II. A germán mithologia növényei.
A germán népek mithologiai hagyományainak az Edda és Saga czímű mondagyűjteményben bőséges forrásai vannak, a mely utóbbiak a XIII. századból származván, még igen kedvező időben örökítették meg a germánok mithoszait, hős és más mondáit s általában a pogány korra vonatkozó emlékeket.
E körülménynek, de meg annak is, hogy a mondagyűjtemények anyagát sokszorosan felújították és terjesztették, köszönhető, hogy számos monda kerülte ki az elfeledést.
A mithologiai emlékeknek a népélettel valo egvbeforradása legbensőbb ott, hol növényekről van szó; ennek köszönhető, hogy a germán mithologia növényei legjobban állottak ellen a görög, vagy a római mithologia hódításainak. A "Frau Hasel" (mogyoróbokor), a "Frau Ellhorn" (bodzafa), (1) a "Frau Kranewitt" (borókabokor), (2) a "Frau Fichte" (fenyő) és sok más fa, melyek a régi germánok tisztelettárgyai valának, mint kedves emlékek becsben állnak mai nap is, úgy hogy a "Frau Hasel" és a többi épp olyan kedvelt jelenleg, mintha a germánoknak a növényekről és életükről még ma is ugyanaz a fölfogásuk volna, mint egy-kétezer évvel ezelőtt.
Hogy a germán mithologia s evvel együtt a germán növény mithosz sok megfejthetetlent tartalmaz s a mellett még mindenféle idegen hatás nyomait viseli magán, az a dolog természetében rejlik. Ez okból nem is tudunk a germán mithologia növényeiről határozott és világos képet nyujtani, csupán a nép képzeletében létrejött s az Edda és Saga alapján megismert idevágó emlékeket, vagy még helyesebben mondva, a legfontosabb emléktöredékeket fogjuk összehordani.
(1) Schleswig-Holsteinban még most is Ellhorn-nak nevezik a bodzafát.
(2) A boróka Kranewitt néven még most is varázslatellenes szer különösen Tirolban és Németország északi részeiben. Így pl. Rügen szigetén a ház alapköve alá borókabokrot tesznek, mert a rossz szellemek nem léphetik át a ház küszöbét. Westfalenben borókabokor segítségével arra kényszerítik a tolvajt, hogy az ellopott tárgyakat visszajuttassa. Az ember napfelkelte előtt kimegy a borókához, bal kezével lehajtja kelet felé a földre s így szólítja meg: Boróka, lehajtlak és megnyomkodlak, míg csak N. N. tolvaj vissza nem hozza az ellopott tárgyakat! Ezután követ tesz a lehajtott bokorra s addig hagyja ott, míg az ellopott tárgyak vissza nem kerülnek. (Némely vidéken mogyoróbokorral, vagy bodzával teszik ezt.)A teremtésre vonatkozó emlékek. Az első élő lény, mely germán felfogás szerint a nagy világürben megjelent, "Imir" óriás volt, ki a déli szél következtében megolvadt jégből keletkezett. Mikor később az időközben támadt "as"-ok (istenek) az óriás ellen fordultak s megölték, egy jégszakadékba húzták a tetemét, melynek egyes részeiből a világot teremtették: húsából lett a föld, csontjaiból a sziklák, hajzatából a növényvilág, koponyájából fejlődött az égboltozat, véréből lett a tenger.
Az így keletkezett növényekből kijutott az "asaburga"-nak (az istenek lakóhelyének) is, az összes odavezető utak mellett tiszafa (Taxus) díszlett; sőt Asgarda várának piacza tiszafákkal volt beültetve. (1) A Walhallához, a kiválasztottak csarnokához vezető hídon kőrisfa pompázott, bent pedig aranyfák ékeskedtek; egyik legnevezetesebb dísze a "Glasor"-nak nevezett liget volt, ennek is aranyfái voltak.
Igy megvolt már most a föld, rajta pedig különböző fák és növényzet.
Az összes fákat az "Yggdrasil"-nak nevezett óriási kőrisfa (Weltesche) jóval felülmulta. E fa az egész mindenség hordozója; ágai beláthatatlan messzeségre terjedtek el, galyai pedig egészen az égbe nyultak fel; gyökerei az árnyak és óriások országába hatoltak be, alóluk pedig két szent forrás eredt, az egyik az alkotás és lét, a másik a bölcseség és ész forrása volt.
E szent fa alatt ültek az istenek tanácsot. (2)
Az istenek (asok) s az óriások is gyakran ellátogattak a földre.
Egyszer három hatalmas isten az istenek gyűléséről távozván, valami parton egy kőrisfát és egy nyirfát pillantott meg. Az asok úgy találták, hogy a két fa egészen érzéketlen s nem tanusít semmi életet; úgy látszott, mintha minden különösebb rendeltetésük nem volna. Ekkor megszánták a fákat: Odin isten lelket lehelt beléjük, Hönir isten észt és Lodus vért adott nekik, – így lett a két fából az első boldog emberpár, a férj "Ask", "Embla" a feleség. (3)
(1) A tiszafa hajdan az északi népek hitmondáiban igen nevezetes volt. Rendkívül kemény és szívós fájából faragványokat és fegyvereket készítettek, ez okból a türelem jelképévé lett; sőt evő eszközöket is készítettek belőle, noha mérges fa hírében állott. E növény JULIUS CAESAR idejében a germán őserdőkben, sőt egy-két századdal ez előtt nálunk is közönséges volt, de ma jobbadán csak az ember gondja alatt él.
(2) A kereszténység karácsonyfája – némelyek szerint – az óriási kőrisfa emlékének tekinthető. Az észak-vidéki germánok a kőrisfát egyáltalában nagy tiszteletben tartották. E fa ugyanis nem annyira szépségével, mint inkább magasságával és erejével tűnt fel, a miért az ó-kori német költeményekben inkább, mint a tölgyfa, a hős jelképe szokott lenni.
E fa a régi görögöknél és rómaiaknál is nagyfontosságű volt, a kik az öldöklő istenségeknek szentelték; nehezen törhető fájából készült a dárda-vetők fegyvere, sőt a fraxinus szó a dárda jelentésével azonos.
A kőrisfa mellett a régi germánoknál fontos volt a juharfa (Acer pseudoplatanus) is. Fontossága még a középkorban is érvényesült.(3) Az embernek ilyetén mithologiai származására számos német kifejezés vezethető vissza, ilyenek pl. Stammbaum, Stammvater, Volksstamm, baumstark stb.
Thor, Wodan, 0din, Frigga és Ostara, meg a növények és mithoszok. Az ember szerényen meghúzódva élt a vadállatok lakta sűrű erdőségben, a mely hatalmas fáival, titokzatos zúgásával, majd áhítatot keltő csendjével, borzadályt idéző homályával és sok veszedelmével mély hatást tett a lelkére: itt ébredt leginkább tudatára semmis voltának, gyengeségének és tehetetlenségének; ily viszonyok között önkénytelenül támadt lelkében egy földöntúli magasabb hatalom fogalma, e rejtvényes erdőségekben leginkább érezte az istenség közelségét, azért itt tartotta istentiszteletét s népgyűléseit.
A hol erdőségek nem voltak, ott ligetek, főleg kőrisfa- vagy tölgyfaligetek pótolták őket: itt építették kiemelkedő helyen oltáraikat, néhol lapos kövekből, néhol gyepből: a kút, mely az isteni tisztelet lényeges része volt, könnyen került hozzájok, ebben mosták az áldozatokat, sőt némely germán nép ebbe dobta az áldozatra szánt embereket. (1) Az áldozatul hozott állatok vérével a liget, vagy erdő fáit is meglocsolták, a jelenlevő emberek pedig fejüket kenték meg, különösen azok, kik esküt készültek tenni.
E ligeteket, vagy erdőrészleteket, mint az isteni tisztelet helyét, csipkerózsa szegte körül, hogy egyrészt állatok, másrészt oda nem való emberek betolakodása ellen megvédje.
Hogy e kezdetleges viszonyok között élő germán népre a természet jelenségei, különösen a szélvész, a villám és mennydörgés nagy hatással voltak: szinte magától értetődik. Mikor a szélvész az őserdőn végigüvöltve megingatta és darabokra tördelte, sőt ki is tépte a százados tölgyet, a germánok azt mondták: Wuotan jön (wehen, Wuth), azaz a hatalmas isten végigszáguldozott az erdőségeken s megfélemlítette az embereket; de Thor vagy Donar, a villám és mennydörgés istene, még félelmetesebb volt, a miért tekintélye is nagyobb volt.
Így érthető, hogy nemcsak a tölgyfaerdő és liget, hanem a magányos tölgyfa is e hatalmas istennel állott kapcsolatban. Így a tölgyfa Donar szent fája volt s valószínűleg menedékül szolgált a nála védelmet keresőknek. A tölgyfa (100. kép) nagy fontosságára vall az az ősi szokás is, a mely némely helyen, pl. Hagenben, Iserlohn közelében található; ott ugyanis a halálesetet nemcsak a szomszédoknak, hanem a község előtt álló tölgyfáknak is be kell jelenteni. Ez utóbbi bejelentés az egyik szomszéd dolga s ha elmulasztja, nemsokára az ő házában van haláleset. De nemcsak az élő tölgyfa, hanem minden része is nevezetes. A germánok a halottnak tölgyfamakkot adtak a sírjába, hogy a hatalmas isten előtt kedvessé tegye őt; e szokás némely helyen még most is megvan.
Ily magános tölgyfák valószinűleg valamely ősi erdő, vagy liget maradványai lehettek, s egyik-másik még a keresztény időben is kegyelet tárgya
(1) Ha az emberáldozat az illető istennek tetszett, úgy a kútba dobott ember könnyen megfúlt; miután kihúzták, egy fára függesztették fel s istenként tisztelték. Ez volt a legnagyobb megtisztelés, mely embert érhetett.
100. kép. Kocsányos tölgy (Quercus pedunculata).
volt. A leghatalmasabb és legnevezetesebb az volt, mely a Hessenbeli Geismar mellett állott s a melyhez minden évben a környékről, különösen Mormeln és Calenbergből ünnepi menetben vonultak ki. Minden húsvét első napján vígan folyt a táncz e nevezetes tölgyfa körül, míg csak BONIFACIUS püspök
ki nem vágatta. De ezzel nem szűnt meg a népnek a tölgyfához fűződő vallásos érzelme; csak akkor halaványult el, mikor e püspök ugyanezen a helyen a Szt.-Péterről nevezett kápolnát felépítfette.
Tirolban, Naunders falunál állott egy tölgyfa, a melyet 1855-ben vágtak ki. Egészen az utolsó időig nem volt szabad e fát bántani, sőt lehullott galyához sem volt szabad nyulni; minden zaj, kiabálás, káromkodás bűn számba ment. Általában a lakosság a legnagyobb tisztelettel és hódolattal viseltetett iránta.
A legtöbb szent tölgyfát a kereszténység terjedésével kivágták; sokra a keresztény papság szent képet akasztott s azután nagy ünnepséggel bevonta a keresztény kultuszba. Németországról számos hiteles adatunk van egyes szent fákról, melyek tövében a papok lakást, sőt a királyok palotát is építettek. E fákat annyira tiszteletben tartották, hogy semmi szín alatt sem volt szabad őket bántani s egészen általános volt a hit, hogy e fákból a legkisebb megsértésre is vér folyik. Ilyen nevezetes szent fák környékén sok város is keletkezett; ilyen például Thorn városának eredete. Pommerániában egy helyen igen nagy és terjedelmes tölgy állott, mely akkora volt, hogy védőműveket és tornyot is helyeztek el reája; e fa környékén keletkezett Thorn városa.
A nevezetes multú tölgyfákhoz tartozik az úgynevezett Teufelseiche (az ördög tölgyfája) is Volkenroda mellett (Gotha herczegségben); e fa a földhöz közel 3 méternyi átmérőjű s még egészen friss és üde. Kent mellett van egy tölgyfa, melynek korát DE CANDOLLE 2–3000 évre becsüli. A leghatalmasabb tölgyfa azonban Saintes mellett (Departement de la Charente) még most is él. E faóriás korát 1800 – 2000 évre becsülik.
A mondottakat, de azt is tekintve, hogy a tölgyfa egész megjelenése nyugalmában komoly méltóságot kifejező, mozgásában pedig félelmet keltő, hogy meg nem tört épségben évszázadokat láthat maga mellett elvonulni, igen érthető, ha a germánok épp úgy, mint más népek, a tölgyfát az erő, hűség és kitartás jelképének tartották s ezért is nagy tiszteletben részesítették. A tölgyfa jelképezi a legerősebbet és legméltóbbat, azért illett a leghatalmasabb istenhez; (1) azért választja a hős példaképének, azért tekintik ezt a fát az erdők királyának, melyet a madarak királya, a sas is szívesen fölkeres. A tölgyfa egyúttal szép és hasznos fa. Nincs fa, mely vad szépség tekintetében fölülmúlná s a mely egyúttal a régi germánoknak nagyobb szolgálatot tett volna: az élő ember házát, a halott koporsóját, a tengerjáró halász és kereskedő hajóját, a vadász dárdáját a tölgyfa adta. Így ért-
(1) A tölgyfa a görögöknél Zeus, a rómaiaknál Jupiter, a keltáknál Perun, vagy Perkunos főisten szent fája volt. A szláv népek is minden üdvöt és szentséget a tölgyfában kerestek. A legnagyobb hirnévnek örvendett a Romowe melletti szent tölgy; bármely élő lény, legyen ember vagy állat, a mely nyakán e tölgyről származó levelet visel, meg van óva minden szerencsétlenség ellen. Hogy a szláv népeknél a tölgyfa tisztelete igen fontos és elterjedt volt, annak bizonysága az is, hogy számos személy és helység a tölgyfától kapta nevét, igy pl. Dubrowski, Doubrawa, Doubrawice, Dębinski stb.
hető, hogy a tölgyfa gondozása a régi germánoknál kötelesség volt. Az angol királyok trónraléptük alkalmával tölgyfát választanak ki, mely az uralkodó nevét viseli s a melynek hivatása, hogy e nevet a jövő nemzedékek számára megóvja. (1)
101. kép. A bars-zselizi "Fakastély".
(1) Hazánkban Barsvármegyében, Zseliz határában is találunk feltünő nagyságú őstölgyfát (Quercus pedunculata), melyet "fakastélynak" is neveznek (101. kép). Kora mintegy 600 évre tehető. Belső üregét az Eszterházy-család régebben szobává alakíttatta át; a padokon 15–18 ember kényelmesen elférhetett. (Természettudományi Közlöny, 1807. évf. 446. l.)
A villám és mennydörgés istenével a tölgyfán kívül sok más növény is összekerült; legfontosabb köztük a mogyoróbokor és a fagyöngy.
A germánok azt tartották, hogy miképpen Thor, mint a villám istene, a fellegek és a Nap kincseit folyékonynyá tudja tenni, úgy a mogyoróbokorból (Corylus avellana) vett varázsvessző a föld kincseit és vízereit fel tudja tárni. Ez alapon nemcsak a varázslatban vették hasznát a mogyoróvesszőnek, hanem egyebütt is; így pl. csakis mogyoróvesszővel jelölték meg a határt, úgy szintén a birósági helyeket, valamint a harcztereket. E fontos használatának megfelelően érthető, ha az erdő minden fáját szabad volt kivágni, csak a mogyoróbokrot nem; sőt némely germán néptörzs (pl. az aleman) a halott sírjába is mogyorót és mogyoróágat tett.
A mogyoróbokornál is fontosabb volt a fagyöngy, melynek régen két faját különböztették meg: a fekete nyárfán előforduló közönséges fagyöngyöt (Viscum album), és a tölgyfán előforduló és ritkább Viscum quercinum-ot. Kétségtelen, hogy a tölgyfákon élősködő fagyöngynek elsőbbséget adtak a germánok; e fagyöngy szolgáltatta azt a téli vesszőt, vagy varázsvesszőt, mely Brunhildát és az egész természetet halálos álomba ejtette, míg a tavaszi Nap, Siegfried személyében, meg nem repeszti a jégpánczélt és csókjaival föl nem ébreszti. (1)
De a fagyöngynek ez a galya jelképezi egyúttal a Nap megfogyott erejének visszatértét, megújulását, mert a Nap ereje csakis benne marad meg; innét származik e galy mindent gyógyító és megelevenítő erejében való hit. Ezért a germán papok olyannak tüntették föl a fagyöngyöt, mely számtalan betegséget meggyógyított, mely minden méregnek ellenállott és sok férget elpusztított. A fagyöngygaly zárakat nyitott és a tolvajt megfogta; tehát nagy jelentősége volt a varázslatban. (2) A fa lidérczének is tartották s azt hitték, hogy csak azon ágakon nő, melyeken az éjjeli lidércz lovagolt.
Kétségtelen, hogy e növény, különösen alakjával és élősködő természetével az emberek figyelmét leköti még most is, a mi igen érthető, különösen oly helyeken, hol, mint pl. a bécsi Práterben, 4 méter átmérőjű fagyöngybokrok télen-nyáron zöldelnek a fekete nyárfákon (Populus nigra), de csudatevő ereje bizony e prózai világban megszűnt; neve Donarbesen még ma is Thor (Donar) emlékeinek van szentelve, s minthogy e növény a rossz szellemekkel is összekerült, Drudenbusch-nak vagy Marentacken-nak is nevezték.
Donarnak volt szentelve a rózsás kövirózsa (Sempervivum tectorum), német neve Donarkraut, vagy Donnerbart; azt hitték róla, hogy a villám becsapása ellen óv, úgy hogy maga NAGY KÁROLY császár megparancsolta, hogy minden ház kertjében legyen e növény.
(1) Álmatlanság ellen Tirolban még most is rózsagubacsot tesznek az ember párnája alá.
(2) Ez a növény nemcsak a germánoknál, hanem a rómaiaknál és görögöknél is fontos volt.
A Donner-Rose a havasi rózsa (Rhododendron) vonzotta a villámot, mely tulajdonsága miatt nem volt szabad zivatar alkahnával közelében tartózkodni.
A nagy csalán (Urtica dioica) Donnernessel néven szintén Donar isten növénye volt; hasonlóképpen a háromszínű, vagy karthauzi szegfű (Dianthus Carthusianorum) Donner-Nelke néven.
Donarról kapta nevét a Doraal, ti. az oroszlánszáj (Anhirrhinum), mely a varázslatban nagyfontosságú volt: öreg asszonyok megifjodtak tőle, embereket a megbűvöléstől óvott meg, a rossz szellemeket elűzte; a ki pedig a gyökerében megakadt, nem talált többé haza.
Sajátszerű, hogy míg a félelmetes Thor, vagy Donar a növények egész sorozatával került össze, még pedig igen jellemző s többé-kevésbbé kimagyarázható módon, addig az erdőségben végig száguldozó Wodan-ról, vagy Wuotan-ról csupa lényegtelen növények kapták aevüket, a nélkül, hogy a kapcsolat okáról csak sejtelmünk volna. Ilyen pl. egy ismeretes gaz, a repcsén retek (Raphainus Raphanistrum) mithologiai neve Wuot-Senf; a mérges csomorika (Cicula virosa), német neve Wuot-Schierling (102. kép). Az érdeslevelűekhez tartozó kunkor (Heliotropium) Wodanskrant, vagy
102. kép. A csomorika (Cicuta virosa). a a növény, b a virág, c a kettős termés, d a termés átmetszetben. (b–d) nagyítva; e a gyökér átmetszetben (kicsinyítve).
Sonnenwende néven ismeretes; utóbbi nevét azért kapta, hogy állandóan a Nap után fordul, a miért a varázslatban láthatatlanná tevő szernek használták.
Fontosabb és nagyobb tiszteletnek örvendett Wodan az északi germánoknál, kik Odin néven az áldást hozó eső istenéül tisztelték; ez volt tehát a legfontosabb és legfőbb Isten. A legfőbb jó, melyet Odin nyujtott és védett, a gabona volt.
Odin isten iránt érzett hála fejében a földművelők virággal díszített kávét állítottak fel a mezőn s az istennek ajánlották; ez az úgynevezett Odinswala, melyből idővel személyesítés útján az Oswald-nak nevezett jó szellem keletkezett. A földművelő nép a kereszténység terjedésével is megtartotta e jó szellemet, a ki kivált a vallásos és buzgó tiroliaknál mai nap is nagy tiszteletben áll.
Mindennemű gabonakár ellen csak Odin tudott védeni.
Így hát Odin szoros kapcsolatban volt a növényvilággal; sok növény róla kapta nevét, sőt a Wuotan-ról elnevezett növények legtöbbje Odin-ról is kapott nevet.
Mellette hű társként őrködik az emberek sorsa fölött felesége, Frigg, Frigga vagy Holle asszony, ki nemcsak az állatok, hanem a növények hangját is megértette. Ő a len adományozója és védelmezője. Odintól származott a mindennapi kenyér, a feleségétől pedig a legfontosabb ruházati anyag. E jótékony istennőnek rendszerint virágot és egy darab vajas kenyeret áldoztak; az utolsó lenkötegbe, mielőtt az áztatóba tették, sarlót is kötöttek, a mely, mint minden vasból készült tárgy, a varázslat ellen óvott.
Friggá-ról több növény kapta nevét, így a csipkerózsa (Rosa canina); német neve a Rajna alsó vidékén még most is Friggadorn. Friggáról vette nevét a Friggathau is (Sonnenthau, Drosera), ez a kis rovarevő növényke, mely árnyékos, nedves réteken (különösen a Tátra alján) nálunk is nő. Kerek leveleit vörös színű mirigyszőrök, azaz bunkósan megvastagodott végű szőrök fedik; a megvastagodott végeken (a mirigyeken) apró cseppek alakjában ragadós nedv jelenik meg, melylyel a növény az oda kerülő rovarokat megemészti s a mely úgy csillog, akár a harmat, még akkor is, ha a Nap rásüt; ezért Sonnenthau-nak is nevezték s hittek csodás erővel áldott voltában. Azt tartották róla, hegy az a vadász, ki e növénykét magával viszi, sohasem téveszt czélt.
Friggával kapcsolatban említem a másik jóságos istennőt, Ostará-t, a ki sok tekintetben Odin feleségével rokon, a kivel a mezők és rétek nyujtotta adományok, kiváltképpen a tavaszszal megújuló természet volt kapcsolatban. E jóságos istennő minden tavaszszal megjelent s virágot hozott mindenkinek, különösen a – szerelmeseknek.
A tavasz ez istennőjének a germánok számos növényt szenteltek, így pl. a gyöngyvirágot (Convallaria majalis), németül Osterglöckchen, a mely szerencsét hoz a szerelemben; a leánykökörcsint (Anemone Pulsa-
tilla), német neve Osterblume; a kis százszorszép-nek (Bellis perennis) német neve Osterblümchen. A somkóró (Melilotus officinalis) ugyancsak neki volt szentelve, német neve Frauenschüchlein; e nevet azonban most már Szűz Máriára szokás vonatkoztatni, a ki az Ostara helyébe lépett.
Balder, Freyer és Freya meg a növények. Minthogy a Nap s egyáltalában a nyári meleg és napfény a tenyészetnek igen fontos tényezője, természetes, hogy tisztelete a germánok természetvallásában igen általános volt s hogy a növényvilággal szoros kapcsolatba került.
Az isten, kinek személyéhez különösen a nyári meleg és a napfény fűződik, Odin Fia, Balder vagy Baldur volt. A legkedvesebb növénye volt a gyökönke (Valeriana officinalis), melyet ez istenről Baldrian-nak mondanak. Mikor Hertha, a föld anyja, Wuotan felesége, a komlóindával fölszerszámozott gímszarvason lovagolt, gyökönke volt az ostora. A gyökönke is azon 9 növényhez tartozik, melyeket Németországban, Mária mennybemenetelének ünnepén (aug. 13.), a kath. templomokbán még mainap is meg szoktak szentelni.
Balder az ebkaprot, vagy büdös montikát (Anthemis Cotula) is kedvelte; a germánok úgy vélekedtek, hogy e sugaras virágú, illetőleg virágzatú, gyógyító hatású növény az állandó fényben úszó Baldert jelzi, innen származik német neve: Balders Augenbraue.
Balderre nézve mégis legfontosabb volt a fagyöngy.
Baldernek egyszer nyugtalanító álmai voltak; ezt megtudván anyja, sorra járta a természeti tárgyakat, megeskedtette, hogy a jóságos Baldert nem fogják bántani. Egyetlen egy növényről feledkezett meg, a jelentéktelen fagyöngyről. Az istenek mulattak, különféle anyagból készített tárgyakat dobáltak a sérthetetlen Balder felé s örömük telt benne, hogyan kerülte mindegyik Balder testét; végre a ravasz Loki a sértett fagyöngyből dárdát készített, a Mistiltein-t, s a sötétség istenének, a vak Höder-nek, Balder testvérének a kezébe adta. Ez Balderre dobta a fagyöngy-dárdát s a hiúságában megsértett növény úgy eltalálta, hogy menten kimult. Így szól a mithosz, mely szorosan véve a Nap téli kimulására, illetőleg téli helyzetére vonatkozik.
Balder kimult őszszel; ám a téli napforduló alkalmával újjászületésének emlékét ülték; ez volt a Juel-ünnep, melyen a fagyöngynek ismét nevezetesség jutott. A fagyöngy galya a Nap megfogyott erejének visszatértét jelzi, minthogy a germánok felfogása szerint a Nap ereje csakis a fagyöngyben marad meg. Nagy ünnepséggel gyűjtötték a fagyöngy galyait, a mely növénytől minden üdv származott, a miért is "Allheil-nak (omnia sanans) nevezték. A druidok, t. i. a régi gallok híres papirendjéhez tartozók, kivonultak januárius elején a tölgyfához; fehérruhába öltözött druid fölmászott a fagyöngyöt termő fára s aranyos késével levágta a titokzatos növényt, a lent állók fehér lepedővel fogták fel, hogy a levágott galyak a földet ne érintsék. A szedés befejeztével olyan két fehér bikát áldoztak, melyeknek
szarvát akkor először érte kötél, s kérték az istenséget, hogy áldja meg adományát azok számára, a kiknek szánták.
Az újra meghosszabbodó nap örömére a germánok fagyöngy-galyakkal, (1) a hol pedig kapható nem volt, az örökzöld fenyő galyaival díszítették fel hajlékukat s vallásos szertartással vonultak a szabadba; két fadarabnak egymáshoz dörzsölésével a Nap tiszteletére új tüzet gyújtottak, tüzes kerekeket gurítottak le a hegyeken, vagy egy fenyőfácskát égettek el. A tűzbe rendszerint almát és diót dobáltak, a mi – szerintük – a jövő évi termésre kedvezően hatott. Az ünnepség addig tartott, míg a fácska el nem hamvadt. Érdekes, hogy a fenyőfagyújtás szokása még most is megvan nemcsak Németországban, pl. Drezdában, hanem másutt is.
E szokás a kereszténység hatása alatt mint karácsonyfa vált általánossá.
Visszatérve a germánok Juel-ünnepére, felemlítem, hogy két fadarab dörzsölése fakasztott tűzzel fatuskót is gyújtottak meg, ez volt a Juel-Block, mely egész éven át égett. Ugyanekkor a szobában kákát szórtak szét; innen származik a káka ősi neve, a Juel Halm. A téli tűz ünnepéhez úgy került a káka, hogy a tűz lángja és a káka egyformán hajlékony a szélben; a szél a kákát meghajlítja, de el nem töri. Így lett a káka a kitartás jelképe.
Balder-t ünnepelték a nyári napforduló (jún. 24.) alkalmával; a Napisten tiszteletére tüzet gyújtottak, vagy tüzes kereket eresztettek le a hegyen, orbánczfűvel (Jageteufel, Teufelsflucht, Hypericum perforatum) díszítették fel az oltárt, az istenek képét, valamint az áldozatra szánt állatokat is. Mindez a Napisten tiszteletére és a rossz szellemek ellen való védekezés czéljából történt.
A kereszténység terjedésével ez ünnepélyek Szt. János-tüzekké lettek, Keresztelő Szt. János abbeli hivatásának emlékére, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, vagy pedig, hogy arra emlékeztessenek, hogy csontjait Szamariában elégették s hamvait a mezőkön szétszórták (Ethnographia, XIII. évf. 1 füzet). Az orbánczfűből Szt.-János-fűve, a német Jageteufelből Johanniskraut lett. Magát a növényt keresztény alapon így értelmezték: a virág 3 szirma Jézus 3 sebére emlékeztet; a lombleveleknek látszólagos likacskái pedig az ördögtől származnak, ő szurkálta össze, mert az embertől irigyelte a leveleket (képét lásd a 241. lapon). Ez okból ördögűzésre is használták, és a boszorkánynak beadtak a nedvéből, hogy vallatáskor igazat mondjon. (2)
(1) Angolországban karácsonykor még most is fagyöngy-galylyal diszítik a lakást.
(2) A Szent János-fű nemcsak levéllel, hanem a szárában előforduló nedvével is magára vonta a nép figyelmét, a mennyiben (KERNER szerint) Sziléziában jóslásra használják, épp úgy, mint nálunk a százszorszépet, vagy aranyvirágot. Virágszárából ugyanis, ha szétszakítjuk, rendszerint vérpiros nedv bugyog elő; ez azonban néha elmarad, vagy pedig szürke szinű. E jelenséget hol kedvezően, hol kedvezőtlenül fogadják s mielőtt a virágot letépik, a következő mondóka szokásos: "Bist mir gut, gibst mir Blut; Bist mir gram, gibst mir Schlamm."
A Szt.-János napi tüzek még ma is általánosak Németországban; mint régen, még most is virágzó Szt. János-fű-koszorú díszíti a tűz körül tánczolókat.
Némely helyen a napfordulati tűz közepére többé-kevésbbé feldíszített fácskát állítanak és elégetik. MANNHARDT úgy vélekedik, hogy e fa – melyet május-fának is neveznek – a vegetáczió szellemét jelképezi, a mint különben az egész ünnepséget úgy a növény-, valamint az állatvilág fejlődésére, sőt az ember sorsára is döntő hatásúnak tartották. A májusfa elégetése azonban nem a vegetáczió, hanem minden tenyészetet gátló hatás elpusztulását jelentette. Bizony a Naptól függött és függ mindennek az élete és jóvolta. (1)
Skandináviában Freyer volt az eső és nappali világosság istene s minthogy a Napot nagy aranysörtéjű disznónak képzelték, ez kísérte Freyer-t minden útján, sőt Freyer-t kandisznón nyargalva ábrázolták; igy érthető, hogy a disznónak a téli napforduló alkalmával rendezett ünnepen fontos része volt (Juel-Eber). E nap örömére disznót mutattak be áldozatul és nagy örömnapot ülve, országszerte nagy disznótort csaptak. Ugyane szokás a németeknél is megvan, sőt a kereszténységbe is átment, a hol Szt.-Antal a disznók patrónusa. (2) A kandisznó egyébként az érett árpaföldnek is a szimboluma. Az aratás áldása s általában a gazdagság istene kandisznón járta he a világot s így áldotta meg a vetést.
A nyári napforduló Skandináviában Freyer-nek szólt s valamint a természetben a Nap melegétől és az esőtől függ az áldás, úgy tisztelték Freyer-t a házi öröm, a házasság és gyermekáldás isteneként. Szent növénye volt a rozmaring, melyet az ő ünnepein áldozatul mutattak be.
A rozmaring Freyá-nak, Freyer testvérének, a szeretet istennőjének is szent növénye volt; ezért a germán mithologia a rozmaringot szívesen teszi kapcsolatba a szerelemmel és gyermekáldással. Egy belga monda meg éppen azt mondja, hogy a gyermeket nem a gólya hozza, hanem rozmaringbokorban terem. Ebből érthető, hogy az összes germán népeknél, meg azoknál, a kik velök érintkezésben voltak, vagy vannak, a rozmaring az eljegyzésen és lakodalmon igen fontos tényező volt, és nálunk a tótoknál igy van ez ma is.
(1) A szlávok az ébredő természet örömére szintén májusfákat állítottak s kupalnicát (Ranunculus acris, Réti szironták) gyűjtöttek; e növény az ünnepléshez azért illett, minthogy láng-sárgaszinű virága az összes mezőkön az élet fölébredését jelezte. E tavaszi ünnep a nyári napforduló alkalmával, midőn az éj legrövidebb lett, tetőpontját érte. Ekkor naplementétől napkeltéig az összes magaslaton fellobognak a tüzek, éjfélkor pedig az összes élet hatalmas istennőjének, Lada, Krasopani vagy Dziewana istennőnek tiszteletére elégetik az ő szent növényeit, az ökörfarkkórót, azaz az üdvöt nyújtó dziewaná-t, úgyszintén a réti szirontákat. Ekkor az ember átugorja a tüzet, hogy ezáltal a bekövetkezhető bajok ellen erőt nyerjen s megtisztuljon. Ez éjjel szokás volt harasztot is gyűjteni, mert e növény szerintök csak akkor virított, magva azonnal megérett s szerencsét hozott mindenkinek, a ki megtalálta.
(2) Az ősi időben Freyer tiszteletére tartott disznótor idejével még jobban összeesik a mi "disznóölő Tamásunk" napja; ekkor veszi kezdetét nálunk a disznótor s tart az egész farsangon át.
Freya volt a földnek virágokban bővelkedő anyja s a szerelmesek védelmezője; róla nevezték a pénteki napot "Freitag"-nak, s e napon tartották a legtöbb menyegzőt.
Mikor a legszebb és legerényesebb istennő elvesztette a férjét, bánatában keserves könnyeket hullatott érette; a könnyekből arany lett, a míg a mennyországban hullottak, ámde Freya a földre is jött, hogy eltévedt férjét az emberek között is keresse; földre hulló könnyeiből lett a Freya-Thräne (Foltos kosbor, Orchis maculata) növény, mely a szomorkodó szeretet jelképe. A gyászt a növény levelein levő sötét foltok jelzik. Később, mikor Mária tisztelete elterjedt, a növény neve is megváltozott és Marien-Thräne, vagy Unserer lieber Frauen Thräne lett belőle.
Hogy Freya a földön való bolyongásában az út szélén is várakozott a férjére, ennek emlékere nőtt a Wegwwart, a mezei katáng (Cichorium Intybus), mely őszszel az utak szélén igen gyakori és kék színű virágzatával tűnik fel. E növényről azt tartották régente, hogy, ha az ember tavaszi napforduló alkalmával, 12 órakor (valószínűleg) éjjel gyűjti, akkor csudatevő ereje van.
Freyá-nak volt szentelve a hársfa (Tilia) is, a szeretet és dal fája; a germánok hite szerint e fa vígságot kelt az emberben. A német népdal nem győzi dicsérni, mikor tavaszszal lombosodik; lombosodása annak a jele, hogy a rideg tél hatalma végleg megtört. Immár az élet összes örömei visszatérnek s vége van a hosszú gyásznak. A hársfa méltóságot és kellemet is kifejező fa s méltó versenytársa a tölgyfának. Németország némely vidékén azt tartja e fáról a néphit, hogy a villám sohasem csap beléje és hogy háncsa a legjobb szer a boszorkányság ellen. A hársfa is a germán népek szent fáihoz tartozott. Ily szent fák alatt folyt a törvénykezés. Ott hozták törvény-erejű itéleteiket a kerületi, udvari bírák és határgrófok. Ez az oka, hogy a régi németországi okiratokban, krónikákban, költeményekben és mondákban mindenütt a "hárs alatt" kifejezés található. Dortmund mellett még most is hajt az úgynevezett "Vehm-Linde", mint rég elmult idők emléke. A legrégibb hársfák közül felemlitem még a Neustadti hársfát, mely már 1229-ben tekintélyes fa volt, a mikor Neustadt városa keletkezett. A kerülete jelelenleg 105 m, a koronája pedig 132 m kerületű. (1) (A régi város másutt állt s Helmbundt volt a neve.)
(1) A hársfa más népek figyelmét is lekötötte; így pl. a görög Aphrodite szentélyének választotta. Nevezetes a hársfa, mint a szláv népek szent fája; a hársfát puha lombja és kellemes virágai miatt Krasopani-nak, a szerelem istennőjének ajánlották. A szlávok legmélyebb érzelmű életvonatkozásai a hársfához fűződnek. A parasztház udvarán, valamint a falu közepén még most is ott pompázik a hársfa; alatta játszanak le a fontosabb különösen az örömmel teli események. Pogánykorukban e fa alatt végezték istentiszteletöket s mikor keresztényekké lettek, hűek maradtak e fához, belőle készítettek szent képet és feszületet és fáját lignum sacrum-nak nevezték. A régiségtudomány kedvelői általában a szlávoknak itélik oda nemzeti fáúl a hársfát, sőt szerintök a hajdan szlávok lakta Thüringi erdő nagy része, hol ma a tűlevelű fák az uralkodók, a szláv lipá-tól (hársfa) Lowia, Louba, Loiba nevet kapott.
A Freyának szentelt többi növények közül legnevezetesebb a Braunes Freya-Haar (Vénusz-bordalap, Adianthum capillus Veneris), mely tudományos nevét a római mithologia hatására Vénusz-tól kapta; egy másik páfrány is neki volt szentelve Goldiges Frauenhaar néven (Asplenium trichomanes). Mindkét növényről azt tartották, hogy Freyához tesznek hasonlóvá, azaz segitségökkel meg lehet ifjodni, vagy a fiatalságot megtartani, ezért lényeges alkotó részét tették a menyasszonyi koszorúnak. A harasztok egyáltalán sokat foglalkoztatták a germánok fantáziáját. Ugyanis feltünt nekik, hogy minden növénynek volt magva, de az elég feltűnő lombozatú harasztokon senki sem látott magot. Így kelt annak a híre, hogy a harasztok csak Szt.-János napján, mások szerint pedig a Megváltó születése éjjelén, 11 és 12 óra között virítanak. Gömbölyű magvaik azonnal megérnek s oly nagy erővel esnek a földre, hogy azonnal eltűnnek; sőt, ha az ember vasmozsárral föl szeretné fogni, azt is kilyukasztanák. Egyetlenegy eszköz volt, melylyel föl lehetett fogni, még pedig koromfekete baknak a bőre. De még így is úgy az ember testére, valamint lelkére egyaránt veszélyes vállalkozás volt, a harasztok magvait gyűjteni, t. i. a keresztúton meztelenül kellett a kellő időt bevárni, mialatt sok mindenféle rossz szellem zaklatta az embert. Ha azonban mégis sikerült a magvakhoz jutni, az illetőnek úgy a nőknél, valamint a játékban nagy szerencsét biztosítottak. Azonfelül láthatatlanná is tették az embert. SHAKESPEARE "IV. Henrik" czímű drámájában is azt mondja: "Minekünk meg van a módunk a harasztok magvához jutni, mi láthatatlanul járunk-kelünk." A harasztok magvához fűződő babonák sok helyen még ma is foglalkoztatják az embereket.
Loki és Tys növényei. Minthogy az ősgermánok természetimádók voltak, természetes, hogy az említetteken kívül más természeti jelenségeket és erőket is tiszteltek.
A tűz és a levegő-ég méltán ragadta meg figyelmöket. A tüzet képviselte a furfangos Loki, a ki sok tekintetben a görög Hermes-re emlékeztet s a kinek elég jellemzően a "Schwindelhafer", vagy Lokes-Hafer (Lolium temulentum, szédítő vadócz) volt szentelve.
A levegő-ég Tys (Tis, Tyr) nevéhez fűződik, a mely isten később, valószínűleg a római mithologia hatására, a Mars tisztét vette át s a harcz és háború istenévé lett. E sajátszerű változásának megfelelően különböző növényeket szenteltek neki. Bizonyára a legrégibb idők óta a tavaszi ibolya (Viola odorata) az ő szent növénye; e növényke eredeti neve Tys-viola. De később Viola Martis (Márcziusi ibolya, März-Veilchen) lett belőle, mikor már Tys-t Marssal vették azonosnak.
A farkas boroszlán (Daphne mezereum) kis cserje, a mely erdeinkben is található s már februáriusban virít, mielőtt levelei kihajtanak, ugyancsak Tisről Tis-védő nevét kapta (az Edda szerint Tyvidho, dán nyelven Tyved). E kis cserje kérge tudvalevőleg maró nedvet tartalmaz, a mely a
testen hólyagot húz; a kérget Tist-Bastnak (Bast des Tist, Tist háncsának} nevezték, ebből lett "Seidel-bast" a növény mai neve.
A nálunk is honos sisakvirág (Aconitum napellus) szintén Tisről kapta eredeti nevét: Tis-Hialm (Helm des Tis). Úgy ez (103. kép), valamint az előbbi növény, Tis harczias természetével áll kapcsolatban, minthogy mind a kettő mérges és csak a harczoshoz illett a sisak.
103. kép. Sisakvirág (Aconitum napellus). a a virágzat, b egy nyilt virág, c a virág átmetszete, d a tok, e a mag, f a gumó.
Tys harczias természetével kapcsolatos a vasfű (Verbena), a mely a magyar népnél, de különösen a székelyeknél, valamint az oláhoknál nagyon ismert s a néphit szerint zárakat nyit fel. A germánok Tysnek szentelték s róla Tiskraut, vagy Dinskraut-nak nevezték. Csak a Tysnek szentelt napon, kedden (Tistag, Dienstag) volt szabad szakítani; belőle áldoztak, valahányszor béke vagy háború ügyében határoztak. A ki vasfüvet hordott magával, sohasem fáradt el, soha el nem tévedt; a lovak jobban futottak, ha farkukra vasfüvet kötöttek; minden balszerencse és babona ellen védett. Természetes, hogy gyűjtése is nagy nehézséggel járt, így pl. csakis napfelkelte előtt aranyos ásóval volt szabad ásni.
Hogy mindez a növénynek milyen tulajdonságain alapszik, fogalmunk sincs róla. Egyébiránt a vasfűnek a babonában és egyebütt való szerepét a föntebbiekkel még nem merítettük ki, mert e növény a csillagjósokat is
foglalkoztatta, a kik a Vénusz bolygóval hozták összeköttetésbe s kiválóan alkalmasnak tartották a szerelem felidézésére; a boszorkányok kenőcskészítésre is használták. Azok a gyermekek, kiknek bölcsőjébe vasfüvet tettek, okosak lettek s hajlamot kaptak a tanulásra. De azért a vasfű mégis lejárta magát sok más társával együtt; a felvilágosodás megfosztotta a vasfüvet is minden csudatevő erejátől. (1)
Más istenekkel kapcsolatos növénymithoszok. A germánoknak a főbb istenek és istennők mellett még alsóbbrendű isteni lényeik is voltak, a melyek részben az isteneket szolgálták, tehát munkásságukban segítségökre voltak, részben pedig ellenkezően működtek: a legtöbbje azonban az emberi nemmel ellenséges lábon állott, s a növényvilággal szoros kapcsolatban volt.
Így pl. az a szent borzadály, mely az embert a fenyőerdő homályában eltölti, mikor a szél egymáshoz csapja az ágakat, melyek recsegnek, töredeznek, továbbá a fenyőillat a régi népeknél, így a germánoknál is, bizonyos rosszindulatú démonoknak adott életet, a melyekről azt hitték, hogy a vándornak mindenféle kellemetlenséget okoznak s évenként legalább egy emberáldozatot követelnek.
A lombos erdő hatására keletkező démonok az embert segítették és csak ritkán incselkedtek vele; a régi germánok e démonokat "Skraten" vagy "Schraten", a szlávok "sřkitky" néven nevezték.
A rozsmezőkön nyár derekán, különösen a déli tikkasztó hőség keltette életre a mezei démonokban való hitet. A mezei rossz szellemek közül legnevezetesebb volt a "Bilwitz", a ki sötét ájjeleken a gabonában járt, mikor az még nedvben bővelkedett s hosszú sorokat metszett belőle.
A mocsaras vidékeken a rezgő nád folytonos zizegése, zúgása, majd nyöszörgésszerű zaja élesztette a vízi démonok hitét; ilyenféle lények voltak az "elfe"-k is, melyekről azt hitték, hogy égerfában laknak. Az elfek különösen azokon a mocsaras vidékeken voltak otthonosak, a hol a köd éjjel az égerfák sokágú koronájába telepedett le, a mely vidékek borzongós pusztaságát csak az unka-béka panaszos hangja teszi hangossá s a hol a fák között kísérteties fény mutatkozott. Ha valamely idegen e tőzeges területre került, a hol rendszerint csak kevés biztos út volt található, könnyen eltévedt s belesülyedt az iszapba. Ezt a nép fantáziája úgy értelmezte, hogy az égerfában lakó elfek vándortüzek alakjában zavarták meg az idegent, a ki azon hitben, hogy emberi lakás közelében jár, biztos szárazföldnek képzelte az égerfákkal borított térületet, s úgy vélvén, hogy nemsokára barát-
(1) Verbénán a régiek, különösen a rómaiak, nem épen vasfüvet, hanem minden füvet értettek, melyet szent cselekedeteken, használtak. Segélyt, vagy védelmet kérő papok ily füveket hordtak magukkal, azért nevezték a papokat verbenarii-nak. Az orvosok is minden gyógyítófüvet verbenae-nek neveztek.
ságos fedél alá jut, bizalommal lép az ingoványos területre, mely előbb gyengén, majd mindjobban enged s a vándor föltartóztathatatlanul lefelé sülyed és a nedves sír némán zárul össze fölötte. E katasztrófának néma tanuja a felhőkből kibontakozó Hold, – az elfek pedig az égerfák lombja közül kárörvendő hahotával nézik áldozatuk pusztulását.
Az elfekkel kapcsolatban említendők a vízi nimfák is, a melyek a Nixenblume (fehér tavi-, vagy tündérrózsa, Nymphaea alba) levelei alatt rejtőztek, hogy a halandó és kapzsi embert a mélységbe húzzák, miként GOETHE a "Fischer" czímű költeményében gyönyörűen leírja. (1)
Ekként a germánok életet leheltek az egész természetbe; mindenütt életet véltek látni, sőt a növényeket s általában a természeti testeket magukhoz hasonló lényeknek tekintették, melyek az emberrel rokonéreznek, tanácscsal látják el s vigasztalják, a kikhez bizalommal fordul az ember s kiktől tanácsot kér.
A germánoknak ilyetén sajátságos fölfogása számtalan népdalba, sőt hősköltemánybe, pl. LAMPRECHT "Alexanderlied"-jébe is átment; igen szepen jutott érvényre a havasi gyopárról (104. kép) szóló mithoszban is. Hajdan a hegyeken nem voltak virágok, a miért a hegyek tündére nagyon boldogtalan volt. Virágot kívánt, a mely nem élhetett meg a hegyeken, mert a tündér apja, a télkirály, a maga teljes ridegségében uralkodott. A tündér óhaját meghallotta egy királyfi (a tavasz), a ki egyszer meglátván a tündért, szerelemre gyuladt iránta s kész volt bármi szép virággal kedveskedni neki. A királyfi sorra járta a virágokat, meg akarván tudni, hogy melyikük volna hajlandó régi otthonát elhagyni s a havasra menni lakni. De nem akadt virág, melynek az ajánlat tetszett volna. A királyfit, ki nagyon szerette a tündért, módfelett bántotta sikertelensége. Bánatában szerte-széjjel bolyongott. Mikor egyszer bolyongása közben fáradtan dűlt le pihenni, az erdő zúgása s a virágok illata elaltatta, miközben egy virágocska oly közel jutott hozzá, hogy minden gondolatát és nagy bánatának okát megtudta. A viragocska elhatározta magában, hogy a királyfi szerelmének feláldozza magát. Mikor a királyfi ezt megtudta, a tündér elé lépett s felajánlotta neki a virágocskát. A tündér a királyfinak és a virágnak nagyon megörült s a királyfi szerelmét örökre szívébe zárta, a virágot pedig elültette birodalmának legszebb helyére s hogy meg ne fázzék, puha fehér bundácskát készített a számára, melyet mai nap is visel, s melynek szép, fehér színéről kapta német "Edelweiss" nevét. A gyopár nagy szerencséjének híre, hogy oly szép bundács-
(1) A Nixenblume másik neve Schwanenblume (hattyúvirág), e néven számos mondában fordul elő; Lohengrin lovagot e virágról Schwanenritter-nek, azaz hattyúlovagnak nevezték. A friesek czimerében 7 Nymphaea-levél fordul elő.
A fehér tavirózsa alakjával és tüneményes megjelenésével hatás tekintetében a rózsát megközelíti. Bárhol nő is tömegesen, mindenüttt mély hatást tesz az ember lelkére s a népek rendesen égi származását költötték.
kát kapott s az örök szerelem jelképe lett, hamar elterjedt a völgyben; bezzeg minden virág sajnálta, hogy a királyfi ajánlatát el nem fogadta s sokan önként költözködtek át a hegyi tündér birodalmába, a mely most oly szép, mint a legszebb virágos kert. A tündér apja (télkirály) nem nézi jó szemmel a szerelmi viszonyt leánya és a királyfi között s minden évben elűzi egyszer a királyfit. Ez azonban hű marad tündéréhez s minden tavaszszal visszatér hozzája.
104. kép. Havasi gyopár, "Edelweiss" (Leontopodium alpinum).
Minthogy a germánok az egész természetbe életet leheltek, érthető, hogy fákat és a fák szellemeit (Baumgeister) is imádták. E tisztelet maradványainak tekintik a májusi, vagy júniusi "májusfát", a mikor az ifjút lombbal, a fiatal leányt virággal díszítik, sőt némely körmenet is ez ősi hittel kapcsolatos.
A jóindulatú alsóbbrendű isteni lények közül különösen Iduna, a többiek közül a férfi- és nőóriások, az ördög, a boszorkányok, továbbá a Walkürök, kik a hősöket a Walhallába vezették, a törpék stb. jöhetnek itt tekintetbe. Mindannyian a növányvilággal szoros viszonyban voltak, a miért sok növény róluk kapta a nevét.
Iduna az istenek italát, a "Dichtermeth"-nek nevezett italt s azonkívül 11 aranyalmát őrzött, melyektől az istenek örök ifjúságot kaptak. (1) Persze nagy baj támadt, mikor egyszer Iduna s vele az aranyalma eltűnt. A csínyeiről ismeretes Loki vállalkozott, hogy ismét előkeríti az óriástól, a kinél voltak. Loki sólyom alakjában eljutott az óriáshoz, megtalálta az istennőt, dióvá változtatta s így vitte vissza az istenekhez.
E mithoszban Iduna mint a tenyészeti élet istennője jelenik meg, mely az év felét (a telet) az északi óriásnál tölti, tavaszszal pedig visszakerül, a mikor az egész természet újra ébred.
A germán mithologia rettegett férfi óriásainak általában kevés közük van a növényi mithoszhoz, de annál több növény került össze az ördöggel, az óriási nőkkel és a boszorkányokkal.
A női óriásokhoz fűződő mithoszok közül legérdekesebb az óriási leány históriája. Tudjuk, hogyan hagyta el az apja várát, mikápen szedte föl kötőjébe a völgyben munkálkodó szántó-vető embert minden holmijával együtt s vitte haza apjának. E leánynak Erka, vagy Herka volt a neve, s Cameren-ben Poroszországban lakott – a monda szerint. Ebből az ártatlan leányból az idők folyamán nagy harpia lett: haragjában hatalmas követ dobott a Stendalban épülő dóm ellen. A kő nem érte el a dómot, hanem a közelében esett le; erre különös fű nőtt ki körülötte, a melynek még ma is Erkagras, vagy Erkabart (Agrostis, magyar néven: tippan) a neve; e növény virágzata szakállra emlékeztet, mert a boszorkányoknak állítólag szakálluk volt; innen származik a növény neve: Erkabart.
A boszorkányokkal kapcsolatos boszorkány seprő (Hexenbesen) nem önálló növény, hanem a jegenyefenyőn (Abies pectinata), vagy más fán fejlődő korcsképződmány (105. kép), melyet az Aecidinm elatnum gomba okoz. A gomba a fenyőnek vízszintes ágait torzítja e, melyek felállóvá, vagy fölemelkedővé válnak s az a látszatja, mintha az ágból külön növény hajtana ki, holott az csak egy fenyő-galy eltorzulása. E korcskéződmány a többi galy állását is módosítja, a melyek nem is állanak két sorban, hanem csomósan vagy örvesen. Az így megtámadt ágak rövid életűek, hasonlóképen a levelek; a fenyő zöld ágai közt tehát ott mered a borzas, seprőre emlékeztető képződmény, mely elég feltűnő a különben sötétzöld fán, hogy az egyszerűemberek lelkét és kézelő tehetségét foglalkoztassa, a mint valóban az a
(1) Az aranyalma valószinűleg indogermán közös tulajdon. A közönséges alma (Pyrus Malus) azonban, habár művelése délfelől terjedt, inkább az északi népek életében vált nagyjelentőségűvé. A régi rómaiak az almát főleg mint az egészséget előmozdító fontos gyümölcsöt méltányolták, sőt erre vonatkozóan az arab azt mondja, hogy az alma száműz minden betegséget, s varázserővel mozdítja elő az egészséget és az anyagi jólétet; az északi népek azonban főleg szép alakja és szine miatt az istenek jelvényei közé emelték. Ez az alma azonban, melyet TELL gyermeke fejéről lelő, nem más, mint a Nap istene, ki a tél démonjai ellen küldi nyilait (sugarait) s le is győzi.
hit volt róla elterjedve, hogy a boszorkányok műve a végből, hogy a műveleteikhez szükséges seprőik legyenek.
105. kép. Boszorkányseprő az Abies pectinata ágán.
A tűlevelű fákon látható dudorodásszerű kinövések a nép hite szerint a boszorkányok okozta lidércznyomástól keletkeznek. A madárberkenyén (Eberesche, Sorbus aucuparia) látható, sarlóhoz vagy püspökbothoz hasonló képződményekről ugyanazt mondják.
Még a drúdfákat, vagy drúd-köveket is felemlítjük, a melyek különösen Szászországban ismeretesek és sok babonára adnak alkalmat.
Drúdbokor általában az olyan, a melynek ágai sűrűn összekúszálódnak; a drúd boszorkánymestert, boszorkányt, vagy általában rossz szellemet jelent. A drúdokkal kapcsolatos a Drudenkraut, vagy Drudenfuss is, melyet mi korpafű (Lycopodium clavatum) néven ismerünk; tömeges sárga spórái (az úgynevezett korpa) Drudenmehl néven ismeretesek.
A bodzafa (Sambucus nigra) szintén a boszorkányok szolgálatában volt, a kik e növénytől kapták erejöket, a minek fejében azután sört és kenyeret vittek a fának. A bodzafa – a germánok hite szerint – már
külsőleg is kellemetlen hatással van az emberre: rendszerint valami félreeső helyen, talán szemétdombon, vagy a közelében nő s a legtöbbször sűrűn meg van rakva fekete tetvekkel; külsejével ellentétben áll nagy, fehér virágzata, melynek illata kezdetben kellemes, de huzamosabban beszíva, kábulást és fejfájást okoz. S minthogy e fa alatt úgyszólván semmi sem nő, azért a nép hite szerint a rossz szellemeknek tartózkodásul is szolgált. Ez okból, továbbá azért is, mert minden része igen erős hatású, keserű anyagot tartalmaz, nagy gyógyító erőt tulajdonítottak neki: virágából orvosságot főztek, bogyóiból izzasztó szert készítettek, a fáját hánytatónak használták. Azért mondta LINNÉ, hogy minden bodzabokor előtt le kellene venni a kalapot. Thüringiában nem szabad a fáját elégetni, Tirolban pedig még most is többre becsülik az aranynál. Az ősi időben "Holanter"-nek, "Hohlter"-nek, azaz üres fának (angolul: the hollow-tree) nevezték, mert elszáradt ágai üresekké lesznek. A régiek szentnek tartották, innen származik csodatevő ereje. A bodzafa levelével bedörzsölt fa sohasem lett férges, a bokor maga a villám ellen védte a házat, az állatokat pedig a boszorkányok ellen, azért találni még most is leginkább istálló közelében. A ki a bodza árnyékában aludt, sem kígyó, sem féreg nem bántotta stb. Fáját temetésen is használták, azért "az üdv fájá"-nak is nevezték. A koporsót készítő asztalos, meg a sírásó hallgatagon a bodzafához ment s levágott egy vesszőt, hogy a tetemről mértéket vegyen; a kocsis, ki a tetemet a temetőbe szállította, ostornak bodzafa-vesszőt használt. Érthető, hogy régebben minden paraszt udvarában volt bodzafa, mely alá levágott haját és körmeit, kitörött fogait stb. temette, hogy felhasználásukkal fej- vagy fogfájást ne okozzanak. Azt is hitték, hogy a bodzára át lehet plántálni a hideglelést, vörhenyt és sok más betegséget is.
Az éjnek és szellemeinek volt szentelve a diófa, a mely épp azért ellenséges viszonyban volt a villám istenének szentelt tölgyfával; e két fa éppen e miatt nem is állhatott egymás mellett, valamint a kökény (Schwarzdorn) és a galagonya (Weissdorn) sem, a melyek közül az első a sötétséget, az utóbbi pedig a világosságot képviseli. (A rómaiak hite szerint rossz szellemek tartózkodtak a diófán.)
Szóljunk még a boszorkánygyűrűkről, melyek az erdők tisztásain, a legelőn és réteken találhatók s némely gomba fejlődésének következményei.
A gomba alkotta gyűrűn belül levő rőzsén, füvön vagy más növényzeten néha (106. kép) semmiféle változás sincsen, másutt azonban a gomba (Marasmius, Tricholoma) bekerítette növényzet elfonnyad s hamarosan elpusztul.
A boszorkánygyűrűt, különösen ha a gyűrűn belül levő növényzet elpusztult, a rétműveléssel foglalkozó népek már a legősibb időben észrevették s boszorkányokkal, rémekkel és effélékkel tették kapcsolatba.
Felső-Ausztriában e puszta, kiszáradt helyeket a boszorkányok tánczhelyének mondják s azt hiszik, hogy különösen május elsején éjjel, az
106. kép. Boszorkánygyűrűk.
úgynevezett Walpurgis-éjen jelentkeznek. Tirolban Alber-gyűrűnek nevezik a pusztulásról tanuskodó körded foltokat s azt tartják, hogy egy Alber nevű sárkány tüzes farkának a nyomai, a mely sárkány Márton napján (nov. 11-én), vagy még inkább Lőrincz napján (aug. 10-án) elhagyja üregét, hogy más lakást keressen; e vándorlás közben a réteket éri tüzes farkával, a melynek nyomában a fű oly annyira leperzselődik, hogy csak 7 év mulva nő ki újra. Svédországban elf-gyűrűknek nevezik ezeket a kiszáradt helyeket s azt hiszik, hogy az elfek ott szoktak éjjel játszani és tánczolni. Az embernek – a néphit szerint – nem szabad e helyekre lépni, különben megbetegszik az Elfenbläster-nek nevezett betegségben, mely
különösen a gyermekekre nézve nagyon veszélyes. A nagymultu boszorkányfűvekhez tartozik a beléndek és a redőszirom is, továbbá mindazon növények, melyek az ördögnek, vagy a madárnak, a kakuknak (Guguck-Gauch) voltak szentelve. Így a Gauch-Heil (Anagallis, tikszem), a Gauch-Klee (Oxalis acetosella, madársóska), a Teufels-Kürbiss (Bryonia, földi tök), mely a népies orvoslásban Gicht-Kraut néven ismeretes; a Teufels-Abbis (Scabiosa succisa, sutabúb), melynek gyökértörzse olyan, mint ha le volna harapva, a mely gyökértörzs épp azért (radix morsus diaboli" néven az orvoslásban mai nap is ismeretes. A mezőkön gyakori folyókát, vagy hajnalikát (Convolvulus arvensis) az ördög belének (Teufelsdarm), egy másik kúszó növényt, az iszalag bércsét (Clematis vitalba), az ördög czérnájának (Teufelszwirn) nevezték a germánok; a kutyatejfélék Teufelsmilch (az ördögnek való tej) néven voltak ismeretesek stb.
*
A mondottak arról győznek meg, hogy a germánok természeti mithosza az ősi időből származó igen becses hagyaték; a legtöbbjének a Nap és a Föld, a nyár és tél harcza, a tavasz elrejtőzése a hegyszakadékban és győzelmes visszatérése a tárgya. Ez a harcz számtalan alakban és változatban jelentkezik a germán mithologiában; a Nagy Károlyról, Oroszlán Henrikről, Rőtszakállú Frigyesről, úgyszintén a Tellről szóló monda, Iduna eltűnése, majd előkerülése, a havasi gyopárról szóló gyönyörű mithosz, sőt Balder halála és feltámadása sem egyebek, mint a tenyészet és enészet váltakozásait feltüntető képek. Minél régibbek és érintetlenebbek ezek az emlékek, annál becsesebbek művelődéstörténeti szempontból. Becses e hagyaték akkor is, ha a viszonyok változtával sok mindenféle hatás nyomai látszanak rajta. Így pl. a téli hidegtől megmeredt Földet a Napisten csókja ébreszti fel, a mi a legrégibb felfogásnak felel meg; ugyanezt a Földet később a sisakos és pajzsos, hatalmas erejű Brunhilda képviseli, a kit Odin altató almájával (borzas rózsa gubacsával) elaltat s lángtengerrel vesz körül, míg Siegfried kardjával le nem győzi. Ugyane tényezők megmaradnak a kereszténység idejében is, csakhogy Odin altató almájából az a végzetes orsó válik, a melylyel a királyleány megszúrja magát s egész környezetével együtt álomba merül; a lángtengert csipkerózsa-kerítés helyettesíti, melytől a szép királykisasszony Dornröschen nevet kap, a hős ifjú, a királyfi pedig keresztültöri a csipkerózsakerítést s csókjaival fölébreszti a királykisasszonyt.
Az idegen hatás másutt is érvényesül; így a pogány istenekről és démonokról elnevezett növények a kereszténység hatása alatt más nevet kaptak: Freya istennő helyébe Mária, Odin és Donar helyébe Szt. Péter, Balder helyébe Szt. János lépett s a pogány istenek növényei keresztény gazdát kaptak.
Ha a germán pogánykori növényemlékeken még egyszer végignézünk, mindinkább meggyőződünk, hogy ezek, habár csekélységeknek lát-
szanak, mégis nagyfontosságú tényezők, melyek sok tekintetben alkalmasak arra, hogy belőlük e népcsaládra is következtetéseket vonjunk.
Minden népre környezetének növényei közül csak azok hatnak, melyek vagy lépten-nyomon hasznára vannak, vagy valami más úton-módon foglalkoztatják lelkét, érzelemvilágát, vagy képzeletét. Hogy melyek e növények, erre elég bőségesen megfeleltem. Nagyobb nehézséggel jár azonban annak a kérdésnek a megfejtése, mely minduntalan önként nyomul előtérbe: t. i. mivel hatottak e növények az emberre, mi az oka jelképes használatuknak és mi alapon került össze egyik-másik növény valamely istennel, vagy isteni lénynyel?
Hogy a hatalmas tölgyfa nagy tisztelet tárgya volt, s a legtöbb esetben a leghatalmasabb istennek, Thornak volt szentelve; hogy Ostarának, az örök ifjúságban viruló istennőnek, a ki egyúttal a tavasz istennője volt, a tavasz virágai valának szentelve; hogy a sajátszerű alakú, élősködő természetű, télen-nyáron a fákon zöldelő fagyöngy nevezetes szerepre jutott; hogy az orbánczfű a nyári napforduló alkalmával nevezetességre tett szert, hogy a bodzafa a rossz szellemekkel került össze: mindehhez és sok máshoz nem kell magyarázat. Azonban a fentebbiekben sok olyan adatot is nyujtottam, a melyeknek magyarázata igen elkelne, de nem tudjuk megadni.
Miért volt Thor istennek épp a mogyoróbokor, a fagyöngy, a korpafű, a kövi rózsa és sok más növény szentelve; mi alapon jutott Odin, Balder, Tys, Freya stb. oly számos növényhez; miért lettek épp ezek az istenek kedveltjei? E kérdésekre bizony igen gyarló feleletet tudunk adni, körülbelül így elmélkedvén: A földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó ősi nép a természet tüneményeit és tárgyait különös figyelemmel kísérve, egészen önként azon hiedelemre jutott, hogy bizonyos növények az istenek kedveltjei. Mikor a jégeső nagy zivatar alkalmával elverte a vetést, széttépte a fák lombját és galyakat tördelt; mikor a villám a leghatalmasabb fákat széthasogatta s az embert, állatot és az egész mindenséget megrázó égiháború elvonult s az ember a pusztulás színhelyén bizonyos növényeket sértetlenül talált, a melyeket a zivatar megkímélt és nem sújtott: egészen önként azt tartotta róluk, hogy a zivatar démonjainak, vagy a mennydörgés istenének védettjei és kedveltjei. Más növény hasonló körülmények közt sokat szenvedett a jégesőtől vagy villámtól, az ily növények ellenséges viszonyba kerültek az illető istenekkel. A magyal (Ilex aquifolium) bokrot, vagy kisebb fát, fénylő bőrnemű levelekkel, minálunk kertekben művelik; éppen bőrnemű levelei miatt rendesen sértetlen maradt, hasonlóképpen a kövi rózsa is, melynek levelei húsosak s oly állásúak, hogy a leghevesebb jégeső alig árt nekik. Nyilván ezért került jó viszonyba az istenekkel, kivált Thorral, a mennydörgés és villámlás istenével. Ez volt az oka, hogy mindkettőt a kertekbe ültették; a kövi rózsát a háztetőre, néha napján a padlás ablakába is tették, vagy pedig a ház kapuja fölé, azon hiszemben, hogy e növények ápolása és tisztelete az istenek haragját kiengeszteli, a házi tűz-
helyet és az embert a kártól megóvja. Hogy az ily hit milyen mély gyökeret vert, tanusítja NAGY KÁROLY király rendelete, hogy minden ház kertjében kövi rózsának kell lennie. A rododendronnak éppen ellenkező hatása volt.
Így általánosságban sikerül kimagyaráznunk néhány vonatkozást, de hol marad a többi? Ennek oka egyrészt, hogy a mai kor fölfogása és világnézete rendkívül eltér az ősitől és másrészt, hogy bizonyos körök a pogány korra vonatkozó emlékek iránt századbkon keresztül ellenséges indulattal viseltettek. Ezzel elhomályosítottak és elferdítettek sok régi emléket és vele együtt lehetetlenné tették a megértését. Képtelenek vagyunk ugyan a kapcsolat okát szavakban kifejezni, annyit azonban érzünk, sőt biztosra vehetünk, hogy a germán mithologiának minden növénye bizonyos okból került össze a maga istenségével. E rendkívül nagyszámú növénynek mithologiai kapcsolatából főleg kettőre lehet következtetni: t. i. hogy a germánoknak rendkívül finom érzékök volt a természet megfigyelésére, s a növény és az istenek között a kapcsolat megteremtésére. Így övezték körül isteneiket növényszimbolumokkal; mindegyiknek, még a legalsóbb rendűnek is kijutott néhány. Az ember örömében, bánatában és félelmében isteneihez menekült: áldáshozó események hálás elismerést, vészhozó katasztrófától való félelem aggodalmat szűltek benne; ehhez még a jutalom és büntetés reménye is járult. Ezek együttvéve eredményezték, hogy az ember az isteneket minden képzelhető módon, tehát kedvelt növenyeik segítségével is kedvező hangulatba iparkodott ejteni. Az isteneknek szentelt növények az istenek szimbolumai közé kerültek, vagy szimbolumokká lettek s minthogy a germánok fantáziája rendkívül élénk volt, ez is közreműködött. Fantáziájok, akár a görögöké, megragadta a szimbolumokat: így jöttek létre legszebb növénymithoszaik.
Egy jelenség van még, a mely a germán mithologiáhan feltűnik, nevezetesen, hogy sok növénye boszorkányról és ördögről kapta nevét, vagy pedig a boszorkányságnak s a babonának állt a szolgálatában. Azt hiszem, hogy ennek magyarázata a többi növény-szimbolum, vagy általában a többi mithologiai növény magyarázatával vág össze; t. i. ugyanazon lelki érzelemvilág és fantázia, mely a különböző isteneket növényekkel körülvette, bőven juttatott a növényekből a nimfáknak, férfi- és nő-óriásoknak, az ördögnek, meg a boszorkánynak is.
Természetes, hogy az adott magyarázat nem kimerítő és hogy sok őseredeti német növénynév minden vonatkozásával együtt mélységes homályban maradt: mindamellett bizonyos, hogy e mithologia, valamint növényei, akár megértjük őket, akár nem, a germán őskornak minden időben kedves emlékei lesznek s a mai felvilágosodottság mellett épp oly kevéssé fognak eltűnni, valamint a növények alkotása, a virágok színe és illata okozta varázs is mindaddig élni fog, míg csak ember él a földön.