HUSZADIK FEJEZET.
Vissza a Sarkról.

Januárius 19., péntek. – 2. tanya visszatérőben. (2) Magasság 2960 m. Hőmérséklet –28 fok. (Minimum –32°.) Ma kezdtük meg visszatérő utunkat. Félek, hogy ez is borzasztóan egyhangú és fáradalmas lesz. Legelőbb is a norvégek egyik hóbabáját értük el. A magunk nyomán haladva elhaladtunk azután a baljóslatú fekete lobogó mellett, amely először adott hírt AMUNDSEN sikeréről. A lobogót magunkkal hoztuk; rúdja – a szántalp – vitorlánkhoz fog árbocul szolgálni. Delelőállomásunk 3 km-rel van északabbra "a fekete lobogó tanyájá"-nál.

A délután utolsó másfél órája meglehetős küzdelembe került, pedig könnyű a teher, és vitorlát is feszítettünk. Délről jövő sűrű hófellegek megfosztanak a napvilágtól; finom hókristályok esnek és megrontják a felszínt. Nyomunkat betemette a hófúvás, és szasztrugok képződtek fölötte. A porszerű havat, úgy látszik, homokként sodorja a szél. Megfoghatatlan, hogy a norvégek egy hónapos nyomai látszanak még!

Januárius 20., szombat. – 3. tanya (v.). Rossz felszínen is frissen haladtunk; 17 1/2 km-t 5 óra 20 perc alatt. Elértük ezzel déli depónkat (Southern Depot), és magunkhoz vettük az otthagyott négynapi eleséget. Ezzel együtt egy

(2) Első volt a "sarki tanya". A visszatérő utat ezentúl (v)-vel jelöljük. Ugyanígy a térképen is.


171

hétre valónk van 102 kilométernyi útra, a januárius 10-én hátrahagyott (másfélfokos depóig ("Degree and half Depot").

Délután a fölhalmozódott havon nagy nehézséggel küzdöttük előre magunkat. 14-ei hóbabánktól északra töltöttük az éjszakát. Örülni fogok, ha BOWERS is lábszánkót köt. Nagyon fárasztó lehet neki így lépegetni rövid lábaival. Ő azonban legyőzhetetlen sportember. A ma megtett távolság 34,3 km.

Januárius 21., vasárnap. – 4. tanya (v.). Tengerszín-feletti magasság 3050 m. Heves viharra ébredtünk. Sűrű havazás homályosította el a Napot. Elhatároztuk, hogy egyelőre nem indulunk, mert könnyen elveszthetnők nyomainkat. Délben megenyhült a szél, kitisztult a levegő, úgyhogy estig kedvező széllel, de nehéz térszínen legyűrhettünk mégis 10 kilométert. A legközelebbi 200 kilométer fárasztónak ígérkezik. Észrevehető a térszín emelkedése is. Szerencse, hogy a nyomok eléggé határozottak, habár a hóbabák két kilométernél messzebb nem láthatók. Bárcsak ellenőrizhetnők holnap csillagászati úton óráinkat, hogy szükség esetén függetleníthessük magunkat a nyomoktól.

A legközelebbi depóig 83 kilométer utunk van még, és ehhez hat napi eleségünk. Ott fölveszünk 7 napra való élelmiszert; azzal kell elvergődnünk a 167km-re eső "háromfokos depó"-ig (Three Degree Depot). Ott már biztonságban leszünk.

Januárius 22., hétfő. – 5. tanya (v.), a déli szélesség 89. foka körül. Tengerszínfeletti magasság 3050 m. Azt hiszem, a mai volt egyike legkimerítőbb napjainknak. Pedig terhünk igazán könnyű, és eleinte még a szél is segített.

Kilenc óra hosszat gyalogoltunk keményen. Megtettünk 27 kilométert. De ó nagy ég, micsoda kínszenvedések közt!

BOWERS ma este megigazíthatta óráját a Nap állása szerint. Félek, kijutottunk a szelek régiójából. 4 1/2–5 kilométerre vagyunk a 64. hóbabától, 55 kilométerre legközelebbi depónktól – ötnapi élelemmel. Sícipőink már nagyon viseltesek.

Januárius 23., kedd. – 6. tanya (v.). Hőmérsék délben –28 fok (minimum –34 1/2°). Egyre növekvő szélben délig


172

16 kilométert meneteltünk. Jó szerencse, hogy régi nyomunkat nehézség nélkül fölismerjük.

Délután egész vitorlát feszítettünk szánunkra. EVANS-t és OATES-ot a szánra fektettük. Gyorsan haladtunk, s könnyűszerrel elértük volna depónkat, ha WILSON egyszerre föl nem fedezi, hogy EVANS orra elfagyott – fehér volt és megkeményedett. Jobbnak láttuk tehát még hét óra előtt tábort ütni.

Semmi kétség, EVANS meglehetősen odáig van. Ujjai kegyetlenül fölhólyagzottak, orrát fagyássebek borítják. Nagyon bántja őt ez a dolog. WILSON, BOWERS és én olyan jól vagyunk, amint csak lehetséges a mi helyzetünkben. OATES-nak a lába hideg.

Egy és más okból örvendeni fogok, ha lejutunk a fennslkról. Már csak 24 kilométerre vagyunk a "másfélfokos depó"-tól. Sajnos, az idő változni készül.

Januárius 24., szerda. – 7. tanya (v.). A helyzet kezd komolyra fordulni. Heves reggeli szelünk délebédig viharrá erősödött. Hálózsákjainkba kellett menekülnünk. Nehéz utunk volt, de megtettünk mégis 13 kilométert. Előbb EVANS, később WILSON járt elől. Fél egykor a Nap szembe tűzött, és lehetetlen volt fölismernünk a nyomot. Tanyát ütöttünk. A vihar elérte tetőfokát. Dermedt ujjainkkal keserves munkába került a sátor kifeszítése. A depó még 13 kilométer – pedig biztosra vettem, hogy ma este elérjük. Már a második tökéletes vihar, amióta elhagytuk a Sarkot. Sehogy se tetszik a dolog. Ha elromlik az időnk, mi lesz velünk borzalmas sivatagi utunkban, hiányos táplálkozás mellett? Isten irgalmazzon! WILSON-ra és BOWERS-re támaszkodom; nem szeretem, hogy OATES-on és EVANS-en olyan hamar fog a hideg.

Januárius 25., csütörtök. – 8. tanya (v.). Hála Istennek, megtaláltuk "másfélfokos" depónkat. A tegnapi délutánt és az éjjelt hálózsákjainkban töltöttük. Megbeszélésünk alapján úgy határoztunk, hogy a reggelit későbbre halasztjuk és az ebédet elsikkasztjuk. Reggelizésünk alatt kisütött a Nap és megvilágította régi nyomunkat.

A nagy hidegben keserves feladat volt a tanyabontás


173

és a szán kiásása. Vitorla nélkül indultunk útnak 11 órakor. Fél háromkor örömünkre megpillantottuk a depó vörös lobogóját. Az ebédet most már mégis megszavaztuk magunknak, és a készleteket felrakva tizedfél napra való élelemmel folytattuk utunkat. Este nyolcig déli széllel több, mint 22 kilométert lemorzsoltunk. Innen már csak 165 kilométer a legközelebbi depóig. De itt is az ideje, hogy ettől a rettentő fennsíktól búcsút vegyünk!

Bajaink nem szűnnek. OATES-nak fagyos a lába, EVANS-nek az ujjaival és az orrával van baja, WILSON meg szemfájásban szenved. BOWERS-t és engem eddig megkímélt a sors. Az élelmikészletek birtokában most már nyugodtabban fogunk aludni. Csak azután a "háromfokos depó"-ra is reátaláljunk! A nyom itt-ott eltűnt negyven-ötven lépésre a hófúvás alatt, de meg-megint fölfedeztük.

A hóvihar a legfőbb rémünk, nem csupán, mert föltartóztat, hanem mert erőnket fölemészti nedves hidegével. BOWERS a újabb időhatározást végzett. Csodálatos, mennyire bírja a fagyos szelet (–27°). Ma lábszánkón járt, s helyette WILSON gyalogolt.

Januárius 26., péntek. – 9. tanya (v.). Magasság 2950 m. Régi nyomunkat követve 13 kilométeres út után könnyen elértük 60. tanyánkat, azt, amelyiken jövet vihar lepett volt meg januárius 8-án. A tanyahelyen túl azonban nyomunk tökéletesen elmosódott. Kutattuk egy ideig, majd nekivágtunk. Tudtuk, hogy 7–8 km-en belül két hóbabát kell érnünk. És csakugyan jó messzire jobbra tőlünk sikerült rátalálni a legközelebbi hóbabára. BOWERS éles szeme később – messze balra – fölfedezte a másodikat is. Ezen a tájon dél felé menet nyilván rossz irányt tartottunk. 59. tanyánkon töltöttük az éjszakát, 29 1/2 km-nyi út után, amelyből azonban körülbelül 1 km-t elvesztegettünk.

Januárius 27., szombat. – 10. tanya (v.). Magasság 3020 m. Délelőtt vihar korbácsolta szasztrugok övén vitt utunk keresztül. Háborgó tengeren képzelhettük volna magunkat. A régi nyomok el-elmosódtak, és csak a kiemelkedő pontokon mutatkozott a szántalp nyomának egy-egy kicsi darabja vagy a fordulatmérő kerék nyomán keletkezett


174

szalag. Néhol lépteink nyomát is elárulták az összetömődött kemény hófoltok. Ezekből az el-eltünedező bizonytalan jelekből mégis kialakult valami vonal, amely elvezérelt bennünket. A nehézséget az okozta, hogy ez a vonal zegzugosan haladt, minthogy jövet kerülgetnünk kellett a nagyobb kiemelkedéseket. Nyomkeresés közben sok időt elvesztegettünk. Ilyenkor a szánt hátrahagytuk.

Délután a hepehupák fokozatosan ellapultak. Az utolsó két órában már akadálytalanul vontattuk a szánt; a nyomok sokkal határozottabban szembetűntek. Egész nap kedvező déli szél segített előre; az ég tiszta és a hőmérséklet aránylag enyhe volt. (Délben 26,7, este 25,7, minimum 28,3°.) A levegő száraz. Az elmúlt hét viharai alatt összefagyott holmink fokról-fokra veszti jeges merevségét. Félek azonban, soká fog tartani, még ha mindig ilyen idő jár is, amig nyirkos hálózsákjaink is kellőképpen megszáradnak. Mindamellett elég jól alszunk bennük.

Nagyobb baj, hogy lassan-lassan mindegyre éhesebbeknek érezzük magunkat. Kivált délebédkor esnék jól valamivel több ennivaló. Ha elérjük legközelebbi élelmiszerraktárunkat, talán kissé bővebb adagokat engedhetünk meg magunknak. De odáig még idestova 110 kilométer, és erre az útra egy heti eleségünk van. Teljes táplálékról azonban mindaddig szó sem lehet, amíg el nem érjük azt a depónkat, ahol a lovak eleségét hagytuk. Ott van nagyobb mennyiségű élelmiszer a mi számunkra is. Hosszú-hosszú út – és istenemre, keserves erőfeszítés!

Januárius 28., vasárnap. – 11. tanya (v.). Magasság 3090 m. Eleintén gyönge széllel fáradságosan haladtunk: 5 óra alatt 15 kilométert. Délután a szél megélénkült, és a felszín is sokat javult, úgyhogy 3 óra 40 perc alatt újabb 15 kilométernyi utat tettünk meg. Hat napi élelemmel most már csak 80 kilométerre vagyunk a depótól. Esti tanyánkat januárius 4-ei delelő-állomásunk helyén ütöttük föl, félnapi járásra attól a ponttól, ahol az utolsó segítőcsapat visszafordult.

Dél felé utaztunkban három dolgot veszejtettünk volt le szánunkról: OATES pipáját, BOWERS prémes érmelegítőjét


175

és EVANS éjszakára való cipőit. Az utóbbi kettőre pontosan a szánnyomon találtunk reá; a pipát valamivel odább pillantottuk meg ma este a havon.

Mindegyre jobban érezzük az éhséget. Sokat beszélünk ételekről. Meglehetősen lesoványodtuuk, kivált EVANS. De egyikünk sem merült még ki. Könnyű terhünket jól bírjuk.

Januárius 29., hétfő. – 12. tanya (v.). Magasság 3050 m. Jó 36 kilométerrel jutottunk ma előre. A szél is segítségünkre jött. A nyomok az eddiginél is biztosabb útmutatást nyújtottak, mert most már EVANS hadnagy csoportjának nyomát is követhettük, tehát háromszoros szánnyom vezérelt. A "háromfokos depó"-ig még 44 kilométer – könnyű másfél napi út kedvező időben. Ha az időjárás így tart, jó egy hét alatt elérjük a gleccsert. A felszín januárius eleje óta lényegesen megváltozott. A puha havat halmokba hordta a szél és megszilárdította. A helyben maradó havat pedig nyilván ugyanez a hófúvás simára csiszolta. Ilyen térszínen, jó hátszéllel, fényesen haladtunk célunk felé.

Januárius 30., kedd. – 13. tanya (v.). Hála jó sorsunknak, ismét derekas utat futottunk meg: 35 kilométert. Elhagytuk az utolsó hóbabát is depónkig. Az idő kedvez, a nyomok szembetűnők, a szél támogat, a térszín lefelé lejt – minden arra vall, hogy holnap még a délelőtt folyamán elérjük a depót. Ez az érem derűs oldala; másik oldala annál komorabb.

WILSON lábán a folytonos megerőltetéstől índaganat támadt. Egész nap fájt neki és ma estére jócskán földagadt. EVANS két ujjáról levált a köröm; sanyarú rossz állapotban vannak. Meglepetésemre úgy látom, bátorságát kezdi veszteni miatta. Amióta keze lefagyott, vidámsága nem tért vissza. Beteg ujjakkal még csak boldogulunk valahogy, de mi lesz, ha WILSON lába meg nem gyógyul?

Januárius 31., szerda. Magasság 2990 m. Kedvező széllel jól indult a nap. A "háromfokos depó"-t jókor elértük, és csak egy órával később állapodtunk meg déli pihenőnkre.

Délután megromlott a felszín, és a gyámolító szél is megszűnt, éppen legrosszabbkor, amikor csak négyen voltunk a szán vontatására. WILSON kénytelen volt kímélni


176

a lábát; a szán mellett lépegetett szép nyugodtan. Mutatkozott is némi javulás; ma este már jóval könnyebben van.

A délután fölvettük BOWERS lábszánkóját – az utolsó dolgot, amit hátrahagytunk (december 31-én) a szárazföldi jégplatón. Föl tehát északra! És mentől élénkebb déli szelek fújnak, annál szívesebben látjuk!

Februárius 1., csütörtök. – 15. tanya (v.). Magasság 2980 m. Könnyű szélben küzdelmesen törtettünk előre. Délután meredek lejtőn lefelé gyorsan haladtunk, de csakhamar rosszra vált a felszín, és nehezen vonszoltuk terhünket. Este 8-kor december 29-ei tanyahelyünkön állapodtunk meg, egy heti járóföldre a Darwin-hegy alatt fölállított első gleccserdepótól. Nyolc napra való élelmiszerünk van, teljes adagokat számítva. Egyheted résszel megnöveltük a napi mértéket, ami óriási különbséget jelent. WILSON lába sokkal jobban van; EVANS ujjai annál rosszabbul: két körme most már teljesen levált, és a hólyagok fölfakadoznak.

Februárius 2., péntek. – 16. tanya. Magasság 2850 m. Erős déli széllel indultunk. Csakhamar meredekre értünk, és a szán nekünkszaladt és beletaszított a hóba. Levetettük a lábszánkókat. Déli fél kettőig 17 km-rel jutottunk előrébb.

Délután hamarosan elértük azt a meredek lejtőt, amelyen december 28-án szánjainkat (akkor még kettőt) kicseréltük. Minden jól ment, míg csak a csúszós havon meg nem siklottam, alaposan odavágva vállamat. Borzasztóan sajog az ütés – mostan hárman vagyunk sebesültek. Pedig most következik a legnehezebb térszín!

Délután a lejtő alján szem elől vesztettük a nyomot, de később rábukkantunk a visszatérő segítőcsapat nyomára, és azt követtük. Mai meneteredményünk 31 1/2 kilométer. A megnövelt élelmiszeradagok serkentenek – de még mindig éhesek vagyunk. A Darwin-hegy még másfélszáz kilométer. Csak lennénk már túl a platón! Négy kedvező nap átsegítene.

Februárius 3., szombat. – 17. tanya (v.). Magasság 2760 m. Lábszánkóra kaptam, hogy meg ne csússzam megint. Repedésekkel szabdalt lejtőre értünk. Jobbról meg-


177

pillantottunk egy vihar rongálta hóbabát, de minduntalan el-elvesztettük a nyomot szemünk elől. El is határoztuk, hogy nem vesztegetünk több időt a nyom és a hórakások fürkészésével, hanem megyünk egyenesen, amily gyorsan csak lehet, észak felé.

EVANS keze a körülményekhez képest nincs is nagyon rossz állapotban. De soká lesz még, amikor teljes mértékben segítségünkre lehet a munkák végzésében. WILSON lába sokkal jobban van. Az én vállam is meglehetősen meggyógyult már, habár még időnkint erős szúrásokat érzek. Nyirkos hálózsákjainkban az alvás nem tökéletes.

Februárius 4., vasárnap. – 18. tanya (v.). Magasság , 2630 méter. Sima havon tisztességesen siklott a szán, és delelőig 18 kilométerrel jutottunk előbbre. Éppen déli megállónk előtt történt, hogy EVANS és én teljesen váratlanul hasadékba estünk. EVANS-nek ez már második zuhanása.

Ebéd után még 15–16 kilométernyi utat tettünk, miközben több, mint száz méterrel szállottunk lejjebb, sima, kemény felszínen.

Feleúton pompásan szemünkbe tűnt a föld, és elhatároztam, hogy egyenesen a Darwin-hegy felé irányítjuk lépteinket. A hőmérséklet több, mint tíz fokkal hidegebb (–30 fok), mint jövet volt ezen a helyen. EVANS fásulttá vált, és értelmi képessége eltompult. (1)

Februárius 5., hétfő. – 19. tanya (v.). Magasság délben 2535, este 2475 méter. Hőmérséklet –27 1/2 fok. Délelőtt sikeres utunk volt (19 km); de délután hamarosan nehézségek mutatkoztak. Óriási turolások és hatalmas, részben nyílt hasadékok állták utunkat. Messze ki kellett térnünk nyugat felé. Nem könnyű feladat ügyesen térülni-fordulni a hasadékok között; sí nélkül nem is volna tanácsos.

Egyenetlen térszínen ütöttük fel sátrunkat. A szél annyira szelídült, hogy szokatlanul kényelmesen érezzük magunkat. A depótól még 50–55 kilométer választhat el. Csak utat ne tévesszünk ezen a hepehupás vidéken.

Arcunkat a folytonos szél meghasogatta; még aránylag

(1) Alighanem a délelőtti zuhanás okozta gyönge agyrázkódás következtében.


178

az enyémet legkevésbé. Társaim azt tapasztalják, hegy orrunkat jobban megtámadta a szél, mint mikor szél ellen jártunk. Különösen EVANS orra van szánalmas állapotban. Általában nagyon el van csigázva.

Februárius 6., kedd. – 20. tanya (v.). A déli tanyahely tengerszín feletti magassága 2405, az esti tanyáé 2200 méter. Rossz napunk volt, kivált a széles szakadékok miatt, amelyek megint nyugat felé kényszerítettek. A szélvájta mélyedések egész tengerében nehezen vánszorogtunk. EVANS is, WILSON is erősen szenvedett a hidegtől. EVANS állapota végkimerülés jeleit mutatja. A gleccseren jobb lesz neki.

Sebeinek fájdalmasságát mérsékelni fogja az enyhébb időjárás. Bizony jó lesz szabadulni a magas fennsík szigorú éghajlatától. Menőben 27 napig tartott rajta az út a Sarkig, és holnap 21. napja lesz visszatérő utunknak. Negyvennyolc nap egyfolytában, csaknem örökös szélben és viharban.

Februárius 1., szerda. – 21. tanya (v). Felső gleccserdepó a Darwin-hegy alatt. Magasság 2170 m. Hőmérsék délben –23°, este [üres hely a naplóban]. Nyomorúságos nap, de befejezése kibékítő. Azzal a kínos fölfedezéssel kezdődött a nap, hagy kétszersültes ládánkban teljes egy napra valóval kevesebb van, mint számítottuk. BOWERS-t roppantul bántja a dolog. Lejtőkön lefelé, majd pedig lépcsőzeteken vitt utunk fáradságosan. Este fél hétkor pillantottuk meg a depót, és egy órával később tábort ütöttünk mellette.

EVANS hadnagy rövid jelentését találtuk itt arról, hagy csoportjával januárius 14-én délután fél háromkor szerencsésen elhaladt erre. Fél nappal tartott tovább az útja az előbbi depótól idáig, mint nekünk.

Hét heti vándorlásunk a jeges fennsíkon tehát véget ért. Nagyobbrészt épen és egészségesen jutottunk el idáig. Félek azonban, hogy a legközelebbi hét EVANS-re rossz hatással lesz. Rohamosan süllyed erőbeli állapota.

Elégtételemre szolgál arra gondolnom, hegy a följegyzéseimben megörökített tények tökéletes bizonyságot tesznek róla, hogy mind a két expedíció – a norvégeké és a mienk – valóban elérte a Sarkot, és az elsőbbség kérdése is kétségtelenül tisztázva van.


179

HUSZONEGYEDIK FEJEZET.
Az első áldozat.

1912. februárius 8., csütörtök. – 22. tanya (v.). Magasság 1910 méter. Hőmérséklet induláskor –24, ebédkor –20 1/2, este –18 fok. A felső gleccserdepótól az élelmiszerek lemérése és más egyéb rendeznivalók miatt csak későn indulhattunk. Fagyos szél süvöltött, amikor reggel útrakeltünk a Darwin-hegy irányában. BOWERS előrement, hogy kőzetmintákat szerezzen. Hozott is néhány lilás színeződésű gránitdarabot. Aztán ő meg én lábszánkón gyorsan siklottunk lefelé a szánnal. OATES és WILSON gyalogszerrel a szán mellett jött, EVANS utánunk.

Két órakor szinte viharrá hatalmasodott szélben ebédeltünk a Buckley-hegy közelében. A Buckley-hegy alatti moréna felé igyekeztünk. Az este néhány óráját itt geológiai megfigyelésekre fordítottuk.

Beacon-homokkő függőleges, erősen málló sziklái alatt táboroztunk. A kőzetben szénréteget fedeztünk föl, amelyben WILSON éles szeme fölismert néhány növénylenyomatot. Mészkövet is talált WILSON a moréna anyagában. Ez a kőzet igen ritka, de a tiszta fehér kvarc bőven képviselve van.

Mindent összevéve igen érdekes délutánunk volt. Mondhatatlan megkönnyebbülést éreztünk, hogy a folytonos szélből kissé kimenekültünk, és enyhébb hőmérsékletet élvezhetünk. Tizennégy heti utazás után, merő hó- és jégvilágban, a sziklákon járnunk olyan gyönyörűség, mint a partraszállás hosszú tengeri útból jövet. A mai nap csak 17 kilométerrel jutottunk közelebb célunkhoz.

(1) A geológiai gyűjtés és a 16 kg-ot nyomó kőzetminták elszállítása bizonyára a legsúlyosabb idő- és erőáldozatot követelte. Tudományos értékük azonban rendkívül nagy jelentőségű. A bennük foglalt lenyomatok remélhetően véglegesen meg fogják fejteni a délsarki szárazföld e részének korára és történetére vonatkozó problémákat. – L. DEBENHAM tanulmányait: Scott's Last Expedition. II. kötet 487. és 489. lap.


180

Februárius 9., péntek. – 23. tanya (v.). Magasság 1590 m. Hőmérséklet délben –12, este –10 1/2 fok. Esti tanyánk körülbelül 24 km-re van a tegnapitól. A moréna széle mentén értük el a Buckley-hegy végződését, és ott megállottunk geológiai kutatás céljából. WILSON mészkőben nevezetes növényi lenyomatokat talált. Fáradt vagyok ahhoz, hogy geológiai jegyzeteket írjak. Alászállván egy jégesésen, december 20-ai esti tanyánk helyén állapodtunk meg delelőre. A meleget menet közben túlságosan érezzük. Szokatlan, hogy az ember kiállhat szépen a sátor elé és sütkérezhet. Ránk férne nagyon egy kis pihenő. De nem engedhetjük meg magunknak. Ha Isten is úgy akarja, majd csak keresztültörjük magunkat.

Februárius 10., szombat. – 24. tanya (v.). A hőmérsék tegnap óta nem változott. Pompásan aludtunk az éjszaka. Egészen másképp éreztük most magunkat, és ez arcunkon is tükröződik. Nem is indultunk tíz óra előtt. Ebéd után elsötétült az ég, később északi szél kerekedett és kergette a havat szemünkbe. Lehetetlen volt irányt tartanunk. Fölütöttük sátrunkat.

Két napi élelmünk maradt – és a középső gleccserdepó szintén két napi járóföldre van, amennyire helyzetünket megítélhetjük. Ha tehát holnapra sem javul az idő, neki kell vágnunk vaktában az útnak, vagy pedig lejjebb szállítanunk az eleségadagokat. A helyzet elég komoly.

Éjszaka megint derekasan kialudhattuk magunkat, kárpótlásul a régebben mulasztottakért.

Februárius 11., vasárnap. – 25. tanya (v.). A hőmérsék alacsonyabbra szállt: reggel –14, este –16 fok. Egész utunk egyik legrosszabb napját éltük át ma – nagyrészt a magunk hibájából!

Szaggatott térszínen, gyönge délnyugati széllel eredtünk útnak lábszánkón, bizonytalan világosságban, amely mindennek valami fantasztikus színezetet adott. Út közben a világosság egyre jobban megfogyatkozott, és egyszer csak jégtorlaszok közt találtuk magunkat. Ekkor jutott eszembe az a szerencsétlen elhatározás, hogy kelet felé tartsunk.

Hat óra hosszat meneteltünk és végül valóságos csap-


181

dába jutottunk. Ebéd után fél órával a jégnek olyan zűrzavara vett körül, amelyhez foghatót még soha nem tapasztaltam. Három óráig bukdácsoltunk lábszánkón, előbb abban a hitben, hogy kelleténél messzebb kerültünk jobbra, utóbb meg, hogy balra tértünk ki túlságosan. Az összevisszaság még rémületesebbre nőtt. Megrendültem. Voltak percek, amikor csaknem lehetetlennek látszott, hogy kikeveredjünk ebből a kábító útvesztőből.

Végre is azt sejdítve, hogy balra tőlünk kell valami útnak lennie, abba az irányba vetettük magunkat. Az addiginál is rosszabb, keményebb, jegesebb és szakadékosabb térszínre jutottunk. Lábszánkóinkat levetettük, és úgy vergődtünk tovább, minden percben belezuhanva egy-egy repedésbe. Szerencsére nagyobb sérülést nem szenvedtünk.

A szárazföld felé ekkor egyenletesebbnek látszó lejtőt vettünk észre. Arra vettük utunkat, de tudtuk, hogy küzdelmes, nagy távolság választ el még tőle. A jéglabirintus jellege megváltozott. A repedésekkel megszaggatott térszín helyett itt óriási szakadékok tátongtak, sűrű összevisszaságban. Alig-alig volt lehetséges átvergődnünk rajtuk. Rémségesen nehéz munka volt, de a kétségbeesés erőt adott. Este tíz órára túl voltunk a veszedelmen, és 12 órai küzdelem után írom most ezeket.

Szeretem hinni, hogy közel járunk a helyes útirányhoz; de még akkor is jókora távolság választ el a depótól. Estebédünkből tehát el kell vonnunk valamit. Holnap délben már csak fél adagot fogyasztunk, ha nem sikerül derekasan előre hatolnunk.

Élénk déli szél söpör végig a gleccseren; szétkergette a felhőket és eltisztította a felszínt. Könyörgünk a sorshoz, hogy ezt a kedvező szelet holnap se tagadja meg tőlünk. Ma keveset fogunk aludni. Remélem, jókor indulhatunk.

Februárius 12., hétfő. – 26. tanya (v.). Válságos helyzetben vagyunk. Délelőtt tűrhető térszínen jókora utat tettünk. Két órányira voltunk még delelőállomásunktól, amikor örömünkre megpillantottuk december 18-ai esti tanyánkat, azt a helyet, ahol a depó hátrahagyását követő éjszakát töltöttük. Tehát mégis helyes úton jártunk!


182

Délután abban a reményben vágtunk neki utunknak, hogy estére elérjük a depót. Balszerencsénk azonban úgy akarta, hogy túl messzire csapjunk nyugat felé. Hegynek vitt az út, fáradtak és levertek voltunk. Így történt, hogy tökéletes útvesztőbe keveredtünk: minden oldalról hasadékok és repedések réme fenyegetett. Nem tudtuk mire határozni magunkat, és még jobban belebonyolódtunk a veszedelembe. Végre is este 9 órakor a leggonoszabb helyen tábort ütöttünk.

Itt vagyunk most. Szegényes vacsoránk után még egy napi eleség maradt tarisznyánkban. A depó holléte bizonytalan – és mégis el kell érnünk holnap. Kérjük az Istent, hogy holnapra jó időnk legyen.

Februárius 13., kedd. – 27. tanya (v.), a Cloudmaker-hegy mellett. Hőmérséklet –12°. Minden aggodalmunk mellett is jól aludtunk az éjjel. Pedig az én nyugtalanságaimat megnövelte, amikor sátrunkból többször is kitekintve látnom kellett, hogy fokról-fokra sötétül az ég és megindul a hó.

Reggelre kelve a sűrű hótól mit sem láthattunk. Hálózsákjainkban kellett maradnunk. Fél kilencre járt, amikor a Cloudmaker-hegy körvonalai kezdtek kibontakozni a homályból. Fölkeltünk, és tea után – amelyhez már csak egyetlen kétszersültet mertünk fogyasztani – útnak eredtünk. Legelébb is jégtörmelék háborgó tengerén kellett keresztülvágnunk magunkat. Egy órával később régi szennyes morénanyomokra bukkantunk. Errefelé a felszín simábbra vált és hamarosan megjavult.

Sűrű köd borított mindent körülöttünk; úgy kellett folytonosan ellenőriznünk menetirányunkat. EVANS egyszer csak váratlanul elkiáltotta magát:
– Itt a depó előttünk!

Egy pillanatra fölkeverte reményeinket – de hamar kitűnt, hogy a jégárnyék tévesztette meg. A következő percben WILSON-nak csakugyan szemébe ötlött a középső gleccserdepó lobogója. Végtelen megkönnyebbülés fogott el, nem sok idő telt bele, birtokba vettük a negyedfél napra való készleteket.


183

Délután közelebb igyekezve a hegy felé, nemsokára elértük a bal oldali morénát. WILSON különvált itt, hogy kőzetmintákat gyűjtsön; mi ezalatt tovább vontattuk a szánt. Késő este ütöttünk tanyát a hegy alsó végződése közelében. Csaknem teljes vacsorát ettünk ma. A tegnapi keserves tapasztalás a bizonytalanság rémületes érzésével töltött el mindnyájunkat. Most már nyugodtabbak vagyunk, de – nem szabad időt vesztegetnünk. Élelmiszereinkkel pedig úgy kell gazdálkodnunk, hogy ne kopjunk ki teljesen belőle, ha rossz idő köszönt is reánk. S óvakodnunk kell, hogy efféle csapdába ne jussunk többet. BOWERS és WILSON hóvakságban szenved. EVANS-nek nincs annyi ereje, hogy segítsen a sátor felállításában.

Megkönnyebbüléssel olvastuk a hírt a depótanyán, hogy mind a két segítőcsapat szerencsésen elvonult erre.

Februárius 14., szerda. – 28. tanya (v.). Hőmérséklet –18 fok körül. Fölülről kedvező szél támogatta utunkat. Késősen indultunk, és a moréna mentén haladtunk lefelé. Eleintén jobbra akartam térni, de szerencsénkre mást gondoltam, és a moréna kanyargó vonalát követtem, messze be a gleccseren. Vitorlát feszítettünk, de mindamellett lassan vergődtünk lefelé érdestalpú szánunkkal a homokszerű hófelületen.

Ebéd után a lejtő is, szél is jobban segített, és sikerült estig még 12 kilométerrel tovább jutnunk.

Semmi sem terelheti el figyelmünket a nyugtalanító tényről, hogy nem húzunk elég erélyesen. WILSON lába még mindig nincsen rendben, és nem meri a síre bízni magát. De EVANS esete a legsúlyosabb. Ma reggel óriási hólyagot fedezett föl a lábán. Menet közben roppantul késleltetett. Félek, hogy állapota rosszról még rosszabbra fordul. Ő is, WILSON is éhes. De nem kockáztathatjnk, hogy mélyebbre nyúljunk élelmiszeres tarisznyánkba. A legközelebbi depó – az alsó gleccserdepó – még idestova 55 kilométernyire lehet, és alig van három napi eleségünk.

Februárius 15., csütörtök. – 29. tanya (v.). A hőmérséklet valamicskét emelkedett: délben –12, este –15 1/2°. Huszonöt kilométernyi úttal megbirkóztunk, de nem tud-


184

hatjuk pontosan a távolságot a depótól; azt hiszem, lehet még vagy 30–40 kilométer. Osztályrészünket még lejjebb szorítottak, kevesebbet is alszunk az éjjel. Meglehetősen kimerültnek érezzük magunkat. Másfél, legfeljebb két nap alatt el kell érnünk a depót. Az ennivalón jártatjuk eszünket.

Februárius 16., péntek. – 30. tanya (v.). Helyzetünk erős próbára tesz beimünket. Azt hisszük, EVANS elmebeli állapota végképp lehanyatlott. Aki azelőtt mindig oly erősen bizakodó volt, teljességgel ki van forgatva önmagából. Menet közben többször is hátramaradt valami gyermekes mentségre hivatkozva.

Holnap estére elfogy az ennivaló. A depó talán nincsen messzebb húsz kilométernél, de az időjárás ellenünk szegült. Aggodalmas órákat élünk át betegünkkel. De miért menjünk elébe a bajnak – úgyis oly kevés idő jut a pihenésre, nem írok tovább.

Februárius 17., szombat. – 31. tanya (v.). Borzalmas gyásznap! EVANS reggel valamivel pihentebbnek látszott, és mint mindig, erősítgette, hogy egészen jól érzi magát. Magára vette gyaloghámját, és csöndesen elindult velunk. Félóra múlva elferdült sícipője miatt hátramaradt. A felszín rettenetes volt. Egy órával később megállapodtunk. EVANS, habár roppant vontatva járt, elért bennünket. Félóra se telt bele, az előbbi eset megismétlődött. BOWERS-től egy darab zsineget kért. Figyelmeztettem, igyekezzék nyomunkba, amily gyorsan csak lehet. Vidám hangon válaszolt – akkor legalább azt hittem.

Négyesben nagy erőfeszítéssel verejtékezve vontattuk tovább szánunkat. A Monument-szirttel szemben megálltunk, és látva, hogy EVANS messze hátramaradt, delelőre tanyát ütöttünk. Akkor még nem uralkodott el rajtunk a nyugtalanság. Hozzáültünk teánkhoz, és megettük az ennivalót. EVANS csak nem mutatkozott. Kinéztünk a sátorból, és láttuk, hogy még mindig messze jár. Ekkor ragadott meg hirtelen a veszedelem előérzete. Mind a négyen lábszánkón visszasiettünk. Én érkeztem hozzá elsőnek, és megriasztott a látvány. Térdeire bukva, ruhája szétzilálva, elfagyott csupasz kezekkel, szemében borzalmas tekintet – így ta-


185

láltam reá. Megkérdeztem, mi történt vele. Halk szóval válaszolta, nem tudja, de azt hiszi, eszméletét vesztette.

Talpra segítettük, két-három lépést tett, aztán megint összerogyott. A tökéletes összeomlás tünetei mutatkoztak rajta: OATES vele maradt, WILSON, BOWERS és én visszamentünk, hogy elhozzuk a szánt. Mire visszatértünk, önkívületi állapotban volt. A sátorban nem tért többé magához. Éjfél után csöndesen elszenderült.

Szegény EVANS már a Sark elérése előtt kezdett erőtlenedni. Állapota rohamos hanyatlását siettette keze elfagyása, később pedig a gleccseren történt szerencsétlen zuhanásai, és az a körülmény, hogy minden önbizalmát elvesztette. WILSON biztosra veszi, hogy az eséskor megsérült az agya.

Borzasztó dolog ilyen módon veszteni el egy jó bajtársat. De higgadt megfontolás után úgy érezzük, nem végződhettek volna jobban az utóbbi hét rémes aggodalmai. Helyzetünket mérlegelve már tegnap átértettük, mily kétségbeejtő sors szakadt le reánk – nagybeteg társunkkal soha haza nem juthatunk ebből a rettentő messzeségből!

Edgar Evans

Éjjel egy óra tájban csomagoltunk és elindultunk lefelé a jégtorlaszokon keresztül. Depónkra hamarosan reátaláltunk.



HUSZONKETTEDIK FEJEZET.
Küzdelem életre-halálra.

Februárius 13., vasárnap. – 32. tanya (v.): Shambles Camp. Hőmérséklet –21°. A borzalmas éjszaka után öt órát aludtunk az alsó gleccserdepónál, és délután három órára könnyűszerrel szállottunk le ide a "Vágóhíd-tanyá"-ra. Az itt elraktározott lóhúsból és egyéb eledelekből pompás vacsorát teremtettünk. Ha sikerül gyors menetben haladni, mostantól fogva bővebben táplálkozhatunk. Aggódom azonban, milyen lesz a Barrier felszíne?

Februárius 19., hétfő. – 33. tanya (v.). Hőmérséklet


186

–27°. Dél is elmúlt, mire útnak eredhettünk. Nyolc órai alvást engedtem magunknak és a szán kicserélésével, (1) új fölszerelésével, csomagolásával is sok időt vesztettünk. A hófelszín oly rossz volt, amilyet csak vártam. Mintha csak sivatagi homokon vontattuk volna szánunkat. Nem bírtuk tovább nyolc kilométernél.

Februárius 20., kedd. (2) -– 34. tanya (v.). Ugyanaz a borzasztó térszín. Négy órai küzdelem után elvergődtünk arra a tanyára, ahol menőben a négynapos hóvihar föltartóztatott (december 4–8). Azt hittük, itt is találunk lóhúst, de megcsalódtunk. Lábszánkóink és szánunk mély nyomokat vágnak. Estig mindössze 13 kilométert haladtunk előre.

Februárius 21., szerda. – 35. tanya (v.). Nehéz, gyötrelmes utunkban olykor a legkomorabb gondolatok foglalkoztatnak. Jóleső pillanatok, amikor néha-néha nyomra bukkanunk vagy egy-egy hóbabát pillantunk meg. Déltájban, úgy látszik, irányt vesztettünk, de egy-két órával később elhaladtunk az utolsó hósáncok mellett, amelyeket jövet a lovak védelmére építettünk. Utóbb meg egy sátorgyűrűre akadtunk. Nyilvánvaló tehát, hogy ismét helyes nyomon vagyunk. De kritikus helyen járunk: az útjelzők közt igen nagy a távolság errefelé. Minden az időjárástól függ. Sohasem került még több küzdelembe, hogy 16 km-rel előre verekedjük magunkat. Ez így nem mehet tovább!

Februárius 22., csütörtök. – 36. tanya (v.). Kétségtelen, hogy a legvalószínűtlenebb időjárás véletlene sújt bennünket visszatérő utunkban. Súlyosbítja helyzetünket az évszak előrehaladottsága. A délkeleti szél okozta hófúvás elsöpörte a nyomokat. Ebéd ideje is elkövetkezett, és a várt útjelzőt még mindig nem pillantottuk meg. A térképből ítélve túlságosan messze vetődtünk kelet felé. Jó időben könnyű volna helyreigazítani a tévedést. De mikor tisztul már ki az idő?

Februárius 23., péntek. – 37. tanya (v.). A szél elült

(1) A fő-depókon hagytak volt hátra szántalpakat a sérültek pótlására.
(2) A naplóban itt SCOTT véletlenül hétfőt írt kedd helyett. Ettől fogva végig tévesen van. Könyvünkben a napok megnevezése helyes.


187

és napfényben indultunk. BOWERS szögmérései alapján megállapíthattuk, hogy inkább nyugat, mint kelet felé tértünk ki. Mindamellett kockázatosnak látszott kifelé tartani, és nem szívesen változtattunk irányunkon. Éppen készültünk felütni sátrunkat, amikor BOWERS csodálatos szeme fölfedezett egy hóbabát. A messzelátó megerősítette megállapítását. Kedvünk földerült.

A délután folyamán még egy másik útjelző mellett is elhaladtunk, és estére a depótól alig 4–5 kilométerre ütöttünk tábort. Hét óra alatt 15 km-t jártunk meg.

Februárius 24., szombat. – 38. tanya (v.). Kora délelőtt elértük a déli Barrier-depót. A készleteket rendben találtuk, kivéve a petróleumot, amely nagyon megfogyatkozott. (1) Nagyon takarékosan kell bánnunk tüzelőanyagunkkal. Tíz napra való élelmiszerünk van még 130 kilométernyi út megtételére, a középső Barrier-depóig.

A hátrahagyott híradások szerint MEARES december 15-én haladt keresztül ezen a helyen. ATKINSON jelenti, hogy KEOHANE kiépült betegségéből. EVANS följegyzése meglehetősen aggodalmas. (2) Ő is, MEARES is rossz felszínről panaszkodik. A lágy hó miatt a mi utunk is megerőltető volt. Estig 17 kilométert tettünk meg küzdelmesen. Szegény WILSON-t fájdalmas hóvakság támadta meg a tegnapi erőfeszítések után. Valóságos versenyfutás a korán hanyatló évszak és a nehéz viszonyok, másrészt a mi kitartásunk és jó táplálkozásunk között.

Februárius 25., vasárnap. – Lépésről-lépésre javult a felszín, de még mindig nagyon nehéz a vontatás. A térszíni hullámok kevesbedtek, de az egyenetlenség megmaradt. Minden nyom látható, de kivált EVANS csapatáé.

Délben sokkal könnyebben érzem magamat. Kitűnő ebéd mellett írom naplómat. Most még egy csajka erős tea, négy kétszersült és vaj.

(1) Bebizonyult, bogy a petróleum megfogyását a párolgás okozta. Ezt a lehetőséget az utazók nem vették számításba. Ez a nem várt csapás betetőzte a szerencsétlenséget. (SCOTT's Last Expedition, I. kötet, Appendix, Note 26.; 630–631. lap.)
(2) Tudvalevőleg EVANS hadnagy itt már skorbutban szenvedett (
160. lap).


188

39. tanya (v.). Délben –24, most este –29 fokot mutat hőmérőnk. Délután még jobban haladtunk; egész napi utunk 21 km – az első kéttagú számjegy (ti. tengeri mérföldekben) régi idő óta. De fáradságos küzdelembe került és fog kerülni, ha a szél továbbra se segít.

Februárius 26., hétfő. – 40. tanya (v.). Rémes hidegre ébredtünk (–36°); az éjszakai minimumhőmérséklet leszállt –38,3 fokra. Keveset beszélünk egyébről, mint az evésről. Nem kerülhetjük el soká, hogy az élelmiszeradagokat meg ne növeljük. A legközelebbi depónál biztonságban fogjuk érezni magunkat, de addig is gyötör a kétség. Lehetséges, hogy kutyafogattal elébünk jönnek. Igen, de hol és mikor találkozunk vele?

Szép tiszta, szélcsöndes napunk volt ma délután, de a hideg szorongat. 22 1/2 kilométerrel jutottunk közelebb a megváltáshoz. A depó még 57 kilométer. Hat napi eleségünk van, de petróleumunk a főzéshez legfeljebb három napra való.

Februárius 28., szerda. – 42. tanya (v.). A hőmérő az éjjel lesüllyedt a –40 fok alá. Valamivel többet eszünk mától fogva. Északnyugati széllel keserves hidegben indultunk, fagyos lábbal. Borzalmas napunk volt a szünetlen szélben. A Barrier középrésze, amerre most járunk, kétségtelenül kegyetlen vidék. 21 km-t tettünk meg ma.

Februárius 29., csütörtök. – 43. tanya (v.). A fagyos északnyugati szél nem engedett. Szerencsére BOWERS és OATES új finn-csizmában jár. A ma megtett út 21 km. Holnap el kell érnünk a depót. Ha ez sikerül, a petróleum éppen eltart addig, és még három napi élelmünk marad.

Március 1., péntek. – A minimumhőmérő leszállt –41 fokra. Nyolckor indultunk, és 5 km-re megközelítettük a középső gleccser-depót.

Március 2., szombat. – Tegnap délután könnyűszerrel elértük a depót. Azóta három szomorú tapasztalás ért. Először is a petróleum mennyisége itt is megfogyatkozott, annyira, hogy a legtakarékosabb módon sem tarthat el a legközelebbi depóig, amely innen 132 km. OATES lábujjait az utóbbi napok kemény hidege erősen megtámadta. Ez a


189

második sajnálatos fölfedezés. A harmadik nagy baj, hogy az éjszaka (44. tanyánkon) beborult az ég. A hőmérséklet leszállt a –40 fok alá.

Ma reggel másfél órába telt, amíg összefagyott lábbelinket fölvehettük. De azért nyolc előtt útrakeltünk. Az útjelzőket és nyomokat hamarosan szem elől tévesztettük. Északnyugat felé törekedtünk, de látni nem láttunk semmit sem. Rosszabb is következett még: a hófelszín borzasztóan megromlott. Ebédig nem tettünk meg többet 10 kilométernél. Nagyon szorongatott helyzetbe jutottunk. Semmi kétség, hogy nem bírjuk már soká az erőltetett meneteket, és rémségesen kínoz a hideg.

Március 3., vasárnap. – Ebéd. Újból megleltük tegnap a nyomot. Estig (45. tanya) kiegészítettük napi menetünket 18 kilométerre. Valami keveset javult a kilátás.

Ma reggel megint komoran fest a jövő. A felszín minden képzeletet felülmúlóan nehézre vált. A szél hevesen szembefújt. Minden ellenünk szegült. Ötödfél óra alatt 8 kilométernyire küzdöttük csak magunkat.

Lemondtunk a további kínlódásról. Tanyát ütöttünk éjszakára (46. tanya, visszatérőben).

Mi nem vagyunk hibásak benne – délelőtt megtettük, ami csak telt tőlünk – a felszínt gyapjas, tapadós hóréteg borítja, amit a legerősebb szél se mozdít el – valósággal megköti a szántalpakat – és a szél dühöng, képtelenek vagyunk a szánt megmozdítani. Nem bírjuk már soká ezt az erőfeszítést. Egymás közt vidámak vagyunk, de nem nehéz megsejtenem, ki mit gondol magában.

Minden reggel nehezebb és nehezebbé válik a cipő felhúzása, ennélfogva napról-napra növekszik a veszedelem.

Március 4., hétfő. – Ebéd. Komor kilátások. Mint rendesen, az este is feledtük bajainkat; a jó kövér pemikánleves után belebújtunk hálózsákjainkba, pompásan aludtunk, és reggel megint elölről kezdtük. Minden erőnkkel belefeküdtünk a hámba, de nem vittük többre 6 1/2 kilométernél ötödfél óra alatt. Egy-két hete kitűnő lehetett a felszín, de azóta a kemény szasztrugokat belepte ez a rettentő tapadó hó. A legközelebbi depó számításom szerint 78 km-


190

nyire van. Egy heti eleségünk van, de csak három napi tüzelőnk. Nem lehet jobban gazdálkodnunk az élelemmel, ha ugyanekkora erőt akarunk kifejteni. Nagyon kockázatos a helyzet, de még egyikünk se esik kétségbe, vagy legalább megőrizzük a jó kedély külső látszatát. De elszorul az ember szíve, amikor a szán holtpontra jut egy-egy homokszerű hóhalmozódásban.

Pillanatnyilag enyhült a hideg (–29° körül) s ez igen jóleső, de alighanem hamarosan újra lejjebb száll a hőmérséklet. Félek tőle, hogy OATES nagyon megsínyli, ha ez bekövetkezik.

Súlyosan esnék latba, ha a legközelebbi depóban is kevesebb petróleumot találnánk, mint amennyire számítunk. De eljutunk-e oda egyáltalán? Mily jelentéktelen távolságnak tűnt volna fel nekünk ez a 78 km a szárazföldi platón! Nem tudom, mitevő lennék, ha WILSON és BOWERS nem tekintene oly elszánt bizalommal a jövő elé.

Március 3., kedd. – Ebéd. Szomorúsággal jegyzem föl, hogy sorsunk egyre rosszabbra fordul. Tegnap délután kaptunk egy kis szelet és öt órai küszködéssel kiegészítettük délelőtti 6 1/2 kilométerünket 16 1/2 km-re. Egy csésze kakaóval és egy kis pemikánnal űztük ki a fagyot testünkből, aztán nyugalomra tértünk (47. tanya, visszatérőben).

OATES lábai siralmas állapotban vannak. Az egyik tegnap este borzasztóan földagadt. Erősen sántikál ma reggel.

Tea és pemikán-reggeli után szélvájta dombos felszínen indultunk útnak. Kétszer is fölborult a szán. Öt óra alatt lábszánkó nélkül járva körülbelül tíz kilométerre jutottunk. A távolság, amely a depótól elválaszt, 7 km-rel több, mint amennyit lovakkal jártunk meg két nap alatt.

A petróleum végét járja és szegény "katonánk" (OATES) egészen letört már. Fájdalmas a helyzet, mert semmit sem tehetünk érte. Egyikünk sem volt elkészülve ekkora hidegekre. OATES után WILSON-t érinti a hideg legérzékenyebben – főleg, attól tartok – az önfeláldozó ápolás következtében, amelyet OATES gyógyításának szentel. Nem segíthetünk egymáson, mindegyikünknek éppen elég baja van önmagával.


191

Kegyetlenül átfázunk a lassú vánszorgás közben; a szél át meg átjárja viseltes ruháinkat. Nehéz órákat élünk át fáradságos, nyomorult utunkban. Csak húzzuk, vonszoljuk a szánt, és éreznünk kell, hogy mily lassan vergődünk előre. De a sátorba érve vidámságunk fölülkerekedik. Lelkes kedvben akarjuk végigjátszani a játékot.

Március 6., szerda. – Ebéd. Tegnap délután a szél segítségével 17 1/2 kilométernél nagyobb utat jártunk meg. Amikor este tanyát ütöttünk (48. tanya), a depótól még kerek 50 kilométer választott el.

De ma reggel megint rosszra fordult dolgunk. Az éjszaka meleg volt, és először történt meg velem, hogy későn ébredtem, több mint egy órával később a kelleténél. Azután következett a szokásos vesződség lábbelinkkel.

Minden erőnket megfeszítve se tudtunk elérni óránkint két kilométert. Életünkért harcoltunk.

Az idő beborult. Háromszor is le kellett dobnunk a gyaloghámot magunkról, hogy a nyomokat fürkésszük. És az egész eredmény délebédig alig 6–6 1/2 kilométer.

Szegény OATES csak ül a szán szélén, amíg mi a nyomot keressük. Nem bírja már a vontatást. Elszántsága csodálatraméltó; lábai bizonyosan óriási szenvedést okoznak. Nem panaszkodik. De élénksége már csak olykor-olykor buzog fel, és egyre hallgatagabban ül a sátorban.

Megkísérelünk összetákolni egy borszeszlámpát, hogy legyen mivel helyettesíteni a primuslámpát, ha petróleumunk végképp elfogy. Szegényesen fogja pótolni a petróleumot, és nincs is sok szesz velünk. Ha győznénk a 17 kilométeres napi meneteket, megközelíthetnők a depót a tüzelőanyag végső maradékával. De ez csak élénk széllel, kedvező felszínen képzelhető. Ha mindannyiunk erőbeli állapota a régi volna, lehetne reményem, hogy keresztülvágjuk inagunkat. De szegény OATES barátunk ijesztően hátráltat, bár minden erejét összeszedi. Attól tartok, nagyon sokat szenved.

Március 7., csütörtök. – OATES egyik lába ma reggel nagyon rosszul van. Bámulatos hősiességgel viseli sorsát. Még beszélgetünk jövő terveinkről, mit fogunk művelni együtt odahaza.


192

Tegnap egész nap csak 12 kilométerre vittük (49. tanya, a visszatérő útban).

Ma délelőtt ötödfél óra alatt 7–7 1/2 kilométert jártunk meg. A depó még 30 kilométer. Ha nem csalódunk meg az ott remélt készletek mennyiségében, elvergődhetünk a következő depóig (a "Hooper-hegy"-ig, 133 1/2 km-rel távolabb), de nem az Egytonnás depóig. Reményt reményre halmozunk, hogy társaink a Hooper-hegyi depóhoz kutyafogattal vittek újabb készleteket. Ha igen – mentve vagyunk. Ha azonban ott is megfogyatkozott a petróleum, kevés reményünk lehet.

Érezzük, hogy OATES sorsa válságosra fordult. De a mi állapotunk se rózsás.

A Nap derült fényében jól szembetűnnek az útjelzők. Bárcsak követhetnők végig a nyomokat.

Március 8., péntek. – Ebéd. Reggelente mindegyre rémségesebb bajlódásba kerül a lábbeli cserélése. Szegény OATES bal lába nem tarthat már ki... És most WILSON lábával is meggyűlt a bajunk, leginkább azért, mert oly buzgón segít a többieknek és nem pihen eleget.

Délelőtti 8 1/2 kilométeres utunkkal 16 kilométerre közelítettük meg a depót. Nevetségesen kicsi távolság, de tudjuk jól, hogy most félakkora út, mint amekkorát régebben tenni szoktunk, kétszeres erőfeszítést követel. A kérdések kérdése az: mit fogunk találni a depóban? Ha a kutyafogat megfordult ottan, legyűrhetünk még egy jókora távolságot. Ha megfogyott a petróleum, félek, nagyon rosszul járunk.

Március 10., vasárnap. – Egyre rohamosabban bukunk lefelé. OATES még rosszabbul van. Már neki magának is tudnia kell, hogy nincs menekvés. Ma reggel megkérdezte WILSON-t, van-e még remény, és persze BILL nem mondhatott mást, mint hogy nem tudja. A valóság, hogy helyzete reménytelen. De tőle eltekintve is, kételkedem, hogy mi többiek is átvághassuk magunkat az előttünk tornyosuló nehézségeken. Talán-talán van még hajszálnyi remény, de nem több. Az időjárás borzasztó, és ruházatunk mindegyre több jeget szed magába és kezelése napról-napra küzdelmesebb.

Természetesen szegény TITUS a mi legnagyobb hátrál-


193

tatónk. Miatta kell várnunk reggelenkint, és ezalatt elveszítjük a jó reggeli melegetadó hatását, holott az ésszerűseg azt kívánná, hogy gyorsan szedelőzködjünk fel utunkra. Ugyanez ismétlődik meg ebéd után. Szegény fiú! Szívettépő nézni szenvedéseit! Nem tehetünk mást, mint hogy igyekezünk lelket önteni beléje.

Tegnap elértük az áhított depót, a "Hooper-hegy"-et. Fagyos vigasztalás! Minden készlet jóval kevesebb, mint amire számítottunk. Nem hiszem, hogy bárki is hibás volna benne. A kutyák lehettek volna megmentőink, de nyilván nem jutottak el ide. (1) MEARES-nek keserves útja lehetett hazafelé.

Reggeli alatt pihent a szél, de mire fölkészültünk, már föltámadt újra nyugat-északnyugat felől, és reménytelen viharrá erősödött. Nem soká bírtunk szembeszállni vele. Félórával később sátrunkba menekültünk, és naphosszat ott vesztegeltünk (52. tanya, a visszatérő útban).

Március 11., hétfő. – TITUS OATES élete kialvóban. Hogy mit fogunk tenni, vagy hogy ő mit tesz, Isten tudja csak. Megbeszéltük a dolgot reggeli után. Hősies derék

(1) SCOTT a március közepe és április eleje közötti időre számította volt valószínű megérkezését a Hut Pointra. A többi visszatérő csoport útjából következtetve ATKINSON úgy ítélte, hogy március 8-a és 10-e között kell elérnie az egytonnás depót. Eszerint intézkedett. Utasításának megfelelően kutyafogatot küldött SCOTT-ék elé, hogy útjuk utolsó szakaszán gyorsan átsegítse őket, és idejében elérjék a hajót. CHERRY-GARRARD és DIMITRI március 4-én érte el a kutyafogattal az egytonnás depót. Itt négynapos vihar érte őket. Amikor a vihar elvonult, már nem tehettek egyebet, mint hogy hátrahagyják a két hétre való élelmiszert. Még két napig vártak ott (március 10-éig), aztán visszafordultak. CHERRY-GARRARD joggal tartott tőle, hogy ha még egy napi járásra előnyomul, SCOTT-ot valahogyan elkerüli az útban. Inkább várakozott tehát rája még két napig a depónál. – ATKINSON elbeszéli a segítőcsoport küzdelmes útjának történetét (lásd 288–290. lap; az eredetiben: Scott's Last Expedition II. kötet 298–306.). – Később, március 26-án ATKINSON és KEOHANE még egy kísérletet tettek az előnyomulásra, de csak a Corner Campig jutottak (30-án). ATKINSON ekkor már meg volt győződve róla, hogy a sarki csoport elveszett. Aminthogy úgy is volt: SCOTT utolsó naplóbejegyzése 1912. március 29-éről szól. – A nyár gyors hanyatlása, a szokatlanul kedvezőtlen időjárás: amely SCOTT-ék vesztét okozta, az elébük igyekvő segítségnek is útját vágta. A tragikus körülmények egész láncolata kapcsolódott egybe a nemes hősök elpusztítására.


194

bajtárs, és megérti a helyzetet. Tanácsunkat kérte. Nem mondhattunk egyebet, biztattuk, tartson ki, ameddig lehet. Tanácskozásunk egyetlen eredménye, hogy WILSON-ra ráparancsoltam, ossza ki nekünk az orvosszert, amellyel véget vethetünk szenvedéseinnek. Hadd tudja meg mindegyikünk, mit kell tennie, ha a szükség parancsolja. WILSON-nak nem volt más választása, ha nem akarta, hogy erőszakkal fosszuk ki a gyógyszeres ládát. Harminc-harminc ópiumos tablettakészítmény jutott fejenkint hármunknak; WILSON-nak egy morfiumtubus. Ennyit a mi történetünk tragikus oldaláról (53. tanya, visszatérőben).

Tökéletesen beborult az ég, amikor ma reggel útrakeltünk. Semmit nem láttunk, a nyomot elvesztettük, és bizonyos, hogy délelőtti hatodfél kilométeres nehéz utunkban sokat tévelyegtünk. Tapasztaltuk jó ideje, hogy menetelő képességünk szélső határa valamicskével haladja csak meg a 11 km-t, ha a szél, vagy a hófelszín segítségünkre nem Jön. Hét napi élelemmel 11×7 = 77 kilométerre küzdhetjük előre magunkat. S az Egytonnás depó innen még idestova 102 kilométer! Tehát 25 kilométerrel hátralékban maradunk, föltéve, hogy még rosszabbra nem fordulnak a dolgok.

Március 12., kedd. – Tegnap még a 11 kilométeres átlagnak is híja maradt. Ma délelőtt négy óra és húsz perc alatt kb. 7 1/2 kilométerrel verekedtük előre magunkat. Remélem, délután még 5 1/2 kilométert sikerül megtennünk. 13×6 = 78. Azt hiszem, a depó még 87 kilométer. Kétlem, hogy elérhetjük. A felszín gyalázatos, a hideg kegyetlen, és fizikai erőnk egyre hanyatlik. Több, mint egy hete nincs egy leheletnyi kedvező szelünk, ellenkezőleg, örökösen szembe fúj a szél.

Március 14., csütörtök. – Tegnap heves északi szélre ébredtünk, –38 fokos hidegben. Nem bírtunk szembeszállni vele, tanyánkon kellett maradnunk (54. tanya) délután két óráig. Azután estig nagy nehezen elvánszorogtunk 9 1/2 kilométerre. Szerettünk volna tovább menni, de a szél még ekkor sem szűnt meg teljesen, és ahogy a Nap alábbszállott, egyre kegyetlenebb lett a hideg. Így is csak


195

sötétben jutottunk hozzá vacsoránkhoz, ami már rég ideje nem történt meg velünk (55. tanya, visszatérőben).

Ma reggel déli széllel indultunk, vitorla segítségével. Fél délelőtt jól haladtunk, de lassankint nyugat-délnyugatira fordult a szél. Csontig maró hideg kerekedett (–42°). Halálra dermedten menekültünk be a sátorba. WILSON összefagyva jó ideig nem tudta lecsatolni lábszánkóját, és nem segíthetett a sátor felállításában.

Folytatnunk kell utunkat. De napról-napra nehezebb és vészesebb munkába kerül a sátor felállítása. A vég közel – a kegyelmes vég. Küzdeni fogunk az utolsó falat kétszersültig, de a napi élelmet nem szállíthatjuk le.

Március 16 vagy 17. (szombat vagy vasárnap). – Nem vagyok bizonyos az időpont dolgában, de azt hiszem, az utóbbi nap a helyes.

A tragédia hullámai összecsaptak felettünk. Tegnapelőtt ebédkor szegény TITUS OATES bevallotta, hogy nem bírja tovább. Arra kért, hagyjuk a hálózsákjában. Nem nyugodhattunk bele, és rábeszéltük, jöjjön még a délután velünk. Iszonyú szenvedésébe kerülhetett, de megtette, és néhány kilométernyivel tovább küzdöttük magunkat. Estére rosszabbul lett, és már tudtuk, hogy mindennek vége.

Hátha meglelik jegyzeteimet, meg akarom örökíteni a történetet. OATES az édesanyjához fordult végső gondolatával; közvetlenül előbb büszkeséggel beszélt róla, hogy ezredének öröme fog telni bátor magatartásában, amellyel a halálba ment. Tanuságot tehetünk hősiességéről. Egyetlen panaszló szó nélkül szenvedett irtózatosan, heteken keresztül, és a legvégsőkig volt reá ereje és akarata, hogy más dolgokról beszéljen. Nem adta föl a reményt – nem akarta föladni – utolsó órájáig. Hősi lélek volt.

Tegnapelőtt este azzal a reménységgel aludt el, hogy nem ébred föl többé. De csak újra fölébredt. Odakünn tombolt a vihar.

– Kimegyek egy kicsit és lehet, hogy egy ideig oda maradok – mondotta nekünk.
És kiment a förgetegbe – és nem láttuk őt többé.

Elmondhatom itt, hogy beteg társaink mellett hűsége-


196

sen kitartottunk a legvégsőkig. EDGAR EVANS esetében is, amikor teljességgel élelem híján voltunk, és a beteg eszméletlenül feküdt sátrunkban, biztonságunk azt követelte volna, hogy hagyjuk sorsára. A végzet éppen ebben a válságos órában szólította el. Természetes halállal halt meg, és nem hagytuk el, csak a halál után. Tudtuk jól, hogy OATES a halálba megy. Megkísérlettük, hogy lebeszéljük róla, de éreztük, hogy amit tesz, az egy hősnek, egy angol gentlemannek cselekedete. Mi hárman sem remélünk már egyebet, csak, hogy ugyanoly bátor lélekkel nézhessünk szembe a véggel. És ez a vég már nem lehet messze.



HUSZONHARMADIK FEJEZET.
Az utolsó órák.

1912. március 17., vasárnap dél. – Csak ebédnél írhatok, akkor se mindig. A hideg irtózatos, –40 fok délben. Társaim végtelenül vidámaknak látszanak, pedig a megfagyás szélén állunk, és habár örökké arról beszélünk is, hogy keresztültörünk, nem gondolnám, hogy szíve mélyén egyikünk is hinne megmenekülésünkben.

Menet közben és mindig, mindig gyötör a fagy, éppen csak evés közben érzünk enyhületet. Tegnap egész nap ideszorított a vihar, és ma is végzetes lassúsággal mozgunk. Két napi járóföld választ el az Egytonnás depótól.

Itt hagyjuk teodolitunkat, a fényképezőgépet és OATES hálózsákját. A napló és a geológiai gyűjtemény – amelyet WILSON határozott óhajára hoztunk el – velünk marad a végsőkig, és vagy a sátorban, vagy a szánon megtalálható.

Március 18., hétfő. – Ma ebédkor még 39 kilométerre vagyunk az Egytonnás depótól. Balszerencsénk szorongat, de lehet, hogy jobbra fordul sorsunk. Tegnap megint szembe fújt a szél, és arcunkba vágta a havat. Félbe kellett szakítanunk utunkat. A szél északnyugati, 4-es erősségű és kegyet-


197

lenül fagyos (–37°). Emberi lény el nem viselheti és a mi erőnk csaknem teljesen kimerült.

Jobb lábamnak majd' minden ujja elfagyott. Két napja még azzal büszkélkedtem, hogy az én lábam bírja legjobban. Balesetem története a következő: Megolvasztott pemikánomba ostoba módon bdekevertem egy kanál curry-port (fűszerkeveréket), és heves emésztési zavart okoztam vele. Egész éjjel nem aludtam a fájdalomtól. Ma azután út közben oly kimerültnek éreztem magamat, hogy nem vettem észre lábam elfagyását. Egy parányi hanyagság – és most olyan a lábam, hogy nem jó ránézni. BOWERS állapota a legjobb hármunk közül, de végtére valami nagy különbség nincsen közöttünk. BOWERS és WILSON reménykedik még – vagy legalább úgy tesznek, mintha reménykednének.

Petróleumunk utolsó maradványa félig töltötte meg primuslámpánkat; ezenkívül még valami nagyon kevés borszeszünk van, – ha ez is elfogy, szomjazni fogunk. (1)

Ebben a pillanatban kedvező a szél – talán segít rajtunk egy kicsit. A Sark felé menet az a távolság, ami a depótól elválaszt, nevetségesen csekélynek tűnt volna fel.

Március 19., kedd. – Ebéd. Tegnap este nagy nehézséggel ütöttük fel sátrunkat, és rémségesen fáztunk, amíg pemikánunk, kétszersültünk és fél csajkára való kakaónk meg nem főtt a spirituszon. A vacsora várakozásunk ellenére fölmelegített, és jól aludtunk.

Ma a szokásos módon befogtuk magunkat szánunkba, és küzdelmesen útnak eredtünk. Micsoda vánszorgás! Két napra való élelmünk van még, de a borszesz már csak egy napra futja.

Lábaink rossz állapotban vannak, mind a hármunké, de leginkább az én jobb lábam. Ha megmenekülnénk is, a legkevesebb, amire el kellene készülve lennem: jobb lábam levágása. De nem terjed-e tovább a veszedelem? Ez a riasztó kérdés. Az időjárás nem enyhül: a szél észak-északnyugat felől fúj most is, és a hőmérő –40 fokot mutat.

Március 21., csütörtök. (2) – Kedden (3) este 20 kilométerre

(1) Ti. nem lesz mivel teát főzni.
(2) 60. tanyahely a déli sarktól jövet.
(3) SCOTT itt hétfőt írt, de másrészt 21-ét szerdára teszi.


198

megközelítettük a depót. Tegnap egész nap kegyetlen hóvihar dühöngött. (1) Nem mozdulhattunk. Mára is elveszett a reményünk. WILSON és BOWERS elmegy tüzelőért a depóhoz.

Március 22. és 23., péntek és szombat. – A vihar szünetlenül dühöng – WILSON és BOWERS nem indulhatnak – holnap az utolsó lehetőség – tüzelőanyagunk elfogyott, és csak egy vagy két napra való élelmiszer maradt – a végnek közel kell lennie. Elhatároztuk, hogy természetes halállal halunk meg – elindulunk a depó felé, és ott omlunk össze a szán előtt.

Március 29., péntek. – 21-e óta szakadatlanul dühöng a szélvész, nyugat-délnyugat és délnyugat felől. Huszadikán két-két csésze tea elkészítésére való tüzelőanyagunk volt még, és hideg táplálék két napra. Napról-napra készültünk, hogy útrakeljünk a depó felé, amely már csak 20 kilométer, de a sátor ajtaján kívül őrjöngő hóförgeteg kavarog szünetlenül. Nem hiszem, hogy volna már mit remélnünk. De kitartunk, amíg jön a vég. Erőnk elhágy. A vég nem lehet messze.

Szánalmasnak látszik, de nem hiszem, hogy többet írhatok.

R. SCOTT.        

Utolsó följegyzés:

Az isten szerelmére, viseljetek gondot a mieinkre!



*    * *




Eddig a napló.

WILSON és BOWERS hálózsákjaikban fekve találtatott: fejük fölött összevonták a hálózsákot, ahogyan szokták mindig lefekvéskor.

SCOTT később halt meg. Hálózsákjának szárnyát hátravetette és kabátját szétnyitotta. A kis bőrtáska a három naplókönyvvel válla alatt volt. Karjával WILSON-t átölelte.

Így találták meg őket nyolc hónappal később.

(1) Ez volt a végzetes vihar. A MAWSON-féle délsarki expedíció egyik tagja, WILD, aki ugyanekkor az antarktikus szárazföld északi partján a Queen Mary's Landen járt csapatával, a Ross-szigettől messze nyugatra, ezt jegyezte föl: "Március 21-étől fogva kilenc napon keresztül ugyanaz a vihar tartóztatott tanyánkon, amely SCOTT-ra és nemes társaira végzetessé vált". (Times, 1918. jún. 2.) A viharok azonban annyira helyi jellegűek, hogy még az ilyen esetben is, amikor az időpont ennyire egybeesik, nem lehet a két vihart egész határozottsággal ugyanannak a levegőáramlásnak tulajdonítani.


199

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.
A búcsúlevelek. – Üzenet a nemzethez.

A naplók mellett a sátorban találtattak a következő megható búcsúlevelek:

Wilson dr. feleségéhez

Kedves Mrs. Wilson!

Amikor Ön ezt a levelet olvassa, Bill és én nem leszünk már. Nagyon közel vagyunk a halálhoz, és szeretném, ha ön megtudná, mily nagyszerű volt Bill mindvégig, – örökké vidám és kész magát másokért föláldozni. Soha nem hallottam egyetlen panaszos szavát, amiért ide hoztam őt ebbe a nyomorúságba. Szerencsére nem szenved, vagy legfeljebb jelentéktelen kicsiségek miatt.

Kék szeméből boldog remény sugárzik. A hit vigasza megnyugtatja kedélyét: önmagát a Mindenható nagy alkotásának részéül tekinti. Nem mondhatok többet az Ön vigasztalására, mint ha elmondom, hogy úgy halt meg, ahogyan élt: hősi igaz emberként, – a legderekabb bajtárs és a leghűségesebb jóbarátként.

Egész szívemmel résztvevően fordulok önhöz.

Híve

R. Scott.




Bowers hadnagy édesanyjához

Kedves Mrs. Bowers!

Félek, ezek a sorok életének egyik legsúlyosabb fájdalmát elevenítik föl.

Amikor ezeket írom, nagyon közel vagyunk utunk végéhez; két derék, nemes férfiúval együtt fejezem be az életet.


200

Ezek egyike az ön fia. Legkedvesebb és legőszintébb barátaim egyikévé vált ő. Nagyrabecsülöm csodálatraméltó egyenességét, képességeit és erélyességét. Amikor a bajok megsokasodtak fejünk felett, törhetetlen kedélye mindegyre derültebben ragyogott, – vidám, reménykedő és legyőzhetetlen maradt utolsó órájáig.

A gondviselés útjai kifürkészhetetlenek, – kellett, hogy legyen reá ok, miért vett el ily ifjú, erőteljes és biztató életet.

Egész szívem szánalommal telve ön iránt.

Híve

R. Scott.

Mindvégig önről és nővéreiről beszélt. Átéreztem, mily boldog otthona lehetett. Talán jó is annak, aki semmi egyébre nem tekinthet vissza, csak csupa boldogságra.

Önzetlen, bizakodó és mindvégig reményteljes maradt, bízva benne, hogy Isten könyörületes lesz önhöz.



*

Sir J. M. Barrie-hez

Kedves Barrie,

a legvigasztalttnabb helyen múlunk ki e világból. Abban a reményben, hogy levelemet megtalálják és eljuttatják önhöz, intézem önhöz végső búcsúmat... kérő szavamat, hogy gyámolítsa özvegyemet és gyermekemet, – az ön keresztfiát. Megmutattuk, hogy mi angolok meg tudunk még halni bátor lélekkel, a végsőkig harcolva. Meg fogja tudni a világ, hogy megvalósítottuk tervünket: elértük a Sarkot, és hogy megtettünk minden lehetőt, sőt odáig mentünk, hogy föláldoztuk magunkat beteg bajtársaink megmentéséért. Azt hiszem, követendő példát adtunk életünkkel a következő nemzedékek angoljainak, és az ország föl fogja segíteni azokat, akiket hátrahagytunk, hogy bennünket gyászoljanak. Én szegény jó feleségemet és az ön keresztfiát hagyom itt, Wilsonnak özvegye, Edgar Evansnek szintén özvegye marad hátra, szegényes viszonyok közt. Tegye meg értük, amit csak tehet, hogy igényeik


201

elismertessenek. Isten önnel! Nem félek a haláltól, de szomorú lemondani azokról a szerény örömökről, amelyeket képzeletben úgy elvonultattam magam előtt vándorutunk nehéz napjaiban. Lehet, hogy nem bizonyulok nagy kutatónak, de mi jártuk meg a leghosszabb utat, amely valaha megtétetett, és nagyon közel jutottunk hozzá, hogy nagy sikert arassunk. Isten áldja önt, kedves barátom.

Mindig az öné

R. Scott.

Kétségbeejtő helyzetben vagyunk, lábaink elfagytak stb. A tüzelőanyag elfogyott, az eleségtől hosszú út választ el, de örömmel töltené el szívét, ha itt lehetne sátrunkban, és hallhatná énekeinket és vidám beszélgetésünket arról, hagy mit fogunk tenni, ha elérjük a Hut Pointot.

Később. – Nagyon közel vagyunk a halálhoz, de nem vesztettük és nem fogjuk elveszteni jó kedélyünket. Négy napja, hogy sátrunkba szorít a vihar, és sehol egy falat ennivaló és tüzelőanyag. Azt terveztük, hogy véget vetünk életünknek, ha idáig jutunk, de utóbb elhatároztuk, hagy természetes halállal halunk meg, künn, a szán előtt.

Haldokolva kérem önt, kedves barátom, legyen jó feleségemhez és gyermekemhez. Tegye lehetővé a fiúnak, ha az állam nem gondoskodnék róla, hogy az élettel megharcoljon. Jó fából van faragva... Nem ismertem még embert, akit jobban becsülnék és szeretnék, mint önt, habár sohasem mutathattam is meg, mit jelent nekem az ön barátsága, mert hiszen ön sokat nyújthatott, és én semmit se.



*

Sir Edgar Speyer, Baronetnek.

1912. március 18. Déli szélesség 79,5°.

Kedves Sir Edgar,

remélem, eljut önhöz ez a levél. Félek, meg kell válnunk az élettől és egész expedíciónk nagy zavarba kerül. De ott jártunk a Sarkon, és férfiakként fogunk meghalni. Csak az asszonyokat sajnálom, akiket hátrahagyunk.


202

Ezerszer köszönöm segítségét, támogatását és minden szíves jóságát. Ha megtalálják naplómat, megtudják belőle, hogy halódó társaink mellett kitartottunk és végigvívtuk harcunkat.

Példánk megmutatja, hogy a bátorság szelleme és a tűrni tudás nem halt még ki fajunkból.

Wilson a legjobb emberi lény, aki valaha járt e földön, ismét és ismét föláldozta magát beteg társainkért.

Több jóbarátnak írok, azt remélve, hogy a levelek majd csak eljutnak hozzájuk azután, ha bennünket a jövő évben megtalálnak.

Kevés híja, hogy haza nem vergődtünk, és szomorú, hogy ez nem sikerült, de a vége felé éreztem, hagy túllőttünk a célon. Senki sem hibáztatandó, és remélhetőleg nem fog eszébe jutni senkinek, hogy olyasvalamire célozgasson, hogy a támogatásnak híján voltunk.

Isten áldja önt és kedves jó feleségét.

Örökké őszinte híve

R. Scott.



*

Sir Francis Bridgeman altengernagynak.

Kedves Sir Francis,

félek, zátonyra kerültünk. Menekülésre már csak hajszálnyi a remény. Írok néhány levelet, talán valamikor eljutnak céljukhoz. Meg akarom köszönni önnek az utóbbi évek szíves barátságát, és elmondani, mily rendkívüli örömmel szolgáltam az ön parancsnoksága alatt. El akarom mondani, hogy nem voltam öreg erre a feladatra. A fiatalabbak dőltek ki előbb... Végül is jó példát adunk honfitársainknak, ha nem is azzal, hogy ebbe a nehéz helyzetbe sodródtunk, hanem hogy amikor ez bekövetkezett, sorsunkkal férfiasan szembenéztünk. Keresztültörhettünk volna, ha a betegeket cserbenhagyjuk.

Isten önnel és a kedves Lady Bridgemannel.

Mindig az öné

R. Scott.

Bocsássa meg írásomat, –40 fok a hideg, és ez így megy már szinte egy hónapja.


203

Sir Georg le Clerc Egerton altengernagynak.

Kedves Sir George,

félek, ellőttük nyilainkat, – de megfordultunk a Déli-sarkon, és megtettük a leghosszabb utat, amiről csak tudomásunk van.

Remélem, ezek a levelek majd csak eljutnak rendeltetésük helyére.

Balszerencsénk egyik oka társaink betegsége, de ami igazán végleg megakasztott: a borzasztó időjárás és a váratlan nagy hideg utunk vége felé.

A Barrieren keresztül való utunk háromszorta kegyetlenebb volt, mint mindaz, amit átéltünk a sarki fennsíkon.

Hogy mi idézte ezt elő, nem tudni, de az eredmény minden számításomat halomra döntötte, és most itt vagyunk nem egészen 200 kilométerre téli szállásunktól, és ki kell múlnunk a világból.

Isten önnel. Kérem, legyen rajta, – már amennyire az admiralitást illeti – hogy özvegyemről gondoskodjanak.

R. Scott.

Legszívesebb üdvözletem Lady Egerton-nek. Sohsem felejtem az ön sok jóságát.



*

1912. március 24.

Mr. J. J. Kinsey-nek, Christchurch (Új-Zéland).

Kedves Kinsey,

attól tartok, körülbelül végünk van, – négy napja dühöng a vihar, éppen most, amikor elértük volna utolsó depónkat. Sokszor gondoltam önre. Erős támaszunk volt ön nekünk. Bizonyos vagyok benne, hogy expedíciónkat kirántja zavarából.

Feleségemre és fiamra (1) gondolok. Tegye meg értük, amit lehet, ha az ország megtagadná támogatását.

(1) Egyetlen fia, Péter 1909-ben született.


204

Szeretném, ha a fiú szépen boldogulna, de ön jól ismeri körülményeinket.

Ha tudnám, hogy nőm és fiam biztos helyzetbe jut, nem fájna nagyon, hogy meg kell válnom az élettől, mert érzem, hogy a hazának nem kell szégyenkeznie mimiattunk, – utazásunk a legnagyobb, amit valaha följegyeztek, és csak a legkivételesebb balsors akadályozhatott meg benne utunk legvégén, hogy szerencsésen hazakerüljünk. Eljutottunk a Sarkra, ahogyan föltettük magunkban. Isten áldja meg önt és drága hitvesét. Jólesik visszaemlékeznem önökre és minden kedvességükre.

Barátja

R. Scott.



*


Ezeken kívül még más búcsúleveleket is írt SCOTT: édesanyjához, feleségéhez, sógorához (Sir William Ellison Macartney-hez), Sir Lewis Beaumont tengernagyhoz, Reginald Smithhez és feleségéhez. Az eredeti munkában a következő részleteket találjuk belőlük:

Az Isten elszólított. Érzem, borzasztó csapást mér ez reád a sok fájdalom és szenvedés után, amit megértél életedben. Vigasztaljon a tudat, hogy a világgal és magammal megbékélve, félelem nélkül halok meg.

Valóban egészen kivételesen üldözött a balsors, – a kockázat, amit vállaltam, sohsem tűnt föl előttem túlságosnak.

... El akarom beszélni, hogy megmenekülésünk oly vékony szálon fordult meg, hogy ez igazolja a kockázat vállalását... Végül is életünket a hazáért áldoztuk, – megtettük a leghosszabb utat, ami eddig ismeretes, és mi voltunk az első angolok, akik megfordultunk a Déli-sarkon.

... Te meg fogod érteni, sokkal hidegebb van, hogysem többet írhassak.

... Kár, hogy a szerencse elfordult tőlünk, mert fölszerelésünk minden részlete megfelelő volt.


205

Nem fogok szenvedni. (1) Egyenesen munkámból megyek át a halálba, jó egészségben és életerőben.

Azóta, hogy az előbbi sorokat megírtam, 20 kilométerre megközelítettük depónkat, és most egy étkezésre való meleg étel és kétnapi hideg élelmiszer van velünk. Általvágtuk volna magunkat, de rémséges vihar tartóztat, immár négy napon keresztül. Azt hiszem, vége mindennek! Elhatároztuk, hogy nem öljük meg magunkat, küzdünk a végsőkig a depóért, de a harc közben fájdalmat nem érezünk.

Keltsd föl az érdeklődést fiunkban a természettudományok iránt, ha lehetséges; az jobb, mint a játékok; némely iskolában ápolják ezt a szellemet. Tudom jól, lesz rá gondod, hogy sokat legyen a szabad levegőn. Mindenekelőtt óvnia kell magát, és te is óvni fogod őt a tétlenségtől. Neveld őt lelkes emberré. Nekem, mint tudod, erőfeszítésembe került, hogy serény legyek – mindig hajlottam a tunyaságra.

Tarisznyámban van egy darabja a Union Jacknek, amelyet a Déli-sarkon kitűztem, úgyszintén Amundsen fekete lobogója és más apróságok. Küldd el a Union Jack egy kis darabkáját a királynak és egy másikat Alexandra királynénak.

Mennyit, de mennyit beszélhetnék neked erről az utazásról. Mennyivel jobb volt ez, mint otthon henyélni túlzott kényelemben. Mily nagyszerű történeteid lettek volna belőle a fiú számára. De milyen árat kell érte fizetni.

Mondd meg Sir Clementsnek, sokszor gondoltam reá, és soha nem bántam meg, hogy énreám bízta a Discovery vezetését.



ÜZENET A NEMZETHEZ.

Pusztulásunk okai nem tulajdonítandók hibás szervezésnek, hanem balszerencsénknek, amely vállalkozásunk minden kockázatában utolért.

(1) Itt nyilván az ópiumra gondol SCOTT, amellyel ki fogja végezni magát. Erre vall, hogy később – már akkor utolsó tanyahelyükről – megírja, hogy mégsem fogják megölni magukat.


206

1. A lovak egy részének elvesztése 1911 márciusában kényszerített, hogy később keljek útra, mint ahogy terveztem, és kevesebbre korlátozzam a magammal viendő készleteket.

2. Az időjárás mindvégig késletetett dél felé vivő utunkban, kiváltképp a hosszantartó vihar, amely a 83. szélességi fokon megakasztott.

3. A lágy hó a gleccser alsó szakaszán megint csak lassította haladásunkat.

E váratlan nehézségekkel erős akarattal megküzdöttünk, és győzedelmeskedtünk is rajtuk, de tartalékkészleteink rovására.

Élelmiszereink, ruházatunk és a depók, amelyeket a nagy jégmezőn és a sarkig terjedő egész 1300 kilométeres vonal mentén elhelyeztünk, apróra ki voltak számítva. A sarki csoport kedvező állapotban és élelmiszer-fölösleggel érte volna el visszatérőben a gleccsert, ha meglepetésünkre ki nem dől éppen az az emberünk, akinek összeomlására legkevésbé voltunk elkészülve: Edgar Evanst tartottuk mindig csapatunk legerősebb tagjának.

A Beardmore-gleccser jó időben nem nehéz, de hazafelé jövet egyetlen teljesen szép napunk sem volt. Ez a körülmény és a beteg útitárs jelentékenyen súlyosbította aggodalmas helyzetünket.

Mint egyebütt elmondottam már, rémségesen meghasogatott jégre jutottunk, és Edgar Evans agyrázkódást szenvedett, természetes halált halt, de mégis megrendített bennünket. És a nyári évszak aránytalanul hanyatlóban volt.

De mindez, amit idáig fölsoroltam, semmi sem volt ahhoz a meglepetéshez képest, amely a Barrieren várt reánk. Fönntartom állításomat, hogy fölszerelésünk a visszatérő útra teljesen megfelelő volt, és senki a világon nem lehetett elkészülve olyan hidegekre és olyan rossz hófelszínre, amilyent mi ott az évnek ebben az időszakában találtunk. Fenn a sarki platón, a 85. és 86. szélességi fok körül –29 és –34° között járt a hőmérséklet. A Barrieren, a 82. szélességi fokon, 3000 méterrel alacsonyabban, nappal –34, éjszaka csaknem rendszeresen –44 fokos hideget észleltünk, és nappali meneteléseink közben majdnem szünetlenül szembe fújt


207

a szél. Mondanom sem kell, hogy az ilyesféle időjárás váratlan fordulattal jelentkezik, és hajótörésünk bizonyára a szigorú hidegek hirtelen beköszöntésének tulajdonítható, amelynek semmi ésszerű, elfogadható okát nem látja az ember. Nem hiszem, hogy emberi lény valaha átélt volna olyan hónapot, mint amin mi keresztülmentünk. De bár mégúgy ellenünk szegült is az időjárás, még mindig átvágtuk volna magunkat, ha második társunk, Oates kapitány, meg nem betegszik és a petróleum a depókban előttem érthetetlen módon meg nem fogyatkozik, végül, ha vihar nem ér utol bennünket 20 kilométernyire a depótól, ahol élelmiszerek várnak reánk az út hátralevő részére. Balszerencse nem lehet már ennél gonoszabb, mint amit összehalmozott ellenünk a sors. 20 kilométernyire megközelítettük Egytonnás depónkat egy utolsó főzetre való spiritusszal és két napra való hideg eleséggel. Négy napja, hogy nem hagyhatjuk el sátrunkat: a förgeteg őrjöng körülöttünk. Gyöngék vagyunk, az írás nehéz, de magamért nem bántam meg soha utazásomat; sarki utunk megmutatta, hogy angolok szembe tudnak nézni a küzdelmekkel, támogatják egymást, és éppoly rendületlenséggel mennek a halálba, mint bármikor a múltban. Kockázatos útra vállalkoztunk, de tudtuk, mire vállalkozunk; a szerencse ellenünk fordult, és ezért nincs okunk panaszra; meghajlunk a Gondviselés akarata előtt, eltökélve reá, hogy kitartunk a végsőkig. De ha készségesen reászántuk életünket a vállalkozásra, amely hazánk dicsőségét gyarapítja: honfitársaimat hívom föl reá, hogy a mieinkről, akik ránk voltak utalva, szeretettel gondoskodjanak.

Ha életben maradunk, regét regélhettem volna bajtársaim szívós erejéről, kitartásáról és hősiességéről, – regét, amely minden angol szívet megmozdítana. Ezek az egyszerű följegyzések és halott testeink mondják el történetünket. De bizonyos, egészen bizonyos, hogy a mi hatalmas és gazdag hazánk nem hagyhatja cserben szeretteinket.

R. Scott.