A MAGYAR HALÁSZÉLET.
I. A MAGYAR HALÁSZEMBER.
Az igazi magyar halász szülőföldje a Magyar Alföld vízmellékére esik; akad szórványosan a Balaton körül, a Duna-mentén s a Drávafokig is.
Igazi magyar halász az, a ki ősi szerszámmal, ősi módon, patriarchális összeállásban, tehát ősi bokorban, kötésben vagy felekezetben űzi mesterségét s megbizonyíthatólag soha czéhes és soha jobbágy nem volt.
Volt és van neki még ma is "nemzetsége", amelyben a halászat nemes mestersége apáról fiúra öröklődött és öröklődik; mesterségére büszke, leginkább azért, mert erős a hite, hogy "Krisztus halásza", hogy őselődjei a mesterségben az apostolok voltak.
A magyar halász majdnem kivétel nélkül az, a mit a "jóra való magyar ember" alatt értünk. Nyugodtlelkű, becsületes; jobbadán hallgatag; de a mellett nyilt, vendégszerető; kiválóan mértékletes; munkában serény és kitartó. Legtöbbször bámulatos a megfigyelő tehetsége, mely mindent felölel, a mi a vízben s a víz körül van; hozzá példásan rendszerető, ki sohasem pihen le addig, a míg szerszámját rendbe nem rakta.
Mikor nyugalomra tér, a háló ki van terítve, a húzókötelek össze vannak fejve, a czók-mók czibékestül a maga helyén. A fenékhorog össze van szemelve s a fejmadzagnál fogva föl is kötve; pallóköve, végköve és böncsői szép rendben a tat mellé vannak rakva. Szóval, úgy van a szerszámmal, hogy a nap vagy az éj bármely órájában kiszállhat a vizekre s kivetheti. Rendes ő ezért, de meg azért is, mert tudja, hogy szerszámja így tovább tart.
A szerszám kiméletére nagy oka van: nehéz azt összeteremteni. Egy hetven, vagy száz öles öreghálót megkötni és összeállítani nagy költség és még nagyobb fáradság; drága jószág az mindenképen, kivált ha hozzá még jól borít is. Mert van ám mindenféle háló! Lehet az a legjobb léhésből való, jól megkötve s még sem érhet semmit, mert nem borít. Egy kis hiba az inában s legott rés támad, a melyen a hal szökik, kilép, keszegoldalt menekül. Hát bizony a rend így is úgy is jó barátja a halászembernek.
Épen ilyen munkaközben is: rendet tart és sohasem lanyha. Ha a szántóvető meg is áll, hogy rágyujtson, nem esik kár sem a barázdában, sem a vetésben, sem a markolásban; de a halásznál egy kis megállapodáson múlik a jó fogás, mert a hal sebes, síkos egy jószág s a merre egy kibúvik, követi a többi is.
Azért húz azután a halászember "inaszakadtig".
A magyar halászember az igazi "kemény emberek" közül való; marka az evedzőtől, a kötéltől cserepes, akár a vas a mit megmarkol, az meg is van markolva.
Teste rendkívül edzett; az egy csizma kivételével, melyre télen rátartós s a mely ma is a régi idők remekbejáró "halászsaruja", ruházata a "kékbeli" magyaremberé; annak a sok bőr- és kátrányportékának, a melyet más népek halásza ismer, hogy bőrét a víztől óvhassa, a magyar halásznál se híre se hamva.
Rá se hederít az időre; a fagyos szélnek, a szakadó esőnek neki fordítja egykedvűségét; bőrig ázva, nem is gondol a szárítgatásra, mindaddig, a míg nem végezte a dolgát.
Legbámulatosabb a jeges halászat idején. Megragadja a szakóczát s jegeli a csapást: a jégtörmeléket mindig puszta kézzel kaparja ki; azután fogja a víztől csurgó húzókötelet s dolgozik vele úgy, hogy ruházatát jégkéreg borítja. – Az neki mindegy! Váltig mondja, hogy nem fázik s ez valóban úgy is van, mert a serény munkától kimelegszik a keze; csak mikor valami hiba esett s reákényszeríti az álldogálásra, csak ilyenkor fázik meg nagy néha a keze s ekkor előre hajlik s neki áll a "melengetés"-nek, mely nem egyéb, mint az, hogy kezeit a hónaljak tájára csapdossa.
Mint horgász kitünő s rendesen a legősibb módon, azaz kuczorogva lesi a vizen úszó horogtutajt, pallókat vagy pedzőt.
A magyar halász természete legjobban és legszebben a halászbokorban van kifejlődve. A kormányos, nagygazda, botos, nagypíczés, szóval a bokor "eleje", nagy tiszteletben áll, megbecsülés éri; de viszont ő is megbecsüli embereit, kik nem szolgái, se napszámosai, hanem osztalékosai.
Mindenben jó példával jár elől s meg tudja őrizni méltóságát. A tanyavetésnél ő végzi a lényeges részt: kormányozza a ladikot, hajót vagy dereglyét, kiszálláskor pedig helyet foglal a partrész legalkalmatosabb pontján s a mikor az oly fontos letartás pillanata bekövetkezett, a tanyaszákra támaszkodva, pontosan végzi azt. Ő tartja a tanyaszákot, a mikor a fogott halat belédöntik s ő viszi a prédát a nyargaló- vagy lovasbárkába.
Foglalatoskodik akkor is, a mikor a társak pihennek.
Ő határozza meg a halászlébe való halat s adja ki a hozzávalót.
Ha osztozkodás van, a maga részéből, mely rendesen az egésznek a fele, áttesz egy pár derék halat, a melylyel az osztólegény neki akart kedvezni, a legények rakására; szóval, tesz és juttat.
Az eladást mindig úgy intézi, hogy a legénységnek legalább is öregje jelen legyen; – ekkor pénzben osztozkodnak; de előbb bevásárolják mindazt, a mire közösen szükségük van; megveszik a sót, a hagymát, a kenyeret és a nélkülözhetetlen pálinkát, a melylyel azonban igen mértékletesen élnek s akárhányszor kináltam is pénzt, hogy többet vegyenek, mindig megköszönték, és nem fogadták el, mert a halászat mestersége józan főt kiván.
Lármás halászbokor nincsen.
A magyar halászember nem babonás. Van neki egy sereg jele, a melyről áradásra, apadásra következtet; e jeleknek nagy része a természet rendes tüneményeiből kerül ki: mit mível a csiga, a vízibogár s több efféle. Inkább figyelő és hosszú tapasztalásból szeret következtetni; még az ómenje is leginkább némely halfaj megjelenése, sokasága, kimaradása, a miben mindig van bizonyos alap.
A mióta a hal lefogyott és elfogyott s evvel együtt a halászat nemes mestersége is mind kisebb körre szorúl, sok vidéken teljesen kiveszett az igazi halásznóta s vele együtt a szokásoknak egész raja.
Különös, hogy legnagyobb elterjedést ért el:
Az alföldön halászlegény vagyok én,
Tisza partján kis kunyhóban lakom én...kezdetű dal, mely – gondolom – BERNÁT GAZSI-tól való. Egyedül Komárom és Tihany áll még valahogyan nóta és szokás dolgában; de itt is sok már a töredék; majd megismerkedünk vele.
A piaczon való árulást rendesen az asszony végzi – a halászmesterné –, mely annyira áll a halaskofától, mint halászura a "fisértől". A kofa és a fisér mindig csak másodkézből árúl.
A mesterné takarosan kiöltözködik, fehér kötőt köt és nemigen kínál, mert rendes vevői vannak.
De kiáll ám a mester is, mikor "beüt a szöröncse" s akkora viza, tok, vagy harcsa került a hálóba, a mely csak feltagolva kelhet el. Ilyenkor a mester is fehér kötőt köt, feltűri az ingujjat és tagol nagy önérzettel és nagy fontoskodással.
Szóval az igazi magyar halász tisztességtudó, igazán jóravaló magyarember, a kit meg lehet és meg is kell becsülni.
A hozzávaló társadalmi elemben mindig megvolt a külön "becsületje", mert hát a kékbeliek közt olyan ő, mint a hadseregben a tüzér: már mestersége után is több az ő "tudománya" s még ott is, a hol nem volt soha czéhes, mindig külön helye volt a kivonulásokban.
Ettől a típusztól lényegesen elüt a székely halászember. Nemcsak hogy hirét tudja a "halak királyának", melynek gyémántos korona csillog a fején, mely az Olt folyónak örvényeiben tanyáz, természetes, ama vadregényes szorosban, mely Felső-és Alsó-Rákos közt fekszik. A halak királya akkora, hogy az embert csak úgy elnyeli; de a székely halász nemcsak ezt tudja, hanem mindent is tud, a mit csak kérdez az ember. Eleven képzelő tehetsége a pisztrángnak, pérhalnak oly sokaságát teremti belé a patakokba, hogy maga is elbámúl, mikor úgy fordúl a sor, hogy üres tarisnyával tér vissza ő is, az is, a kit azokra a csodahelyekre elvezetett.
De az is igaz, hogy furfang dolgában a világnak talán legelső halásza; hiszen bizonyos, hogy a kakastollból készült mesterséges legyet ő már ősi soron ismeri s alkalmazza; ő dolgozik a dugával, a méregfűvel és az oltott mészszel – mindinkább a saját kárára. Legnagyobb érdeme az, hogy megőrizte mai napiglan a czége legősibb formáját.
Ez a magyar halászembernek általános jellemzése s a képet az tetőzi be legszebben, hogy rendkívül szereti mesterségét s mint mondtuk, büszke reá. Ő sohasem panaszkodik, hogy a halászat mestersége kemény munkával jár; baja az, hogy a hal erősen elfogyott; s ha valaki, a magyar halász az, a ki teljes joggal vissza kivánhatja a "régi jó időket"; mert a midőn ezt a sovárgást – jogosultság tekintetében – másoknál számtalan esetben megczáfolja az az igazság, mely a multak történetéből szól felénk, neki épen a magyar halászat multja, története ad igazat.
No de lássuk a magyar halászembert úgy, a mint beszédközben még az idegennel szemben is viselkedik. A midőn kutatásom Tihanyba vitt, ott egy árva lélek ismerősöm sem volt; egy sornyi ajánlást, egy szónyi útbaigazítást sem vittem magammal s mégis czélt értem.
A XIX. század egyik legnagyobb vívmánya, a vasút, letett a szántódi állomáson; egy mezítlábú árvagyerek felkapta táskámat és indúltunk a szántódi révhez. itt van az átkelés, a Balaton legkeskenyebb részén, épen a tihanyi "Láb" irányában.
A révház nagy, de elhanyagolt korcsmaépület. Betértem. S a mint tudakozódom, hogy van-e révész, a ki átszállítana, a korcsmárosné odaszólt egy kis gyerek felé, hogy:
– Gyerek, csinálj füstöt!
A gyerek kiszaladt, a partfelőli gyepesen hirtelenül összekapart mindenféle giz-gazt s meggyujtotta; természetes, hogy az égő burjánból sűrű, gomolygó füst szállott ég felé. Ennek láttára a tihanyi parton levő révész nyomban a vízre ereszkedett s átjött.
Nappal a füst, éjjel a tűz lángja szólítja át a révészt. Ez e tájon ősidőktől fogva a jeladás módja.
Átszállva, a "Láb" tágas gyepesén kiterített öreghálók fogadtak; de halászember nem volt a helyszínén, mert délre járt az idő, a halászság pedig csak reggel és estve található a hálóterítő helyeken; de annyit rögtön kivettem, hogy a "Láb" a főhely. Átkeltem tehát a hegyen a kis félórányira fekvő városkába, mely, mintha oda volna ragasztva a hegy oldalához, részben vakolatlan kőházaival, kőkerítéseivel sajátságos benyomást gyakorol; legfelül az ősrégi apátság, messze tekintő kéttornyos templomával.
Ott a templom táján húztam ki az időt késő délutánig, nem birva
betelni a valóban fölséges kilátással. A csöndes Balaton tükrösen csillogott, hófehér küszvágó madarai lenge röptükkel még megnövelték tengerszerűseget. Észak felől a Balatonfő agyagos szakadékai szikláknak látszottak, délnek a Badacsony hegycsoport, túlnan Somogy felől a fonyódi hegy intett a néző felé.
Estve felé leszállottam a "Lábra". A halászság helyt volt; minden kiterített háló körül egynéhány ember kötögetett, tatarozott. A legnépesebb csoportot kiszemelve, oda léptem, mire a következő párbeszéd fejlődött ki:
– Adjon isten szerencsés jó estét! hát itt terítgetnek?
– Adjon isten az úrnak is! igenis itt szoktunk.
– Egy-két szót szeretnék váltani a bokor főemberével.
– Nincs közöttünk főember, mind egyformák vagyunk.
– No de kormányos csak van?
– Az a, ni!
– Hát az nem főember?
– Nem a, mert csak a bokor eleje. Hát aztán mi járatban van az úr?
– Hát én bizony nézegetem a magyar halász dolgát; szeretem nagyon.
– Hát aztán mire jó azt tudni?
– Megirom egy könyvbe, hogy az unokák is megtudhassák, hogyan volt az ősök sorja.
– E' már derék dolog! Aztán minek tisztelhessük az urat?
– Szeged városa követe volnék.
– Isten éltesse hát s alázatosan kérjük, micsoda legyen a czíme, hogy megadhassuk a mint illik?
– Soh'se törődjenek avval! beérem én a mesterségemmél.
– Hát tekintetes követ úr, ha nem vetné meg szegénységünket, szivesen látjuk egy pohár borra; nem úrnak való; de jó kivánsággal egésségére válik mindenkinek.
– Nem vetem én meg a szegény ember dolgát, magam is az vagyok; szivesen koczintok magukkal.Elvezettek egy jókora csöbörhöz, mely félig volt borral; – csak úgy merítgettek.
– Köszöntöm ezt a pohár bort a bokor érdemes elejére és min-
den emberére; adjon isten jó szerencsét, erőt, egészséget s óvja meg a bokor szerszámját a varsintától.
Ez a varsinta az Acerina cernua L., a vágó durbincs, s a tihanyi halászoknál a halszűkének előjele.
Az én halászaim erősen összenéztek a varsinta hallatára; nagyon meglepte őket, hogy ezt tudom.
– Isten éltesse a tekintetes urat is. Be is verjük azt a gonosz halat az evedzővel a földbe, hogy ne rontsa a halászatot; – – már honnét is tudja ennek a dolgát?
– Hja, fiaim, sokat tudok már én a Balatonról; bejártam Kenessét, Fokot, Balatonfőt meg Fenéket; de most már lássuk a dolgot.
– Szivesen elmondjuk az egész sort.
– Ne mondják maguk, majd kérdezem s ha nem jól mondom, igazítsanak rám. Hát úgye ez az öregháló?
– Az a! – Gyékényesnek is mondjuk.
– E meg az istápja?
– A!
– Az meg rajta a túzsér?
– Az a!
– Ez meg a monyköve?
– Munkűnek mondjuk.
– Az meg a bikagyékeny?
– Mi a régi sor szerint torokgyékénynek mondjuk.
– Hát a húzókötélre kötnek-e bötköt?
– (A kulcsos * könyökével megböki a jegyzőt) Még a bötköt is tudja! – Kötünk hát.
– Hát czéla van-e rajta?
– De még a czélát is tudja! No már tekintetes uram, sok úri emberrel volt már dolgom; de még olyan nem találkozott, a ki a varsintát, a bötköt meg a czélát tudta volna.Evvel azután megvolt a szükséges tekintély; elmondtak s elcsináltak azok előttem mindent; nem fogadtak el egy fillért s széles jókedvükben csak úgy átröpítettek a szántódi révhez, kikötve a viszont-
* Kormányos és bokor eleje egy személyben, kivel majd bővebben is megismerkedunk. L. Tihany.
látást akkorra, a mikor a "hegyenjárás" kezdődik, no meg a jéghalászat idején.
A tihanyi tizes bokrok minden bizonynyal az egész országnak legjobb evedzősei; nekitámaszkodnak a lábvetőnek, erősen fogják az evedzőt s mikor tollával bevágtak a vízbe, fölemelkednek, aztán hátra dűlnek – s a kilencz evező oly szabályosan dolgozik mint valami óra műve.
A szántódi révnél megittuk az áldomást s ráadásúl bemondták még a következő nótát:
Ej halászok, halászok
De szennyes a gatyátok;
Talán nincsen babátok,
Ki fehérítsen rátok
Ej kikirics, kikirics,
Nekem leányt ne keríts!
Kerítek én magamnak
Szölkét, barnát pirosat.Egyáltalában mondható a magyar emberről s így a magyar halászról is, hogy mihelyt észreveszi, hogy valaki megbecsüli a dolgát, sőt ért is hozzá, tartózkodása legott eltűnik s a közlékenység szállja meg. Különösen a tudás töri meg a jeget. Egy körösmenti öreg halászt, ki sehogysem akarta ereszteni a szót, egy véletlen kérdéssel nyertem meg. Észrevettem ugyanis, hogy hálójának úszófái a vörösfűz fájából valók s azt kérdeztem:
– Hát öregem, maga is vörösfűzből faragja a parát?
Az öreg erősen megnézett, igazított a kalapján, azután így szólt:
– No már, kérem alássan, hetvenöt esztendőt értem meg; Örzsébetnapján ülöm mög a feleségömmel az aranylakodalmat; mög is öttem már a javakinyeremet, de még olyan úri embör nem járt erre, a ki mögmondta vóna, hogy az a para vörösfűzből való – pedig abból való a!
Elmondott azután mindent; felnyúlt még a szelemen padjára s előkerítette a feketére füstölt villiktőkét is.
A magyar halász nemcsak az apostolokra való tekintetből, hanem különben is rátartós az ősiségre.
"Mi őshalászok vagyunk", ezt számtalanszor elmondták nekem; de néha meg is járták velem.
A Fertőmelléken, Hegykő falu halászai mind java magyarok, és részben – a mint ezt már a szerszámok történeti részében láttuk is – rendkívül érdekes szerszámmal halásznak; de hát ők csak szigetségek ama vidék más nemzetiségű árjában. Helyzetöknek teljes tudatával bírva, féltékenyen őrzik magyarságukat.
Jövetelemnek híre megelőzött s a nép között az terjedt el, hogy az "ősmagyarokat" keresem; ki is tettek magukért mindenképen helyes magyarsággal.
De két különös mesterszó mégis csak belevegyült; az egyik a "lőbő", a másik a "söfől" volt; én bizony nyomban kisütöttem, hogy mind a kettő a németektől ragadt rájuk; – igaz, hogy keményen átmagyarosították, de bizony csak a németből eredt az; a lőbő nem más, mint a német "Lauben", vagyis a küszhal: a söfől nem más, mint a német "Schiff'l", vagyis a farosbárka.
Nekem azután föltűnt, hogy halászaim, a mint csak szerét tehették, sokat súgnak-búgnak, tanakodnak, vakargatják a fülök tövit; sehogysem tudtam mire venni.
De kisült ám, mikor már indulóban voltam; kinógatták biz ők legtekintélyesebb emberöket, a ki aztán szörnyű röstelkedéssel körülbelől ezeket mondta: "Már hogy szégyen ne essék rajtunk, alásan kérjük, hogyha valamit rosszúl mondtunk volna, a milyen az a lőbő meg a söfől, hát ne írja ki az úr, mert átlátjuk, hogy bizony nímet soron került hozzánk."
Ez a magyar halászember vázlatos képe.