Az ember észlelőtehetsége.

Az észlelés rendes hibái.

Eddig is folyvást hangsúlyoztuk, hogy az ember észlelőtehetsége fölötte tökéletlen, s hogy ezért az észleletekről szóló leírásokban csak amúgy egyszerűen meg nem bízhatunk, még akkor sem, ha oly egyénektől erednének, kiknek igazmondásra iranyuló iparkodásához kétség nem is férhet. Ez az állításunk homlokegyenest ellenkezik ugyan azzal a mindennapos felfogással, mely szerint minden épérzékű ember helyesen tud észlelni. De meg mintha komolyan megrendítené egész modern természettudományunk alapját is, hiszen ez kizárólagosan észleléseken épült. Hogyan érhették volna el a természettudományok mai magas álláspontjokat, ha az ember nem tudna helyesen észlelni?


19

Azonban erre ez a válaszunk: a természettudományi eredmények megbízhatósága épen azon alapul, hogy a szükséges megfigyeléseket épen az elképzelhető legkedvezőbb körülmények közt végezzük, azaz olyan körülmények között, melyek a tévedés lehetőségét jelentékenyen megszorítják. Muzeumokban, laboratoriumokban, obszervatoriumokban nyugodtan és zavartalanul ülhet munkájánál a búvár; megfigyeléseit újra meg újra megismételheti s így kijavíthatja a hibákat, a melyek munkájába esetleg becsúszhattak. A mi ma elkerüli a figyelmét, arra rájön talán holnap; érzékeit számos segédeszközzel, melyeket a modern technika rendelkezésére bocsát, megélesítheti, végül – s talán ez a legfőbb – azonnal feljegyezhet magának mindent, a mit látott, úgy, hogy nem kénytelen emlékezetére bízni magát, mert emlékezete bizonyára cserben hagyná őt, ha csak később kellene magának a számos apró részletről, melyet megfigyelt, számot adnia.

Csakis ilyen körülmények között végezhetők megbízható – már t. i. emberileg megbízható – megfigyelések. Ehhez persze gyakorlat is szükséges. Minden természetrajztanár tapasztalatból tudja, hogy még tehetséges, idősebb gyermekeknek is mutathat az ember állatot vagy növényt s felhívhatja figyelmét a tárgy bizonyos részére, a nélkül, hogy a gyermek arról, a mit rajta észrevennie kellene, valamit mondani tudna: nem észlel t. i. semmit. Az észleléshez ugyanúgy szükséges a gyakorlat, mint minden máshoz e világon és csakis ott bízhatunk az észlelés helyességében, a hol elegendő gyakorlattal és kedvező körülmények között folyik a munka.

Könnyen érthető tehát, hogy a titokzatos eseményekről szóló legtöbb megfigyelésnek kevés az értéke;


20

ez észleléseket t. i. többnyire nagyon kedvezőtlen körülmények között s nagyrészt olyan egyének végezték, kiknek gyakorlottsága az észlelésben felette kétséges. Mindenesetre tény, hogy a misztikus tünemények csak a legújabb időben lettek a tudományos intézetekben búvárkodók tervszerű vizsgálatainak tárgyává. De még itt is, hol pedig a feltételek kedvezőbbek, mint előbb voltak, számos hiba eshetik meg, minthogy ez épen e tünemények természetében leli forrását.

A misztikus események, miként már mondottuk, épen nem a mindennapi életnek jelenségei, hanem ritka tünemények, melyeknek nem vagyunk urai; kiszámíthatatlan jelenségek, melyek hirtelen, váratlanul s többnyire sötétben mutatkoznak. Ezeknek pontos észlelése tehát még laboratoriumokban is sok nehézséggel jár. Még bajosabb lesz a dolog, ha e váratlan tüneményeket, a mint az rendszerint történik, épen olyan egyének észlelik, kik nem is voltak elkészülve arra, hogy valami rendkívülit lássanak: természetesen ekkor a megfigyelésbeli hibák még nagyobbak. Sőt nagy ritkán fog csak sikerülni az észlelőnek, hogy higgadtságát és hidegvérét megtartsa: hiába, a félelem vagy egyéb lelki mozgalom hatása alatt senki sem bízhatja magát érzékeire. De még ha fel is tesszük, hogy az észlelő bensőleg nem is izgatott, megfigyelésének helyességét más nehézségek még úgy is kérdésessé teszik. Gyakran nem áll módjában, hogy megvizsgálja, miként jött létre a tünemény. Kevés az ideje, hogy megfigyeléseit végezhesse. Talán még a helyzete sem kedvező. Azonkívül nincsenek segédeszközei, melyekkel az idő- és térbeli viszonyokat meghatározná, úgy, hogy csakis gondolomra és szemmérték szerint ítélhet.


21

De mindennél rosszabb az a veszély, hogy még ott is, hol a feltételek oly kedvezőek, hogy az észlelő a látottakat azonnal leírhatja, hibák csusznak be a kisérleti naplóba.

Mialatt az egyiket leírja, a másikat elfelejti; az események folyását nem jegyzi meg pontosan; természetes, hogy a napló még pontatlanabbá válik, ha csak hetek, hónapok, vagy talán csak évek múlva írják meg. Meglátjuk még később, mily nagyok lehetnek ilyen körülmények között az emlékezés hibái.

Érthető tehát, hogy oly tudósításokba, melyek nem tervszerű, módszeresen végzett megfigyeléseken alapulnak, könnyen csúszhatnak be hibák. E hibák, mint már jeleztük, két csoportba oszthatók, ú. m. a voltaképeni megfigyelésbeli hibák és az emlékezeti hibák csoportjába, mely utóbbiak csak akkor válnak észrevehetőkké, ha a megfigyelteket már szóbelileg vagy írásban egybeállítottuk. A gyakorlatban e két hibacsoport külön választása csekély jelentőségű, mert minden megfigyelés, melyet másokkal közlünk, szükségképen mindkét fajtájú hibákban leledzik. Minthogy azonban alább következő vizsgálatainkra nézve fontos, hogy legalább a legjelentősebb hibákat, melyek az észleltekről szóló tudósításokban jelen szoktak lenni, megismerjük, ezért egyelőre külön választjuk ama csoportokat és mindegyiket külön-külön tesszük vizsgálatunk tárgyává. Ugyanezen czél kedvéért még közelebbről akarjuk megvizsgálni azt a kérdést is, hogy vajjon mi az alapja a megfigyelés voltaképeni hibáinak.

Az emberi megfigyelő tehetség nem – miként neve tanusítja – valami egységes, hanem különböző lelki működésekből összetett tehetség. Ha valamely tárgyat megfigyelünk, érzékeink közbenjárásával számos


22

külső inger érkezik hozzánk, melyek tudatunkban különböző ingereket kelthetnek. Ha azonban figyelmünk valamely határozott pontra pontosul össze, tudvalevőleg azt, a mi egyebütt történik, nem érzékelhetjük; tehát a megfigyelésnek egy tárgyra kell irányulnia, ha azt akarjuk, hogy érzeteket keltsen.

Az öntudatban fölmerülő új érzetek a már régebbi keletű érzetekkel társulnak; így keletkezik egy bizonyos külvilági tárgy képzete. Csak ennek megtörténtével "észleltünk".

E folyamat megvilágítására említsünk egy példát. Az utczára megyek; a szemben levő oldalon a kirakatba néhány nagyon kivánatos almát rakott ki a kereskedő. Tekintetem érinti az almát, de mégsem látom, ha ugyanekkor valamely utczai jelenet köti le figyelmemet. Ha ellenben figyelmem az almára irányul, az ingerek sorozata hat reám, melyek bennem valami gömbölyűnek, sárgának és pirosnak az érzeteit keltik. Ugyanezek az érzetek már azelőtt is többször támadtak bennem; rendszerint bizonyos szag és ízérzetek jártak velök együtt. Úgy tanultam, hogy a tárgynak, melyből azok kiindulnak "alma" a neve. Már most mindezek az érzetek gyakran voltak egyidejűleg tudatomban, úgy, hogy szoros kapcsolatba kerültek egymással, "asszocziálódtak". Ennek következménye az, hogy valahányszor egyikök-másikok az öntudatban fölmerül, vele együtt a többi is a fölszínre jut; ily módon tudatomban az almának képzete jelenik meg. Azt hiszem tehát, hogy azt az almát megfigyeltem, pedig világos, hogy az almának képzete csak részben az én észrevevésemnek eredménye, a mennyiben tudatom sokat adott hozzá saját tartalmából. Ez a lelki folyamat. Tökéletes megfigyelés tehát csakis úgy jön létre, ha az


23

érzéki észrevevést figyelem és gondolattársulás kiséri. E lelki működések mindegyike azonban az eredménybe, t. i. a megfigyelésbe beleviszi a maga külön hibáit; egyenkint kell tehát őket szemügyre vennünk. Magától értetődőleg nem vonhatjuk szemlélődésünk keretébe azt a sok apróbb, újabb időben kimutatott hibát, mely érzékeink tökéletlenségén vagy a figyelem és a társítások sajátságos természetén alapul; mint például az irradiáczió, a látott képek szines széle, a hangegybeolvadás, a kontraszt jelenségek, a két érzékkel való egyidejű megfigyeléskor mutatkozó idő-eltolódás stb. E hibák inkább elméleti érdekességűek s jelentőségük voltaképen csak finomabb észlelésekben, nem pedig durvább, technikai segédeszközök nélkül végzett megfigyelésekben van; a mi tárgyunkra nézve pedig ez utóbbiak fontosak. Ezért is csak azokat a hibákat vesszük tekintetbe, melyek észlelés közben rendes körülmények között be szoktak csúszni.

Az érzéki észrevevés. Az érzékek, melyeknek a külvilág megfigyelésekor leginkább hasznát vesszük: a látás, a hallás és a tapintás. Az ízlés és szaglás alárendelt jelentőségűek, ezért teljesen figyelmen kívül hagyjuk őket. Az előbb nevezett érzékek közűl a látás a legfontosabb, a mennyiben segítségével a tárgyak minéműségéről, a térben való helyzetéről és távolságáról sokkal pontosabb felvilágosításokat szerzünk, mint bármely más érzékkel. Ismeretes tény azonban, hogy a látás csal. Ha a külső ingerek nagyon gyengék, vagy határozatlanok, a megfigyelt tárgyról könnyen egészen hibás felfogásra jutunk. A megfigyelésbeli hibák, melyek így keletkeznek, nem annyira az észrevevés tökéletlensége, mint inkább fölidézett társítások útján jönnek létre. Az ilyen látás-


24

érzéki káprázatok tárgyalását halasszuk tehát későbbre.

De a szem nemcsak a dolgok minéműségéről ad felvilágosítást, hanem egyúttal az egyetlen szervünk, melynek segélyével valamely tárgy távolságán és nagyságára következtethetünk. Erre nem pusztán a látási kép szolgál, hanem az a finom izomkészülék is, mely a szemben és a szemen van elhelyezve. Azonban e szervnek nagyon bonyolult alkotása daczára, avagy inkább bonyolult alkotása miatt, a térben levő nagyságokról alkotott ítéletünkben mindig vannak hibák, melyek közül lássuk most a legfontosabbakat.

Általában véve meglehetős pontossággal eldönthetjük, hogy két vonal vagy lap közül melyik a nagyobbik; azonban ha bármi kis nehézséggel jár a dolog, ítéletünk azonnal pontatlanná válik.

38. ábra.

39. ábra.


40. ábra.

A mellékelt (38.) ábra p. o. két egyenes vonalat ábrázol; a ugyanolyan nagy, mint b. Ezt azonban lehetetlen megismerni, még pedig ama szögek miatt, melyeket a szárak az a és b egyenesekkel állandóan alkotnak. Ugyanígy áll a dolog a 39. és 40. ábrában bemutatott négyszögekre nézve; mindkét alak szabályos négyzet, csakhogy a vonások fekvése és iránya szerint az egyik magasabbnak, a másik szélesebbnek látszik. Ilyen csalódás sokféle van; bizonyítják, mily könnyen lehet ítéletünket megtéveszteni. Hát még milyen óriási


25

hibák csúszhatnak be valamely rárgy nagyságának megítélésekor, ha ez a szabadban kedvezőtlen körülmények között szemmérték szerint történik! BREHM az ő "Thierleben" czímű munkájában (VII. köt. 299. l.) találóan jegyzi meg: "Saját tapasztalatomból tudom, milyen felette nehéz a kígyók hosszúságát helyesen megítélni. Még az is, kinek az ilyesmiben elég gyakorlata van és a ki becsléseit utóbb mértékkel próbálta ki, érthetetlen módon szokott hibázni. Már kis, méternyi kígyókon, még ha nyugodtan maga előtt fekve látja is az ember és elégséges ideje van, hogy képüket tudatába vésse, még ilyenkor is felette hajlandó, hogy hosszúságukat jó harmadnyival túlozza; háromméteres kígyókon pedig a nehézségek s ezekkel együtt a becslés hibái megkétszeresednek, sőt megháromszorosodnak, és ha az ilyen állat mozog is, a becslés egyáltalában lehetetlenné válik. Hogy ennek miben rejlik az oka, azt megmondani nem tudom, csak arról tanuskodhatom, hogy tényleg mindenki, kivétel nélkül, túlozva becsül, a ki egyáltalában becsülni próbál, és hogy mindenki újból meg újból beléesik ugyanabba a hibába, ha ismételten fel is ismerte, hogy hibázott. A hibáról csak úgy lehet megbizonyosodni, ha mértékkel mérünk. Nem csoda tehát, ha a déli vidékek benszülötteinek élénk képzelete még a mienkénél is kevésbbé szorul korlátok közé és a tényleges nagyságot kétszeresen, háromszoroson túlozza. Ugyanaz az indus vagy délamerikai, a ki látszólag a legmegbízhatóbb módon beszél egy ötven láb hosszú óriáskígyóról, melyet maga látott, illetve ölt meg, a higgadtan mérő búvárnak, a ki hatméteres ilyen állatot ejtett zsákmányul, ki fogja jelenteni, hogy ez utóbbi nagyságra nézve mind-


26

azt, a mit e fajtában valaha látott, messze fölülmúlja."

Ezeket az észleleteket minden oldalról megerősítették. Ha tehát megbizható természetbúvárok maguk is kénytelenek megengedni, hogy minden gyakorlatuk daczára nem tudnak helyesen becsülni, úgy világos, hogy nem fektethetünk nagy súlyt p. o. régibb szerzőknek óriási nagyságú állatokról szóló tudósításaira. Egyébként jegyezzük meg jól, hogy ez a túlbecslés épenséggel nem kizárólag a félelemnek tudandó be, melyet esetleg az ilyen szörnyeteg láttára valaki érez.

Magam BREHM adatait kötelek segélyével próbáltam ki, melyeket nagy tekervényekben rakattam le a pázsitra és négy gyakorlott észlelőt kértem meg, hogy a kötelek hosszúságát szemmérték szerint becsüljék meg; ezután a mértékkel utána mértük. Az ilyen próbákban elkövetett hibák nem voltak ugyan olyan nagyok, mint azok, melyeket BREHM említ, de mégis hasonló fajtájúak voltak. Ha az én mesterséges kígyóim körülbelül 2 méternél rövidebbek voltak, átlag mindig túlrövidre becsülték őket; ha pedig 2 méternél hosszabbak voltak, hosszúságukat túlbecsülték. Egyébként a különböző észlelők becsléseinek különbözősége meglehetősen nagy volt. Míg a hibák a leggyakorlottabbnál 1/20 és 1/10 között ingadoztak, a kevésbbé gyakorlottaknál 1/8 és 1/4-nyire emelkedtek. Hogy itt a hibák csekélyebbek voltak, mintsem BREHM adatai szerint várható lett volna, az talán leginkább onnan ered, hogy köteleink nem voltak oly veszedelmesek, mint holmi eleven kígyók, úgy, hogy sokkal közelebb merészkedhettünk és megítélésükre kedvezőbb helyzetet foglalhattunk el.

A tárgyak távolságának becslésekor egészen olyan hibákat követünk el, mint nagyságuk megítélésekor.


27

Csak kevés ember gyakorlott az ilyesmiben. Ha a távolság elég nagy, a hiba hozzá arányítva többszörösen nagyobb lehet. De még nagyon gyakorlott észlelők is annyit hibáznak, hogy a hiba a megbecsült távolságnak legalább egy tizedét teszi. Megerősíti ezt egy előttem levő táblázat, melyet néhány katonai gyakorlat alkalmával vettünk fel. A becslések 100-tól 2100 méterig minden lehető távolságra történtek; a leggyakorlottabbnál a hiba 1/10-re, a kevésbbé gyakorlottaknál a megbecsült távolságnak átlag 1/6-ára rugott.

Ilyenféle becslés közben a távolságokat majd nagyobbakra, majd kisebbekre becsüljük; ez legfőképen az időjárástól függ. Nem tiszta időben, ködben, esőben, midőn minden homályban látszik, könnyen túlbecsüljük a távolságokat; tiszta időben, midőn minden élesen domborul ki, a távolság könnyen kisebbnek látszik a valónál. Az eredmény tehát röviden ez volna:

A tárgyak nagysága és távolsága csak megközelítőleg becsülhető meg; kedvezőtlen viszonyok között a hibák igen nagyok.

Valamint a látás, úgy a hallás is számos tévedésnek lehet forrása, ha a külső ingerek olyan gyengék és homályosak, hogy a szabatos érzékelés lehetetlen; erre később majd visszatérünk még. Egy további állandó hibaforrás hallásunknak azon sajátossága, hogy nem rendelkezünk külön készülékkel, mellyel a hang irányát megítélhetnők. A szerint, a mint a hang erősebben hatol jobb- vagy balfülünkbe, föltesszük, hogy a hang forrása az egyik vagy másik oldalon van. A fül szerkezete segítségünkre van annak megítélésében, vajjon a hang elülről vagy hátulról jön-e? Mindezeket a becsléseket csakis künn a szabad-


28

ban vagy valamely szabályos térben végezhetjük valamennyire pontosan, a hol nincs sok tárgy. Kedvezőtlen körülmények között a megítélés lehetetlenné válik. Ha szobánkban ülünk s kocsit hallunk az utczán elrobogni, a hang erejéből megítélhetjük ugyan, vajjon közeledik vagy távolodik-e a kocsi, de lehetetlen eldöntenünk, melyik oldalról jő. Eltalálhatjuk ugyan, de ugyanannyiszor tévedni is fogunk. Ha több ember ül az asztalnál és egyikük az asztal valamelyik lábán kapargál, rendszerint nem tudjuk eldönteni, az asztal melyik oldala felől hallatszik a zörej. Minthogy azonban az ilyes hang nem ismeretlen, többnyire meg tudjuk határozni legalább azt, hogy az az asztalnak valamelyik része felől indul ki. Ha azonban ismeretlen zörejekről van szó, melyek eredete és oka iránt legfeljebb sejtelmünk van: egészen lehetetlen lesz eldöntenünk, honnét erednek. Néhány kisérletben, melyekről később lesz szó, ismételten volt alkalmam ezt megfigyelnem. Néhányan a jelenlevők közül azt hitték, hogy a zörej a padlóról jő, mások úgy gondolták, hogy a falakról, ismét mások pedig valószinűnek tartották, hogy a szoba sarkában levő vízvezeték felől ered; valóságban pedig az asztal egyik lábán elhelyezett kis készülékből származott, mely asztal körül mindannyian ültek. (V. ö. 62. old. 26. [!] jegyz.) Ezek a tapasztalatok bizonyítják tehát, hogy:

valamely zörej kiinduló pontja csakis kedvező körülmények között határozható meg; ha ellenben a zörej ismeretlen természetű, az ilyen meghatározás általában lehetetlen.

Ha tehát spiritiszta ülésekről szóló leírásokban úgy olvassuk, hogy annak a szobának, melyben a médium nem tartózkodott, minden sarkából kopogás


29

hallatszott, erre súlyt nem fektethetünk. A médium valamely módon bizony maga is előidézheti a hangot a nélkül, hogy a jelenlevők rajtakapnák. A hasbeszédnél is, melynek pedig bizonyára minden időben nagy szerepe jutott a mágiában, a csalódás csak onnan ered, hogy a hang kiinduló pontját nem lehet meghatározni.

Öt érzékünk közül talán egyikben sem bízunk meg annyira, mint az "érzés"-ben, azaz a tapintás- vagy nyomás- és hőérzékben. Ha valamit mint teljesen bizonyosat akarunk jelezni, akkor azt mondjuk "hiszen érezni lehet". Ennek daczára ezek az érzékek megtéveszthetnek bennünket, a mi onnan van, hogy valamely nyomás- vagy hőérzék a külső inger megszünte után is egy ideig még hatást fejt ki.

Ezen alapul a következő fogás: ha gyakorlott szemfényvesztő kétmárkás pénzdarabot nyom a tenyerünkbe s felszólít, hogy fogjuk marokra, az az érzésünk lesz, mintha a pénz még kezünkben volna; pedig a bűvész már elkapta, mielőtt tenyerünket bezártuk volna. Csakhogy a nyomásérzet utóhatását éreztük. Még jobban sikerül a csel, ha a pénzdarab nagyon hideg. Ha p. o. hideg kezünket másvalakinek kezére tesszük s egy ideig rajta hagyjuk, később könnyen eltávolíthatjuk, a nélkül, hogy az illető feltéve, hogy nem látja észrevenné. Ezen alapul miss FAY ismert szemfényvesztono egyik legcsodálatosabb mutatványa. Miután közvetlenül a mutatvány előtt kezét jéghideg vízben hűtötte, az őt "ellenőrző" személy mellé ül. Mindannyiuk fölé takarót tesznek, mely nyakukig ér. Ezután jobb szomszédja miss FAY jobb kezét bal kezébe veszi, a bűvésznő viszont jéghideg balkezét reáteszi az ellenőrző személy kezére,


30

most azután megkezdődnek a nyilvánulások, "manifesztácziók". A ki ezt a cselfogást nem ismeri, persze azt fogja hinni, hogy a miss keze folyton rajta van a kezén, mert folyton érzi a hideget; pedig a miss már a manifesztácziók elején elvette onnan balkezét, mellyel tehát szabadon tesz-vesz. Valószinű, hogy ugyanezt a fogást a sötétben végbemenő szeánszokon a spiritiszta médiumok is használják.

A figyelem. Eléggé ismeretes a mindennapi életből, hogy abból, a mi körülöttünk történik, nem látunk, sem nem hallunk semmit, ha valamely foglalkozásba mélyedtünk és egész figyelmünket arra összepontosítottuk. Másrészt a figyelem egyidejűleg több külső ingerre is terjedhet; ekkor azonban minden egyes inger felfogása annál bizonytalanabb és homályosabb lesz, minél több irányban oszlik meg és szóródik szét a figyelem. Valamely könyvet olvasni s egyidejűleg egy beszélgetésre figyelni csak látszólag lehetséges: valóságban az ugyanabban a pillanatban olvasott és hallott dolgok felfogásának a tisztasága mindenesetre [mindenképpen] hiányos lesz. A figyelemnek egész öntudatunkra való jelentőségét röviden a következő két főszabályban fejezhetjük ki:

Ha figyelmünket egy bizonyos pontra összepontosítjuk: más, egyidejűleg ható ingerek nem jutnak teljes öntudatunkra.

Minél inkább forgácsolódik szét a fgyelem egyidejűleg különböző ingerekre, annál homályosabb lesz mindegyiknek a megérzése.

Ebben a kettős tényben rejlik számos észlelési hibának az oka.

Így pl. valamely bonyolódottabb eseménynek csak bizonyos részleteit foghatjuk fel. Ha ilyenkor


31

figyelmünket egy bizonyos pontra összesítjük, a többi, egyidejűleg lefolyó eseményt egyáltalában nem vesszük észre; több irányban próbálván figyelmünket megosztani, hogy a különböző helyeken történő eseményeket szemmel tarthassuk, az egyes események felfogása csak tökéletlen és pontatlan leend. Ezért az ügyes szemfényvesztő a legjobb észlelőt is rászedi. A legtöbb bűvészmutatvány tényleg bizonyos kézbeli gyakorlottságot és ügyességet kiván; de a fődolog mégis csak az, hogy a művesz nézőinek figyelmét elterelje. Miközben mindenki töri magát, hogy azt, a mire a bűvész a figyelmet felhívta, szemmel kövesse, az operácziót valamely más helyen látatlanul és zavartalanul végzi. A következőkben többször is alkalmunk lesz látni, hogy mi minden lehetséges ebben a tekintetben.

A figyelmen alapul a letelt idő tartamának becslése is. Míg térbeli nagyságokról szóló ítéletünk bizonyos érzeteinktől függ, az időre nézve másképen áll a dolog; az ú. n. "időérzék" nem valami külön érzék és nem alapul külön érzeteken és észrevevéseken. Időbecslő tehetségünk kizárólag a változatosságtól függ; itt azonban nem annyira nagyszámú képzetek változatossága a fődolog, mint inkább a figyelem változó megfeszülése és elernyedése. Ha csak a képzetek száma forogna szóban, akkor az idő becslése nem igen járna nehézséggel. Hosszabb időtartam alatt, azonos körülmények között, többet lehet végezni, mint rövid idő alatt; e szerint hosszabb idő alatt az öntudatban több képzet is fog felmerülni, mint rövidebb idő alatt s így könnyen feltehető, hogy a képzetek számából a lefolyt idő tartamára visszafelé is lehet következtetni. Bizonyos esetekben ez tény-


32

leg lehetséges is. Gyakorlott szónok szavainak számából körülbelül meg fogja tudni itélni beszéde tartamát. Ugyanigy némelyek megérzik, hány az óra, ha nyugodt, egyenletes, megszokott munkánál ülnek; itt a végzett munka nagysága az idő becslésének mértéke. Másrészt azonban tudjuk, hogy "perczekként röppennek az órák", ha kellemes társaságban időzünk. Ilyenkor tehát az idő a változó képzetek nagy mennyisége daczára rövidnek látszik; és viszont, ha várunk valamit, az idő hosszúnak tetszik, épen azért, mert nincs foglalatosságunk. E példák tanúsítják, hogy időbecslésünk gyakran független a képzetek számától.

Ellenben más körülmények arra utalnak, hogy lényegileg a figyelemtől függ. Ha érdekes beszélgetésbe bocsátkoztunk, az idő gyorsan fog telni, mert figyelmünk feszült maradt. Ha ellenben valami természeti szükséglet vagy rosszullét miatt távozni vágyunk, az idő tűrhetetlen hosszúvá válik, mert a szerveinktől kiinduló érzetek a beszéd tárgyától folyvást elvonják figyelmünket. Avagy ha valamit, a minek be kellene következnie, feszült várakozással lesünk, az idő rövid lesz, mert a figyelem ekkor állandóan összepontosítva marad. Nem igen tudnánk p. o. órák hosszat egy asztal körül ülni, hogy ezt tánczra bírjuk, ha a siker várakozásából eredő feszültség nem rövidítené meg időnket. A mint tehát láthatjuk, időnk gyorsan telik, ha figyelmünk állandóan feszült; ha pedig a figyelem feszültsége ennek elernyedésével váltakozik, időnk hosszú lesz. Ilyképen tehát az idő hosszúságára vonatkozó ítéletünk lényegileg inkább figyelmünktől, mintsem a képzetek mennyiségétől függ. Csak különös körülmények között, a figyelem megszokott és egyenletes megfeszítésével


33

fogjuk az időt a képzetek mennyiségéből valamennyire helyesen megítélhetni. Ebből következik, hogy:

Az idő hosszúsága csak különösen kedvező körülmények között becsülhető meg helyesen.

A képzettársítások, mint előbb említettük, minden észlelésben lényeges szerepet játszanak, a mennyiben az észlelteket kiegészítik és a hiányokat pótolják. Azonban ezzel az észlelés hibáinak is gazdag forrásává lesznek. Tudatunkban minden érzet állandóan számos más érzettel kapcsolatban van ugyan, de szabályszerúen és szorosan mégis csak egynehány egészen meghatározott érzettel kapcsolatos, melyeknek kapcsolata így a legszilárdabb. Ezért minden érzet rendszerint határozott, előttünk ismeretes képzeteket vált ki. Ennek következtében bizonyos körülmények között valamely tárgyat teljesen hibásan foghatunk fel, ha érzékelése nem eléggé éles és világos. Ezt az állításomat néhány példával teszem érthetőbbé.

Az ember bizonyos távolságból meglát valakit, kinek nagysága és járása valamely jó barátjára emlékezteti. E két sajátosság tehát az észlelőben barátja képét hívja elő; s ha azután utána siet, hogy utolérje, talán kisebb távolságból azt veszi észre, hogy az illető nem is a barátja. Tehát ezúttal a képzettársítások az észleltek hibás felfogására vezetnek. Érzéki benyomások ilyetén hibás felfogását rendszerint illuziónak nevezzük; ez minden téren előfordulhat, ha az észreveves nem elég éles és tiszta. Így pl. valamely hang a szomszéd szobában egy ismerősünk képzetét keltheti bennünk; valóságban talán egészen más személy, melynek hangja csak rokon hangzású. Éjszakai katonai gyakorlat alkalmával egy ízben fél órán át egy árokban feküdtem s nem mertem előnyomulni, mert egy


34

dombon legelő két lovat előnyomuló ellenséges szakasznak tartottam. Midőn végül az állítólagos ellenség mozdulatai mégis csak túlságosan csodálatosaknak látszottak, elő mertem nyomulni s észrevettem tévedésemet.

Ebben, valamint minden hasonló esetben gondolattársítások vezetnek bennünket félre és mindez illuziókra, a mint láttuk, az az általános törvény érvényes, mely szerint:

A hasonlatosságot valamely ismeretlen és valamely ismerős tárgy között mindig túlbecsüljük.

Az emlékezet. Eddig csak azokat a hibákat méltattuk, melyek észlelés közben csúsznak be. Szóljunk most azokról a tévedésekről, melyek akkor jelentkeznek, midőn az észleltekről szabadon, emlékezetből kell beszámolni. Mindenki tudja, milyen megbízhatatlan az emlékezet; egyikünké jobb lehet, mint másikunké, de idővel az észlelt dolgoknak mégis csak egyre több és több részletét feledjük el. A mindennapi tapasztalat arra tanít, hogy olyan dolgok maradnak meg emlékezetünkben, melyekre a figyelem irányult volt, vagy melyek nagy benyomást gyakoroltak reánk; ezek azonban valamely eseménynek épenséggel nem mindig a legfontosabb pontjai.

Ha pl. tanúi vagyunk, hogy az utczán kocsi gázol el valakit, akkor talán emlékezetünkben tartjuk egy vérző, tehetetlenül heverő ember képét; mert ez gyakorolja reánk a legnagyobb benyomást. Azonkívül annyira a mennyire emlékezni fogunk egynémely pontra is, melyre figyelmünk ez eseménynél épen reáfordult. Ha pedig később kénytelenek leszünk valamely törvényszéki tárgyaláson ez ügyben tanukként felvilágosítással szolgálni, rögtön észrevesszük, hogy


35

különböző körülményekre, melyek az eset lefolyásának kérdésére nézve döntő fontosságúak, egyáltalában nem emlékezünk többé. Még pedig emlékezetünk annál megbízhatatlanabb lesz, minél bonyolultabb az illető eset.

Emlékezetünkben valamely eseménynek csak ama pontjai maradnak meg, melyekre figyelmünk különösen reáfordnlt, vagy a melyek erős benyomást gyakorolnak reánk; ezek azonban az eset egész lefolyására nézve felette lényegtelenek lehetnek.

De még ha a képzetek valamely lánczolatának legtöbb részletére emlékezünk is, gyakran cserben fog bennünket hagyni emlékezetünk e részletek időbeli egymásutánjára nézve. Igaz ugyan, hogy ez ritkábban esik meg, ha ezek az egyes részletek természetes es szükségszerű rendben következnek egymás után. Minthogy az okok az okozatokat természetszerűleg megelőzik, feltehető, hogy ritkán vagy soha sem fogjuk az egymással okozati viszonyban álló tagokat felcserélni, feltéve, hogy minden egyes esetben tisztában vagyunk azzal, hogy melyik az ok és melyik az okozat. Csakhogy ezt épen nem lehet mindig eldönteni. Így pl. valamely bűvészmutatványnál, melyet meg nem értünk, épen nem vagyunk tisztában, vajjon az egész mutatvány a bűvész különböző fogásai közül voltaképen melyiken fordul meg. Ezért az egyes manipulácziók sorrendjére nem is tudunk pontosan visszaemlékezni és különböző szemtanuk különféleképen fognak a mutatványról beszámolni. Ugyanez áll valamely hosszabb eseménylánczolatra nézve is, melynek egyes szemei nem peregnek le szükségszerűleg meghatározott sorrendben; itt is könnyen történik összetévesztés. Életünknek számos eseménye van, melyre egészen


36

jól emlékezünk, de a melyről nem tudjuk határozottan megmondani, hogy mikor történt, vajjon egy vagy más alkalommal-e? Az egyes tényekre pontosan emlékezünk ugyan, de sorrendjük elmosódott. A tapasztalat tehát tanítja, hogy:

A tények sorozatának egymásutánja emlékezetünkben könnyen elcserélődik, ha ezt különös körülmények meg nem gátolják.

Ezzel közeli összefüggésben áll az az ismert tapasztalat, hogy egymáshoz hasonló eseményeket könnyen összecserélünk. Ha különböző események történtek velünk, melyek azonban lényeges pontjaikra nézve egymáshoz hasonlók voltak, emlékezetünkben könnyen szökünk át az egyikről a másikra és a részleteket összevegyítjük. Sőt, ha csak különös körülmények meg nem gátolják, a két eseményt végül teljesen össze is olvasztjuk. Az életben az egymáshoz ennyire hasonló események talán ritkák; annál gyakoriabbak azonban olvasmányainkban. Ha két hasonló elbeszélést olvastunk, nem sokára össze fogjuk téveszteni; végül emlékezetünkben teljesen átmennek egymásba. Természetesen ugyanez ugyanígy megtörténhetik akkor is, ha nem hallott vagy olvasott dolgokról, hanem tényleges élményekről van szó, főleg, ha nem hagytak bennünk mélyebb nyomokat. A különféle lehetséges emlékezeti hibákhoz tehát a következőt is hozzá kell csatolnunk :

Az események valamely lánczolatában két egymáshoz hasonló esemény könnyen összetéveszthető és összekeverhető, még ha hosszabb időköz választja is el egymástól; és ha különös körülmények következtében nem különítjük el egymástól, emlékezetünkben gyakran teljesen egybeolvad.


37

A lelki felindultság és az elfogultság hatása.

Idáig csak azokkal az észlelési hibákkal foglalkoztunk, melyek kedvező körülmények között támadnak, t. i. olyankor, ha az észlelő hidegvérűen és elfogulatlanul viselkedik. Most azonban tekintettel kell lennünk a lelki felindultságra és az elfogultságra is, minthogy ezek az észlelést nagy mértékben befolyásolják.

A lelki felindultság. A lelki élet mindennemű indulataiban, az örömteljesekben úgyanúgy, mint a fájdalmasokban, tudatunk csak ama képzetek körül forog, melyeket az indulat oka felszinre hozott. A míg az indulat tart, csakis arra gondolunk, a mi aggodalmunkkal vagy örömünkkel, haragunkkal vagy félelmünkkel stb., kapcsolatos; semmi másféle képzet tudatunkba ilyenkor nem férkőzhetik. Ebből következik – s a mindennapi tapasztalat is tanusítja – hogy az indulat hatalmában álló ember nagyon rossz lszlelő. Igaz ugyan, hogy aránylag ritkán kell épen olyankor észlelnünk, mikor valamely indulat erőt vett rajtunk. Viszont azonban elég gyakran épen az, a mit észlelni akarunk, bizonyos izgalomba fog hozni, úgy, hogy épen abban a perczben, midőn az észlelésre kerül a sor, legkevésbbé leszünk erre alkalmasak. Természetesen az indulatok, melyekről itt szó lehet, nagyon korlátozottak; átlag a leggyakoriabbak a feszültség, a várakozás, a félelem és az ijedtség. Lássuk hát ezeket közelebbről.

A feszültség és várakozás egymásnak közeli rokonai. Az az állapot, melyet "feszültség"-nek nevezünk, ama tudatnak következménye, hogy olyan valami fog történni, a mit közelebbről nem ismerünk. Az ember "feszültség"-gel van valami bekövetkezendő iránt, a


38

mit nem ismer. Ha ellenben figyelmünk valami határozott és ismert dologra irányul, ezt az állapotot "várakozás"-nak nevezzük. A vonat késik; "várakozásban" vagyunk, hogy megérkezzék, de "feszült" figyelemmel lessük, hogy mennyivel késik. Azt mondhatjuk tehát, hogy a feszültség: valami ismert dologra való várakozás, és a várakozás: valami ismert dologra irányuló feszültség. Mint a tapasztalat tanusítja, lélektanilag mindkét állapotot a figyelem erős összepontosulása jellemzi. Minthogy azonban a figyelemnek szükségképen valamely határozott pontra kell irányulnia és a "feszültség"-ben épen ez hiányzik: ebből az a sajátszerű nyugtalanság következik, mely a feszültségre jellegzetes; a figyelem nyugtalanul csapong egyik pontról a másikra. A "várakozás"-ban ellenben a figyelem állandóan arra irányul, a mit várunk: képzeletünkben látjuk, a mit várunk s azután időről-időre összehasonlítjuk a valóságot képzelődésünkkel.

A dolgok így állván, könnyen feltehető, hogy az észlelési hibák, melyeket ilyen állapotokban elkövetünk, szoros összefüggésben vannak a figyelemmel. Még pedig a figyelem könnyen bekövetkező elernyedése miatt e hibák elég tekintélyesekké is nőhetnek. A hosszas várakozás folytán épen ákkor nem fogjuk összepontosithatni figyelmünket, midőn végre valami történik. Ha tehát valamely spiritiszta ülésen sokáig tart, míg a nyilvánulások megkezdődnek, biztosan számíthatunk reá, hogy a nézők még a legvastagabb csalásokat sem fogják észrevenni, épen azért, mert már nem követhetik az eseményeket figyelemmel. De még ha ez kizárható is, az említett indulatok mégis felette zavarják az észlelést. A figyelemnek a feszültség állapotában való nyughatatlansága könnyen azt eredményezi,


39

hogy az észlelendő tünemény épen akkor mutatkozik, a mikor az észlelő nem várja; közben pedig drága pillanatok veszhetnek kárba, míg figyelmét összepontosítani bírja. A midőn pedig a várakozás állapotában a figyelem egy határozott pontra irányul, könnyen kerülik el figyelmünket olyan dolgok, melyek máshol történnek; ezek pedig gyakran felette fontos dolgok lehetnek. Viszont a figyelem egyoldalú összepontosítása sokkal hamarább okoz elfáradást, mint a változatosság a feszültség közben. Végül egy meghatározott dologra való élénk várakozás könnyen azt idézi elő, hogy a várt dolog képzeletbeli képét a tényleg bekövetkezett dologgal összekeverjük. Nem ritkán megesik, hogy hivő spiritiszták ülés közben csodálatos tüneményeket látnak, midőn kritikus észlelők semmi ilyet nem észlelnek. Nem fér hozzá kétség, hogy a várakozás csalja meg őket. Mert nem egy pszichologus tapasztalta, hogy valamely képzeleti kép, melyre a figyelem hosszabb időn át irányult, végül oly világossá válhatik, hogy gyenge világításkor tényleges érzéki észrevevéssel téveszthető össze.

Minthogy időbecslő tehetségünk szintén a figyelemtől függ, világos, hogy a feszültség és várakozás ezt is károsan fogja befolyásolni. A várakozás hatása a hétköznapi életből eléggé ismeretes. A mint valamely határozott dolgot várunk, az idő megnyúlik, mert a figyelem nem maradhat tartósan egyetlen képzetre, arra, melyet várunk, összepontosulva. A figyelem ismételt ellankadása pedig magával hozza, hogy az időt a valóságnál hosszabbra becsüljük. A határozatlan feszültségnél ellenben az idő rövidnek látszik, mert a figyelem folyvást új tárgyra irányul s ilyképen elkerüli az ellankadást.


40

A félelem közel rokon a két említett állapottal. "Valamitől félni" nem egyéb, mint állandóan valami határozott, de kellemetlen dologra várakozni. Minthogy így a félelem a várakozásnak egy különös neme, mindazokat az észlelési hibákat, melyek a várakozással együtt járnak, az ember általában akkor is elköveti, ha fél. De még többet is. Ha valaki az észlelendő tüneményektől fél, azaz, ha ama félős várakozás hatása alatt áll, hogy az illető tünemény valamely módon káros következményekkel járhat reá nézve, akkor az öntudat természetszerűleg olyan képzetek uralma alatt is áll, melyek tartalma a gyanított veszély elhárítása körül forog. Magától értetődik, hogy ilyen körülmények között minden észlelés megbízhatatlan lesz.

Ha azután látjuk, hogy nincs ok a félelemre, megfigyelésünk már nyugodtabb lesz; azonban mindaz, a mit előzőleg észleltünk, felületes és értéktelen marad. De ha indulatunkat nem tudjuk leküzdeni, akkor észleleteinket bizonyára nagy túlzással írjuk le. Már jó előre "borzasztó" képet alkotunk magunknak a bekövetkezendőkről és emlékezetünkben azután képzeletünk e szüleménye lép fölületes észleleteink helyébe.

Úgy látszik, hogy, az eddig tárgyalt indulatokkal ellentétben, a megijedés nem annyira bizonyos észleleti hibákat idéz elő, mint inkább egyáltalában [teljességgel] lehetetlenné teszi a tárgyilagos megfigyelést. Ez főképen azon alapul, hogy a megijedés az egész szervezetre és így az öntudatra is bénítólag hat. Ha valamely váratlan inger lep meg, mely inger vagy rendkívül erős, vagy valamely bekövetkező ismeretlen veszedelemnek a képzeletét kelti: akkor "shok"-ot, megijedést okoz. Szívverésünk megáll, izmaink olyanok, mintha megbénultak volna. Nemsokára bekövetkezik a reakczió, az


41

ijedtség megszünik – de hatása, a tulajdonképeni megijedés következtében, még valamennyi testi és szellemi működés rendellenes. Az izmok annyira petyhüdtek, hogy az ember nem uralkodik rajtuk; szive erősen ver, "megáll az esze". Helyes megfigyelésről ilyen körülmények között szó sem lehet; csak felületes benyomást szerzünk a dolgokról; kivált pedig a tárgyak nagyságát illetőleg túlozunk, minek oka valószinűleg a szemizmok elernyedése. Minthogy az efféle megijedés alig elkerülhető, ha a szabadban hirtelen szokatlan esemény lep meg, azért az ilyen dolgokról szóló valamennyi jelentést mindig a legnagyobb óvatossággal kell fogadnunk. E jelentések valóban nem sokat érhetnek.

Az elfogultság. Elfogultságnak nevezzük valamely dolognak olyan felfogását, melyre nézve nem kizárólag a fenforgó tények az irányadók, hanem egyéb, vele szoros kapcsolatban nem levő tényezők is. Idő előtt alkotott ítélet a leggyakoribb, bár épen nem egyedüli oka az elfogultságnak. Eléggé ismeretes, hogy az ilyen előre alkotott vélemények milyen nagy hatással vannak reánk. Ha jó a véleményünk valakiről, akkor épen nem kifogástalan viselkedését is a kelleténél enyhébben ítéljük meg; azzal szemben pedig, a kivel nem rokonszenvezünk, ítéletünk kelleténél szigorúbb lesz. Adott esetben tehát ítéletünket nem kizárólag az illető egyén cselekedetei szabják meg, hanem befolyásolja mindaz, a mit az illetőről már előzőleg tudtunk. Ugyanezt mondhatjuk az észlelésekről is: ezekre az elfogultság két irányban hat. Egyrészt ugyanis már meglevő felfogásunk azt idézi elő, hogy valami meghatározott dolog bekövetkezését várjuk és így mindazokba a hibákba esünk, melyek ezzel a várakozással


42

járnak: vagyis várakozásunkat összezavarjuk a tényleg megfigyeltekkel. Másrészt pedig meglesz bennünk a hajlandóság arra, hogy akaratlanul is mellőzzük, sőt észre se vegyük mindazt, mi előítéletünkkel ellenkezik. Ez a két körülmény már magában is megmagyarázza azt az ismeretes igazságot, hogy csakis azt látjuk meg, a mit meg akarunk látni. Spiritiszta-ülésen tehát a hivő ott is lát szellemeket, a hol más semmit sem lát és eleve elutasít mindent, a mi a jelenségek természetes magyarázatát előidézhetné. De viszont [másrészt] épen olyan biztosan mondhatjuk, hogy a "hitetlen", a ki mindent csalásnak tart, számos jelenség valóban rendkívüli és érdekes magyarázatát meg sem látja. A "pro" és a "kontra" tehát egyformán helytelen; a helyes észlelés teljes elfogulatlanságot követel.

Tisztán tudományos téren is számos példát emlithetünk, melyek azt bizonyítják, hogy a tudós, valamely előre megalkotott véleményétől elfogultan, az észleléskor csakis azokat a mozzanatokat látja, a melyek véleményének kedveznek, míg az ezzel ellenkezőket észre sem veszi. A sok közül csak egy példát említünk, és pedig a saját szakunkból, a babona történetéből. RICHET K. franczia fiziologus néhány év előtt többféle kisérlet alapján – melyeket később még megbeszélünk – arra a meggyőződésre jutott, hogy a gondolatok átvitele egyik emberről a másikra nagy távolságra is lehetséges. Annak bizonyítására, hogy az ilyen gondolatátvitel nemcsak tervszerű kisérlet közben, hanem alkalomszerűleg, az illetők összebeszélése nélkül is megtörténhetik, a következő esetet beszéli el:

"1883 február havában, reggel 9 órakor, irodámba mentem, hogy folvóiratomon dolgozzam. A Four St.


43

Germain és a Boulevard sarkán, míg én az utcza baloldalán mentem, az ellenkező oldalon LACASSAGNE lyoni tanárt pillantottam meg. LACASSAGNE évenkint egyszer vagy kétszer szokott Párizsba utazni. Két hét előtt folyóiratom, a "Revue scientifique" számára czikket küldött. Midőn megpillantottam, át akartam menni a túlsó oldalra, hogy üdvözöljem; de azután meg sem mentem át, mert eszembe jutott, hogy bizonyára úgyis eljön lapom szerkesztőségébe. Különben mégis csak furcsa – gondoltam – hogy mennyire hasonlít LACASSAGNE tanár L. úrhoz (egy szemorvos ismerősömhöz)!

Irodámba érkezve, több látogatót fogadtam. 1/2 11-kor behozzák LACASSAGNE tanár névjegyét, a min egy cseppet sem csudálkoztam, mert csak az imént láttam az utczán. A mint LACASSAGNE tanár szobámba lépett, azonnal láttam, hogy ez nem ugyanaz a személy, a kivel előbb az utczán találkoztam. Megkérdeztem, nem járt-e 9 órakor a körút említett tájékán, de ő tagadta; abban az időben egészen más városrészben volt dolga. De hogyan történhetett, hogy én a Four St. Germain sarkán LACASSAGNE-nak tartottam valakit? Az a férfi, a kivel összetévesztettem, magas, szőke-hajú és bajuszú ember volt, holott LACASSAGNE termete középnagy, bajuhza kicsiny és sötétszinű.

RICHET hisz a gondolatátvitelben, azért lát ebben az egészen közönséges éleményben valami misztikusat, a mi a gondolatávitelt bizonyítja; míg a mellékes körülményeket, a melyek az esetet természetes úton megmagyarázzák, észre sem veszi. Velem is történt már számos hasonló eset, de mivel én nem hiszek a gondolatátvitelben, valami természetes okot kerestem az eset megmagyarázására, s ezt az okot mindig meg is találtam.


44

Saját tapasztalataim szerint ítélve, RICHET éleményét [!] a következőképen magyaráznám meg: RICHET irodájába megy és útközben a beérkezett dolgozatokra, köztük LACASSAGNE tanár czikkére is gondol. LACASSAGNE tanár – RICHET elbeszélése szerint – hasonlít L. orvoshoz. Minthogy LACASSAGNE neve épen akkor jár az eszében, midőn L. orvost az utcza ellenkező oldalán megpillantja, a kettő között levő hasonlatosság érthetővé teszi, hogy elcseréli őket. De a tévedés csak egy pillanatig tart; mert RICHET csakhamar tisztában van azzal, hogy L. orvos az, a kivel találkozott. Így történhetett az eset. Hogy valóban így történt-e, természetesen nem dönthetjük el, mert RICHET a dolog tisztázására szükséges felvilágításokat nem adta meg. Ám e felvilágosításokat nem azért tagadja meg, mintha szántszándékkal csalni akarna, hanem azért, mert a gondolatátvitelbe vetett hite megakadályozza abban, hogy nyitott szemmel tekintse a dolgot. Szóval, ő elfogult.

A normális és beteges között legalább szellemi téren, nem vonhatunk éles határvonalat. Míg az említett eset csak példa arra, hogy az elfogult ember a természetes okokat meg sem látja, addig ugyanez az eset, ha nagyobb mérvet ölt, már aggasztó tünetnek tekinthető. A ki annyira beleélte magát földi dolgok misztikus voltának hitébe, hogy a mindennapi élet egyszerű eseményeit is misztikus erők megnyilatkozásának tekinti, az már nem mondható normális embernek. Itt természetesen nem tudatlan emberekre gondolunk, a kik azt, a mi körülöttük és az emberi életben történik, egyáltalában nem értik, hanem azokra a mívelt és ismeretekkel rendelkező emberekre, kikben a helyes megfigyelés és a megfigyeltek helyes megítélésének feltételei megvannak.


45

Néhány önéletrajz birtokában vagyok, melyek szerzői elbeszélik a misztikusság terén szerzett tapaszalataikat. E leírások, sajnos, annyira magán természetűek, hogy azokat nem közölhetem. Azonban nézetem szerint egyetlen egy eset kivételével, a melyet némileg csodálatosnak tarthatunk, – nincs ezekben a hosszadalmas feljegyzésekben semmi, a mi a természetesség határait túllépné. De a szerzők vas következetességgel húnynak szemet minden előtt, a mi a "csodadolgot" érthetővé tehetné, és mindent az ő nézeteik szempontjából magyaráznak. Ha ez még nem téboly, legalább is határos vele. Ugyanis tébolyon (paranoia) az elmeorvosok olyan betegséget értenek, mely állandó, rendszeres, téves eszmékben nyilvánul, míg az értelmiség egyébként ép marad. Ez tisztán értelmi betegség; évekig ugyanazon a fokon maradhat, a test közérzését ritkán befolyásolja és halluczinácziókkal sem jár szükségképen. Csupán a téves eszmék terjednek egyre, úgy hogy ebbe a gondolatkörbe mindig nagyobb területek jutnak be. Hasonló tüneteket figyelhetünk meg a misztikusokon is. Azért nem csodáikoznám, ha az elmeorvosok néhány év múlva, ha a miszticzizmus divatos hajhászása még jobban elterjed, a téboly új nemét állapítanák meg, t. i. a paranoia mysticát. Ez, sajnos, gyógyíthatatlan.

Már előbb említettük, hogy az elfogultságot nem okozzák mindig előre alkotott vélemények. Lehetséges, hogy mint észlelők teljesen elfogulatlanok vagyunk és észleleteinkről szóló jelentésünk mégis elfogult, mert észleletünk és a róla szóló tudósításunk fogalmazása között oly mozzanatok lépnek közbe, melyek emlékezetünkre zavarólag hatnak. Ez pl. elkerülhetetlen lesz, ha ugyanarról az észleletről több ember-


46

nek egyidejűleg kell beszámolnia, azaz úgy, hogy az egyik tanuja a másik beszámolójának. Ugyanis két ember megfigyelési és emlékezési hibái sohasem lehetnek azonosak; azért egy és ugyanarról az esetről szóló jelentések soha sem egyezhetnek meg, ha a jelentéseket egymástól függetlenül szerkesztették. Ezt később számos bizonyítékkal igazoljuk. De ha mindkét észlelő egyszerre van jelen és mindegyik a másik jelenlétében teszi meg jelentését, az előbbi referens jelentése kétségen kívül befolyásolja az utóbbiét és a két leírás közt sokkal nagyobb lesz a hasonlatosság, mintha az eset lefolyását mindegyik külön mondaná el. Ha tehát régi közleményekben olvassuk, hogy valamely alkalommal két ember ugyanazt a tüneményt látta, akkor ennek csak úgy tulajdoníthatunk fontosságot, ha a két észlelő külön és egymástól teljesen függetlenül írja le észleleteit. Azonban a régi időben ezt az óvószabályt még nem ismerték.


A gyakorlat és belátás jelentősége.

A jó tornász testi ügyessége legjobban bizonyítja, hogy a tartós gyakorlás mennyire fokozza képességeinket. Ha kézművességet vagy sportot akarunk elsajátítani, melyek tagjainknak bizonyos finomabb mozdulatait feltételezik, kezdetben e mozdulatokat teljes feszültséggel és figyelemmel kell végeznünk, sőt egyes részleteiket előbb egyenkint kell begyakorolnunk, hogy utóbb a teljes mozdulatot összefüggően végezhessük. A sürű ismétlés mindinkább könnyíti munkánkat, míg végre automatikusan, gondolkozás nélkül tudjuk a mozdulatot végezni. Ha azonban a mozgások valamelyik csoportját már begyakoroltuk, ezzel olyan ügyességre


47

tettünk szert, mely más téren is hasznunkra válik. Az ügyes tornász, ki ura testének, könnyebben tanul meg más sportot, pl. a korcsolyázást, mint az, a ki sohasem próbálta meg, hogy mozdulatainak ura legyen. Azonban ügyes korcsolyázó mégis csak úgy lesz belőle, ha az ehhez szükséges mozdulatokat is tartós gyakorlással betanulja. Vagyis bármiféle mozgás terén elsajátított ügyesség hasznunkra válik más olyan mozdulatok begyakorlásában, a melyeket ugyanazokkal az izmokkal végzünk; a nélkül azonban, hogy az új mozdulatok külön begyakorlását fölöslegessé tenné.

A gyakorlatnak az észlelés terén is ugyanaz a jelentősége, mint a milyen az említett példában. Lényegileg ugyanaz áll erre nézve is. A ki valamely téren gyakorlott észlelő, az már érzékei használatában bizonyos ügyességre tett szert, mely ügyessége más téren végzendő észleleteiben is hasznára válik. Természetesen azért még nem mondhatjuk, hogy most már minden téren tökéletes észlelő. Ehhez több kell, mint hogy szemünket, fülünket ügyesen használni tudjuk. Minthogy pedig minden érzékeléskor egyformán használjuk érzékeinket, következőleg azt, a mi ezen az általános ügyességen kívül még szükséges, már nem a gyakorlat adja, hanem minden egyes téren megfelelő ismeretekkel, józan ésszel és belátással kell rendelkeznünk.

Senki sem vonja kétségbe, hogy a zoologus sokkal pontosabban és megbízhatóbban ír le valamely ritka állatot, mint az állattan terén járatlan laikus. A szaktudós tudja, hogy mi a fontos és mely sajátságok alapján kell az állatot az állatország egyik vagy másik osztályába sorolnunk. A laikus ellenben a szembeötlő és esetleg teljesen jelentéktelen tulajdonságokra helyezné a súlyt. Ez azonban nyilván nem azért van, mert a laikus


48

nem tudja szemeit használni. Sőt lehetséges, hogy ő épen úgy begyakorolta észlelőtehetségét, mint a zoologus. De nem lévén meg a kellő tudományos betekintése, nem tudja, hogy mire fordítsa figyelmét, minek következtében észleletei és leírásai kevésbbé lesznek értékesek.

Nem szokták eléggé méltányolni, hogy épen a szakismeret mennyire emeli az észlelet becsét. A nagy közönség úgy tekinti a természettudóst, mint a ki már hivatalánál fogva rátermett az észlelésre és valamely észleletről szóló közleményt már csak azért is feltétlenül helyesnek tart. mert természettudóstól származik. Ez azonban teljesen helytelen. Ma már a természettudományok egyes ágai olyan terjedelmesek, hogy természettudósról csak úgy általánosságban nem is beszélhetünk. Vannak fizikusok, chemikusok, asztronomusok, geologusok, zoologusok, botanikusok stb. Az ember vagy teljes erejével e szaktudományok egyikére adja magát, vagy csak dilettáns. Magától értetődik, hogy pl. a fizikus a természettudományok egyéb ágaiban is járatos lehet, de hogy egy ember a természettudományok valamennyi ágában egyaránt tudós legyen, az manapság már lehetetlen. Tgy hát jártasságunk a legtöbb téren viszonylag korlátolt lesz; minden téren szaktudós senki sem lehet.

Ezért ugyanaz az ember, a ki a tudomány valamely terén kiváló észlelő hírében áll, más téren, a kellő avatottság hiánya folytán, nagyon tökéletlen észlelő lehet. Ezért nincs is annak semmi jelentősége, hogy a spiritiszták és okkultisták folytonosan WALLACE-ra, CROOKES-ra és ZÖLLNER-re hivatkoznak, a kik, mint kiváló tudósok és észlelők, a médiumos közleményeket elismerték. Való igaz, hogy ezek a férfiak a saját tudományuk terén kitünő észlelők voltak; azt


49

azonban semmivel sem bizonyították, hogy a lélektan es "felsőbb mágia", más szóval szemfényvesztés terén is valami otthonosak lettek volna; már pedig ezek azok a tudományok, melyeket a médiumitásos jelenségek észlelőjének első sorban kell ismernie. E dolgokhoz csak az szólhat hozzá, a ki teljesen járatos bennük. Igaz, hogy ezeknek a követelményeknek nem sokan felelnek meg; egy férfiútól azonban bizonyosan nem vitathatjuk el a jogot, hogy a vitába beleszóljon. Ez a férfiú dr. DESSOIR M. Berlinben, a ki tudvalevőleg kitünő műkedvelő a szemfényvesztés terén. Ez több szeánszot tartott SLADE és EGLINTON médiumokkal és arra az eredményre jutott, hogy mindaz, a mit ezek jelenlétében míveltek, nem egyéb, mint könnyen felismerhető szemfényvesztés, tudatos vagy öntudatlan csalás. Ellenben beismeri, hogy barátainak hasonló szeánszokról közölt jelentéseiben szórványosan olyan jelenségekre is bukkant, a melyek esetleg tüzetesebb megvizsgálásra is érdemesek volnának. Annyi bizonyos, hogy egy ilyen kijelentés többet nyom a latba, mint akárhány olyan tudós ellenkező állítása, a ki a kellő ismeretek hiánya következtében a legvastagabb szemfényvesztő furfangon sem lát át.

A következő fejezetek egyikében ki fogjuk fejteni, hogy milyen nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk az észlelési hibáknak a babona terén is. Ugyanott arra is bőven nyílik majd alkalmunk, hogy a kellő érzék és felfogás jelentőségét kiemeljük és számos példával bebizonyítsuk, hogy a tudás, mely a módszeres kutatások alapján egyre gyarapodik, a babonát e gyarapodás mértékében folyvást jobban háttérbe szorítja és pedig oly módon, hogy észlelőtehetségünket élesíti és így a jelenségek helyes felfogasára vezető utat megmutatja.


50

Kísérleti kutatások az észlelési hibák terén.

Előbbi fejtegetéseink ellen talán azt hozhatná fel valaki, hogy mindaz csak elmélet, gyakorlati jelentőség nélkül. Minthogy fejtegetéseink egytől-egyig a mindennapi élet ismert eseményein alapulnak, nem férhet hozzá kétség, hogy a bennök említett észlelési hibák tényleg előfordulhatnak. Erre talán azt hozzák fel, hogy azért e hibáknak még nem kell szükségképen minden észlelésbe becsúszniok, mert ha az események folyását feszült figyelemmel kisérjük, az észlelési hibákat könnyen elkerülhetjük. Épen azért az észlelési hibák puszta lehetőségének vajmi csekély gyakorlati jelentőséget tulajdoníthatunk.

Több oldalról hangoztatták ezt az ellenvetést, midőn körülbelül tíz év előtt a hibás észlelés nagy jelentőségét a babona terén általánosan felismerték; ez szolgáltatott alkalmat a gyakorlati lélektan kisérleteinek egyik legérdekesebb sorozatára. Hogy ki volt e kisérletek kezdeményezője, az nem állapítható meg teljes biztossággal. Úgy látszik, ezzel is úgy vagyunk, mint sok más nagy felfedezéssel, melyre akkor jut az emberiség, mikor az idő számukra megérett, s ekkor azután gyakran megtörténik, hogy több helyen egyszerre is fölfedezik ugyanazt.

Mit HODGSON – ugyanaz, a ki BLAVATSKY-nét leálczázta (lásd [I.] 527. l.) "The possibilities of malobservation" cz. értekezésében elmondja, hogy 1884 június havában EGLINTON-nal volt szeánsza. Mikor azután hozzáfogott, hogy a szeánszról lehetőleg pontos jelentést szerkesszen, alig volt erre képes. Midőn pedig a saját jelentését barátjáéval összehasonlította, figyelmes lett e két jelentés közt levő nagy eltéré-


51

sekre. Egy évvel később (a theozofia ügyében) Indiában tartózkodván, itt is több esetből meggyőződött, hogy a helyes észlelés bizonyos körülmények között mennyire nehéz. Különösen a következő eset tett rá mély benyomást. Egy alkalommal több európai társaságában kint ült az erkélyen és egy hindu szemfényvesztő mutatványait nézte. A hindu a földön ült; egy-két lépésnyire bábuk és pénzdarabok voltak a földön, melyek parancsára mozogtak, ide-oda ugrándoztak és a legcsodásabb dolgokat mívelték. A jelenvolt tisztek egyike pénzdarabot vett ki a zsebéből és megkérdezte a hindut, hogy ez is megteszi-e azt, a mit amazok a földön? A hindu igenlő válaszára ezt a pénzdarabot is odatették a többi közé, és csakugyan, ez is a többivel ugrándozott. Este a tiszt nagyobb társaságban elbeszélte a történetet és hozzátette, hogy a pénzdarabot saját kezével helyezte a földre. Többen a jelenvoltak közül, kik szintén látták a mutatványt, azt állították ugyan, hogy a szemfényvesztő elvette a penzt és ő tette oda; de a tiszt teljes határozottsággal állította, hogy a pénzt maga tette le a földre. Pedig nem volt igaza. MR. HODGSON, a ki ismerte e mutatványt, épen ezt a mozzanatot pontosan megfigyelte és látta, a mint a hindu előre hajolt és a pánzdarabot, mielőtt az a földre leesett, megfogta; másképen a mutatvány teljességgel lehetetlen lett volna. Hogy a tiszt a szemfényvesztő e mozdulatát csakugyan nem látta-e, vagy csak elfelejtette, az mellékes; azonban HODGSON ebből újra meggyőződött róla, hogy hasonló jelenségeket helyesen megfigyelni és leírni milyen nehéz dolog, ha épen a lényeges és döntő mozzanatokat nem ismerjük.

HODGSON-nal körülbelül egy időben MRS. SIDGWICK


52

(a hírneves SIDGWICK H. cambridgei tanár felesége) ugyanerre az eredményre jutott.

Több éven keresztül spiriszta médiumokkal kisérletezett és tapasztalta, hogy az esetek lefolyásának pontos megfigyelése milyen nagy nehézségekbe ütközik. Azt is észrevette, hogy a kisérletek csak akkor sikerültek, ha a médiumok eljárásának becsületességét más nem biztosította, mint csak a résztvevők ellenőrzése. De mihelyt a feltételeket, hogy az észlelőknek a fárasztó figyelést megkönnyítsék, csak valamennyire is szigorították, a kisérletek mindjárt nem sikerültek. Így a médium könnyű szerrel varázsolt írást két csukott tábla közé, ha ezeket észrevétlenül szét lehetett nyitni. Ez esetben tehát azt, hogy a médium a táblákat nem nyitotta szét, semmi más nem bizonyította, mint a jelenvoltaknak az a kijelentése, hogy ők a szétnyitást nem látták. De ha a táblákat csavarral vagy pecséttel erősítették egymáshoz, vagy ha beolvasztott üveggömbbe tettek papirt és plajbászt, a médium tehetetlen volt. Minthogy pedig nem igen tételezhető fel, hogy ugyanazok a körülmények, melyek a jelenlevők ellenőrzését könnyítik, egyúttal a titkos erők működését is lehetetlenné teszik, valószinűnek látszott, hogy a médiumok csodás mutatványait a szeánszok résztvevőinek tökéletlen megfigyelése tette csak lehetővé. MRS. SIDGWICK e nézeteit 1886-ban a "Proceedings of S. P. R."-ban "The Physical Phenomena of Spiritualism" czimű értekezésében közölte. Az értekezés az okkultisták részéről természetesen viharos ellenmondást keltett.

De sokan ugyanazon a nézeten voltak, mint MRS. SIDGWICK, köztük bizonyos MR. DAVEY, kinek a most közlendő vizsgálatokban legfőbb szerep jutott.


53

EGLINTON-nal több ülése volt, melyek alkalmával a szellemek kinyilatkoztatták, hogy DAVEY-ben megvan a kiváló médium minden kelléke. Épen ezért megpróbálta, hogy nem tudja-e a közvetlen írást ő is előidézni; de kísérletei sikertelenek maradtak mindaddig, míg csak valami szemfényvesztőtől nem vásárolt magának némi utasítást a kísérlethez.

Jóllehet kezdettől fogva szilárdul hitte, hogy EGLINTON műveleteiben titkos erők működnek köre, utóbb arról győződött meg, hogy EGLINTON azonos vagy legalább is hasonló fogásokat alkalmazott, mint a melyeket ő is ismert. Így hát csak az észlelés hibáin múlhatott, hogy mindezt már előbb nem vette észre. Most már hozzálátott médiumos képességeinek fejlesztéséhez. HODGSON-t beavatta műveleteibe és vele hozzáfogott ama rendkívül érdekes kísérletek kiviteléhez, melyek a hibás észlelés gyakorlati jelentőségét szemmel láthatólag bebizonyították. Ismételten tekintélyes és ügyes férfiakat hívtak meg üléseikre, melyeken DAVEY – miután a jelenlevőket felkérte, hogy mindent a legnagyobb gonddal ellenőrizzenek és megfigyeljenek – számos spiritiszta műveletet mutatott be. Arra is megkérte a jelenlevóket, hogy a látottakat még aznap pontosan írják le és leírásaikat küldjék meg.

Ezek a több mint húsz szeánszra vonatkozó jelentések, melyeket DAVEY összegyűjtött és biráló jegyzetekkel ellátott, HODGSON-nak előbb említett, a hibás észlelést tárgyaló értekezésében függelékképen jelentek meg.

E jelentésekben kétségen kívül az a legfurcsább. hogy egyazon ülésről szóló két jelentés alig hasonlít egymáshoz; alig hinné az ember, hogy a kettő ugyanazt az esetet írja le. Ha pedig egyenkint vizsgáljuk a jelentéseket, azt a benyomást keltik bennünk, hogy


54

az észlelő itt valóban természetfeletti dolgokat láthatott; sok résztvevő úgy állítja, hogy DAVEY mutatványai mindazt fölülmulják, a mit ezen a téren még a leghíresebb médiumoktól is valaha láttak. Épen azért nem csodálkozunk, ha a legkiválóbb angol spiritiszták, WALLACE-szal az élükön, határozottan állítják, hogy DAVEY médium volt. Föl is hívták HODGSON-t, hogy bizonyítsa be az ellenkezőt, ha tudja. Ebbeli meggyőződésükben még inkább megerősítette őket HOFFMANN, az ismert angol szemfényvesztő, ki jelen volt DAVEY egyik szeánszán, és kijelentette, hogy saját meggyőződése szerint a látott jelenségek nem történhettek természetes úton. Erre azután DAVEY beavatta őt fogásaiba, mire HOFFMANN kénytelen volt bevallani, hogy minden természetes úton történik. – DAVEY halála után, 1892-ben, HODGSON a társulat Proceedings nevű folyóiratában DAVEY leggyakrabban alkalmazott módszereinek leírását közölte, és ezzel teljesen megczáfolta a spiritisztáknak azt az állítását, hogy DAVEY valóban médium volt.

DAVEY-nek az egyes jelentésekhez írt kritikai megjegyzései világosan tanusítják, hogy az ember észlelő tehetsége milyen gyarló. Majdnem valamennyi észlelő olyan nagy hibákat követett el, hogy leírása a való tényállásról valóságos torzképet nyujt. Majdnem hihetetlen, hogy intelligens embereket ennyire félre lehessen vezetni. Igaz ugyan, hogy DAVEY-nek a szemfényvesztés terén való ritka ügyessége a dolgot némileg megmagyarázhatja; mégis, a jelentések olvasása közben szinte érthetetlen volt előttem, hogy ilyen jelentékeny hibák csúszhattak beléjök és 1894 tavaszán elhatároztam, hogy e kisérleteket magam is megismétlem. A szükséges technikai utasítást HODG-


55

SON ama czikkéből merítettem, melyben DAVEY módszereit kifejti, és megpróbáltam, hogy tudok-e magamból médiumot faragni. Nem tartott sokáig, hogy a különböző fogásokban már némi ügyességre is szert tettem, és mivel első kisérleteim várakozásom ellenére jól sikerültek, több ismerőst, tudósokat, kereskedőket, hirlapírókat stb. meghívtam, hogy néhány ülésen reszt vegyenek. Minthogy, ha szemfényvesztő mutatványokra hivom meg, alig jött volna valaki, "spiritisztikai jelenségek"-nek neveztem el mutatványaimat. A szeánszot azzal a kijelentéssel nyitottam meg, hogy a bemutatandó jelenségek számos mozzanatát magam sem értem. Ezért felkértem a jelenlevőket, hogy jól figyeljenek és készítsenek minél előbb pontos leírást mindarról, a mit láttak.

Ily módon körülbelül 20 jelentést kaptam, melyek közül néhányat az illetők beleegyezésével közlök. Minthogy csakhamar észrevettem, hogy szemfényvesztő tehetség nem igen lakozik bennem, s tárgysorozatom mindig nagyon szűkkörű volt, megmaradtam a legkönnyebb mutatványoknál és senkinek sem engedtem meg, hogy egyszernél többször jelen legyen. DAVEY kisérleteihez képest az enyémek nagyon szerények. De épen azért, mert ő jó szemfényvesztő, míg én a silányak közül való vagyok, az én kiserleteim szintolyan érdekesek, mint az övéi, mert tanusítják, hogy még intelligens és ügyes észlelőket is milyen könnyű félrevezetni. Hogy egyszer én is a "leálczáztatás" sorsára jutottam, magától értetődik; ámde mégis csak egy-két résztvevőnek sikerült, hogy tetten kapjanak, és ezek is már előre tisztában voltak azzal, hogy az, a mit produkálok, nem más, mint szemfényvesztés. Különben is csak egyetlen egy mu-


56

tatványban értették meg az összefüggést; több elmondandó jelenség megoldása titokban maradt előttük. Ebből az következik, hogy általában egyre megy, vajjon a jelenlevőknek van-e fogalmuk a mutatványok természetéről, vagy nincs. Ha tudják, hogy szemfényvesztést látnak, akkor talán jobban ügyelnek a médiumra; de nincs meg mindenkinek az az ügyessége, hogy a szemfényvesztőt kellőképen ellenőrizhetné.

Hogy az olvasó is ítéletet alkothasson magának, hogy két jelentés mennyire eltérhet egymástól, szószerint közlök két jelentést, a melyek ugyanazt az ülést írják le. A neveket gondolomra választott betűkkel helyettesítettem. A hibákra vonatkozó kritikai megjegyzéseimet mint jegyzeteket számok alatt közlöm. Hogy nekem van igazam és nem az észlelőnek, az iránt nyugodt lehet az olvasó; mert jó előre betanultam mindent, a mit tettem. Azonkívül minden ülés után tüzetesen leírtam lefolyását, és ebbe ugyan nehezen kerülhetett hiba, mert hiszen nekem csak tudnom kellett, hogy a különböző mutatványokat micsoda fogásokkal végeztem. Még csak azt jegyzem meg, hogy a két úr, kinek jelentését itt közlöm, abból a feltevésből indult ki, hogy minden szemfényvesztés ki van zárva.

A. B. úr jelentése:

1894 márczius 5-én C. D. urat és engem meghívtak, hogy dr. L. laboratoriumában néhány kísérleten jelen legyünk. Miután mindenekelőtt az asztalt, mely mellett ültünk (1) és a kisérlethez alkalma-

(1) Az asztalt megvizsgálták ugyan, de korántsem "gondosan." Hogy az asztalon rajztábla volt, melynek síkja az asztal lapjáról kiemelkedett s a melyhez kisérletközben a táblákat szorítottuk, azt a jelentés szerzője nem is említi.


57

zandó (1) táblákat gondosan megvizsgáltuk, dr. L. felszólított, hogy intézzünk kérdéseket. Az első kérdés ez volt: "Meglesz-e a kiegyezés ebben az évben?" (2) Ezután (3) dr. L. a közönséges táblát, melyet előre letöröltünk, az asztal alá tartotta. A tábla és az asztal lapja közé egy darabka palavesszőt tett, melynek csak annyi helye volt, hogy éppen mozoghasson.

Már most ez irányban vizsgálódtunk (4) és hallottuk is, hogy a palavessző mozgott; de valahányszor a táblát kivettük, semmi írást sem láttunk rajta.

C. D. úr és én L. úrral lánczot fűztünk, a mennyiben, dr. L. és C. D. úr az asztal alatt fogták a táblát, én pedig, ki közöttük ültem, mindkettőt a kezén fogtam. Minthogy a palavessző hangja néhány perczig nem hallatszott, C. D. és én helyet cseréltünk (5) és dr. L. kérdezte: "Lesz-e már valami?" Csakhamar palavesszőkarczolást hallottunk, s midőn a tábla előkerült, olvasható írással rá volt írva: "itt vagyunk, Psyche". Azután letöröltük a táblát és visszatettük régi helyére; a kérdés is maradt a régi: "Meglesz-e ebben az évben a kiegyezés?" Ismét (6) palavessző-

(1) Csak az egyik táblát vizsgálták meg; ha a többit is megvizsgálják, a következő kísérletek aligha sikerülnek.
(2) és (3) Előbb került a tábla az asztal alá. Azután hosszas politikai beszélgetésbe bocsátkoztunk, miközben a jelzett kérdés is szóba került. Ekkor kértem meg az urakat, hogy valamely határozott kérdést adjanak fel.
(4) Ez csak jóval később történt, mikor a táblán már a második irás is megvolt.
(5) Míg helyet cseréltek, a tábla az asztalon volt; mire a csere megvolt, a tábla is az asztal alá került.
(6) Itt kimaradt, hogy A. B. és C. D. urak, miközben a tábla előkerült és újra az asztalon feküdt, még egyszer helyet cseréltek.


58

karczolás hallatszott. A táblán most már e szavak voltak olvashatók: "Úgy hisszük". Ezután a táblát. ismét az asztal alá tartottuk (1) és úgy, mint előbb, lánczot fűztünk, mire a következő kérdést adtuk fel: "Hány éves C. D. úr?" Majd élénken beszélgettünk arról, hogy mi úton-módon keletkezhetik ez az írás és ha fülünket az asztalra tettük, jól hallhattuk, hogy a palavessző tánczolt a táblán. Mikor az utóbbit ismét elővettük, a következő ismert mondást olvastuk róla:

"Több dolgok vannak földön és egen,
Mintsem bölcselmetek – még a felsőbb matematika is –
Álmodni képes". HAMLET. (2)

Megjegyzendő, hogy az írás egyik jelenlevő kezeírására sem hasonlított. (3)

Megjegyeztük, hogy HAMLET, ki valószinűleg C. D. úr jelenlétére való tekintettel alkalmazta a felsőbb "mathematikára" vonatkozó toldást, ezt a szót h nélkül írta. C. D. és én kijelentettük, hogy ezt a szot h-val írjuk, míg dr. L. már régóta h nélkül

(1) A következő részlet elmondásakor A. B. urat teljesen cserben hagyta emlékező tehetsége. Nem egy, hanem két táblát használtunk és ezek az asztalon voltak, közöttük volt a palavessző. De mivel nem kaptunk mindjárt irást, elővettem az utóbb emlitendő zárt táblát és kértem az urakat, hogy írják rá kérdésüket, úgy, hogy én ne lássam. Míg ezt tették, addig én az asztalon hagyott táblákkal foglalatoskodtam, a mit észre sem vettek. V. ö. C. D. úr jelentését, 3. kísérlet.
(2) Mint az 1. jegyzet említi, a palavessző a két tábla közt volt; de észre sem vették, hogy mikor az írásnak vége volt, a táblákat megfordítottam, úgy, hogy a felső került alól. Az utóbbin volt a hosszú idézet.
(3) Ez kétséges; az irás aggasztóan hasonlított az enyémhez.


59

írja. (1) Kérdésünkre, hogy mennyi idős C. D., olyan olvashatatlan írással írt válasz érkezett, hogy egyikünk sem tudta kibetűzni.

Ezután (2) Dr. L. kis, bezárható kettős táblát adott a kezünkbe és engem megkért, hogy belső lapjára valamely kérdést írjak, és azt is írjam oda, hogy vörös, fehér, vagy kék palavesszővel kivánom-e a választ? C. D. jelenlétében – dr. L. oly távol volt, hogy semmit sem láthatott – a következő szavakat írtam a táblára: "Hol van NANSEN? Vörös palavessző!"

Magam tettem a táblák közé egy-egy darabka vörös, fehér és kék palavesszőt, majd a táblát a kulccsal bezártam és a kulcsot magamhoz vettem. A kettős tábla egy darabig még az asztalon maradt, míg mi a pszichograffal (4) kisérleteztünk, de úgy ezek a kisérleteink, mint egy utóbbi, mellyel azt a közlést akartuk a táblára iratni, hogy mi olvasható valamelyik doktori értekezés 7-ik lapjának 5-ik sorában, sikertelenek maradtak. (5)

(1) Ez következőképen értendő: C. D. és A. B. a régi dán helyesírás szerint h-val írjak a "mathematika" szót, míg dr. L. az új helyesírást követi és a "h" betűt kiküszöböli.
(2) Ez jóval előbb történt, l. 58. old. 1. jegyz.
(3) Én az asztal mellett ültem, azonban, mint már az 58. old. 1. s köv. jegyzeteiben említettem, a két előttem levő táblával nagyon buzgón foglalatoskodtam.
(4) HAMLET szavainak elolvasása után azonnal szóba került a pszichograf; ezt be is hoztam és C. D. úrral mindjárt meg is próbálkoztunk, hogy segítségével nem kaphatnánk-e választ arra a kérdésre, hogy hány éves C. D. úr. Azonban csak néhány vonás volt látható és a kísérletet sikertelennek kellett kijelentenem.
(5) A doktori értekezés történetéről nagyon szűk szavu a jelentés. Így arról sincs említés, hogy a két úr a szoba másik végére ment a könyves szekrényhez, hogy a könyvet kivegyék, míg én az asztalnál ülve maradtam. Ezután több perczre kimentem a szobából; mire visszajöttem, a két úr ismét az asztalnál ült.


60

Ezután újra megfogtuk a kettős táblát, (1) összefogóztunk, úgy mint előbb és hallgatóztunk, hogy kapunk-e választ. Elfelejtettem megemlíteni, hogy mielőtt a palavessző működni kezdett, a médium mindannyiszor idegesen vonaglott. E vonaglás ezúttal is bekövetkezett, hallatszott a palavessző karczolása és mikor a táblát elővettük, a kérdéssel szemközt, tiszta írással és vörös betűkkel ez volt olvasható: "Az északi sark közelében". Ezután C. D. és én elcsodálkozva hazamentünk. (2)


C. D. úr jelentése.

A kisérlethez használt palatáblákat A. B. úrral előzetesen megvizsgáltuk és letöröltük. (3)

1. kisérlet. A következő kérdést adtuk fel: "Megkötik-e ebben az évben a politikai kiegyezést?" A palatáblát, melyen a körülbelül 1/3 hüvelyknyi palavessző volt, az asztallap széle alá (4) helyeztük és gyengén, az asztallaphoz szorítva, dr. L. és én jobb, illetve bal kezünkkel tartottuk. Majd lánczot alkottunk és pedig úgy, hogy A. B. az asztal felett bal, illetve jobb kezével dr. L. bal kezét és az én jobbomat fogta. A tábla kerete miatt a palavessző nem ért az asztallaphoz. Minthogy a kisérlet nem sikerült mind-

(1) Ez úgy történt, hogy a táblát bal kezembe vettem, majd az asztal alá helyeztem és az asztallap alatt jobb kezemmel a kellő helyzetbe hoztam.
(2) Magam is nagyon csodálkoztam, hogy mindjárt le nem álczáztak. Ez első szeánszaim egyike volt és nagyon megörültem, hogy ilyen jól végződött.
(3) Csak az egyik táblát vizsgálták meg. Az asztalon levő rajztáblát meg sem említi. V. ö. az 56. és 57. old. 1. jegyz.
(4) Mikor a társalgásból következő kérdést feladták, a tábla már jó ideje az asztal alatt volt. V. ö. az 57. old. 3. és 4. jegyz.


61

járt, A. B-vel helyet cseréltem; (1) ugyanezt utóbb több kisérletben ismételnünk kellett. (2) Dr. L. valamennyi kisérlet közben időről-időre idegesen vonaglott. Végre karczoló hangot hallottunk; mikor ez megszünt és dr. L. a táblát az asztalra tette, a táblán összefüggő, de olvashatatlan írás volt látható – egy sor és aláírás. (3)

2. kisérlet. A kérdést újra feladtuk, s a kisérletet ugyanazon módon ismételtük. Ezúttal három szóból álló sor volt a táblára írva, az első és az utolsó "mint" és "az" szókat jelenthetett, a középső ellenben olvashatatlan volt. (4)

Ezután Dr. L. két kis fekete sarniros [zsanéros] táblát tett elénk, (5) melyeket, mint valami könyvet, ki lehetett nyitni. A fűzéssel átellenben kulcsra járó lakat volt; ha ezt elzárták, a könyvecskét nem lehetett kinyitni.

A táblába három, az előbbihez hasonló, de más-más szinű palavessző volt téve. Dr. L. felszólítására A. B. a következő kérdést írta a tábla belső lapjára: "Hol van Nansen? Vörös palavessző!" Az utolsó két szó azt jelentette, hogy a választ vörös színnel kívánja. Dr. L. nem látta, hogy mit írtunk. Ezután bezártuk

(1) Nem említi, hogy mikor a helycserére felszólitottam, a tábla már az asztalon volt; azt sem említi, hogy a helycsere után a tábla ismét az asztal alá került. L. 6. jegyz.
(2) De mikor? Épen ez a fontos.
(3) Csak C. D. úr tartotta olvashatatlannak; A. B. helyesen idézi jelenlétében. [jelentésében?]
(4) Itt nem említi, hogy e kísérlet közben legalább egyszer elővettem a táblát, és hogy ugyanolyan körülmények közt, mint a 14-ik [!?] jegyzetben említettük, helycsere történt.
(5) Helytelen; ez később volt, mikor a 3. kisérlet már megkezdődött.


62

a táblát, mely ott volt az asztalon szemeink előtt, a míg nem (1) használták. A. b. eltette a kulcsot.

3. kísérlet. Két egyforma palatáblát úgy raktunk egymásra, hogy csak a kereteik értek össze; köztük volt a palavessző. Ezután a táblákat az asztalra tettük és megállapodtunk, hogy a kérdés az lesz, hogy C. D. hány éves? A három jelenlevő ujjai hegyét a táblák keretére tette. Csakhamar karczoló hang hallatszott, (2) de úgy vettem észre, hogy más irányból, mint a hol a táblák voltak. (3) Valahányszor dr. L. levette kezeit a táblákról, a zaj is megszünt, mikor kezeit visszatette, a zaj újra kezdődött. Végre csend lett. Ekkor a táblákat szétvettük és egyikükön, teljesen olvasható írással a következő mondatot találtuk:

"Több dolgok vannak földön és egen,
Mintsem bölcselmetek – még a felsőbb matematika is –
Álmodni képes". HAMLET. (4)

4. kísérlet. A. B. és én valamelyik könyv egyik sorának szavait, valamint a lap és a sor számát is jól megjegyeztük, a nélkül, hogy dr. L.-nal közöltük

(1) A tábla a használat előtt legalább négy perczig nem volt látható.
(2) Ezt megelőzőleg azonban szünetelt a kísérlet, miközben a kérdést felírták a táblára.
(3) Figyelemreméltó, hogy A. B. épen ennél a kisérletnél emeli ki, hogy fülét az asztal lapjára téve, hallotta, hogy a palavessző tánczolt a táblán; C. D. úr ellenben úgy vélekedett, hogy a zaj valami vízvezetéktől ered, mely a szoba szögletében van. V. ö. 28-ik l.
(4) Ez a hosszú írás felelet volt arra a kérdésemre, melyet a szünet alatt tettem, és a melyről, úgy látszik, teljesen meg feledkeztek.


63

volna. (1) A kisérletet az első módszer szerint próbáltuk, de sikertelenül, mert sem a szavak, sem a számok nem voltak a táblára felírva. Mikor dr. L. már kifáradt, felhagytunk ezzel és az 5-ik kisérlethez láttunk. A fekete kettős táblát az asztalra tettük, ugyanolyan módon, mint a 3. kisérletben. (2) Csakhamar, alig 2 percz mulva dr. L. kijelentette, hogy a kisérlet már véget is ért; a táblákat szétvettük. A kérdéssel szemközt, teljesen olvasható vörös betűkkel ott volt a felelet: "Az északi sark közelében".


Azt hiszem e jelentésekről már nem is kell sokat mondanom. A mint látjuk, a két leírás nem kevéssé tér el egymástól; nem csak az egyes kisérleteket, de még azok sorrendjét is eltérőleg közlik. Ebből következik, hogy legalább is az egyik leírás helytelen. Tény azonban, – a mint a jegyzetek is bizonyítják – hogy mindkét észlelő jelentékeny hibákat követett el. Ezek a hibák pedig mindannyian az említett csoportokba tartoznak Vannak köztük olyanok, melyekben az érzékek csalták meg az észlelőt – így a hang irányát hibásan ítélik meg. Némelyeket a kellő figyelem hiánya okozott, így számos jelentős mozdulatomat egyszerűen nem vették észre, mert nem figyeltek oda. Végre halomszámra vannak emlékezeti hibák. Némelyik kisérletet épen fordítva írják le; az egyes mozzanatok sorrendje is csak nagyjában helyes; sok körülményt pedig épen kifelejtenek. A többi beküldött jelentés semmivel sem jobb. Azok, a miket idéz-

(1) A pszichograffal tett kisérleteket, úgy látszik, elfelejtette. Arról sincs említés, hogy a két úr a szekrényhez ment, melyből a könyvet kiválasztotta, és hogy én e közben kimentem a szobából; v. ö. az 59. oldal 4. és 5. jegyz.
(2) Megfordítva; a táblát az asztal alá tettem, v. ö. 60. o. 1. jz.


64

tem, korántsem a legrosszabbak; csak azért választottam ki ezeket, mert a legkimerítőbbek. Ebből a példából láthatjuk, hogy olyan jelenségeket, melyek természetét nem ismerjük, teljességgel lehetetlen helyesen leírnunk. Nem tudjuk mire ügyeljünk, és mert a jelenségek minden összefüggés és tervszerűség nélkül követik egymást, lehetetlen, hogy sorrendjükre emlékezzünk. Ez az oka, hogy a leírások olyan csodásaknak tüntetik fel az eseményeket, holott a valóságban egészen természetes úton történnek.

E jelentéseknek csak néhány nagyon érdekes pontját akarom még megemlíteni. Így a következő eset is olyan észlelési hibát tüntet fel, mellyel az életben nagyon gyakran találkozunk. Az egyik szeánsz alkalmával azt az előbb említett kisérletet akartam végezni, hogy valamely könyvnek, melyet nem is ismerek, az egyik sorát a táblára írjam. A jelenlevők megjegyezték az illető sort. A táblára a következő szavak voltak írva: "Ez lehet a maximuma", (1) de az írás olyannyira olvashatatlan volt, hogy a jelenlevők egyike sem tudta kibetűzni, de még magam sem, pedig én írtam. Próbálták a táblát megfordítani és csakugyan, mikor az írást fejtetőre állították, a jelenlevők egyike felkiáltott: "Helyes, legalább az első szó! Hisz itt van: "a vizsgálat", (2) a sor is ezzel kezdődik". A jelentés ezt természetesen úgy emeli ki, mint valami nagyon csodálatos dolgot; egy szó, melyet a médium nem is ismert, megjelent a táblán. Holott a dolog nagyon egyszerű; az illető nagyon jól tudta, minek kellene ott állania, és azért ebből az olvashatatlan irkafirká-

(1) Dánul: Det er vel maximum!
(2) Dánul: Undersögelse.


65

ból épen azt a szót olvasta ki. Az illuzióra, az ismeretlen és valami ismert között levő hasonlóság túlbecsülésére találóbb példát már ki sem gondolhatnánk. Most már azt is megértjük, hogy a spiritiszták egyik-másik "szellem-írásban" valami elhunyt barátjuk, vagy rokonuk keze írására ismernek.

Még egy körülményt kell megemlítenem. A különböző jelentéseket összehasonlítva, tapasztaltam ,hogy a tudósoknak igen nagy hajlamuk van a rendszerezésre. Leírásaik nem puszta jelentések, hanem fel is dolgozzák az anyagot, a kisérletek csoportját és megkülönböztetik a lényegest a lényegtelentől. Ez a törekvés a közölt jelentések egyikében is felismerhető; a többiekben azonban még határozottabban előtérbe lép, sőt egyikben-másikban annyira megy, hogy csak mellesleg említik meg, hogy némely kisérlet nem sikerült és kizárólag azokkal foglalkoznak, melyek sikerültek. Nyilvánvaló, hogy az ilyen jelentés teljesen hamis képet nyujt az ülés lefolyásáról. Észrevehette az olvasó, hogy az előbbi jelentésekhez csatolt kritikai megjegyzéseim sokkal érthetőbb, természetesebb színben tüntették föl az eseményeket, mint a jelentések. Az a csodaszerű benyomás, melyet a közlemények keltenek, rendesen onnan ered, hogy sok mindent nem vesznek észre és sok mindent elhallgatnak. Az a leírás tehát, mely sem a sikertelen kisérleteket, sem a sikeres kisérletek számos félbeszakítását és gyanús körülményeit nem közli, megbízhatatlan képet nyujt az eseményekről. Es ez a körülmény különösen azokban a jelentésekben lépett előtérbe, melyeket tudósok szerkesztettek; a többiekben kevésbbé. A spiritizmus történetéből tudjuk, hogy ugyanez mondható azokról a jelentésekről is, melyeket olyan észlelők szerkesztet-


66

tek spiritisztikai észleleteikről, mint a milyenek CROOKES és ZÖLLNER. A harmadik fejezetben ráutaltunk, hogy ezek a jelentések mennyi mindent kihagynak, különösen a mellékes körülményeket, melyek azonban e jelenségek megmagyarázásában a legfőbb szerepet játsszák. Azért is jogosan és méltán mondhattam, hogy ama férfiak észleletei teljesen értéktelenek, mert nem tudjuk belőlük megítélni, hogy csodás eredményeik közül hányat kell a hibás észlelésnek tulajdonítanunk. És ha már a modern kutatásokban is olyan nagy szerepe van a hibás észlelésnek, akkor legalább is nagyon valószinű, hogy a babona fejlődésén a régi időben is nagy hatást gyakorolhatott Erre azonnal rátérünk.

Azonban egyet meg kell még jegyeznünk. Annyi bizonyos, hogy DAVEY épen úgy, mint án, a szemfényvesztésnek köszönjük sikereinket. Előttem az is kétségtelen, hogy SLADE, EGLINTON és a többi médiumok is valamennyien sűrűn alkalmaztak hasonló eszközöket. Fizikális médiumokat annyiszor lelepleztek, hogy most már könnyen rájok bizonyítják, hogy körülbelül hogyan csinálták különböző mutatványaikat. De ebből még nem következik, hogy minden szemfényvesztő egyúttal fizikális médium is volna. Saját médiumos mutatványaimban is mutatkoztak legalább is nyomai egynémely felette csodálatos jelenségnek, melyeknek – legalább bizonyos mértékben – mindenesetre [mindenképpen] szintén részük volt a kisérletek sikerültében. Ezért nem kételkedem, hogy épen a tünemények megjelenése az, a mi a médiumot a közönséges szemfényvesztőtől megkülönbözteti. Ugyanebből az okból elhiszem azt is, hogy DAVEY médium volt, sőt az a meggyőződésem, hogy nagyszerű kisérleteit véghez sem vihette


67

volna, ha nem lett volna médium. Ugyanígy SLADE sem és a többi hírneves spiritiszta. Ámde ebben a médiumitásban semmi csodás, semmi természetfeletti sincs, és később meglátjuk, hogy itt csak sajátszerű és érdekes, de teljesen megmagyarázható lelki állapotok forognak fenn.