HARMADIK FEJEZET.
1.
Ahhoz a kérdéshez, hogy vajon Luthert gőgösnek vagy alázatosnak nevezhetjük-e, már eddigi vizsgálódásaink is értékes adatokat nyújthattak. A keresztyén alázatosság lényegét illetőleg azonban olyan sok homályos és helytelen fogalom uralkodik széltében, és Luther jellemében e tekintetben is olyan sok rendkívül figyelemreméltó vonást találunk, hogy ezzel a tárggyal külön is foglalkoznunk kell.
Köztudomású, hogy gondolatait, melyekkel az egész világot megmozgatta, a Szentírásból merítette. Figyeljük csak meg egy pillanatra a Biblia tanulmányozása közbeni barátja, Spalatin, 1518-ban tanácsot kért tőle: hogyan lehet a Bibliát gyümölcsöző módon olvasni. Ezt feleli: "Olyasvalamit kérsz, ami messze meghaladja erőmet, mert ilyen nagy dologban önmagamnak sem tudok vezére lenni. De ha mindenképpen hallani akarod, hogy én miképpen szoktam tanulmányozni, nem titkolom el előtted, mint legjobb barátom előtt, de csak azzal a kikötéssel, hogy önálló megvizsgálás nélkül nem követsz benne. Először is egészen bizonyos, hogy a Szentírást nem foghatjuk föl a mi tanulmányo-
zásunkkal és a mi értelmünkkel. Ezért hát minden azon fordul meg, hogy imádsággal kezdjünk hozzá, mégpedig azzal az imádsággal, hogy véghetetlen irgalmából adja meg Isten néked az Ő Igéjének megértését, ha úgy tetszik néki, hogy véghez vihess valamit az Ő dicsőségére, nem pedig a magadéra vagy akárki más emberére. Mert az isteni Igének nincs más tanítómestere, mint maga az Igének szerzője, amint mondja is: "Istentől tanítottak lesznek mindnyájan". Ezért egészen le kell tenned a magad tanulmányozásában és értelmében való reménységről és egyedül a Lélek behatásában kell bíznod. Hidd el nekem, aki megtapasztaltam ezt". Azután szívére köti, hogy gőgös módon ne képzelje, hogy Isten valami csodás módon fogja a mennyekből tanítani, hanem használja föl alázatosan azokat a segédeszközöket, amelyeket Isten a Biblia megértéséhez már megadott, különösen régebbi idők keresztyéneinek írásmagyarázatait, azokét is, akik a Biblia betűjének megértésében segítenek (mint Hieronymus), azokét is (és pedig különösképpen), akik "Krisztusnak és az Isten kegyelmének ismeretébe vezetnek be (mint Ambrosius és Augustinus). (82). Mindebben mélységes alázatosság tükröződik.
A gőg és hiúság lehetetlenné teszi az ember számára, hogy mások érdemeit és eredményeit elismerje. Luther azonban oly nagyra becsülte munkatársainak képességeit és szolgálatait, hogy egyenesen helytelen képet nyerünk róluk, ha csak az ő nyilatkozatai alapján ítéljük meg őket. Brenz Jánosról ezt mondja: "Korunk
teológusai között egy sincs, aki a Szentírást úgy tudná magyarázni és kezelni, mint Brenz, ágy, hogy sokszor csodálkoznom kell tehetségén és kétségbe kell esnem a magam képességei felől. És azt hiszem, egyikünk sem volna képes arra, amit ő a János Evangéliumának magyarázatában véghez vitt". Amsdorfról így vélekedik: "Tanítása tiszta és kereken, nyíltan, szépen adja elő véleményét. Ugyanilyen a disputációkban is. Született teológus". Creuzigert "kitűnö teológusnak" nevezi. Bugenhagenről így ítél: "Nagy teológus. A beszéde hatalmas". Ugyanannak zsoltárkommentárjáról ezt írja: "El merem mondani, hogy a legelső a világon, aki megérdemli, hogy a zsoltárok magyarázójának neveztessék. Ezért nincs hát okod, hogy még tovább is várj az én zsoltármagyarázatomra" (amelynek kiadását régóta sürgették). (83).
Ilyen nagy elismeréssel tud nyilatkozni olyan emberekről, akikről pedig a reformáció történetének minden ismerője tudja, hogy őhozzá képest csak kis szellemek voltak. Hát még Melanchthonról! Bizonyára előfordult már, talán nem is egyszer, hogy tanárokban rossz vért szült az, ha kartársaiknak sok hallgatója volt. Luther azonban így ír Spalatinnak, aki a választófejedelmi udvarban az egyetem érdekeit képviselte: "Nyomatékosan ajánlom a támogatásodba Melanchthont, ezt a nagy görögöt és rendkívül tudós és művelt embert. Az előadóterme tele van hallgatókkal. A teológusokat, a legidősebbektől a legifjabbakig, mind föl tudja lelkesíteni a görög iránt". (84).
Melanchthon, noha nem a teológia, hanem
a bölcsészeti fakultás tanára volt, s noha nem doktora sem a teológiának, mégis kiadott evangélikus dogmatikát. Talán az is előfordult már a tudósok világában, hogy rossz néven vették az ilyen határátlépést. Luther azonban a filozófus Melanchthon teológiai művéről ilyen ítéletet mond: "Nem találtok egyetlen könyvet sem, melyben a vallás summája és az egész teológia ilyen szépen együtt volna. Az egy Szentírást kivéve, nincs ennél jobb könyv. Melanchthon Fülöp kurtábbra fogott író, mint én. Ő egyben harcol és tanít. Én inkább rétor és fecsegő vagyok". (85).
Amikor Luthernek el kell rejtőznie a Wartburgban, Melanchthon panaszkodva írja neki, hogy nem boldogulnak Wittenbergben nélküle, mert pótolhatatlan. Luther így felel: "Engem zavarba ejt és bánt ez a rólam való nagy véleményed. Most te lépsz az én helyemre, adományokkal gazdagabban és szebben megáldva, mint én. Nem látom be, hogy miért kívánnátok olyan nagyon a jelenlétemet és miben nélkülöznétek a segítségemet? Semmi szükségtek nincs reám". Később egyszer így nyilatkozott Melanchthonról: "Aki nem ismeri őt el tanítómesternek, az már igazán szamár és eszelős, akinek meghibbant az esze. Nincs ezen a földön senki, akire rá süt a nap, akinek olyan képességei volnának. Becsüljük meg tehát ezt az embert. Aki őt megveti, az csak Isten előtt is megvetett ember lehet". (86)
De az ilyen elismerő ítéleteit nem azért mondja el barátairól, hogy hízelegjen nekik. Mert ugyanolyan nyíltan megemlíti hibáikat is.
Bugenhagen, úgymond, nem tudja prédikációinak végét érni. Jónás sokat krákog közben. Melanchthon nagyon lágy és bátortalan. És másfelől nemcsak munkatársainak tudja minden irigység nélkül elismerni a tehetségét. Katolikus ellenfelei közül a legtöbben ugyan csak nagyon jelentéktelen erővel tudtak síkra szállani ellene, különösen azért, mert nem tudtak belehelyezkedni a kérdéseknek abba az egész új beállításába, amit Luther a maga tanításaival fölidézett. Ezért csak "fecsegésnek" tűnt föl előtte minden bölcsességük. De máskor így is nyilatkozott: "Latomus [löweni professzor] a legkiválóbb azok között, akik ellenem írtak. Nagyon ügyesen kezeli a Szentírást, csak mindent a cselekedetekre vonatkoztat". (87)
Különösen feltűnő dicsérettel adózik Luther néhány régebbi korból való műnek. Így a XIV. századból származó "Német teológiát", amit sajtó alá rendezett, ezzel a megjegyzéssel küldi meg Spalatinnak: "Megsajnálnám a megküldését, ha nem olvasnád el gondosan. Nekem még nem jutott a kezembe ehhez fogható, ennyire igazán teológiai mű". Azután nagyon nyomatékosan ajánlja Thauler prédikációit is: "Az Istenre kérlek, csak ez egyszer higgy nékem vakon és szerezd be magadnak. Ebből a könyvből megláthatod, mennyire vasból, sőt agyagból való a mi századunk tudományossága". (88)
Kétségtelenül volt ezekben az iratokban sok minden, amit erős kifogás alá vethetett volna, ha tudományos bírálatot akart volna rajtuk gyakorolni. Csakhogy teológiai nézetei ekkor még fejlődőfélben voltak, s ezért ezek a művek
örömest fogadott ösztönzést nyújtottak néki. bennük előforduló egészségtelen gondolatokat nem tette magáévá, de azért később is nagy dicsérettel emlegette a multnak ez írásait. Mindkét eljárása megérthető őszinte alázatosságából. Kortársai közül többen e misztikus művvekből épen azok káros elemeivel ittasodtak meg. Luthert alázatossága megóvta ettől a veszélytől s ugyanakkor lehetővé tette számára, hogy hálásan elismerje és magasztalja azt, ami jót talált bennük.
Amennyire felmagasztalja másoknak műveit, elégedetlen a maga írásaival. 1515-ben utasítást kapott, hogy mint első művét, nyomassa ki a zsoltárokról tartott előadásait. Mások egy ilyen megtisztelő felszólítást nagy örömmel fogadnának. Luther ellenben ezt írja: "Habár nagyon óhajtanám, hogy soha, semmiképpen ne lásson napvilágot, az utasítástól kényszerítve, mégis hozzáfogok a munkához. De ha mindenképpen meg kell jelennie, akkor is azt kívánom, hogy kis betűkkel nyomják, mivel meggyőződésem szerint nem érdemli meg, hogy ügyes betűszedők jobb betűkkel fáradozzanak rajta. Csak jelentéktelen csekélység az egész és másra nem méltó, mint törlőszivacsra. (89) Valójában nem is jelentette meg soha ezt a művét. Csak 1576-ban adták ki.
Az 1517-ben megjelent "bűnbánati zsoltáraival" olyan kevéssé volt megelégedve, hogy Spalatinnak ezt írta: "Azt szeretném legjobban, ha senkinek se tetszenének. Olyan gyengék s annyira az Írásból vett bizonyságok nélkül valók, továbbá teméntelen a szóbőségük s
a magyarázat még mindig nem eléggé szóról szóra való." (90)
Ha Luther eleinte csak nehezen adta rá magát a prédikálásra és az írói munkásságra és alkotásaival nem volt megelégedve, akkor ebben annak a természetes hiúságnak bizonyos foka is rejlhetett, mely csak tökéletes alkotásokkal akart a nyilvánosság elé lépni. Úgy látszik, hogy igazlelkűségénél fogva Luther csakugyan észrevett magában ilyesmit. Mert amikor később elbeszéli, mennyire irtózott kezdetben a prédikálástól, hozzáfűzi ezt az intelmet: "Tudósabb akarsz lenni a többieknél, talán dicsőséget akarsz aratni. Pedig az Úr Isten számára kell prédikálnod, s nem azt nézned, hogy az emberek mit tartanak és mint ítélnek felőle. Ha valaki jobban tudja csinálni, csinálja jobban. Ez a bölcsesség fölülemel majd az emberek ítéletén. Krisztusnak szüksége van reád, hogy segíts Őt fölmagasztalni. Ehhez ragaszkodjál szilárdan! Hadd dicsérjen vagy ócsároljon, aki akar! Neked semmi közöd sincs hozzá." Amióta ez megvilágosodott előtte, azóta vidáman és bátran prédikált és írta könyveit anélkül, hogy az emberek véleményével törődött volna.
De később is mindig a legnagyobb szerénység hangján beszél prédikációiról és írásairól. "Gyakran megtörténik velem, hogy szégyellnem kell magamat prédikációm miatt, mihelyt bevégeztem." Sőt, "gyakorta leköptem magamat, mikor lejöttem a szószék bél: fuj neked! hogyan prédikáltál!" Amikor egyszer egy ilyen prédikációt, melyet Creuziger leírt, utólag elolvasott, "elcsodálkozott, hogy hogyan beszélhetett így
dicsérte Creuziger ügyességét s ezt mondotta: azt hiszem, ő jobbá tette, mint ahogy én elprédikáltam." (91)
Melanchthonnak a Kolosséi-levélről szóló magyarázataihoz Luther előszót írt s abban ezt mondja: "Én magam valóban jobban szeretem Melanchthon ilyen könyveit, mint a magaméit, és szívesebben látom a piacon is, mint a magaméit." (92) Brenz megküldötte néki az Ámós prófétához írt magyarázatát, kérve, hogy "változtassa, töröljön belőle, toldjon hozzá, amint jónak tartja." Luther így felel: "Távol legyen tőlem, hogy ebben engedjek kérésednek. Tűrhetetlen dolog a keresztyének között, hogy valaki ilyen uralmat ragadjon magához ugyanazon Lélek tanítványai fölött; Elég, ha megvizsgáljuk a lelkeket, hogy vajon Istentől vannak-e [I. Ján. 4,1]., de azután, ha ez bebizonyosodott, tisztelettel és nyájassággal kell lennünk irántuk, le kell vetnünk a feljebbvaló szigorú komolyságát és inkább tudnivágyó tanítványokká kell válnunk velük szemben. A te írásaidról olyan véleménnyel vagyok, hogy az enyéimet egészen megvetendőknek tartom a tieidhez és a hasonlókhoz képest. Nem hízelgésből mondom ezt, nem is képmutatásból. Nem tréfálok, nem is áltatom magamat. Nem Brenzet magasztalom, hanem a Lelket, mely kedvesebb, csöndesebb és nyugodtabb benned. Azonkívül művészi nyelvezeted is tisztábban, érthetőbben, világosabban folyik s azért megragadóbb és gyönyörködtetőbb. Az enyém járatlanabb szónoki művészetben és csak a szavaknak sűrű erdejét és zűrzavarát szórja ki magából. Ezért hát kedvesebbek előttem, –
másokról nem is szólva, – a te műveid. De azzal nyugtatom meg magamat, hogy hiszem, sőt tudom, hogy a mi mennyei családfőnknek, mert olyan nagy a háztartása, szüksége van egy-egy olyan szolgára is, aki kemény azok iránt, akik kemények és nyers azok iránt, akik nyersek, aminthogy durva_tönkbe durva ék való. (93)
1533-ban végre engedett Luther barátai kérésének és kiadott egy "Katalógus vagy regiszter" című jegyzéket minden megjelent művéről. Az előszóban megjegyzi: "A magam részéről nem bánnám, ha mind feledésbe tűnnének is, mert hiszen nem is akartam egyebet általuk, mint azt, hogy napfényre jöjjön a Szentírás és az igazság, ami most, Istennek hála, mindenfelé oly fényesen és hatalmasan ragyog, hogy jól ellehetnének most már nélkülem és az én könyveim nélkül." (94)
Már korán sürgették Luthernél azt is, hogy rendezze sajtó alá összegyűjtött műveinek kiadását. Az iránt a nagy megtiszteltetés iránt, ami ebben rejlik, érzéketlen. Benne – úgymond – a Saturnus mohó éhsége él (aki elnyelte tulajdon gyermekeit) és inkább felfalná minden művét. "Mert egyetlen művem sem bírja tetszésemet, legföljebb a szabad akaratról szóló és a Káté. (95) Amikor aztán többé "meg nem gátolhatta, hogy az ő tetszése nélkül is nyomás alá ne gyűjtsék műveit", ezekkel a szavakkal kezdi előszavát: "Örömest láttam volna, hogy könyveim egyetemben háttérbe szoruljanak és feledésbe menjenek." Azért esedezik: "hogyha valaki most is mindenképpen meg akarja szerezni műveit, a világért se engedje magát azok által visszatar-
tatni attól, hogy magát a Szentírást tanulmányozza." – Így azután joga van ezt a tanácsot adni: "Csiklandozod magadat a tulajdon könyveiddel, hogy milyen gyönyörűen írtál vagy milyen kitűnően prédikáltál és nagyon tetszik neked az is, hogy mások előtt dicsérnek, és különben szomorkodnál és talán abba is hagynád? Akkor, barátom, nyúlj csak a füledhez. Ha jól odanyúlsz, egy pár nagy, hosszú, szőrös szamárfület találsz ott. Ne sajnáld akkor már a költséget, hanem díszítsd fel fényes csörgőkkel, hogy amerre jársz, meghallják az emberek és ujjal mutogathassanak rád és ezt mondják: Íme, ott megy az a híres állat, amely olyan nagyszerű könyveket írt és olyan kitűnően tud prédikálni!" (96) Ilyen alázatosan gondolkozik Luther a maga képességei felől.
Magától értetődik, hogy a nagyhírű és nagy tiszteletben álló férfiút olykor hízelgéssel is körülvették. Az is jelentős ugyan már, hogy amenynyire az "asztali beszélgetésekből" ítélni lehet, csak nagyritkán történt ez meg. A barátai mind kiemelték nagy alázatosságát. Mivel ismerték ezt a tulajdonságát, nem egykönnyen mertek tömjénezéssel alkalmatlankodni neki.
Talán azoknak a vendégeknek sem volt ez szándékában, akik egy ízben a reformáció csodás első eredményéről beszéltek Luther asztalánál. De mivel mégis kifejezésre jutott szavaikban annak elismerése, hogy milyen nagy rész illeti meg ez eredményekből Luthert, ő rögtön azzal válaszolt, hogy neki egyáltalán semmi érdeme sincs benne. Nem ő tűzte ki maga elé a reformációt. Ellenkezőleg: eleinte nagy pápatisztelő
volt. "Isten tanácsából történt minden. En önmagamtól soha nem lettem volna olyan merész, hogy megtámadjam és felbőszítsem a pápát és minden embereket. De Isten belevezetett, mint valami gebét, melynek be van kötve a szeme." (97)
1540 pünkösd ünnepén arra fordult a beszélgetés, hogy kinek köszönhető "oly sok veszedelem között" az evangéliumi hitnek megmentése. Luther fölháborodottan szólt közbe: "Aki azt állítja, hogy Melanchthon meg én, meg mások tettük, az hazudik rólunk. Isten teszi a Krisztusért, akiről ma is azt hirdetik az apostolok: Akit hét héttel ezelőtt megfeszítettek, az él!"
Egy más alkalommal elmondották neki, hogy valaki nemcsak az apostolokhoz hasonlította őt, hanem bizonyos tekintetben még föléjük is helyezte. "Ó, dehogy is", kiáltott föl elszégyenülten, "az apostolok nagy, drága emberek voltak. Ha nekem csak azt adná meg Isten, hogy az Ő fűtőinasa lehessek és az ajtaja mögött állhassak! De még ezt sem mondhatom el magamról!" (98)
Mialatt az augsburgi birodalmi gyűlés idején Koburg várában lakik, abban a megtiszteltetésben részesül, hogy ott sok magas állású személyiség is fölkeresi. Az ilyen tiszteletadások iránt teljesen érzéketlen. Leveleiben csak panaszkodni tud miattuk; ezt írja: "Más helyre kell mennünk innen. Itt már valóságos búcsújárássá fajul a dolog." (99)
Láttuk, hogy milyen teljes őszinteséggel tudott Luther a maga gyöngeségeiről, hibáiról, kételyeiról beszélni. *) Milyen alázatosság kellett
*) Lásd föntebb a 19. sk. lapon.
ahhoz is, hogy olyan gyakran szükségét érezze, hogy valakinek négyszemközött vallomást tegyen! Nincs-e valami mélyen megragadó, sőt valósággal megdöbbentő abban, ha az egész reformációi mozgalom vezéremberét, a fél világgal szembeszálló hősi harcost, azt, akit milliók istenküldte prófétaként tiszteltek, magunk előtt látjuk, amint fölkeres egy valójában messze alatta álló prédikátort vagy valamely keresztyén testvért, hogy lelkiismerete számára tanácsot és vigasztalást kapjon tőle? És ezt nem szokásból vagy valamilyen egyházi parancs iránti engedelmességből, hanem szíve legbensőbb szükségérzetétől vezetve teszi. Alázatosságában azonban oly kevéssé restelli ezt megtenni, hogy amikor a gyónás intézményének a megtartását indokolja, mindig arra utal, hogy milyen nagy áldást merített belőle ő maga is. "A gyónás arra való", – írja 1533-ban – "hogy megnyugasztalja és megerősítse szívünket a rossz lelkiismerettel szemben. És evégre igen nagy szükségem van a gyónásra, és nem tudok, nem is akarok ellenni nélküle. Mert amikor megszomorodott és megkeseredett vagyok, gyakran és naponta nagy vigasztalást merítek most is belőle." – A "rajongóknak" természetesen nem volt reá szükségük. De "ha ők jóllakottak is, legalább hagyják enni az éheseket. Ha ők szentek, legalább engedjék a bűnösöket is szentekké lenni. Ha nekik nincs szükségük az Istenre és az Ő Igéjére, legalább hagyják meg azoknak, akiknek még szükségük van reá." (100) Így magát is az éhesek, a bűnösök és a szükséget szenvedők közé számítja és
annyira annak érzi magát, hogy nem akar ellenni a másoktól nyerhető segítség nélkül.
Ez persze nem a gőgös, dacos, egész világot megvető viador, akinek sokan nézték Luthert. Azok, akik közelebbi érintkezésben állottak vele, csodálkozva emelték ki alázatosságát is. Mathesius ezt írja: "Természettől fogva férfiszíve és férfilelke volt a doktornak, noha a legalázatosabb ember is volt, aki szívesen követte embereinek jó tanácsát, amint hogy ez évben is reá tudták venni, hogy Agricolát [akivel összekülönbözött] keresse meg és béküljön ki vele." (101)
Sokan ugyan éppen ennek a jellemvonásnak, amit itt kiemeltünk, a hiányát állapították meg Luthernél. Sokakra azt a benyomást tette, hogy erőszakoskodó, önfejű ember, aki előre megalkotott véleményétől még indokolt érvelés által sem engedi eltéríteni magát.
De ettől a szemrehányástól senki sem marad mentes, akinek oly sok forró harcot kell vivnia, mint Luthernek kellett. Akit a legkülönbözőbb fajtájú ellenfelek egész serege a legkülönbözőbb fegyverekkel támad, gyakran kénytelen olyan helyzetbe jutni, hogy nem tud azonnal elégséges és világos érveket szolgáltatni nézeteinek támogatására és az ellenük felhozott ellenvetések megcáfolására. Ha mégis biztos meggyőződése az, hogy ellenfeleinek nincsen igazuk, akkor egyelőre nem tehet mást, mint hogy keményen megveti a lábát a maga állásponttján, még ha nem tudja is azt kellőképpen igazolni. Mert ha csak a legkisebb mértékben is engedne ellenfelei érvelésének, azok mindjárt
legyőzöttnek tekintenék, s ezzel az az igazság is vesztes maradna, amit képviselt. Ezért aztán az önfejűség színében fog föltűnni, noha valójában csak az igazság szeretete vezérelte, amelynek feladásától irtózott. – Hogy mikor és hányszor forgott fönt ez az eset Luthernél, arra nézve természetesen messze elágaznak a vélemények. De mennél inkább elismeri valaki Luther tanításainak az igazát, annál inkább dicsérni fogja őt azért, hogy olykor nem átallotta még az önfejűség látszatát is kelteni. Mindenesetre ki kell azonban emelni azt a számos esetet, amikor mások nézeteinek tért engedett, még akkor is, ha a maga igaza felől egészen bizonyos volt is, s az olyan eseteket is, amikor a maga nézeteit és ítéleteit minden habozás és tekintet nélkül, egészen magától értetődőleg, elejtette vagy megváltoztatta, mihelyt azok helytelenségéről meggyőződött.
Jó barátai tanácsának engedve, a wormsi birodalmi gyűlésen nem viselkedett olyan mereven, mint ahogy ő maga azt helyesebbnek tartotta volna. Mások rábeszélésére még arra is kész volt, hogy bocsánatkérő levelet intézzen VIII. Henrik angol királyhoz és György szász herceghez, noha ő maga nem várt semmi jót ettől a lépéstől. *
Hosszú időn át azt a meggyőződést vallotta, hogy, ha a császár az evangélikusokat hitükért fegyveresen megtámadná, azoknak nem szabad szembeszállaniuk vele, mivel uralkodójuk. De mikor a jogászok kimutatták neki, hogy ez a
meggyőződése a császár és a német fejedelmek jogi viszonyának helytelen fölfogásán alapszik, megváltoztatta a nézetét, noha tudta, hogy szemrehányással fogják illetni ezért a következetlenségért.
A délnémetek elfordultak tőle és Zwinglihez csatlakoztak. Később azonban ismét a wittenbergiekkel akartak egyesülni. Luther a leghatározottabban ellenezte ezt az egyesülést, amíg nincs meg igazán a tanbeli egyetértés és sokáig mély bizalmatlansággal viseltetett a délnémetek őszinteségét és jóhiszeműségét illetőleg. De amikor újabb tárgyalások folyamán más benyomást nyert felőlük, legyőzött magában minden bizalmatlanságot, és minden önfejűség nélkül meleg szívvel a magáévá tette az egyezségi törekvést. Kitűztek egy közös összejövetelt és értekezletet.
Egyszerre azonban ismét megváltozott a helyzet. Megjelentek bizonyos iratok, amelyekből Luther azt vélte kiolvasni, hogy a délnémetek továbbra is ragaszkodnak eltérő tanaikhoz. Hogy dűlőre juthasson az ügy, nem vonta vissza a találkozásra vonatkozó megállapodást, de olyan élesen szembeszállott ott a kiküldöttekkel, hogy azok már-már minden reményről lemondtak. Azt követelte, hogy nyíltan, kifejezetten vonják vissza régebbi úrvacsorai tanukat. Akkor majd ő is beismeri a maga hibáit, az ellenük kibocsátott vitairatokban tanúsított túlságos hevességét. Csak ezen az úton lesz igazi egyezség lehetséges. Mert valami "festett, költött konkordiáról" nem is akar hallani. Amikor erre a délnémetek lehangoltan azt felelték, hogy ők
nem is tanították azt, amit Luther értett, külön megbeszéléseket tartott minden egyes kiküldöttel. Azután wittenbergi barátaival visszavonult egy mellékszobába és megkérdezte az ő véleményüket. Amikor végre visszatért az aggodalmak között várakozókhoz, ezt a kijelentést tette: "Mivelhogy a dolog így áll tinálatok, azért egyek vagyunk és elismerünk és elfogadunk titeket szeretett testvéreinknek az Úrban."
A kiküldött urak alig mertek fülüknek hinni. Alig tartották lehetségesnek, hogy ítéletét ilyen teljesen és ilyen nyíltan megváltoztassa, – úgyhogy egyesek közöttük könnyekre fakadtak az ámulattól és meghatottságtól. Ők is föltették róla, hogy Önfejű és makacsul ragaszkodik véleményéhez. (102). Mert hát nem könnyű dolog egy Luthert helyesen, tévedésektől menten megítélni.
Hallottuk, mit beszél Luther a kísértéseiről, a hitét megtámadó kételyekről. Sokszor elviselhetetlen súllyal nehezedtek ezek reá, és mégis: sohasem panaszkodott, hanem ellenkezőleg, hálával fogadta Őket. Mert – ébren tartották az alázatosságát. Többször hangoztatta ezt: "A pokol mélységébe sülllyedhettem volna elbizakodásom miatt, ha nem lettek volna ezek a kísértések. Így tanított meg az Úr Isten arra, hogy az én adományaim nem magamtól, hanem Őtőle vannak." (103). Milyen alázatosság nyilvánul meg abban, ha valaki mások előtt így beismeri, hogy szüksége van Istennek ilyen megalázó vesszőzésére!
Ha volt ember, akiről föltehetnők, hogy döntő tekintélyt igényelt magának vallási kér-
désekben és hogy elvárta másoktól, hogy vessék alá magukat az ő tanításainak és utasításainak, – akkor Luther bizonyára az volt. Milyen kézenfekvő volt ez abban a korban, amikor a legtöbben még olyan elmaradottak voltak a vallási megismerés terén, hogy nemigen lehetett elvárni tőlük a vallási meggyőződés önálló kialakítását.
Mármost az tény, hogy Luther a maga tanítását a leghatározottabb isteni igazságnak tekintette és úgy is hirdette. De sohasem tartott igényt olyan tekintélyre, mely megkívánta, sőt, csak meg is engedte volna, hogy mások vakon kövessék. Ellenkezőleg, szünetlenül azt sürgeti, hogy mindenki személyesen bizonyosodjék meg az igazságról, olyan önálló bizonyossággal, hogy elmondhassa: "Mindent, ami ellenkezik velem, kárhoztatok, mintha okosabb volnék egymagam az egész világnál. Így kell állania a dolgunknak, különben nincs rendjén." (104) Jól tudja, hogy sokan nem képesek ide felemelkedni, hanem amint azelőtt "az egyháznak" hittek, úgy most vizsgálódás nélkül elfogadják az ő tanításait. Ezekre gondolva írja: "Sokan vannak, akik az én kedvemért hisznek. De csak azok az igazi hívők, akik megállanának mellette, még ha azt hallanák is, hogy én mindent letagadtam és eltántorodtam. Ezek nem Lutherben, hanem magában a Krisztusban hisznek. Az Ige ragadta meg őket s ők megragadták az Igét. Luthert elengedhetik ők, akár szent, akár gazfickó. Ezekkel tartok én is. Mert Lutherről én sem tudok, nem is akarok tudni. Vigye őt az ördög, ahol kapja." (105)
Az ilyen nyilatkozatok nemcsak a római ellenfelek elleni védekezést szolgálják, akik fáradhatatlanok voltak abban a vádhan, hogy Luther evangélikus pápa akar lenni. Hanem egész munkásságának lényegét láthatjuk abban, hogy megdönteni igyekszik minden hitet, ami emberi tekintélyre, még ha őreá magára is támaszkodik. Mindig ebben az irányban haladt. Csak két példát!
Míg ő a Wartburgban időzött, addig Wittenbergi szerzetestársai beszüntették az ő katolikus magánmiséiket. – Megírja nékik, hogy ez nem csekély örömet szerzett néki, mégis, komoly aggodalmait is közli velük. Hogyan lehetséges ez, amikor eljárásukat kétségtelenül helyesnek tartja? Nem tudja elfojtani, úgymond, azt az aggodalmát, hogy "hátha mégsem egyforma bizonyossággal és szabad lelkiismerettel szánták rá magukat erre a komoly lépésre". Mert az embernek "olyan személyes bizonyosságra és bizodalomra" van szüksége, hogy "ne csak az egész világ ítéletét tekinthesse szélhordta lombnak és üres hüvelynek, hanem még halála óráján is föl legyen vértezve a pokol kapuival szemben. Lelkiismeretünknek az Isten bizonyos, hatalmas és üdvösséges Igéje által mindenfelől megerősítve, kősziklára kell alapozva lennie. Ez az a csalhatatlan bizonyosság, amelyre szükségünk van". (106)
1524-ben Karlstadt "rajongásával kavarodást támasztott" Strassburgban. Luthert egyesek tudósították a fejleményekről. Válaszában tehát óvni akarja őket Karlstadtól és tévelygéseitől. De evégre csak azt magyarázza meg nekik, hogy
ők maguk hogyan ismerhetik fel Karlstadt új tanainak alaphibáját. S ezt írja: "Nos, kedves barátaim, én nem vagyok prédikátorotok, és senki sem köteles nekem hinni. Ki-ki lássa a maga dolgát! Minkenkit figyelmeztethetek, de senkit vissza nem tarthatok. Arra kérem a ti evangélistáitokat, hogy a figyelmeteket fordítsátok el Luthertől és Karlstadttól, és irányítsák mindig a Krisztusra!"(107)
Megtudta, hogy egyesek azzal büszkélkedtek, hogy ők "jó lutheránusok". Haragos felindulásában ezt írja erre: "Te bolond, hallgasd meg és jegyezd meg magadnak: Kívánom, hogy az én nevemről hallgassanak és ne nevezzék az emberek magukat lutheránusoknak, hanem keresztyéneknek. Micsoda Luther? Hiszen nem tőlem származik ez a tanítás. Nem is feszíttettem meg én senkiért sem. Hogyan jutnék én szegény, bűzhödt kukacfészek ahhoz, hogy a Krisztus gyermekeit az én áldatlan nevemről nevezzék el! A pápistáknak méltán megvan a pártnevük, mert ők nem elégszenek meg a Krisztus tanával és nevével, hanem még pápások is akarnak lenni. Hát legyenek pápások, ha az az ő mesterük. De én nem vagyok senkinek mestere, nem is akarok lenni. Én az Istennek egyházával együtt a Krisztus egyetlen, közös tanát vallom, aki egyetlen Mesterünk nékünk". "Aki az én testvéremért vagy dicséségemért vagy az én kedvemért hisz, azt jutalmazza meg érte az eleven ördög."(107)
Még részletkérdésekben sem akart mások fölött tekintélyt gyakorolni. Az augsburgi birodalmi gyűlésen valamiben az ő tanácsa szerint
jártak el hívei. Melanchthon azt írja neki, hogy ő tekintélyét követték." Erre Lulher "rosszallását fejezi ki:
"Én nem akarok tekintély lenni, sem annak neveztetni ebben az ügyben. Ámbár lehetne ezt úgy is értelmezni, hogy egészen kifogástalan dolog, mégsem szeretem ezt a szót. Ha egyúttal és ugyanannyira nem a ti ügyetek is, nem akarom, hogy az én ügyemnek neveztessék, mintha én erőltettein volna reátok." (109)
Aki Luthert nem ismeri közelebbről, az könnyen abba a tévedésbe esik, hogy "hatalinas uralkodó egyéniségnek" tekinti őt, akinek megvan a képessége és a hajlandósága arra, hogy személyiségének erejével másokat foglyul ejtsen és követésére kényszerítsen. Az bizonyos, hogy óriási hatást gyakorolt és kétségtelenül voltak sokan, akik nem tudták megőrizni önállóságukat vele szemben. De ez nem volt kedve szerint. Ő nem akart uralkodni, hanem csak az igazság által hatni. És mert ezen kívül minden hatalmat gyűlölt, nem is volt képes az uralkodásra és kormányzásra. Ő maga kijelentette egyszer: Nem szívesen igazgatok. Nem természetem. Nem lett volna jó, ha püspök lett volna belőlem. (110)
Hogy mennyire távol állott tőle az, hogy mások "mestere" akarjon lenni, az kitűnik prédikációjából is. Ha valaki, akkor ő bírt a szó hatalmával. Ha valaki, akkor ő képes lett volna hallgatóit a maga szuggesztív erejének bűvöletébe ejteni. Megirigyelhetné őt e tehetségéért minden metodista prédikátor. De ő a leghatározottabban átall fölhasználni akármilyen más eszközt
az egy puszta igazságon kívül. Ma már sok buzgó keresztyénre is nagyon csekély hatást gyakorolnak prédikációi. S ez nemcsak az egészen megváltozott korviszonyokból folyik. hanem mindenekfölött abból, hogy Lutherben nincs semmi abból az ostromló, elragadó, viharos modorból, ami újabban ismét föléledt az "ébredési-prédikátorok" beszédeiben. Sohasem rendíti meg hallgatóit azzal, hogy azonnali megtérést követel. Sohasem beszél úgy, mintha örökre elvesznének, ha nem ragadják meg a kegyelemnek azt az óráját, amit éppen az ő prédikációja nyújt számukra. Sohasem akar erőszakot tenni hallgatói lelkén. Csak meggyőzni akar, hogy azután mindenkinek meghagyja a döntés szabadságát. Azt akarja, hogy csak az Isten igéje hasson, s ne az ő személyisége, az ő képességei, az ő művészete. Mert jól tudja, hogy az Isten kívánta eredményt az ő ereje nem képes létrehozni. Ezért így inti a prédikátorokat: "Egész egyszerűen csak az Isten dicsőségét keressétek, ne pedig az emberek előtti tetszést és hírnevet, és könyörögjetek hogy adjon nektek az Isten értelmet és szólást, hallgatóitoknak pedig igazi, tiszta hallást, s a többit bízzátok Istenre. Mert azt higgyétek el nekem, hogy a prédikálás nem emberi mesterseg. Én magam is, noha már öreg és gyakorlott prédikátor vagyok, még mindig félek, valahányszor prédikálnom kell." "Sokszor rettegtem és féltem, amikor az Isten színe előtt beszélnem kellett az ő nagy fenségéről és isteni valóságáról." (111)
S végül: vannak keresztyének, akik bizo-
nyos, önmaguk előtt sem tudatos büszkeséggel magukat és másokat is, azzal a kérdéssel gyötrik, fontos és gyakran egészen jelentéktelen döntések előtt is, hogy mi most az Isten akarata; akik szinte mennyei jelt szeretnének kapni, hogy bizonyosak legyenek, vajon ide vagy oda kell-e menniök, ezt vagy azt a megbízást fogadják-e el; – holott valójában talán egészen mellékes, hogy hogyan döntenek. És végül is megfigyelhető, hogy legtöbbször amellett döntenek, ami felé amúgy is vonta a hajlamuk, ami kényelmesebb vagy ami megtisztelöbb. Luther nem ismeri az ilyen fontoskodást.
Ha el kell rejtőznie a Wartburgban, nos, akkor Isten úgy akarta, hogy egyelőre ki legyen szakítva munkásságából, és nem panaszkodik miatta. Amikor azután wittenbergi barátai siránkoznak, hogy nélkülözhetetlen a számukra, és ő nem tudja, hogy visszatérhet-e közéjük, vagy hogy mikor, hát azt üzeni nekik, hogy egészen mellékes, hogy hol és milyen munkát végez: "Nekem mindegy, hogy a világ melyik részében vagyok. Ámbár nagyon szeretnék közöttetek lenni, nem bántana az sem, ha az Úr Erfurtban vagy Kölnben vagy egyebütt nyitna nékem ajtót." Amikor megbetegszik a Wartburgban, ezt írja: "Ki tudja, vajon nem szolgálatom vége-e ez? Nem elég háborúságot támasztottam-e ?" "Tudom, hogy Krisztus nincs rám utalva, és nélkülem is hirdettetni fogja azt, ami az ő egyházának üdvösséges. (112)
De Luther alázatosságának tetőpontját abban jelölhetjük meg, hogy ő maga nem volt alázatosságának tudatában; és ezért nem is ke-.
reste az alázatosság hírnevét sem, hanem ellenkezőleg, nem átallotta gyakran úgy szólani és úgy cselekedni, hogy másokban gőgös ember benyomását kelthette. Már korán fölismerte, hogy van az alázatosságnak egy rút, de nagyon kedvelt és elterjedt torzképe is: amikor a gőgös farizeus felölti a töredelmes publikánus köntösét, hogy az alázatosság hírében tetszeleghessen. Már akkor világos volt ez előtte, amikor kénytelen volt a teológia doktorává lenni. Amikor ti. erfurti szerzetestársaival közli, hogy elöljárójának, Staupitznak parancsára meg kell szereznie ezt a magas méltóságot, s amikor meghívja őket a fölavató ünnepségre, érzi, hogy elvárnák tőle annak szerénykedő hangoztatását is, hogy milyen érdemetlen ő erre a kitüntető címre. De ő így ír: "Tartózkodom attól, hogy mentegetőddzem és a magam méltatlanságát emlegessem, hogy úgy ne tűnjék föl, mintha alázatosságommal dicséretet és elismerést keresnék. (113)
Az is világossá lett előtte, hogy a katolikus egyház épen ezt az alázatosságot táplálja az emberekben, amikor azoktól is, kik pedig azt hiszik, hogy teljes mértékben, sőt mértéken fölül betöltötték az Isten akaratát, azt kívánja, hogy mégis ezt mondják Krisztus szavai szerint: "Haszontalan szolgák vagyunk". Ezt az őszinteség nélkül való alázatosságot szíve mélyéből elítéli. Óv attól, hogy "kövessük azoknak az üres embereknek álmodozását, akik azt fecsegik, hogy Krisztus ezt csak az alázatosság kedvéért mondotta, nem pedig az igazság kedvéért. Ezzel hazuggá teszik Krisztust, csak hogy ki ne tűnjék az ő igaztalanságuk [ti. erőltetett aláza-
tosságuké.]" "A képmutató alázatosság a legeslegnagyobb gőg. (114) Önkéntelen tiltakozás ugyanez ellen az eltévelyedés ellen az is, amikor ő homlokegyenest ellentétesen cselekszik és nyíltan kimondja, ha valami jót lát magában.
2.
Tudvalevőleg mindenki, legalább minden művelt ember, kötelességének tartja, hogy ő maga ne beszéljen képességeiről és eredményeiről. S ha más valaki dicséri, akkor illik azt szerényen elhárítania, vagy legföljebb némán meghallgatnia, de semmi esetre sem helyeslőleg hozzájárulnia. Luther egészen másképpen viselkedik. S ezért van modorában valami megdöbbentő. De senki sem értheti ezt félre, aki ismeri őt, mert hiszen ugyanolyan nyíltan beszélt ő gyöngeségeiről és hibáiról is. Gyermeteg nyíltságával nem rejti el sem a jót, sem a rosszat. Teljes őszinteségénél fogva habozás nélkül kimond mindent.
De ha önbecsülésének a megnyilatkozásait, amelyek a valóságban évtizedekre szétszórtan hangzottak el, összegyűjtenők néhány lapra, mindenkinek ez volna a benyomása: "Soha sem beszélt még halandó ember úgy magáról, mint Luther." De hozzá kellene tennünk: Olyan alázatosan sem. Luther csodálatos jellembeli sajátosságainak egyike éppen az, hogy ezt a kettőt, a legmélyebb alázatot és a legmagasabb önbesülést egymás mellett viselte lelkében és egyiket sem gyöngítette a másik által.
Három tekintetben mondott nagyot Luther önmagáról. Először is: tudta, hogy mint keresztyén, hite által kimondhatatlanul fölséges gazdagság birtokában van.
A Kajetán előtti augsburgi kihallgatás aggódásteli napjai után ezt írja barátjának: "Csak afelől légy bizonyos, kedves Spalatin, hogy semmitől nem félek mindezek közepette. Ha az ő hízelkedésüknek és hatalmuknak sikerülne is engem mindenki előtt gyűlöltté tenni, az az eqy megmarad szívemnek és lelkiismeretemnek, hogy amim van s ami ellen azok hadakoznak, azt Istentől valónak ismerem és vallom." (115) Jól tudja, amint ki is fejezi ugyanebben a levélben, hogy ő is tévedhet, de éppúgy meg van győződve arról is, hogy alapgondolatait, amelyeket pl. Kajetán helyteleneknek jelentett ki, magától Istentől nyerte.
A Wartburgból visszatérve, ezt írja választófejedelmének: "Fejedelmi kegyelmességtek tudja, – vagy ha nem tudná, ezennel vegye tudomásul, – hogy én az Evangéliumot nem emberektől, hanem csakis a mennyekből, a mi Urunk, Jézus Krisztus által kaptam." S ugyanezzel az állítással száll szembe ellenségeivel: "Biztosan tudom, hogy tanításaimat a mennyből kaptam, s azokat diadalmasan meg is védtem az ördög ellen, akinek a legkisebb ujjában több hatalma és ravaszsága van, mint minden pápának, fejedelemnek és tudós doktornak.(116)
Tekintettel Jézusnak ama mondására, hogy Péternek az igaz hitet nem "test és vér", hanem a mennyei Atya jelentette ki", Luther is azt mondhatta volna új megismeréséről, hogy azt
"kijelentés" útján kapta. De úgy látszik, azért tartózkodik ettől, mert fél, hogy ezt esetleg úgy érthetnék, mintha neki és csakis neki, valami különleges kijelentés jutott volna osztályrészül valami csudás inspiráció által, mint amilyenben például Pál apostol részesült damaszkuszi élnényében, – holott pedig világos megkülönböztetést tesz: "Pál azt akarja mondani, hogy ő az Evangéliumot nem emberi szolgálat vagy emberi közvetítés útján kapta, holott mi mindnyájan emberi szolgálat vagy valamilyen emberi közvetítés által nyertük azt el." (117) Ezért kerüli azt a kifejezést.
De amikor ellenfele, Cochlaeus egy wormsi tárgyalás alkalmával az igazságáról való erős meggyőződését azzal a kérdéssel akarja megrendíteni, hogy vajon az "kijelentetett-e" neki, egy pillanatig habozik ugyan a felelettel, mert jól látja a hurkot, amibe meg akarják fogni, de aztán fölébred a keresztyén öntudata, és noha tudja, hogy ellenfele félre fogja magyarázni, határozott hangon azt feleli: "Igen, kijelentetett!" (118)
Később is egyszer ezt írja: "Isteni kijelentés által nyertem elhívást", arra ti., hogy a pápaság ellen harcolók közé álljon. Wittenbergi híveit is arra emlékezteti: "Én voltam az, akinek először jelentette ki Isten, hogy nektek ezt az ő igéjét prédikáljam és hirdessem." (119)
Életének egy bizonyos napja lebeg ilyenkor szeme előtt. Esztendőkön át kereste az üdvösség útját minden ereje megfeszítésével, tanulmányokkal és tépelődéssel csak úgy, mint jó cselekedettel. De mindhiába. A Szentírást sem
tudta sehogy sem megérteni egy nagyon fontos ponton. De amikor egyszer hirtelen világosság gyúlt benne arra nézve, hogy mit akar azzal mondani Pál apostol, hogy "az Evangéliumban Istennek igazsága jelentetett ki" vagyis, hogy azt érti ezalatt, hogy Isten bűneinket megbocsátva, igazakká tesz minket, ebből a középponti gondolatból megvilágosodott előtte az egész Szentírás. Es mert ezt senki sem tudta megmondani neki, s mert maga sem tudott rájönni minden erőlködésével sem, kénytelen volt ebben a megismerésében Isten ajándékát látni. "Ezt a tudományt csak a Szentlélek adta nekem." (120) Olyan döntő fontosságú volt ez az óra a keresztyénségről való fölfogása számára, hogy még öreg korában is jól emlékezett a színhelyére: "A szentírásnak ezt a helyét ebben a toronyban [a wittenbergi kolostorban] jelentette ki nekem a Szent Lélek." (121)
Amikor Pál apostolnak ez új megértéséból kiindulva a Szentírás alapos tanulmányozásá által és személyes tapasztalása által be is igazolódott előtte a hit által való megigazulás tanának az igazsága, teljes bizonyosságra jutott felőle.
Ezt a bizonyosságot büszke örömmel és dacos határozottsággal hangoztatja újra meg újra. Követelik tőle, hogy vesse alá tanítását az egyházi tekintélyek "ítélőszékének", és vonja vissza, amit az el fog ítélni. Ezt az igazi római követelést felháborodva utasítja vissza: "Ezennel tudatom veletek, hogy ezentúl nem tisztellek meg benneteket azzal, hogy leereszkedjem ahhoz, hogy titeket vagy akár mennyből jövő
angyalt is ítélkezni hagyjak és meghallgassak az én tanításom felől. Hallatni akarom a szavamat és be akarom bizonyítani tanításom alapját és igazát az egész világ előtt és nem fogadok el senkit ítélóbírájául, még az angyalokat sem. Mert magam biztos lévén tanításom felől, én leszek általa a ti ítélőbírátok, sőt még az az angyaloké is, amint Szent Pál mondja a Gal. 1,8-ban, hogy aki nem fogadja el ezt a tanítást, az ne üdvözülhessen. Mert az Istené az és nem az enyém. Ezért az én ítéletem is Istené és nem a magamé." Mivel ekkor a pápa és a császár minden címétől megfosztotta őt, ennek az iratnak az elején egyszerűen "wittenbergi ecclesiastesnek" (az egyház szolgájának) nevezte magát s ezt a megjegyzést fűzte ehhez: "Ha magamat Isten kegyelméből való "ecclesiastesnek" nevezem, hiszem, hogy jobban be tudnám bizonyítani jogomat hozzá, mint akármelyikőtök az ő püspöki címéhez és nevéhez, és bizonyos vagyok felőle, hogy Krisztus maga is így nevez és annak tart engemet, aki Mestere az én tanításomnak s aki tanúja lesz majd az utolsó napon is annak, hogy ez nem az enyém, hanem az Ő; – tiszta Evangéliuma."(122)
Ezenkívül kiemeli a keresztyénségről való fölfogásának még egy sajátságos vonását, mely szintén világosan bizonyítja szerinte, hogy az nem emberi, hanem isteni eredetű. "Emlékezem még" – mondotta egyszer, "hogy az ügyem elején Doktor Staupitz, akkor feje és vikáriusa az Augustinus-rendnek, így szólt hozzám: "Az tetszik nekem, hogy az a tan, amit hirdetsz, a dicsőséget egyedül Istennek juttatja és min-
dent csak neki tulajdonít s az embernek semmit se. Istennek pedig – ez világosabb a napnál – soha sem tulajdoníthatunk elég dicsőséget, jóságot stb." Ez a kijelentés rendkívül megbátorított és megvigasztalt akkor. És valóban, az Evangélium tanítása elveszi az embertől minden dicsőségét, bölcsességét, igazságát, és mindezt csak a Teremtőnek tulajdonítja, aki mindent semmiből hoz elő. És sokkal bátorságosabb, ha inkább Istennek tulajdonítunk túl sokat, mint az embernek. Mert akkor bizodalommal mondhatom: Még ha Augustinus és a többi tudósok, még ha Péter, Apollós vagy a mennyei angyal hirdetne is valami mást, mégis az én tanításom olyan, hogy csak az Isten kegyelmét és dicsőségét ragyogtatja és hirdeti." Ez a tudat lehetetlenné teszi számára, hogy megrendüljön, amikor régi idők híres férfiainak eltérő tanításait hozzák föl ellene cáfolatul. Ő bizonyos marad a maga dolgában, hogy "nem emberit ajánl, hanem istenit." (123)
A Róma által kárhoztatott tanítása igazságának ilyen bizonyosságával együtt járhatott az a veszély, hogy másoktól is azzal a megokolással kívánja annak elfogadását, hogy ő kijelentés útján kapta azt és ő bizonyos felőle. De ez a veszély sohasem érte utol Luthert. Ellenkezőleg, vaskövetkezetességgel és állhatatossággal azt követelte, hogy minden keresztyén személyesen bizonyosodjék meg az igazságról, imádság s az Isten Igéjének vizsgálata által, amint ő is megbizonyosodott. "Nem kell hinni sem a pápának, sem az atyáknak, sem Luthernek. Mindenki lássa, hogy teljesen bizonyos legyen
a maga elhivatása és meggyőződése felől, hogy elmondhassa Pállal együtt teljes bizodalommal és bizonyossággal: "Ha szinte mi, vagy mennyből való angyal hirdetne is néktek más evangéliumot, átok legyen!" Ezért hát minden kegyes keresztyén törekedjék teljes komolysággal és minden erejével arra, hogy ezt a tant megismerje és megőrizze, s evégre könyörögjön alázatosan Istenhez, és tanulmányozza és fontolgassa szorgalmasan az Igét." (124) Minden keresztyén, akiben megvan "a hit és a Krisztusról való bizonyságtétel", "tudja meg, hogy ő is a mennyei Atyától való kijelentésben részesült" és "ő is a Szentlélektől taníttatott." (125)
Luther tehát azt a "dicsekvést", amelyre olyan határozottan igényt tart, nem mások fölött tette a magáévá, hanem elvárta, hogy minden igaz keresztyén ugyanúgy dicsekedhessék, mint ő; "Minden egyes ember, aki Krisztus beszédét szólja, bátran dicsekedhetik azzal, hogy az ő szája Krisztus szája." (126) Lutherre nézve tehát csak az jellemző ebben, hogy ő a maga keresztyán öntudatát és bizonyosságát föltétlen nyíltsággal kifejezésre is juttatja, nem törődve azzal, hogy vajon emiatt nem fogják-e büszkeséggel vádolni.
Másodsorban, nem szégyenkezett Luther nyíltan beszélni a maga kiváló tehetségeiről sem. Itt is figyelemreméltó, hogy a birtokában levő előnyöknek ezt a tudatát mennyire ébren tudta tartani és érvényesíteni tudta, mindamellett éppúgy érezte hiányait is. Ezt írja egyszer: "Nincs bennem olyan együgyű alázatosság, hogy letagadnám az Istentől nyert adomá-
nyaimat. Magamban elég sok, sőt az elégnél több olyan is van, ami megaláz és megtanít arra, hogy semmi vagyok. De Istenben bizonyára büszkék lehetünk, adományainak örvendezhetünk, általuk diadalmaskodhatunk és velük dicsekedhetünk. Nem akarom a magam tehetségeit másokéi fölé helyezni. De mégis szent bizakodással dicsekszem azzal, amit nem adnék oda a világ minden trónusáért és birodalmáért." (127) Vagy máskor: "Én a magam személyéről semmi jót nem tudok mondani, annál kevésbé van, mivel dicsekednem. Én is, mint minden ember, bűnben és halálban születtem, az ördög hatalma alatt; most is olyan az életem, hogy szeretném, ha jobb volna. Csakhogy most már nem vagyok az ördög hatalma alatt. Ha van bennem valami jó, az nem az enyém, hanem az én drága Uramé, Istenemé és Üdvözítőmé, a Jézus Krisztusé, akinek adományait nem szabad tagadnom, hogy tudniillik a Szentírást (ha nem is eléggé, mégis) sokkal jobban értem, mint a pápa, minden hívével egyetemben." (128)
Ugyanilyen fesztelenül beszél egyébként is a maga kiválóságáról. Például: "Minden elbizakodás és hazugság nélkül, Istenben merészelek dicsekedni azzal, hogy ha könyvek írására kerül a sor, nem maradok el egyik-másik egyházi atya mögött sem." (129) Egyszer asztalnál a következőket mondotta el: "Amikor az öreg dr. Zoch Halléban elolvasta a sákramentáriusok ellen írt könyveimet, így szólt: "Most már elhiszem, hogy ez a Szent Lélektől megvilágosított ember. Mert egy pápista sem lett volna erre képes." És így tért meg az Evangéliumhoz. És
kimondom bátran, hogy a pápisták valamennyien együtt sem lettek volna képesek a sákramentáriusok tévelygéseit megdönteni, minden hatalmukkal és tekintélyükkel sem, írásaikkal sem." (130) "Az Isten adományainak ilyen bősége mellett), (amelyekről vallanom és tudnom kell, hogy Isten adományai, mivelhogy nem magamtól vannak) a pokol mélységébe süllyedhettem volna elbizakodásom miatt, ha nem lettek volna – a kísértések." (131)
A harmadik, amiről Luther barátai előtt csodálkozással, ellenfeleivel szemben pedig büszkeséggel egész nyíltan beszélt, az volt, hogy milyen hatalmas dolgokat művelt általa Isten, s ezzel milyen nagy jelentőségre emelte az egyház történetében őt, a kolostorban rejtőző ismeretlen barátot. Ezek a nyilatkozatai szinte mindig azt a benyomást keltik, mintha nem is magáról, hanem valamilyen távolálló harmadik személyről beszélne.
Az asztalnál egy vendége egyszer arról beszélt, hogy, a tapasztalat szerint híres emberek fiai is kiváló férfiak lesznek. Luther így felelt: "Éppen az ellenkezője áll ennek" és mint közeleső példát, egész természetesen hozzáfűzte mindjárt: "Én parasztember fia vagyok." (132) Olykor szeret a harmadik személyben beszélni magáról, s akkor például a "híres doktornak" nevezi magát. 1531-ben óvja a katolikusok vezetőit attól, hogy valami gyilkos vallásháborúval akarják kiirtani az evangélikusokat. Biztosítja őket, hogy ha még ő maga is halálát lelné egy ilyen háborúban, viszont közülük is sokaknak életébe kerülne az. Így fejezi ezt ki:
"Ha én egy ilyen pápai és papi viaskodásban életemet vesztem, egy csomó püspököt, papot és barátot is magammal viszek, hogy elmondhassák az emberek, Márton doktort nagy processzióval vitték ki a temetőbe. Mert híres doktor ő minden püspök, pap és barát fölött. Azért hát kikísérték őt a temetőbe is, háton fekve, úgy, hogy arról beszélnek majd mindenütt. Es így végül együtt rendeznek egy búcsújárást: ők, a pápisták a pokol mélységeibe, ahhoz a hazug és gyilkos lélekhez, akinek hazudozásukkal és gyilkolásukkal szolgáltak, én pedig az én Uramhoz, a Jézus Krisztushoz, akinek igazságban és békességben szolgáltam." (133)
Ámulva csodálta mindig újra azt a tényt, hogy ő, a csöndre és magányra vágyakozó egyszerű szerzetes, olyan "híres doktorrá" lett, aki az egész földön, az égben, még a pokolban is ismeretes. "Erfurtban" – mondja – "magányosan olvasgattam a Bibliát. Erre Isten, mmden emberi terv ellenére, csodásan úgy intézte, hogy Erfurtból Wittenbergbe kellett jutnom. Ott aztán előmozdítottak, és most olyan csudálatos barát lett belőlem, aki Isten kegyelméből a római ördögöt, a pápát is elmozdítja. De nem én, hanem Isten énáltalam, az Ő szegény, gyönge eszköze által; amit nem tudott volna megtenni sem császár, sem fejedelem." Hogy Isten őáltala, ilyen jelentéktelen ember által, ilyen nagy dolgot vitt véghez, az oly csodálatosnak tűnik föl előtte, hogy erre gondolva, megnyugvást merít a fenyegető török veszedelem ellen is: "Isten könnyen támaszthat magának eszközt a törökök elűzésére és megdöntésére is. (134)
Ellenfeleinek a szemében a legnagyobb arcátlanságnak űünt föl, hogy egy ilyen kolduló barát meg akarja reformálni az egyházat. "Azt mondják," – írja, – "hogy ők nem hagynák egy ilyen koldustól megreformáilatni magukat. És megis, ez a koldus (kénytelen vagyok dicsekedni vele, ha titkon is, hogy valahogy meg ne tudják,) meglehetősen megreformálta már őket. Istennek hála, többet reformáltam én az én Evangáliumommal, mint amennyit ők talán öt zsinattal is tudtak volna."(135)
Pedig a külső egyházi viszonyok alakulására gyakorolt befolyása csak mellékes dolog volt. Ennél sokkal nagyobbat végzett ő: "Mások, akik előttem éltek, megtámadták és ostorozták a pápának gonosz és megbotránkoztató életét. De én a tanítását támadtam meg, s a szerzetesség és a mise ellen indítottam ostromot, amely két oszlopon nyugszik az egész pápaság épülete. Soha nem számíthattam arra, hogy ez a két oszlop megdőljön. Mert ez ugyanannyi volt, mintha valaki Istent és a teremtettséget ostromolná meg."
Mindazt, ami általa törtánt, nem ő tűzte ki célul, bekövetkezásét nem is látta előre. Ha látta volna, senki se tudta volna rábírni őt erre a vállalkozásra. "Ha én ezt előre tudtam volna, [Isten] nem egykönnyen bírhatott volna rá. A világ minden kincséért sem kezdeném most még egyszer el, a módfölött sok gond és aggódás miatt. Viszont, ha Őreá nézek, aki erre elhívott, nem merem kívánni, hogy ne kezdtem volna el." (136)
Már Luthernek e szavai is megóvhatná-
nak minket egy teljesen téves felfogástól arra vonatkozólag, hogy hogyan jutott arra a meggyőződésre, hogy működésének a keresztyén egyház történetében oly rendkívül nagy jelentősége van. Sokan úgy vélték, hogy Luthernek az önmaga nagyságáról való ez a meggyőződése nem volt egészen ment a rajongástól és bizonyos autoszuggesztió útján jött létre. Forrongó átmeneti időszakokban, – mondották, – mint amilyen az ő kora is volt, megfigyelhető, hogy valósággal a levegőben szálldosnak az isteni küldetések gondolatai. S akik rendkívüli képességeket éreznek magukban és ki akarják használni a kor áramlatait, ilyen időkben magasabb, gondviselésszerű hivatásra tartanak igényt. Így volt tehát Luthernél is. Túláradó erőket érzett magában feszengeni, és hogy ne kelljen azokat parlagon hagynia, vagy elfojtania, beleringatta magát abba az édes hiedelembe, hogy őt Isten hatalmas dolgokra rendelte.
De a meztelen történelmi tények homlokegyenest ellene mondanak ennek a felfogásnak. Nem a működése elején él Lutherben az a gondolat, hogy Isten nagy célokra rendelte őt. Akkor, amikor nyilvános pályafutása felé megteszi az első lépést, már eltelt egy fél évtized azóta, hogy az üdvösség új útját megtalálta. Soha eszébe nem jutott ez alatt az idő alatt az a gondolat, hogy rendkívüli erők szunnyadnak benne. Ő, aki "csak a sarokba elbújni" szeretett volna, kedve ellenére lett prédikátor, és kedve ellenére lett a teológia doktora. S amikor kiszögezte 95 tételét a vártemplom kapujára, mi sem hajtotta kevésbé, mint nagyságá-
nak tudata, vagy valami különös isteni küldetés érzése. Csak a gyóntatópap lelkiismerete vezette, aki a gyóntatószékből meglátta a búcsú rettenetes erkölcsi következményeit, aki hiányát érezte valami világos egyházi tannak a búcsút illetőleg, s aki ezért az akkori egyetemeken szokásos disputáció útján remélt világosságot deríteni erre a kérdésre. Oly kevéssé gondolt arra, hogy ez a lépés valami nagy, Isten küldte reformátor első, merész tette, hogy tételeit nem is küldte meg valamennyi ismerősének sem, s amikor ezért szemrehányás érte, ezt a magyarázatot adta: "Nem volt tervem, sem óhajom, hogy szélesebb körök számára közzétegyem azokat, csak néhányakkal, akik itt és a közelben laknak, akartam megtárgyalni őket." Az, hogy akarata ellenére mégis kinyomtatták és elterjesztetták a tételeket, kellemetlenül érintette, mert egész másképpen szövegezte volna meg azokat, ha erre előre gondolt volna. (137)
Késf5bb is minden újabb megismerést és minden további lépést valósággal úgy kényszerít reá az az erős ellentmondás, amellyel találkozott. Tisztán akarja látni, hogy mennyiben jogosult ez az állításai ellen intézett támadó harc, s ezért kénytelen megvizsgálnia az egyház hivatalos álláspontjait. Vizsgálódásának eredménye az a hihetetlen balsejtelem, hogy "a római kúriában, Pál apostol szavai szerint, amaz igazi antikrisztus uralkodik." (138) Ellenfeleinek erőfeszítései, hogy éppen őt eltegyék az útból, végre kényszerítik, hogy fölvesse azt a kérdést: milyen szerep is jutott éppen neki Isten akaratá-
ból, ebben az óriási tűzzé elharapódzott harcban? De még akkor is, amikor már megírta "a keresztyén nemességhez" írt hatalmas szózatát, még csak azzal a szerény gondolattal foglalkozik, hogy vajon az ő ostromviadala nem valami Istentől elküldendő nagy reformátor útját egyengeti-e: "Magamról ebben az ügyben nem merek semmi bizonyosat sem állítani. Talán előfutára vagyok Melanchthonnak, akinek Illés módjára egyengetnem kell az útját Lélekben és hatalomban." (139)
De amikor ellenfeleinek minden gyűlölete elsősorban őreá zúdult, amikor a hivatalos egyház az evangéliumi igazság kárhoztatásánál az ő tanítását emlegette, s amikor tanítását a legkíméletlenebb üldözés sem volt képes kiirtani: végül lehetetlen volt föl nem ismernie, hogy Isten a Jézus Krisztusról szóló Evangéliumot őáltala ragyogtatta ismét föl, s ezzel őáltala nyitott meg az egyház történetében egészen új korszakot. Ezt nyíltan szemébe mondta ellenfeleinek is, amikor magát (1522-ben) "Isten kegyelméből való evangélistának", "a mi Urunk Jézus Krisztus méltatlan evangélistájának" nevezte." (140) Így tehát kétségtelen, hogy Luthernek a maga hivatásának nagy jelentőségéről táplált nézete nem indító oka volt fellépésének, hanem csak utólag, a letagadhatatlan tények kényszerítő hatása alatt alakult ki benne.
Luthernek egy másik nyilatkozata, melyben röviden összefoglalta a maga vallási jelentőségét, még követőinek lelkében is idegenkedést keltett. A "németek profétájának" nevezte magát. Eleinte nyilván maga is félt ettől a
kifejezéstől, mert félreérthető volt, amennyiben az ótestamentumi próféták – nem úgy, mint ő, – közvetlen isteni kijelentésekben részesültek. De amikor ellenfelei a szemére hányták, hogy miként várhatja ő, "ez az egy ember", hogy mindenki reá hallgasson, akkor könnyen megfelelhetett nekik a Biblia alapján: "Nem azt olvassuk-e az Ótestamentomban, hogy Isten minden kor számára rendszerint egy prófétát támaszt? Mózes egymaga volt az egyiptomi kivonulás idején, Illés egymaga volt Akháb napjaiban stb." De hozzáteszi mindjárt: "Nem mondom, hogy én is próféta vagyok", s a bibliai prófétákkal való maga-összehasonlítását azzal ellensúlyozza, hogy így folytatja: "Sok szamár volt a világon Bileám napjaiban. És Isten még sem szólott általuk, csak éppen a Bileám szamara által. Isten nem a nagy sokadalmat, kiválóságot, tudást, vagy hatalmat tekinti. (141).
Egy bizonyos értelemben azonban mégis igényt tartott a prófétai méltóságra, – amennyiben ti. isteni igazság hirdetője. Mert "akik hisznek a Krisztusban, azok mind próféták. Mert megvan mindnyájukban az a fődolog, aminek meg kell lennie a prófétákban, még hogyha a jövendőmondás adományával nem bírnak is. Mert amiképpen a hit által az Úr Krisztusnak, testvérei, királyok és papok vagyunk, úgy Krisztus által próféták is vagyunk mindnyájan. Mert mindnyájan meg tudjuk mondani mindazt, ami az üdvösségre, az Isten dicsőségére és a keresztyén életre tartozik, s ezen kívül még a jövendőről is annyit, amennyit szükséges tudnunk." (142) S mivel ő volt az, aki-
nek a maga népe közül elsőnek jelentetett ki mindez, amit minden igazi keresztyén embernek hirdetni kell tudnia, méltán nevezhette magát "a németek prófétájának".
Később valóban használta is néhányszor ezt a kifejezést. De megmondta azt is, hogy miért meri ezt megtenni. Hogy félre ne értsék, hozzáfűzi, hogy miként érti ő ezt az elnevezést. Óvja ellenfeleit a véres vallásháború felidézésétől. Természetesen nem magát félti annak veszélyeitől. Hanem "mivel a németek prófétája vagyok, kötelességem, mint hű tanítójuknak, óvni az én kedves németeimet az ő káruktól és veszedelmüktől." (143) Arról szóló prédikációját, hogy "a gyermekeket iskolába kell járatni", szintén ilyen szavakkal végzi: "Nos, kedves németeim, eléggé megmondtam néktek, immár hallottátok a ti prófétátokat." (144)
Hogy vajon már most mindaz, ami nagyot Luther önmagáról mondott, igaz-e vagy téves, erre a kérdésre mindig ellentétes feleletet fognak adni hívei és ellenfelei. Az utóbbiak mindig "nagyzási hóbort"-tal fogják vádolni. De azok, akik vele egy vallási alapon állanak és ismerik a keresztyén egyház történetét, mindig azon a meggyőződésen lesznek, hogy túlzást legfeljebb csak a hibáit és gyöngeségeit fölemlegető nyilatkozataiban találnak. Tény az, hogy az apostolok kora óta nem volt a keresztyén egyház fejlődésében akkora jelentősége még egy embernek. Ha ő ezt önmaga elől nem rejtegeti, sem mások elől nem hallgatja el, annak oka igazlelkűségében és nyíltságában keresendő. Mert amint már az eddig említett ese-
tekből is kitűnhetett, sohasem azért beszél erről, hogy magát magasztalja, hanem mindig határozott oka van reá. Szolgálatot akar vele tenni másoknak. Inteni akarja ellenfeleit, mint amikor például ezt írja: "Ki tudja, nem kell-e őket attól félteni, hogy netalán Istent vetik meg énbennem!" (145) Barátait pedig azzal, hogy rámutat: milyen nagy dolgot vItt véghez Isten őáltala, a gyönge ember által, bátorítani akarja, hogy semmi ne ejtse őket zavarba hitüknek igazsága felől, se el ne csüggedjenek a legsúlyosabb megpróbáltatások közepette se.
Végül pedig hadd mutassunk reá Luthernek egy levelére, melyet különös előszeretettel használtak fel ellene ellenfelei, mely azonban világosan megmutatja, hogy mi indította Luthert arra, hogy az önmaga nagyságáról beszéljen. Amikor a Koburg várában időzött, közölték vele, hogy tanítványa és házának lakója: Weller Jeromos tépelődő búskomorságban szenved. 1530. június i9-én bátorító levelet ír neki. "Ha bűneink miatt bánkódunk, bírjuk a kegyelem ígéretét"; de az ő búskomorsága nem Istentől való, hanem hiábavaló és veszedelmes. A levél nem érte el célját. Mert egy hónappal későbben újra megkísérli Luther fölemelni a tépelédesektől lesújtottat. Most új gondolattal próbálkozik: "Kedves Jeromos, örülnöd kell az ördög ilyen kísértéseinek, mert ezek bizonyos jelei annak, hogy kegyelmes és irgalmas Istened van. Erre a megpróbáltatásra nagyobb szükséged van, mint ételre és italra."
Tudja, hogy Weller búskomor lelke előtt bolondságnak fog föltűnni. Addig, amíg még
benne vagyunk az ilyen harcokban, egészen érthetetlen előttünk az, hogy benső emberünk számára valami nagy nyereség származzék belőlük. Abban a reményben, hogy Wellernek segítséget nyújt vele, Luther nem röstelli így folytatni: "Elmondom néked, hogy egykor, amidőn ugyanabban a korban voltam, mint te most, mit éltem át magam." Annak idején, a kolostorban föltárta Staupitz előtt, hogy mily rettenetes gondok gyötrik. Staupitz erre így felelt neki. "Nem is tudod, Martinus, hogy milyen hasznos és szükséges neked ez a gyötrődés. Mert megvan Istennek a jó oka, amiért téged így gyakorol. Meglátod még, hogy valami nagy dolog véghezvitelénél fog szolgájául fölhasználni" "Igy is történt" – folytatja Luther. "Mert (hiszen elmondhatom ezt én is magamról) híres doktor lett belőlem, amit pedig akkor, amidőn azokat a gyötrődéseket szenvedtem, sohasem tartottam volna lehetségesnek. Kétségtelenül Így lesz majd veled is. Nagy ember lesz belőled. Csak vigyázz, hogy jó kedvvel és lélekkel légy addig és légy meggyőződve róla, hogy ha tudósok és nagy emberek mondanak ilyesmit, abban mindig van valami jóslat és elősejtelem. Jól emlékezem, hogy egyszer egy ember, akit fia elvesztése miatt vigasztalni igyekeztem, így szólt hozzám: "Meglátod még, Martinus, nagy ember lesz belőled." Erre a mondásra gyakran visszagondoltam. Mert, amint mondottam, az ilyen nyilatkozatokban van valami jóslatszerű és elősejtelem." (146)
Több mint húsz év elmúlt már azóta, hogy Staupitz a vívódó Luthert meg akarta nyugtatni
lelki harcai miatt ezzel a bíztatással, tudva azt, hogy belső küzdelmek nélkül senki sem lehet eredményes munkása az Isten egyházának. Azóta Luther sohasem beszélt erről. Nem volt rá komoly oka. Most azonban, amikor azt hiszi, hogy megvigasztalhatja vele kétségbeesett tanítványát, egészen fesztelenül előadja, remélve, hogy majd annak idején Wellernek is oly fontos hivatás jut az Isten országában, mint Őneki jutott. Ilyen körülmények között bizonyára akkor sem hallgatott volna e dologról, ha tudhatta volna, hogy ez az egészen bizalmas levél nyilvánosságra jut. Arra természetesen számíthatott volna, hogy soraiból "féktelen gőgöt" és "nevetséges és megvetésre méltó önteltséget és felfuvalkodottságot" olvasnak ki. De ilyesmivel ő nem szokott törődni. Az alázatosság hírnevét semmibe sem vette ő. Mert egyfelől ennél sokkal igazabb volt az alázatossága, másfelől pedig sokkal magasabban fölötte állott ellenfelei ítélkezésének.
Az a megismerés, hogy ő önmagában semmi, de Istentől nagy ajándékokat kapott, hogy magától semmire sem képes, de mégis hatalmas dolgok történtek általa, fölkeltette benne azt a bizalmat is, hogy amit ő megkezdett, az nem is semmisülhet meg többé. "Tudjuk, hogy ez Istennek ügye. Ő kezdette, eddig Ő vezérelte és Ő fogja véghez is vinni. Aki nem akar velünk tartani, maradjon vissza. Sem császár, sem török, sem valamennyi ördög nem nyerhet itt, jöjjön bármi is, amint Isten akarja. Isten, aki a mi erőnk és értelmünk nélkül megkezdette, véghez is fogja vinni, amint ő tudja." (147)
Ez a meggyőződés volt tulajdonképpen alapja bátorságának, mely – mint láttuk –, lehetővé tette számára, hogy egyáltalán ne legyen tekintettel magára, még életére se.
JEGYZETEK.
(82) End. 1,141. skk.
(83) Erl. 62,349.346; Erl. 59,251; Kroker, 55. sz.; Erl. O. v. a. 7,503.
(84) End. 1, 227.
(85) Erl. 59,279. Még erősebben fejezi ki magát Luther. Erl. O. v. a. 7,117.
(86) End. 3,189. skk.; Bindseil 3,203.
(87) Schlaginhauffen, Tischreden Luthers. Preger kiadásában, 431.
(88) End. 1,90. sk.
(89) End. 1,26. sk.
(90) End. 1, 88.
(91) Erl. 59, 185. sk. 190. skk. 227.
(92) Erl. O. v a. 7, 493.
(93) End. 8, 223. sk.
(94) Erl. 63,328.
(95) End. 11,247.
(96) Erl. 63, 401.403.406.
(97) Erl. 57,31; Lauterbach 108,67.
(98) Kroker 58, 19.
(99) End. 7, 362.365.
(100) Erl. 26,398.
(101) Math. 12. préd. Lösche 303. l.
(102) Ld. az egésznek részletesebb leírását. Köstlin-Kawerau, Martin Luther II. 332. skk.
(103) Schlaginhauffen, 31. sz.
(104) Erl. 33,371. sk.; 28,351.
(105) Erl. 53,127.
(106) Erl. O. v. a. 6,115.117.
(107) Erl. 53,273,276.
(108) Erl. 22,55. sk.; 48,364.
(109) End. 8,43.
(110) Kroker, 599. sz.
(111) Erl. 59,188.244.
(112) End. 3,219.193.214; 1,151.
(113) End. 1,8.
(114) Erl. O. v. a. 2,258; Erl. 59,248.
(115) End. 1,218. sk.
(116) Erl. 53,106; Eri. O. v. a. 6,391; Vö. Erl. 28,143. sk. stb.
(117) Erl. Gal. 1,98.
(118) End. 3,176;
(119) Erl. O. v. a. 7,23; Erl. 28,212.
(120) Erl. 58, 370.
(121) Bindseil, Colloqu. 1.e 52. l. Lutherre nézve jellemző, hogy – úgy látszik – a "toronyhoz" hozzáfűzte még: "amelyben a szerzetesek ama bizonyos helye volt." Így jegyzi fel naplójában Cordatus, 1571. sz. alatt. Az asztali beszélgetések többi feljegyzései ezt a mozzanatot – ízlés kedvéért – vagy elhagyják, vagy más szavakkal fejezik ki. Luther ezt akarja mondani: Az a cella, amelyben ezt a megvilágosítást kaptam, a lehető legkevésbé előkelő hely volt, mert közvetlen közelében volt a barátok félreeső helyének. Még ilyen helyet sem vet meg a Szent Lélek, ha egy üdvösségre sóvárgó embert akar megajándékozni az isteni igazsággal.
(122) Erl. 28,143. sk.
(123) Erl. Gal. 1,102. sk.
(124) Erl. Gal. 1,101.104.
(125) Weimari kiadás, 38,613.616; Erl. 9,358. sk.
(126) Erl. 22,52. sk.
(127) End. 11,255.
(128) Erl. 26,124.
(129) Erl. 36,403.
(130) Erl. 61,17. sk.
(131) Schlaginhauffen, Tischreden Luthers, 31. sz.
(132) Kroker, 625. sz.
(133) Erl. 25,8.
(134) Erl. 58,243.
(135) Erl. 31,389.
(136) Erl. 62,443. sk.
(137) End. 1,106.
(138) End. 1,316.
(139) End. 2,461.
(140) Erl. 25,75?; 28,142.
(141) Erl. 24,59.
(142) Erl. 52,231.
(143) Erl. 25,22.
(144) Erl. 17, 421. sk.
(145) Erl. 24,58.
(146) End. 8,5. skk. 159. skk.
(147) Erl. 55,300.320.