III. Bódító növényi anyagok.
A növényvilág rendkívül bővelkedik kábító mérgekben, melyek nemcsak a varázslatban és orvoslásban, hanem mint élvezeti anyagok is nagyjelentőségűek. A legrégibb művelt népek különböző növényanyagokat ismertek, a melyekkel bizonyos kábultságot tudtak előidézni; e végből némely növényt rágni kellett, mást porrá törve tubákolni, mást kenőcsnek elkészítve a hónalj alá kenni, mást füst alakjában belehelni stb. Így pl. a szkitákról azt mondja HERODOTUS, hogy parázstűzre dobtak egy növényt és a tűz körül ülők azon voltak, hogy a keletkező füstöt beszívják; ez úgy hatott reájuk, mint a görögökre a bor. Ez az élvezet azonban nem volt általános, hanem csakis bizonyos alkalomkor dívott.
A narkózisnak, azaz a narkotikus anyagok okozta kábulásnak ilyetén alkalmazása a legtöbb esetben ártalmatlan kedvtelésnek minősíthető, igen sokszor azonban végzetes tévelygésnek lett a szülőanyjává. Ily tévelygésnek kell tekintenünk a boszorkányhistóriákat is, a melyek Európában legalább öt századon át (XIII–XVIII.) dühöngtek s több millió asszony életébe kerültek.
A boszorkányok rendszerint kenőcscsel szokták magukat megkenni, mely kenőcs újszülött gyermek zsírjából és különféle füvekből, úgymint mákból (Papaver), csucsorból (Solanum), (1) napraforgóból (Helianthus),
(1) A csucsor-félék (Solanaceae) többnyire mérges növények; ilyen a dohány (Nicotiana), a maszlagos redőszirom, a beléndek vagy csalmatok, a nadragulya, a burgonya (Solanum tuberosum) és más csucsor-fajok. A csucsor-félék közül különösen kiemelendő a fekete csucsor (Solanum nigrum), melynek bogyója mérges, de a füvétől is elkábul az ember; a keserédes csucsor (Solanum dulcamara) hajtásai hatásos orvosszer hírében állanak (Stipites dulcamarae), egyébiránt az egész növény álmosító hatású, a miért is DIOSCORIDES Strychnos hypnoticosnak nevezi. Ebből világos, hogy a régiek is ismerték már kábító hatását. A maszlagos redőszirom valószínűleg oláh czigányok révén került Egyiptomból vagy talán Indiából Európába. E növény magvai a tűzhely vaslemezén iszonyúan kábító füstöt terjesztenek, ugyancsak mérges hatásúak a levelei is. Nagyon valószínű, hogy e növény füstje is nagy tényező volt a boszorkányperek idejében. A nadragulya minden részében igen mérges narkotikus anyagokat (atropin és belladonnin) tartalmaz s szédülést, kábulást, a szembogár tágulását, kettős látást stb. okoz. Fontos orvosszer. Erős mérget rejt magában az ernyősökhöz tartozó bürök (Conium maculatum) is.
A napraforgó (Helianthus annuus) valószínűleg csak olajat szolgáltatott a boszorkánykenőcshöz. Minthogy ez a növény mexikói és perui származású, a honnan 1569-ben hozták Európába, csekély jelentősége lehetett e téren.
bürökből (Conium), beléndekből (Hyosciamus), maszlagos redősziromból (czigánytetű, Datura stramonium) és nadragulyából (Atropa) készült. A mint a kenőcs hatni kezdett, a megkent egyén elaludt, álmában mind könnyebbnek érezte magát; könnyebbsége fokozódott, végre a környék valamely nevezetes hegyére röpült, a hol társaival boszorkányünnepre találkozott s az ördöggel szövetkezett.
Hogy efféle kábító mérgezés más alakban másutt is történt és mai nap is történik, erről alkalmunk lesz még meggyőződni.
Vizsgáljuk azokat a bódító növényanyagokat, melyeket a keleti és más népek nagyban kedveltek és most is kedvelnek, talán így jobban megértjük azt a narkózist, mely a boszorkányhistóriák alapjául szolgált. Nemcsak sokféle ily bódító élvezetet lehet a különböző népeknél találni, hanem olyan a dolog látszatja, mintha a népek egymástól egészen függetlenül, tehát egészen maguktól jöttek volna rá a különböző, sőt egy és ugyanazon kábító növényi anyag élvezetére. Hogy mi vezette őket e tekintetben, mi indította olyan hatás előidézésére, melynek a legtöbbször kellemetlen, sőt életveszélyes következményei vannak, azt a legtöbb esetben nem is sejtjük.
1. Ó-világi kábító anyagok.
A legrégebben használt kábító anyagok közé tartozik a churrus; ezt azért is könnyű volt fölfedezni, mert ez az anyag tulajdonképen nem más, mint a minálunk is előforduló kendernek (Cannabis sativa) gyantás anyaga, mely a kender felületén található mirigyes szőrökből való. (1) Ezt úgy gyűjtik Bengáliában (Kelet-Indiában), hogy a munkást bőrruhába bujtatják s így járkál a kender között szíjas ostort csapkodva, miközben a gyantás anyag a bőrruhára és az ostor szíjdarabjaira tapad, a honnét levakarják – s készen van a churrus.
Miután ilyformán a kifolyt gyantát megismerték és föl tudták használni, természetesnek fogjuk találni, hogy magában a növényben is keresték s zsiradék segítségével kifőzve hasis-nak nevezték, a mely elnevezés a mindenesetre régibb churrus szót egészen hátra szorította, úgy hogy közönségesen csak hasisról szólunk. Nem csak a kender gyantáját, de levelét is használják, még pedig dohány közé keverve. Ugyanígy használják a hasist is. Ez élvezet Afrika nagy részében, Dél-Amerikában és Ázsia némely népeinél, kivált a szemitáknál mint kábító élvezeti czikk nagyon népszerű. Bátran lehet mondani, hogy legalább 200 millióra rúg azon emberek száma, kik a hasist élvezik.
(1) E növényt nálunk csak rostjáért és magváért szokták termeszteni; gyantát nem szolgáltat a mérsékelt éghajlat alatt.
Minthogy a kender gyantája az emberiség nagy részét oly közelről érdekli [érinti], nézzük csak egy kissé közelebbről. A hasisról szóló első kimerítő adatokat a XIII. századból származó "Rajniguntu" czímű indiai orvosi könyvből kapjuk. De a hasis élvezete akkor már régi bevett szokás volt. A szkíták is ismerték már a kender kábító hatását.
A hasis felfedezője BARIZTAN sejk volt, ki MOHAMED próféta (571–632) idejébén élt és a tanát is követte. Bizonyos, hogy a fakirok már addig is használták önsanyargató kisérleteikben, a miért is BARIZTAN sejk "fakirfű"-nek nevezte a kendert. A hasis egyébiránt még ma is lényeges alkotórésze annak a szernek, melylyel a fakirok napokig tartó halálszerű merevségüket előidézik; ugyancsak a hasisnak van része abban, hogy a fakirok emberfeletti kínokat tudnak kiállani.
A mohamedán papok azon ürügy alatt fogták pártját, hogy állításuk szerint az embert a bőjtölésre edzi s az érzékiségnek erős ellenszere, – a mi persze nem igaz.
Mint minden ily méregnek, úgy a hasis élvezetének is voltak ellenségei. Midőn ugyanis e pokoli élvezet Egyiptomban lábrakapott s romboló hatása mindinkább nyilvánvalóvá lett, ellene fordultak a kalifák: büntetés és átok sujtotta a fakirnövény kedvelőit s az eredmény az lett, hogy a hasis élvezete még népszerűbbé vált. SUDUN emir a hasist élvezőknek kitörette a fogait s kipusztította a kenderültetvényeket, de mind hiába; a hasis élvezete tovább terjedt. Jelenleg nem élvezik Perzsiában, ott utálatosnak tartják; Egyiptomban tiltva van, de titokban élnek vele. Az európaiak, kik a keletre kerülnek, igen gyakran megkisérlik a hírhedt élvezetet; leginkább ostyában veszik be a labdacsokat, néha azonban feketekávéban vagy téában, sőt forró cziprus-szigetbeli borban is.
A mi a hasis hatását illeti, e tekintetben lovag VINCENTI KÁROLY személyes tapasztalataira támaszkodom, a ki egy előadásban ismertette. (1) VINCENTI hosszú ideig a keleten tartózkodván, maga is olyan hét tagból álló társaságnak tagja volt, a mely a hasis mérsékletes élvezetének hódolt. A legnagyobb adag, a mit bevettek, 20–30 grammnyi volt. Egy óra mulva jelentkezik a hatás, mely fokozatosan emelkedik: legelőbb a fejnek bizonyos kábultsága vehető észre, majd szárazság érzete az orrban, meg mintha az ember szemében por volna, ehhez járul még a testnek bizonyos könnyedsége. A tulajdonképeni hatás még csak ez után következik be, még pedig meghatározott sorrendben. Jókedv, vígság áll be, mely folyton emelkedik; az egész társaság nevetni kezd, az ember nevet magamagán, nevet társain, olyan nevető rohamok törnek elő, mintha az ember talpa viszketne. De a görcsös nevetés nem tart sokáig; csakhamar felváltja az ellenkező állapot, mikor a hasis élvezői nagyokat nyögnek s kis idő mulva megindul a könnyzápor.
(1) Schriften des Vereins zur Verbreitung naturwissenschaftlicher Kentnisse in Wien.
Ez állapotban rendkívül érzékeny az ember, környezetének minden tárgya megnövekedik érzékei előtt, még pedig a végtelenségig s az ember úgy érzi, mintha maga is növekednék e tárgyakkal együtt, szóval: isteni nagyság tudata tölti el. De ezzel együtt bizonyos aggodalom, sőt kétségbeeső tehetetlenség is jelentkezik és az ember szinte azon töprenkedik, vajjon mivel végződik mindez. A narkózis ilyetén hatásában eltűnik a térbeli, múlik az időbeli korlát, az ember azt hiszi, hogy rövid pár percz alatt egész örökkévalóságot élt át, az őt érdeklő [érintő] események mind összetorlódnak s mindnyájan óriási arányokat öltve, zaklatják az embert. Szóval a hasis élvezője a legnagyobb mértékben izgatott: suttogna valamit, a valóságban pedig üvölt; aggodalmasan elfojtott hangon kiáltana segítségért s lábujjhegyen közelednék más székhez, a valóságban pedig ordít és belebotlik környezetébe. Ha esetleg kevés bor ömlött el a földön, ez is megnő izgatott képzeletében: e bor nagy folyóként megárad s a hasisélvező csónakért kiált, hogy a folyón átkeljen.
Tükörnek nem szabad a szobában lenni, hogy az élvezők magukat ne lássák, az ablakokat pedig jól be kell zárni, hogy ki ne röpüljenek (azaz ki ugorjanak), minthogy ilyenkor általában a röpülésre nagyon hajlandók, hiszen a könnyedség érzete is mindig fokozódik.
Gyakran megtörténik, hogy a hasis hatásának e fokán bizonyos észbeli tehetségek is fokozódnak. Így történt, hogy a számvetésben éppen nem nagyon jártas ember rendkívül bonyolódott számtani feladatot fejtett meg; egy kairói órás ez állapotában azt a problémát oldotta meg, a melylyel ezelőtt már évek óta hiába bajlódott. "Borban az igazság" – szokás mondani, de efféle hatást idéz elő a hasis is; az ember okvetetlenül elárulja valódi természetét: a részeges ember szeszes italok után jajgat, a szerelmes kifecsegi titkait stb.
Van eset rá, hogy a hasissal élő a hatás hevében lokomotivnak képzeli magát és a mozgását utánozva, czigánykereket hány. A kik a kender leveleit dohány helyett szívják, úgy érzik magukat, mintha ők maguk is füstté válnának.
De mialatt a szervezet ez izgalmakat kiállja, a bódító szer atómjai elillannak: visszaesés, reactio áll be, az ember a legnagyobb hőségben fázik, a keze olyan, mint a jégcsap; iszonyú szomjúság gyötri, de egyúttal oly nagy foka a tunyaságnak és az akaraterő hiányának, hogy a mellette álló pohár víz után sem tudja a kezét kinyujtani. Ekkor megmerevedik a sápadt arcz, az ajkak görcsösen fordulnak befelé, az ember elálmosodik, végre elalszik. VINCENTI egyszer-máskor maga is 26 óra hosszat aludt egyhuzamban. Ám ez nem a jótevő álom, az ember még ilyenkor is a hasis hatása alatt áll s csak miután álmából fölébred, kezdi érezni gyengeségét; majd rendkívül nagyfokú levertség mutatkozik s az ember úgy érzi magát, mintha testének minden porczikája felette törékeny volna.
Eltelik egy hét, míg az ember rendes kerékvágásba jut, azután újra kezdi; igen, ha az élvezettel addig várna.
A ki e végzetes élvezetnek hódol, azt külseje rögtön elárulja. Az arab a hasissal élőt "száraz agyú"-nak nevezi; jellemző ismertető jelei a következők: tagjai soványak, arcza sápadt, mosolya bárgyú, a tekintete merev és bágyadt, az ajkak görcsösen befelé fordulók. Hogy az ily élvezet romboló hatású, az a mondottakból önként értetődik; számtalan ember esik neki áldozatul, de azért a hasis népszerűsége folyton terjed s következményei is mind borzasztóbbak. Így pl. Szumatrában és Jávában igen gyakoriak a hasis őrültjei, a kik ez állapotban borzasztó vérengzést szoktak véghezvinni. Minthogy az amonfutók [!] – így nevezik a hasis őrültjeit – az emberek életét veszélyeztetik s ennélfogva közveszélyes egyének, szabad őket megölni. Jávában rendesen különös szerkezetű hálóval fogják el őket. 1904. október havában történt, hogy Atjeh-ben ily amonfutók egy európai klubba rontottak és 13 embert meggyilkoltak.
Ám a hasis nem az egyedüli nagy méreg, mely a Keleten dívik; van nálánál veszedelmesebb is: az ópium.
E méreg használata ősrégi s minden valószínűség szerint Kis-Ázsiából ered. HOMÉROSZ már ismeri a kertekben művelt mákot s Odysseájában (IV. 220.) nepenthe néven olyan anyagról tesz említést, a mely borral bevéve, "gondot űz és minden bajnak emlékét megöli", ez az anyag valószínűleg a mák terméke, az ópium lehetett.
HIPPOCRATES orvosságul ajánlja. PLINIUS idejében a rómaiak álmosító szernek használták, még pedig oly nagy mértékben, hogy a mérgezés igen gyakori volt; a későbbi rómaiak már ópium néven ismerték.
Később a mohamedánok karolták fel, kiknek legkedveltebb élvezeti szere, mely az eltiltott borélvezetet pótolja. Törökországban körülbelül 300 óv óta nagyban eszik az ópiumot. GRÖBEN "Keleti útleírásában" (1673) így ír: "Mindennapi italunk volt kávé és tevetej, a törökök is velünk ittak, közben-közben pedig ópiumot ettek, a mitől nemcsak lerészegedtek, hanem valósággal őrjöngtek s úgy kiabáltak és énekeltek, mintha csikarásuk lett volna".
A török szultánok is észrevették az ópium káros hatását. azért tiltották is, sőt volt eset rá, hogy az ópiumevőket halálra ítélték. MURAD szultán pl. 1638-ban a saját orvosát, CSELEBI-t, arra kényszerítette, hogy a nála talált meglehetősen nagy ópiumlabdacsot lenyelje, a mitől meg is halt.
Az izlámmal együtt halad kelet felé az ópiumevés is, hol különösen Perzsiában meghonosodott. Indiába a XVI. században került, hova HAMAJUN szultán 1554-ben perzsa számkivetéséből hozta magával. Körülbelül ugyanebben az időben jutott el Khinába is, jelenleg pedig már Afrikában, Amerikában és Európában is meghonosodott.
Az ópiumot a kerti mák (Papaver somniferum) adja; főleg Dél-Ázsiában és Egyiptomban azért termesztik, hogy a még zöld, éretlen, megmet-
szett mákfejből kifolyó és összeszedett anyagot mint ópiumot összegyűjtsék. (1)
Az ópiumot vagy tisztán élvezik (szívják), vagy mézzel, fahéjjal, muskátdióval eszik. A törökök többnyire likőrfélével veszik be; ez italok fokozzák ugyan a pillanatnyi részegséget, de enyhítik a káros következményeket. Indiában egy redőszirom (Datura alba) magvaival fokozzák az ópium hatását. (2) Minden előkelő perzsa naponként egy-két ópiumlabdacsot élvez kávéban, téában, vagy czukros vízben. Khinában és Japánban a legveszedelmesebb módon, külön kis pipából dohánynyal keverten, vagy magában szívják, a füstöt pedig lenyelik. Már egy-két szippantás után bizonyos kábultság áll be.
Az ópiumélvezet rendszerint nagy szenvedélylyé lesz, a mely az egészséget rendkívül aláássa s az ember érzékeit és szellemét rendkívül eltompítja. Bizonyos rosszullétre vezet, mely csakis új ópium-adaggal enyhíthető, de sohasem szűnik meg, sőt ellenkezőleg csak fokozódik. A ki egyszer megszokta, annak az ópium elvonása iszonyú kínokat okoz, sőt, ha az elvonás hirtelen történik, még halált is idézhet elő.
Az ópiumszívás, úgy látszik, khinai találmány s még nem is nagyon régi, mert a XVII. és XVIII. századbeli, Khinában tartózkodó jezsuita hittérítők nem említik. Egy XVI. századból származó khinai munkában (Pentsao-kang-mu) előfordul ugyan az ópium, de csak mint orvosszer s továbbá, hogy Arábiában készítik. Mint minden élvezeti czikknek, úgy ennek is gyorsan terjedt a híre s még ugyanazon században már azon czikkek közt fordul elő, a melyekre a móroknak és indiai kereskedőknek szükségük van, hogy a khinai dsunkák (ladikok) árúival becseréljék. A khinai kormány minden lehetőt elkövetett terjedése ellen, több ízben tiltó rendeletet is adott ki; (3) de törekvései az angoloknak kelet-indiai ópiumkereskedelmén hajótörést szenvedtek, a mely utóbbi éppen Khinát választotta területének. Az ellentétek folyton kiélesedtek, végre 1834-ben a két ország kormánya az ópium miatt annyira összetűzött, hogy kiütött a khinai ópiumháború, mely Khina legyőzésével
(1) Az ópiumszedés igen egyszerű, csakhogy szaporátlan munka. A kerti mák elvirágzasa utan a meg zöld mákfejet 5–6 helyen bevágjuk, a mit rendesen több pengéjű késsel vagy pedig tüskével végeznek, de a metszést úgy ejtik, hogy a tok fala át ne lyukadjon. E sebekből fehér, tejszerű nedv folyik ki, a mely a levegőn odaszárad s egy nap alatt megbarnul. Másod- vagy harmadnap összeszedegetik ez anyagot s kis bögrébe gyűjtik, majd összegyúrják s máklevélbe beburkolva elteszik.
Rosszabb fajtájú ópiumot készítenek akként, hogy az éretlen mákfejeket kifőzik, kisajtolják és azután besűrítik. Németország déli részében is készítenek ópiumot, a mely "opium indigenum" néven kerül kereskedésbe, de jóval gyengébb. Az ópiumot más növények nedvéből (Glaucium luteum és Lactuca scariola) készült anyaggal hamisítani is szokás.
(2) L. MIQUEL, Flora v. Ned. Ind.
(3) Khinában az ópium ellen való rendeletet a pekingi hivatalos lapban minden hónapban egyszer közzéteszik, de nincs foganatja.
végződött. Bátran lehet mondani: sohasem viselt művelt nép ilyen aljas okokból háborút, mint az angol. Az angolokat illeti a dicsőség, hogy Khina egyik elsőrendű kikötőjében, Hongkongban évente 4–6 millió kilogramm ópium 200–280 millió korona értékben kerül forgalomba s hogy Khina lakossága az ópiumélvezet következtében mindinkább korcsosúl és pusztul. (1) Újabban a khinaiak is nagy buzgalommal fogtak hozzá az ópium termesztéséhez; területük nagyobb felében már termesztik a mákot az angol üzlet rovására és egyúttal saját vesztükre. (2)
De mintha a nemezis az angolokat is utólérte volna, mert az ópiumháború befejeztével, tehát 1840. óta, Angolországban is hódított az ópiumevés és szívás.
Bengáliában az ópiumtermesztés állami monopolium, melynek tisztviselői az ópiumtermesztést a vetéstől a nyers ópium beszolgáltatásáig szigorúan ellenőrzik.
Khinában legkedveltebb az indiai ópium; ennél sokkal erősebb a törökországi, a melyet Európában a morfium-nak gyári úton való előállítására használnak.
Nagymennyiségű ópiumot készítenek Egyiptomban is. (3)
A hatás, melyet az ópium előidéz, igen utálatos: egy-két óráig az érzékek legnagyobb izgatottsága mutatkozik; az élvezők értelmetlen szavakat nyögnek, a szemük fénylik, vörös és olyan kidülledt, mintha a szemüregből ki akarna pattanni, az arcz tüzes.
Általában elriasztó hatást tesz az ópiumélvező a szemlélőre; végső stádiuma a testnek teljes elbágyadása, majd megmerevedése. Csak huzamosabb idő mulva szűnik meg ez az irtóztató állapot, mely olyan kínokkal jár, hogy nem egy ízben öngyilkosságra vezetett, a melyet az ópiumélvező akként követ el, hogy az ópium élvezete után eczetet iszik : az álomból, melybe ezután merül, nincs többé fölébredés. (4)
(1) MEDHURST statisztikus számítása szerint évenként legalább 3 millióra tehető azon khinaiak száma, kik ópiumszívás következtében tönkremennek. Az ópiumháború kitörése előtti években körülbelül 2 millió kg ópium került Indiából Khinába, de ez a bevitel 1882/83-ben 6 millió kg-ra emelkedett, úgy hogy az indiai kormánynak az ópiummonopoliumból 8 millió font sterling (92 millió kor.) jövedelme van.
(2) A khinai ópiumtermés jelenleg 13 millió kg-ra becsülhető.
(3) Ez a nagy ópiumtermesztés csak úgy magyarázható, hogy Egyiptom MEHEMED ALI, egyiptomi alkirály alatt megszűnt a keleti s a nyugati országoknak kenyérhez való búzát adni. A virágzó gabonatermesztést jövedelmezőbb termesztett növények hátraszorították, mert az alkirály csak így tudta a nagy háborúra szükséges költséget előteremteni. Az új termesztett növényekhez tartozott a mák is. Igaz ugyan, hogy a mákból készült ópiumnak nagy része kivitel tárgya lett (már 1836-ban 538,000 frank értékűt vittek ki), mégis elősegítette és elő is segíti Egyiptomban az ópiumélvezetet.
(4) Az ópiummal tett tudományos kisérletekkel kiderítették, hogy hatása főleg abban áll, hogy a kívülről eredő hatásokat távol tartja s minthogy végső hatásában az ember izomerejét is csökkenti, kellemes bágyadtságot eredményez. Lásd SCHROFF, Pharmacologie czímű művében.
Miért kedvelik hát az emberek? Igaz, hogy nagy kínokat okoz az élvezőnek, de deliriumában, önkívüli állapotában csudálatos álmai vannak: álmodik paradicsomról és minden képzelhető szépről és jóról. Ez csábít.
52. kép. Aréka pálma (Areca catechu.)
Nézzük csak közelebbről a dolgot; pl. Konstantinápolyban tudakozódjunk a Szoliman-mecset után. Ennek közelében van néhány kávéház, mely a theriaki-aknak (így nevezik ott az ópiumevőket) gyülőhelye szokott lenni. (Régebben minden kávéházban adtak ópiumot.) A vendégek kapnak egy adagot, még pedig napról-napra nagyobbat, azután leülnek a kávéház előtt
levő padra s ott várják csudálatos álmaikat; állítólag törvény rendeli, hogy az ópium csak a ház előtt adassék a theriakiaknak, hogy állapotuk a többi emberre elriasztóan hasson.
Az ópium használatáról azt mondja ARTMANN, hogy, ha az indiai halcarrák, afféle kihordó szolgák, rizskása-zsacskójukon [!] kívül kevés ópiumot is visznek magukkal, hihetetlen nagy utat tudnak megtenni. A tatár futárok, néhány datolyával, kevés kenyérrel és ópiummal ellátva, nagy utra indulnak. Hasonlóképen a kis-ázsiai utazók, kiknek nélkülözhetetlen a "Mas Allah" (Allah adománya) föliratú ópiumlepény. Rossz táplálkozásukat az ópium hatásával pótolják.
Van eset rá, hogy a Keleten állatoknak is adnak ópiumot, kivált a lónak. BURNES beszéli, hogy Sind-be utazván, elfáradt a lova, pedig még igen nagy utat kellett volna megtennie; ekkor a kocsis ópiumot vett elő s a lónak adott belőle, a mely ennek következtében újra föléledt s a legnagyobb könnyedséggel tette meg az út hátralevő részét. Igaz, hogy a ló azután pár napig hasznavehetetlen volt, de a czél el volt érve. Kivált olyankor adnak a lónak ópiumot, mikor haramiák elől kell menekülni.
A dél-ázsiai honosságú bódító élvezetek között meg kell említenem a bételrágást, mely Kelet-Indiában és az ázsiai szigettenger vidékén dívik. A bételrágás főanyaga az arékapálma (Areca catechu) magva, ezt kedvelik arómás íze miatt (32. kép). A magot szétvágják darabkákra, oltott mészszel bekenik és a bételbors levelébe göngyölve, szájukba veszik.
A bételbors (Piper betle) levele magában is oly erős fűszer, hogy egymagában nem is használható; oltott mészszel azért kenik be, hogy hatását gyengítsék.
A bételbors levelébe göngyölt aréka magot a szájukba veszik, melyben a kis csomó meglágyul, piros nyálat fejleszt s a bennszülöttek örömére a fogakat megfeketíti. A bételrágás az említett vidékeken olyan általános, hogy a legszegényebb ember kunyhójában is találni kis szelenczét, vagy tányért előre készített "buyok"-kal, azaz az élvezethez szükséges burkolattal. A hiányt minden reggel pótolni kell. A nap folyamán a labdacsokból szednek az összes házbeliek, kicsinyek, nagyok egyaránt s a belépő idegent is megkinálják. A bételrágás olyan általános és annyira kedvelt, hogy a napszámos bére fejében legszívesebben veszi az aréka magot és a bétel-borsot. Gazdagok és szegények, férfiak és asszonyok, aggok és gyermekek magukkal hordják. A szép buyo-, vagy a mint másképpen nevezik, pinang-doboz vagy szelencze Indiában épp oly keresett és becses, mint nálunk a dohánykészlet, ez lévén a nagyok és gazdagok számára a legbecsesebb ajándék. Az előkelők sétáik alkalmával maguk után vitetik a telt buyo-dobozokat.
Az aréka pálmát és a bételborsot termeszteni szokás s az utóbbi repkény-borostyán módjára felkúszik a pálmára. Az európai utazók úgy találják, hogy a bétel élvezete korántsem olyan undorító, mint nálunk a dohány-
rágás (bagózás). A bételrágás az embereket nem izgatja sok nyálkiválasztásra, különben pedig a szájnak és a leheletnek kellemes arómát ád. Az íze édeses, az ember előbb sajátszerű meleget érez a szájában, később az egész testében, végre a kedély is felvidul, e mellett az étvágyat is fokozza.
A buyót legbiztosabb szernek tartják az ópium élvezet káros hatásai ellen. A bételrágás egyre terjed, Khinában is igen keresett czikk; az erre szükséges anyagok, így az aréka pálma magja és a bételbors levele rendkívül keresett.
A bételrágás annyira szenvedélylyé válhatik, hogy az ember lefekvés előtt az ágyhoz készíti a labdacsokat, hogy kéznél legyenek, mikor éjjel fölébred.
Az aréka dió kivonatát besűrített állapotban szintén úgy szokás használni, mint a bételborsot; kasu néven kerül a kereskedelembe.
Hogy Ázsia kábító élvezeti szereiről teljesebb képünk legyen, említem a Kamcsatkában használt légyölő gombát (Agaricus muscarius); ott ugyanis egyes darabokat lenyelnek belőle, a nélkül, hogy megrágnák. Kábító hatása igen erős szokott lenni. Ázsia észak-keleti részében igen kedvelt és drága portéka a légyölő gomba; száraz állapotban levesbe vagy szeszes italba teszik; az ily leves vagy szeszes ital azután szintén bódító.
Hatása abban áll, hogy a testi erőt, valamint a szellemi munkásságot fokozza, e mellett az embernek egyes tárgyak nagyságáról és távolságáról téves fogalmai támadnak, a mely körülmény sokszor igen mulatságos, de még többször borzasztó jelenetekre ad alkalmat. Kis adagban élvezve vidámmá, frissé és mozgékonynyá tesz; nagyobb mértékben fogyasztva azonban oly állapotot idéz elő, hogy az ember nem tud magán uralkodni: görcsös bántalmak jelentkeznek rajta, sőt halálthozó is lehet. Némelyek e gomba élvezetétől vígak, énekelnek, tánczolnak; mások szomorúak, ijedősek és sírnak; az ember a titkait elárulja; némelyek izgatottságukban árokba vagy folyóba, sőt dárdába és más szúrós fegyverbe vetik magukat. Sajátszerű, hogy az ilyen részeg ember a veszélyt látja és felismeri, de nem bírja kikerülni; végre mély álomba merül, a melyből nem megerősödve, hanem gyenge tagokkal és nehéz fejjel ébred fel. A kamcsatkaiak, valamint Szibériának más észak-keleti népei a légyölő gombát többre becsülik a pálinkánál,mert hatása tovább tart; ünnepeken, valamint más örvendetes alkalmon nem hiányozhatik a légyölő gomba. Az emberek télire gyűjtik, a mikor nagy áron el is tudják adni. A korjákok egy-két ilyen gombáért egy rókát adnak. A legsajátságosabb a dologban, hogy a részeg ember vizelete még negyediziglen is részegséget okoz, de a hatás gyengül; ezért a vizeletet edényben össze szokták gyűjteni és úgy inni. Azt mondják, hogy ily módon egy részeg ember nyomán az egész falu népe meg tud részegedni és e gyalázatos és utálatos élvezet elérésére egyetlen egy gomba egész hétre elegendő. A légyölő gomba hatása, a mint látjuk, sokban egyezik a hasiséval. Magából a gombából részegítő italt is készítenek.
Nagyobb fontosságú még a kola-dió és a katha-cserje.
A kola-dió a Cola acuminata magja, mely különösen Guineában terem s arról nevezetes, hogy theobromint tartalmaz, akár a kakaonövény.
Magvai gesztenyenagyságúak, vörös színűek s nem éppen kellemes ízűek. A négerek általánosan rágják, különösen étkezés előtt. Megpörkölve szudáni kávé néven ismeretes. A négerek kola , gura-, vagy guru-diónak nevezik; a kola-dió egész Afrikában nagy becsben áll s nagyfontosságú kereskedelmi czikk. Fontossága mellett bizonyít, hogy a guineabeli négerek váltópénzül használják. A kola-dió keserű íze a rossz vizet megjavítja, továbbá az éhség érzetét csillapítja.
Újabb időben orvosságnak is ajánlják ("Semen Colae" néven a pharmacopaea helveticá-ban (*), a mely czélra nemcsak a C. acuminata, hanem a C. vera magját is használják. E növényeket most már Nyugat-Indiában és Dél-Amerikában is termesztik.
A katha-cserje (Catha edulis) Abessziniában és Arábia közepén honos (53. kép); friss leveleit izgató és edző tulajdonságai miatt szokás rágni. A katha-rágás az említett vidékeken igen elterjedt. Száraz leveleit tejjel vagy vízzel forrázzák le s úgy iszszák, mint a téát. Ezt a forrázatot a kávé szűkebb térre szorította, de a katha-rágás Abessziniában és Arábia belsejében egészen általános, a miért a katha-cserjét termeszteni is szokás. Némely vidéken pestisellenes szernek tartják.
(*) Lásd a 274. oldalt. [NF]
53. kép. Katha-cserje (Catha edulis).
2. Amerika bódító növényei.
Az uj-világ is bővelkedik kábító élvezetet adó anyagokban. Legfontosabb közülök a dohány; kisebb térre szorítkozik, tehát alárendeltebb a vörös redőszirom és a kóka.
A vörös redőszirom (Datura sanguinea) magvait az Andesek vidékén élő indiánok nagy szeretettel használják, a mely szokás azért is érdekes, minthogy Ázsiában, a Himalája tövén lakó népek ugyancsak a redőszirom, még pedig a közönséges redőszirom (Datura stramonium) magvait használják kábító szernek. Ez utóbbiról már a bevezetésben is megemlékeztünk és a varázslatban is fontossá vált; ugyanott a képét is bemutatjuk.
54. kép. Kóka-cserje (Erythroxylon coca).
A kóka az Andesek fensíkjain, különösen Peruban dívik; a kóka-cserje (Erythroxylon coca) leveleit (54. kép), a kókát, úgy rágják az indiánok, mint
Indiában a bételborsot. Sajátszerű, hogy a leveleket épp úgy készítik el, mint Indiában az aréka magot és a bételborsot. Peruban égetett kagylómészszel keverik a kókaleveleket s miután a keverék valamicskét erjedésnek indult, labdacsokat készítenek belőle, a miket magukkal hordanak s úgy élvezik, mint Indiában a buyót, vagy nálunk a bagót. A kóka íze kissé fanyar és fűszeres, hatását azonban vidítónak és izgatónak mondják. A kókalevelek ható anyagai egy cocain-nak nevezett alkáloid és a csípős ízű hygrin; ezekre való tekintetből orvosszerül is használják. A levelek hatása nem sokban különbözik az ópium hatásától. A peruiak a kóka élvezetétől vígak, sőt jókedvűek szoktak lenni, kitartóbbak a munkában s a hideget jobban tűrik. Sajátszerű, hogy a kóka-rágásnak meleg és nedves vidékeken veszedelmes következményei vannak, ellenben a hidegebb vidékeken még egészségesnek is tartják. A kóka-labdacsok oly becsben állanak, hogy a munkások is szívesen fogadják el fizetés fejében.
A kókáról mondottakat tekintve, érthető, hogy, mint H. GROUVEN írja, a kókát a Napisten ajándékának tekintik s azt tartják róla, hogy az éhezőt táplálja, a kimerültet erősíti és a szerencsétlennel elfelejteti a bánatát. A kóka olyan vidékeken is meghonosodott, a hol nem terem, a miért is kereskedelem tárgya. Évenként körülbelül 98,000 mázsa kókalevél kerül forgalomba.
Az említett növényeknél sokkal fontosabb a dohány, mely Amerika minden ősi hagyományával és intézményével szorosan összeforrt s az ó-világba kerülve, társul szegődött a többi bódító anyagokhoz és meghódította az egész világot. Az ázsiai származású kábító anyagok aránylag szűk téren vannak elterjedve, a dohány pedig úgyszólván mindnyájok mellett dívik; a mohamedán isteníti az ópiumot, de azért a dohányt is nagyra becsüli s a prófétával együtt mondába foglalja; a szemita népek a hasis mellett a dohány élvezetének is hódolnak; ugyanaz áll a légyölő gomba, a kóla-dió és más kábító anyagokat kedvelő népekre is, mindegyik kapva-kap a dohány élvezetén.
E szerint a való az, hogy az idegen földrészek népei kevés kivétellel mód fölött élnek bódító élvezetekkel, oly annyira, hogy szomorú következményeik lépten-nyomon kimutathatók. Csupán a művelt népek, tehát a hivatásuk magaslatán állók, kiknél az értelmiség és mértékletesség a vezérlő tényező, nem lehetnek rabjai ez élvezeteknek s nem is istenítik.
Mi nem szorulunk sem ópiumra, sem hasisra, sem légyölő gombára, sem más drasztikus bódító élvezetre, teljesen beérjük, ha jó dohánynyal töltött pipánkat szopogathatjuk; társaságban rágyujtunk egy kis szivarkára vagy szivarra, otthon pipára, így fumigáljuk [füstnek nézzük, azaz semmibe vesszük] a világot KISFALUDY KÁROLY-lyal, mondván:
| Gyűlöljön bár sok finnyás orr, Édes pipám Tégedet, Hű vitézed én mindenkor Pártul fogom ügyedet. |
Te vagy éltem kisérője, Egészségem hévmérője, S játszi bodor füstöddel Búmat vígan űzöd el. |
A dohányról (Nicotiana) nyilvánvaló, hogy Amerikából származik, sőt DE CANDOLLE határozottan kimutatja, hogy "ámbár az ázsiai népek a dohánynak nagy kedvelői és régóta kedvelik bizonyos narkotikus növények füstjét, egyikük sem használta Amerika fölfedezése előtt a dohányt". Ezt előrebocsátva, mégis el kell ismernünk, hogy a dohány története sok helyütt homályos.
Hogy a dohányzás vagy hozzá hasonló élvezet sok századdal Amerika fölfedezése előtt Európában már megvolt, bizonyítják azok a kőpipák, melyeket Angolországban a kelta sírokban találtak. A keltákról azt is tudjuk, hogy valami sajátszerű növényt rágtak, vagy porrá törve élveztek.
Északi Németországban régi sírokban szintén nagyszámú kőpipát találtak; ugyanilyen pipa kerül elő Amerikában a Mississippi folyammenti ásatásokban. Ez adatokból egészen önként következik: 1. hogy Európában már réges-régen pipáztak, 2. hogy az Európa északi részeiben lakó népek az amerikaiakkal összeköttetésben voltak.
Még azon hírnek is van némi alapja, hogy Khinában a mi időszámításunk előtt ismerték a dohányt és élvezetét, úgy hogy azt lehetne mondani, hogy a dohányzás tulajdonképen khinai eredetű.
E tárgyra nézve JOHN FRYER, amerikai tudós, a "Harpers Magazinban" azt bizonyítja, hogy a khinaiak az V. században fölfedezték Amerikát s a bennszülött lakosság egy részét Buddha vallására térítették. Ekkor a dohánynyal is megismerkedhettek. PALLAS PÉTER SIMON, a híres természetvizsgáló, (1) ki hosszabb ideig tartózkodott Ázsiában, azt állította, hogy Ázsiában már Amerika fölfedezése előtt is dohányoztak. E hírekkel szemben DE CANDOLLE azt állítja, hogy a khinaiaknak a dohányra nincs semmiféle eredeti s régi írásjegyük, továbbá hogy azokon a khinai porczellán-tárgyakon, melyek az 1700 előtti időkből valók, nem találni a dohányzásra vonatkozó részletet, de a XVIII. század óta készített képeken gyakoriak. Azt állítják, hogy a khinai munkák a XVI. század vége előtt nem említik e növényt.
A kik az ázsiai népek ősi dohányzását kétségbe vonják, az "Ezeregy éjszaka" czimű művet is bizonyítékul idézik; e mű ugyanis a keleti népek élvezeteit és szokásait is leírja, de a dohányzásról nem emlékszik meg.
1492-ben történt, hogy COLUMBUS Cuba szigetére két embert küldött volt, hogy nézzenek körül. A mint az emberek visszatértek, nagy szörnyűlködéssel beszélték, hogy a cubaiak valami égő tárgyat hordanak magukkal és azután orrukon és szájukon át fújják a füstöt, mely nemcsak élvezetet nyujtott nekik, hanem az ember életét veszélyeztető szunyogok, moszkitók és más rovarok ellen védelmül is szolgált. Ez üszök a cubaiak szivarja volt: összesodort dohány, kukoriczalevélbe burkolva. De nemcsak szivaralakban élvezték a dohányt, hanem poralakban is használták.
(1) PALLAS PÉTER SIMON (1741–1811.) a szentpétervári akadémiai múzeum megalapítója.
Egyébiránt Amerika fölfedezésének idejében e földrész legnagyobb részében el volt terjedve a dohányzás. Dél-Amerikában nem pipáztak, hanem rágták a dohányt vagy tubákoltak, csak a La Plata vidéki országokban, Uruguay- és Paraguay-ban, nem élvezték egy alakban sem. Észak-Amerikában a Panama-szorostól és az Antilláktól északra, Kanadáig és Kaliforniáig, általános volt a pipázás. Sőt némely vidéken olyan körülményekre bukkanunk, melyekből a dohányzás ősiségére lehet következtetni. Így pl. Mexikóban az őslakók (aztekek) és az Egyesült-Államok sirhalmaiban igen sajátszerű készítésű pipákat találtak, melyek közül némelyek olyan állatokat ábrázolnak, a milyenek Észak-Amerikában éppen nem honosak.
A mexikóiaknak volt egy "kalumet" nevű békepipájok, sastollal diszítve; ilyet lehet régi mexikói képeken festve tálálni; ha e pipából valami fontos alkalommal szívtak, előbb levetették a csizmájokat, miként MÓZES az égő csipkebokor előtt, JÓZES pedig az angyal előtt tette.
Az amerikai dohányzásnak igen sajátszerű módjáról értesít OVIEDO-beli HERNANDEZ, ki mint helytartó hosszabb ideig St. Domingóban élt s "Historia de las Indias" (1) czímen 1535-ben megjelent művében így ír: Van egy szerszámuk, melynek "tabago" a neve (ez t. i. a pipa), s a mely többnyire nádból készül. Ebbe oldalt rendszerint két véknyabb nádszálat illesztenek, úgy hogy az egész készülék Y alakot ölt. A nagyobb csövet megtöltik dohánynyal, meggyujtják s a két vékony csövet bedugják az orrnyílásba s úgy szívnak. (2) Az indiánok addig pipáznak, míg teljesen el nem kábulnak, s ha kábultságukból ismét magukhoz térnek, azt mondják, hogy rendkívül kellemes álmuk volt. Ez okból szentnek tartják e jóságos növényt és nagy gonddal ápolják kertjeikben.
OVIEDÓ-nak föntemlített hiteles adata azért is nevezetes, mert azt is bizonyítja, hogy a szó "tabacum" nem Tabago-szigetéről, hanem az indiánok pipájáról kapta nevét; magának a dohánynak Amerikában sok neve volt, így jettl, szagri, petum, jema, asmath stb.
Ugyancsak az indiánok pipájáról nevezték el a hódító spanyolok Tabago-Szigetét, mert ott a pipa nagyon el volt terjedve. Ily körülmények közt szinte magától értetődik, hogy Amerika őslakói nem érték be a vadon termő dohánynyal, mely Amerikában körülbelül 40 fajban (3) található, hanem művelték is. Leginkább el volt terjedve a közönséges, vagy virginia dohány (Nicotiana tabacum, vörös virágú), sőt Dél-Amerikában és az Antillákon nem is használtak más fajt (55. kép D). A régi mexikóiak, valamint
(1) A dohány első növénytani leírása e műben jelent meg.
(2) A dohányzás e furcsa módja Európában is látható, mert Galiczia némely vidékén most is szívnak az orron keresztül.
(3) Összesen 50 dohányfajt szokás megkülönböztetni; 40 fajnak Amerika a hazája, 3 a Szunda-szigeteken, 1 Ausztráliában, 7 a Csendes-tenger szigetein honos, úgy hogy Ázsiában eredetileg egy faj sem fordult elő.
északi Mexiko őslakói leginkább a paraszt- vagy ibolya-dohányt (Nicotiana rustica, sárgászöld virágú) termesztettek (55. kép A).
A dohány fontosságának megfelel, hogy a nagy szellem ajándékának, tehát égi eredetűnek tartották; ezért van az, hogy csudás erejében és tulajdonságaiban hittek. Dohány útján érintkeztek a szellemekkel; ráolvasáskor, fogadalomtétel alkalmával és áldozaton is használták.
55. kép. – A) A parasztdohány (Nicotiana rustica; A) a virágja, C) a virág hosszmetszetben. D) A közönséges dohány (Nicotiana tabacum); E) a virágja. (B és E természetes nagyságban.)
A dohány, az indiánok hite szerint, az élet erőit megújítja, bátorságot ád a harczra s a zivatar démonjait elűzi. A dohány megóvott minden békétlenségtől, biztossá tette az ember útját e földön, valamint a másvilágon; e miatt a halottnak is tettek néhány pipát a sírjába, hogy túlvilági boldog vadászatain pipa nélkül ne szűkölködjék.
Az indiánok ez égi adománya, melynek levele és füstje előttük nagy jelentőségű volt, Európába került s egyik legfontosabb nemzetgazdasági czikké lett. A dohány termesztése, feldolgozása és eladása sok millió embernek ad keresetforrást; sok millió ember nap-nap mellett költ ez élvezeti czikkre és igen sok pénz folyik ez úton egyik-másik állam pénztárába. De
mindez érthető is, ha meggondoljuk, hogy körülbelül 800 millió kg-ra tehető az a dohánymennyiség, mely évenként a kereskedésbe kerül.
Hogy ki hozta elsőnek a dohányt Európába, arra nézve nagyon eltérők az adatok. Mondják, hogy THEVET ANDRÁS nevezetű szerzetes 1555-ben Braziliából visszatérve, hozta a dohány első érett magvait Európába. Mások szerint toledói HERNANDEZ hozta a növényt Portugáliába; innen terjedt tovább. NICOT JÁNOS, a franczia király lissaboni követe, 1560-ban egy flandriai kereskedőtől kapott néhány Flóridából való dohánynövénykét s elültette a kertjében; állítólag e növénynyel gyógyította meg egyik apródját és egy másik embert, a mi nagy feltűnést keltett. NICOT még ugyanazon évben KATALIN franczia királynénak kedveskedett néhány növénynyel s Herba nicotiana, vagy küldöttségi fű néven tovább is terjesztette.
NICOT-ról vette a dohány tudományos nevét: Nicotiana.
Olaszországban is azokról nevezték el, a kik oda hozták, így pl. TORNABONA püspökről Herba tornaboná-nak. 1580-ban az említett országokon kívül már Spanyolországban, Németországban és Svájczban lehetett a kertekben dohányt találni.
A dohány lassan-lassan ismertebbé lett, de még ez időben is tisztán csak orvosi czélokra használták. CLUSIUS idejében (a XVII. században) is még csak mint gyógyító növény állott hírben. CLUSIUS azt mondja, hogy némely hölgyek, kik a gyógyításban jártasak, nagy gonddal ápolják a kertben s a leveleiben levő nedvből kenőcsöt készítenek, a melyet veszedelmes kelések, üszök, varr [!], rüh és némely szembaj ellen nagy sikerrel használnak. Mintegy 43 baj ellen használták sikeresen.
PANCOVIUS JÁNOS füveskönyvében (1650) a dohány gyógyító erejéről rendkívül magasztalóan nyilatkozik, következőleg szólván: "Ez a fű prüsszentést okoz, tisztítja az ínyt és a fejet, elűzi a fájdalmat és fáradtságot, megszünteti a fogfájást, megóvja az embert a pestistől, elűzi a tetveket, meggyógyítja a varrt [!], üszköt, genyedő és más sebeket".
Az efféle magasztalás arra bírták az embereket, hogy a dohány gyógyító erejét magukon megkiséreljék, miközben a pipázás és tubákolás is meghonosodott. Valószínű, hogy holland és angol tengerészek hozták a dohányzást Európa északi részébe, Európa déli részébe pedig portugál tengerészek.
LONICERUS füveskönyvében (1570) azt mondja, (1) hogy a tengerészek szárított dohányt pálmalevélből készített tölcsérbe tesznek, a felső végében meggyujtják s a tölcsér vékony részét a szájba véve, szívják magukba a füstöt, a mitől a szomjúságot és az éhséget jobban tűrik, sőt ettől erősek és vidámak lesznek, végre pedig elalusznak, mintha bort ittak volna.
A dohányzásnak ezt a fajtáját az 56. kép egy indiánon ábrázolja.
(1) LONICERUS ADAM, Kreuterbuch, künstliche Conterfey der Bäume, Stauden, Hecken, Kreuter, Getreyde, Gewürtze etc. Frankfurt a. M.
A mily mértékben terjedt a dohányzás, úgy szállt alább a dohánynak gyógyító czélokra való használata s rövid időn belül az élvezetet hajhászó népek két ellentétes áramlat hatása alá kerültek: az egyik számító, önző czélzattal pártolta a dohányt, ez volt a kereskedővilág; a másik, a hivatalos világ pedig, mely az emberiség javát szolgálja, ellenezte és üldözte. Így indult meg a sajátszerű harcz, mely vérbe is került, de utóvégre mégis a dohány győzelmével végződött.
Portugália a dohányzásban legelöl járt.
A portugálok 1650-ben Lissabonban balletet adtak a színházban, a melynek egyetlen tárgya a dohány dicsőítése volt.
Francziaországban NICOT küldeménye óta ismerték a dohányt s főleg gyógyító növénynek használták; de azért mint élvezeti czikk is terjedt. XIV. LAJOS a dohány élvezetét undorral utasította el, de leányai máskép gondolkoztak és dohányzás czéljából titkos társaságot alakítottak. Angolországban rohamosan terjedt a dohány élvezete; eleinte mexikói módra szíttak, két pipaszárral az orron keresztül s bizony ennek következtében sokszor igen furcsa és mulatságos jelenetek játszódtak le. Az angol nők sokáig ellenezték a dohányzást; mikor megtudták, hogy ESSEN gróf a vesztőhelyre való útjában pipára gyujtott, megbotránkoztak rajta. Ugyanazon angol nőkről írja MR. PRYNNE "Histiomastix"-ában, hogy 1688-ban általános szokás volt, hogy a színházban frissítőnek nem almát és édességet, hanem töltött pipát kínáltak a nőknek és férfiaknak egyaránt. De nemcsak a dohányzás terjedt, hanem a Portugáliában 1620. óta járta tubákolás is, mely a legmagasabb körökben is nagyon kedvelt volt. (1) A dohány kelendőségére vall az a körülmény is, hogy Angolországban már a XVII. század elején |
56. kép. Az indián pipázása. |
(1) A tubákolás eredetileg spanyol divat volt. Legelőbb Portugáliában karolták föl, hol meg most is egészen általános, úgy hogy ott férfi és nő, agg és fiatal egyaránt tubákol; a borravalónak is "tubákpénz" a neve.
hamisították, azaz hazai növényeket dohánymódra készítettek. Így pl. a tubákot diófaleválből állították elő; minthogy azonban különösen a kezdő tubákoló csak akkor tartja jónak a tubákot, ha sokat prüsszent tőle, azért a hunyor (Helleborus) nedvében áztatták a diófa levelét. E tubáktól azután nagyot prüsszentett az ember; de volt is kelendősége.
A nyugati országokból kelet felé terjedt a dohányzás s mindenütt rohamosan felkapták. Ázsiában a kereskedők honosították meg a dohányt. E tekintetben a portugálok voltak a legtevékenyebbek; 1599-ben az első dohánymagvakat Indiába vitték és Perzsia is a portugáloktól kapta a dohányt. Indiából Khinába jutott a dohány, a mely körülbelül 150 év alatt az egész ó-világot meghódította. Csakhogy ez a térfoglalás nem járt harcz nélkül: fejedelmek, országos törvények, tudósok, papok és hatóságok szálltak ellene síkra.
Legnagyobb ellensége I. JAKAB angol király volt, kinek uralkodása alatt az udvar alkalmazottai is kezdtek már dohányozni: férfiak és nők egyaránt szíttak, még a színházban és a templomban is. A király kétféle büntetést alkalmazott: a tubákoló és pipázó köznépet kegyetlenül megverette, a nemeseknek pedig lenyiratta a szakállukat, azután mezítláb el kellett hagyniok Londont. De a király buzgó törekvései sikertelenek voltak, így aztán hasznossági szempontból fogta fel a dolgot s adót vetett ki a dohányra, még pedig 2 tallért fontja után.
Németországban, a harminczéves háború (1618–1648) folyamán, idegen csapatok útján terjedt el a dohányzás; a hatóságok eleinte elkoboztatták, majd megadóztatták a dohányt; végre csak arra szorítkoztak, hogy a dohányzással járó tűzveszélyt csökkentsék, azért malomban, kamarában, istállóban, csűrben, szóval olyan helyeken, a hol könnyen gyulladó anyagok voltak, tilos volt a dohányzás.
Hogy mikor került a dohányzás Magyarországba, biztosan nem tudni. Erdélybe BORNEMISSZA PÁL püspök 1568-ban vitte be az első nyers, a török követ 1576-ban az első száraz dohányt. Minálunk is hatalmas ellenzésre talált a dohányzás. Erdélyben 1670-ben, l683-ban és 1689-ben törvény tiltotta a dohányzást s a dohányzókra az 1697. évi országgyűlés is szigorú büntetést szabott. (1) Az 1689-iki törvény értelmében 300 frtig terjedő büntetés érhette a magyar dohányzót, sőt Erdélyben a dohánytermesztőnek elkobozták a birtokát.
A magyar általában nagyon fölkarolta a dohányt, de azért mind a dohányt, mind a pipát az ördög művének mondotta. A magyar hagyomany szerint az ördög úgy találta ki a pipát, hogy dohányt ültetett, azután ráült a dohányrakásra, pipát is készített, és úgy várta az embereket. A ki erre ment, megkínálta vele. A magyar hagyományok általában igen sokszor szólnak a dohányról. Így pl. mikor Szt. Péter az Úr-Istennel a földön járt, a dohány
(1) Pallas Lexikon, A dohány.
már akkor megvolt. A mint jártak-keltek, egy dohánynövány nagyon befogta Szt. Péter köpenyegét. Erre azt mondta az Úr-Istennek, hogy csak ezt veszítse el, mert nagyon befogta a ruháját. Az Úr-Isten válaszola: Óh Péter! ne bántsuk, mert nagyon drága fű ez, ebből fog élni nagy része a világnak.
Törökországban IV. AMURAT szultán szigorúan üldözte a dohányzást; 1610-ben elfogatott egy pipást, az orrát átszúratta s a sebbe dugott pipával vezettette mások megfélemlítése czéljából a város utczáin.
Abessziniában még most is bűnnek tartják a dohányzást. A dohányzást tiltó törvény 1642-ből származik; eleinte csak a templomban dohányzó papok ellen alkalmazták, jelenleg azonban általános érvényű s oly szigorúan veszik, hogy még az idegenek is kénytelenek a dohányzástól tartózkodni. (1)
Oroszországban, hová a dohány igen korán (1542-ben) került, nagy szigorral tiltották a dohányzást, különösen azért, mert a dohányzástól a tűzvész igen gyakori lett. Maga a patriárka is beleavatkozott a dologba s azt állította, hogy a dohány füstje a szentek képeit megszentségteleníti. A dohányzónak büntetésül az orrát vágták le. FEDOROVICS ROMANOV MIHÁLY (1613–1645) az elítélt vagyonát elkoboztatta, eladatta, a pénz pedig a czár pénztárába került. Büntetésül a testi kínzás is napirenden volt, ismétlés esetén Szibériába küldték a bűnöst.
A katholikus egyház feje 1624-ben egyházi átokkal sújtotta a dohányzókat; de a bulla nem annyira a dohányzók, mint inkább a tubákolók ellen irányult, mert a tubákolás annyira elterjedt volt; hogy a papok misézés közben is szippantottak belőle. Az egyházi pedellusok meg voltak bízva, hogy a papoktól kobozzák el a tubákos szelenczét. Az egyházi átkot XII. INNOCENT pápa 1690-ben hatályon kívül helyezte, minthogy ő maga is dohányos volt.
Svájczban, de különösen Bernben mindjárt elejétől tiltották a dohányzást. A tilalmat az 1661-ben kiadott rendőrségi rendelet megújította. E rendelet azért érdekes, mert a tízparancsolat módjára 10 pontba volt foglalva s foganatosítására külön bíróságot szerveztek, a melynek neve "Chambre du tabac" volt; ezt csak a XVIII. század közepe táján szüntették meg, mikor már nem lehetett bírót találni, a ki nem dohányzott volna.
A dohányzás ellen való harczban a tudósok is közreműködtek. Egyikük a dán király törzsorvosa, SIMON PAULI volt, ki "Commentarius de abusu Tabaci" czímű művében bizonyítja, hogy a keleti fejedelmek kegyetlenkedése a dohányzásra vezethető vissza, a kiket a dohány rossz szellemei erre tüzelnek.
A németországi papok a szószékről küzdöttek a dohányzás ellen. Egy tübingai pap szónoklatában korának bűneit ostorozva, így kiált fel: A mai emberek esznek, isznak, szerelmeteskednek, sőt még dohányoznak is!
(1) Vasárnapi Ujság 1902. februárius 10.
A közönség tudomást vett a sok kifakadásról, törte a büntetést, megfizette a dohányra kivetett adót – és tovább pipázott s tubákolt.
Végre az intézők is belátták, hogy minél jobban tiltják a dohányzást, annál kedvesebb lesz, akár a tiltott gyümölcs; ez okból azon voltak, hogy a népek fékezhetetlen élvezethajhászásából az országok hasznot húzzanak. Az első lépés e tekintetben a dohány megadóztatása volt, a másik, hogy Európában is meghonosították, a harmadik pedig, hogy az államok a dohány eladását a maguk számára foglalták le (dohánymonopolium).
Európában a hollandok 1615-ben kezdték a dohányt termeszteni; Szászországban 1631. óta művelik a dohányt; Ausztriában 1670-ben kezdték a termesztést, Magyarországon valószinűleg előbb.
Ez időtájt a dohánynyal való kereskedés nagy méreteket öltött már: 1780-ban az angolok 24,000 métermázsa dohányt hoztak Virginiából és 200,000 métermázsát Marylandból.
Ezek a tényezők lassan-lassan útját egyengették a dohánynak még Oroszországban is. Így érthető, hogy NAGY PÉTER orosz czár 1698-ban Londonban időzvén, a dohány bevitelére vonatkozó engedélyt eladta az angoloknak 100,000 tallérért.
Mikor végre egy jónevű holland orvos, CORNELIUS VAN BATIKAS, oly szernek tüntette fel a dohányt, mely az életet meghosszabbítja, terjedésének útja biztosítva volt.
A katonáknak sokáig tiltva volt a dohányzás. Mikor azonban egy orvos azt bizonyította, hogy a pipás katona kevesebb élelemre szorul, legott megváltozott a helyzet: a katonák olcsó pénzért kaptak dohányt és kapnak még most is. A fejedelmek közül I. FRIGYES VILMOS porosz király volt az első, ki a híres "Tabaks-Collegium"-ban a dohányt valóban udvarképessé tette; e czélból Potsdam mellett egy szigeten hollandi mintára házat építtetett, s ott töltötte szabad óráit. Hivatalokak voltak a miniszterek, generálisok, segéd-tisztjei stb., és minthogy a király a történelmi elbeszéléseket kedvelte, tudósokat is meghívott. Minden külső czeremónia tiltva volt e társaságban, minden résztvevő rövidszárú agyagpipából pipázott, ha pedig nem volt dohányos, fogai között hideg pipát kellett tartania.
Mint minden téren, e tekintetben is ragadós volt a példa s nemsokára a férfiak között az eddigi divatos játékok hátraszorultak, helyökbe pedig a pipázó társaságok léptek, a melyekben politikai és tudományos társalgás volt napirenden.
E társaságok közt kétségtelenül legérdekesebb az volt, mely 1777-ben Bécsben keletkezett; fénypontja egy 96.5 kg súlyú pipa volt, melybe 5 kg dohány fért. A nagy pipa a szoba mennyezetén 6 erős zsinóron (helyesebben kötélen) függött és 25 pipaszár volt beléje illesztve. Az egyik pipaszár különösen díszes volt, ebből szítt a társaság elnöke.
II. FERENCZ franczia király heves fejfájása ellen használta a dohányt. Vajjon udvari személyzete hasonlóképen fejfájásban szenvedett-e, mint a király, nem tudni, de annyi igaz, hogy mindnyájan élvezték a dohányt, még a nők is tubákoltak. Lehetséges-e, hogy a dohány, melynek ható anyaga, a nicotin, olyan mérges, hogy egyetlenegy cseppje kutyát tud megölni, az emberi életet meghosszabbíthatja? (1) Vagy kevesebb élelemre szorul-e a dohányzó? Végre min alapszik gyógyító czélokra való használata?
E kérdésekre egész röviden kívánok felelni.
A dohány legfontosabb hatása nicotin-tartalmától függ; s minthogy a nicotin nagy méreg, a dohányzókon a mérgezés tünetei jelentkeznek. Ez a mérgezés bizonyos körülmények közt jótékony hatással lehet az ember szervezetére, de végzetessé is valhatik.
Gyógyító czélokra azért használták, minthogy az érzékenységet leszállítja, az izomrostot elbágyasztja s a vizelet kiválását előmozdítja. Minthogy azonban a dohány gyógyító czélokra való használatának sokszor életveszélyes következményei voltak, mindinkább szakítottak vele. (2)
Az izomzat, nevezetesen a zsigerizomzat elbágyadásán alapszik az az állítás is, hogy a dohányzó kevesebb élelemre szorul, sőt bizonyos, hogy a pipázás közben nyilatkozó kedélyes hangulat és általános jólérzés ugyanezen az alapon megmagyarázható. A nicotin az érzékenységet leszállítván, az észbeli munkát is mérsékli, gyöngíti. Ennélfogva pipázás közben bizonyos elmerengés áll elő: az ember gondol ugyan valamire, de a gondolkozás nem tudatos, hanem csak álomszerű. Mi unatkozunk tulajdonképen, de az unalom nyomását nem érezzük, mert gondolataink szerte-széjjel szállingóznak: szóval mi fumigáljuk a világot.
Valamint a dohánynak orvosságul való használata életveszélyes lehet, úgy van ez a dohányzással is. Különösen fiatal embernek, ki még javában fejlődik, határozottan ártalmas a dohányzás bármilyen alakban. DR. DEBAISNE, előkelő angol orvos egy szaklapban (Society of Public Medicine) következő tapasztalatait teszi közzé: 38 éretlen (9– 14 éves) ifjút, a kik hosszabb ideig dohányoztak, megvizsgálván, úgy találta, hogy 27 ifjúnak a dohányzás következtében a vérkeringésében és emésztésében voltak zavarok, ugyanezeken az ifjakon azonfelül szívdobogást, a szellemi tehetség eltompulását és szeszes italokra való hajlamot állapított meg; 8 ifjúnak a vére a rendesnél halaványabb volt. A megvizsgált fiúk közül 12 tartós orrvérzésben szenvedett, 10 pedig zavart álomról és lidércznyomásról panaszkodott. Az orvos hosszú ideig kezelte az ifjakat, de csak azok gyógyultak fel, a kik teljesen abbahagyták a dohányzást.
(1) A dohány nicotin-tartalma a különböző levelekben különböző s 2–8% között váltakozik. A nicotinon kivül van benne egy kámforszerű anyag, a dohány-kámfor (nicotianin); ez a finomabb fajtákban bővebben van meg, ettől származik a dohány arómája.
(2) DR. CARL. D.V. SCHROFF, Lehrbuch der Pharmacologie.
A dohányzás kezdetben még a felnőttnek is sok kellemetlenséget okoz, – hát még valami nagyravágyó kis legénykének! Émelygést, rosszullétet, fejfájást, kábultságot s sajátszerű aggodalmasságot tapasztal a kezdő, ájulás környezi, az ember – jobb ügyhöz méltó kitartással és szívóssággal – mégis csak legyőzi a kezdet nehézségeit.
A dohányzás kis mértékben élvezve nem rövidíti meg az életet, de csak akkor, ha az ember egyébként egészséges; az olyanoknak azonban, kik szem-, gége-, vagy torokbajban szenvednek, vagy emésztő zavarokkal küzdenek, igen káros hatású, sőt gyönge szervezetűekben szívdobogást, idegbajt és a vakságnak egy faját is idézheti elő, különösen ha nem élvezik mértékletesen. (*)
Igaz, hogy a dohányzók az éhségnek jobban állnak ellen, de a túlságos dohányzás zavarja az emésztést, az étvágyat csökkenti, sőt halálthozó is lehet. Jól tudjuk, hogy a nicotinmérgezés nem éppen ritka. Erre vonatkozólag hadd említsek HOLWIG nyomán egy sajátszerű esetet, mely 1858-ban történt. Két hollandi fogadott, hogy melyikök bír több pipa dohányt kiszivni. Az egyik 17-et, a másik 18-at szítt ki egymásután, de mindkettő megadta az árát ez esztelen fogadásnak: mindkettő rövid idő mulva úgyszólván egyszerre meghalt. A nicotin megölte őket.
A nicotin mérgező hatása még a legegészségesebb emberen is mutatkozik kezdetben, hol nagyobb, hol kisebb mértékben; de a kellemetlen hatás, ha sokáig és óvatosan dohányzunk, megszűnik s az emberi szervezet a többé
(*) A könyv megírásának idején még nem ismerték a dohányzás és a rák közti kapcsolatot, nem is szólva más betegségekről. [NF]
kevésbbé kártékony élvezetet nemcsak megszokja, hanem valóságos rabjává lehet, – ekkor aztán hosszú életkort is érhet el az ember. A tubákolást azonban nem szabad megszokni, mert ez az élvezet csak akkor üdítő hatású, ha nagy ritkán élünk vele, különben károsan hat az orr nyálkahártyáira és az idegzetre.
A dohány főhatóanyagai a nicotin és nicotianin; minél több benne a nicotin, annál ártalmasabb a dohányzás, minél több a nicotianin, annál kellemesebben hat szagló érzékünkre, annál nagyobb az élvezet. Csak a dohánykámforban (nicotianin) bővelkedő dohány szívása nem árt az egészségnek.
Ezt tudván, arra törekszünk, hogy a dohányt, megfelelő művelés és tervszerű kikészítés segítségével, mind élvezhetőbbé tegyük; szívás közben pedig arra ügyelünk, hogy a dohány égéstermékei s különösen a nicotin, szájunkba ne kerüljön, mint a hogy szivarozáskor történik, ha a szivart (tiszta szopóka nélkül) végig szívjuk, vagy kurtaszárú pipából szívunk.
Legkevésbbé ártalmas a nargiléh-ből (57. kép) való pipázás; ez az eszköz Perzsiából származik, hol kalian néven jelenleg is dívik. A dohányfüst víztartóban hűsítve és sok égésterméktől megtisztítva, kerül az ember szájába és esetleg tüdejébe, a mi egészségi szempontból kedvezőbb; (1) azonfelül még az a feladata, hogy a szívás alkalmával fejlődő nedvet (mocsok), mely annyira mérges, hogy a beléje mártott tűvel rovart lehet megölni, – magába vegye. Ezek alapján érthető, hogy a nargiléh-t (arab nyelven: ardili) használókban ritka a tüdővész, a mely különben a dohányosok gyakori betegsége.
57. kép. A nargiléh-ből pipázó perzsa.
A mondottak után térjünk át fontosabb dohányfajoknak, továbbá a dohány jóságának ismertetésére.
A dolog természetében rejlik, hogy Amerikából csak azokat a dohányfajokat hozták be, a melyek ott legjobban beváltak s azért a legjobban elterjedtek; elsősorban tehát a közönséges, vagy virginia dohányt (Nicotiana
(1) A magyarázata az, hogy a dohányfüstben is van nicotin és nicotianin: e mérgeken kívül sok más, a szervezetre káros hatású vegyület – különösen a nicotin égéstermékei – is van benne, így különösen ammoniak és kéksav; ez anyagok az idegzetre hatnak. Úgy ezeket, valamint más égéstermékeket, így paraffint, vajsavat, kis mennyiségű anilint, széndioxidot és vízgőzt rendes szíváskor a szájban levő nyál elnyeli s ezek a száj ízére vannak hatással.
Mérsékletes szíváskor nem veszszük észre a nyál elnyelte anyagokat, különösen legkellemetlenebbjüket, az ammoniakot; de, ha a rendesnél többet szívunk, azonnal felismerjük a szájunkban az ammoniak jellemző, kellemetlen ízét.
Ha pedig a füstöt előbb vízen vezetjük keresztül, a víz az égéstermékek legtöbbjét leköti. Az égéstermékeket tehát vagy a nyál, vagy a nargiléh víztartója nyeli el. Erről meggyőződhetünk az úgynevezett ammoniak-kisérlettel. Ha ugyanis a pipából vagy a szivarból felszálló füstöt fehér virágra fújjuk az rögtön megsárgul; ha ibolyaszinű virágra fújjuk, az rögtön megzöldül. Ez az ammoniak reactiója. Ha azonban a füstöt előbb a szájunkba szívjuk, vagy vízen vezetjük keresztül, s csak azután fújjuk a fehér vagy ibolyaszinű virágra: színe nem fog megváltozni.
tabacum), melynek pártája fönt rózsa- vagy hússzínű, lefelé zöldes; hazája Virginia. Ez a legerősebb dohányt adja; belőle készül a virginia-szivar. Ez a dohányfaj az egész világ mérsékelt és meleg éghajlatú országaiban számos fajváltozatban terjedt el; e változatok legfontosabbika a maryland, vagy nagylevelű dohány (Nicotiana latissima, vagy macrophylla), mely szagos anyagban, nicotianinban bővelkedik s különösen pipadohánynak alkalmas. Hazánkban sokat termesztenek belőle; általában ez a legelterjedtebb, a mennyiben Afrikában és Ázsiában is leginkább ezt ültetik.
A másik behozott faj a Mexikóban honos paraszt- vagy ibolyadohány (Nicotiana rustica, virága zöldessárga), mely latakia, magyar, török, angol, ázsiai vagy braziliai dohány néven ismeretes. Ez a dohány leginkább bírja ki az éghajlat szeszélyeit. Hazánkban, jóllehet magyar dohánynak is nevezik, keveset termesztenek belőle; Horvátországban, Ázsia nyugati részeiben, úgyszintén Afrika némely vidékén nagyobb arányokban művelik. Az úgynevezett török dohányt szintén e faj szolgáltatja. Parasztdohánynak azért nevezik, mert amaz országokban, a hol e dohányt termesztik, a kormány megengedi a parasztoknak, hogy kertjökben annyi dohányt termeszszenek, a mennyire házi állataik tisztántartására, t. i. az élősdiek elűzésére szükségök van.
A leginkább elterjedt dohányfajok közé számítjuk a fehérvirágú perzsa dohányt (Nicotiana persica) is.
A kereskedésben nem a faj, hanem a termés helye szerint nevezik a dohányt, mert a dohány minősége – akárcsak mint a szőlőé – nagy mértékben függ a talaj minőségétől és az éghajlattól; azonfelül a magvak mineműsége, a mező fekvése, az időjárás stb. a lehető legnagyobb mértékben hat a jóságára. Általában az a tapasztalás, hogy a nicotin mennyisége az éghajlat hatására az aróma rovására fokozódhatik; legalkalmasabb a déli fekvésű homok-, mész- és húmusztartalmú laza agyagtalaj. Egyébként az egyenlítőtől északra és délre a 15 és 35° között legjobban sikerül a dohány, sőt helyenként az 50, sőt 60 szélességi fok alatt is sikerült meghonosítani, jóllehet fagy, nedves hideg, szélvész, jégeső egy csapásra tönkre teheti az aratást; s minthogy a dohány különösen az északi vidékeket nagyon érzékeny, némely fajta már +3-tól egész +6° C mellett tönkremegy, más szóval megfagy. (1) Általában mondható, hogy a hol a szőlő már nem érik meg teljesen, ott a dohánytermesztés sem elégít ki.
A természeti tényezők mellett a művelés módja is számot tesz, mert a dohány, akár a trópusok alatt, akár nálunk nagy gondot kiván. A gondozás a magnak elültetésével veszi kezdetét; a főigyekezet arra fordítandó, hogy
(1) E nagyon különös tulajdonságot DR. SACHS alapos tanulmány alapján azzal magyarázza, hogy a dohány gyökerei az említett hőfokon megszüntetik működésüket s a földfeletti részek sok vizet veszítenek. A nagy vízveszteség sok meleget von el a növénytől, a minek következtében megfagy.
a dohánynövényke 73 cm-nyi térközökben legyen elültetve és hogy minél gyorsabban fejezze be növését. Minél gyorsabban nő a növény, annál finomabb a dohány. A művelés módjával a nicotintartalmat fokozhatni s általában szabályozhatni; minél ritkábban állanak a növénykék egymástól a mezőn, minél kevesebb levelet hagynak meg rajtok, minél magasabban állanak a meghagyott levelek, minél később történik az aratás: annál nagyobb a dohánylevelek nicotintartalma. (1)
A dohányműveléshez tartozik a mező trágyázása is. A dohány ugyanis átlagosan 19–20% hamut tartalmaz, tehát háromszor annyit, mint a gabonaneműek, sőt valamely jó dohányfaj 25–30% hamut szolgáltat; (2) ebből világos, hogy a dohány nagyon emészti a talajt, a miért is jól kell trágyázni; ezzel főleg azokat az anyagokat adjuk vissza a földnek, melyeket a dohány elvont belőle. Ilyenek első sorban a mész-, továbbá kálium- és magnéziumsók. E czélra legalkalmasabb az ásványi trágya (műtrágya); egyébiránt egyrészt a dohányfajtához, másrészt a talajhoz kell alkalmazkodni a trágyának.
Minthogy a dohány jósága sok körülménytől s szakértelemtől is függ és mivel olyan vidékeken is termesztenek, a melyek erre éppen nem, vagy igen kevéssé alkalmasak, természetes, hogy igen sokféle a dohány. A legkitűnőbb a cuba- és havanna-dohány, melynek nagy részét szivarra dolgozzák fel; a legkitűnőbb pipadohány a dél-amerikai varinaz (kanaster). Az ázsiai dohányok közül a manila, jáva és szumatra kitűnő, különösen Szumatra dohányai a Cuba-szigetbeliekkel is versenyezhetnek. Afrika legnagyobb részében száraz levegője miatt csekély értékű dohányt szolgáltat. Az európai dohányok közül a törökországiak, különösen a Maczedoniából származók a legjobbak; egyik-másik fajtája megközelíti a havanna-dohányokat. A magyarországi dohányok is a legjobbak közül valók: különösen kiemelendő a verpeléti, cserháti, debrói, debreczeni stb.
A dohányok közt természetesen vannak olyanok, a melyek a pipás embert az égbe emelik, de vannak rossz hírűek is. Ez utóbbiak közül említek egy németországi különlegességet. Ugyanis Potsdam közelében, Vierraden területén, terem egy dohány, melynek "Vierradner Bösewicht" a neve. E név eredetét így magyarázzák a hamis berliniek, hogy régebben a legnagyobb bűnösöknek – ha elítélték – szabad volt választaniok, vajjon bárd által akarnak-e meghalni, vagy pedig egy pipa vierradeni dohányt elszíni; a mi körülbelül annyit jelentett, mint mikor a katonaszökevénynek megkegyelmeztek és lelövés helyett 20-szor kellett az ezred előtt vesszőt futnia.
Csak a forró éghajlat alatt és a legkedvezőbb körülmények közt megérő dohány használható fel azonnal, de még ez is kábító hatású és kellemetlen
(1) Ha egy hektárnyi területre 12,000-nél több dohánynövénykét ültetnek, akkor a levelek nicotintartalma 50%-kal kisebb; minél sűrűbben nő a dohány, annál kisebb a nicotin tartalma.
(2) Minél fehérebb a hamuja, annál finomabb a dohányfaj.
szagú, mert fehérje-anyagokat tartalmaz. A dohány kikészítésének feladata a fehérjéket erjedés útján megsemmisíteni; erjedés következtében a nicotintartalom is fogy, a mennyiben vagy eltávozik, vagy dohány-kámforrá (nicotianin) ,változik. A jobbféle dohányban már pusztán hevertetés következtében is kevesbedik a nicotin s gyarapszik a nicotianin. A kevésbbé jó fajtákat megnedvesítik s csomókban elrendezve, előbb gyenge, majd nagyobb nyomáson hosszabb ideig hagyják feküdni. Ekkor a dohány oldható részei feloldódnak s egyenletesen járják át a tömeget, a nicotin egy része barna lé alakjában lefolyik, más része pedig dohány-kámforrá változik.
Ily czéltudatos kikészítés határozottan javítja a dohányt, minthogy ekként egyrészt a nicotin mennyiségét tetszésszerint lehet szabályozni, másrészt a dohánynak állandó ízt és arómát adni s ezzel kellemesebbé tenni.
Így készül mindenféle használatú dohány: a szivar-, pipa-, rágódohány, mely utóbbi különösen Amerikában járja, akárcsak nálunk a bagó.
Alapjában véve ugyanígy készül – kivált nicotinban bővelkedő dohány-levelekből, a dohánylevél ereiből és sok más dohányhulladékból – a tubák is. Régebben sokféle anyagból készítettek tubákot s készítésére Európának, valamint a Keletnek összes fűszereit használták. Jelenleg a legtöbb tubák tisztán dohánylevélből készül, de e tubáknak jobb az arómája, mint a fűszerek hozzáadásával készülté. Ez eljárásban az erjedés a legfontosabb, minthogy általa egyrészt a nicotin nagy része elpusztul, ügy hogy a tubák valóban nem szokott erős lenni, a mi egyik lényeges kelléke, másrészt az arómás anyagoknak egész sora keletkezik, melyek sajátszerű, jellemző szagát adják. (1)
Azokban az országokban, hol a dohány-monopolium be van hozva, a szegény ember sok mindenféle más növénynyel helyettesíti, vagy legalább szaporítja a dohányt; erre való a rhebarbara (Rheum rhaponticum), a platánfa, hársfa, burgonya, lókörmű szattyú (Tussilago) stb. levele – persze nem az élvezet fokozására, és nem az egészség javára. Németországban a dohány megadóztatásáról szóló 1879-ik évi törvény cseresnye-, meggyfa és rózsa-leveleket enged meg pótlásul. A keleti országokból származó dohányban igen sokszor nadragulya, beléndek és redőszirom leveleit, ópiumot és más kábító anyagokat lehet találni.
(1) Ez az úgynevezett franczia eljárás: a leveleket gondosan összeválogatják, azután szalagalakú darabokra vágják és sok vízzel megnedvesítik. Ezután halomra dobják s állandó hőmérséken 5–6 hónapon keresztül állni hagyják. Nem sokára erjedés következik be s a dohányrakás belsejének hőmérséke 70°-ra száll föl. A határidő elteltével szétszórják a halmazokat, megszárítják, majd porrá törik a dohányt s a port jegenyefenyő fájából készült kis dobozba gyömöszölik, a dobozt jól elzárják s lehetőleg állandó hőmérséken több hónapig állani hagyják. Akkor újra előveszik, megszitálják és becsomagolják. A spanyol-galiciai rapé-nak nevezett tubák ily módon készül. Más fajokhoz azonban még mindig használnak szagos anyagokat, így rózsaolajat, szegfűolajat, mézkerep-port stb. A nálunk legismertebb "Schneeberger" májusi gyöngyvirágból készül.
A legnagyobb visszaélés történik a tubákkal, a mely néha legnagyobb részében ártalmas anyagokkal van hamisítva, így pl. hunyorral, vitriollal, timsóval, szalmiákkal, tőzeggel, fakéreggel, homokkal stb.
* *
*
Hogy mennyi dohány szokott évenként elfogyni, erre nézve igen eltérők a számítások. Azokról az országokról, melyekben dohány-monopolium van, biztos adataink vannak, de a többi országok szükségletéről szóló adatok nagyon bizonytalanok és megbízhatatlanok. Körülbelül 800 millió kg dohány kerül évenként kereskedésbe, (1) ezenfelül azonban igen nagy az a mennyiség is, melyet a termesztők, azonkívül az összes keleti, hasonlóképen az afrikai, ázsiai és amerikai népek elfogyasztanak, mert a töröknek – mint már föntebb említettem – jóllehet sok ópiumot fogyaszt, a pipa mindig a szájában van. Kelet-Indiában sem érik be a bételrágással, mert ott dohányzik minden rangú és rendű ember, férfi és nő egyaránt. A sziámiak egyrészt szívják, másrészt rágják a dohányt. A birmaiaknál a hároméves gyermektől kezdve mindenki élvezi a dohányt, még pedig szivar alakjában. Khinában a kormány is támogatja a dohány élvezetét, hogy az ópium terjedésének gátat vessen, azért a dohányzás annyira általános, hogy már minden 8–9 éves leány ruháján zseb van, a melyben dohányt és pipát tart. Amerikában még inkább életszükséglet a dohány.
Mindezeket tekintetbe véve, nem tartom túlzottnak, ha az egész világ dohánytermését 1320 millió kg-ban állapítják meg, a mire körülbelül 18 millió kat. hold termőföld szükséges. Legtöbbet termesztenek az amerikai Egyesült-Államok, még pedig 247.7 millió kg-ot; Angolország kelet-indiai gyarmatai 170 millió kg-ot; Ausztria és Magyarország évi 80.76 millió kg-ot.
Az 1898-ban kiadott magyar dohány-jövedékről szóló jelentés szerint azon évben 48.3 millió kg dohányt váltott be a kincstár körülbelül 16 millió koronával (egy kg átlagosan 34 fillér); ez a dohánymennyiség 62,221 kat. holdnyi területen nőtt. (2)
Már e néhány számadat is a dohány nemzetgazdasági fontosságáról tanuskodik: hány millió embernek ád mindennapi kenyeret az egész világ dohánytermesztése, hány embert foglalkoztat az egész világ dohányának értékesítése, mikor csupán hazánkban a dohányjövedéknél 310 tisztviselő van alkalmazva? Mennyi pénzt hoz forgalomba, mikor a hazai dohány beváltása czímen 16 millió korona csak a magyar gazdaközönség közé kerül,
(1) SCHERZER u. BRATASSEVIC, Der wirtschaftliche Verkehr der Gegenwart.
(2) Érdekes e helyen megemlíteni, hogy a "Magyar Statisztikai Közlemények" (XXIX. kötete) szerint 1900-ban a külföldről behozott különféle dohány és dohánykészitmény 19.36 millió koronányi értéket képviselt és hogy evvel szemben a magyar kivitel csak 10.42 millió koronát tett.
mikor továbbá 2 millió korona személyes kiadások czímén van elszámolva s 18 millió koronát külföldi dohányért fizetett a jövedék.
A mi a művelt népek dohányélvezetét illeti, e téren igen nagy különbség észlelhető. Legtöbbet pipáznak a hollandok, egy-egy emberre 3.1 kg esik évenként; Belgiumban és az Északamerikai Egyesült-Államokban 2.4 kg, Svájczban 2.2 kg, Ausztriában és Magyarországban 1.71 kg, Norvégiában 1.13 kg, Francziaországban 0.9 kg, Olaszországban 0.6 kg. Hogy nálunk mennyi pénz válik ez úton füstté, kitűnik az 1904. évi statisztikai kimutatásból, a mely szerint az említett évben 110.797,938 korona és 71 fillér folyt be a különféle dohánykészítményekből.
*
A világ legfontosabb narkotikus anyagait végig tanulmányozván, az a tény domborodik ki, hogy a bódító élvezetekre való hajlam annál nagyobb, minél inkább növényi táplálékkal él valamely nép, továbbá, hogy a kábító anyagok egyike-másika kis mértékben élvezve kábító és jólérzést keltő, a legtöbbje azonban végzetessé válhatik az emberre nézve.
Ily végzetes volt az a kábulás is, melyet a boszorkánykenőcs idézett elő. Lebbentsük csak fel újra a boszorkányhistóriák fátyolát! Hátha most, mikor a különböző népek borzadályt keltő kábító élvezeteiről tudomást vettünk, e dolgot is jobban megértjük.
A néhány száz évig tartó bódító szédelgés és képzelődés, mely a keresztény Európának több ártatlan vérébe került, mint az összes egyidejű háborúk, megérdemli, hogy e helyen meg egyszer szemügyre vegyük.
A boszorkányokban (rossz szellemekben) való hit THEOCRITUS, HORATIUS és LUCANUS szerint az ó-korban is megvolt, sőt a kaldeusok a szörnyű démonok egész seregében hittek, a melyek az embert üldözik és szerencséjét és boldogulását megrabolják. A katholikus egyház a gonosz szellemekben (boszorkányokban) és az ördöghen való hitet pogánynak akarván feltüntetni, előbb a paderborni zsinaton 783-ben, később 900 körül az úgynevezett ancyraniai Canon episcopi-ban határozott állást foglalt el ellene. Ebben a kánonban elrendelik a püspököknek, "hogy községeikben a gonosz szellemek útján űzött varázslatban való hit lehetőségét, a szellemekkel és szellemekhez való éjszakai utazásokban való hitet mint tiszta képzelődést erélyesen nyomják el és mindenkit, a ki ezt a hitet tovább ápolja, az egyházi közösségből lökjenek ki".
A helyzet változott azonban, midőn AQUINOI TAMÁS, a XIII. század legnagyobb egyházi tanítója, kimutatta, hogy az ördöngős varázslat lehető dolog. Ekkor kezdődött a boszorkányüldözés, mely kezdetben az egyházban támadt szekták ellen irányult, csak később fordult mindazok ellen, kiket boszorkányossággal s az ördöggel való czimboráskodással gyanúsítottak.
A gyanúsítást üldözés, majd hivatalos inquisitio követte, nemsokára törvényeket hoztak a boszorkányok ellen – s ezer meg ezer ember tűzhalállal mult ki. (1)
De hol van itt a narkózis? kérdezhetjük. Vagy pedig, mik voltak a boszorkánykenőcs ható anyagai, melyek a boszorkányünnepben való hitet elősegítették?
E kérdésekre így felelünk: A népek a legősibb idők óta ismertek és használtak bódító növényanyagokat, még pedig igen különböző módon. Minthogy azonban egyik-másik bódító anyagot használva, attól féltek, hogy hatása esetleg végzetes lehet az emberre nézve: arra szorítkoztak, hogy külsőleg, azaz a bőrön vagy a nyálkahártyán alkalmazzák, honnan lassabban és csak kisebb mennyiségben szívódott fel. Ez okból az erős mérgeket csak kenőcs vagy füstölő szer alakjában alkalmazták.
Ezeket a kábító mérgeket leginkább a következő növények adták: a mák szolgáltatta az ópiumot, melynek legfőbb ható anyaga a morfium; a nadragulya mérge az atropin; a beléndek és maszlagos redőszirom ható anyaga a hyosciamin. Ezekhez jár, mint fontos anyag, a keleti népek hasisa. E méreganyagok mindegyikének megvan a maga határozott hatása az idegrendszerre és ezzel nemcsak a testi, hanem a lelki állapotra is. Legjellemzőbb a hyosciamin-mérgezés, a mennyiben heves, erotikus delirium, továbbá a röpülés érzete ered tőle; a röpülés érzetének előidézésére azonban a hasis is kiválóan alkalmas. (2)
Az illető egyén – nevezzük boszorkánynak vagy bármi másnak – a kábító mérgek hatásától elaludt s csudadolgokat álmodott, más szó-
(1) Az első boszorkányperek színhelye Francziaország volt, hol első ízben 1390-ig tartottak. Németországban 1448-ban vette kezdetét a boszorkányok komoly üldözése, mikor két dominikanus szerzetes VIII. Izcze pápától erre felhatalmazást kapott. Svédországban még csak a harminczéves háború alkalmával merül fel a boszorkányok üldözése. Hazánkban SZT. ISTVÁN és SZT. LÁSZLÓ törvényei vegyes birósághoz tartozónak rendelték a bűbájosságot s KÁLMÁN király (1095–1116) rendeletének ellenére (De strigis vero, quae non sunt, nulla quaestio fiat, azaz boszorkányokról, minthogy nincsenek, szó se legyen), későbben a világi biróságokhoz utasított boszorkánypörök hazánkban is megkövetelték a maguk áldozatait. Legerélyesebben MÁRIA TERÉZIA lépett föl a boszorkánypörök ellen. 1743. körül Szegeden 6 boszorkánymester, közöttük a volt városi biró, 82 éves aggastyán, hét boszorkány társaságában máglyahalált szenvedett. Valószínű, hogy ezek voltak hazánkban az utolsó áldozatok. Spanyolországban 1781-ben, Svájczban l783-ban ölték meg az utolsó boszorkányt. Legkegyetlenebbül dühöngtek a boszorkánybirák Sziléziában, igy pl. Neisse-herczegségben 1590–1594-ig körülbelül 2000 áldozata volt a boszorkányságnak; ez áldozatok közt voltak 1–6 éves gyermekek is. Quedlinburgban 1589-ben egyetlen egy napon 133 boszorkánysággal vádolt nőt égettek hamuvá. A trieri püspök annyi boszorkánysággal vádolt asszonyt égetett el a máglyán, hogy némely helységében alig maradt egy-két asszony. Genf városában 1515-ben 500 boszorkányt öltek meg. Szóval a boszorkányüldözés nagy csapás volt, hiszen minden kutató egyetért abban, hogy az elégetett boszorkányok száma több millióra tehető.
(2) A röpülés érzetei valószínűleg a lélekzés könnyebbüléséből keletkeznek, a mely e mérgezésre jellemző; éppen ezért a beléndek levelét dohánynyal keverve, asztma ellen is szokás használni. Ugyanerre a czélra való a redőszirom és a hasis.
val ideges bántalmai s ennek következtében látomásai voltak: hogy kefével, csípővassal és vasvillával fölfegyverkezve, seprőnyélen ülve, a környék valamely nevezetes hegyére a levegőn átnyargalt, a hol az összes boszorkányok az ördöggel találkoztak. Mikor a szerencsétlen áldozatok fölébredtek kábultságukból, azt hitték, hogy a látomások a valóságban megtörténtek s hogy mindazt átélték, a mire visszaemlékeztek.
Hasonló hatást bármikor lehet megkísérleni. A mi azonban azt a csudálatos álmot illeti, mely a boszorkány-járás vagy boszorkányünnep alapjául szolgált, erre vonatkozólag LEHMANN-nal azt lehet mondani, hogy "ha valaki abban a várakozásban narkotizáltatja magát, hogy bizonyos dolgokat fog megélni, akkor ez a várakozása szuggesztió módjára be is fog válni: halluczináczió alakjában látja és hallja mindazt, a mit várt". A narkózis hatása tehát az, hogy "mindenki azt éri el, a minek teljesülését óhajtja és várja. Ezért álmodtak a középkor narkotikusai vagy boszorkányai nagy hejehujáról, vad tivornyákról, nemi kicsapongásról".
A kábító mérgek mint élvezeti anyagok tehát nagyfontosságúak voltak a multban s nagyjelentőségűek a jelenben is.
