MÁSODIK FEJEZET.
1.
Mi képesítette Luthert arra, hogy ezekben a forró harcokban, amikbe igazlelkűsége belevitte őt, mind a győzelemig állhatatos maradjon? Hiszen olyan borzasztó gyötrelmeket okoztak neki, hogy a kolostorban átélt lelki kínokról ezt írta: "Ismerek valakit, aki ezt a gyötrelmet (azt ti., mely az elkárhozottakra az örökkévalóságban vár) gyakran átszenvedte, persze csak időközönkint, de oly nagy és pokoli gyötrelmet, hogy nyelv ki nem mondhatja, toll le nem írhatja, s aki maga nem tapasztalta, el sem hiheti." Későbbi lelki tusáiról pedig ezt írta egyszer: "Több mint egy hétig a halál és a pokol ölén hánykolódtam, hogy még most is egész testemben meg vagyok törve és tagjaim reszketnek." (36) Mi képesítette igazlelkűségét arra, hogy abból, amit gondolt és érzett, semmit el ne tagadjon maga előtt és semmit ki ne vessen lelkéből? És mi képesítette őt arra a másik dologra, hogy mindig igaz valójában adja önmagát és sohase akarjon jobbnak föltűnni? Hiszen érezte, hogy ezzel sokak szeméhen árt a tekintélyének. Hogyan volt képes mégis megmaradni ilyen őszintének? – Nos,
mi az oka annak, hogy olyan sokan letagadják önmaguk előtt, hogy nem azok, akiknek lenniök kellene? Mert nem akarnak erőteljesen harcolni önmaguk ellen. Miért titkolja el oly sok ember önmaga elől hitbeli kételyeit, holott érzi azokat? Mert visszaretten a teljes igazságért és bizonyosságért való harc fájdalmaitól. Miért rejti el olyan sok ember a többiek elől igazi gondolatait és érzelmeit? Mert sértené az önérzetét, ha mások csakugyan olyan kevésre értékelnék őt, amint megérdemli. Egyszóval, a legtöbb embert az önnön nyugalmára, kényelmére és jó hírnevére való tekintet tartja vissza a teljes igazlelkűségtől.
Egészen másképpen állott a dolog Luthernél, mert – ő semmit sem adott önmagára. Vádolták azzal, hogy kemény és kíméletlen volt. Még meglátjuk majd, mennyire igazolt ez a vád. Az mindenesetre bizonyos, hogy önmagával szemben kíméletlen volt.
Természetesen addig, amíg még ő is sóhajtozott az élű Isten után, az ő gondolkozásának és törekvésének a középpontjában is az "én" állott: "Mikor találhatok magamnak végre kegyelmes Istent?!" De amióta a hit által bizonyossá lett az Isten kegyelme felől, nem ismert többé önmagára való tekintetet, hanem csak Istennel és az Ő ügyével, meg felebarátjával és annak segítésével gondolt. Fennmaradt ránk egy nyilatkozata, mely aligha származhatott volna olyasvalakitől, aki nem érezné és nem bírná lelke legmélyén azt, ami ki van fejezve benne. Talán épen azért nem lett közismertebbé Luthernek ez a mondása, mert csak az értheti meg,
akiben már eleve rokonlelkület lakik. "Az én Istenem – mondja – engemet, méltatlan és kárhozatra ítélt embert, mihden érdemem nélkül, teljesen ingyen és tisztára irgalomból megajándékozott a Krisztusban és a Krisztus által minden kegyesség és üdvösség teljes gazdagságával, úgy hogy ezentúl semmi másra nincs szükségem, mint arra, hogy higgyem, hogy ez valóban így van. Nos, tehát én ilyen Atyának, aki bőséges javaival így elhalmoz, önként, örömest és ingyen megteszek mindent, ami néki tetsző és felebarátomat, mint keresztyén, úgy akarom szeretni, mint Krisztus is engemet és semmi mást nem akarok tenni, csak amiről látom, hogy néki szükséges, hasznos és üdvösséges, mivel hitem által a Krisztusban én úgy is mindenekkel ki vagyok elégítve." Mivel a keresztyén ember a "maga számára teljes kielégítést nyer hite által", ezért "minden munkája és egész élete szabadon marad, hogy azzal önkéntes szeretetből felebarátjának szolgáljon." (37) Mert ő maga már semmi hiányt nem szenved, nem is kíván semmit a maga számára. Ezért nem is gondol többé magával.
Bizonyos tekintetben természetes hajlama ís megkönnyítette Luthernek, hogy e szerint cselekedjék. Az érzéki elem aránylag nagyon gyenge volt benne; a kielégítést követelő testi kívánságok meglehetősen háttérbe szorultak nála. Joggal emlegették ugyan Luthernek "egészséges érzékiségét." De aki ezalatt akár öntudatosan, akár öntudatlanul "erős érzékiséget" ért, az egészen tévesen ítéli meg egyéniségét. Erre a tévedésre az adott gyakran okot, hogy Luther a
középkori aszkétikus kegyességet, melynek eredete visszavezethető egészen az apostolok utáni korba, helytelennek ismerte fel és teljes komolysággal ostorozta. A görög szellem hatása alatt fejlődött ki az a nézet, mely szerint a test csak bilincse a léleknek és forrása a rossznak. Innen származott a "test" és a "lélek" bibliai ellentétének az a félreértése, mint hogyha a "test" alatt az ember testi mivolta, "lélek" alatt pedig magasabb, szellemi természete volna értendő. Mindebből az erkölcsiségnek olyan fölfogása született meg, mely szerint az ember legfőbb kötelessége testi természetét, melyet pedig Isten teremtett, lehetőleg elfojtani. Így a szerzetesi, világtagadó élet lett az ideál. Ezzel az eltévelyedéssel szemben Luther azért az igazságért szállott síkra, hogy Isten az embert testi és lelki lénynek teremtette, hogy tehát az érzékiség megvetése és elfojtása nagyon szomorú tévútra vezet. De ezt nem az önmaga érdekében tanította így, mint hogyha neki különösen erős érzéki természete lett volna s azt akarta volna minden fék nélkül szabadjára engedni, hanem csakis az igazság érdekében. Mert éppen őnéki föltűnően csekélyek voltak az érzéki igényei.
És pedig nyilván már természettől fogva. Hiszen képes volt elvállalni a szerzetesi életet és panasz nélkül magára venni mindazt az aszkétikus önmegtagadást, amiben akkor élete igazi célját látta. Kolostori életéről szóló későbbi följegyzéseiben sehol sem találunk panaszkodást a testi nélkülözések miatt, melyeket el kellett szenvednie. Említi ugyan, hogy sokat fázott, virrasztott, böjtölt. De nem úgy, mintha sirán-
koznék az elviselt szenvedések miatt, hanem csak azért, hogy megmutassa, milyen komolyan vette a szerzetesi életet. A kényelemre és bőségre semmit sem adott, később sem. Nem sokat törődött azzal, hogy megházasodása előtt senkije sem volt, aki testi szükségleteinek gondját viselje, mint amikor pl. egyszer egy egesz esztendeig senki sem vetette meg ágyát, úgy, hogy már rothadásnak indult a szalmája. "Fáradt voltam" – írja később, – "egész nap agyondolgoztam magam, s úgy vetettem magamat az ágyra, nem is tudva róla." (38)
Mathesius, aki hosszú időn át asztaltársa volt Luthernek, ezt jegyezte föl róla: "Keveset evett és ivott és ritkán valami különöset; megelégedett az egyszerű ételekkel". Amikor egyszer különös, drága ételeket adtak elébe, így nyilatkozott Luther: "Nyalánkságokban nem találok örömöt. Ne tiszteljenek meg engem ilyesmikkel. Dicsérem a tiszta, jó, egyszerű házi eledelt." Melanchthon ezt írja Lutherről: "Noha meglehetősen megtermett és egyáltalán nem gyenge testalkatú ember volt, mégis – és ezt gyakorta csodáltam benne, – olyan természete volt, hogy nagyon kevés étellel és itallal beérte. Láttam egészséges állapotban négy napig ellenni úgy, hogy semmit sem evett, sem ivott. Máskor is gyakran láttam, amint napokon át megelégedett egy kevés kenyérrel és heringgel". Spalatin barátjának így írt egyszer Luther: "Hiszen tudod, hogy nem sokat törődöm magammal. Ha nem kapok húst és bort, megélek a kenyéren és vízen is." (39)
A házasságkötésre sem a szükség vezette.
Már több esztendő elmúlt azóta, hogy világosan és határozottan kijelentette azt a meggyőződését, hogy a szerzetesi szüzességi fogadalom senkit sem köt többé, aki eljutott az evangélium igazi ismeretére. És örült, ha barátai fölhasználták ezt a szabadságukat. De arra egyáltalán nem gondolt, hogy ő is ne kövesse-e példájukat. Még a házasságra lépése előtti esztendőben is így nyilatkozhatott egyik prédikációjában: "Nekem nincs szükségem asszonyra. Isten kegyelméből nem kívánkozom feleségre." (40)
Sokszor csodálkoztak már azon, hogy ugyanaz a Luther, aki a házassági viszonyt annyira fölmagasztalta, mégis hogyan dicsérhette oly nagyon "a szüzesség adományát" is. Pedig később ő maga jelentette ki: "Bennem is megvolt ez az adomány", abban az értelemben ti., hogy nem érezte szükségét a házassági viszonynak. És házassága előtti életében megtapasztalta: "Ha valaki bír a szüzesség kegyelmi ajándékával, annak van a legszebb dolga és legjobb nyugodalma, amilyent bárki is élvezhet." Amikor élete negyvenkettedik évében végre mégis házasságra lépett, nemsokára rá ezt írhatta: "Nem vagyok sem szerelmes, sem szenvedélyre nem gyulladtam" (41) Valóban, nyomát sem lehet találni házasságának a történetében sem a romantikus szerelemnek, sem az érzéki szenvedélynek. Ennél a lépésnél sem önmagára gondolt, hanem az igazságra, amelyért küzdeni élete feladatának érezte. Mert a döntő ok, ami rábírta, hogy magára vegye a házasélettel együttjáró nyugtalanságot, fáradságot és gondot, az volt, hogy tettével is meg akarta erő-
síteni a nőtlen élet katolikus felmagasztalásával szemben a családi élet szentségéről hirdetett tanítását. Nagyon jellemző, hogy már jóval régebben kitűzte ezt maga elé, és mégis csak akkor hajtotta végre. Azt hitte ugyanis, hogy közeledik életének vége. (42) Az ember tudvalevőleg szereti elhalogatni azt, amit helyesnek tart, de a maga részéről mégis inkább elhagyna, azonban mégis rászánja magát, amikor úgy érzi, hogy nemsokára búcsút kell vennie ettől a világtól.
Ez a minden irányban megnyilatkozó igénytelenség megkönnyítette Luthernek azt, hogy minden gondolatát és gondját a láthatatlanokra fordítsa, és ne sokat törődjék pénzzel és vagyonnal. Írói munkásságában is csak másokra gondolt, s azt kívánta, hogy könyveit minél olcsóbban megszerezhessék az emberek. Ezért sohasem fogadott el értük semmiféle tiszteletdíjat sem. Pedig írásaiból vagyont szerezhetett volna. Egyszer egy könyvkereskedő könyveinek kiadási jogáért évi 400 forint, mai pénzen kifejezve 6000 márka javadalmat ajánlott föl neki. De ő megmaradt annál, hogy óriási irodalmi munkásságáért semmit sem fogadott el.
Valamennyi előadását is "gratis" tartotta. Wittenberg városa magisztrátusával sem fizettetett semmit magának azért, hogy a városi templom másodlelkészi állását betöltötte, ámbár ebben a minőségében is nem csekély munkateherrel kellett megbirkóznia. Mivel a szükségleteit éppen fedező professzori fizetése megvolt nem akart "egyetlen prédikációt sem tartani pénzért", még ha "száz forintot" fizetnének is érte. (43)
Azt, aki nem vágyik pénzre, vagyonra, gyakran megejti az önzésnek egy másik formájá: a hírnév, az emberek előtti dicsőség vágya. De azt sem ismeri Luther. Jól tudja, hogy milyen tant kellene hirdetnie, hogy egyetemes tetszésre találjon. De nem is gondol arra, hogy ilyesmire tekintettel legyen. "Tanításunkkal nem keressük emberek kedvét. Mert a világot nem lehet súlyosabban és keményebben megsérteni, mint amikor elvetjük minden bölcsességét, igazságát, vallásosságát és hatalmát. Aki a világnak e legjobb és legkiválóbb javait kárhoztatja (amint mi megtesszük), az bizonyára nem kedveskedik a világnak, hanem sokkal inkább önként kihívja és előbb-utóbb el is nyeri annak gyűlöletét és bosszúállását. (44)
Írásainak és beszédeinek a külső formája sincs tetszés és dicsőség aratására szabva. Rendelkezésére áll ugyan minden elgondolható hangnem. Bizonyára tudott volna úgy is beszélni, hogy hallgatóinak és olvasóinak esztétikai érzékét gyönyörködtette volna és művészetének dicséretét váltotta volna ki belőlük. De annyira csakis az ügy maga fekszik a szívén, hogy inkább keményen és mereven, mint kedvesen és tetszetősen s inkább szárazon és mezítelenül, mint ékesen és szellemeskedve adja elő gondolatait. Egyetlen célja az, hogy világos és igaz, meggyőző és megragadó legyen a beszéde. Csodálja Erasmusnak sima, művészies, előkelő stílusát. De azért mindig érezteti, mennyire gyűlöli az ilyen előadási modort, amikor a komoly isteni igazságokról van szó. Tudja, hogy a templomban hány tudós ül a lábainál, akik csodálnák
és magasztalnák őt, ha valamilyen feltűnő új bölcsességet adna elő. De nem is érzi megtiszteltetésnek ezt az előkelő hallgatóságot és annak igényei iránt egészen közömbös. "Amikor itt prédikálok, mindig egészen mélyen alászállok, nem nézem a doktorokat és magisztereket, akik vagy negyvenen vannak közöttük, hanem az ifjaknak, gyermekeknek, népségnek nagy sokaságát, akik százával vagy ezrével vannak jelen. Azoknak prédikálok. Azokhoz igazodom. Azoknak van szükségük rá." (45)
Semmit sem tart a külső becsületére. Melanchthon azt az utasítást adta a diákoknak, hogy álljanak föl, amikor a hírneves Luther belép a tanterembe. De annak ez nem tetszett. "Emiatt a fölállás miatt", – mondta tréfásan – "mindig néhánnyal több Miatyánkot kell elmondanom. Nem jó ez a nagy becsület." Scheurl Kristóf egy levélben nagyon megdicsérte. Ezt feleli rá: "Ez a mi nyomorúságos életünknek a szerencsétlensége, hogy mennél több baráti dicsérőnk van, annál veszedelmesebbek számunkra. Ó, mennyivel üdvösebb nekünk a gyűlölet és a szidalom, mint minden dicséret és szeretet!" (46) Így ír 1519-ben. Akkor még érezte annak a kísértésnek a hatalmát, mely az emberek előtti dicsőségben rejlik. Ez volt bizonyára a főoka annak, hogy eleinte annyira irtózott mindentől, ami dicsőséget arathatott volna számára. Milyen szónoki tehetsége volt például! És mégsem kívánkozott a prédikálásra, sőt annyira "félt a szószéktől", amíg a kolostorban volt, hogy csak "kényszerítve" volt hajlandó föllépni reá, éspedig egyelőre nem is a templomban vállal-
kozott reá, hanem csak a refektóriumban, néhány szerzetestársa előtt. (47)
Nem igen akad sok tudós teológus, aki ne fogadna szíves-örömest egy teológiai tanszékbe való meghívást. Luther azonban kézzel-lábbal rugódozott ellene, amikor rendfőnöke, Staupitz meghagyta neki, hogy szerezze meg a teológiai doktorátus fokozatát. "Vagy tizenöt érvet is" fölhozott ellene. Hogy rábírja ajánlatának visszavonására, képes volt még "a köteles tiszteletet" is megsérteni ezzel a nagyon becsült elöljárójával szemben. Végre valósággal kétségbeesve kiáltott fel: "Az életemet veszitek el!" Ő csak, amint sokszor kifejezte, "a sarokba szeretett volna elbújni" (48)
Amikor később világhírű emberré lett és így volt alkalma a dicsőség mézét megkóstolni, ha ellenfelei dicsőség hajhászásával vádolták, ezt írhatta Spalatin barátjának; "Hogyan hajhásznám én, szegény, a dicsőséget, amikor semmit sem kívánok inkább, mint hogy magánemberként teljes elvonultságban élhetnék, messze a nyilvánosságtól? Vigye az állásomat, aki akarja! Égesse el a könyveimet, aki akarja!" (49)
Ha valaki "hiú dicsőség rabja" lehet, akkor az író az, különösen, ha olyan világot megmozgató műveket bocsátott ki, mint Luther. Milyen büszke örömet érezhet egy-egy író akkor, mikor látja, hogy írásait nem szorítják ki mások újabb művei sem, hanem mindig újabb kiadásaik válnak szükségessé, és így nem kétséges, hogy művei még halála után sem fognak feledésbe merülni! Luthernél ennek semmi nyoma sincs. "Nem bánnám én, elviselhetném,
ha minden könyvem feledésbe tűnt volna már le". Sőt "lelkiismeretemre mondhatom, hogy semmit sem kívánnék inkább, mint minden könyvemnek feledésbe merülését, amiket csak azért kellett kibocsátanom, hogy az embereket óvjam tévelygéseiktől és bevezessem a Bibliába, hogy megtanulják érteni azt, s azután letűnhessenek az én könyveim." (50)
Sokszor meg lehet figyelni, hogy az írókat izgalomba hozza az, ha műveikből mások kiírnak, anélkül, hogy világosan megjelölnék a forrást. De hányan merítették minden bölcsességüket Lutherből! Hányszor találkozunk annak a kornak írásaiban nemcsak az ő gondolataival, hanem az ő érveléseivel, hasonlataival, aforizmáival, adomáival! Sohasem panaszkodott azért, hogy nem hivatkoznak reá, mint forrásra.
Abban persze égrekiáltó igazságtalanságot és galádságot látott, amikor dühtől szikrázó ellenfele, Emser, először a leghevesebben megtámadta és kárhoztatta az újszövetség lutheri fordítását, s azt azután azzal akarta kiszorítani, hogy maga is kiadott egy németnyelvű újszövetséget, de nem vállalta azt a fáradságot, amivel egy új fordítás elkészítése járt volna, hanem átvette szóról- szóra Luther fordítását, csak néhány katolikus szellemű módosítást ejtve rajta, s az egész művet kiadta a maga neve alatt. Luther így ír erről: "Hogy micsoda becsület az, ha valaki másnak munkáját szidalmazza és gyalázza, azután pedig ellopja azt és kiadja a maga neve alatt, és így a másiknak gyalázott munkája által keresi a maga dicsőségét és hírnevét, azt rábízom mindenkinek az
ítéletére." De a maga dicsőségével oly kevéssé törődik, hogy így folytatja: "Annak mégis örülök, hogy munkámat (mint Szent Pál is dicsekszik vele) még ellenségeim is előbbre viszik, és Luthernek munkáját, Luther neve nélkül, ellenségeinek neve alatt megis olvasniok kell az embereknek. Hogyan bosszulhatnám meg magamat jobban?" (51)
Katolikus, rajongó és svájci ellenfelei kisebb-nagyobb iratoknak még máig is megszámolatlan tömegével támadták meg Luthert. Aránylag nagyon kevésre felelt ezek közül. Természetesen már azért sem tartotta szükségesnek valamennyit tekintetbe venni, mert meg volt győződve róla, hogy éppen azáltal fognak legbiztosabban feledésbe merülni, ha nem részesíti figyelmében őket. (52) De a támadásokkal szemben tanúsított ilyen hallgatás sokszor kétségtelenül azt a látszatot keltette, hogy nem tud rájuk megfelelni, és rendszerint a legrútabb rágalmakkal is illették ezek a vitairatok személyét és tanítását. Hallgatása tehát nem csekély kárt tehetett becsületében. De éppen eziránt egészen közömbös volt.
Más ellenfeleinek természetesen az ügy érdekében kötelességének látta megfelelni. De amikor azok újra tollat ragadtak ellene, akkor csak azt nézte, hogy hoztak-e elő valami igazán újat, és hogy mondhat-e ő is még valami újat a tárgyról. Ha nézete szerint erre nemmel kelletett felelnie, akkor szívesen meghagyta ellenfeleinek az utolsó szót. Nem ismerünk még egy írót, aki oly sokszor s oly nyugodtan átengedte volna a csatateret ellenfeleinek. Még ha a hír-
neves és befolyásos Erasmusszal volt is dolga: annak vitairatára megfelelt, de az erre következő éleshangú viszonválaszt már felelet nélkül hagyta. Még akkor is képes volt erre a hallgatásra, ha egy ellenes vitairat annyira gúnyolódott személyével, mint Zwinglinek és Oecolampadiusnak ellene kiadott műve: "Luther hitvallásnak nevezett könyvéről, két felelet". Hogy egyáltalán milyen kevéssé sértette és ingerelte őt az ellenfeleitől így rája szórt bántalom, azt az a föltűnő tény is mutatja, hogy mihelyt elhatározta, hogy nem felel nekik, rája nézve az egész ügy el volt intézve, úgy, hogy legbizalmasabb barátaihoz írt leveleiben sem tesz említést úgyszólván soba többé róla.
Olyan teljesen közömbös a maga személyes becsülete iránt, hogy szinte túlságba is ment ezzel. Mert ha úgy látta, hogy az ügy, amelyet képvisel, úgy kívánja, képes volt beleesni abba a hibába is, hogy a köteles önbecsülésre sem volt tekintettel.
Legfeltűnőbben a VIII. Henrik angol királlyal szemben tanúsított magatartásában mutatkozik ez. Hírül hozták neki, hogy ezen az ellenfelén igazságtalanságot követett el, amikor ellene írt iratában úgy bánt vele, mint az Evangélium megátalkodott, javíthatatlan ellenségével. Voltaképpen a király nem is idegenkedik úgy az Evangéliumtól, csak Luther bántó élessége sértette meg olyan mélyen, hogy nem állhat nyíltan az Evangélium ügye mellé. Sürgetve kérték és unszolták Luthert: kérjen levélileg bocsánatot a megsértettől; a jó hatás nem fog elmaradni. Luther sokáig ellenkezett, mert az ő benyomása
egészen más volt a királyra vonatkozólag. De az a gondolat, hogy hátha mégis helytelenül ítélte meg, hátha csakugyan súlyos igazságtalnságot követett el vele szemben és ezzel megakadályozta az igazság melletti színvallását, végre kezébe kényszerítette a tollat. Amikor már most ebből a föltevésből kiindulva, bocsánatot kér a királytól, annyira nincs egyáltalán semmi tekintettel önmagára, hogy ezeket írja: "Mélységes szégyenemben nem merem szememet fölemelni Felségedre, aki olyan könnyelműen felgerjedtem egy olyan hatalmas és nagy király ellen, holott csak seprő és féreg vagyok, akit csupán megvetéssel kellene legyőzni ... Ezért hát levelemmel Felséged lábaihoz vetem magamat és könyörgök, amilyen alázatosan csak tudok és esdeklem a Krisztus keresztjéért és dicsőségéért, kegyeskedjék Felséged leereszkedni hozzám és megbocsátani nékem, amivel Felségedet megsértettem." (53) Ennyire meg tud alázkodni, ha azt hiszi, hogy ezzel Isten ügyének szolgálhat.
Ilyen esetekben készségesen magára tudja venni azt a hazug látszatot is, mint hogyha valami elítélendő dolgot követett volna el. 1526-ban különösen erős hangú iratot szerzett az ellen "az áruló és gyilkos tervezet" ellen, amellyel a mainzi katolikus papság el akarta nyomni az Evangéliumot. Mikor már nyomtatás alatt volt az eleje, kitudódott a dolog. A választófejedelem erre beszüntettette a nyomást és megsemmisíttette a már kész íveket. Így Luther izgága polemikus színében tűnt fel, akit csak a felsőbbség beavatkozása akadályoz
meg abban, hogy békételenséget szítson az országban.
Valójában azonban egészen más volt a tényállás. Amint újabban felfedezett okmányokból kitűnik, maga a választófejedelem küldte meg Luthernek annak a gonosz "tervezetnek" egy másolatát, és kérte, hogy "ezt a keresztyénietlen és önző vállalkozást pellengérezze ki [egy iratban], hogy az kellőképpen köztudomásúvá legyen". (54) Luther ennek a kívánságnak eleget tett. De amikor elkészült az első nyomtatott ív, tudomást szerzett róla nagy ellensége: György szász herceg, és követelte a választófejedelemtől ennek "a gyalázó iratnak" az elnyomását. A választófejedelem megijedt, attól tartva, hogy kitudódhatik, hogy Luther csak az ő megrendelésére dolgozott. Ezért arra kérte Luthert, vonja vissza iratát. Luther kész is volt erre. De hogy rossz fényt ne vessen a választófejedelemre s ezzel az Evangélium ügyére is, sem a szóban forgó iratban nem említette meg a tulajdonképpeni indíttatás forrását, sem később nem árulta el azt sohasem. Az, hogy most ő úgy áll a világ előtt, mint nyughatatlan civakodó s hogy György herceg megint haragra lobbant ellene, nem sok gondot okozott neki. A maga személyére semmit sem adott.
Ebből magyarázható még egy sajátságos jellemvonása. Amilyen hatalmasan és diadalmasan tudott küzdeni hitéért és az Evangélium ügyéért, olyan kevéssé értett ahhoz, hogy a maga személyét és becsületét is megvédje a támadások ellen. Mert nem nagyon érdekelte a dolog, azért nem is tudott benne erőt kifej-
teni. Ha valamelyik ellenfele azzal a szándékkal, hogy az ügyet tönkretegye, a személyét támadta meg, Luther rendszerint zavarba jött. Nem tudta önmagát védeni. Ilyenkor tanácstalanul állott ellenfeleivel szemben.
A lipcsei vita alkalmával Eck János mindenekelőtt azzal igyekezett legyőzni Luthert, hogy a husziták barátjának bélyegezte, mert már maga ez a szó is borzongást keltett mindenkiben, felébresztve a huszita harcok borzalmas emlékeit. Luther úgy nyilatkozott, hogy lehetnek igaz keresztyének a katolikus egyház keretein kívül is. Eck azt felelte, hogy ezt a fölfogást már a konstanzi zsinat is kárhoztatta a Husz elleni ítéletével, ellenfele nyilván rokonszenvez a huszitákkal. Amikor Luther ezzel szemben kijelentette, hogy ő egyáltalán nem helyesli a cseheknek elszakadását a római egyháztól, Eck azzal folytatta, hogy akkor adjon ki egy írást ellenük. Luther a vitát megkísérelte visszaterelni erről a személyi térről a tárgyira. Megjegyezte tehát, hogy Husznak állításai között voltak nagyon keresztyén és evangéliumi gondolatok is. Eck felháborodva kiáltott föl: "Minden hívő számára rettenetes hallani, hogy a nagytiszteletű Pater Luther így merészel beszélni a konztanzi zsinat ellen". Ezzel szerencsésen torkon ragadta Luther személyét és fojtogathatta. Luthernek vége volt. Félbeszakította ravasz ellenfelét: "Nem igaz, hogy én a konstanzi zsinat ellen beszéltem!" Eck megbotránkozva folytatta: most az elátkozott csehek is kétségtelenül őreá fognak hivatkozni mint pártfogójukra! Luther annyira
elvesztette a fejét, hogy megint szavába vágott ellenfelének, ezt kiáltva: "Ez gyalázatos hazugság". A jelenvoltak közül többen úgy ítélték, hogy a vitából Eck került ki győztesen. Annyiban igazuk volt, hogy Luther világosan bebizonyította, hogy nem képes a személyét védeni. Csak az ügyért tudott harcolni.
Amint nem törődött sem pénzzel, sem vagyonnal, sem becsülettel, úgy életével sem. Sokszor csodálták Luthernek nagyszerű bátorságát. Halálmegvetésének, melyre még vissza fogunk térni, legfőbb forrása éppen az volt, hogy az életére sem adott semmit sem.
Amikor először tornyosultak feje fölött fenyegető fellegek, ezt írta rendtársának és barátjának, Linknek: "Jézus Krisztus adósa vagyok mindenemmel és Ő talán énhozzám is így szól: "Megmutatom néki, mennyit kell néki az én nevemért szenvedni". Legyen meg az Ő akarata. Mennél inkább fenyegetnek azok, annál bizodalmasabb vagyok". Nincsen – úgymond – semmi elveszteni valója, miután már "hírét és jónevót is széttépdesték". "Csak egy maradt még meg: ez a gyönge és törékeny test. Ha ezt is elveszik, talán megrövidítik életem idejét egy vagy két órával, de a lelkemet nem vehetik el. Így hát ezt énekelem én is Reuchlin Jánossal: Aki szegény, mitől sem fél, nem veszíthet. Jó reménnyel vidáman él, mert csak nyerni remélhet" (55)
Amikor már útközben volt Augsburg felé, a pápai követ előtti kihallgattatásra, még egyszer figyelmeztették arra, hogy ott veszély fenyegeti
az életét és kérlelték, hogy ne menjen el oda. De ő ezt írja útközben: "Szilárd maradok. Legyen meg az Úr akarata! Augsburgban, ellenségeim közepette is Jézus Krisztus uralkodik. Csak éljen Krisztus, haljon meg Márton és minden bűnös ember. Csak magasztaltassék föl az én üdvösségem Istene!" (56)
1516. októberében Wittenbergben a pestis pusztított. Volt nap, hogy két-három embert is elragadott ebben a kis városban. A vész beköszöntött a Luther lakásával szomszédos házba is és elragadta a család egyik fiát. Luthernek azt tanácsolta barátja, Lang, hogy hagyja el a várost. "Remélem, – felelte Ő, – hogy nem dől össze a világ, ha Márton barát elhull. A kolostorbeli barátokat persze, ha a pestis tovább is terjed, világgá küldöm innen. De én ide állíttattam. Az engedelmesség megtitja, hogy meneküljek." Ekkor még hozzáteszi: "Nem mintha nem félnék a haláltól. Mert én nem vagyok Pál apostol, hanem csak magyarázója. De remélem, hogy az Úr meg fog szabadítani félelmemtől". (57)
De amikor 1527-ben újra kitört ugyanez a betegség Wittenbergben, és a választófejedelem rendeletére az egész egyetem átköltözött Jénába, Luther megmaradt a maga helyén, holott a választófejedelem külön írásban is megkísérelte rávenni a város elhagyására. Csodálkozott azon a rettegésen, mely oly sokakat elfogott. Olyan hűségesen fölvette a betegek gondját, hogy pestises daganataik ellenére sem irtózott hozzájuk nyúlni. Kijelentette, hogy már "a nép között élő félelemnek e szörnyetege miatt" is a városban kell maradnia. (58) Ugyanezt a halálmegvetést
tanúsította az 1529., 1535., 1538. és 1539. évek járványai alatt is.
Luther mindenképpen beizonyította, hogy nem költői elragadtatás, hanem legbensőbb lelkületének megfontolt kifejezése volt, amikor így énekelt: "Kincsünk, életünk, nőnk és gyermekünk mind elvehetik."
2.
Magának semmit sem igényelve, egész életét Isten és felebarátai szolgálatába állíthatta Luther. A hitnek, mely által a keresztyén ember "mindennel bír, amivel bírnia kell", "mindig növekednie kell, el egészen addig a másik életig". De ez csak azáltal lehetséges, hogy az ember Istennek és felebarátjának szeretetből szolgál. "Itt következnek aztán a cselekedetek. Itt nem szabad tétlenkednie a keresztyén embernek". (59) És Luther nem is tudott tétlenkedni.
Sajnos, keveset tudunk életének előbbi éveiről, mielőtt eljutott a hitre. Ezért nem tudjuk világosan megállapítani, mennyiben volt természeti hajlam nála a hatalmas munkavágy, és mennyiben köszönhette annak, hogy föltárult előtte a nagy életcél: Istennek és felebarátainak szolgálni. Mert természettől fogva rest és szemlélődő hajlamú embereket is addig ismeretlen tettvággyal tölthet el valamilyen vallási átalakulás. Lutherről azt halljuk, hogy egyetemi éveiben "fürge, vidám legény" és "filozófus" volt, hogy szorgalmasan foglalkozott ugyan tanulmányaival, de különös élvezettel merült el
az ókor költőibe is. És ő maga állítja, hogy később inkább hajlandó lett volna "elbújni a sarokban". Eszerint úgy látszik, hogy eredetileg nem volt ugyan semmi hajlandósága a restségre, de a tetterős cselekvésre és a másokért való munkásságra sem volt nagyobb hajlama. Amikor belépett a kolostorba, hogy megmentse lelkét, csupán önmagára gondolt.
Itt következik azután a fordulat. Később egyszer kiemeli, hogy mennyire fölmagasztalja Pál apostol a szeretetet és elítéli a kolostori életet, mivel abban az ember kivonja magát a szeretet szolgálata alól felebarátaival, sőt még tulajdon szüleivel szemben is. Ekkor írja ezeket: "Akármilyen ügyetlen és tudatlan voltam is, semmi sem okozott több szenvedést szerzetesi időm alatt, mint ez a könyörtelenség és a szeretetnek ez az istentelen megtagadása. Sohasem tudtam rávenni magam, hogy nyugodt lelkiismerettel elhiggyem, hogy ez a kolostori engedelmesség, mely oly vakmerően vétkezik a szeretet ellen, helyes és megengedett dolog". (60) Ha Luther nem jelöli is meg közelebbről, hogy kolostori életének melyik időszakában tűnt föl előtte a szolgáló szeretet a legfőbb követelménynek, körülbelül bizonyos, hogy az evangéliumi igazság megismerése után következett ez be. Mert ő maga ezt a magyarázatát adta annak, hogy miként keletkezik az emberben a felebaráti szeretet akarása: "Mivelhogy az én Istenem engemet, méltatlan és kárhozatra ítélt embert, minden érdemem nélkül, teljesen ingyen és tisztára irgalomból, a Krisztus által és Őbenne, megajándékozott minden kegyesség és
üdvösség teljes gazdagságával, én is felebarátommal szemben semmi mást nem akarok tenni, csak amiről látom, hogy neki szükséges, hasznos és üdvösséges. Amiként ínséget szenved a mi felebarátunk és szüksége van a mi segítségünkre, úgy szenvedtünk mi is ínséget Isten előtt és szükségünk volt az Ő kegyelmére. Ezért hát, amiként Isten segített rajtunk Krisztus által, úgy nekünk is hitünk és annak cselekedetei által segítenünk kell felebarátunkon". (61)
Állították néha, hogy Luthernek nagyszerű hite volt ugyan, de kevéssé volt a szeretetnek embere vagy tán éppen hiányzott is belőle a szeretet. De ha ez az utóbbi állítás igaz lenne, akkor téves volna az előbbi. Akkor Lutherben csak az lett volna meg, amit ő maga "álmodott hitnek", "a hit képzelődésének" szokott nevezni. Mert a leghatározottabban állította: "Ha a hitet nem ragyogtatjuk a szeretet által, bizonyára nem más az, mint a hitnek csak hazug álomképe, mellyel önmagadat ámítod". (62) De aki Luther írásait csak egy kissé is közelebbről ismeri, hogyan állíthatná, hogy ő nem ismerte az Isten akarta szeretet indulatát? Hát nem tudják, akik az ellenkezőt állítják, hányszor és mily lángoló szavakkal magasztalta a szeretetet? Természetesen nem szentimentális, érzelgős fuvolaszóval, hanem úgyanazzal a komolysággal és erővel, mely Pál apostolt a szeretetről szóló himnuszának megírásánál ihlette.
Halljuk Luthernek néhány szavát: "Akarod hallani a keresztyén életnek summáját, a legpontosabban és legteljesebben összefoglalva és mégis kurtán és röviden előadva és jól meg-
jegyezhetően, hogy tudhassad, mit kell cselekedned és mit kerülnöd és hogyan kell hozzáfognod és hogy ne kelljen többé tudakoznod és itt is, ott is kéregetned? Legyen benned szeretet, mely áradjon belőled és fakadjon tiszta szívből! Ennél maradj meg! Ebből kell kiindulnia minden igazi prédikációnak! A szeretet pedig, amint mindenki tudja, nem jelent egyebet, mint szívből hajlandónak és kegyesnek lenni az emberek iránt és minden jóságot és szívességet tanúsítani irántuk" (63)
"Valamennyi erény között nincsen nagyobb, mint a szeretet. Amint láthatjuk is: ha valamit szeret az ember, arra fölteszi testét és életét is, és szívesen, örömest kockára veti mindenét érette, amije csak van. A türelem, tisztaság, mértékletesség stb. is szép erények, de semmiképpen sem egyenlők a szeretettel, mely minden egyéb erényt magába foglal és magával hoz. Aki kegyes és igaz ember, az senki ellen nem vét és mindenkinek megadja a magáét. De ahol szeretet van, ott az ember önmagát is odaadja és készségesen, vidáman megtesz mindent, amiben csak szükség van reá". (64)
"Amikor a hit által megismerem, mennyire szeret engem Isten, nem is tehetek másképen, minthogy nekem is viszont szeretnem kell őt, hajlandónak kell lennem iránta és örömest és szeretettel meg kell tennem mindent, amit kíván. Így ugyanaz az ember hozzáfog és mindenestől odaadja magát felebarátjának, szolgálja, segíti, tanácsolja őt önként, ingyen. Nem állhatja meg, amikor tévelyegni és bűnökben vergődni látja felebarátját, eligazítja őt a helyes
útra, odavezeti őt, ahol maga is vigasztalást és segítséget talált, hirdeti neki az Evangéliumot és arra igyekszik, hogy bűneiből is kiszabaduljon. Azután, ha mezítelenul látja, fölruházza, ha éhesen, enni ad neki és így tovább. Summa summarum: amiről csak tudja, hogy szolgálhatna neki, azt készségesen és szívesen megteszi, sőt még mielőtt kérnék is és kívánnák is tőle. És nem tekint ebben egyébre, mint arra, hogy ez így tetsző Isten előtt. Ezért az Úr Jézus is semmit sem hagyott meg tanítványainak, és nekünk is, oly erősen és oly komolyan, mint hogy egymás iránt szeretet legyen bennünk. Mert ez az egyetlen ismertetőjel, melyről felismerik a keresztyéneket. Olyan teljes odaadással kell lennünk felebarátaink iránt, hogy egészen az övéik legyünk testünkkel, lelkünkkel, minden javunkkal és becsületünkkel" (65)
Az az ember, aki így tudott beszélni a szeretetről, maga nem ismerte volna a szeretetet? Bizonyára jelentős dolog, hogy abban a levélben, melyben legelőször ad Luther kifejezést a Krisztusban megjelent isteni kegyelembe vetett hitének, s melyben egy szerzetestársát arra figyelmezteti, hogy Krisztus magára vette a mi bűneinket és a maga igazságával megajándékozott minket, mindjárt ezeket írja: "Ha ezt szilárdan hiszed, vedd szívedre a még bűnös és tévelygő testvéreket, hordozd őket türelemmel, tekintsd bűneiket úgy, mintha a tieid volnának, és ha valami jó van benned, tulajdonítsd nekik az ő javukra. Tekints csak arra, amit Ő teéretted és mindenkiért tett,
hogy te is megtanuld: mit kell másokért tenned" (66)
Ha Luthernél egyesek a szeretet hiányát állapították meg, annak egyetlen oka valószínűleg mindig az volt, hogy nem tudtak megbarátkozni heves, lángoló haragú arcmodorával. Ettől egyelőre jobb lesz egészen eltekintenünk és előbb azt megvizsgálnunk, hogy általában milyen volt a viselkedése, későbbi vizsgálódás számára tartva fenn azt a kérdést, hogy polémiájának a mi szemünkben bántó modora ellentétben áll-e azzal, amit egyebkent megfigyeltunk benne. Mert, hogy már előrebocsássuk a végső eredményt: Luthernek minden ténykedése Isten és az emberek iránti szeretetének kifolyása. Ő csak szolgálni akar akár lelki, akár testi értelemben.
Próbáljuk meg mindenekelőtt fogalmat alkotni arról, hogy milyen óriási mennyiségű munkát teljesített! Ragadjuk ki például az 1523. évet, melyben nem dolgozhatott állandóan, mivel néhány hétig úton volt s ideges fejfájása is megnehezítette a munkát. Mindemellett nemcsak egyetemi előadásait tartotta meg, hanem minden ünnep és vasárnap korán reggel építő beszédet tartott a kolostorbeli rendtársainak, ő tartotta továbbá a délelőtti istentiszteleteket, s végül a délutáni prédikációkat. Minden egyes prédikációja új beszéd. Azok, amiket ebben az évben tartott, s amik nyomtatásban, vagy hallgatóinak följegyzéseiben fönnmaradtak, műveinek weimari kiadásában 500-nál több oldalt foglalnak el. A Mózes V. könyvéből tartott előadásai ugyanabban a kiadásban 240-nél több oldalra terjednek.
Ezenkívül szerzett még néhány tucat iratot, melyek ugyanebben a kiadásban 640-nél több oldalt tesznek ki. Ezenkívül elvégezte az időtrabló német fordítását a Józsuétól Eszterig terjedő bibliai könyveknek, melyek a közönséges bibliakiadásokban körülbelül 300 oldalt foglalnak el. Továbbá írt annyi levelet, hogy annak a kis töredéküknek, ami véletlenül ránkmaradt, még mindig 112-re rúg a száma. Az erlangeni kiadásban mintegy 120 oldalt foglalnak el. (67) Mennyi idejébe kerülne egy írnoknak mindezeket csak lemásolni is! Luthernek pedig mindezt alkotnia kellett, és csaknem mindent le is írt. Nem ismerünk még egy embert, aki annyit írt volna, mint ő. Pedig mindezeken kívül óriási mértékben igénybe volt véve ereje és ideje azáltal, hogy amint mondta, "naponkint megrohanták".
Miért viselte már most ezt az alig elgondolható munkaterhet? Pénzt nem fogadott el érte, emberek előtti dicsőségre sem vágyott. * Nem hajtotta más, mint az Isten és a felebarátai iránti szeretet, az a vágy, hogy másoknak "üdvösségét munkálja". A maga humoros modorában így fejezte ezt egyszer ki: "A magam kedvéért nem írok egyetlen könyvet sem, nem is prédikálok a magam kedvéért. Nekem már úgyis be van írva a szívembe" (68)
Még kétszeresére nő meg előttünk ez a másokért való munkássága, ha meggondoljuk, milyen nehezére eshetett az sokszor, amikor oly gyakran küzdött testi betegségekkel. Több-
* Ld. fönnebb az 59. lapon.
ször volt már úgy, hogy ő is, a környezete is meg volt győződve, hogy közel van a halála. Már több évvel azelőtt, hogy ez csakugyan bekövetkezett, állandóan kimerültnek, erőtelennek, az életbe belefáradottnak érezte magát. Ehhez járultak gyakori kedélyzavarai, amiket mindenféle testi bajok, emésztési és vérkeringési zavarok vontak maguk után, vagy amik ilyen okok nélkül is előfordultak sajátságos lelki alkatánál fogva. Ilyenkor, ha csak a belső nyugtalanságok gyötörték, munkaereje úgyszólván meg volt bénítva. De minden ilyen akadály ellenére mindig újra belevetette magát a munkásságba és még testi és lelki levertségének heteiben is teljesített annyi munkát, mini amennyit másk teljes egészségben és legnagyobb munkakedvvel is alig végeznek el. A Wartburgból 1521. július 13-án kelt levelében például panaszkodik, hogy olyan beteg, hogy szívesebben elviselne tíz nagy sebet, és hogyha állapota nem javul, mit sem törődve a következményekkel, el kell mennie Erfurtba, hogy orvostól vagy kirurgustól [sebésztől] kérjen tanácsot. Egy hét óta már semmit sem tud írni, sem tanulni. És mégis, ugyanaznap ír egy levelet Melanchtonnak, mely az erlangeni kiadásban csaknem öt oldalra terjed, beszél ebben a levélben egy Emsernek írott válaszáról, Melanchthon egy latin vitairatának tervbevett fordításáról, Oecolampadius egy iratának fordítási előintézkedéseiről és prédikációskönyvéről, amelyen dolgozik. Ezek után alaposan kiterjeszkedik Melanchthonnak egy hozzá intézett kérdésére, a világi fensőbbség jogosultságát illetőleg s megírja végül véleményét arról, hogy a ható-
ság eltiltotta azoknak a tételeknek a megvitatását amiket ő küldött. Ugyanaznap hosszú levelet ír Amsdorfnak is, melyben többek között részletesen közli tanácsát, hogy miképpen lehet legjobban megfelelni Emser egy vitairatára. (69)
De azért mégis abban a véleményben van, hogy "közömbösen és restül üldögél". Ha másoknak szolgálhat, nincs tekintettel önmagára. Vagy azt mondaná valaki, hogy ez az irodalmi munkásság mégis legalább élvezetet nyújtott neki? Akkor tekintsük csak meg kissé közelebbről azt a másik hihetetlen mennyiségű munkát: a levelezését, ami olyan sajnálatos módon elvonta tanulmányaitól és alkotó munkásságától. Ha megnézzük, milyen levelekre fordította drága idejét, szinte hajlandók volnánk időpazarlást emlegetni. De ha másoknak szolgálhatott, az sohasem tűnt föl neki időpazarlásként, ha mégoly csekély szolgálatról volt is szó. Csak néhány példát egy rövid időszakból: kéri Spalatint, hogy egy szegény számára eszközöljön ki a választófejedelemtől ruhaneműeket. Kéri Lang barátját, járjon közbe egy szegény ember érdekében. Támogatásába ajánl néhány diákot. Kéri Spalatint, hogy a levélvivőnek fizessen valamivel többet, mivel hibáján kívül több időbe került az útja. Kérdi, hogy voltaképpen kihez is kell eljuttatnia egy reábízott könyvet, mert sok munkája közben elfelejtette, s az ismerősei közt hasztalan tudakozódott. Valaki számára kéri néhány könyv megküldését. Hogy a tiszteletreméltó és doktori címet nyert Pater Frosch Jánost a szokásos doktori lakomával megünnepelhessék, kéri Spalatint, jár-
jon közbe a választófejedelemnél, hogy küldessen vadhúst ez ünnepségre. Melanchthonnak ugyanerre az alkalomra meghívólevelet küld. A választófejedelemnél közbenjár valaki érdekében, aki szeretne a nagybátyjának utóda lenni, s egy másik érdekében, aki papi állást keres. Melanchthon számára fizetésemelést kérelmez, egy nürnbergi állásnélküli számára alkalmazást stb. (70).
Arra nézve pedig, hogy ezt a sok "közbenjárást", amit másokért végez, szívvel-lélekkel végzi, csak egy példát! 1522-ben már másodízben ír a választófejedelemnek egy Pfaffenbeck nevű ember érdekében, aki (a választófejedelem nézete szerint önhibájából) nyomorba jutott. Levelében ezt írja: "Fejedelmi kegyelmességteket nem szívesen terhelem közbenjáró kéréseimmel és írásaimmal. Ami örömet én találok benne, arról is szívesen lemondanék. De a szükség kényszerít s a szeretet hajt, hogy megtegyem. Ínsége igazán fáj nekem. Ezért hát fejedelmi kegyelmességtek lábához borulok és alázatosan kérem, könyörüljön fejedelmi kegyelmességtek ez emberen. Semmiképpen nem volna jó, ha így nyomorogni és koldusbotra jutni hagynák. Mert érzem, hogy ínsége úgy fáj neki, hogy végre még eszét is elveszti. És fejedelmi kegyelmességtek könnyen segíthet rajta ellátással, étellel, itallal vagy egyébként. Van Istennek még több Schneeberg-je [dús ezüstbányája] is, úgy, hogy fejedelmi kegyelmességteknek nem kell aggódnia, hogy elszegényedik a sok kiadástól, nem is szegényedett el eddig sem. Mert igaz ez: Adjatok, nektek is adatik.
"Ahol az "adjatok" bőséges, ott az "adatik" még sokkal bőségesebb. Fejedelmi kegyelmességtek legyen biztos afelől, hogy én ezt az embert nem hagyom így. Inkább magam megyek koldulni érette, vagy ha ez nem használ, rabolni és lopni is, amit legközelebb találok, főképpen pedig Szászország választófejedelmétől. Mert fejedelmi kegyelmességtek köteles erről az emberről gondoskodni. Azért kérem, hallgasson meg engem ebben fejedelmi kegyelmességtek az én kedvemért kegyelmesen, hogy ne legyek kénytelen elkezdeni lopni és rabolni." (71).
Ott van azután a sok vigasztaló levél, amire jut ideje. Akár ha egy prédikátor elszomorító tapasztalatokat tett a hivatásában; akár haláleseteknél; akár ha egy asszony gyermekágyon sokat szenvedett"; akár, ha valakit kedvetlenség és csüggedés kínoz – éspedig nemcsak, ha barátját, Melanchthont kell felvidámítania, hanem akkor is, ha meghallotta, hogy valamely diák búskomorságban szenved stb.
Milyen nyomasztó teherré nőhetett meg , számára ez a sokoldalú levelezés akkor, amikor már úgy felhalmozódtak a megkeresések és kérvények, hogy még az ő rendkívüli munkaereje sem tudott megbirkózni velük. Linknek Nürnbergbe ezt írja egyszer: "Legutóbbi leveledben panaszkodol, hogy kérdéseidre nem feleltem. Ne csodálkozzál rajta. Mert naponkint úgy elárasztanak levelekkel, hogy az asztalom, a székeim, a padjaim, a zsámolyom, az ablak, a ládák, a könyvespolcok, minden tele van levelekkel, kérdezősködésekkel, jogi ügyekkel, panaszokkal, kérvényekkel stb." (72).
Szeretete arra is kényszeríti, hogy ami kevés földi java van, azt is mások szolgálatába állítsa. Egyetlen szűkölködőt sem tud elutasítani, aki hozzáfordul, még ha ezert gyűrűit, kelyhét és egyéb "drágaságait" kell is elzálogosítania, vagy eladnia. Sokszor természetesen rájön utólag, hegy méltatlanokat is segélyezett. De az nem keseríti el és nem keményíti meg, ő mégis megmarad határtalan jószívűsége mellett. Nem tudnánk még valakit, aki ebben annyira ment volna, mint ő.
Hogy öreg, sánta, hasznavehetetlen, álomszuszék szolgáját, Siebergert elbocsássa, az sohasem jut eszébe. A felesége nagynénjét, a "Muhme Lene"-t is, mindhaláláig hűségesen gondozta. Nemcsak egész sereg unokaöccsét, -húgát és egyéb rokonait vette föl házába, hanem mindig nyitva tartotta azt idegenek számára is, kik szükségbe jutottak. Hónapokon át magánál tartott egy volt szerzetest, ki megszökött a kolostorból és nem tudott álláshoz jutni. Kunitz Elza nemes kisasszonynak, egy állás nélkül levő volt apácának, meg akarta könnyíteni, hogy a wittenbergi leányiskolában taníthasson. Meghívta tehát házához: "Legyen házamban és asztalomnál otthon, hogy semmi baja, gondja ne lehessen. Kérem tehát, hogy ne utasítsa ezt vissza." (73)
Stiefel Mihály prédikátornak Ausztriából menekülnie kellett. Míg más állást nem kap, Luther magához fogadta. Bizonyos idő múlva megtudta, hogy vendége röstellte már, hogy továbbra is terhére legyen, s ezért egy ismerős asszonytól titkon némi pénzt kért. Luther erre
írt az asszonynak: "Nem szükséges, hogy bármit is küldjön neki, mert hiszen nálam mindene megvan, amire szüksége lehet, és meg is hagytam neki, hogy csak kívánja, ami kell. Mégis röstelkedik előttem, úgyhogy nekem kell reáerőltetnem mindent, amire szüksége van." Hónapokkal később Lochauban való alkalmaztatásra ajánlja a menekültet a választófejedelemnek: "Mivelhogy a jó embert bántja a lelkiismerete, mintha terhemre volna nékem azzal, hogy nálam van, és mindig el akar menni, úgyhogy elég bajomba kerül itt marasztani". Hét hónapnál tovább magánál tartotta Luther. (74).
Az eislebeni prédikátor, Agricola János, összecivódott patrónusával, Albert mansfeldi gróffal s elköltözött Wittenbergbe, hol más állást remélhetett kapni. De nem talált mindjárt alkalmas lakást. Erre Luther feleségével és családjával együtt házához fogadta. Pedig az új vendég, nem kevesebb, mint kilenc gyermekkel volt megáldva. Nyilván nagyon jól érezhette magát Luther házánál, mert egész családjával ott maradt néhány hónapig. Luther pedig nagyon meg volt elégedve a helyzettel. (75).
Pedig nem csak az anyagi kérdés játszott szerepet ilyenkor. Gondoljunk arra is, mennyi zavart okozhatott a rendkívül elfoglalt professzornak, hogy háza így tele volt emberekkel és annyi igényt kellett kielégítenie. Valóban sokat szenvedett ez alatt a teher alatt. Ezt már abból is sejthetjük, hogy egyszer egy özvegyen maradt prédikátornak azt tanácsolta, hogy ne házasodjék meg újra, és egyéb okok mellett arra is rámutatott, hogy házat tartani a legterhesebb
dolog a világon és külön hajlam kell hozzá. "Ha még fiatal volnék", tette hozzá, "de már megismertem volna ennyire a világ rosszaságát, inkább meghalnék, semminthogy még egyszer megházasodjam, még ha az én Katám helyett királynét kínálnának is". (76). Ennyire reánehezedett a vendéglátó háztartásának gondja és nyugtalansága. És mégis, ha szolgálatot tehetett vele, örömest vett magára mindig többet ebből a teherből.
Hogy mennyire nem volt tekintettel önmagára, ha csak másokkal valami jót tehetett, azt mutatja utolsó utazása is. A mansfeldi grófok valami viszályba jutottak egymással és megkérték Luthert, menjen el Eislebenbe és békítse ki őket egymással. Egy levelében ő maga így jellemzi magát ezekben a napokban: "Öreg, megvénhedt, kedvetlen, fáradt, hideg és most még egyik szememre vak is, aki azt reméltem, hogy megadatik nekem, mintegy már elhaltnak, a nyugalom, amelyre, azt hiszem, teljes mértékben rászolgáltam". (77). Ezen az őszön és télen már kétszer hiába indult el erre az útra, hogy a viszályt kiegyenlítse. De úgy vélte, hogyha sok dolga van is, nem szabad ismét egy hetet sajnálnia, "hogy örömmel fekhessem le koporsómba, mert megértem, hogy kedves földesuraimat megbékítve és szerető, egyetértő szívvel láthassam". (78) Kata felesége csak nagy aggodalmak között bocsátotta el útjára és vele küldte, hogy gondozzák három fiát is. Az nem tartotta vissza Luthert, hogy kemény télközepe volt.
Hallénál a Saale folyó úgy megdagadt a jégzajlástól, hogy az utasoknak néhány napig várni
kellett, míg végre – és akkor is csak veszedelmek között – átkelhettek. Nem sokkal Eisleben előtt Luther olyan rosszul lett, hogy el voltak készülve a halálára. De az a vágya, hogy halála előtt még véghezvihesse békességszerző művét, kínos fuldoklása közepette is uralkodott lelkén. "Mindig így tesz velem az ördög", – mondotta, – "hogyha valami nagyot akarok véghezvinni, így meggyötör." Akármilyen fáradtnak érezte is magát, mégis prédikált még Halléban egyszer és Eislebenben négyszer. Utolsó prédikációja közben úgy elgyöngült, hogy be sem fejezhette beszédét. Azt az örömet még megérte, hogy a viszálykodók között egyezséget teremtett, de másnapra utolérte a vég. Kétségtelen, hogy az utazás fáradalmai és izgalmai siettették halálát. A szeretet szolgálata, miután felemésztette minden erejét, végül életébe is került. Luther elérte azt, amire jelleménél fogva törekedett: csakugyan nem magáért, hanem másokért élt.
3.
Tekintsünk még egyszer vissza Luthernek eddig megfigyelt vonásaira. Igazlelkűsége képesítette arra, hogy egész tisztán és világosan megragadja azt, ami számára a fődolog volt, hogy ti. "kegyelmes Istent találjon" és hogy milyen úton-módon lehetséges ez? * Ezzel megismerte és elnyerte azt, ami Isten előtt, tehát valóban
* Vö. fönnebb az I. fejezettel, kül. 40. lapon.
nagy s aminek az ember szemében is nagynak, sőt mindennek kellene lenni. A keresztyénségnek ebből a magvából és központjából kiindulva, már most, igazlelkűségénél fogva tisztába jöhetett azzal, hogy milyen közel, vagy milyen távol esnek ettől a lényegtől az egyes részletkérdések, vagyis mennyire fontosak vagy nem fontosak. Természetes, hogy ilyen kérdésekben nagyon gyakran megzavarják ítélőképességünket egyéni vágyaink és hajlamaink. Lutherben azonban a természetes "én" eltűnik az előtt a nagy érték előtt, amivel mint keresztyén bír. Ezért nem akar a maga okosságára, sem érzelmeire, sem hajlamaira hallgatni. Csak a nagy ügyért él és hal. *) Ezért egész gondolkozása és cselekvése bizonyos nagyszabású jelleget ölt. Így érthetjük meg azt a csodálatraméltó vonását, hogy sohasem válik kicsinyessé.
Pedig közel járt hozzá ennek kísértése. Mert a katolikus egyház "egyházi parancsolatainak" nagy seregével sok olyan dolgot bűnnek bélyegzett, ami magában véve egész közömbös. Bizonyos ételek fogyasztását bizonyos napokon, a misehallgatás elmulasztását, az úri szent vacsora elemeinek laikus kézzel való érintését, a házastársak egymással való érintkezését bizonyos időkben stb. A római rendszer elleni harcában milyen könnyen beleeshetett volna Luther abba a hibába, hogy szintén nagy súlyt helyezzen az ilyesmikre.
Hiszen korának egész rajongó irányzata erre a téves vágányra jutott és a svájci refor-
*) Vö. fönnebb a II. fejezettel, kül. 59. lapon.
máció sem maradt egészen mentes tőle. Azzal igyekeztek bizonyítani igaz keresztyén voltukat, hogy amit Róma tiltott, azt ők követelték. Mint például a képek lerombolását, vagy azt, hogy az úri szent vacsorával való élésnél mindenki vegye kezébe a kenyeret és a kelyhet. Ugyanezzel a kicsinyes gondolkozással sok mindent bűnnek ítéltek, ami magában véve közömbös dolog volt, pl. hiányos megtérése bizonyítékául rótták fel Luthernek, hogy ingén "színes pántlikákat" visel, a lantot pengeti és sört iszik.
Ettől a szomorú eltévelyedéstól Luther ment maradt, mert nagy igazságszeretetével világosan megragadta a nagy fődolgot és mert nem törekedett arra a dicsőségre, hogy ellenfeleire minden kigondolható módon hibákat bizonyítson rája. Nem kerülheti ugyan el, hogy ne foglalkozzék sok, magába véve kicsinyes kérdéssel is, ha már ellenfelei oly nagy súlyt helyeznek rájuk. De ebben a harcban mindig az alattuk rejlő téves alapelvekre vezeti vissza tévedéseiket, és fejtegetéseiben mindig ezt az egy nagy igazságot tűzi ki célpontjául: Istennek a Krisztus által való kegyelme.
Szemrehányással illették azért, hogy ő mindent csak a hit által való megigazulás hitcikkének szemüvegén át lát. De amíg be nem bizonyítják, hogy ez a keresztyénségnek csak mellékes eleme, amíg ebben van voltaképpen és ebben lesz is mindig a keresztyénség középpontja, addig ez a szemrehányás tulajdonképpen a legnagyobb dicséret lesz Lutherre nézve.
Így például az ellen az eltévelyedés ellen, hogy lelkiismeretileg kötelezőknek jelentették
ki az egyháznak bizonyos, tisztán külsőségekre vonalkozó rendeléseit, mindig annak a nagy elvnek alapján veszi fel a harcot, hagy a keresztyén ember hite által szabad mindenféle emberi rendelkezés alól; és csak azért igyekszik feloldozni a lelkeket e kicsinyességek szolgaságától, hogy felindíthassa őket ennek a nagy dolognak megkeresésére és megtalálására. Vagy amikor olyan nagy erővel támad a pápaság ellen, soha sem azért teszi, mint hogyha az a puszta forma volna számára a fontos, hogy vajon a római püspök fensőbbsége alatt állanak-e az emberek vagy nem; hanem csak azért, mert a pápaság kárhoztatja és üldözteti az üdvözítő igazságot. Sőt mindenkor kész arra, hogy önmagát és híveit alárendelje a katolikus püspököknek, mihelyt azok megengedik nekik, hogy evangéliumi hitük szerint éljenek. Csak ez a lényeges dolog fontos reá nézve.
Erasmusnak "A szabad akaratról" írt, ellene intézett iratát ugyan utálja, mert modora olyan "sima, mint az angolna." De annak mégis rendkívül örül, hogy ez az irat valóban nagy kérdést vet fel. Feleletében ezt írja: "Azt nagyon helyeslem és dicsérem benned, hogy valamennyi között egyedül te fogtad meg végre magát a dolgot, vagyis a lényegest, és nem terhelsz engem azokkal a kicsinyes kérdésekkel a pápaságra, tisztítótűzre, búcsúra és egyéb ilyenféle lappáliákra vonatkozólag, amelyekkel eddig mind a többiek hajszoltak. Te vagy az egyetlen, aki megtalálta a harc forgópontját s aki a torkomra teszi a kezét. Ezt szívből köszönöm néked. Ezzel a fődologgal nagy gyönyörűséggel foglalkozom." (79)
Milyen küzdelmébe került, hogy híveit is fölemelje erre a magas szempontra! Még katolikus korukból nagyon hozzá voltak szokva ahhoz, hogy külső, mellékes dolgokra helyezzék a súlyt. Sokan közülük úgy vélték, hogy a katolikus egyházban szokásos szertartások gyakorlása döntő bizonyítéka annak, hogy valaki ahhoz az egyházhoz tartozik, s ezért szükségesnek tartották ezeket a szertartásokat egészen kiküszöbölni s helyükbe újakat meghonosítani. Csak nagy nehezen értették meg Luthernek azt a nagy elvét, hogy a keresztyén ember hite által minden emberi rendelésnek és szokásnak fölötte áll, de a szeretet kedvéért mégis alárendeli magát azoknak, mert a szükséges rendet szolgálják.
II. Joakim brandenburgi választófejedelem 1539-ben be akarta vezetni országába a reformációt, de meg akarta tartani a katolikus szokásokból mindazt, ami nem egyenesen bűnös, mint pl. a processziókat és a papi díszruhákat.
Evangélikus alattvalói közül sokan megbotránkoztak ezen. Buchholzer berlini prépost kérdést intézett tehát Lutherhez, vajon engedelmeskedjenek-e a választófejedelem szándékának és résztvegyenek-e abban? Azt a feleletet kapta, hogy ha a választófejedelem megengedi, hogy a Jézus Krisztus evangéliuma tisztán, világosan és határozottan hirdettessék, hogy a sakramentumok Jézus rendelése szerint szolgáltassanak ki és a katolikus szokások közül a bűnösek kiküszöböltessenek, "akkor Istennek nevében járjatok körül és viseljetek ezüst- vagy aranykeresztet és bársony-, selyem- vagy vászon-
süveget és miseruhát. És ha uratok, a választófejedelem nem elégszik meg egy süveggel és miseruhával, amit fölvesztek, hát vegyetek föl hármat, mint Áron: a főpap, aki három ruhába öltözött. És ha ő fejedelmi kegyelmessége nem elégszik meg egy körmenettel, hát menjetek körül kétszer, mint Józsué ment Jerikhó körül az Izráel fiaival. Es ha kedve van hozzá ő fejedelmi kegyelmességének, hát ugráljon és táncoljon ő is előttetek hárfával, síppal, dobbal és csörgőkkel, amint Dávid király tette az Úrnak ládája előtt, amikor felvitette Jeruzsálembe. Nagyon szívesen hozzájárulok. Mert az ilyen dolgok az evangéliumhoz sem hozzá nem tesznek, sem belőle el nem vesznek, hacsak vissza nem élnek velük. Csak nem szabad az üdvösséghez szükségeseknek állítani őket s a lelkiismereteket megkötni velük! Ha csak egyszer ennyire juthatnák a pápával és a pápistákkal, milyen hálás lennék Istennek és hogy örvendeznék! Ha a pápa csak ezeket [az Evangélium tiszta hirdetését és a sákramentumok kiszolgálását] szabadon hagyná gyakorolnom és hirdetnem, ha azt parancsolná is, hogy nadrágot akasszak a nyakamba, szívesen viselném a kedvéért." (80)
Ugyanezt a kicsinyességtől ment gondolkozásmódot tanúsítja Luther az egyházi közösség alkotmányának kérdésében is. Tudja, hogy a lényeges – és őt csak ez érdekli – az, hogy az isteni ige tisztán hirdettessék és a sákramentumok helyesen szolgáltassanak ki. Hogy azután kinek kezében van az egyházi közösség külső igazgatása, vajon az egyes gyülekezeteknek-e, vagy a városok tanácsainak-e, vagy
a földesuraknak-e, az magában véve közömbös reá nézve. Csak az szükséges, hogy egyáltalán legyen valamilyen rend és ezt a rendet helyesen tartsák fenn. Tehát nem a forma a fontos, hanem maga a lényeg; nem ez, vagy az az alkotmányi elv, hanem a kellő személyiség. Ezért reá tudja hárítani a választófejedelemre azt a feladatot, hogy gondoskodjék új egyházi szervezet kiépítéséről, mert a fennálló viszonyok között senki mást nem lát erre a teendőre alkalmasnak. Képes "superattendenseket" kívánni, ha ez a felügyelői tisztseg szükségesnek bizonyul. Képes javallani egy "Konzisztórium" felállítását, ha ennek szükségessége mutatkozott. De képes ez ellen a hatóság ellen keményen fellépni is, mihelyt az Isten Igéjébe ütköző határozatokat hozott. Mert a lényeges mindig fölötte áll a másodlagosnak. (81)
JEGYZETEK.
(36) Erl. O. v. a. 2, 180.; End. 6,71.
(37) Erl. 27,195. sk.; 15,42. sk.
(38) Lösche, Analecta. 131. sz. (123. l.)
(39) Math., 12. préd. Lösche, 298. l. Lauterbach, 2. l.; Vitae quattuor reformatorum Berolini 1841, 5. l.; End. 5,87.
(40) Luther műveinek weimari kiadása. 15,560.562.
(41) Erl. 44,148; End. 5,204.
(42) Erl. 61,167.265; End. 5,248. sk.
(43) Bindseil 3,186. sk.; Erl. 59,265.
(44) Erl. Gal. 1,92.
(45) Erl. 59,272. sk.
(46) Math., 12. préd., Lösche, 304; End. 1,83.
(47) Erl. 59,185.
(48) Erl. 59,186; End. 1,24; Erl. 39,256; End. 1,198; Erl. 24,57.
(49) End. 2,429 (1520-ban).
(50) Erl. 32,8; 24,40.
(51) Erl. 65,107.
(52) End. 10,9.
(53) End. 5,231. sk.
(54) Friedensburg, Zur Vorgeschichte des Gotha-Torgauischen Bündnisses. 136. skk. l.
(55) End. 1,211.
(56) End. 1,238.244.
(57) End. 1,67. sk.
(58) End. 6,75. sk.; Kroker, 572. sz.
(59) Erl. 27,189.
(60) Erl. O. v. a. 6,312. sk.
(61) Erl. 27,196.199.
(62) Erl. 18,330.
(63) Erl. 18,279. sk.
(64) Erl. 2, 318.
(65) Erl. 15,40. sk.
(66) End. 1,30.
(67) Vö. Boehmer, Luther im Lichte der neueren Forschung. 3. kiad., 111. l.
(68) Erl. 59,275.
(69) End. 3, 189. skk. 195. skk.
(70) End. 1,94. skk.
(71) Erl. 53,129. skk.
(72) End. 7,120.
(73) End. 6,18; Erl. 53,401. sk.
(74) Erl. 56, XIX. 54,34.
(75) Kawerau, Joh. Agricola, 168. l.
(76) End. 11;398.
(77) D. W. 5,778.
(78) D. W. 5,771.
(79) Erl. O. v. a. 7,367.
(80) End. 12,316. sk.
(81) Vö. erre nézve Walther, Luthers Kirche (1917).