "Sok fáradságodba került, GRETTE, hogy velem összetalálkozzál; nem fogsz hát csodálkozni, ha nem igen leszek hasznodra .... Eddig dicsőségre tettél szert tetteid révén, most azonban csak békétlenség és halál háramoljék belőlük reád; a mit téssz, károdra szolgáljon. Békétlen légy és maradj elhagyatva majd mindenkoron; megátkozlak, hogy folyton magad előtt lásd ezeket az én szemeimet; így aztán tűrhetetlenné válik majd reád az egyedüllét és ez lészen a te halálod." Midőn a kísértet ezeket mondotta, GRETTE újból erőre kapott, ki tudta rántani kardját, levágta GLAAM fejét s hátuljára tette. Azután teljesen elégették GLAAM hulláját, a hamut bőrzacskóha tették és jó távol a legelőtől és az országúttól elásták.
Hogy a kisértet elpusztuljon, mint itt láthattuk, fejét le kell vágni, hátuljához tenni s a hullát azután teljesen el kell égetni. Így járnak el a draugar-okkal (1) is, kikkel egyes bátor férfiak felveszik a harczot, hogy a sírkamrák kincseit hatalmukba ejtsék. Így írja le a
(1) Az északi népeknél szokásos sírhalmok lakói.
ROMUND GREIPSÖN szága a DRAUGAR THRAIN-nal vívott harczot, mely nagyon hasonlít GRETTE és GLAAM tusájához és ugyancsak azzal végződik, hogy ROMUND leüti a kisértet fejét és elégeti őt.
Végig szemléltük tehát legfontosabb csoportjait a természetfeletti lényeknek, melyekben az északi pogány népek hittek. Eltekintve a fylgjaroktól, melyeket, úgy látszik, valóságos szellemeknek tartottak, a többi csak erejére és varázstudására nézve különbözik az emberektől. Fegyverrel legyőzhetők; a törvény szavára visszavonulnak; hatalmuk nem igen terjed hát messzibbre a közönséges emberekénél. Ha a szágáknak trollokról, óriásokról és kisértetekről szóló leírásait összehasonlítjuk azzal, a hogy a chaldeusok a démonokat festik, akkor világosan észrevehető a különbség e lények között, még ha a chald démonok rettentő félelmetességének nagy részét a keleti népek élénkebb képzelőerejének rovására írjuk is. Az észak kisérteteit egyáltalában nem nevezhetjük démonoknak; csak kivételesen, különös alkalmakkor, jönnek az emberek közé és egyik vagy másik módon mindig elűzhetők. A bűvös eljárások, melyeket elűzésükre alkalmaztak, mint láttuk, csekély számuak. A következőkben mégis látni fogjuk, hogy az északi népek sok mindenféle bűvös eljárást ismertek és alkalmaztak, a melyekkel az élet legkülönfélébb helyzeteiben éltek. Ám a varázslatnak ez a fajtája nincsen kisértetekkel kapcsolatban. Minthogy ezek nem voltak démonok, azaz minden rossznak okozói, a varázslatnak voltaképeni feladata nem is lehetett a szellembűvölés. Lássuk tehát, mi is volt a czélja az északi népek varázslatának és hogyan képzelték ennek hatékonyságát.
Rúnák és varázsigék.
A varázslást négy különböző módon gyakorolták az észak népei, még pedig eszközeik voltak: a rúnák, vagy rovások, azaz valamibe bevésett varázsjelek; varázsigék, azaz énekek és varázsszólamok, melyeket el kellett mondani; varázsitalok és hasonló bűvös keverékek és végül a legerőteljesebb és legfélelmetesebb, de legkevésbbé tisztelt módszer: a "szejd", mely varázsénekekből állott, hihetőleg kapcsolatosan egyéb, ismeretlen míveletekkel. Leghasználtabb és legelterjedtebb a két első módszer; próbáljuk meg s kutassuk előbb ezeken, mily módon hatott a varázs.
A rúnákat és varázsigéket, melyeket galdar-nak nevez az észak nyelve, ODIN találta fel. A HAWAMAL-ban (a régibb Eddában) olvashatjuk:
Rúnákra lelsz, ügyes kis pálczikákra,
Melyek erővel és varázslattal tele
Hatalmas isteneknek alkotása,
Sok színre szinezé a dallok mestere. (K.)Hogy mire lehet használni ezeket a rúnákat, azt az Edda egy másik részlete magyarázza meg, a SIGRDRIFUMAL, a hol SIGRDRIFÁ SIGURD FAFERSBANE-t tanítja használatukra:
Ha győzni akarsz, ismerd rúnáit a a győzödelemnek,
Karczold be a fegyver markolatába,
S hol kardodon a vér ere van s hol a vége ragyog,
S kétszer a Tyr-nevet ejtsd a jelek vésése alatt.
Sör-rúnát se feledj, hogy vak bizodalmad
Ki ne játszsza soha ellenfél felesége;
Karczold a kupára, karczold a kezed fejire
S körmeid is rójjad teli jellel.
Áldjad meg a serlegedet s hogy a baj tovatünjön
Vess hagymát a varázs-bűvitalba,
Nem féltelek így, hogy az ellenfél italod
Vesztedre-törő szerrel elegyíti.
Védrúnákra ügyelj, ha visellős asszonyokat tán
Terhüktől szabadítani vágyol;
Gyógyjeleket karczolj a kezedre s a kézkötelékre
S esdjed a Szent Dízák segedelmét.
Tudd a vihar-rúnát, ha a tengerek árján Megmenteni vágyol a fürge hajót;
Égesd eveződbe a rúnarovást,
Véssed ki a kormányon meg a csillagon is:
Bármint örvénylik e hullám és harsog a hab,
Bajt kikerülve kerülsz így a szent hazaföldre.
Galy-rúnákra figyelj, hahogy orvos lenni szeretnél,
S tudni, sebet behegeszteni mint kell;
Vésd a betüt sűrű erdei fának a kérgén,
Melynek galyja keletre hajol.
Szó-rúnát se feledj, nehogy az ellen, a sértett,
Röpke szavad vérrel viszonozza;
Összerovottan, összebogozva
S mind valamennyie összerakottan,
Ott vannak az összegyűlés helyein,
Ott, hol a bajtársak gyülekeznek,
Hogy nagy igazságban törvényt tegyenek.
Bölcsesség-rúnát se feledj, ha leventén s bajnokokon
Elmesziporkáddal felülkerekedni kivánnál. (K.)Alig van tehát helyzet, a hol az ember ne segíthetne magán vagy másokon az ilyen varázs alkalmazásával. Ugyanez áll a varázsigékről, melyek szintén ODIN-tól erednek. A HAWAMAL-ban található nagyon kimerítő leírásukból a legérdekesebb és legérthetőb versek a következők:
Im a varázslatigét jól ismerem én,
Mcly rejtve király neje, rejtve sok ember előtt;
Elseje bűvös erő, foganatja van ennek
Aggodalom, nyavalyák s szükség idején.
Másodikat tudok én, mely hasznos azoknak,
Kik beteget gyógyítani szoktak.
Harmadikat tudok én, hahogy arra kerül a dolog,
Hogy bűverővel kell lenyügözni az ellent:
Elleneim kardját tompára varázslom,
Hogy pengéje sebet sohsem ejthet.
Van negyedik szintén: ha az ellenség a bilincset
Ráveti hajlékony lábamra, kezemre.
Elmormolom én a varázslatigét
S lábamról a bilincs csörrenve lepattan
És kezeimrül a durva bilincs.
Van hetedik szintén: mikor észreveszem, hogy
Bajtársimra reá gyul a nagy palota:
Bármint lobog is föl a láng, menten lelohad,
Mert a varázs-szavakat ráolvasom egybe.
Im a kilenczedik is : ha veszély fenyeget
S védnem kell a hajót bősz tengerek áradatán:
Elbűvölöm a haragos habokat,
S bűvdalaimra leszunnyad a tenger.
Tizediket tudok én: ha okos hajadontól
Édes szerelemre sovárgok:
Elbűvölöm én az eszét a fehérkaru szűznek
S elcsavarom szíve-lelke világát. (K.)Látjuk tehát, hogy bűvös jelekkel és szólásokkal mi mindent lehet elérni; nézzük most, mit tanulhatunk a szágákból gyakorlati alkalmazhatóságukat tekintve. Sajnos, nem sokat. A szágákban nem egyszer szó van ugyan a varázslásról, de csak nagy ritkán arról, hogy hogyan végezték, milyen módszerekkel éltek és még ritkábban kapunk felvilágosítást ezeknek rész-
letei iránt. Mégis, eleget találunk bennük, a mi legalább azt engedi meg, hogy e kérdésekről valószinű véleményt alkossunk magunknak.
A rúnákat magukban ritkán alkalmazták. A THORSTEIN VIKINGSÖN szágája elmondja, hogyan változtatta meg OLÖF királyleány elhatározását annak következtében, hogy a döntő pillanatban rúnákkal teleírott darabka fát dobtak ölébe; az írás szövegét azonban nem említi a monda. EGIL SKALLEGRIMSÖN szágájából sem tudunk meg többet, mely pedig a rúnák alkalmazását nem egyszer szóvá teszi. Utazásai közben EGIL parasztemberhez vetődik, kinek leánya beteg; rúnákat használtak volt betegsége ellen; a szomszéd paraszt fia rótta be azokat, de utánuk még rosszabbul lett a beteg. EGIL megvizsgálta a beteg fekvő helyét és halcsontot talált ott rúnákkal, melyeket elolvasott. Lekaparta őket és új rúnákat karczolt beléjük, melyeket a beteg párnája alá helyezett. Ekkor ez mintegy álomból ébredt fel és elmondá, hogy már most jól vagyon, ámbátor még erőtlennek érzi magát. EGIL kijelentette, hogy hibás rúnák voltak bevésve s ez volt betegsége oka. Veszélyes dolog tehát velük foglalkozni, ha az ember a művészettel mások javára bánni nem tud.
Mégis feltehetjük, hogy a varázsrúnák nem voltak egyebek kanyargós és elcsavart formájú közönséges rúnáknál. U. i. a VÖLSUNGA szága valamely varázsitalról szólva a következőket mondja:
A szarú belsejiben sok rúna rovás volt,
Vérvörösen karczolva, titok valamennyi előttem;
Hadding földjeiről egy féreg, hosszú tetemmel,
És lekaszálatlan szép gabnakalászok,
A kupa széle körül csupa állatalakkal. (K.)A rúnákat gyakran varázsmondásokkal együtt alkalmazták. EGIL SKALLEGRIMSÖN mondájának egyik részlete következőkben adja ezt tudomásunkra. A BAARD-nál tartott tivornya közben, a melyen ERIK király és GUNHILDE jelen valának, a királyné és BAARD "unding"-ot kevernek az italba s EGIL-t kinálják a szarúval. Ekkor EGIL megragadta kését, kezébe szurt, megfogta a szarút, rúnákat vésett reá és bekente őket vérével, miközben éneklé:
Rúnajelet rovok én, vérszinűt a szarvra,
És a dühödt állat (1) szarvára varázslatigét rebegek:
És az italbul, a melyet főznek vala ők,
Csakis annyit iszom, mennyire kedvem,
Csak megtudni, a sör vajjon hogyan ízlik. (K.)A szarú összetört, az ital pedig a szalmára folyt.
Ez a leírás megérdemli, hogy közelebbről is foglalkozzunk vele. EGIL rúnákat karezol a szaruba s azután azt mondja, hogy egyúttal néhány "szót" fog szólani a szarvról. Tehát, úgy látszik a rúnák egymaguk nem tudják a kivánt hatást előidézni. De a várt varázsénekre, úgy látszik, nem is kerül sor; a mint mondását befejezte, beáll, a mire várt: az ital hamisítottnak bizonyul azáltal, hogy a szarú eltörik. Miért nem történik ez meg már előbb, midőn a rúnákat bevésik, ha a varázsszólam, melynek még amazokat követnie kellene, fölöslegesnek bizonyul? Az egész leírás meglehetősen értelmetlennek látszik, ha nem tekintjük varázsigének magát a mondást. És erre nézve, a mint látom, semmi akadály nem forog fenn; a vers utolsó soraiban tényleg közvetett felszólítás van az italhoz intézve, hogy árulja el igazi természetét. Úgy látszik, a varázsszólamok ilyen, az élettelen tár-
(1) Valószinűleg a bölényt érti, melynek szarvából iszik.
gyakhoz intézett, azokat mintegy élőkként megszólító mondásokban állottak. Az ilyen mondásnak mindenesetre van annyi varázsereje, mint a chaldeusoknál dívott, a démonokról és betegségekről szóló leírásoknak, melyeket pedig tényleg varázsmondásoknak használtak.
A KETIL HÄNG mondája jóformán tisztán kimondja, hogy az északi népek varázsmondásai tényleg ilyen, élettelen tárgyakhoz intézett költőies megszólítások voltak. FRAMAR, a vikingok királya, párviadalra hívja ki KETIL-t. Maga ODIN ruházta fel FRAMAR-t azzal az erővel, hogy semmiféle fegyver őt nem sértheti. KETIL fegyverét DRAGVENDIL-nak hívták. A monda már most így beszéli a dolgot:
"A kihívotté volt az első vágás joga. KETIL FRAMAR vállára vágott; ez azonban nyugodtan állta a csapást; a fegyver nem fogott, de azért mégis megrendült a hatalmas vágástól. KETIL FRAMAR másik vállára vágott; de ez sem fogott. Ekkor KETIL így énekelt:
Sebet sem ütsz lomha kardom
Ellenfelem testén,
Mert leköt a varázserő,
Sohsem hittem ezt én,
Hogy eltompul kardom éle
Elvarázsolt vállon,
Habár maga Odin isten,
Ki mellette álljon.
És tovább dalolva így énekelé:
Mi van veled édes kardom,
Hogy ily lomha lettél;
Vágtam veled, mind hiában,
Sebet sem ejtettél;
Cserben hagysz e kemény tusán,
Ki sohasem féltél,
Ha csattogott a kardpenge
Hősök küzdelménél.
FRAMAR így énekelt:
Reszket az öreg szakálla,
Cserben hagyja éles kardja,
Feni kardját hősi harczra
Borzad a szűz édes atyja.
Éles penge jól kifenve
Beh szörnyen sebezne,
Ha sok hősnek, dicső hősnek
Volna reá mersze.
KETIL éneklé:
Nem szorulok harczhivásra,
Harcziatlan, gyáva férgek,
Ne hívjatok, hogy én kardot
Tivéletek összemérjek.
Sebezz, suhints édes kardom,
Vagy szakadj szét száz darabra;
Cserben hagyott a szerencse,
De velem lesz harmadszorra.
És tovább dalolá:
Nem csügged a leány atyja,
Ha helyén van hősi kardja,
Fogadom, hogy harmad ízben
A bajnokot meg nem csalja. (K.)Ezzel megfordítá kezében a fegyvert és fokával sújtott. FRAMAR nyugodtan állott, midőn a kard vállán találta és csak a csipőn akadt meg és leválasztá a testéről az oldalát. Ekkor meghalt FRAMAR."
Világosan látszik, hogy KETIL énekében egyenesen a fegyverhez fordul, felszólítva hogy marjon és FRAMAR is kimondja KETIL-ről, hogy harczra uszítja aczélját. Minthogy pedig az a kardhoz intézett felszólítás eredménynyel jár és az a bűbájos FRAMAR-t megmarja, KETIL énekét valóságos varázséneknek kell felfognunk, máskülönben az egész leírás érthetetlen volna. Ezért kétségtelennek látszik, hogy a varázs-
szólások (galdar) nem voltak megszabott varázsformulák, hanem többnyire élettelen tárgyakhoz intézett, a helyzet sugallta költőies megszólítások. És még azokban az esetekben is, ha olyan varázsszólásokra találunk, a melyek kifejezetten varázsformulák jellegét öltötték, ezek mindig a tárgyakhoz intézvék; soha, semmi jel nem utal arra, mintha szellemek bűvöléséről volna szó. A NIAL mondájában fordul elő ilyen varázsformula:
Björnsfjordban SVAN meg akar védeni egy férfit ellenségei ellen, kik üldözik. E czélból a többiekkel együtt kimegy a háza elé, kecskebőrt húz a fejére és így szól: "Legyen köd és rémület és nagy csodák történjenek mindazok ellenében, kik téged keresnek! Erre olyan köd kerekedett és oly sötétség lett, hogy az üldözők eltévedtek és eredménytelenül vonultak el.
Különösen érdekes a két ó-német, úgynevezett merseburgi varázsformula a kilenczedik századból, a mennyiben éppen nem igézés- vagy bűvölésszerű, ámbár több istent is nevén szólítanak.
Az elsőt arra szokták használni, hogy valamely foglyot bilincseitől szabadítsanak meg:
Hajdanta leányzók, harczok hajadonjai
E helytt szép sorra gyülének,
Nehánya az ellent gúzsalyba kötözte,
Mások köteléket vertek azokra,
Néhánya szavára lehullt a bilincs:
Pattanj le bilincs, ellen elül menekülj.Egy másikat nyilván a ló lábának törésekor használtak, ha meg akarták gyógyítani:
Phol és Wodan a rengetegbe mentek,
S kitört Balder lovának lába,
Ekkor ráolvasott Sindgund, Sunna huga
Ekkor ráolvasott Frua, Volla huga,
Ekkor ráolvasott s meggyógyítá Wodan
A láb- s a tagtörést, a vér-aláfutást:
Láb a lábhoz, vér a vérhez, csont a csonthoz
Úgy egybeforrt, mintha enyv tartotta volna. (K.)Az egyenes parancs, melylyel mind e két formula befejeződik, kétségtelenné teszi, hogy a rúnákat és varázsigéket nem szellemekhez, hanem a dolgok természetéhez intézve képzelték.
Ez is újabb bizonyítéka annak az állításunknak, hogy az északi népeknél nem volt megkülönböztetés fekete és fehér varázslat között. A varázslat üdvös, ha jóra, gonosz, ha rosszra használják; azt azonban lehetetlen kimutatni, hogy bizonyos varázslatot magában véve jónak, illetőleg rossznak, ártalmasnak tartottak volna. Pedig az ilyen különválasztásnak szükségképen be kell állania, ha az ember a varázslásnak egyik fajtáját jó szellemek, istenek, másikát pedig gonosz szellemek segítségével végzettnek képzeli. Mindennemű varázslás egyformán törvényes; a velük való foglalkozas senki becsületének nem árt, hacsak éppenséggel nem használja valami különös gazságra. És még ebben az esetben is csak az eredmény, nem pedig az eszköz az, mely a tettet becstelennek minősíti. Minthogy tehát nincsen sem jó, sem gonosz varázslat, nem is igen tehették fel, hogy a varázserő szellemek bűvöléséből ered. Ebből magyarázható egyszersmind az a sajátságos jelenség, hogy az északi népek nem féltek a varázslattól. KETIL, jóllehet tudta, hogy FRAMAR megsebezhetetlen, nyugodtan támadta meg. Ez abból is magyarázható, hogy a bűbájoskodásban KETIL sem volt egészen járatlan; de hasonlókat olvashatunk több más helyen is olyan férfiakról, kik az ilyen mesterséghez egyáltalában nem értettek. A VATNSDÄLA
mondában JNGEMUND és fiai furfangjukkal egész sereg varázslót győznek le és a ROMUND GREIPSÖN szágája elmondja, hogyan győzheti le a bátorság a varázslatot. Mindez elképzelhetlen volna, ha a varázsló az ember felett álló szellemekkel szövetkezett volna, mert hiszen azok megvédhetnék; érthetővé válik ellenben, ha a varázslat csak az igének a dolgokra való hatásában áll, mert akkor minden új helyzet új meg új varázslatot kiván.
Ha a bűbájosságban jártas egyénre karddal való harcz vár, akkor tompává bűvöli a kardot; ha már most az ellenfél más fegyverrel, vagy buzogánynyal támadja meg, akkor bizony eleshetik, ha nem talál rá időt, hogy az új fegyver ellenében is megtegye intézkedéseit. Ezt pedig a szágák híradása szerint csak ritkán teszi. Úgy látszik tehát, hogy a varázslat természetéről itt adott magyarázat a tényleges viszonyokkal megegyezik.
Bűbájos eljárások és a szejd.
A rúnákon és varázsszólásokon kívül az észak népei, mint említettük, különféle bűbájos eljárásokat és a szejdet alkalmazták. A VOLSUNGA monda varázs-ételekről és varázsitalokról beszél. GUTTORM-Ot SIGURD meggyilkolására bizonyos étel útján ingerlik, melynek összeállítása nem éppen csalogató:
Kigyót pörköltenek s hozzá dögférgeket,
Guttormnak egynehány aranyt adott vala,
A sörbe ordas farkashúst kevertenek
S egyéb varázslatos, elbűvölt dolgokat. (K.)GUDRUN pedig gondjait és a SIGURD meggyilkoltatásán való bánkodását a következő összetétel szerint készült ital révén feledte el:
A sörbe sok elegy-belegy
Dolgot, holmit, dobáltanak,
Kürtő-kormot, kifőtt belet,
Csillapító sertésmájat. (K.)Valami csodálatos bűbájos eljárásról a KORMAK-ról szóló rege tesz említést. Ezt a nagy skaldot és kedvesét, STENGERDÉ-t szejd választá el egymástól, úgy, hogy nem kelhettek egybe. Ennek folytán STENGERDE THORWALD TINTEN-hez ment férjhez, mi is nagy viszálykodásra vezetett KORMAK és THORWALD és ennek fivére, THORWARD között, mely azzal végződött, hogy KORMAK és THORWARD párviadalra mentek. Ekkor KORMAK-nak hírül hozták, hogy a dolog aligha fog a maga becsületes rendje szerint menni, mert THORWARD bűbájossággal fog élni és ha KORMAK nem akar legyőzetni, tegye ő is ugyanazt. Miért is elméne THORDIS jósasszonyhoz, ki megigérte, hogy pártját fogja és éjszakára ott marasztalta. A monda következőképen folytatja:
"Midőn felébredt, észrevette, hogy fekvőhelyén feje körül motoszkál valaki. Kérdezte is, hogy ki az? Az elment az ajtó felé; KORMAK követte s látta, hogy THORDIS volt. Elment arra a helyre, a hol a viadalt vivniok kellett és libát vitt a köpenye alatt. KORMAK kérdé, hogy mit jelentsen az? THORDIS letette a libát s így szólt: Ugyan hát nem tudsz csendben maradni? Ekkor KORMAK megint lefeküdt, hogy megfigyelje, mit tesz-vesz; három ízben jött THORDIS s ő mindegyik ízben megfigyelte, hogy mit mível. Harmadízben, midőn KORMAK kijöve, THORDIS két libát leölt s vérüket csészében felfogta; már éppen a harmadikat fogta meg s azt akarta leszúrni. Ekkor KORMAK megszólalt: Mit csinálsz itt, anyóka? Úgy látszik – felelé az – rajtad lehetetlenség segíteni; most éppen nyomon
voltam, hogy a varázst megoldjam, mely reád és STENGERDÉ-re nehezedett, s egymáséi lehettetek volna, ha ezt a harmadik libát leölhettem volna, a nélkül, hogy valaki tudta volna. KORMAK pedig így válaszolt: "Kötve hiszek az ilyen mesterségben".
Hogy vajjon KORMAK szavai hitelt érdemelnek-e, nagyon kétséges, kivált ha az ember visszaemlékezik arra, hogy tulajdonképen miért ment el a jósnőhöz. Az egész leírás azonban főleg azért érdekes, mert teljességgel titokzatos varázseljárást ír le, melyben nehezen lehetne valami értelmet találni.
A varázslás negyedik fajtája, a szejd, valamennyi között a legerősebb volt. Voltaképen nem tudjuk, hogy miben állott alkalmazása énekkel járt, szükség volt továbbá egy szejdbotra, melyet a szejdasszony tartott kezében és szejdállványra, a melyre felszállott. Főleg nők foglalkoztak vele, minthogy, a mint hitték, valami "csúnya gyengeség" járt vele, miért is a férfiak a vele való foglalkozástól, mint hozzájuk nem méltótól, tartózkodtak. Ebből következtethetjük, hogy mindenféle eljárásakkal és szertartásokkal járt. Erre mutat az is, hogy az előkészületek rendszerint este kezdődnek, a szejdállvány pedig csak másnap kerül használatba.
A szejd segítségével a legerősebb hatásokat lehet elérni, az időjárást rosszra fordítani és más egyéb kárt okozni. Igy pl. a LAXDÄLA szága elmondja, hogyan ölte meg HRUT fiát, KAARÉ-t, az az ének, mely ellene irányult. Nem ritkán a szejddel járt az ú. n. ""löberi", azaz a szejdasszony, míg teste az állványon maradt, más formában, néha állati alakban messze vidékekre távozhatott és az ott történő dolgokról tájékozódhatott. Ha az így elkóborló lélek megsérült, vagy megöletett, az az ott maradt testen is rögtön
mutatkozott. A FRIDTHJOF FRÄKNE monda beszéli pl., hogyan hull le két szejdasszony holtan az állványról, abban a pillanatban, midőn FRIDTHJOF hasonmásukat megöli. A boszorkányok és boszorkányjárások fogalma tehát a pogány korban az északon sem volt ismeretlen. Ha azonban túlságosan rossz fát tettek a tűzre, akkor itt is ugyanazzal a szokással éltek ellenük, mely MÓZES törvényében foglaltatik: megkövezték őket.
A jövendőmondás mestersége.
A jövendőmondás mestersége az északi népeknél ugyanolyan gazdag volt minden fajtájú eljárásban, akár varázslatuk. Egynémelyikükről könnyen kimutatható, hogy az istentisztelettel állott kapcsolatban, tehát mintegy a vallásos mantika körébe vágott; mások viszont a vallástól többé-kevésbbé függetleneknek látszanak. Igy gyakran esik szó a mondákban "BLOTFRET"-ről. THOROLF MOSTARSKÄG-ről beszéli az EYRBYGGERNE monda, hogy nagy áldozatot (Blot) áldozott és jósolni (fret) ment THOR barátjához, kinek áldozópapja volt. Ennek értelme valószinűleg az, hogy THOROLF THOR-nak áldozott, és úgy látszik sorsát ez alkalommal az áldozati állatok beleiből ígyekezett megtudni. Ismeretes, hogy kivándorlók, kik idegen országokban akartak megtelepedni, fából faragott házi isteneiket a tengerbe dobták és ott telepedtek le, a hol a hullámok azokat partra vetették. Ez az eljárás nyilván az istenek akaratának a kutatása, tehát vallásos jellegű.
Más esetekben kétségesebb, hogy mennyiben hittek az istenek közreműködésében. A KORMAK-ról szóló mondában szó van róla, hogy miképen lehetne már
akkor, mikor az ember leendő lakása számára helyet mér ki, megtudni, hogy vajjon boldog lesz-e benne, vagy sem? Ha a mérték ismételt méréskor is helyesen vágott be, akkor az szerencsét jelentett; ha azonban rövidnek bizonyult, az balsorsra mutatott; az ember sorsa tehát a mérés szerint volt alakulandó. Az északi népeknek, kiknek geometriai ismeretei bizonyára nem voltak túlságosan nagyok, nem volt könnyű feladat, hogy derékszögű tért pontosan mérjenek le, úgy, hogy a négyszögek átlói pontosan egyforma hosszúak legyenek. Az oldalakat és átlókat ismételten ki kellett mérni: ha ilyenkor a mérték helyesnek bizonyult, ebben annak a bizonyságát látták, hogy az építőnek kedvez a szerencse, ha az ilyen nehéz mívelet mindjárt előszörre sikerült neki; ebből tehát további kedvező sorsra következtettek.
Egynémely embernek természetadta adománya volt az a tulajdonság, hogy jövendő eseményeket előre meg tudott jósolni. Ezeket javasoknak, jövőbelátóknak nevezték. A KORMAK-ról szóló regében szó van ilyen javasasszonyról, ki a csatába indulókat megtapogatta; ha "nem voltak nagy csomók az útjában", ez kedvező jel volt.
Nagy szerepe volt az álomfejtésnek. Alig van monda, melyben gyakrabban ne volna szó álmokról és ezek magyarázásáról. Úgy látszik mindenki, férfi is, nő is, értett az álomfejtéshez; de egyesek mégis különösen jól értettek hozzá. Így említi a Laxdälerne szága GEST ODLEJFSEN-t mint "felette nagy és bölcs törzsfőt, ki sok tekintetben a jövőbe tud látni". Ebből láthatjuk, hogy az álomfejtés nem történt meghatározott szabályok szerint, tehát nem is volt tudományos jellege, hanem pillanatnyi ihlet dolga
volt. A mi abból is kiviláglik, hogy az álmodó ritkán elégszik meg álmának magyarázatával, hanem egyenesen kijelenti, hogy bizony találkozhatott volna jobb magyarázat is. Az ilyen nyilatkozatok nem volnának lehetségesek, ha az álomfejtés meghatározott szabályok szerint történnék. Már egy példa is elegendő ennek a megvilágítására:
E fejezet elején elmondottuk THORSTEIN EGILSÖN álmát a sasokról és a hattyuról. Lássuk most, hogyan magyarázza BAARD ezt az álmot: "Ezek a madarak kétségkívül nagy férfiak védőszellemei; nőd bizonynyal áldott állapotban van és csinos, bájos lányt fog néked szülni, kit mindketten nagyon meg fogtok szeretni; ezért a lányodért derék férfiak fognak vetélkedni, kik ott vannak otthon, a honnét a sasok jöttek; imádni fogják és harczra fognak kelni érette, és mindketten el fogják veszíteni életüket. Azután egy harmadik fog keze után járni, ki onnét jövend, a honnét a sólyom jött és ehhez nőül fog menni. Most hát megfejtettem az álmodat, úgy hogy a dolog nézetem szerint be fog következni." THORSTEIN pedig így válaszolt: "Ez rossz és barátságtalan magyarázata az én álmomnak és bizony kereken kijelentem neked, hogy nem igen értesz az álomfejtéshez".
Az álmokat tehát többé és kevésbbé barátságos módon lehet magyarázni és ha az álomfejtés nem az álmodónak kedvére történik, akkor az illető egyszerűen nem érti a mesterségét.
Akadtak végül az északi népeknél nők, kik jövendő események jóslásával foglalkoztak; ezeket "volur", vagy "volva" néven nevezték. Izlandban, úgy látszik, nagyon ritkák voltak, ellenben Norvégiában nagyobb számban találkoztak, valamint Grönlandban is, hova hihetőleg egye-
nesen Norvégiából kerültek. A THORFINN KARLSÄMNE mondában, mely éppen Grönlandról szól, megtaláljuk a volurok eljárásainak egyik legtökéletesebb leírását.
Ezt a volvát THORBJÖRG-nak nevezték; télen lakomáról lakomára szokott eljárni; főleg azok hítták meg, kik sorsukat, vagy az új esztendő lefolyását vágytak megismerni. Ebben azonban nem volt semmi különös; mert valamennyi volur el szokott járni lakomákra.
THORBJÖRG-öt tehát meghítta magához THORKEL, az ottani vidék legvagyonosabb parasztja, ő pedig eljött. "Kék köpenyeg volt rajta, szalagos, hogy elül összeköthesse s egészen a szoknyáig kövekkel volt kirakva, nyakán üveggyöngyök, fején fekete báránybőrsüveg, mely fehér macskaprémmel volt bélelve, kezében rézgombos, kövekkel kirakott pálczát tartott; dereka körül ővet viselt és zacskót taplóval és egyéb tűziszerszámmal; emellett bőrzsák lógott, melyben a mesterségéhez szükséges varázskellékeit tartotta; lábán bélelt borjubőrczipőt viselt hosszú szíjjakkal, melyek végein nagy ólomgombok voltak; kezét macskabőrből készült keztyű takarta. Midőn belépett, mindenki kötelességének tartotta, hogy tisztelettel köszöntse, mely üdvözlést ő mindenkitől tetszése szerint fogadott el." Erre jól megvendégelték; azután THORKEL megkérdezte, hogy tudna-e felvilágosítást adni olyasmiről, a mit mindanynyian leginkább szeretnének tudni. Ő azt válaszolta, ezt csak akkor tudja megmondani, ha éjjel ott aludt.
A következő nap folyamán előkészületeket tettek, melyekre utasítása szerint szükség volt, hogy varázsmunkáját elvégezhesse. Azt is kivánta, hogy hivjanak oda néhány asszonyt, kik ismerik a szólamot, mely a varázshoz tartozik; ezt a szólamot "vardlokka"-nak nevezték. Senki sem ismerte, míg végre az udvaron
keresgélvén, GUDRID-hoz jutottak; ez így szólt: "Sem a varázsláshoz nem értek, sem jósnő nem vagyok; de tény, hogy nevelőanyám, HALDIS, Izland szigetén megtanított valami mondásra, melyet vardlokkának nevezett. "Szerencsés vagy, hogy ily bölcs vagy" mondá THORKEL. "Ez a vállalkozás, a mint látom, nem igen hoz szerencsét" mondá GUDRID, "mert én keresztény nő vagyok." "Talán mégis károsodás nélkül segíthetnél ebben az ügyben – felelé THORBJÖRG – én THORKEL-hez tartom magamat, hogy megkapjam, a mire szükségem van". THORKEL biztatta GUDRID-ot, a ki végre megigérte, hogy eleget tesz kivánságának. Az asszonyok a szejdállványt, melyen THORBJÖRG ült, körben körülállták, GUDRID pedig eléneklé a szólamot, oly bájosan és szépen, hogy a jelenlevők mind úgy vélték, hogy soha kedvesebb hangot nem hallottak. A varázslónő megköszönte neki a mondást és úgy nyilatkozott, hogy immár több szellem, mely tőle el akart válni s nem akart szót fogadni, eljött; úgy vélekednek, hogy kedves dolog volt a szépen elénekelt mondást meghallgatni; "most már világosan látok sok dolgot, a mi az elébb előttem és sok más előtt még titok volt".
Ennek a leirásnak több érdekes oldala van. Így a volva varázslattal él, hogy jósolni tudjon, csakhogy ez a varázs egy bizonyos meghatározott mondásra, a "vardlokká"-ra szorul, melyet, úgy látszik, maga a volva sem ismer. Ez azonban nem foglalhatja magában valamennyi, a varázshoz tartozó eljárást, mert akkor a volva, ki a mondást maga nem is ismeri, fölösleges volna. Azonkívül megtudjuk, hogy THORBJÖRG varázsszerekkel teli bőrzacskót visz magával, tehát valósággal "orvosságos zacskót". Továbbá a következő nap előtt mit sem mondhat; tehát műveleteihez az éjsza-
kára van szüksége. Végül azt is halljuk, hogy tudását a. szellemektől nyeri; hogy miféle szellemekről van szó, azt bajos megmondani. Minthogy ez az esemény keresztény időkbe esik, nem lehetetlen, hogy itt a keresztény démonologia valamely homályos nyomáról van szó, (1) valószinűbb azonban, hogy ez a szellemhit finn eredetű.
A legtöbb volur finn volt; azok pedig, a kik nem voltak finnek, valószinűleg a finnek tanítványai voltak. A finn varázslat pedig, mint azonnal látni fogjuk, jobbára szellembűvölés volt.
A finnek varázslata.
A mit a finnek pogánykori babonájáról és varázslatáról tudunk, azt a "Kalevala" czímű nagy hőskölteményből vettük, mely, ha mindjárt csak a jelen [XIX] században állították is össze s írták le, mégis annyira pogány jellegű, hogy énekei kétségen kívül híven megőriztettek, daczára annak, hogy pusztán szóbeli hagyomány útján szállottak nemzedékről-nemzedékre. Az ebben foglalt vallásos és babonás nézetek, mint már fentebb említettük, több pontban rokonok a régi chaldeus felfogásokkal, de mégis sokkal nagyobb fejlettségűek: a chald alapgondolatot tovább fejlesztették, ugy, hogy a finn varázsló hatalma teljességgel határtalanná lett. A legfőbb bűbájos eljárások szellembűvölésből állanak, még pedig nem gonosz, hanem jó szellemekéből. Sőt úgy látszik – még maga a legfelsőbb isten, UKKO vagy JUMALA sem áll fölötte a varázslók
(1) Olyan szágákban, melyek cselekménye jóval későbben, a keresztény korban játszódik le, az ördög valósággal mint segéd szerepel a jóslásnál (Flategjarbok II, 452); persze a régibb idők felfogására nézve ennek nincsen fontossága. (Szerző.)
htalmának, a mennyiben a varázsló szavára rögtön teljesítenie kell annak kivánságát. Minden lényt lélekel birónak képzelnek, minden mögött szellem rejlik, mely ellen a bűvölések éle irányul. Ha valakit a hideg lel, a hideg szellemeit PANU, a tűz szelleme útján bűvölik; ha pedig valaki megégette magát, akkor PANU-t a hidegség szellemeivel bűvölik.
Ilyen tűzkár ellen szolgáló reczipét találunk a Kalevala 48-ik énekében, a 301–372-ik sorban. Íme egy részlete: (1)
"Tűz, te isten alkotmánya,
Panu, te a Napnak fia!
Ily gonosszá ki tett téged,
Az orczám hogy megégetted,
Az ágyékom, hogy elkinzád,
Oldalaim elbágyasztád?
"Most a tüzet mivel oltsam,
Égetését hogy tompítsam,
Mint tegyem hatástalanná,
Izzó hevét kártalanná,
Hogy tovább ne kinozhasson,
Untalan ne nyomorgasson
Lapp hazádból röpülj ide,
Dér harisnyád-, dér csizmádban,
Fagyos keblű hó ruhádhan,
Kezeidben dér kazánnal,
A kazánban jég kanállal,
Hints belőle fagyos vizet,
A mely zúzzal, jéggel elegy
Testem sajgó helyeire,
A szörnyű láng sebzésire."
– – – – – – – –
– – – – – – – –Az idézett részek BARNA FERDINÁND Kalevala-forditásából valók.
A tüzet a hideg valamennyi szellemével sok versen át így bűvölik. A vége aztán így szól:
"Tüzet Ilmár így megfogá,
Sajgó kínját elnyomhatá,
S fájdalmát lecsillapítva,
Ilmár kovács meggyógyula
Előbbinél még épebbé,
Tűz-sértéstől egész' mentté."De nem csak ilyen alsóbbrangú szellemek hajolnak meg a bűbáj előtt, mint a Hideg és a Tűz, hanem UKKO maga is rögtön szolgálatjára áll a varázslónak mindennel, a mit csak kiván.
Midőn a "kedélyes LEMMINKÄJNEN"-t kirándulásán izzó kőlapok fölött rohanó tűzfolyam tartóztatja íöl, így énekel:
"Oh, Ukkó, te legfőbb Isten
Vagyis atyánk fenn az égben!
Adj most felhőt éj-nyugatról,
Harmadikat kelet felől,
Szaporítsd meg éj-keletről;
Széleiket markold össze,
Tartalmukat szórd a földre,
Adj most havat, ölnyi magast,
Lándzsa-nyélig érjen a kast,
Eme tűzes kősziklákon,
A lángoló kőmáglyákon.
Erre Ukkó, a fő isten,
Öreg atyus a mennyekben,
Külde felhőt éjnyugatról,
Egy másikat meg nyugatról,
Harmadikat kelet felől,
Szaporítá éj-keletről,
Mindezeket egyesíté,
Mindenestől kiüríté,
Adván havat, ölnyi magast,
Lándzsa nyélnyi vala a kast,
Ama tűzes kősziklákon,
Lángoló kődarabkákon,
Hóból mocsár alakula,
Hullámzó tó módosula."A finnek bűbájos míveleteiknél néha szerfölött nagy alapossággal járnak el. Nem elégesznek meg azzal, hogy a démonokat pusztán leírják, mint a chaldeusok, hanem rendszerint elmondják egész eredetüket js, miáltal a bűvölések néha nagyon terjengősekké lesznek. A ki tehát ezekkel meg kiván ismerkedni, legjobban teszi, ha elolvassa e dolgokat a Kalevalában; itt még rövid kivonatuk is nagyon messzire vezetne.
Azonban a finn varázsló hatalma túlterjed a puszta szellembűvölésen; szavai valósággal teremtő erővel bírnak. Erre számos részlet utal; de elég lesz egy példa is.
Midőn LEMMINKÄJNEN Pohjába jön és nem fogadják vendégszerető módon, pénzért kér sört. Az ének ezt következőleg folytatja:
"Pohjolának ura erre
Igen nagyon fölgerjede,
Bosszúságtól megbomolva,
Tavat dalla a pallóra,
Lemminkének elejére
S hozzá ekkép, így beszéle:
"Ott a patak szomjad oltnod,
Amott egy tó felkortyolnod."
Lemminkäinen nem aggódik,
Felelete ekkép hangzik:
"Nem vagyok tán nőknek bornya,
A farkával legyző bika,
Tavi vizet kóstolgatnom,
Mocsár vízzel szomjam oltnom".
Maga kezd a bájoláshoz,
Hozzá fog a bűv dalláshoz;
A padlatra bikát dalla,
Aranyszarvu ökröt arra;
Mely a vizet felhörpenté,
Patakot elnyelegeté.
– – – – – – – –
– – – – – – – –Ez bizonyára túltesz mindenen, a mit e téren más nép felmutathatott; ebből könnyen meg is érthetjük a varázslók hírnevességét az észak népei között. Az ilyen teremtő varázzsal szemben a Kalevalában említett egyéb, mindennémű bűbájos átváltoztatás csak csekélység.
Midőn pl. LEMMINKÄJNEN-nek néhány juhra van szüksége, következőképen jár el:
"Belenyul a táskájába,
S tarsolyából hamarjába'
Kevés gyapjat szedeget ki,
S pehellyé szétdörzsölgeti,
A két keze tenyerében,
A tíz ujja üregében.
Tenyerébe bele fúva,
Melyből a sok juh szétfuta,
A juhoknak egész nyája,
Jókora nagy folt bárányka."