VI. FEJEZET.
A PÁROS VÉGTAGOK MINT FOGÓMŰSZEREK,
KÜLÖNÖS TEKINTETTEL AZ EMBERI KÉZRE.
MESTERSÉGES műszereink tökéletesítése, miként futólag már a bevezetésben mondottuk, a munkamegosztás elvén alapszik, vagyis azon az elven, hogy minden külön mechanikai műveletre bizonyos külön műszert szerkesztünk, mely épen ama bizonyos megkivántató munkára a legalkalmasabb, a többi más műveletre pedig akár használhatatlan is lehet.
A szerszámoknak, miként az eddigiekben többször volt alkalmunk meggyőződni, ugyanezen, a végzendő munkához való lehető legpontosabb alkalmazása a főelv az állatok természetes eszközeinek alkotásában is, és ebben az értelemben mondjuk, hogy valamely állat mechanizmusa és maga az állat is annál tökéletesebb, mennél több külön-külön műszere van különféle munkák ügyes végzésére.
Különösen a gerinczeseket illetőleg, a munkafelosztás ez elve a rendelkezésökre álló külső műszerekben sehol sem nyilvánul olyan szembetünően, mint az ő első és hátulsó végtagjaikban, melyek úgyszólván folytonos vetélkedésben vannak egymással, azért helyén valónak látszik, hogy, mielőtt a fejezet czímének megfelelő tárgyra térnénk át, először ezek viszonyát világosítsuk meg közelebbről.
Ha az aquariumban valamely halat megfigyelünk, észre-
vehetjük, hogy eme függelékek, a végtagok, melyeket itt melli és hasi úszószárnyaknak nevezünk, lényegökben egyazon szerkezetűek s megfelelőleg működésökben is teljesen megegyeznek. A hal eme végtagjainak működése, mint ismeretes, abban áll, hogy a hal testét a fark közreműködésével egyetemben előre mozdítják s általában is ez a helyzetváltoztató működés a fő- és alapfeladatuk a gerinczes állatok eme műszereinek. És a végtagok általános szerkezetében, valamint működésében való emez egyöntetűséget az alsóbbrendű gerinczesek között még azokon is megtaláljuk, a melyeken a végtagok a valóságos lábak ismeretes jellemvonását már felöltötték, így pl. a kétéltűeken és a csúszómászókon, a mennyiben ezek végtagjai majdnem kizárólag mint toló- vagy evezőrudak szerepelnek, tehát ismét a továbbmozdulásra, vagyis helyzetváltoztatásra szolgálnak. Kivételképen azonban már itt is előtünik a munkamegosztás elve, sőt olykor – gondoljunk csak a békára – igen is feltünő módon. A béka első lábai ugyanis – mint mindenki előtt ismeretes – aránylag igen rövidek és gyöngék, a hátulsók pedig igen hosszúak és vastagok, és ennek a nagyság- és részben alakbeli különbségnek nem kevésbbé nagy egyenlőtlenség felel meg a működésben is, a mennyiben az ugrásra és úszásra alkalmazott hátulsó lábak a helyváltoztatás munkáját végzik, az első lábak pedig főleg mint fogódzó-vagy, helyesebben, kapaszkodó műszerek működnek.
Mielőtt azonban a végtagoknak helyzetváltoztató- és fogó-műszerekre válását tovább tárgyalnók, előbb meg kell mutatnunk, hogy az az elv, a mely szerint a végtagok fogódzásra, vagy, általánosabban szólva, külső tárgyak szilárdan tartására szolgálnak, igen különböző. Legelőször is tartsuk szemünk előtt, hogy mind a két pár végtag, a mennyiben egymás ellenében hajlíthatók, egy-egy fogónak felel megy s így rögzítő készülék. Hogy pedig az ilyen fajtájú fogó
csakugyan külső tárgyak megragadására való, legvilágosabban a magunk karjain láthatjuk, melyeket nagyobb tárgyak átölelésére, átfogására gyakran használunk. Hasonlóképen nagy szerepe van e fogó-készüléknek sok más állatnál is, a mire nézve itt például a többi között csak a medvét, a kengurut, és az alsóbb gerinczesek közül a békát említjük fel. De nemcsak az első, hanem a hátulsó lábak is szoktak rögzítő müszerül használtatni. Ezt, ha magunkról nem akarunk szólani, láthatjuk alkalmilag pl. a kutyán is, mely keresztbe vetett hátulsó lábaival még tárgyakat is fel tud a földről emelni.
A mi pedig annak az okát illeti, hogy miért használtatnak az első végtagok sokkal többször fogódzásra, mint a hátulsók, az főleg azon alapszik, hogy az első végtagok nagyobb mértékben hajlíthatók befelé, mint a hátulsók. Ezzel egyszersmind a második elvhez jutottunk, a mely szerint a végtagok rögzítő szerszámokul használtatnak. Ez akképen történik, hogy a végtag a törzshöz vonódik úgy, hogy a végtag és a törzs közé kerülő tárgyat szorosan megfogja. Leggyakrabban használtatnak pedig ilyen értelemben ismét az első végtagok, minthogy ezek – saját testünkre legyünk első sorban tekintettel – helyzetöknél és mozgékonyságuknál fogva a törzs legkülönfélébb pontjával tehetők érintkezésbe. Az egész működést úgy is kifejezhetjük, hogy azt mondjuk, hogy a törzs az első végtagok mindegyikével szorító-fogót alkot, melynek egyik szára, a törzs, mozdulatlan. Hogy a rögzítés módját az állatok is sokszor használják, például csak a fókát hozzuk fel, mely fiát épen oly módon veszi "karjára", mint mi szoktuk olykor a mi "kicsikénket" hordani.
A mi azonban a végtagokat a szó szoros értelmében fogó- vagy rögzítő műszerekké teszi, az, miként ismeretes, a harapófogó elvére alkotott végrész, a milyen például a mi kezünk. E műszerek hasznavehetőségét azonban még lénye-
gesen emeli a hozzájok tartozó nyélnek azon ismeretes tulajdonsága, hogy megnyujtható és összerakható.
E kitérés után térjünk vissza tulajdonképeni tárgyunkra, t. i. az első és hátulsó végtagok között levő munkamegosztás tárgyalására.
87. ábra. Galambász héja zsákmányával.
Ha a békával az alsóbbrendű gerinczeseket elhagyjuk, legközelebb a madarakat kell tekintetbe vennünk, a mennyiben a madarak szárnyakká alakult mellső végtagjainak egészen más működésök van, mint a hátulsóknak. A 87. ábra, melyen egy zsákmányával tova repülő héja van ábrázolva, már arra tanít bennünket, hogy a madarak végtagjai között a munkamegosztás túlmegy a helyváltoztató működés különválásán. A madarak hátulsó végtagjai ugyanis nemcsak a szárazon és vizen való élethez alkalmazkodott helyváltoztató szervek, hanem, mint a ragadozó madarakén, és még jobban a papagájokén láthatjuk, egyszersmind kitünő fogó-
műszerek is, melyeknek nevezetes szerkezetére még visszatérünk.
88. ábra. A kis pinguin (Aptenodytes minor L.).
Miként azonban a mellékelt (88.) ábra tanusítja, vannak olyan madarak is, melyek végtagjaikra nézve ismét a halak állapotárá sülyedtek: mellső végtagjaik ugyanis – mint láthatjuk – kevésbbé repülő szárnyak, mint inkább úszószárnyak s tényleg úszásra és alámerülésre használtatnak.
De a gerinczesek egy osztályában sem ér el olyan fokot ez a szóban forgó munkamegosztás, mint az emlősökében, a mint hogy ez állatok külső műszereik sokfélesége és tökéletessége tekintetében egyáltalában jóval túlszárnyalják a többieket. A mellső végtagoknak tulajdonképeni fogó-szerszámmá való alakulása azonban csak az ú. n. karmos emlősök tulajdona, a többi csoportnak, t. i. a patásoknak és a tengeri emlősöknek mind a mellső, mind a hátulsó végtagjaik csaknem kizárólag helyváltoztatásra szolgálnak.
Előre bocsátva még, hogy a karmos mellső végtagok alkalmazkodása bizonyos nem helyváltoztató mellékműködésekre általában igen különböző: nehány alakot mutatunk be, melyek mellső és hátulsó végtagjai már igen feltünően különböznek egymástól.
A következő ábra a kenguru nevezetes alakját tünteti fel ugrásban. Ez az állat, hatalmas farkát nem is említve, abban tűnik ki, hogy rendkívül hosszú és erős hátulsó vég-
tagjai vannak; mellső végtagjai pedig, a békáéhoz hasonlóan, aránylag igen rövidek, vékonyak és különösen öt szabadon mozgatható és hosszú karmú ujjal ellátott végrészökben némileg bizonyos majmok kezére emlékeztetnek.
89. ábra. Ugró kenguru.
Nos, ha ez állat mellső végtagjai épen úgy kizárólag csak fogásra használtatnának, mint a hátulsók helyváltoztatásra, vagyis ugrásra, úgy munkamegosztásuk csakugyan igen tökéletes volna.
Csakhogy ez nincsen úgy; amennyiben, habár a mellső végtagjai, midőn székül használt farkára támaszkodva felegyenesedve ül, fogó műszerül szolgálnak is, ez az alkalmazásuk csak kivételes. E mellső végtagok rendszerint ugyanis arra valók, hogy mikor az állat guggolva legel, testének elő-részét tartsák, e szerint tehát támasztó műszerek.
Egészen máskép áll a dolog a kenguruhoz külömben hasonló különös teremtésen, a milyent a 90. ábrán mutatunk be. Ennek az állatnak is igen hosszúak a hátulsó lábai az elsőkhöz képest s épen úgy, mint a kenguru lábai, kizárólag
a test tovamozdítására valók. A nagy különbség azonban az, hogy az ugró egér mellső lábai a szó szoros értelmében fogó-műszerek, a mennyiben a mókus vagy a majmok módjára velök viszi táplálékát a szájába s külömben is mindenféle más olyan munkát végez velök, a milyeneket mi kezeinkkel szoktunk véghezvinni.
90. ábra. Ugró-egerek (Dipus aegypticus).
Reméljük, az olvasó nem veszi rossz néven, ha az ugró egér végtagjairól egyenesen a magunkéra térünk át; mert, legyen az ugró egér és az ember között bármilyen nagy is a külömbség, végtagjainak munkamegosztását tekintve, sokkal közelebb áll hozzánk, mint a legtöbb más állat. Meg kell azonban más részről azonnal jegyeznünk, hogy az ember végtagjainak készüléke, valamint munkamegosztása sokkal tökéletesebb, mint az ugró egéré, s ezuttal mindjárt egy-két külömbséggel ismertetjük meg az olvasót.
Kezdjük az alsó végtagokkal, vagyis a tulajdonképeni
91. ábra. Az ember (A) és az ugró-egér (B) állásának egybevetése. a csipőizület; b czomb; bc lábszár; de láb; d sarok; e ujjak. |
lábakkal. A mi lábaink abban térnek el az ugró egérétől, és – a majmokat is ideszámítva – valamennyi más állatétól, hogy a mi alsó végtagjaink, mint a 91. ábra feltünteti, álláskor nincsenek a térdben meghajtva (mint B. b), hanem egészen egyenes oszlopok (A. b), melyek a törzszsel ugyanegy függélyesbe esnek. Szóval, felegyenesedve, minden állat inkább guggoló helyzetben van, az ember pedig a hátulsó végtagjainak említett tulajdonságánál s azon különös sajátságánál fogva, mellyel e végtagjai törzsét, illetőleg medenczéjét tartják, az egyedüli, a ki valóban teljesen felegyenesedhetik. Különösen az ugró-egér hátulsó végtagjától a mienk még abban is külömbözik, hogy a mi végtagunk végrésze, t. i. a tulajdonképeni láb (91. ábra A. ecd) nemcsak elülső részével, cagyis az ujjával, hanem hátulsó részével, azaz a sarkával (d) is érinti a földet, holott az ugró-egér lába csakis hegyével. E külömbségnek természetes következménye azután az, hogy az ugró-egér, valamint minden más ujjonjáró emlős, az ábrán látható állásban sokáig általában meg nem maradhat, hanem le kell ereszkednie addig, míg a sarka is nem érinti a földet. Még jelentékenyebbek a felhozott külömbségek az egyenes helyzetben való járásra, mint az állásra, mert az egyenes helyzetben való járás, magától érthető okoknál fogva, csakis az ember alkotásában
meglevő feltételek alatt lehetséges, a kinek czombja a lába-szára fölött függélyesen áll, és a lába az egyenesen álló végtagnak elül is, hátul is támasztékot nyújt. De bármennyire különbözik az ember helyváltoztató alsó végtagjainak alkotásában és használatában az ugró-egértől, még nagyobb és még fontosabb külömbség van közöttök mellső végtagjaikban.
Itt csak arra akarunk emlékeztetni, hogy az ember karja aránylag sokkal tovább ér, mint az ugró-egér félig elsatnyult első lába, a mi, tekintve, hogy fogóműszer, igen nagy fontosságú, és hogy az embernek valóságos, szabadon mozgatható ujjakkal s az ujjaknak ellenébe tehető hüvelykkel felszerelt keze van, – és ez a döntő – holott az a rész, a melyet az ugró-egér kezének nevezünk, ezt a nevet, bár anatomiai szerkezetében meg is egyezik vele, épen úgy nem érdemli meg, mint pl. a mi lábunk.
*
Az olyan műszer, mint az elefánt ormánya, mely annyi mindenféle mozgást bir végezni, mely féregként csavarodik, fordul, felkunkorodik' bizonyára megérdemli bámulatunkat. Mindazonáltal, ha meggondoljuk, hogy az elefánt ormánya egészen csupa könnyen hajló, sőt lágy állományból, t. i. izmokból van alakulva, alább hagyunk kissé csodálkozásunkkal. Megfontolva azonban, hogy karunknak, bár tagolt, de merev csonttengelye van, s hogy mindamellett lényegében épen olyan szabadon mozog, – például még spirálisan is – mint az elefánt ormánya, azt hisszük, mindenki megengedi, hogy karunk az elefánt ormányánál több tekintetben sokkal nevezetesebb mechanikai műszerszám. Vagy kezeink sokoldalú hajlása és görbülése nem tételezi-e fel az izületek egész csodálatos rendszerét, és vajjon nem kell-e az izmok berendezésének, melyek ezt az emeltyű-készüléket mozgatják, igazán rendkívül mesterinek lennie? És tegyük még
hozzá, hogy karunk, melyet az elefánt ormányával hasonlítottunk össze, szorosan véve nem egyéb, mint a nyele a tulajdonképeni fogóműszernek, a kéznek, és hogy a kéz majd minden képzeletet meghaladó mesteri tagoltságánál fogva olyan műszer, melylyel annyi sok-sok olyan mechanikai munkát végzünk, a milyeneket az elefánt ormánya, ha még olyan ügyes eszköz is, soha de soha nem birna végezni.
Hanem hagyjuk az általános elmélkedést; mert a menynyire szellemes ez a szóban forgó mechanizmus, a nélkül is csak az egyes részleteknek közelebbi tanulmánya útján válik világosan érthetővé.
Minden jóravaló mesterséges szerszámgépen azt a berendezést látjuk, hogy a tengely ágya, mely körül emeltyű, vagy valamely más géprész, p. o. görgőkerék forog, eltolható; ezek a beállító készülékek azonban rendesen csak igen korlátolt eltolást engednek meg. Ilyen eltoló készüléke van, mint már a fentebbiekből tudjuk, a mi karunknak, melynek vágya, mint ismeretes, a lapoczka. Karunk ez eltoló készüléke azonban, tulzás nélkül mondható, sokkal tökéletesebb, mint bármely mesterséges gépé. Ennek tengelyágya, a lapoczka, ugyanis, miként magamagán mindenki meggyőződhetik, nemcsak emelhető és sülyeszthető, előre és hátra mozgatható, hanem sok mindenféle más eltolódásra is képes. Hogy pedig mennyire fontos a kar ágyának ezen sokoldalú beállíthatása, már abból is kiviláglik, hogy a karnak azt a lehetőséget nyújtja, hogy szükség esetén a legkülömbözőbb irányokban továbbra nyúlhasson, mint a mennyire saját hoszsza megengedi. Milyen jó, például, hogy a vállunkat felemelhetjük, mikor valami nagyon magasan levő tárgyat kell levennünk.
Miként történik pedig az, hogy lapoczkánkat különféle irányban mozgathatjuk, megérti az olvasó, ha megfelelő készítményen a lapoczkához tartozó izomzatot szemügyre
veszi. A lapoczkát ugyanis izmok körítik, melyek a szükség szerint majd ide, majd oda húzzák és esetleg úgy rögzítik, mintha a törzs csontvázával szorosan egybe volna nőve.
A mondottak után talán az is vllágos az olvasó előtt, hogy miért olyan széles csont a lapoczka, s hogy miért van külső felén kiemelkedő tarajjal ellátva. Mindez csupán arra való, hogy az említett izmoknak a szükséges tapadási helyeket szolgáltassa. Ennek alapján a mellkast, melynek oldalaira a két lapoczka fekszik, nem tekinthetjük csupán a tüdő és szív védő rostélyának, vagy a lélekzés szivattyújának, hanem a bordákban és a hozzájok tartozó csigolyák tövisnyújtványaiban egyuttal az egyes vállizmok eredésének szilárd támaszait is látjuk. Ez izmok közül itt csak nehány legfontosabbat mutatunk be az olvasónak. Egyike ezeknék a következő ábrán látható (92. ábra 2) csuklyásizom. Ez a lapoczka felső csúcsa (acromion) (s) és a nyak, illetőleg a kulcs-csont között feszül s a lapoczkát fölfelé húzza. Ellenkező hatása van, legalább részben, a fűrészes izomnak, mely a lapoczkától a mellkas alsó és elülső részéhez megy. Ezenkívül legyen még a csüllőizom (rhomb-izom) megemlítve, mely a vállat hátra, a gerinczoszlop felé húzza.
Mondjunk most még valamit a vállöv viselkedéséről akkor, mikor a kar valami nehéz súlylyal van megterhelve.
Minthogy a kar a lapoczkával egy egészet alkot, – csak igen nagy erő volna képes tőle elszakítani – magától érthető, és ábránk még jobban megvilágosítja, hogy a kar megterhelésekor a lapoczka, s a vele erősen összekötve levő kulcscsont lefelé húzatik és hogy ez által a mellcsont és a bordák közbenjárásával lefelé húzó erő hat a gerinczoszlopra. E húzó hatásnak azonban egyrészt a mellcsonton és a csigolyákon levő szalagok feszítő ereje, másrészről bizonyos izmok összehúzódása dolgozik ellene. Az utóbbiakhoz tartozik, a már említett csuklyásizmon (2) kívül, mely a mellcsont körül
|
92. ábra. Az ember csontváza nehány izommal, melyeket pontozott vonalak jelölnek. t lapoczka s kulcscsont n felsőkar e singcsont sp orsócsont 1 kulcscsont-csecsizom (sternocleidomastoideus) 2 csuklyásizom (cucullaris) 3 nagy mellizom (pectoralis major) stn deltaizom (deltoideus) kl kétfejű karizom (biceps) (orsóhajlító) vw singhajlító belső karizom (brachialis internus) |
forgó kulcscsonti emeltyű végére tapad, a többi között az ábrán 1-gyel jelzett fejbiczczentő izom (kulcscsontcsecsizom), mely, mint könnyen belátható, a kar megterhelését a fejre, illetőleg a fej feszítő izmaira viszi át.
Nézzük most ismét a kart úgy, mintha ki volna feszítve, vagyis, mintha csakis a felsőkar volna. Ez emeltyű, mint magamagán mindenki észlelheti, ismeretes sekély izvápájánál fogva annyi irányban mozoghat és foroghat, hogy nehéz megmondani, melyek azok az irányok, melyekben nem mozgatható. Könnyebb áttekintés kedvéért azonban egyelőre csak két mozgási síkot tekintsünk a vállizületen keresztül egy függőleges síkot, mely elülről hátrafelé megy, s melyet röviden sagittalis síknak szoktak nevezni, és egy vízszintest, mely vállunkat leeresztve, a mellkas felső részén harántul megy át.
Kezdjük az elsőben, vagyis a közönséges inga-síkban avval az állással, midőn karunk egyenesen felfelé van irányulva, azután eresszük le a hátunk mögött, a mennyire legnagyobb megerőltetéssel tudjuk, emeljük ismét fel; így kiderül, hogy karunk a függőleges síkban a körnek mint-egy 3/4-ed részét birja leírni. Hogy miért nem birja karunk rendes állapotában az egész kört leírni, vagyis más szóval miért nem birjuk karunkat hátul épen olyan magasra emelni, mint elül: az olvasó a csontvázon maga megítélheti. Ennek oka főleg a vállízület sapkaszerű födele, melynek elül kivágása van, hátul pedig korlát módjára működik.
Majdnem olyan nagy a kar mozgékonysága, a vízszintes síkban is, mint a függőlegesben. Induljunk ki karunknak azon állásából, midőn egyenesen előre tartjuk. Ezen állásából két irányt kell szemügyre vennünk. Karunkat először is mellünkhöz közelíthetjük; ezt a mozgást nevezik közelítésnek (adductio); – másodszor fordulhat karunk a mondott közén állásból kifelé oldalra, a mit távolításnak (abductio) nevezünk;
Sőt tovább hátrafelé is, annyira, hogy a kiindulás nevezett irányával derékszögben áll. A karnak valamennyi más mozgása eme két alapmozgás különféle kapcsolatára vihető vissza.
Szóljunk még valamit az izomkészülékről, mely a karnak e rendkívül sokoldalú mozgását létrehozza. Mindenekelőtt jegyezzük meg, hogy a szóban forgó izmok tapadáshelye mindjárt a felsőkar ízületi feje alatt van és továbbá, hogy ez izmok a felkar körül úgy vannak elhelyezve, hogy együttvéve némileg tölcsért formálnak és a legtöbben a tapadó pontok tól a peripheria, vagyis a tölcsér széle felé szárnyszerűleg kiterülnek. E számos izom megtapadására csaknem az egész mellkas szolgál a lapoczkával és a kulcscsonttal egyetemben s ez utóbbi más czéljain kívül különösen arra is szolgál, hogy a levonó és emelő izmok számára szükséges támasztó készüléket kiegészítse.
Ismerkedjünk meg a felsőkarnak egy pár mozgató izmával, a fentebbi ábra segítségével, kissé közelebbről. Ilyen a többi között a nagy mellizom (92. ábra 3), mely széles alappal a mellcsonttól és a bordák mellső részétől ered. Világos, hogy ez a kart lefelé húzza, vagyis a mellkas felé mozdítja. A másik nevezetes mótor a delta-izom, mely fent a vállon és a vállcsúcson (t és s-nél) ered és a nyugvó, vagy lelógó karon függőlegesen áll (n). Ez izom megrövidülése okvetetlenül egyenesen felemeli a kart. Gondoljuk, hogy a deltaizommal egyidejüleg a levonó, vagyis a mellizom is működik, akkor ez a két összetevő olyan eredőt hoz létre, mely alulról és kívülről rézsútosan felfelé és befelé irányul, vagyis olyan állást eredményez, mint a milyet felkarunk elfoglal, mikor például jobb kezünkkel a bal fülünket fogjuk meg. Szintén igen nevezetes karmozgató izom még az u. n. legszélesebb hátizom, mely hátul a háti tövisnyujtványoktól és bordáktól ered és a felkarra tapadva, a felkart a szerint, a
niint felső vagy alsó részlete huzódik össze, majd jobban hátrafelé, majd pedig inkább aláfelé húzza.
|
|
93. ábra. A felsőkar körben való forgásának vázlatos feltüntetése; ab, ac stb. a felső kar különböző állásai; gf, fh stb. a törzstől a felsőkarhoz menő izmok. |
94. ábra. Az ember könyökízületének hosszanti metszete. a felsőkar; b orsócsont; o singcsont; d külső ízületi bütyök (condylus ext.) a feszítő izmok tapadására; i belső bütyök (c. int.) a hajlító izmok számára; gb tengely, mely körül az orsócsont (a kézzel együtt) forog; xx tengely, mely körül a hajlítás és feszítés történik; p fejecske (capitulum); on csiga (trochlea); lmn C formájú vájulat (cavitas sigmoidea major); m lécz ennek a közepén, mely a csiga árkába (n) illik; lk a singcsont oldal-ízületi gödre (c. sigmoidea minor) az orsócsont fejének befogadására. |
Egyik legnevezetesebb működése a felsőkarnak a körben való mozgás, mi közben azonban az emeltyű (93. ábra ab) semmi esetre sem körlapot, hanem inkább majd hegyesebb, majd tompább kúp felszínét (93. ábra abcd) irja le, melynek csúcsa (a) a vállizület, s nem is kell nagyon hangsúlyoznunk, hogy mennyire megfelel ennek a mozgásnak az izmoknak említett (a 93. ábrán vázlatosan rajzolt s pontozott vonalakkal jelölt) tölcsérszerű berendezése. A mi pedig ezen a forgókészüléken, a melynek a mechanikában párja nincsen, csodálkozásunkat különösen felköltheti, az az a pontosság és gyorsaság, melylyel az egyes izmok működésökben egymást egymásután támogatják és felváltják.
A felkar, mint épen láttuk, arról nevezetes, hogy azzal a csonttal, a melyhez izesül, a legkülönfélébb állásba tehető, ellenben az alkar annyiban egészen más viszonyban van az ő tartó csontjához, a felkarhoz, hogy csak egyetlen tengely körül forgatható, mint a tollkés pengéje. Ámbár az alkarnak eme hajló és feszülő mozgásá első pillanatra egyszerűnek látszik, mindamellett mégis elég bonyolult berendezést tételez fel, melyekről az olvasónak, a mennyire röviden lehetséges, közelebbi tájékoztatást szeretnék adni. A mi a felkar és alkar közötti viszonyt bonyolultabbá teszi, mint az egyszerű csuklókészüléken, az mindenekelőtt az a körülmény, hogy az alkar – rendkívül sajátszerű szerkezet! – két egyközű rúdból: a singcsontból (ulna) és az orsócsontból (radius) áll. A 94. ábrán, de a természetes, a dolog mivoltának helyes megértésére épen nem nélkülözhető csontvázon még jobban észreveheti az olvasó, hogy a lecsüngő karon az orsócsont (fb) belül, a singcsont (c) pedig kívül van, és továbbá, hogy az orsócsont fönt keskenyen kezdődik, alul pedig, a kéznél olyan, hogy a kezet tulajdonképen maga viseli; a singcsont ellenben épen ellenkezően fönt a könyöknél szélesen kezdődik, alul pedig a kéznél, a hol a kisujji oldalt foglalja el, csak csekély rövid nyujtványnyal ellátott ízfelülete van. Visszatérve egyelőre a könyökízülethez, megmagyarázva látjuk, miért van a felkarnak ez alsó végén két különálló izületi felület: a külső ugyanis a singcsont, a belső pedig az orsócsont számára való. A 94. ábra, mely a könyökizület hosszanti metszetét ábrázolja s felkari részletén (a) egyuttal az izületfelületek külseje is jelölve van, talán érthetőbbé teszi az egészet. A mint látjuk, a felkar végén tényleg két csúszó-pálya van: egy szélesebb (onh) a singcsont, és egy keskenyebb (p), az orsócsont számára; de azt is észrevehetjük, hogy ez izületi fejek egyike sem csuklóizület, vagyis egyikök sem henger-felület, mert az egyik egy mély árokkal ellátott csiga (troch-
95. ábra. A háromujjú lajhár (Bradypus tridactylus) bal lábtöve. Sp ugrócsont, spirálszerőleg csavart csigával; xx a tengely, mely körül a singcsont forog; F sarok. |
lea), s úgy is hívják, a másik pedig sima, gömbölyű fej. A csigánál maradva, észrevehetjük, hogy említett árkába a singcsontnak megfelelő lécze (m) illik bele. Ez ép olyan egyszerű, mint elmés berendezésnek köszönhető, hogy – a mi a csuklóizület szabatos járására nézve a legnagyobb fontosságú – az egymáson csuszamló csontok oldalra ne térhessenek. Ha a singcsont említett vezető árkába (m) rövid s hegyes szöget verünk s a singcsontot a csigán forgatjuk, észrevehetjük, hogy a belekarczolt vonal nem körnek, hanem spirálgörbének felel meg. A 95. ábra, mely a lajhár bokacsonti ízületét (Sp) ábrázolja, azt akarja továbbá szemlélhetővé tenni, hogy ezek a sajátságos spirálcsigák, melyeket különösen LANGER tanár tanulmányozott, alakjokra nézve sok tekintetben olyanok, mint a csavarágy, melyben a másik csont csavarorsó módjára jár.
Áttérve az orsócsont izületére (94. ábra p), azonnal világossá válik az ő gömbforma lekerekítésének jelentősége, ha megtudjuk, hogy az orsócsont (b) a csuklónak nemcsak x x' haránttengelye, hanem saját hossztengelye körül is forog. Hogy ez miként történik, bármennyire érdekes is e berendezés, csak kevés szóval jelezhetem. A 92. ábrán látható, hogy a egyik kéz a tenyéri, a másik pedig a kézfeji oldalával fordul felénk, és a kéznek ezen helyzetkülömbsége épen az orsócsont forgásának a következése, melylyel a megfelelő körülmények között egységes egészet alkot. Az ábrán lát-
96. ábra. A macska első lába. d singcsont; c orsócsont; h az orsócsont hajlitó izma (pronator quadratus). A forgás a nyil (hγ) irányában történik. A βd nyíl a kifelé fordító izom (supinator) által véghezvitt mozgást tünteti fel. |
ható ugyanis, hogy jobboldalt, a hol a hüvelykujj kifelé állt vagyis, midőn a kéz kéregető helyzetben (supinatio) van a singcsonthoz viszonyítva, az orsócsont (l) is ugyanazon helyzetbe kerül, ellenben baloldalt, hol a kéz a hüvelykujjal befelé van fordulva (pronatio), az orsócsont ellenkező helyzetbe jut, azaz keresztben áll a singcsonttal. Ilyen, a nyugtonálló singcsont körül forduló orsócsontja, illetőleg keze azonban nemcsak az embernek van, hanem több más állatnak is, azért a további részletekre nézve vizsgáljuk meg a macskának a mellékelt ábrán lerajzolt mellső végtagját. Tekintsük először is a d singcsonton a C alakú ízvápát (a), mely a csigára illik, azután alatta az orsócsontnak csinos körszalaggal (c) övezett fejecskéjét csésze formájú mélyedésével, mely az említett felkari izülethez illik. Legérdekesebb azonban ezen |
a készítményen az az izom (h), mely a sing- és az orsócsontot rézsútos, vagyis tangentialis irányban összeköti, és, a már fentebb kifejtett elv alapján az a működése, hogy szilárdul állván a singcsont, az orsócsontot a β nyíl irányában fordítja. E befelé forgató izmon (pronator) kívül van még kifelé forgató (supinator) is, melynek helyzetét az ábrán a hγ nyíl jelzi. Ha a macska lábán az orsócsontot valóban befelé fordítjuk, a saját orsócsontunkhoz hasonlítva, az a külömbség mutatkozik, hogy forgási szöge távolról sincsen 180 foknyi, hanem alig tesz egy derékszöget, s még kedvezőtlenebb e viszony sok más emlősön.
Ha nehéz feladatom teljesítése folyamán sokszor és sokszor elfogott a félelem, hogy nem birok az olvasó várakozásának megfelelni: soha sem volt az olyan nagyfokú, mint ebben a pillanatban, midőn kevés lapon az emberi kéz mechanizmusát akarom megértetni, mert a műszerek e műszere, mint már ARISTOTELES nevezte, nem kevesebb, mint 27 külön csontból áll, melyeket 40 izom mozgat, és hiszem, hogy bátran állíthatjuk, hogy nincs az a mesterséges gép, melynek csak távolról is olyan bonyolult szerkezete volna, mint ennek a természetes műszernek. Mindamellett minden nehézség ellenére is sikerülni fog talán néhány külön e czélra készült rajz segítségével e csodálatos műszerből annyit megérttetni, hogy az olvasó szükségét fogja érezni, hogy a teljes megértéséhez hiányzót más művekből igyekezzék majd kiegészíteni.
A mellékelt 97. rajz segítségével, mely a jobbkezet tenyéri oldaláról ábrázolja, ismerkedjünk meg először is a kéz vázának főbb részeivel.
E főrészek a következők: a kéztő, a kézközép és az ujjak vagyis ujjperczek. A kéztő elvitázhatatlanul a legbonyolultabb állati ízület, mert nem kevesebb mint nyolcz, egy felső és egy alsó sorba rendezett, szalagokkal igen bonyo-
97. ábra. Az emberi kéz csontvázának egy része a tenyéri oldalról nézve.
A kihúzott és pontozott vonalak a főbb izmok lefutását tüntetik fel.
|
Csontvázrészek: el singcsont; sp orsócsont; d háromszögű csont (os triquetrum); f holdcsont (o. lunatum); e sajkacsont (o. naviculare); h borsócsont; i horgas csont (o. hamatum); h fejes csont (o. capitatum); d kis négyszögű csont (multangulum minus); g nagy négyszögű csont (mult. majus); I–V a kéz öt csontsugara, vagyis a kézközép (metacarpus) és az ujjak (az ujjaknak csak egy részük van lerajzolva). I hüvelyk-, V kissujj. |
lult módon összekötözött csontból áll, melyek, nem tekintve számos ízületi felületüket mindenféle, sokszor egészen lényegtelennek látszó, a valóságban azonban az izmok odatapadására és a számos rajtok futó inak vezetésére igen fontos nyújtványokkal s egyenetlenségekkel vannak ellátva. E kéztő-csontok a következők: a háromszögű csont (d), a holdcsont (f), a sajkacsont (e) – egy gumóval, továbbá a nagy sokszögű csont (g) szintén izomtapadásra való nyulványnyal; azután a kis négyszögű csont (a), a fejes csont (h) és végül a horgas csont (i). Ezeken kívül meg kell még említeni egy – mint látni fogjuk – igen fontos járulékos kis csontot a kis ujji (V) oldalon, az u. n. borsócsontot (c). Ez egész berendezés hasznáról, a melyen különben kellően csak a természetes készítményen méltatható szalagok és íntokok még sokkal nevezetesebbek, nem kell sokat beszélnem, a mennyiben világos, hogy az ilyen soktagú ízület mind a kéznek mint egésznek, mind pedig különösen az ujjakat viselő kézközépcsontoknak szabadabb és finomabb mozgást enged meg, mint egyetlen merev összekötő csont.
Tárgyaljuk most a kéz második részét, a kézközépet (metacarpus). Ez öt hosszú, pálczaszerű csontból áll, melyek azonban nem egyenesek, hanem kissé hajlottak, a mi a marok formálásában fontos.
Ha az olvasó a medve, vagy – a majmok kivételével – más ötujjú emlős állat kezének csontvázát megtekinti, észreveheti, hogy ezeknek mind az öt kézközépcsontjok egyazon síkban fekszik, mint a mi lábunk analóg részei, a lábközépcsontok, továbbá azt is tapasztalhatje ez állatok kezén, hogy a kézközépcsontokat benne izmok és szalagok szilárd egységes darabbá kötik egybe. Lényegesen máskép áll a dolog az ember s részben a majmok kezével, a mennyiben itt csak a tulajdonképeni ujjakhoz tartozó négy kézközépcsont alkot szilárd egészet, az ötödik pedig, vagyis a hüvelyket
viselő kézközépcsont kissé oldalt áll és a többiek felé nagy könnyűséggel mozgatható, szóval az ember első ujja a többitől emanczipálódott és némi tekintetben, mint a hüvelykujj görög neve, αντιχειρ kifejezi, a kéznek mintegy ellendarabja s csak ez teszi az egész kezet azzá, a mi, t. i. valóságos fogóműszerré. A hüvelyk kézközépcsontjának ezen szabad mozgása pedig a következőkön alapszik. Először is ez a csont, mint saját kezünkön tapasztalhatjuk, nincs egész hoszszában a mellette levő, vagyis mutatóujj kézközépcsontjával közti szövettel egybefoglalva, hanem mélyebb bevágás van közöttök, melyet igen engedékeny bőrredő hidal át csupán. Még nevezetesebb e kézközépcsontnak a kéztőhöz való izesülése. A többi négy kézközépcsont ugyanis alapján nemcsak a megfelelő kéztőcsontokkal, hanem, mint a 97. ábrán látható egymással is szorosan egybe van kötve, ellenben a hüvelyket tartó úgy ül a nagy sokszögű csonton, mint a lovas a nyeregben, vagyis nemcsak egy, hanem két egymásra függélyes síkban képes mozogni. A hüvelyk ezen mozgásának egyike a kis ujj felé történik, melylyel, miként a többi ujjakkal is, fogót alkothat a hüvelyk s ez állást ellentevésnek (oppositio) nevezzük; a másik mozgás pedig abban áh, hogy a hüvelykhordozó a mutató ujjat hordozó kézközépcsont felé hajlik, vagy tőle elhajlik, a mit közeledésnek és távolodásnak szoktak nevezni.
Aránylag legegyszerűbb viselkedést tanusítanak a kéz tulajdonképeni emeltyűi, az ujjak, melyek, a két ízből álló hüvelyket kivéve, három egymáshoz igen hasonló, de az ujjak hegye felé rövidebbé váló tagból (íz- vagy perczből, phalanx) állanak. A görög phalanx elnevezés annyiban találó is, hogy ez ujjperczek épen úgy, mint az egy sorban, phalanx-ban felállított harczosok, készen állanak, hogy egymást minden rájok váró műveletben és munkában támogassák s esetleg, ha egyikök-másikuk kifárad, egymást kölcsönösen fel is váltsák.
Ha a kéz csontvázán az ujj alapíze és a megfelelő kézközépcsont közti ízületet egybehasonlítjuk az ujjperczek ízületeivel, a kettő között nevezetes különbséget vehetünk észre. Az előbbi ugyanis (97-ik ábra, 2. 3.) szabad vápaízületet, melyben az alapízen van a vápa, a megfelelő kézközépcsonton pedig az ízfej, az utóbbiak pedig, mindenesetre csekély szögben járó, csukló ízületek. Megfelel ennek, részben legalább, a mozgás módja is. A csuklóízületben járó újjperczek ugyanis, mint ismeretes, csak egymás irányában hajlíthatók és feszíthetők, a vápával ízülő alapperczek pedig a behajláson kívül csekély fokú tölcsérszerű mozgást is végezhetnek; így p. o. mereven tartott mutatóujjunk hegyével könnyen irhatunk le kört.
Bármennyire elmés is a kéznek e futólagosan vázolt emeltyűrendszere, e műszernek minden leirást felülmúló mesteri szerkezetét csak akkor tudjuk megfelelően méltányolni, ha mindazon számos huzókészülékét vagyis izmait megismerjük, melyek majdnem számtalan különféle mozgását létrehozzák, azért különösen fontos feladatomnak tartom, hogy az olvasónak épen erről a készülékről minél tisztább képet nyújtsak.
Első tájékoztatóul szolgáljon a 98. ábra, melyen, ámbár a macska kezét ábrázolja, a főbb viszonyokra nézve, miként később kiderül, a hüvelyk izomzatát kivéve, minden úgy van, mint az ember kezén, és némely eltérésnek is megvan a maga tanulságos volta.
Mindenekelőtt azokra az izmokra irányozzuk figyelmünket, melyek a kéztőre tapadnak, és a kezet, mint egészet mozgatják. Ilyen először is az nm izom, melyet, mivel a hajlító s egyúttal a sing, illetőleg a kisujj (V) oldalán van, singhajlítónak nevezünk.
Hatása kitűnik az ábrából; hajlítja ugyanis a kezet, vagyis kampót formái belőle s egyúttal oldalra is hajlítja, mely ket-
|
98. ábra. A macska alkarja és keze a hajlító oldalról tekintve. OA felsőkar; I hüvelyk; V kisujj; ihg felületes ujjhajlító (flexor digitorum sublimis s. perforatus); h közös ínlemez, mely az egyes ujjakhoz menő szalagokra oszlik; dco, lo, feo az ujjak mély hajlító izma (flexor digit. profundus s. perforans); b közös inlemez; a az inak vége; u az inak leszorító szalagjai (tenacula tendinum); ilk belső orsóizom (flexor carpi radialis internus); nm singi kéztőhajlító (flexor carpi ulnaris); qp singi kézfeszítő (extensor carpi ulnaris); trs közös ujjfeszítő (extensor digitorum communis). |
tős mozgás az orsó és a singcsont kézfelőli széles végének vápaszerű mélyedése révén jön létre, s a melyet saját kezünkön könnyen utánozhatunk. A singhajlító társa az ilk izom melyet, orsóoldali fekvésénél fogva, belső orsóizomnak nevezünk s kizárólag csakis mint hajlító működik. Ellenkezőleg működik a qp izom, a singhajlítónak antagonistája, mely az ábrán nem látható másik orsóoldali izommal együtt a behajlított kezet ismét egyenesre nyújtja. A többi húzószalag, melyek az ábrán még láthatók, mint elül való tapadásukból következtethetjük, kizárólag az ujjak mozgatására szolgálnak, még pedig két külön hajlító izomnak (ilk és fdoh) csak egyetlen feszítő (trs) izom felel meg. Nevezetes eme feszitő és hajlító izmok eredése. Ezek ugyanis nem a kézközéptől vagy kéztőtől erednek, mint talán bizonyos analogiákból gondolhatnók, hanem részben az alsókartól, sőt részben még messzebbről, a felső kar oldali kérges részeitől s így részben két fő- és több (a kezen levő) mellékízületen futnak át. Ennek pedig megvan a maga fontos oka. Ez izmok ugyanis ez által érik el azon rendkívüli nagy erőt, melyet magunkon is kipróbálhatunk, ha p. o. megkisértjük jobb kezünkkel balkezünknek egész erővel ökölre szorított ujjait egyenesre nyújtani.
Hogy az ujjaknak mozgató főizmai ujjainktól csakugyan távol, illetőleg a karon vannak, megfigyelheti az olvasó, kivált ha sovány, magamagán is. Ha az ember ugyanis váltogatva hajlítja, meg ismét feszíti egyik újját, legjobban a mutató ujját, láthatja, miként emelkedik és sűlyed a kéztő fölött, mindjárt a bőr alatt fekvő izom hasa. Még szembetünőbben nyilvánul e tünemény a kéz fején hordaszerűleg kiálló feszítő inakon. Itt mindjárt arra kell figyelmeztetnünk az olvasót, hogy az ujjaknak karon eredő izmai nem mint izmok mennek a kézre át, hanem mint hosszú húzózsinórok, vagyis inak, mint p. o. a nagy ujjhaj-
dító izom (feo) a kéztől már jelentékeny távolban (az ábrán o-nál) felölti az ín ismeretes jellemét. Ez a berendezés annyiban igen gazdaságos, a mennyiben a vékony inak kevés helyet foglalnak el és azért az ujjakon is sok ilyen húzózsinór férhet el, a nélkül, hogy esetlenekké és nehézkesekké tenné őket.
Térjünk most ismét vissza az ujjak egyes izmainak közelebbi megvizsgálásához, különösen a hajlítókhoz. Mint ábránkon látszik, ezeknek az a közös sajátságuk, hogy mindkettőjök széles inaslemezbe (h, b) megy át, s az ujjakhoz menő tulajdon inak ebből erednek. Azt is láthatjuk, hogy a macska felső és alsó hajlító-izmában fejlettségére nézve nagy különbség van. A felső hajlító izom (ih) ugyanis, mely az ujjak alap- és középperczére tapad, feltünően gyengébb, mint az alsó- vagyis az u. n. mély hajlító izom, mely a karmokat viselő végízeket mozgatja. E különbség okát azonban megértjük, mihelyt meggondoljuk, hogy a macska ujjain épen a karmok azok, melyeknek nagy erélylyel kell hajlíttatniok, illetőleg horog módjára működniök. Különösen érdekes a magasan és mélyen fekvő ujjhajlítók inainak kereszteződése, melyet a 99. ábrán kell közelebbről szemügyre vennünk.
A macska kezeujját látjuk itt, még pedig A-n abban az állapotban, midőn a karom (3) vissza van húzva vagyis meg van feszülve, B-n pedig abban, midőn be van hajlítva. Először is tekintsük meg A-n a magasan futó ujjhajlító inát (h). Ez i-nél, hol a mélyen fekvő hajlítóval (t) egyesül, csőszerű hüvellyé alakul, melyen a másik vastagabb in – bizonynyal igen elmés szerkezet – átbuvik. Ez a hüvely azonban csak kis darabon marad zárva, azután előrébb (n-nél) két szárra szakad, melyek a középső ujjperczre (2) tapadnak, a másik ín pedig a vég-percz rövidebb emeltyűkarjához (d) alul erősödik oda. Most már világos az olvasó előtt, miért nevezik a középpercz hajlítóját musculus perforatusnak, azaz
99. ábra. A macska ujja és körme mozgásának mechanizmusa.
A a karom hátra húzva; B kieresztve vagyis hajlítva; m kézközépcsont; 1 az ujj első, 2 második, 3 harmadik percze; e a karom feszítő emeltyűkarja; ef az ujj visszahúzására való rugalmas karomszalag; nope feszítő ín; hik a felületes hajlítóizom átfurt ina; td a mélyenfekvő hajlító ina; q csigaszerű sesamcsont (borsócsont), melyen át a hajlító inak futnak.
átfúrt izomnak, a másikat pedig perforans-nak, vagyis átfúró izomnak. Hogy ez inak az ujjakat csakugyan hajlítják, könnyen meggyőződhetünk, ha a készítményen meghúzzuk őket. Ha ezt először az átfúró húzózsinórral (t) tesszük, a q és i csontokat rögzítvén, akkor az A ábrán lefelé hajló első részlet (ld) megfeszül (B), még erősebb húzásra pedig a karom behajlik. Ekkor egyszersmind azt is észlelhetjük, hogy kissé a középíz (2) is behajlik a nélkül, hogy a felső inat (h) meghúznók. Ez az együtt- vagy kényszermozgás, a mit ujjainkon is észlelhetünk, – p. o. nem tudjuk ujjunk vég-ízét egymagában behajlítani, – abban leli magyarázatát, hogy az inak tartására a közép-perczen hurokszerű íntartó szalag (l) van, mely, mikor a karomhajlító ín megfeszül, lefelé való húzást szenved. Hasonló kényszermozgást hoz létre a középíz hajlító izmának erősebb meghúzása is, a menyiben erre, – az ábrán is látható íntartó szalag (r) közbenjárásával – az alapíz (z) is meghajlik, melynek nemcsak a macskán, hanem saját kezünkön sincsen külön hajlítóizma.
Az ábrán még egynehány dologra kell figyelmeztetnünk. Először is a feszítőizom inára (n). Ebből, mint látható, mind a három ujjperczhez megy egy-egy vékony szalag, tehát miként a mi kezünkön is, mind a hármat egyszerre feszíti. Másodszor tekintsük meg a karom hosszabb emeltyűkarjára tapadó, igen rugalmas oldalszalagocskát (ef), mely hajlításkor (B) erősen megfeszül és azután a karmot ismét hátra húzza. Végül említenünk kell még a kézközépcsont és az ujj alap-percze közt alul levő borsócsontot (q), melynek körülbelül csüllő szerepe van, a mennyiben a fölötte végig futó hajlítóinaknak kedvezőbb támadó irányt kölcsönöz.
De hagyjuk immár a macskalábat, és ismerkedjünk, meg a 100. ábrán látható rajzon saját kezünknek nevezétes mechanizmusával. Az emberi kéz is tenyéri oldaláról van bemutatva. Az alkar kisujji oldalán levő izomban mindjárt felismerheti az olvasó a singhajlítót, mert ez lényegében épen olyan, mint a macska kezén. Szemben vele látjuk az orsóhajlítót, – jobban mondva, az orsócsonton fekvő kézfeszítőt (d) – mely c-nél az itt nem látható kézfejre hajlik át. E két izomnyaláb között azután egy nagy lapos izom (ab) tűnik elő; ez a kéztő előtt négy külön húzózsinórra 2, 3, 4 és 5 oszlik, melyeket felfelé egészen az ujjak középső ízeiig (II. o.) követhetni. Tekintve, hogy az alapízen (II. r.) mindezen inakból egy-egy másik, az ujjak hegyéig (p-ig) futó ín ered, tudhatja az olvasó, hogy a felületes ujjhajlítóval van dolga. Már itt látszik azonban az első fontos külömbség a macska és az ember keze között. A macska kezén ugyanis az inak a kézbe való betérésük előtt egységes lemezzé olvadnak egybe s így a megfelelő izom összehúzódására szükségképen valamennyi ujjnak egyszerre kell behajlania, ellenben az ember kezén ezek külön maradnak s ennek köszönhetjük, hogy minden egyes ujjunkat külön-külön tudjuk mozgatni, a mt kezünknek különféle munkára, p. zongorázásra való használ-
|
100. ábra. Az ember kézizmai a tenyéren. I hüvelyk; II mutatóujj; III közép-ujj; IV gyűrüsujj; V kisujj; f11 a hüvelyk, f12 a mutatóujj alapíze; mh' a hüvelyk kézközépcsontja; ab a 2–5 ujj közös, felületes hajlítója, 2. 3. 4. 5 a hozzájok tartozó inak; c hosszú hüvelykhajlító; i ennek ina; d a kéz hosszú orsóhajlítója; e a hosszú hüvelyktávolító izom ina; f a kéztői singhajlító izom; g a tenyér inas lemeze; h a hüvelyk ellenállító izma; i rövid hüvelykhajlító; k a kisujj távolító izma; l a kisujj rövid hajlítója; m a hüvelyk közelítő izma; n az a hely, melyen a felületes ujj hajlító ina két ágra szakad; o az a hely, melyen az utóbbiak haladnak; p az a hely, a melyen a mély ujjhajlítók inai tapadnak; qr csontközi izmok. |
hatóságát illetőleg a legnagyobb fontosságú. Különben ujjaink eme mozgásukban nem egészen függetlenek egymástól, a mennyiben p. középujjunkat behajlítva, gyűrűsujjunk is utána hajlik szomszédjának. És még kevésbbé függetlenek ujjaink egymástól a feszülő mozgásukra nézve, a mennyiben bizonyos gyakorlat szükséges hozzá, hogy középujjunkat megfeszítsük, a nélkül, hogy a többiek is utána ne mozduljanak. Ennek pedig részben az az oka, hogy az egyes ujjak feszítő inait alapjukon az oldalszalagok egész rendszere köti egybe.
A karon eredő többi húzókészülék közül vegyük még szemügyre az ujjhajlítók mellett eredő hüvelykhajlító izmot (c I), mely, mint látható, nem az utolsó előtti, hanem az utolsó ízre tapad; továbbá azon izom inát (e), mely a hüvelyket kifelé mozgatja, vagyis, mint mondani szokták, a kéztől távolítja. Ábránk azonban mindenekelőtt a kéz szoros értelemben vett izmainak feltüntetésére szolgál, melyekről eddig nem szóltunk, értvén azokat az izmokat, melyek eredésökre nézve is a kézhez tartoznak. Ezek közül mindjárt szemünkbe ötlik a tenyéri oldalon a kívülről is felismerhető hüvelykpárna izma (h), mely széles alappal a hüvelykujj (mh) kézközépcsontjára tapad s a hüvelyket már alapjától közelítvén a többi ujjakhoz, a kezet kézzé avatja. A szorosan fölötte fekvő másik izomnak (z) látszólag ugyanez a czélja, de mivel nem a kézközépcsontra, hanem a hüvelyk első perczére tapad, csakis ennek a hajlítását végezheti. Megjegyzendő, hogy a többi ujjnak ilyen "rövid" hajlítója nincsen. Nevezetes még az említett húzóműszerek közt elrejtett szárnyalakú izom (m), mely részben a III. ujj kézközépcsontjára, részben pedig a kéztőre (v. ö. a 97. ábrán 6h-val) tapad és a hüvelyket az ujjak, nevezetesen pedig a mutatóujj felé vonja; ez tehát a hüvelyk közelítő izma.
Megfelelően a hüvelyknek, mely ábránkon az ujjak sorában jobboldalt az első, mozgató készülékére nézve a kis ujj,
itűnt baloldalt az első, bár kisebb fokban, de szintén bizonyos különállást foglal el. Először is, mint az ábrán láthatjuk, de saját kezünkön is tapasztalhatjuk, kisujjunknak is van némi "párnája" (k), mely azonban, mivel támadó pontja fent az ujjon (s-nél), eredő pontja pedig a hozzá tartozó kézközépcsonton kívül, t. i. a borsócsonton (v. ö. a 97-ik ábrán 2) van, nyilvánvaló, hogy a kisujjat nem a többiek felé közelíti, hanem ellenkezőleg kifelé mozdítja, vagyis távolítja, a mint ezt az utóbb idézett ábra egészen világossá teszi. E helyett azonban egészen megfelel a fölötte levő izom a hüvelyken vele szemben levő i izomnak, vagyis ez is "rövid" hajlító izom. A kéznek eddig említett minden izma a kéztő tenyéri felét borító, művészileg font ínszalagból (g) indul ki, a mely egyuttal az alatta vonuló hajlító inakat letartja és nekik védelmet nyújt.
Minthogy az ujjaknak oldalra való mozgását illetőleg eddig csak a hüvelyket és a kisujjat említettük, úgy tűnhetnék föl, mintha a többiek ilyenféle helyzetváltozást nem tehetnének, hanem csak hajlani és feszülni tudnának. Csakhogy ez, miként ismeretes, nem így van, mert hiszen valamennyi ujjunkat szétterpeszthetjük és összevonhatjuk, vagyis, a mi egyre megy, minden két-két szomszédujjunkból fogót formálhatunk, olyat, mely ha az a szerencsétlenség érne, hogy hüvelykünket elvesztenők, a toll vagy czeruza tartására és használatára is alkalmas volna. Rendkívül elmés berendezés az, mely ujjaink ezen legyezőszerű mozgatásának alapját teszi. Főelve az (v. ö. a 97. ábrával), hogy minden egyes ujj kézközépcsontjának mind a két oldalán egy-egy izom (97. ábra qo) ered, mely a kézközép- és az ujj közti ízületet áthidalja s o-nál az ujjperczre tapad. Belátható e szerint, hogy egy-egy ujj hüvelykoldalán fekvő izom (oq) az ujjat a hüvelyk felé, az ellenkező oldalon fekvő o~q izom pedig a kis ujj felé mozdítja.
Ez ábrából még azt is megtanulhatjuk, hogy a kisujji oldal oldalra húzó izmának q gyökerén kívül egy másik (v) gyökere is van a szomszéd középcsonton, mely nyilvánvalóan kedvezőbb húzó hatást biztosít. – Mivel ezek a szóban forgó izmok a kézközépcsontok közti hézagokat töltik ki, azért csontközi izmoknak nevezik s kézfeji és tenyéri izmokra különítik őket.
101. ábra. A gorilla balkeze felülről. |
102. ábra. A gibbon-majom keze.
103. ábra. A kétujjú lajhár (Cholcepus didactylus) keze, hosszú karmokkal a fák körülkarolására. |
Ha az olvasó a saját kezén ujjainak hosszát felül és alul összehasonlítja, azt veszi észre, hogy ujjainak alsó fele tetemesen rövidebb. Az ujjak hosszának ez egyenlőtlensége annyiban igen fontos, hogy ez úton a tenyér jóval meghoszszabbodik, s azonkívül még megjegyzendő, hogy a tenyér haránt barázdája, melynek hosszában merőkanálszerűleg behajtható, épen egybe esik a hátulsó bütyöksorral, vagyis az ujjak eredése vonalával. A gorilla kezén (101. ábra) a szóban forgó bőrredők az ujjak alaptagjai között sokkal hosszabbak, mint a mi kezünkön, a mi bizonyára a szabad mozgás rovására esik. A gorilla kezét azért is mutatjuk itt be, hogy meggyőződjék az olvasó, hogy törpe hüvelykje csakugyan megérdemli a "pollex ridiculus" ("nevetséges csökevény") el-
nevezést, melyet már EUSTACHIUS adott neki, és hogy így, szorosan véve, a gorilla keze nem is valóságos kéz.
Igen praktikusnak bizonyul a többi között az egyes ujjak egyenlőtlen hossza is. Ha ugyanis kezünket ökölre fogjuk, láthatjuk, hogy behajlított ujjaink, épen mert igen egyenlőtlen hosszúak, pontosan odafekszenek a hüvelykizom párnájátoz s arról is meggyőződhetünk, hogy a hüvelykpárna is mennyire hozzáillik az egészhez.
Ha már összeszorított kezünkről, vagyis az ökölről van szó, szabadjon megemlítenünk, hogy öklünkben igen hatalmas természetes fegyvert bírunk, mely különösen kifelé álló csontsorával igen nyomatékos lehet. Hanem van a kéznek lágy, nemcsak melegével, hanem rugalmas párnáival s sokszor gyöngéd nyomásával jóltevő felülete is, és így rá is illhetnek a költőnek az erős és gyöngéd harmonikus egyesüléséről szóló szavai.
* * *
Megismervén némileg saját kezünk mechanizmusát, nézzük meg röviden a gerinczesek egyes osztályainak analog műszereit.
Az emlősök közűl a majmoknak lényegében ugyanolyan kézszerű fogószerszámuk van, mint nekünk. Azonban már a föntebbiekből tudjuk, hogy a majmok hüvelykujja, a valóságos kéznek e fő darabja, soha sem éri el azt a tökéletességet, mint a mi kezünkön. Ezenkívül a majmok ujjai távolról sem olyan mozgékonyak, mint a mieink. A többi emlős mellső végtagjának e végrésze pedig általában hüvelyknélküli kéznek felel meg, mely mechanikai szempontból nem egyéb, mint több egyközű [párhuzamos] darabból összetett kapaszkodó szerszám.
Ezzel azonban nem azt akarjuk mondani, hogy ez állatok fogóműszerei különböző tárgyak szilárdan tartására, különösen az illető állat czéljaira kevésbbé volnának alkalmasak, mint a mi kezünk; a mennyiben hiányzó vagy rosszul fejlett
hüvelykujjokat más tulajdonságok sokféle módon pótolják. Ilyen pótlék már az ujjaknak puszta megnyúlása, mint egyes majmok, pl. az orangutáng és a gibbon-majom kezén (102. ábra), meg sok más állaton találjuk, a midőn is ez esetben az ujjak vastagabb tárgyak körül is tökéletes gyűrűvé záródhatnak. Még általánosabb és fontosabb e tekintetben az ujjak végeinek hosszú, hegyes szarunyujtványokkal, karmokkal való fölszerelése, a mi az emlősök nagy részére s a gerinczes állatokra egyáltalában jellemző.
Ez érdekes és, mint mindjárt hozzáfűzhetem, a rovarok, rákok és más ízelt testű állatok lábaira jellemző képleteknek az emlősökre nézve főleg csak a helyzetváltoztatásban van értékök, a mennyiben a kúszást, vagy, mint pl. a lajhárnak, felakaszkódását segítik elő; sok emlősnek azonban, mint a következőkben látni fogjuk, más mechanikai műveletre is szolgálnak.
Különösen nevezetes szerepet játszanak a macska-féle ragadozók karmos végtagjai, még pedig két tekintetben. Először is kényelmesen foghatják meg és ránthatják le velök prédájokat, másodszor, mint a ragadozó madarak hosszú karmainak, az a feladatuk is van, hogy, midőn állkapcsaik a zsákmány szétdarabolásával, felaprózásával vannak elfoglalva, a zsákmányt szilárdan tartsák.
Nem kevésbbé alkalmasak a karmos végtagok az ásásra és kaparásra, midőn persze az anyag minősége szerint, a melyet félre kell tolniok, szétkaparniok, igen külömböző módon vannak is szerkesztve. Így pl. a hangyász körmei (l. a 78. ábrát), mely végtagjait gyakran a kőkemény termesz-építmények felkaparására és szétdúlására használja, a bányászok erős, hegyes csákányára emlékeztetnek. Ugyanilyen jelleműek az öves állat karmai (104. ábra), melyek azonban rendkívül hosszúak – hosszabbak, mint maga a kéz – és erősek, a mi megmagyarázza azt a valósággal
megdöbbentő gyorsaságot, mellyel ez állatok, üldöztetésök esetén, tágas menedék-aknát rögtönöznek magoknak.
A legérdekesebb ásóműszer azonban a vakond első lába, melyet a 105. ábrán kissé részletesebben veszünk szemügyre. Azt a tehetségét, hogy a keményebb földbe is be tud hatolni, magától érthetőleg, az ujjak végén levő karomszerű szaruhüvelyeknek köszöni, melyek azonban távolról sem olyan erősek, mint az előbb említett ásó-állatoké.
104. ábra. Az öves állat (Dasypus) első lába. a lapoczka; b felkar; c singcsont igen hosszú könyöknyújtványnyal (olecranon), az erős feszitő- vagy ásóizom (ac) tapadására; d igen hosszú és erős ásókarmok. |
105. ábra. A vakondok első lába. a lapoczka; sch kulcscsont; oa felkar; sp orsócsont; el singcsont, b hosszú nyúlványnyal az erős feszítő vagy ásóizom (ab) számára; de rugalmas in a felkar és kéz között. I hüvelyk; I* kampószerű mellék kéztőcsont (sarlócsont). |
A mi a vakondok kezét oly érdekessé és nagy földtömegeknek gyors eltávolítására alkalmassá teszi, az az, hogy igen széles. Ezt a szélességet pedig nevezetesen annak is köszöni, hogy az ő öt ujjához mintegy egy hatodik is járul, a hüvelykujji oldalon az I*-gal jelölt sarlóalakú függelék. E számfeletti ujjnak megfelel azután az alkarnak egy harmadik támasztéka (ed), mely a singcsonthoz (el) és az orsó-csonthoz (sp) járul, s ámbár csak ínszerű képződmény, épen
eme tulajdonságánál és az ujjak hajlító inaival való kapcsolatánál fogva, mint rugó is működik. Midőn ez ásóműszert mozgató temérdek izmot illetőleg a 32-ik ábrára utalom az olvasót, csak a singcsontnak igen hosszú s külön T alakú nyéllel ellátott könyöknyujtványára (b) ohajtom még figyelmeztetni. Ennek a nyujtványnak, a mi különben az öves állaton is megvan (104. ábra c), nyilván az a rendeltetése, hogy azon erős izom (ab) hatását, mely a kart a legyőzendő teherrel együtt hátrafelé vonja, fokozza.
106. ábra. Rizsmadár Északamerikából (Dolichonyx oryzivorus), a mint a rizs-száron kapaszkodik. |
107. ábra. A madár lábaujjai alkotta fogóműszer vázlata, A vastagabb, B vékonyabb ágat fogva át. |
A ki látta, miként fogja meg a papagáj lábával a neki nyujtott eledelt, bizonnyal magától értetődőnek találja, hogy ezt a végtagot, noha a mi lábunknak – és a majmok hátulsó kezének is – felel meg, a fogóműszerek kategoriájába soroljuk. És a madarak lábai csakugyan nemcsak használa-
tukban, hanem szerkezetökben is emlékeztetnek a valóságos kézre. Csak azt tekintsük, hogy a madárláb négy ujja, – nevezetes, hogy ötödik nincsen ez állatok lábain, – nehány vízi madarat kivéve, sohsem fekszik egyazon síkban, legalább egyikök (106. ábra) a többinek, mint hásó lábujj, átellenében áll, vagyis a madárlábban tényleg valóságos fogóműszerrel van dolgunk.
A madarak e természetes fogószerszámai azonban sokkal tökéletesebb szerkezetűek, mint bármely ilynemű mesterséges műszer. Kiváló jó tulajdonságuk ugyanis abban rejlik, hogy a fogónak ívszerűleg hajló két pofája úgy áthajlik egymáson (107. ábra), hogy igen különböző vastagságú tárgyakat foghatnak vele át. Különösen a ragadozó madarak lábujjízeihez azután még erős, hegyes sarlószerű karmok járulnak, melyek gyakran olyan hosszúak, sőt hosszabbak is, mint magok az ujjak.
Ha föntebb olyanformát engedtem gondolni, hogy jó fogószerszám szerkesztésekor mintául a madárlábat kellene venni, most másrészt a 108. ábra segítségével azt kell kimutatnom, hogy az olyan mechanizmus, mint a milyen ezen látszik, a közönséges kézi használatra igen is bonyolult volna.
108. ábra. A kácsa [!] jobb lába, talpa felől; az uszóhartya eltávolítva.
L csűd I–IV ujjak; S bőrhüvely a hajlító inak számára; 1 az ujj első- vagy karomíz hajlítója (profundus s. perforans); 1* tapadás helye; 2 a második, 3 a harmadik ízhajlitó ina (perforatus primus et secundus); 4 és 5 a szomszéd ujjak hajlító inai; 6 az ujjak közös feszítőjének ina; 6* ez utóbbinak vége a leghosszabb ujjon.
Nézzük csak a többi között, hogy egyedül a hosszú középujj hajlítására (mely a madaraknál négy perczből áll) három (1*‚ 2 és 3) húzózsinór van alkalmazva, melyek közűl a két utóbbi kizárólag ehhez az ujjhoz tartozik, az első pedig csak egy nagyobb zsinór (1) mellékága, melyből ezenkívül még a két szomszád ujjhoz is megy egy ág. Érdekes a csüdön (L) hátul fekvő hártyás cső (S), melyben, mint a kábelburokban, a számos beleburkolt húzózsinór mindegyikének külön-külön hüvelye van.
109. ábra. Egy amerikai gyíkféle (Ameiva vulgaris) hátulsó jobb lába; 1–2 első ujjak; 5 hátulsó ujj. |
110. ábra. A kaméleon első bal lába. |
Még futólagosabban végezhetünk a csúszómászók és kétéltűek fogóműszereivel, – a halaknak fogóműszerök egyáltalában nincs, – mint az emlősök és a madarak végtagjaival. A 109-ik ábrából, mely egy délamerikai gyíkfélének, egy ameivá-nak, hátulsó jobb lábát ábrázolja, megértheti az olvasó, hogy a csúszómászóknak részben egészen hasonló, vagyis külön hátulsó ujjal ellátott fogóműszerök
van, mint a madaraknak, a mi annyiban nem meglepő, a mennyiben a csúszómászók a madaraktól lényegökben csak kültakarójukra nézve különböznek, különben sokkal közelebb állanak a madarakhoz, mint talán a kétéltűekhez, melyekkel még most is igen gyakran összekeverik őket. Midőn pedig itt az ameiva hátulsó lábát említem, noha főleg csak kúszásra való műszer, azért teszem, mert az állat alkalomszerűleg mechanikai műveletre is használja, így p. o., a mi talán az olvasó előtt új dolog, a fejét is megkefélgeti, megvakargatja vele.
A kaméleon-gyík lába ismét igen kitünő fogóműszer: három ujja összenőve előre s kettő ugyancsak összenőve ellenkező irányban, hátrafelé áll (110. ábra). E berendezés életmódjával kapcsolatos s az ágak megmarkolására való, minthogy a fákon mozdulatlanul ülve lesi a közelébe kerülő rovarokat.