HATODIK FELOLVASÁS
A kálvinizmus és a jövőA munka, amelyet magamra vállaltam, végéhez közelít. Eljutottam utolsó felolvasásomhoz. Első felolvasásomban a kálvinizmust a felekezeti korlátoltság zűrzavarából egy olyan önálló rendszer magaslatára emeltem fel, amelynek mi egy teljesen különálló, mindent magába foglaló világ- és életfelfogást köszönhetünk; olyan életfelfogást, amely történeti jelentőségében a paganizmussal és a romanizmussal egy vonalon állva, a felfogás mélységében, vonalaink tisztaságában és fejlődési fokozatában mindazokat messze felülmúlja. Azután ennek a hatalmas rendszernek alapját tisztán abszolút valláserkölcsi álláspontjában jelöltem meg önök előtt. Folytatólag ebből az erős alapból ama három vonalat vontam meg, amelyeknek irányában a kálvinizmus az emberiség életét az állam, a tudomány és a művészet terén vezette. Természetesen ehhez még sok mindent kellett volna hozzácsatolnom, ha az élet területére nézve is hasonló utasításokat akartam volna adni. De ezt az idő rövidsége nem engedte. Máris többet követeltem az önök figyelmétől, mint amennyire egy idegen számot tarthat. Azért most már minden késlekedés nélkül áttérek ama végső kérdésre, amelyre programom utolsó pontja akar választ adni, arra a kérdésre nevezetesen: hogy minő jelentősége van a kálvinizmusnak a jövőre nézve?
A jövendő nem rajzolódik ki világosan a láthatáron, s ha nem megyek is el addig az állításig, hogy mi már az ál-
193
talános tönkrejutás szélén állunk, annyi mégis bizonyos, hogy a jelek vésztjóslók. De nem a természet és annak erői felett való hatalmunkat illetőleg, mert az a hatalom még sokszor jegyez föl óriási győzelmeket, és még a legbüszkébb szárnyalású képzelet is alig sejtheti, hogy csak a legközelebbi ötven esztendő alatt is hová emelkedhetik ez a hatalom. Ezzel kapcsolatban az életben növekszik a kényelem. A forgalom és közlekedés állandóan messzebb ágazik és gyorsabban bonyolódik. Ázsia és Afrika, melyek egészen mostanáig aludtak, mind jobban belekerülnek a zsibongó élet széles forgatagába. Az egészségügy fejlődik a sport által. Testileg erősebbek vagyunk, mint bármely megelőző nemzedék. Tovább élünk. S ahol a testi fogyatkozás az életet végzetes veszedelemmel fenyegeti, a gyógyászat szinte megdöbbent bennünket a maga csodáival. Egyszóval csaknem minden fény az élet anyagi, kézzelfogható oldalára esik.
S az elégedetlenség mégis zajong, s a bátortalan gondolkodó mégis panaszkodik, mivel ha az anyagi világot mégoly magasra értékeljük is, emberi életünk még nem merülhet benne ki. A napszámos kunyhójából hálás hangokon dicsérő zsoltár szállhat a magasba, mialatt a milliomos a maga pompás palotájában unatkozik és öngyilkosságra gondol. Nem a körülöttünk levő kényelemben, nem a hozzánk tartozó testben gyökerezik a mi személyiségünk, polgári és emberi mivoltunk, hanem abban a szellemben, amely minket bensőleg tevékennyé tesz, és ebben a benső öntudatban mind élesebb hangon beszél az a fájdalmas meggyőződés, hogy a külső élet vérbősége mind jobban és jobban a szellem aggasztó vérszegényságére vezet bennünket. Nem mintha a gondolkodás, bölcselet, művészet és irodalom hanyatlóban volna. Sőt inkább, az empirikus tudomány fényesebben ragyog, mint bármikor, az általános tudás mind szélesebb körökben terjed, és a civilizáció – gondoljunk csak Japánra – csaknem elbizakodottá lesz a maga hódításaitól. De hát az értelem, az intellektus még nem egyenlő
194
jelentőségű a szellemmel. Személyiségünk mélyebben rejlik benn lényünknek titkos rejtekében, ahol a jellem alakul, ahol a lelkesedés lángja fellobog, ahol az erkölcsi alapok le vannak rakva, a szeretet bimbaját kitárja, ahol az odaadás és hősiesség sarjadzanak s ahol a vágetlen létezés érzetében a mi, idő által megkötött lelki világunk kitárja kapuit az öröklét felé. Az egyéniség e mélyebb alapjaira való tekintettel panaszkodik minden nemzet az elszegényedésről, süllyedésről és megkövesedésről. Az olyan szellem, mint aminő Schopenhaueré, ebből a fájdalmas állapotból sarjadzott ki, és az a tetszés, amellyel pesszimizmusa találkozott, megszégyenítőleg mutatja, hogy mennyire lehervasztotta már ez a halálos sirokkó széltében-hosszában az élet mezőit. Való igaz, hogy Tolsztoj kísérletei jellemerőre mutatnak, azonban éppen az ő vallási és társadalmi teóriája nem egyéb, mint állandó tiltakozás nemünk szellemi elsatnyulása ellen. Nietzsche megbotránkoztathat bennünket azzal, hogy gúnyt űz Krisztussal és becsmérli mindazt, ami gyenge és szenvedő; mindamellett azonban az Übermensch [felsőbbrendű ember] után való vágyódása mi más, mint a kétségbeesés kiáltása, amelyet az emberiség szívéből az a keserű tudat csikar ki, hogy szellemileg fokozatosan megy tönkre? Vagy a szociáldemokrácia mi egyéb, mint a dolgok létező rendje ellen való gigászi tiltakozás? Sőt az anarchizmus és nihilizmus is nem éppen azt bizonyítja-e nagyon világosan, hogy ezer- és ezerszámra vannak emberek, akik inkább rombadöntenek és megsemmisítenek mindent, semhogy a jelen viszonyok terhét tovább hordozzák. Az a német szerző, aki Berlinben a népek hanyatlásáról írt, a jövendő rajzában nem látott mást, csak süllyedést és hanyatlást. Vagy maga a józan gondolkodású Lord Salisbury nem beszélt-e a közelmúltban olyan népekről és államokról, amelyeknek szertartás nélküli temetésre már meg vannak téve az előkészületek? Hányszor vonták már meg a párhuzamot a mi korunk és a római birodalom aranykora kö-
195
zött, amikor az élet külső csillogása minden szemet elkápráztatott, és a szociális diagnózis mégsem hozhatott más ítéletet, mint azt, hogy "rothadt a legbensejéig." És ámbár az amerikai kontinensen, ebben az új világban, viszonylag egészségesebb életfelfogás uralkodik, mint a vénülő Európában, ez a körülmény egy pillanatra sem tévesztheti meg a gondolkodó elmét. Önökre nézve lehetetlen, hogy hermetikusan elzárkózzanak az óvilágtól, mert önök sem képeznek külön emberiséget, hanem csupán tagjai az emberi nem nagy szervezetének, és a méreg, amely egyszer behatolt a test valamely részébe, rövid idő alatt szükségképpen elterjed az egész szervezetben.
Vajon fejlődhet-e most már – és íme, ez az a tengely, amely körül az előttünk álló komoly kérdés forog –, vajon fejlődhet-e tehát ebből a szellemi süllyedtségből természetes evolúció útján valami új és magasabbrendű fázisa az életnek? S itt a történelem válasza távolról sem biztató. Indiában, Babilonban, Perzsiában, Kínában és egyéb országokban éppen így beállott a szellemi süllyedés korszaka, de erre a süllyedésre a felsorolt országok egyikében sem következett emelkedő fejlődés, és mindezen népek most örökre alusszák szellemük halálos álmát. Csupán a római császárságban virradt fel tényleg a végtelen erkölcsi romlottság után egy magasabb élet hajnali fénye. Ámde ez a hajnalpír sem az evolúcióból eredt, hanem a golgotai keresztről sugárzott reánk. Az Isten fia, a Krisztus jelent meg, s az ő evangéliuma volt az, ami által az akkori világ végzetes süllyedéséből megszabadult. S akkor is, mikor a középkor utolsó periódusaiban a társadalom tönkrejutása közellevőnek látszott, másodszor is bekövetkezett ugyan a friss életerőnek a sírból való feltámadása és előtörése a reformáció népeinél, de akkor sem evolúció, hanem ismét ugyanazon evangélium által, amely után ott élt a vágy a szívekben, s amely most sokkal szabadabban lépett fel, mint azelőtt bármikor. Minő alapot, minő jogot szolgáltat tehát nekünk
196
a történelem arra, hogy most az életnek a halálból való evolúcióját reméljük, mikor a felbomlás jelei már mintegy a sír bűzös leheletével borzasztanak vissza bennünket? Mohammed – elismerem – a hetedik évszázadban Levante egész területén mozgásba tudta hozni a holt csontokat azáltal, hogy úgy tüntette fel magát, mint aki második s még a Krisztust is felülmúló Messiása a népeknek. És bizonyára, ha még egyszer eljöhetne egy olyan Krisztus, aki a Betlehemből származó Krisztust dicsőségben még felülmúlná, akkor meg volna adva az eszköz az erkölcsi romlás meggátlására. És tényleg nem egy ember nézett már vágyódva előre, hogy vajon nem közeledik-e felénk újra valami dicsőséges centrális lélek, aki szíve vérének lelki erejét újból belehinti a népek szívébe. De miért maradnánk tovább e hiú álmodozásoknál? A Krisztust semmi felül nem múlja, s mindaz, amit várnunk kell, nem az, hogy második Messiás jöjjön, hanem hogy ugyanaz a Messiás jöjjön el még egyszer, de akkor aztán szórólapáttal a kezében, ítéletre; nem, hogy a bűnös élet számára új evolúciót hozzon, hanem hogy az életet eljuttassa céljához, s ünnepélyesen lezárja a világ történelmét. Két lehetőség van tehát: vagy tényleg közelgőben van a Krisztus visszajövetele (paruzia), s akkor az, amit most az emberiség átküzd, nem egyéb, mint földi nemzetségünk halálharca, vagy még egyszer újraéledés jő ugyan az emberiség számára, de akkor ennek ugyanazon régi és mégis örökre új evangélium által kell végbemennie, amely tizennyolc évszázaddal előbb éppúgy, mint a tizenhatodik században, mikor a krízis tetőfokát érte el, nemünk fenyegetett életét megmentette. Oly tétel ez, amely a hívő számára mintegy magától s a saját hite alapján bizonyos, de amely a krisztustagadókkal szemben is szilárdabban áll ama történelmi tény következtében, hogy csak kétszer látott még az emberiség olyan hatalmat, amely nemünket új életre ébresztette, és hogy ez a hatalom mind a két alkalommal az evangélium és csakis az evangélium volt.
197
Azonban ha azt a halálos nyavalyát nézzük, amely most újból megfertőztette nemünket, egy nyugtalanító körülmény tart bennünket fogva, és ez az, hogy az orvossággal szemben, amelynek a beteget meg kellene mentenie, a szenvedő semmi hajlamot, fogékonyságot nem érez, pedig éppen erre lenne szükség. Mert ez a hajlam az evangéliummal szemben a római-görög világban tényleg fennállott: a szívek kitárultak. Még erősebben nyilvánult meg ez a befogadó hajlam a reformáció korában: széles néprétegek vágyódtak utána. Akkor is, mint mind a két esetben, vérszegénység, sőt vérmérgezés esete forgott fenn, de nem mutatkozott semmi undor az egyedüli hathatós ellenméreggel szemben. A helyzetnek tehát, amely a mi dekadenciankat olyan veszedelmesen különbözteti meg a süllyedés előbbi két korszakától, súlyos volta éppen abban nyilvánul, hogy a tömegnél a befogadó hajlam az evangéliummal szemben most folyton gyengébb, viszont azonban az undor vele szemben folyton erősebb lesz. Ha azt szeretnők, hogy Krisztust még mindig imádják az emberek, vállat vonnak, és szarkasztikus gúnnyal azt válaszolják: "ez jó lehet talán a gyermekeknek és az öregasszonyoknak, de mi szükségünk van rá nekünk, férfiaknak?" A vezető osztályok növekvő mértékben s mind nagyobb körökben úgy érzik, hogy a keresztyén vallásból kinőttek...
De hát hogyan is jutottunk mi ebbe a mocsárba? Ez a kérdés azért fontos, mert a célszerű gyógykezelés szempontjából a diagnózis egyenesen nélkülözhetetlen. És történelmi szempontból tekintve a dolgot, ennek a bajnak okát semmi egyébben nem kell keresni, mint abban a szellemi elkorcsosulásban, amely a XVIII. század végén bekövetlezett. És hogy ebben a romlásban az egyházak s a reformáció egyházai is hibásak, nem tagadom. A reformációval járó küzdelmekhen kifáradva elaludtak, ágaikon a leveleket s virágokat elszáradni engedték, és egészen megfeledkeztek arról, hogy hivatásuk van az emberiséggel, a mi
198
egész emberi életünkkel szemben. Azonban ebbe most nem bocsátkozom mélyebben bele, s csak konstatálom azt, hogy a XVIII. század végén a lelkek általános magatartása sekélyes, közönyös, és a szív lényegében nemtelen és silány volt. Az az irodalom, amelyet akkor oly mohón habzsoltak az emberek, bizonyság erre. Ennek reakciója gyanánt merült fel aztán előbb a deista és ateista bölcselők részéről Angliában, majd azonban mindenek felett az enciklopédisták [164] részéről Franciaországban, az a szándék, hogy az egész életet más alapokra helyezzék, a dolgok fennálló rendjét a feje tetejére állítsák, s egy új világot rendezzenek be azon a feltevésen, hogy a természeti ember nincs megromolva. A gondolat heroikus volt, visszhangra talált, a szív minden húrját megrezegtette s az 1789-es párizsi nagy forradalomban kezdett is valóságra válni. És ebben a hatalmas forradalomban, amely nem csupán az államjogi viszonyokat, hanem még sokkal inkább a nézeteket, eszméket és életszokásokat változtatta meg, két elemet kell élesen megkülönböztetnünk. A francia forradalom ugyanis egyfelől bizonyos tekintetben a kálvinizmus utánzása volt, más oldalról azonban egyenes ellentétben állott annak elveivel. Nem szabad felednünk, hogy e forradalom egy római katolikus országban tört ki, amely először a Bertalan-éjszakán, majd a nantes-i ediktum [165] visszavétele által a hugenottákban a kálvinistaságot irtotta ki és űzte el. Franciaországban és a többi római országokban azonban, a protestánsok erőszakos elnyomása után a régi despotizmus újból hatalomhoz jutott, s az lett a vége, hogy a reformáció minden gyümölcse veszendőbe ment e népek számára. Ez a körülmény aztán az embereket arra ösztönözte és kényszerítette, hogy a kálvinizmus karikatúrája gyanánt e római országokban a szabadságot külső erőszakkal zsarolják ki, s valaminő áldemokratikus, személytelen államot hozzanak létre, amelynek az lett volna a feladata, hogy a despotizmus visszatérésát lehetetlenné tegye. Így a francia forradalom
199
azáltal, hogy az erőszakkal szembe erőszakot, a borzalmakkal szemben borzalmakat állított, valami olyan szabadság után törekedett, mint aminőt szellemi alapon a kálvinizmus proklamált a népek számára; és ennyiben a forradalom tényleg istenítéletet hajtott végre, amelynek eredményét mi is nem egy tekintetben áldhatjuk. Coligny szelleméért Mazas [166] szeptemberi gyilkolásai bosszút álltak.
Ez azonban csak egyik fele az éremnek, s a túlsó oldal egészen más törekvést tár szemünk elé, amely a kálvinizmus szabadságeszméjével homlokegyenest ellenkezik. Míg ugyanis a kálvinizmus a maga mélységes és komoly életével a társadalmi élet szociáletikai kötelékeit szorosabbra fűzte és megszentelte, addig a francia forradalom meglazította és feloldozta azokat; elszakította nemcsak az egyháztól, hanem Isten rendeléseitől, sőt magától az Istentől is. Ettől fogva és ezután az ember lett a saját maga urává és mesterévé, a saját akarata és jótetszése szerint. Az élet vonatának ezután is tovább kellett robogni, de anélkül, hogy továbbra is az isteni vasútvonal sínpárjához lett volna kötve; hát vajon nem kellett-e így szétzúzódnia s a földbe fúródnia? És ha most a mai Franciaországot megkérdezzük, hogy a szabad fejlődés nyugtalan százada után a francia forradalom alapgondolata vajon milyen gyümölcsöt termett a francia nemzet számára: van-e még nép, amelynek kebeléből hangosabban törne elő a keserű panasz, mint épen a franciáéból a nemzeti süllyedés s a nemzeti demoralizáció ténye miatt? Ezt az országot megalázta a Rajnán túli ellenség. Belsőleg szétszaggatta a pártdüh, megbecstelenítette a Panama-botrány, még inkább a Dreyfus-eset, meggyalázta a saját pornográfiája. Gazdaságilag hanyatióban van, népesedése elérkezett a szünetelésig, sőt egyenesen apadni kezd. Mint Garnier, e kérdés orvosi specialistája mondja: Franciaországot az önzés a házasság megbecstelenítésére, a kéjelgés a családi élet szétdúlására vitte; napról-napra szélesebb körökben mutatkozik azoknak a férfiaknak és nőknek utálatos látványa,
200
akik természetellenes nemi bűneikbe süllyedve, minden józan erkölcs arculcsapásával keresik – még a leszboszi szerelemben is – helytelenül felizgatott szenvedélyeik kielégítését.
Ó, én jól tudom, hogy Franciaországban még ezer és ezer család van, amely tisztességesen él, s hazájának ezen erkölcsi süllyedése miatt halálra búsulja magát, ámde épen azok a körök, amelyek a francia forradalom hetvenkedésével szemben ellenállást tanúsítottak. És megfordítva: éppen ez a majdnem bestiálissá vált társadalmi réteg az, amelyben a voltaire-ianizmus [167] az egyszerű "veni-vidi-vici"-vel diadalmaskodott.
A züllésnek ez a szelleme, a vad emancipációnak ez a szenvedélye aztán Franciaországból – főleg ennek szégyenletes szennyirodalma által – elhatott a többi népekhez is, és azoknak az életét is megfertőzte. Abban a tudatban azonban, hogy Franciaország milyen borzalmas állapotra jutott, nemesebb szellemek, éspedig főleg Németországban, azt a büszke kísérletet kockáztatták meg, hogy az "Istentől és az ő rendeléseitől való emancipáció" csábító és félrevezető eszméjének fenntartása mellett, azt lehetőleg nemesebb értelemben és tartalommal valósítsák meg. Elsőrendű bölcsészek egész serege eszelt ki e célból a maga számára egy-egy kozmologiát, s anélkül, hogy Krisztussal és az ő igéjével való összeköttetést újból helyreállította volna, kísérletet tett arra, hogy a szociális és etikai viszonyoknak visszaadja a maguk sajátos szilárdságát, részben a természeti szükségesságre, részben pedig gondolataik szövedékére építvén fel azt. Oly merészség volt ez, amely egy pillanatra tényleg sikeresnek tűnhetett fel azáltal, hogy e bölcsészek, ahelyett, hogy Istent ateisztikusan kiűzték volna rendszerükből, üdvöt a panteizmusban kerestek, és így feltárták az utat maguk előtt, arra nézve, hogy ne a franciák módjára, a természeti államban, hanem a történelmi folyamatban, és nem az egyén atomisztikus akaratában, hanem az összesség akaratában, az "összakaratban," amely valami
201
tudattalan "végcél"-ra irányult, találják fel társadalmi építményük alapjait. S ez az eljárás több, mint fél évszázadig tényleg szilárdságot adott az életnek, de nem azért, mert e szilárdság magában a rendszerben volt meg, hanem mivel a hagyományos jogrend s az erőteljes államélet az építmény alapfalait, amelyek különben egy szempillantás alatt beomlottak volna, hagyományosan és közvetve támogatta. Mindazáltal ez a körülmény sem szüntethette meg azt a tényt, hogy az erkölcsi kérdések Németországban is mind problematikusabbak lettek, hogy az erkölcs pillérei mind jobban elhajlottak, és hogy semmi más jogot nem tiszteltek az emberek, mint az érvényben levő törvényt, és hogy bármennyire eltért is a német fejlődés a franciától, abban mind a kettő egyforma határozottsággal megegyezett, hogy a hagyományos keresztyénségtől elfordult, és azt elítélte. Voltaire "Ecrasez l'infame"-ját pedig már jóval túlhaladták Nietzsche gúnyos nyilatkozatai Krisztus felől, s figyelemreméltó körülmény, hogy éppen ez a Nietzsche az az ember, akinek műveit a fiatalabb, modern Németország oly nagy mohósággal szinte falja. [168]
Így jutottunk el, legalább Európában, arra az álláspontra, amit modern életnek neveznek, amely Európa keresztyén tradícióival radikálisan szakított, s legjellegzetesebben abban a körülményben jut kifejezésre, hogy az ember eredetét nem annak "Isten képére való teremtettségében," hanem az orangutánból vagy csimpánzból való kifejlődésben kereste. Ebben két alapvető eszme van világosan kifejezve: 1. az, hogy az ember a maga kiindulópontját nem az eszményiben és isteniben, hanem az anyagiban és alantasban veszi, és 2. az, hogy az ember tagadja Isten szuverenitását, amelynek fölöttünk uralkodni kellene, és azt gondolja, hogy őt valami végtelen processzus, egy regressus in infinitum misztikus folyama hajtja tovább. E két anyagondolat gyökeréből mármost kétféle élettípus fejlődik ki: egyfelől bizonyos lebilincselő, gazdag és túlfeszített élet az egyete-
202
mek körében s egyes finomabb szellemek között; emellett, vagy inkább mélyen ez alatt azonban valami materialisztikus, élvezet után lihegő népélet, amely a maga módjára kiinduló pontot az anyagi világban keres, és a maga cinikus modorában minden szilárd rend alól emancipálja magát. Különösen folytonosan növekvő nagyvárosainkban fejlődik ki ez az utóbbi törekvés; elárasztja a sekélyes vidéket, vezető szerepet játszik az egész közvéleményben, és minden újabban felserdülő nemzedékben a maga istentelen hangja mind erőteljesebben jut napfényre. Ez a törekvés nem irányul másra, csak a pénzre, élvezetre, társadalmi hatalomra, s a nép mind kevésbé válogatós az eszközökben, hogy ezt a háromféle célját elérhesse. Így aztán a lelkiismeret szava egyre gyengébb lesz, és bágyadtabb a fény ugyanazon lélek tekintetében, amely még 1789 után is annyi rajongással tudott nézni az eszményi felé. A magasabb lelkesedés, amely régebbi tüzének ma már csak a salakjából ismerhető fel, többé nem lobog magasra. Ha az ember megunta az életet, mi gátolja, hogy öngyilkosság által megszabaduljon tőle? A nyugalom üdvöt adó erejétől megfosztva, az emberek túlizgatják és túlfeszítik agyukat, úgyhogy lelki betegeink számára újabb és újabb intézeteket kell állítani. Hogy a tulajdon vajon nem lopott jószág-e, mind komolyabban vitatott problémává válik. Hogy a szerelem szabaddá és a házassági frigy kevésbé kötelezővé vált, azt ma már bebizonyított igazságnak veszik az emberek. A monogámia érdekében folytatott harc szinte feleslegesnek látszik, amióta a realisztikus iskola összes terméke a poligámiát és a poliandriát [többnejűséget és többférjűséget] magasztalja. Ehhez képest a vallást is feleslegesnek mondják, mert az az életet komorrá teszi. Művészet, sok művészet kell mindenekelőtt a népnek, nem a művészi ideálokért, hanem mivel az az érzéknek gyönyört okoz, s mámorossá teszi azokat. Így élnek az emberek az időben és az ideigvalókért, s menten befogják a fülüket, mihelyt az örökkévalóság harangjai
203
zúgni kezdenek. Az egész életfelfogásnak konkrétnek, koncentráltnak és praktikusnak kell lennie, s ebből a teljesen modernizált polgári életből olyan társadalmi és politikai élet támad, amelyben a parlamentarizmus el van gyengítve, a diktátor után való vágy mind nyíltabb kifejezést nyer, s a pauperizmus és kapitalizmus mind két hadirend áll egymással szemben. A leghatalmasabb nemzetek eszményévé az lett, hogy tengeren és szárazon tetőtől-talpig fegyverbe öltözzenek, ha kell: olyan áron, amely a legdúsabb kincsesládát is tönkreteszi. A nagyhatalmaknak terjeszkedési vágya a kisebb államok létezését mind jobban fenyegeti. Az erős és gyenge közötti ellentét feltarthatatlanul amaz egyetlen főellentétté válik, amely az élet felett uralkodik. S ez a nézet magából a darwinizmusból [169] származik, amely a maga struggle for life-ja [a létért folyó küzdelem] által éppen ebben az ellentétben találja elvi motívumát. Mióta Bismarck a magasabb politikába bevezette az erősebb jogát, ez a nézet általános elfogadtatásra talált. Nietzsche már oly messzire ment, hogy gőgje poharát minden gyengére kiöntötte, és csak annak adott tiszteletet, ami erős. Korunk tudósai és virtuózai mind merészebben állítják fel azt a követelést, hogy a közönséges ember előttük hajoljon a földig. S mindennek a vége az, hogy az egészséges demokratikus elvnek az emberek újból ajtót mutatnak, de nem azért, hogy valami új és nemesebb származású arisztokráciának adjanak helyet, hanem hogy az esetlen, mindent elpusztító kratisztokráciát, (az erősebb uralmát), a brutalitást és a pénz hatalmát juttassák a főhelyre. Nietzsche tehát semmi esetre sem kivétel. Ő inkább úgy beszél, mint a mi modern életünk jövőjének a hírnöke. És míg Krisztus gyengéd lelkülete megható részvétet mutatott a gyenge iránt, a modern élet e tekintetben is épp az ellenkező állásponton van: az erősnek el kell nyelnie a gyengét. Ilyen volt – mondják – a kiválasztásnak az a processzusa, amelyből mi magunk támadtunk, s így kell
204
folytatódnia ugyanennek a processzusnak bennünk és utánunk is.
Eközben, mint már az elején is megjegyeztem, a modern élet mezején keresztül a nemes emlékezetnek egy mellékfolyama is húzódott. Nemes lelkületű embereknek hosszú sora lépett fel, akik e nagy erkölcsi ridegségtől megborzongva s az önzés brutalitásától megdöbbenve, részben az altruizmusban, részben kedélybeli misztikus rajongásban, részben magában a keresztyéni névben kerestek üdvöt az élet számára. És bár a keresztyén hagyománnyal ők is szakítottak, és más kiindulópontot, mint a tapasztalatot és értelmet, a forradalom iskolájához hasonlóan, nem ismertek el: mégis, mint pl. Kant is, valami nehézkes dualizmus alkalmazásával elveik szükségszerű következményeit ki akarták kerülni, és éppen ettől a dualizmustól kölcsönözték a motívumot ahhoz a pompás dologhoz, amit teóriákban kidolgoztak, dalokban megénekeltek, megható elbeszélésekben szemünk elé varázsoltak, etikai tanulmányokban szívünkre kötöttek és – erről szabad a legkevésbé megfeledkeznünk – gyakran életük komoly irányával meg is valósítottak. Ezeknél az embereknél a lelkiismeret még megtartotta a maga felszólalási jogát az értelem mellett; hiszen az emberi lelkiismeret oly gazdag ajándékokkal van felruházva Istentől. E férfiak erőteljes fellépésének köszönhetjük azt a sok társadalomtudományi stúdiumot és rendszabályt, ami oly sok fájdalmat csillapított le, könnyített meg s oly sok szívben szégyenítette meg az önzést az ideális altruizmus által. Mások közülük, akik egyénileg misztikusabb hajlamúak voltak, még a lélek benső rejtett élete számára is megkövetelték azt a jogot, hogy emancipálhassák magukat a kritika gyeplői alól. Elmerülni a végtelenben s a lélek világának mélységeiben hallgatni az örökkévalóság árjának zúgását: ez előttük kívánatos kegyességnek tűnt fel; míg ismét mások, teológusok, akik eredetüknél, hivatásuknál s a keresztyénség tanulmányozásánál fogva ke-
205
vésbé szakadtak el a hit világától, most az altruizmushoz és a miszticizmushoz egyaránt csatlakozva, azt a komoly kérdést állították maguk elé, hogy vajon nem volna-e lehetséges Krisztust úgy átalakítani, hogy még most is, a modernné lett emberi szívnek is eszménye maradhatna? Schleiermachertől kezdve Ritschlig [170] ugyanaz a szent ihletésű és lélekmegnyugtató törekvés. Ha az ilyen embereket ezért lenéznők, ezzel csak magunkat alacsonyítanók le. Inkább köszönetet kellene nekik mondanunk azért, amit még megmenteni törekedtek, s nem kevésbé kellene köszönetet mondanunk annak a sok magasztos céltól vezetett írónak, aki főleg a maga irányregényeivel ugyanezen keresztyén szellemben oly sok alantas ösztönt fojtott el és oly sok nemes magvat öntözött meg. Maga a spiritizmus, bármennyire eltévelyedett is, gyakran ama megtévesztő reménykedés hatása alatt virágzott fel, hogy az örökkévaló világgal való amaz összeköttetés, amelyet a kritika lerombolt, ilyeténképpen, látomások útján, még helyreállítható. Ámde bármennyire át volt is itatva ez az etikai törekvés a dualizmussal, mögötte mégis az a naturalisztikus-racionalisztikus gondolatvilág rejtőzött, amelyet az értelem szőtt, és éppen ez volt az egésznek az árnyoldala. Kozmológiájuk normalizmusát, velünk, abnormistákkal szemben nagyra tartották, s így nem is történhetett másként: e bölcsészeti iránynak a keresztyén vallást, amely a maga megjelenésében és alapeszméjében valóban szigorúan abnormista, feltétlenül el kellett nyomnia, éspedig oly mértékben, hogy sok ember nemcsak a spiritizmusnak, hanem még a mohamedanizmusnak is, Schopenhauer a maga részéről még a buddhizmusnak is elsőbbséget adott a keresztyén vallás felett. S ha még oly bizonyos is, hogy az a falanx, amely Schleiermachertól kezdve Pfleidererig sorba állott, nagy tiszteletet tanúsított Krisztus nevével szemben, éppen oly félreismerhetetlen tény az is, hogy ennek lehetővé tételére Krisztust és a keresztyén hitvallást illetőleg, mind merészebb
206
átdolgozásokra adták magukat, amit csak akkor érzünk teljes jelentőségében, ha azt, amit e körök vallottak, atyáánk hitvallásával vetjük egybe. Sőt ha visszatérünk arra a tizenkét hitcikkre, amely több, mint ezer esztendő óta minden keresztyén közös kincse gyanánt szerepel, úgy találjuk, hogy vége immár annak a hitvallásnak, hogy Isten "a mennynek és földnek teremtője", mert a teremtés az evolúcióval van helyettesítve; vége ama hitvallásnak, hogy a Fiú "fogantaték Szentlélektől, születék Szűz Máriától"; sokaknál vége az ő feltámadásának, mennybemenetelének, Isten jobbja felől való ülésének, ítéletre való eljövetelének, vége továbbá az egyházra, a halottak feltámadására, vagy legalább a test feltámadására vonatkozó hitcikknek is. És így ez a vallás ugyan még a keresztyén nevet viseli, valójában azonban egészen másnemű vallássá lett. S ha aztán az unalomig próbálják nekünk magyarázni azt, hogy inkább a mi egyházi keresztyénségünk alakította át a Jézus valódi személyét, és hogy éppen ők vonták el a fátylat Jézus valódi képéről, akkor még mindig megmarad az az érdekes tény, hogy nem az ő Jézus-képük, hanem az egyháznak a Krisztusra vonatkozó hitvallása hódította meg a világot, és hogy századról-századra emberi nemünk legkegyesebb és legjobb tagjai senki mást, csak a hagyománynak eme Krisztusát dicsőítették csodálattal.
Én tehát, bár szeretnék első lenni abban, hogy e törekvés nemes vonásait őszintén máltányoljam, mindamellett rendületlenül fennáll az a meggyőződésem, hogy erről az oldalról semmi segítség nem várható. Az olyan teológia, amely a Szentírást mint szent könyvet tényleg megsemmisíti, amely a bűnben semmi mást nem lát, csak fejletlenséget, (*) amely Krisztust csak egy központi jelentőségű vallásos zseninek tartja, amely a megváltást csak úgy fogja fel, mint valami változást képzeteink világában, amely miszticizmusra törekszik, amely dualisztikusan áll a gondolatok világával szemben: az ilyen teológia csak gát, amely men-
(*) A papírkiadásban: "fejetlenséget." Ezt az angol fordítás alapján javítottam. [NF]
207
ten beszakad, mihelyt az ár dagadni kezd; az ilyen teológia csak elmélet, amelynek a tömegre semmi befolyása nincs és nem is lehet, csak olyan ha-akarom-vallás, amely egyszer s mindenkorra képtelen arra, hogy a mi ide-oda csavart vallásos életünknek csak ideiglenesen is visszaadja a maga elvesztett szilárdságát.
És vajon talán Róma félreismerhetetlen energiájától itt több üdvöt várhatunk? E kérdés felett nem szabad olyan könnyen napirendre térnünk. Ha a reformáció története elvileg úgy állítja is velünk szembe Rómát, mint ellenségünket, és a "no popery", [171] vagy, ha úgy tetszik, az antipápizmus még mindig hallatja utóhangjait, mégis korlátolt és rövidlátó eljárás volna, ha félreértenők azt a jelentékeny erőt, amely Rómának az ateizmussal és panteizmussal való ellenállásában még ma is ragyog. Csak aki a római filozófia nagyszerűen kidolgozott elvi tanulmányaiban nem eléggé jártas, vagy semmit sem tud arról, hogy Róma a társadalom terén mit hozott létre, csak az eshetik ilyen felületes ítélkezés hibájába. Már Kálvin kimondotta, hogy a pokol szellemével szemben neki a római hívők is szövetséges társai; és aki fáradtságot vesz magának arra, hogy a saját maga hitvallását és katekizmusát elővéve megvizsgálja azt, hogy köztünk és Róma között mely vallási és erkölcsi tételek azok, amelyek nem a vita, hanem éppen a megegyezés tárgyát képezik, annak el kell ismernie, hogy amit Rómával közösen hiszünk, az keresztyén hitvallásunknak éppen ama főmomentumaiban jut kifejezésre, amelyeket most a modernizmus a leghevesebb támadásokban részesít. Kétségtelen, hogy mi az egyházi hierarchia kérdésében, a bűn dolgában, a megigazulás, a mise, a szentek imádása, a képtisztelet, a tisztítótűz és sok más hitcikk tekintetében, éppoly elszántan szállunk szembe Rómával ma is, mint atyáink tették; de kérdezzék meg önök mai irodalmunkat, kérdezzék meg saját magukat, hogy vajon a különböző irányok harca most e kérdések körül forog-e? Hát nem a teizmus
208
áll most szemben a panteizmussal, a bűn a tökéletességgel; nem arról folyik-e a szó, hogy Krisztus Isten volt-e, vagy pusztán ember; a kereszt mártírhalált jelent-e, vagy engesztelő áldozatot; az Írást Isten ihlette-e vagy pusztán emberi termék; a tízparancsolat történelmi okmány-e vagy Istennek hozzánk intézett rendelése; Isten rendelései maradandó dolgok-e vagy a jog és erkölcs saját kedélyvilágunk szövedéke csupán? S ebben a harcban nem áll-e oldalunk mellett Róma, amely velünk együtt vallja és hiszi a Szentháromságot, Krisztus istenségét, a kereszt engesztelő áldozatának tényét, az Írást, mint Istennek beszédét s a tízparancsolatot, mint Istentől eredő életszabályt? Ha aztán római teológusok ezeknek az előttünk is szent hitcikkeknek védelmében jól kiélesített fegyverrel felveszik a harcot ugyanazon iránnyal szemben, amellyel nekünk is meg kell küzdenünk életre-halálra, vajon szabad-e nekünk ezt a segítséget visszautasítanunk? Kálvin mindenesetre állandóan hivatkozott Aquinói Tamdsra is, és ami engem illet, egyáltalán nem szégyellem elismerni azt, hogy a római teológusok tanulmányozása sok tekintetben hozzájárult az én nézeteim tisztázódásához is.
Az azonban már egészen más kérdés, hogy vajon ezért Rómából kell-e várnunk a jövő megmentését, s szabad-e nekünk így csendben Róma diadaljelentéseire várakoznunk? Tekintsünk csak szét magunk körül, s könnyen meggyőződhetünk az ellenkezőról. Hogy Amerikával kezdjem: lehet-e Dél-Amerikát csak egy pillanatra is összehasonlítani Észak-Amerikával? Márpedig Dél-Amerikában s – hozzátehetem mindjárt – Közép-Amerikában is a római egyház túlnyomó hatalommal rendelkezik. Róma itt uralkodik, itt egyedül van, protestantizmus nincs a közelében. Itt tehát megmérhetetlen a mező arra, hogy azt a társadalmi és politikai erőt, ami emberi nemünk újjászületásére Rómából kiáradhat, megítéljük. Róma nem is csak most érkezett meg ide, hanem itt van már majd három század óta. Róma itt új
209
társadalmat teremtett, s akkor is megmaradt ezen államok szellemi vezetőjének, mikor azok Spanyolországtól és Portugáliától elszakadtak. Ezeknek az államoknak a népessége is olyan európai országokból származik, ahol a kormánypálcát mindig Róma forgatta. A próba tehát annyira teljes és pontos, amennyire csak lehetséges. És mégis hol van ezekben a római államokban olyan élet, amely bennünket felemelne, hatalmát kifejthetné é megszentelő hatását kifelé is érvényesíthetné? Financiális szempontból az egyik gyengébben áll, mint a másik, társadalmi téren semmi haladást sem tudnak felmutatni; politikailag a véget nem érő polgárháború szomorú látványát nyújtják, és akármilyen eszményi képet akarunk is magunknak jövőnkre vonatkozólag megrajzolni, azt bizonyára sohasem kívánnók, hogy az a mostani dél-amerikai állapotokhoz hasonlítson. Mármost csak ne is mondják Róma védelmezői azt, hogy mindennek oka a különös körülményekben van; mert a politikai élet sivár nyomorúságára nem csupán Chilében bukkanunk, hanem éppen úgy Peruban is, nemcsak Argentínában, hanem Brazíliában is, egyszóval mindezekben az államokban; de másfelől, ha az Újvilágból az Óvilágba hajózunk is át, akár akarjuk, akár nem, hasonló eredményre jutunk. A protestáns államok hitele Európában is sértetlenül áll, míg a déli, tehát római katolikus államoké a pari [névérték] alá süllyedt. A társadalmi állapotok, a közigazgatás Spanyolországban és Portugáliában, s nem kevésbé Olaszországban mindig új panaszokra adnak okot. Ezeknek az államoknak hatalma és befolyása is szemmel láthatólag csökken. S ami a legsajnálatosabb, a hitetlenség és a forradalmi hangulat ezekben az országokban olyan nyugtalanító haladást tett, hogy a népesség fele ugyan még név szerint római katohikus, de bensőleg minden vallással szakított. Nézzék meg önök Franciaországot. Ezt az országot csaknem egészen katolikus államnak tartja a világ, s a választási urna mégis minden egyes alkalommal megdöbbentő többséggel nyilatkozik a
210
vallás védelmezői ellen. Sőt azt mondhatjuk, hogy ha a római egyház híveit energikus, nemes oldalukról akarjuk megismerni, akkor nem a saját országaikban kell őket megfigyelnünk, ahol hanyatlóban vannak, hanem azt kell néznünk, hogy pl. a protestáns Észak-Németország centrumában, a protestáns Hollandiában, a protestáns Angliában s az önök saját protestáns államaiban is mint virágzanak! Ahol a vezetés nem az ő kezükben van, hanem egy idegen háztartáshoz kell alkalmazkodniok, s mint ellenzéknek a saját táborukban kell koncentrálódniok, ott még olyan embereket is, mint Manning és Wiseman, Ketteler és Windhorst, ügyük lelkes védelmével magukhoz vonzanak.
De nem is tekintve azt a testimonium paupertatis-t [szegénységi bizonyítványt] is, amelyet Róma ott állít ki magáról, ahol, mint Dél-Európában és Dél-Amerikában, korlátlan tekintéllyel uralkodik, egyébként megállapítható, hogy hatalma és befolyása a hatalmak harcában egyaránt csökkenőben van. Európában a vezetés már átment Oroszország, Anglia és Németország kezébe; mint az önök saját világrészében a protestáns észak, úgy Európában is a nem katolikus államok játsszák a vezérszerepet. Ausztria 1866. óta viszonylag mindig süllyedt, s a mostani császár halálával felbomlás és összeomlás fenyegeti. (*) Olaszország megkísérelt erején felül élni; szeretne nagy gyarmatokkal bíró, tengeri hatalom lenni, s e közben már ott áll a társadalmi tönkrejutás szélén. Az aduai csapás nem csupán a gyarmatokra vonatkozó reményeit sújtotta porba. Spanyolország általában semmi befolyást nem gyakorol többé az európai államéletre, és Franciaország, amelynek kardcsörgetésétől még ötven esztendő előtt egész Európa reszketett, már maga sem meri reszketés nélkül fellapozni jövendője szibillai jóslatait. Róma hatalma a felekezetközi számarányok tekintetében is állandó hanyatlásban van. A társadalmi élet nyomorúságai nem egy római katolikus államban arra vitték az embereket, hogy a születések számát korlátozzák,
(*) Kuyper ezt 1898-ban mondta. [NF]
211
s míg Oroszországban, Németországban s az önök hazájában, az Egyesült Államokban, a lakosság erősen gyarapodott, ez a szaporodás sok római katolikus országban vagy végleg megszűnt, vagy sokkal lassubb tempóban halad. A statisztika adatai szerint a keresztyénségnek ma már csak a kisebbik fele római katolikus, és bizonyos, hogy még egy fél század sem telik bele, s ez a szám jóval 40% alá fog süllyedni. (*) Bármily nagyra becsülöm is ezért azt az erőt, amely a római katolikus egyház egységében és a római teológia tanulmányozásában rejlik, és sok oly dolognak a megerősítésére alkalmas, amely nekünk is szent, és amely a modernizmus ellenében csak mindkettőnk legnagyobb erőfeszítése mellett tartható fenn, azért távolról sincs kilátás arra, hogy a római államok ismét kezükbe kaphassák a vezetést. Tovább megyek; még ha a kezükbe vehetnék is azt, azoknak az állapotoknak az általánosítása, amelyek miatt most Dél-Amerikában és Dél-Európában mindenki panaszkodik, épen az ellentéte volna a mi ideáljainknak.
Sőt, hogy még élesebben kimondjuk az igazságot, a római egyház uralomra jutása visszafelé való haladás volna a történelem ösvényán. Róma világnézete régebbi, s ezért alacsonyabbrendű fejlődési fokozatot jelent az emberiség történelmében. A protestantizmus későbben jött, tehát szellemileg magasabb álláspontot foglal el. Aki tehát nem visszafelé akar menni, hanem magasabbra tör, annak vagy amellett a világnézet mellett kell megállapodnia, amelyet a protestantizmus tárt fel, vagy pedig – s ez is elképzelhető – még magasabb álláspontot kell teremtenie magának. A modern világnézet abban a hiedelemben van, hogy tényleg ezt az utóbbit teszi. Szerinte Luther nagy volt a maga korában, de Kant és Darwin már egy sokkal gazdagabb evangéliumnak az apostolai. Minket azonban ez nem akaszt meg. Mert bármily nagy is a mi korunk a feltalálások terén, az értelem és energia erejének felhasználásában, azért még egy lépéssel sem vitt bennünket előre az elvek
(*) Ez a sejtés nem vált be. [NF]
212
megalapozásában, semmi tekintetben sem hozott számunkra magasabb életfelfogást, nem ajándékozott meg bennünket sem több szilárdsággal, sem nagyobb gazdagsággal vallásos és erkölcsi, tehát emberi létezésünkben. A reformáció korának hitét ingatag hipotézisekkel cserélte ki, s amennyiben valaminő tételt, rendszert, szilárd s magában elzárt világnézetet alkotott, nem előzte meg a keresztyénséget, sőt inkább a keresztyénség előtti korba tért vissza arra a pogány bölcsességre, amelyről Pál apostol mondta, hogy Isten azt a kereszt bolondsága által megszégyenítette. Ne mondja tehát nekünk senki: "Nektek, mivel a történelem maga útjában vissza nem fordul, a Rómához való visszatérést pedig elutasítjátok, tulajdonképpen a protestantizmusnál sem szabad megállani, mert hiszen a protestantizmus után a modernizmus következett." Sőt inkább az ilyen okoskodásokat vissza kell utasítanunk mindaddig, amig meg nincs cáfolva amaz ellenvetésem, hogy e század materiális haladásának semmi köze sincs az elvek területén való haladáshoz, és hogy az, amit a modernizmus a piacra hoz, egyáltalában nem modern, hanem nagyon is antik dolog, és nemhogy nem képes bennünket a protestantizmusnál magasabb fokra emelni, sőt visszavezet a keresztyénség mögé, egészen a pogány ókorig.
*
Állást tehát csak a protestantizmus vonalán lehet foglalni; de hogyan? Két mellékút van ugyanis, amelyen az emberek a megoldást keresik, de mindegyik keserű csalódásra vezet. Az egyik gyakorlati, a másik misztikus természetű. A gyakorlati irány nem is törődve azzal, hogy a bibliakritikával szemben, vagy éppen a dogmák kritikájával szemben védekezzék, abban a hitben van, hogy a keresztyének semmi üdvösebb dolgot nem művelhetnek, mintha mindenféle "keresztyéni szeretetmunkára" szorítkoznak. Mert a Szentírással az ember maga sem tudja, mit tegyen, a dogmától pedig az emberek már elidegenedtek;
213
annak azonban semmi akadálya sincs, hogy magunkat, pénzünket a filantrópiának, az evangelizációnak és a missziónak szenteljük, ami azt a háromszoros hasznot is hozza, hogy a különböző irányú keresztyéneket egyesíti, sok szomorúságon enyhít, s a nemkeresztyán világot is kiengeszteli velünk szemben. A "tett által való propagandát" mindenesetre hálával s odaadással kell üdvözölnünk. Az elmúlt században a keresztyénség tevékenysége nagyon is szegényes volt, s az olyan keresztyénség, amely gyakorlati téren nem munkálkodik, száraz skolaszticizmussá és haszontalan fecsegéssé süllyed. Ámde csalódunk, ha azt gondoljuk, hogy a keresztyénség pusztán gyakorlati tevékenységben merült ki; mert bár bizonyos, hogy a Megváltó meggyógyította a betegeket, jóltartotta az éhezőket is, de a mi Jézusunknak a fődolog mégis az volt, hogy szigorúan ragaszkodva az ószövetségi szentíráshoz, nem fogyatkozó erővel hirdesse a saját istenségét, közbenjáró voltát, a vére által való megengesztelődést s az ő ítéletre való eljövetelát. A valóságban pedig Krisztus egyháza egyetlenegy olyan dogmát sem vallott soha, amelyet nem Jézus proklamált volna. Meggyógyította a beteg testet, de sokkal inkább bekötözte a mi lelki sebeinket. Kivett bennünket a pogányságból és zsidóságból, s a meggyőződésnek egészen más világába helyezett át, amelynek középpontjában Ő maga állott. S ami ezenfelül Rómával való harcunkat illeti, ne feledjük el, hogy a keresztyéni szeretet gyakorlásában s az önfeláldozásban Róma bennünket még mindig túlszárnyal; sőt ismerjük el becsületesen azt is, hogy gyakorlati törekvéseinkben a hitetlen világ is erősen a sarkunkban van, s a filantrópia tekintetében mind kétesebbé teszi a mi elsőségünket. Missziónk területén természetesen még nem követ nyomon bennünket a hitetlenség, ámde kérdem, hogyan fogunk tartós ideig misszióval foglalkozni, ha nincs a kezünkben egy minden kételyen felül álló evangélium, amelyet hirdethetnénk? Vagy ismernek-e önök borzasztóbb dolgot, mint az úgynevezett
214
szabadelvű misszionáriusokat, akik nem hirdetnek egyebet, mint az emberiességet és valami színtelen kegyességet, s a pogányok bölcseitől azt a választ kapják, hogy műveltjeik körében ők maguk sem tanítottak és hittek soha mást, mint épen ezt a modern humanizmust.. .
De hát talán azt a másik, a misztikus [172] irányzatot jobban fel lehetne használni a védekezésre? Ó, de állíthatja-e ezt valaki, aki a dologról elgondolkozik és a történelmet is jól ismeri? Bizonyos, hogy a misztikából valami melegség sugárzik ki, amely bennünket is áthat, s jaj a dogma emberének vagy a tettek hősének, ha szívében nem él a misztika bensősége és gyengédsége. Kezet, fejet és szívet adott nekünk az Isten: a kezet a tett, a fejet az öntudatos hitvallásnak, és a szívet a misztika számára. És az embernek úgy kell megállania hármas tisztében az Isten előtt, hogy király legyen a tettben, próféta a meggyőződésben s pap a szíve által; mert az olyan keresztyénség, amely életében a misztikus elemet elhanyagolja, lehűt és megfagyaszt bennünket. S ezért én is szívemből áldom, valahányszor a miszticizmus atmoszférája árad felénk, mely velünk a tavasz lehelletét érezteti, mert ez az életet bensőségessá, méllyé s elevenné teszi. Ámde keservesen ámítja magát az, aki azt gondolja, hogy a miszticizmus egyoldalúan alkalmazva valami változást hozhatna létre a kor szellemében. Nem Clairvaux-i Bernát, hanem Aquinói Tamás, nem Kempis Tamás, hanem Luther volt az, aki uralkodott a lelkeken. A misztika ugyanis szeret magába vonulni, s lehetőleg elkerüli, hogy a nyilvánosság elé lépjen. Erejét éppen a differenciálatlan kedélyi életben találja, s ezért semminő állást nem foglalhat. Hasonlít valami földalatti áramlathoz, amely éppen ezért a talaj felett biztos medret nem áshat magának. Sőt még rosszabbul is állhat a dolog; a történelem tanúsága szerint ugyanis minden egyoldalú misztika végül beteges irányzattá fajult, és utoljára is a "test miszticizmusává" lett, amely a maga utálatosságaival borzalomba ejtette a vilá-
215
got. S ezért bármily szívesen üdvözlöm is úgy a gyakorlati keresztyénség, mint a miszticizmus megújhodását, azért meg vagyok győződve arról is, hogy mindkettő kárt fog jelenteni számunkra haszon helyett, ha ti. azt gondoljuk, hogy ezzel a Szentírás és a hitvallás feláldozásának tényét szépíthetjük. A miszticizmus kedves dolog s a keresztyén munka pompás, de az egyház magvát, 1800 évvel ezelőtt éppen úgy, mint a reformáció korában is, a mártírok alkották, s a mi szent mártírjaink vérüket nem a misztikáért vagy filantrópiáért, hanem meggyőződésükért hullatták, s a meggyőződés szoros összefüggésben van azzal, amit az ember igazság gyanánt fogad el, vagy hazugság gyanánt elvet. Öntudatos élet: ez a mi, majdnem isteni privilégiumunk, s csak a tiszta, világos öntudatból folyik az Ige ama hatalmas szózata, amely a korokat megdönti és a világ szellemét átváltoztatja. Öncsalás, pusztára önámítás tehát, ha a gyakorlati és misztikus keresztyének azt képzelik, hogy önálló világnézet nélkül is ellehetnek. Enélkül senki sem lehet el, s mindaz, aki azt képzeli, hogy önálló világnézet nélkül megélhet, miközben a keresztyén dogmát sutba dobja s a reformáció kátéját elrabolja, észrevétlenül is a modern világnézet hipotéziseire hallgat, s anélkül, hogy tudná, mennyire eltévelyedett, a korszellem kátéjára esküszik.
Ne álljunk meg tehát a feleúton. Amíly bizonyos az, hogy minden növénynek gyökere van, s oly bizonyos az is, hogy minden életnyilvánulásnak valami elv képezi az alapját. Ezek az elvek egymás között összefüggenek, középponti erőforrásukat valamely alapelvben találják meg, s ebből az alapelvből fejlődik ki logikusan és rendszeresen az uralkodó fogalmak és nézetek amaz összessége, amely élet- és világnézetünket tényleg létrehozza. Ilyen elvhű, magában elzárt világ- és életnézettel lép fel most a modernizmus a keresztyénság ellen, s ezzel a halálos veszedelemmel szemben csak akkor védelmezhetjük meg keresztyénségünket, ha a modernizmussal szembe egy olyan élet- és világnézetet
216
állítunk, amely sajátunk, amely éppoly erősen épül fel saját elvi alapjain, éppoly világos logikai erővel van megalkotva, mint ellenfele. S ezt a szilárdságot sem a "keresztyén munkák," sem a keresztyén misztika nem adhatják meg, hanem csupán az, ha a miszticizmus melegségével telt lélekkel s személyes hitünk gyakorlati megvalósításával visszatérünk a történelemnek ahhoz a fordulópontjához, ahonnan a protestantizmus által az emberiség fejlődése bekövetkezett. Ez pedig azt jelenti, hogy vissza kell térnünk a kálvinizmushoz. Mert itt más választás nincs: a szocinianizmus [173] dicstelenül múlt ki, az anabaptizmus [174] vad, forradalmi mozgalmakban bukott el; Luther nem dolgozta ki a maga alapgondolatát, s a közelebbi megkülönböztetés nélküli protestantizmus ma már vagy tisztára negatív fogalom, tartalom nélkül, vagy kaméleonszerű név, amellyel magukat még a krisztustagadók is felékesíthetik, és csak a kálvinizmusról lehet elmondani, hogy a reformáció alapgondolatát következetesen végigvezetve, egyházakat alapított, államokat épített, a társadalomra a maga bélyegét ütötte rá, és így a szó teljes értelmében a gondolkozásnak saját külön világát teremtette meg az egész emberi élet számára. Nekünk tehát vagy úsznunk kell a modernizmus világnézeteinek árjával, s akkor keresztyénségünknek vége, vagy magunknak kell valami saját külön világnézetet megkonstruálnunk, amely a kálvinizmusnál is magasabban álljon, ami azonban még eddig senkinek sem sikerült. Vagy végül ismét fel kell keresnünk a kálvinizmus elfeledett alapvonalait, s azokat a mi sokkal gazdagabban kifejlődött életünk követelményeihez képest kell újra megrajzolnunk. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy én a lutheranizmust nem becsülöm kevésre, de Németország mostani császára már háromszor megmutatta, hogy Luther látszólag kis hibáinak milyen rossz utóhatásai vannak még most is. Luther arra a helytelen útra tévedt, hogy az egyház fejedelmét egyszersmind az egyház fejének is elismerte, s e tévedése következ-
217
ményeképpen mit hallunk most Németország zseniális császárától? Először azt, hogy a keresztyénszocialista Stöckertől megvonta kegyét s kiutasította az udvarból, csak azért, mert az egyházi szabadságnak ez a bátor védelmezője egy ízben kifejezést mert adni annak a kívánságának, hogy a császár mondjon le a maga főpüspöki rangjáról; majd mikor a német csapatokat Kínába küldte, Henrik hercegnek azt a parancsot adta, hogy a "császári evangéliumot" vigye el messze keletre. Most pedig nemrégiben hű embereinek a kötelességtudást azért kötötte szívükre, mert haláluk után (nem az Isten és az ő fia, a Krisztus, hanem) Isten és a nagy császár előtt kell megjelenniök; s mindez nem jelent egyebet, mint azt, hogy Vilmos a cézárizmus eszméjét mind erősebben keveri bele a keresztyén vallás legszentebb lényegébe. Ezért nem haszontalan semmiségek, hanem inkább nagy jelentőségű elvek azok, amikért a mi református atyáink a reformáció korában síkra szállottak. A reprisztinációban [175] én éppoly kevéssé lelem örömemet, mint bárki más; de ha igaz az, hogy a keresztyénség védelme céljából elv ellen elvet s világnézet ellen világnézetet kell állítanunk, akkor mindenki számára, aki a szívéig, a veséjéig protestáns, csak a kálvinista fundamentumok állnak készen megbízható alap gyanánt, mint olyanok, amelyekre bízvást építhetünk.
*
Mármost mit értsünk azon a kifejezésen, hogy vissza kell térnünk a kálvinizmushoz? Vajon azt, hogy az összes protestánsoknak mielőbb alá kell írniok a reformátusok formuláréját, hogy minden egyházi szátdaraboltság beolvadjon a református egyházi élet egységébe? Ilyen megfontolatlan, az emberi lelkekkel nem számoló s a történelmet lábbal tipró követelményre távolról sem gondolok. Természetesen minden meggyőződésben, minden hitvallásban megvan a motívum a határtalan propaganda számára s Pálnak Agrippához intézett ama mondása: "Kívánnám Is-
218
tentől, hogy ne csak majdnem, hanem nagyon is, ne csak te, hanem mindazok is, akik ma engem hallgatnak: lennének olyanok, aminő én is vagyok", nemcsak minden kálvinistának, hanem minden olyan embernek is a szíve vágya marad, aki szilárd és megrendíthetetlen hittel dicsekedhetik. Ámde az emberi szív ily eszményi kívánsága sohasem valósítható meg a mi viszonyaink között. Elsősorban nincs a református elveknek olyan zászlaja, még a legtisztább sem, amely csalhatatlan volna, aminő Pál szava volt. Aztán a kálvinista hitvallás oly mélyen vallásos és oly magasan szellemi, hogy a nagyobbszabású vallási mozgalmak korát nem tekintve, sohasem fog szólni a nagy tömeghez, és mindig csak viszonylag kis csoportra fog hatást gyakorolni. Továbbá természetes egyoldalúságunk mindig közre fog munkálni abban, hogy Jézus egyházának sokféle alakulatban való fellépését kívánjuk. És, last not least, (utoljára, de nem utolsósorban) az egyik egyházból a másikba való átlépés nagyobb mértékben csak a történelem kritikus pillanataiban történhetik. Ha a dolgok a szokott mederben folynak, a keresztyén hívek 90%-a abban az egyházban hal meg, amelyben született és megkereszteltetett. Azonkívül programomnak valamely egyházi kiváláshoz való enemű megkötése bizonyításom egész tendenciájával ellenkeznék. Hiszen én a történelem kálvinizmusát nem mint szűk egyházi kört, hanem mint általános jelentőségű tünetet dicsértem önöknek. S ezért az, amit én kérek, főleg ebben a négy pontban foglalható össze: 1. ne ignoráljuk továbbra is a kálvinizmust ott, ahol még megvan, hanem erősítsük ott, ahol még működik; 2. merüljünk el újra a kálvinizmus tanulmányozásába, hogy azt a külvilág is megismerje; 3. alkalmazzuk a kálvinizmust újból elvileg az élet különböző területein; 4. azok az egyházak, amelyek a közfelfogás szerint még a kálvinizmust vallják, a maguk dicső hitvallását ne szégyelljék tovább.
Elsősorban tehát ne ignoráljuk tovább a kálvinizmust
219
ott, ahol még megvan, de erősítsük ott, ahol még működik. Ha csak hozzávetőleg és a részletekre is kiterjedőleg akarnám kimutatni azokat a nyomokat, amelyeket a kálvinizmus a társadalmi és politikai, a tudományos és esztétikai életben mindenütt maga után hagyott, ez már magában sokkal szélesebb körű tanulmányokat igényelne, semhogy azok egy rövid áttekintést nyújtó felolvasás kereteibe beilleszthetők volnának. Engedjék meg tehát önök, hogy ha már Amerikában lépek fel, az önök saját államéletének csak egyetlen tünetére mutassak rá. Már a harmadik felolvasásomban emlékeztettem önöket arra, hogy az amerikai alkotmányok közül nem egynek az előszavában nagyon határozott demokratikus álláspont jut érvényre, s ez az álláspont mégsem a francia forradalom ateisztikus álláspontja, hanem alapjául az Isten legfőbb szuverenitására vonatkozó kálvinista hitvallás szolgál, éspedig gyakran oly fogalmazásban, amely – amint már jeleztem is – szóról-szóra megegyezik Kálvin nyilatkozatával. Annak az antiklerikalizmusnak, amely a forradalmi demokráciát teljesen áthatja, önöknél a nyomát sem lehet találni, s ha Amerika elnöke az egész népet imádkozónapra hívja fel, vagy ha önök nagyszabású gyűlései Washingtonban imádsággal nyittatnak meg, ez a körülmény mindig újabb bizonysága annak, hogy Amerika demokráciájában még mindig lüktet egy ér, amelyben a zarándok atyák kálvinizmusa egész a mai korig érezteti a maga hatását. Sőt az önök általános iskolai rendszere, amely szerint az oktatás a Szentírás olvasásával és imádsággal végződik, bármennyire elhalványult is az idők folyamán, mégis ugyanerre a kálvinista eredetre mutat. S nem kevésbé mutatkozik a kálvinizmus hatása az önök, többnyire magánkezdeményezésből kifejlődött egyetemi életében; helyi hatóságaik decentralizált és autonóm jellegében; a szigorú és mégsem törvényeskedő vasárnap-ünneplésben; a nők iránt mutatott, de azért a párizsi nőimádás hibájába nem eső tiszteletükben, háziasságukban, családi
220
életük szoros, összetartó, szellemében, a szólásszabadság érdekében vívott harcaikban s a lelkiismeret szabadságával szemben mutatott határtalan tiszteletükben. Az önök keresztyén demokráciája mind e körülményekben homlokegyenest ellenkezik a francia forradalom demokráciájával, és történelmileg is kimutatható, hogy önök mindezt a kálvinizmusnak köszönhetik. De lám, míg önök a kálvinizmusnak eme gyümölcseit élvezik s az alkotmányos állami élet a népek becsületét határaikon túl is megőrzi: szerteszéjjel azt suttogják, hogy mindeme dolgokban csak a humanizmus áldását kell köszönteni, s alig gondol ma már valaki arra, hogy ezekben a kálvinizmus utóhatásait tisztelje, amelyet sokan nem is tekintenek egyébnek, mint csupán néhány dogmatikai szempontból megkövesedett kor szellemi virágának. Én tehát most csak azt kívánom, éspedig történelmi jog alapján kívánom, hogy a kálvinizmusnak e hálátlan megtagadása érjen véget, hogy vegyük észre a kálvinizmus nyomait újból, ahol azok még tényleg szemlélhetők az életben. Kívánom, hogy ha némely egészen mai lelkületű ember a kálvinizmus e nyomait, a francia-forradalmi, vagy német panteisztikus szellemben el akarja simítani, önök Amerikában, mi pedig odahaza, szálljunk szembe az ilyen kísérlettel, mely életünk vonalát akarja hamis irányba vezetni... Hogy azonban erre képesek lehessünk, azért másodsorban a kálvinizmus történelmi s elvi tanulmányozását tartottam kívánatosnak. Ha valamit nem ismerünk, nem is szeretjük, s a kálvinizmus tényleg lassanként feledésbe ment a népek szívében. A legtöbb helyen csupán teológiailag s e szempontból is nagyon egyoldalúlag s mellékesen tárgyalják. Ennek az okát különben már egyik korábbi előadásomban elmondottam. Mivel ugyanis a kálvinizmus nem valami elvont rendszerből, hanem magából az életből eredt, virágzása korszakában sohasem fogták fel rendszeresen, egység gyanánt. A fa virágzott, gyümölcsöt termett, anélkül, hogy valaki a nemére, növekedé-
221
sére nézve botanikai tanulmányokat folytatott volna. A kálvinizmus akkoriban inkább cselekedett, mint okoskodott. Ez a tanulmányozás azonban most már tovább nem halasztható, A kálvinizmus biográfiaját és biológiáját most már át kell kutatni s át kell gondolni, vagy hiányos önismeretünk következtében, akarva, nem akarva áttolódunk egy másik gondolatvilágba, amely a mi keresztyén demokratikus életünk sajátságaival inkább ellentétben áll, mint megegyezik, és bennünket levág arról a gyökérről, amelyen állva egykor oly erőteljesen felvirágoztunk.
Csak e tanulmányozás által válik lehetővé az is, amit a harmadik helyen jeleztem, hogy ti. a kálvinizmust elvileg az élet minden területéhez hozzá alkalmazzuk azáltal, hogy a tudomány minden ágára nézve azt választjuk, mint elvet, kiindulási pont gyanánt. A teológiát sem zárom ki e pontnál, mert ez is a szélesen elágazó életre irányul, és nincs szomorúbb dolog, mint látni, hogy a református egyházak teológusai is miként jutottak teljesen idegen befolyások uralma alá. A teológia azonban csak egyike ama sok tudománynak, amely várja a kálvinista szellemben való feldolgozást. A jogtudomány is, a társadalmi tudományok: a filozófia, az irodalom, a nyelvészet, a lélektan, az esztétika is, sőt az orvosi és természettudományi stúdiumok is, ha mélyebben fogjuk fel őket, valamennyien különbség nélkül elvekre mennek vissza, s a mi köreinkben aztán nagyobb komolysággal kell felvetni, mint eddig, a kérdést, hogy vajon a logikus, ontologikus, kozmologikus és antropologikus elvek, amelyeknek a tudományokban döntő szerepük van, megegyeznek-e a kálvinizmus elveivel, vagy inkább ellentétben vannak annak lényegével.
S ehhez a három, nézetem szerint történelmileg igazolt kívánalomhoz végezetre azt a negyediket függesztem, hogy azok az egyházak, amelyek még a kálvinista hitvallás alapján állanak, szűnjenek meg most már szégyenkezni ezen hitvallásuk miatt. Hallották, hogy mily széleskörű felfogá-
222
som, milyen mindent felölelő nézetem van az egyházi élet tekintetében is. Csak a szabad fejlődéstől várok üdvöt az egyházi élet számára is, mert én dicsérem a sokféleséget, és benne a fejlődés magasabb álláspontját látom. Sőt kívánom, hogy még a legtisztább hitvallású egyház is részesüljön más egyházak támogatásában, hogy így tagadhatatlan egyoldalúsága kiegészíttessék. Ámde mindig elkedvetlenített és méltatlankodással töltött el, ha láttam egy-egy egyházat, vagy egyházi tisztviselőt, aki a maga zászlaját, összegöngyölve, a kabátja alatt rejtegette, ahelyett, hogy annak gyönyörű színeit szabadon lobogtatta volna a magasban. Ki aminek vallja magót, merjen is az lenni szavában, tettében, egész fellépésében; s az olyan egyház, amely kálvinista eredetű s még fölismerhetőleg a kálvinista hitvallást vallja magáénak, de mégsincs meg benne a bátorság, de mit mondok? a lelki gyönyörűség arra, hogy ezt a hitvallást okosan s bátran védelmezze meg az egész világ ellenében, az ilyen egyház nem a kálvinizmust, hanem saját magát becsteleníti meg. De legyenek bár a szívük bensejéig kálvinista egyházak kicsinyek, számbelileg pedig mégoly jelentéktelenek is, mint egyházak azért a kálvinizmusra nézve mindig nélkülözhetetlenek maradnak, s a magvaknak kicsinysége miatt nincs mit sajnálkoznunk; csak legyenek azok teljesen egészségesek, s legyenek telve megtermékenyítő, túláradó életerővel.
*
És így most már, mélyen tisztelt Uraim, ez az utolsó előadásom is a vége felé jár; hadd mondjak tehát önöknek köszönetet azért a szíves türelemért, amellyel terjedelmes fejtegetéseimet mindvégig kísérték. Mielőtt azonban előadásomat befejezném, mégis úgy érzem, hogy még mindig maradt önökben egy kérdés, amelyre szintén nem akarok a válasszal adós maradni; az a kérdés nevezetesen, amelyre én végezetre célzok: hogy vajon fel kell-e adnunk, vagy meg kell-e tartanunk az electio [176] (kiválasztás) elvét? S
223
itt engedjék meg mindjárt, hogy ezzel az elekcióval egy másik szót állítsak szembe, amely attól csak egy betűben különbözik: a szelekciót! [177] Manapság az elekció előtt bezárják a fülüket az emberek, míg viszont a szelekcióért valósággal rajonganak. Melyik most már az a hatalmas probléma, amely a szavak mögött rejlik, s miben különbözik az a megoldás, amit e két szó a lét mindenek fölött álló problémájára nézve nyújt? A probléma arra az elvi kérdésre vonatkozik, hogy honnét származnak a különbségek, miért nem egyenlő minden? Honnan van az, hogy az egyik dolog így, a másik amúgy létezik? Nincs élet differenciálódás nélkül, s nincs differenciálódás különbség nélkül. A különbségek létezése: ez a motívum minden öntudatra nézve, s ez az oka mindannak, ami létezik, nő és fejlődik; oka minden harcnak és küzdelemnek, egyszóval a különbségek létezése az elvi alapmotívuma minden életnek és gondolkozásnak. És nem mondok nagyon sokat, ha azt állítom, hogy minden más probléma ebből az egy problémából vezethető le: honnét származnak a különbözőségek, honnét származik a létezés, a levés és az öntudat egyenlőtlensége, heterogenitása? Hogy szemlélhetővé tegyem a dolgot: ha virágok volnánk, szívesebben lennénk rózsák, mint gombák; ha rovarok volnánk, szívesebben lennénk legyek, mint pókok; ha madarak volnánk, szívesebben lennénk sasok, mint baglyok, s ha állatok volnánk, szívesebben lennénk oroszlánok, mint hiénák; mivel pedig emberek vagyunk, jobban szeretnénk gazdagok lenni, mint szegények, zseniálisak, mint ostobák. s szívesebben tartozunk az árja fajhoz, mint a hottentottákhoz vagy kafferekhez. Mindebben különbség, roppant különbség van. Hozzáteszem, hogy egyik-másik ember még magasabbra tört, és Isten akart volna lenni – és íme, ember volt és ember is maradt. Különbözőség van tehát mindenütt, különbözőség az egyik lény és a másik lény között, éspedig olyan különbözőség, amely az egyiknek előnyt ád a másik fölött. Ha a karvaly lecsap a galambra és széttépi
224
azt, honnan van, hogy ez a két lény annyira szembenáll egymással és annyira különböző? Egyedül ez a kérdés uralkodik a növény-, az állatvilágban, az egész szociális életben s íme, a szelekció-elmélet az, amely által korunk erre a minden kérdés fölött álló kérdésre választ adni törekszik. Az emberek már a sejtben is különbözőséget tételeznek fel, s gyöngébb és erősebb elemről beszélnek, és úgy vélik, hogy az erősebb már a sejtben előnyre tesz szert a gyengébb felett. Ez az előny konszolidálódik aztán bizonyos magasabb létezési potenciában, s ahol a gyengébb ennek dacára is ragaszkodik a létezéshez, a különbözőség harcban tör ki.
Mármost a fűszál erről mit sem tud, a pók tovább is hálózza a legyet és a tigris öli a szarvast, anélkül, hogy a gyengébb erről magának számot adna. Ámde mi emberek világos tudatában vagyunk e különbözőségnek, minekünk tehát nem lehet magunkban elnyomnunk azt a kérdést, hogy vajon ez a szelekció-elmélet oly rendszer-e, amely a gyengébbet, a kevésbé felfegyverzett teremtményt sorsával ki tudja békíteni? Magában véve – s ezt önök is elismerik – ez az elmélet csak dühöngő harcra ingerelheti a gyengéket a maga lasciate andare ogni speranzá-jával. [178] Az ellen a végzet ellen, hegy a gyengébbet az erősebb elnyeli, saját erőlködésünk semmit sem tehet; a megengesztelődésnek tehát valamely eszméből kellene itt származnia. Ámde melyik ez az eszme? Az, hogy ott, ahol ezek a különbözőségek megerősödnek, s így a lények egymással való ellentétükben jelennek meg, ez, vagy a véletlennek a gyümölcse, vagy valamely vak természeti hatalomnak szükségszerű eredménye. Tehát csakugyan azt képzeljük, hogy a szenvedő emberiség a maga szenvedései közepette valaha megelégedhetik egy ilyen megoldással? És ért mindemellett ujjongva üdvözlöm a szelekció-elméletet, s bámulom a kutató tehetségét, gondolkozásbeli erejét azoknak az embereknek, akik ezt az elméletet elénk tárják, de természetesen nem azért, amit a szelekció-elmélet igazságképpen magasztal, ha-
225
nem mivel ez elég bátor volt e legmélyebb alapvető problémának a szemébe nézni, és így, a dolgoknak mélyére hatolva ugyanarra a színvonalra törekszik, amelyen a kálvinizmus áll. Az elekció nagy jelentősége azonban éppen abban áll, hogy e dogmában a kálvinizmus már három évszázaddal ezelőtt a szemébe mert nézni ugyanazon alapproblémának, s ezt mégsem a tudatnélküli sejtekben végbemenő vak szelekció által, hanem Istennek a maga szabad tetszése szerint való elekciója által fejtette meg, Aki minden dolognak megadta a maga létezését. Az a minden lényre kiterjedő rendelkezés, hogy vajon melyik legyen kamélia és melyik százszorszép, melyik fülemüle és melyik varjú, melyik szarvas és melyik disznó, és ugyanúgy az emberek között is, az a személyünkre vonatkozó rendelkezés, hogy vajon valaki lánynak vagy fiúnak, gazdagnak vagy szegénynek, ostobának vagy zseniálisnak, Káinnak vagy Ábelnak szülessék-e, ez az a legmegrendítőbb predesztináció, amely mennyen és földön elképzelhető, és amely mégis napról-napra szemünk előtt megy végbe, sőt amelynek mi magunk is, önök épp úgy, mint én, az egész személyiségünkkel alá vagyunk vetve, és amelytől a mi egész lényünk, egész gondolat- és érzésvilágunk, az életben elfoglalt pozíciónk függ. Ezt a mindenre kiterjedő elhatározást a kálvinista nem embernek, vagy még kevésbé valamely vak természeti hatalomnak, hanem a mindenható Isten, az ég és föld szuverén alkotójának és urának a kezébe teszi le; a Szentírás pedig a fazekas képében magyarázta meg nekünk ezt a mindenre kiterjedő elekciót. Kiválasztás a teremtésben, kiválasztás a gondviselésben és épp így kiválasztás az örökéletre és a kegyelem országában: ez itt a lényeg. Szóval kiválasztás éppen úgy, mint a természet minden országában. Ha most már a szelekciónak és az elekciónak ezt a két rendszerét egymás mellé állítom, akkor nem azt mutatja-e a történelem, hogy az elekció évszázadokon át tényleg megelégedést és megbékülést adott a világnak, sőt hogy velünk együtt a
226
többi keresztyének is tisztelik az elekciót, úgy a teremtésben, mint a gondviselésben, és hogy a kálvinizmus csupán abban múlja felül az összes többi keresztyén hitvallásokat, hogy ez, az egységet keresve és Isten iránt minden tiszteletet megadva, az elekció mellett még az örökélet reménységénél is szilárdan mgállott?
Íme, ilyen a Kálvin dogmatikai elfogultsága; vagy inkább – mivel az idők az iróniára, sőt tréfára is túl komolyak – tétessük fel minden egyes aggodalmaskodó keresztyénnel azt a mindenek felett uralkodó kérdést, hogy ha kifogásuk van ez alaptétel ellen, vajon ismerik-e ennek az alapproblémának más megfejtését, amely jobb garanciákat tartalmazna arra nézve, hogy majd, mikor a harc a leghevesebben lángol, keresztyéni hitét megvédelmezheti a fellépő, új erőt gyűjtő s óráról-órára nagyobb tért nyerő pogányság ellenében? Mert ne feledjük el, hogy a keresztyénség legfőbb ellensége mindig a pogányság volt, s az is fog maradni örökre; az élő Istennel szemben a bálványok állanak, és ennyiben mélyen érzett igazság rejlett a német császár merész rajzában, mikor előttünk a buddhizmust tüntette fel közelgő ellenség gyanánt. A jövendő előtt sötét fátyol van, de Krisztus Pathmos szigetén véres befejező küzdelem közelgését jósolta meg. Japán alig negyven esztendő alatt óriási haladást tett, és egész Európa borzalommal gondolhat arra, hogy vajon mit várhatunk "a sárga fajtól", amely Indiával együtt az emberiség nagyobb felét képezi. Hát nem tett-e bizonyságot arról Gordon, hogy ha kínai katonái, akikkel a taipingeket megverte, kellőleg be lennének tanítva, felfegyverezve, s ha jól vezetnék őket, a világ első katonái lennének? Az ázsiai kérdés tényleg nagyon komoly, és fontos dolog. A világprobléma Ázsiában kezdődött, s végső megoldása is Ázsiában fog végbemenni; a tapasztalat azt bizonyítja, hogy az ázsiai népek, amint egyszer halálos álmukból újra talpra állnak, úgy technikai, mint anyagi tekintetben egy pillanat alatt utolérnek ben-
227
nünket. Mindennek dacára e veszély egyáltalában nem volna fenyegető, ha a keresztyénség úgy az ó-, mint az újvilágban ott állana egyesülve a kereszt körül, s mint a keresztes háborúk korában, ujjongva menne bele Királyáért és Üdvözítőjéért a végső küzdelembe. Hogyan lehetne azonban szó erről, mikor a pogány gondolatok, pogány törekvések, pogány eszmények közöttünk is tért nyernek, s a serdülő nemzedéket szívük mélyéig megfertőzik?! Ma már azonban, mivel a keresztyéni egység gondolata oly kiáltó módon elgyengült, az emberek gyáván és közönyös szívvel tűrték, hogy az örményeket kiirtsák; a görögöt leverte a török; elment már közülünk Gladstone is, aki mint keresztyén államférfiú, a szíve mélyéig kálvinista volt, s elég bátorsággal rendelkezett ahhoz, hogy a szultánt great assassin-nek, "a nagy gyilkos"-nak bélyegezze. Ezért, végül, rá kell lépnünk a radikális elszántság mezejére. A félig végzett munka nem visz minket előre, s a felületesség nem acéloz meg. Elv ellen elvnek, világnézet ellen világnézetnek, szellem ellen szellemnek kell bizonyságot tennie. Ha valaki jobbat tud, ám szóljon, de én nem ismerek semmi szilárdabb s megbízhatóbb bástyát, mint a még mindig legyőzhetetlen kálvinizmust.
Ha aztán valaki félig gúnyosan azt a kérdést intézné hozzám, hogy én vajon valóban elég naiv vagyok-e hinni azt, hogy a jelzett kálvini tanulmányok hatása alatt a keresztyének világnézetének a megváltozása fog bekövetkezni, akkor ezt felelem: az életre való felébresztés nem embertől jő, Isten előjoga az, s az ő szabad elhatározásából folyik, hogy a vallásos élet árja az egyik évszázadban magasra hág, a másikban pedig csaknem kiapad és elsekélyesedik. Az erkölcsi világban is van tavasz, mikor minden rügyez és élettől árad, de van téli hidegség is, amikor az egész vallási élet jéggé fagy és kővé merevedik.
Kétségtelen, hogy az a korszak is, amelyben mi élünk, vallási tekintetben igen sivár, és híjával van a heroikus hév-
228
nek Ha Isten az ő Lelkét ki nem bocsátja, semmi változás sem jő létre, s a vizek apadása aggasztóan gyors mérveket ölt. Mindnyájan ismerjük azonban az eolhárfát, amit az emberek az ablakba állítanak, hogy a szél eljátszhassa azon égi melódiáit. Mindaddig, amíg a szél pihen, a hárfa sem ad semmi hangot; de ha megjön ugyan a szél, a hárfa azonban nem áll készen, ekkor hallhatjuk majd a szél zúgását, suttogását, de nem fogjuk hallani az atmoszférikus zenét. És tegyük fel most azt, hogy a kálvinizmus nem egyéb, mint egy ilyen eolhárfa. Jó; de ez akkor azt jelenti, hogy a kálvinizmus is teljesen erőtlen az Úr Lelke nélküL Azonban éppen ebből a körülményből számunkra is kettős feladat következik: és pedig egyfelől az, hogy atyáink Istenét imádságban kérjük a Szentlélek zúgó szelének kiárasztására, másfelől pedig az, hogy legyen gondunk arra, hogy amikor a Lélek nagy zúgása ismét megkezdődik, hárfánk, tisztán felajzott húrokkal, Isten szent Sionának ablakában, újra készen álljon.
JEGYZETEK
166. Mazas híres francia börtön Páris mellett, amely Mazas abbé tervei szerint épült.
167. Voltaire-ianizmus alatt Voltaire szellemét értjük. Lásd a 3. számú jegyzetet.
169. Lásd a 22. sz. jegyzetet. Itt Kuyper arra mutat reá, hogy mily veszedelem származik abból, ha a darwinizmus alapgondolatát, a létért való küzdelem elvét az erkölcsi, politikai és társadalmi életre is alkalmazzák, s ezt természetes és jogos érvényesülési eszköznek is tekintik.
171. "No popery" angol jelszó = nem kell a római katolicizmus [szó szerint: a pápizmus – NF.].