I. HÍGVIZEN VALÓ HALÁSZAT.
I. REKESZTŐ HALÁSZAT.
A történeti részből tudjuk, hogy a rekesztő halászat úgy ősi, mint néprajzi tekintetben kiválóan becses és érdekes s hogy azonfelül a magyar okiratos történet szempontjából is rendkívül fontos, amennyiben a régi multban királyi adomány tárgya is volt.
Megismerkedtünk ott a czége, a vejsze és a varsa alakjai közül azokkal, a melyek történeti szempontból fontosak vagy egyébként jellemzők; de természetesen a rekesztő halászatot ki nem merítettük.
A czége, mint halfogó szerszám, vagy alkotmány, alapjában megfelel a gyalomnak, avval a különbséggel, hogy amig ez pontról pontra szállítható és kerítésre alkalmas, amaz helyhez kötött szilárd építmény.
Mint tudjuk a székelység czégéje az, a melyet kőből rakott rekesztő V-jénél fogva a legősibbnek vagy legkezdetlegesebbnek vehetünk s a melynek tulajdonképeni fogó része a bocskorvarsa, mely a rekesztő és illetőleg terelő karok csúcsába van beállítva.
Itt van tehát a hely, a hol a bocskorvarsát szemügyre vehetjük.
110. ábra. Bocskorvarsa.
A bocskorvarsa (110. ábra) rendesen kisujjnyi vastagságú fűzvesszőből készűl: van szádja (Sz), a melyen a hal belékerűl, és van tömlöcze (T), a melyben a hal megfogódzik. Ez a tömlöcz szűk, úgy, hogy a víz sodra a halat úgyszólván belé ékeli. E varsa kötése korczvesszővel történik.
232
Van ennek változata is, mely tökéletesen papucsalakú; a mi a papucsnál a fej, az ennél a bocskorvarsánál a derék és tömlöcz; a mi pedig a papucsnál a hátrafelé szabadon kinyúló talp, az e bocskorvarsánál az úgynevezett vészlés, mely a víz fenekére és a rekesztő kőrakások vagy a czége karjai közé kerül s egyfelől arra való, hogy kövekkel megrakva a szerszámot helyt tartsa, másfelől arra is, hogy lejtősen beállítva, a víz sodrát szaporítsa s így a halat erővel is a tömlöczbe ragadhassa.
Ez a rekesztés kizárólagosan patakokban dívik.
A többi czégével már a történeti rész foglalkozott.
A patakokon dívó rekesztő halászatnak, kivált a székelységnél szerte dívó neme a duga (111. ábra, D), mely abból áll, hogy a halászemberek olyan
111. ábra. Duga.
|
helyeken, a hol a talajalakúlás megengedi, felül s az anyamederből kiindúlva, mellékárkot vagy medret ásnak (x), természetesen meghagyván egy kellő gátat, hogy a víz egyelőre be ne tódúlhasson. Ezt az árkot, lefelé haladva – lásd a nyilat, mely a vízmentét mutatja – a mennyire csak lehet folytatják, mert minél hosszabb ez, annál hoszszabb a később eldugható anyameder része is, tehát annál több halra van kilátás. Végre az új medret bevezetik az anyamederbe (b). A midőn ez készen van, akkor visszamennek a kiindúló ponthoz s az úgynevezett eldugáshoz látnak, mely abban áll, hogy d táján előbb kövekből emelnek gátat s ezt utóbb gyeppel tömörítik, mire a víz természetesen dxb irányban az új árokba tér, az anyamederben (A) pedig elfogy s így azott tartózkodó pisztráng és pérhal, ingola és botos kölönte könnyen felszedhető. Látjuk, hogy a duga az eldugástól ered.
A midőn a halászok a prédát felszedték, ismét az anyamederbe eresztik a vizet s ekkor az árok marad szárazon; mikor pedig gondolják – úgy két-három hét mulva –, hogy a dugásos helyen a hal megint megtelepedett, újra halásznak.
Érdekes, hogy ha sűrűn dugnak, a patak halai megismerik veszedelmet és hosszú időn át nem mennek az anyameder elrekeszthető részébe. Így a Hargita hegység egyik legpompásabb pisztrángos vizében, a Bucsinpatakban, mely sok helyen dugásos volt, 1884-ben
233
halászván, a dugásos helyeken egyetlenegy pisztrángot sem fogtam s az a gyönyörű zsákmány, a melyet utitársammal* ejtettem, kizárólagosan a patak derekából, vagyis a dugák közötti szűzmederből került: amott igen meglátszott, hogy gyakran dugdostak. A rekesztő halászatnak ez a neme rendkívül kártékony, igaz halászhoz nem méltó gyáva mesterség. mely határozottan eltiltandó.
A vejsze már a történeti részben szerepelt s itt csak annyit említünk, hogy szerkezet szerint van állandóbb és silányabb.
Az állandóbb leginkább tóságokban dívik, a mikor a halász a lészát, a pelletért, az udvart, a kürtöt, a kaput, a kis- és nagykotróczát, a fejet válogatott anyagból – nádból, vesszőből – gonddal köti, hogy az éven át is használható legyen. Kora reggel, vagy alkonyatkor ladikra száll, magával viszi a szákot vagy meregygyűt (112. ábra) a melylyel a vejszefőbe vagy kürtőbe nyúlva kiszákolja a belétévedt halat s rendesen a ladik fenekére dönti ki.
A meregygyűnek vagy száknak a halászember sok hasznát veszi. Szolgál a vejszénél, a bárka körül, a tanyahúzásnál, a fenékhorognál, a piaczon, részei ím ezek: Sz szára, A ágasa, F feje vagy hajtoványa, a mely, mint külön darab, két végével az ágashoz van kötve.
|
112. ábra. Szák vagy meregygyű.
|
A silányabb vejsze a tavaszi, mely áradásokon dívik s csak addig szolgál, a míg az áradás tart s ott pusztúl el a nyár, ősz és tél folytán, ha pásztorgyerek nem tüzeli fel.
Mikor ezt a tavaszit állítják, valóságos remeklést visznek végbe a helyi viszonyok kiaknázásában. A bokor, apró sziget, az ártéren álló fa mind arra való, hogy lészát takarítsanak meg vele, mert egy ilyen tavaszi vejsze sokszor több száz méternyire rekeszti el a vizet s minden hatodik-tizedik méterre feje is van s rengeteg munka az, a melyet az ilyen
* DIEMÁR KÁROLY kir. ügyészszel.
234
nádfalazat megkötése emészt; innen van az is, hogy a halászság bokorba áll össze, így köti a falazatot s megosztozik a prédán.
Érdekes az állandóbb vejsze állítása. Előbb kiszemelik a helyet, gondosan figyelve azokra a pontokra, a hol a halnak átjárója van, pld.: nádüstökök közeire; azután szemre "kimérik" a helyet, hogy hány öl lésza kell. Mikor minden meg van kötve, akkor nagy hengerbe tekerik össze a falazatot, két ladikot összekötnek, felrakodnak s kiszállanak a helyre. Ilyenkor kölcsön kérik az asszony-feleségtől a sulykolót, a melylyel a fehérneműt, mosóruhát szokta sulykolni, mert evvel verik le a nádfalazatot a vízfenék iszapjába.
A helyszínére érve, kiszemelik az első vejszefejnek a helyét s ott azt "megépítik", azután kifejtik a lészát egészen odáig, a hol a második fej számára jó hely kinálkozik, közbe persze tanakodnak, hogy itt "jobban gyühet a hal", emitt meg jobban "várja" a kapu s így tovább.
Természetes, hogy a nádfalazatnak az iszapba kerülő része hamar rothad s az alkotmány engedni kezd; a midőn ezt észreveszik, újra lesulykolják; és ezért van az, hogy új kötésnél a nádnak egész hosszát használják fel, hogy háromszor-négyszer sulykolva is, a vejsze még mindig használható legyen azaz a víz színe fölött kiálljon.
Az előttem ismeretes vejszék közül a Fertőn dívó a legtökéletesebb; szerkezetét már a történeti rész tárgyalta. Hozzá a Fertő-mellék vejszése – ottani szójárás szerint kürtözője – nagyon érti a dolgát. Ő tudja, hogy a kárász, a dévérkeszeg, a czompó igen könnyen téved a fejbe, mert nem gyanakodó, annál inkább furakodó; de a pontyot "méregbe kell hozni, hogy bemenjen".
Ez mindenesetre igen érdekes biologiai feladat; megoldása pedig fényes tanubizonysága a magyar halász éleselméjűségének.
Hát hogyan lehet a pontyot megharagítani?
A halász felállítja a vejszét (kürtőt), melynek váró oldalán a kapu nyílik; ha ez a kapu csak kapunak áll. hát a ponty megfordúl s elmegyen – van hová. Hogy ez meg ne történjék, már messze a kapu előtt veréseket, kurtább-hosszabb nádfalazatot alkalmaz a halász s minél jobban közelíti meg a kaput, annál inkább oly irányt ád azoknak a terelőknek, hogy tölcsérszerűen szűküljenek; úgy járnak azok egymásba, mint a kereskedő egymásba dugott papír "staniczlije" csakhogy kellő hézag marad mindenütt.
235
Arról is gondoskodik a halász, hogy az átjárók ne vágjanak egybe, ne támadjon utcza; hanem hogy a forduló hal mindig tévesztöt lásson maga előtt. Mihelyt a ponty a verések közé behatolt, rosszúl kezdi magát érezni, mert szabad víz kellene neki; próbál tehát erre is, arra is; de mindenütt falba ütődik. Ekkor megharagszik s túrni kezd itt is, ott is; de minthogy a nádfal nem enged, végig bökdösi s utóvégre mégis csak az átbúvón tör tovább, azaz a kapu felé. Természetes, hogy minél tovább haragszik, annál mélyebbre jut, s minél mélyebbre kerül, annál szűkebb a hely – annál nagyobb az ő haragja és annál biztosabban jut a fejbe, a honnan ki nem talál soha.
El kell ismerni, hogy a hal életmódjának rendkívül finom ismerete kell ahhoz, hogy az ember a hal indulatosságát a maga hasznára fordítsa. És hogy az indulatosság megvan, arról magam is számtalanszor győződtem meg kis haltartóim eviczkelő népénél. Valahányszor a nagyobb haltartó potyka-népe eledelt kap, a kis haltartó küszhala roppant dühbe jön: böki az üveg falat, vagdos a farkával, indulatosan körülrohan s ismét csak ott böki a falat, a hol állok.– Tud az haragudni!
Mint tudjuk, a czége és vejsze közt az átmenetet Komárom tóságainak czigányvejszéje alkotja; a vejszék és varsák között ellenben a Miskolcz halászainál dívó, ott úgynevezett vész képezi az átmenetet, mely hálóból való és karókra feszül.
A rekesztő halászatnak ez a szerszáma adhatott okot arra a zavarrra, mely szótárainkban s ezek révén az íróknál a vejsze, vejsz, vész és vészháló* tekintetében uralkodik. Miskolcz vésze alapjában véve hálóból való vejsze, melynek fogórésze varsasszerű, tehát valódi átmeneti alak, mert, a vejszéhez hasonlítva, egyszersmind "vérszerinti rokona" a szárnyasvarsák seregének is.
A miskolczi vész (113. ábra) kilencz karóra feszül; részeinek pedig ez a nevök: a tulajdonképpeni vész (Vv), tehát az, a mi a vizet elrekeszti; ezt tartja a nyolcz vészkaró (k k), mely a víz fenekébe szolgál. Ez a nyolcz karó mindössze [összesen] hét egyenlő részre osztja a rekesztő hálózatot s a középső részbe van belékötve a vész fogószerszámja, a varsa (V), mely három kávára feszül, tehát kéthagyású, s a melyet a farkaró (F)
* Finnistáinknál a vészháló "Fangnetz"; de vészháló nem él a nép száján, csupán az egyszerű vész, mely rokon a vész = lacuna, vejsze = clausura és a vészlés = lacunar halász mesterszavakkal a rekesztő halászathoz tartozik.
236
kinyújt. A varsának az a tölcsérszerű része, a melyen át a hal bebúvik s mely más vidékeken vörcsök, versek, versik, szív, visza nevet visel, Miskolczon torok.
113. ábra. A miskolczi vész.
A miskolczi halász a tavaszi áradáskor – saját szavajárása szerint – "rekeszteni mén" s a vész szárnyát V alakra állítja azokba a folyásokba, a melyeket rekesztő szerszám jával átfoghat. Ebben a szerszámban tehát valóban egyesítve van a vejsze és a varsa, is így igazi átmeneti alak.
A rekesztő halászatnak nagyon elterjedett, szerszám szerint változatos módja a varsával való halászat.
Űzi ezt a magyar halászember patakokban, folyókban, tóságokban, mindenütt, mint kishalász vagy varsás; de egyszersmind mint igen régi módot is, mert hiszen a történei részből tudjuk, hogy a régi okiratok megemlékeznek a fülesvarsa, latinul "ansa" tisztes alakjáról is, a melyet a régi kor jobbágyhalásza csupán az adományt élvező uraság megbizottja szemei előtt emelhetett ki a vízből.
A magyar varsák anyag szerint két csoportra oszlanak, u. m. hálóból és vesszőből valókra.
Szerkezet szerint ismét így oszthatók fel: dobvarsák és szárnyasvarsák; s a vejsze, sőt czége és a dobvarsák között – nem tekintve a miskolczi vészt – az átmenetet a szárnyasvarsák teszik.
Szemben a rekesztő halászatnak már letárgyalt nemeivel, a varsának főtulajdonsága az, hogy könnyen áthelyezhető, tehát már a mozgó halászat felé hajlik.
237
A varsahalászat tóságokban és lápokon van leginkább kifejlődve; az előbbi helyeken inkább nyáron át, az utóbbiakon legerősebben télen át űzik, t. i. csikászat alakjában, a melyről már sokat tudunk is, úgy a történeti részből, mint a csikászszerszám leírásából.
Legjobb lesz, ha a varsahalászat általános képét onnan szerezzük, a hol ez a halászat jól ki van fejlődve s a halásznépnek nemcsak foglalkozása, hanem kenyérkeresete is; ilyen pont pedig a Balaton kis öcscse, Magyar-Velencze tava Fehérmegyében, hol a terjengős rónavizet sűrű nádasok váltogatják fel, melyek ismét apró tükrök által ezer részre szakadnak; a hol sok a rigyás, hináros hely, természetes csapás, szóval a természet kedvezéséből is számtalan útja van a varsa főhalának, a turkálni szerető tenyérszéles kárásznak és az aprópénzes, nyálkás, szivárványos színekben játszó czompónak, a hol tehát a varsával váló útonállásnak maga az anyatermészet kedvez, számba nem véve azt az ösztökélést, a mely a közeleső főváros piaczában rejlik, a hol a varsás könnyű szerivel túladhat a silányabb halon is – kell a szegényebb embernek is valami.
Magyar-Velencze tómellékének varsahalásza húsz varsán alól nem igen adja; van százas is. – Télen át egyebet sem csinál egész házanépével együtt, csak köti a varsa testét, hajtogatja a hozzávaló kávákat, hogy tavasz felé rendben legyen.
Első dolga azután a tisztítás és a versebaba-készítés; s hogy ez meglegyen, ladikján, az ú. n. kishajón ki kell szállani a tóra, természetesen a kellő szerszámmal fölszerelve.
114. ábra. Egy embernek való ladik.
A ladik deszkából s csak egy embernek való (114. ábra); itt A a fara, a hol a halász állást foglal; L a láda, egy rekeszték, a mely a fogott halnak való; a láda és a ládik karikás orra között van a tat, mely erősítő is, ülőke is.
A ladikhoz tartozik a 3–4 m. hosszú körmösrúd (115. ábra, A),
238
melynek azért van a vastagabb végén körme, hogy az iszapba ne süppedjen s hogy a nádba is támasztható legyen; de ez ritkább, mert rendesen beéri a sima tolórúddal (B) is; tartozik oda a lapát (C), mely a gabonaszóró lapáttal rokon; de itt a víznek a ladikból való kihányására szolgál. Ez a szerszám mindig a ladikkal jár.
115. ábra. A B. Varsás rudak; C. lapát. |
116. ábra. Nyesellő |
Tisztító szerszám a gyalázka, a melylyel a történelmi részben ismerkedtünk meg s mely arra való, hogy a vízből kiálló növényzetet kaszálgassa; továbbá tartozik ide a nyesellő (116. ábra, egy hosszú póznára járó erős sarló, a melylyel a varsás a víz mélyében vágja ki a nádat, hogy csapást készítsen a ladik számára s helyet a varsának.
Amikor a csapásokat kitisztította, a varsák helyét elkészítette, akkor hozzáfog a versebaba csinálásához, természetesen mindig azokon a pontokon, a melyeket a varsák számára kiszemelt.
239
117. ábra. Versebaba. |
E végre összefogja a nádat, bojtos végét megtöri s úgy összedugdossa, hogy egy kis petrencze támad (117. ábra); ezt nevezi versebabának, mely arra való, hogy a varsát napközben ráboríthassa és kiszáríthassa.
A mikor ennyire van, kitűzi a napot, a melyen a varsákkal kiszáll s kezdi a halászatot. De előbb még meg kell ismerkednünk a varsája szerkezetével is.
|
A magyar-velenczei tóságban dívó varsa egyhagyású – két kávaköz számíttatik egy hagyásnak – s hosszában is kávás, úgy hogy mindig szilárd feszítésű, a mint azt a 118. ábrán láthatjuk is.
Van tölcsérszerűen bemélyedő vörcsöke (V), melyet két madzag feszít befelé; karója, a mely a varsa szádja felől van kikötve, a letűzésre való, s alul kihegyezett, különben csak amolyan természetes husáng, nehogy a halat elriassza.
Az egész szép formájú, igen jó kötésű halászszerszám, mely dícséri
mesterét, ki a hálókötőtűt, béczét és a venyigét, a melyből a kávák készülnek, ügyesen tudja forgatni. |
118. ábra. Egyhagyású varsa.
|
A halászatra való első kiszálláskor, három-négy emeletben is felrakja a ladikra varsáit, a rúddal tologatva, igazi halászember büszkeséggel halad a tó tükrén a nádasok csapásai felé, a versebabák tájára.
A kiszállás estve felé történik, mert a varsákat mindig éjszakára rakja be; reggel feljárja, kiemeli s a versebabára borítja, hogy estig kiszáradjanak.
Ha a varsában hal csapkolódik, akkor leoldja azt a madzagot, a mely a vörcsököt feszíti, mire ez a szádon kidűl s a hal kihull; de legtöbbször a vörcsökön át rázogatja, szedegeti ki.
Igen szép látvány, mikor kárász, czompó, sügér, pirosszárnyú konczér – itt veresszárnyú keszeg – csuka, ponty és dévérkeszeg együvé kerül a varsában, mert a tavi halak mind teliszínűek; a mi
240
119. ábra. Varsás bárka. |
vörös, az vérvörös, a mi rezes, az sötét aranysárga, a mi zöld, az telizöld itt.
A fogott halak a ladik rekeszébe kerülnek s minthogy mind kemény életűek, gondra nem szorúlnak.
Varsáit feljárva, mi mindig kora reggel történik, oda rudal a halász a falu bárkarakodójához, a hol a ládaalakú haltartók a parthoz közel ki vannak kötve, kiválasztja az eladni való halat, melyet a bárkába gyűjt (119. ábra), a többit haza viszi, hol az asszony ráteszi a kezét, mint a halászember konyhájának rendes járulékára.
A bárkának van retesze, hogy lakattal elzárható legyen; oldala, fedele csupa kerek lyuk, hogy a víz járhassa.
Így járja az nap nap után – a varsásoknál s csak annyi a változatosság, hogy a nem halászó is megkívánja a halat, elküldi a feleségét, lányát a bárkákhoz, hol mindig akad halászember, a ki jó szóért és kevés pénzért szolgál egy kis fris, eleven hallal s azt az igazi " halászfonttal" (120. ábra) magyaros ráadással kiméri.
Ez a halászfont, mint látjuk, egy kisebbszerű, régi szerkezetű körtés-emeltyűs mérő; a hal befogadására pedig a mérőszák (m) szolgál.
Rendesen csütörtöki napon, estvefelé népesedik meg a bárkarakodók tája.
A halásznépség erős fonású, csinos formájú, öblös kasokat szállítgat; a szák készen van; a nagy "halászfont", melylyel pár mázsát
|
120. ábra. Halászfont. |
241
is meg lehet mérni; a kisafa, a melybe ezt be lehet akasztani: mind kéznél van. A magyar-velenczei kas (121. ábra) válogatott fűzvesszőből készül; erős füle van, mert benne mázsálják a halat.
121. ábra. Magyar halkas.
|
Ha ilyenkor azt kérdezi az ember s mit várnak? a felelet az, hogy gyün a "fisér!" – No, nekünk is lesz még hozzá szerencsénk.
A fisér szekerekkel jár, a melyekre föl van téve a "lajt". A lajtról itt csak annyit, hogy lapított hordó, felül derekas lyukkal, hogy a nagyobb hal is bedönthető legyen.
A halászságnak rendes fisérjei vannak s így az alkú egyszeribe megvan. A halászok kinyitogatják a bárkákat, kiszákolják a halat s bedöntik a kasba, a melyben ilyenkor nagy a csapkolódás; a mikor pedig a kas megtelt, két fülén át dugják a kisafát s beakasztják a halászfont horgába. Ekkor két markos halász rudat vesz a vállára, a rúdba belé akasztja a mérő horgát, felemeli az egész terhet s addig tartja, mig a fisér megmérte, a lóbíró pedig utána nézett. Ekkor a kimért halat a lajtba döntik.
Ez a halmérés szép nyári nap alkonyatán, tószélén, bólingató nádasok táján s az esti fénytől felragyogó vizmelléken igen szép népéleti kép.
Ez Magyar-Velencze, Gárdony, Agárd, Sukoró varsás halászának a mestersége; szerszámát arra építi, hogy a vörcsök szűk nyilásán át a varsa tömlöczébe került hal nem talál vissza, akár a világ végéig bökdösi is azt a részt, a melynek nincsen kibúvója. – Ilyen a "kárásztudomány."
Egészen sajátságos. eddigi kutatásaim szerint egyedül álló a Mosztonga mocsárban dívó, leginkább pedig kárászra szolgáló igazi dobvarsa, melyet Doroszló falu magyarsága készít és kedvel (122. ábra).
Ritkábban csak épen egyhagyású, gyakrabban kéthagyású; de mindenkoron elöl-hátúl vörcsökös. A mi képünk egyhagyású dobvarsát ábrázol, melyen F a feszítő, a milyen négy van. Mihelyt a halász ezeket kiakasztja, a varsa tányérlaposra rakható össze, a vörcsök könnyen kidűl s a hal kirázható.
A doroszlóiak ladikja mindössze ládaszerű.
|
122. ábra. Dobvarsa.
|
242
123. ábra. Hálóvarsa.
|
Igen kitünő szerszám a székelységnek u. n. hálóvarsája, melyet pisztrángra és pérhalra használnak (123. ábra).
Különösen eredeti a kávák egybefoglalása, mely sohasem kötés utján, hanem csévésen történik, t. i. egy jó ujjnyi hosszú bodzából kiütik a belet, a kávavesszőt kellőképen meghajtják s két végét a csévébe dugják. Rajzunkon Sz a szád, V a vörcsök – székelyesen versek – T a tömlöcz, F F a két feszítője. Az egész úgy van kiszámítva, hogy mihelyt a feszítőfát beillesztik, kifeszül a varsa és a vörcsök is. A vörcsök feszítő madzagján rendesen egy éles fapeczek található, a melyre csalit, legtöbbször gilisztát – székelyesen hernyót – ritkábban csirkebelet tűznek.
A hol a patak nagyobb kövek között csörter tova, ott éjszakára beállítják a varsát szádjával a víz mentében, mert a pisztráng és a pérhal mindig víz ellenében haladva táplálkozik. A varsa farát kővel szorítják le.
Ezek a magyar dobvarsák, a melyeknek rendesen nincsen ugyan velök szervesen összefüggő terelő készülékük, de nem mindig anélkül valók. Ezekkel halászva, a halászember kihasználja a legcsekélyebb körűlményt is. Nádüstökök, bokrok, zsombékok, kövek alkotta természetes átjárók kedvesek előtte s a hol ilyen nincs, ott a veréshez folyamodik, mely nádból vagy vesszőből kötött s lesulykolt falazat, tehát lészaszerű.
Ám írjuk le itt még a többi varsát is, a mely terelők nélkül szűkölködik, hogy azután a második csoporthoz nyúlhassunk.
A mosztonga-halász a csukavarsánál (124. ábra) sem tagadja meg furfangját: ennek is elöl-hátul készít bejáró vörcsököt. Ez a varsa válogatott fűzvesszőből nagy gonddal van kötve; vörcsöke (V) kijár.
124. ábra. Csukavarsa.
243
Legtöbbször csuka kerül belé, mikor kisebb halat üldöz s ez a varsába menekül. Mindig jobb vizű helyek szűk átjáróiba helyezik el.
Utoljára marad az Ecsedi Láp csíkkasa, mely alapjában nem egyéb, mint vesszőből kötött varsa (125. ábra) a csík testéhez mért igen szűk vörcsökkel és hasas tömlöczczel, a melynek használatával majd még találkozunk, kivált a csikász leírásában.
125. ábra. Csikászó varsa.
A varsások között a csikász dolga a legküzdelmesebb s mégis azt a tengernyi munkát, a melybe a csíkkasok kötése, a lápkutak vágása, tisztogatása, az ingoványokon való járás-kelés, hurczolkodás, a csík-gátak előteremtése kerül, nemcsak jó kedvvel végzi, hanem ez neki valóságos szenvedélye.
"Rekeszteni!" ez kedvére való dolog.
Mikor tavaszkor a láp kidagad, sík, de sekély tengerré változik, akkor van a csíkgáttal való rekesztésnek az ideje.
126. ábra. Csikászó ladik.
A szegény ekkor a három kéve nádból való tutajt használja; a módosabb ladikot készít (126. ábra), mely laposfenekű, oldalt pedig
244
hasas; legtöbbször azonban épen csak ládaszerű is, a mint épen deszkából legkönnyebben összeróható.
A hosszú, keskeny csíkgátakat gazból, gyepből hányja fel; itt-ott lekarózza, hogy a víz épen csak el ne vigye, kis távolságra réseket hagyogat, a melyekbe a kasokat leszoríthatja, úgy hogy a vörcsök épen csak elmerül. A felszerelt csikgát élénken emlékeztet egy árvízben álló vársánczhoz, a melyen az ágyúk megmaradtak.
A csíkot a lápdagadás megzavarja, mert a vízállást megváltoztatja s a hal ekkor nyugtalankodik, barangol, "úszik az árral", ezért állítja a csíkász szerszámját a száddal víz ellenében. Természetes, hogy a csíkgátak táján a víz duzzad s a kashelyeken sebesen folyik s természetes az is, hogy a csík ugyanitt kísértgeti meg az átszállást s a vörcsökön át biztosan tömlöczbe kerül.
Fordúljunk immár a varsáknak második csoportjához, mely kizárólagosan hálóból készül s terelő szárnyakkal van fölszerelve, ennélfogva a szárnyasvarsák csoportjának nevezhető.
Közhalász kezén a legtekintélyesebb ilyennemű alkotmány az, a mely a Kraszna mentén, Kis-Majtény táján Szatmármegyében dívik (127. ábra). Tömlöcze, melynek itt "dob" a neve (D), legalább 1 m. átmérőjű, ellenben aránylag rövid.
127. ábra. Krasznamenti szárnyas varsa.
Szárnya elől egy-egy földbejáró szárnykaróhoz van kötve, középen még egy-egy istáp feszíti, a dobot ismét a farkaró tartja.
245
Ezt a háló- vagy dobvarsát Kis-Majtény halászsága a kiöntésekbe állítgatja s mint láthatjuk, ez alapjában véve csak a miskolczi vésznek (113. ábra) mindenesetre javított kiadása, a mennyiben t. i. hátulsó fala nincsen s így a hal, a szárnyak közé kerülve egyenesen a vörcsöknek tarthat; a varsa hozzá egyhagyású, tehát egyszerű és mégis biztosan fogó.
128. Szegedi szárnyas varsa.
Ehhez legközelebb áll a Szegeden dívó szárnyas varsa (128. ábra), melynek – szegediesen – Sz a szárnya, Sj a szája, V a vörcsöke; van azonkívül szárny- és farkarója; jellemzi az, hogy kéthagyású s a nagyság tekintetében kis-majtényi dobvarsának csak fele.
Noha Börvely tiszta Ecsedi halászfalu, tehát Kis-Majténynyal egyvizű, mégis más az ő szárnyas varsája (129. ábra).
129. Börvelyi szárnyas varsa.
Tömlöcze vagy dobja már öthagyású (h h h h); hosszú szárnyát a leverhető karón (G G) kívül még négy-négy istáp feszíti; vörcsöke mély s a börvelyi halászember meg tudja nevezni még azt a madzagot is, a mely a varsa farát a farkaróhoz köti (fm) s melynek neve, ter-
246
mészetesen, farkarómadzag, nem pedig végecsköteny, sem végenykötecs, a mint ez mások esze szerint következnék.
Igen szép, tökéletes szerkezetű a Bodrogközön dívó, szintén öthagyású szárnyasvarsa (130. ábra), melynek jellemző jegye a kettős vörcsök (V. v.), az ottani tájszólás szerint versik. Ennek kávái a far felé szépen enyésznek s a második vörcsök (v) a harmadik hagyásba esik. Különben itt is Sz a szárny, karójával; F a farkaró. A szerszám Petrahóról való.
130. ábra. Bodrogközi szárnyas varsa.
131. ábra. Szentesi szárnyas varsa.
Ebben a sorozatban még két feltűnőbb változat van. Az egyik az a varsa, melyet a Balaton bérlőinél, különben Szentesről való halászok használtak (131. ábra), s mely szintén szárnyas, de két hagyásának kávája leverhető, úgy, hogy a feneke sík; különben szájas (O), és vörcsökös (V)
A másik a Drávafokon Kopácsi halászainál és más helyeken is dívik s arról nevezetes, hogy csupán egy szárnya van, melyet a varsás úgy köt be a varsa szádjába, mint a magyar-velenczei a leszúró karót (118. ábra) úgy, hogy a hal bármely oldalról jöve is, a vörcsök felé tereltetik.
247
Komárom kishalásza, a ki varsával dolgozik, verés és szárny helyett pellézőt használ. Olyan szerkezetű ez, mint a börvelyi varsának (129. ábra) egyik istápos szárnya, természetesen mindkét végén leverhető karóval. Könnyen megértjük, hogy ezt a pellézőt a terelgetés minden képzelhető módjára használhatja, minden helyhez idomíthatja; sok pellézővel egész rekesztéseket végezhet; szóval javára fordíthatja a varsázható hely minden körülményét-viszonyát.
A rekesztő halászattól pisztrángos patak zuhatagánál búcsúzhatunk el.
Késő őszszel a patak hosszában beköszönt a pisztráng szerelem-ideje. Az anyahal méhében az ikra duzzadoz, a hím hal teje a legkisebb érintésre kicsordúl.
A nemes hal teljes színpompában czikázik patak ellenében; halvére gyorsabban kering, szíve gyorsabban lüktet, ösztöne pedig
248
azt mondja neki, hogy az ívásra alkalmatos helyek a patak felső folyásában vannak.
És ha igaz, hogy a szerelem nem ismer akadályt s ha ez valamire egészen ráillik, úgy a pisztráng megkövetelheti magának, mert ő valóban nem ismer, nem akar ismerni akadályt.
Megfeszíti izmait, két-három méternyi magasra veti fel magát a zuhatagnak s ha a leomló vízsugár elég tömött, feljut, felszárnyal rajta. Száz- meg százszor ugrik, visszaesik, újra ugrik; bezúzza a sziklán az orrát; de az a hatalmas ösztön százszor és újra nekiugrasztja. Sokszor már felszárnyalt a vízsugáron, már a párkányig ért fel, a hol a víz esése hajlik – itt fogy el ereje s visszazuhan, rendesen a vízsugár alsó felén. Ezt használja fel az orvhalász, kit nem a halászat gyönyöre lelkesít, hanem a könnyű módon szerezhető préda ingerel.
Kiszemeli a jó helyet s egy félkörű kávára alkalmazott zsákhálót állít a zuhatagba úgy, hogy a visszadűlő szerelmes pisztráng beléesik. Nem egészen sikerülten, de érthetően magyarázza ezt a 132. ábra.
132. ábra. Pisztrángfogó.
A milyen kényelmes a rekesztő halászatnak varsás része, olyan kártékony is; mert rendesen az apróbb, fejletlen hal a prédája. Kényelmes volta magyarázza meg, hogy általánosan el van terjedve. Alkalmazása csak azokban a mocsarakban van megokolva, a hol más halászati móddal boldogulni egyáltalában nem lehet.