A kultúra problémája
Mi a hivatásuk, a sző legáltalánosabb értelmében, a feltalálóknak és felfedezőknek? Ha erre a kérdésre azt a feleletet próbálom adni, hogy: a kultúra fejlesztése, – ez a válasz elfogadhatónak fog látszani; viszont szükségszerűen felvetődik egy ujabb kérdés: mi is a kultúra? Ha megint a magam módján felelem: az átalakított energia gazdasági együtthatójának megjavítása, akkor el kell készülnöm arra, hogy olvasóim többsége türelmetlenül vagy lemondólag rázza a fejét, és komolyan fontolóra veszi, vajon nem volna-e legokosabb, ha ezt a könyvet mindjárt becsukná. Kérem, szíveskedjenek még egy pár oldallal megbirkózni, hiszen tulajdonképp nagyon egyszerű és világos dologról van szó, és annak, aki a fizika hivatalos szókincsével ismerős, a definíció néhány szava egyes esetek egész tömegét idézi fel, amelyeken a meghatározás he-
10
lyénvalóságát azonnal próbára teheti. De a megfelelő fogalmak a fizikában járatlan olvasónak is rendelkezésére állanak, legfeljebb ilyen elnevezések alatt még nem volt alkalma használni őket.
Vizsgáljunk meg egy sajátosan emberi tevékenységet, például a nyers vagy természetes anyag feldolgozását. Akár esztergályosról van szó, aki pipát, akár művészről, aki szobrot farag: a munka mindig akként megy végbe, hogy egyfelől ott van a kész mű, másutt a hulladékok, a forgács, a törmelék, ami már alkalmatlan arra, hogy hasonló alkotás anyagául szolgáljon. Minden célludatos tevékenységnek ez a típusa. Lehetetlenség a tervbe vett művet a megadott nyersanyagból tisztán, vagyis anélkül kihozni, hogy egy része értéktelenné ne válnék vagy legalább is ue degradálódna. Igaz, sokszor a körülmények annyira bonyolultak, hogy az anyag a megfelelő szolgáltatásra teljesen kiaknázhatónak tetszik. Ez az illúzió azonban csak akkor fordul elő, ha nem állítunk fel szigorú szempontokat. Így például azt lehetne mondani, hogy az ércöntő beleszorítja az egész ércmennyiséget az előírt formába és nincs forgács-hulladék. Ez tény, de a tüzelő anyag, amellyel a nyers ércet megolvasztotta, elvész, és többé ilyen célra nem használható. Így
11
áll az ügy minden más esetben is, amelyet vizsgálat tárgyává teszünk. Minden munkának van egy ismertető jele: mindenből, amit a tennészettől azért kaptunk, hogy saját céljainkra alkalmazzuk, bizonyos résznek el kell értéktelenednie, le kell kopnia, hasznavehetetlenmié kell válnia. Az esztergályos száz kiló fából talán harminc kilónyi pipát farag. A fa szakszerűen értékesített hányada harminc százalék. Tehát: az esztergályos a faanyagot egy harminc százalékos gazdasági együtthatóval dolgozza fel.
Itt van tehát az a kétes jelentésű szó, és nem is volt olyan nehéz megérteni. Természetes, hogy egy másik esztergályos, aki ügyesebb mesterember, ugyanabból a faanyagból negyven százalékot tud pipának kiképezni, és így magasabb kultúrát képvisel, mint aki csak harmincra viszi.
De hogy vagyunk akkor, ha ehhez a munkához viszont kétszeres időre van szüksége? Nos, erre a kérdésre a már ismert eljárási módon válaszolhatunk. A nap huszonnégy órájának csak bizonyos része fordítható munkára: az idő is alá van vetve a gazdasági együttható törvényének. Hogyha tehát a munkás a legjobb üzleti eredményt akarja elérni, akkor egybe kell vetnie a fa gazdasági értékét az
12
időével, amennyiben számításba veszi: mibe kerül napi életfenntartása, ezt az összeget a megtakarított, illetve jobban értékesített fáéval megfelelő vonatkozásba állítja, hogy munkáját a lehető legjövedelmezőbben oszthassa be.
Ez a megfigyelés feleletet ad egy másik ellenvetésre is, amely a figyelmes olvasónak valószínűleg már régen a nyelvére tolult. Hiszen a szobrásznál nem az a fontos, hogy mennyit faricskál le a márványtömbből, csak művészi alkotás legyen belőle. Ez a felfogás helyes is a munka művészi értéke szempontjából; viszont a hulladék itt egész máshol hever. Az izgatott órák, amelyekben a szobrász a művészi megihletettség kifejezési formáit kereste, az alkotás sok meddő kísérlete, az eldobott tervek és vázlatok, – igenis, nagy, sokszor túlságos nagy áldozatokat kellett hoznia, a míg a teremtés boldog órája végre elérkezett. Ez egy önmagával való számadás; a másik, egész szerény számítás az ár körül forog, amelyet művéért kérnie kell, s amely a márványanyag költségét is magában foglalja; amennyivel többe került, annyival inkább jön számításba. S annak, hogy itt valami érzésbeli tényező is közrejátszik, bizonyságát szolgáltatjuk: az igazi szobrászoknak, Michelangelótól Max Klingerig, mindig különösen izgató problémájuk volt, hogy a nyers
13
tömbbe úgy lássák és képzeljék bele a szoborművet, minha benne rejtőznék, akár a pacsirta a burokban: egy vékony hártyát kellett csak lehántani, s a mű egész szépségében felszabadult, mégpedig a lehető legcsekélyebb anyagveszteséggel.
Abban tehát megállapodtunk, hogy a gazdasági együttható minden cselekvésnél, minden célszerű eljárásnál érvényesül, éppen csak az egyik munka többé, a másik kevésbé összetett, amennyiben egyes cselekvések summájaként jelentkezik, s minden egyes tagnak megvan a maga külön koefficiense.
Alig intéztük el azonban ezt az ütközőpontot, már egy újabb magyarázatra van szükség. Feltéve, hogy minden mű több részből van összeállítva s valamennyinek megvan a maga gazdasági együtthatója: hogyan lehet akkor a különböző alkotórészeket összesíteni? Az iskolában azt tanultuk, hogy csak egyneműeket lehet összeadni; almát almával, gyereket gyerekkel. De a művészi szépséget és a márványtömb súlyát nem lehet egymáshoz rakni.
Hogyan is állottunk a mi esztergályosunkról szóló példázattal? Hiszen fát és időt valójában épp ily kevéssé lehet összeadni. És mégis egybe tudtuk vonni s ezáltal össze is adni őket: mindkettőt pénzértékben fejeztük ki. Pénz pénzzel
14
összeadható. Éppen az a pénz jelentősége, hogy egységes mértékmérője az értékek javarészének, amelyek ma közkézen forognak. Manapság jóformán minden gazdasági cselekvés abban nyilvánul meg, hogy nyereséget és veszteséget ugyanabban a pénzértékben fejezünk ki, s a célszerűséget eszerint ítéljük meg. És a mai irányzat arrafelé tart, hogy mind több és több olyan értéket lehessen a mértékmérőre igazítani, amely eddig kívül esett rajta. Az a bizonyos szárazdajka, aki a háziasszony megjegyzésére: remélem, szeretettel fog bánni a gyermekeimmel, azt felelte, hogy "a szeretet havonkint öt márkával többe kerül," – csak ennek a fejlődési folyamatnak adott goromba kifejezést. Céltalan volna ezen a folyamaton régi jó szokás szerint mindig újra felháborodni. Miután általános és ellenállhatatlan erővel megy végbe, általános tárgyi oka is van, s meg kell előbb érteni, mielőtt erkölcsi vagy esztétikai alapon állást foglalnánk vele szemben.
Ez a megértés éppen annak az általános mértéknek szükségletéből fakad, amely az embereknek kölcsönös vagy társadalmi tevékenységére alkalmazható. Magasabbrendű szociális berendezkedés nélkül a pénz léte és mibenléte érthetetlen. Zárt gazdasági társadalomban, mely minden szükségletét maga produkálja, a pénz még felesleges, s csak akkor válik szükségessé, ha
15
különböző gazdasági egységek lépnek egymással érintkezésbe. A cserekereskedés helyét, amely a a kölcsönös szükséglet és felesleg időnként való összetalálkozását feltételezi, s a kereskedelmi forgalom kezdetleges alakjának képviselője, egy közös értékmérő foglalja el, amely a csere két alkotó elemét vagy aktusát függetleníti egymástól, s ezáltal mindkettőnek hasonlíthatatlanul nagyobb mozgékonyságát segíti elő. Akinek csak fölös ierméke van, de ugyanakkor nincsenek kielégítendő igényei, a maga produktumát anélkül értékesítheti, hogy viszont nélkülözhető árut kellene beszereznie – s ezáltal bizonyságot nyer aziránt is, hogy később felmerülhető szükségleteit még akkor is fedezheti, ha annak idején nincs felesleges csereanyaga. Ezáltal az egyik fél a maga javára a lehető legkedvezőbben irányíthatja a kölcsönös forgalmat, és a másik fél is hasonló előnyös helyzetben van.
Így kerülünk megint a gazdasági koefficiens látószöge alá. A pénz olyan kitalálás, amely az üzleti forgalom gazdasági együtthatóját megjavítja, s ennélfogva kétségtelen nagy kultúrértéket jelent. Hogy ez az értelmezés tényleg a dolog lényegébe vágó, az a mozgalom is bizonyítja, ‚ amely régebben a cbehue-forgalom bevezetését követelte, igazolásául annak a tapasztalásnak, hegy még a pénz és pénzértékek fizikai vándor-
16
lása is a forgalom túlságos megnehezülésére vezetett, ennélfogva: a gazdasági együttható megjavítása céljából a puszta átírás által való központosítást kellett életbeléptetni. A csereművelet tudniillik itt már nem az effektív pénzbeli kiegyenlítéssel, hanem a központnak a megtörtént értékforgalomról szóló értesítésével történik. Elszámolás pótolja a pénz tényleges átadását, az eddig szükségelt munkaszolgáltatás tetemes csökkentésével.
Igy tehát megint a kultúra problémájához kerültünk. Mégis be kell ismernünk, hogy a pénz mértéke nem alkalmazható valamennyi kulturális értékre egyaránt. Bismarck, a sokat emlegetett "imponderabiliát" csak azért nevezte ezen a néven, mert bár a mi értékelésünknek ellene mondanak, mégis olyan tényezőket sorakoztatnak elénk, amelyek a kultúréletet erősen, néha döntően befolyásolják. Mégis volna talán egy még általánosabb értékmérő, amely ezeket az értékeket is maga alá rendeli?
Az energia
Az egyetlen fórum, amely erre a kérdésre feleletet adhat: a tudomány, mégpedig az egyetemes természettudomány, s nem a történelem, amely csak egyes régebbi szociális hatóerőkkel
17
ismertet meg bennünket, de nem azokkal, amelyek még kifejlődésre várnak. A természettudományhoz fordulunk tehát, és azt kutatjuk, vajon nem mutatkoztak-e az ő területén ilyen általános értékmérők, amelyeknek a lehető legáltalánosabbaknak s azonkívül mértékszerűeknek kell lenniök.
A fizika és kémia hatvanöt év alatt kidolgozott egy olyan fogalmat, amelynek meg van mindkét rendbeli tulajdonsága. Ez a munkának általános értelemben vett fogalma, vagyis: az energia. Minden történés a külvilágban, akármilyen jellegű legyen is, kimerítően és egyértelműen leírható vagy megismerhető, ha adva van, hogy energiái közül melyek változtak meg, és milyen volt ez a változás. Tudományos meggyőződésem, amelyet természetesen még nem minden illetékes tényező oszt, hogy ugyanezt mondhatjuk a belső világ történéseiről is. Nem szükséges különben, hogy ezt a kérdést itt döntsük el, miután jelen fejtegetéseinkben kifejezetten csak a külső világ jelenségeire szorítkozunk.
Mi is tulajdonképpen az energia? Jelenleg a legvégső realitás, amely még tapasztalati körünkbe esik. Az újabb időkben tudniillik kiújult a harc a külvilág realitásának régi problémája körül, mégpedig azzal az eredménnyel,
18
hogy egyetlen kétségkívül való bizonyosságot ismerünk, s ez öntudatunk pillanatnyi tartalma. Nézeteltérésről csak e tényből levont következtetések körül lehet szó. Nos, megállapíthatjuk még, fizikai és fiziológiai értelemben, hogy ami a külső világból tudomásunkra jut: érzékeink kapuin át jut oda. Van-e kulcsuk ezeknek a kapuknak? Egy van: az energia. Érzékelhető impressziónk csak akkor keletkezhet, ha a külvilágból energia hat az érzékeinkre vagy fordítva: ha idegrendszerünkben energiaváltozás megy végbe. A tudomány ezekre a folyamatokra más vagy általánosabb kfejezésekkel nem rendelkezik. Az anyag fogalma a közelebbi leíráshoz nem elégséges, mert például a látás egész a szem hátsó üregéig nem materiális történés.
Ezen általános ismertetésen kívül azonban az energia fogalmát szemléltető módon is meg kell értetnünk. Erre a célra mindennapi életünk bármely fázisa alkalmas. Belépünk este a szobába és felcsavarjuk a villanyt. Ezzel lehetővé tesszük, hogy a központban már előkészített elektromos energia bekapcsolódjék a lámpába, s ott hővé és fénnyé alakuljon át, amivel nincs összekötve semmiféle anyagbeli mozgás. Hogy ez az anyagtalan dolog mégis nagyon reális valami, ezt mindenki tudja: hiszen pénzbe kerül. Az a realitás, az elektromos energia, amely a központ-
19
ból a vezetéken át a szobába kerül, mint a világítógáz a csöveken keresztül, továbbá a hő és a fény, amivé az energia a lámpában átformálódik: mindez annak az általánosan létezőnek különféle megnyilvánulási alakja, amelyet energiának nevezünk. Joggal beszélhetünk különböző formákról, mert egyiket a másikból nyerjük. Az elektromos energia abban az arányban tűnik el, ahogy fényt szolgáltat, s ezért kell a központnak folyton pótolnia, nehogy a lámpa kialudjon. A központban pedig a nagy gépek mechanikai munkájának elektromos energiába való átvitele útján termelődik. Ezt a mechanikai munkát a gőzkazán alatt égő szén idézi elő; az energia azonban, amely a szénben és az égésbez szükséges levegőben rejtőzik el, a Nap sugaraiból születik; amelyeknek hatása és felhasználása mellett hajtottak ki egykor azok a növények, amelyeket ma mint fosszilis szenet bányásznak ki. Tovább azután nem vezethetjük vissza a munka vagy energia utját; mindmáig a Nap az egyetlen praktikus forrás, amelynek energiakészletét fogyasztjuk, s ennek az energiának alkalmazásain épül az egész földi életünk. Minden cselekvésünknek az a gyakorlati feltétele, hogy más megnyilvánulási formákba visszük át ama tápláló anyagokból nyert energiánkat, amelyek éppúgy, csak alacsonyabb hő-
20
mérséklet mellett égnek el a testben, mint a szén a gőzkazán alatt.
Óriási távlatok nyílnak meg itt előttünk, egész tudásunkkal felérők. Ha például ez a kérdés merül fel: mi köt össze bennünket azokkal az égi testekkel, amelyek oly távol vannak tőlünk, hogy a fény csak millió és millió év alatt jut onnan ide, úgy a felelet: éppen ez a fény az összekötő. Csak azt tudjuk, amit ez a fény hírül hoz, és csak abból értesülünk a világűr létéről és eseményeiről, hogy közvetlenül vagy a látcső lencséjén és tükrein át fénysugár ér a szemünkbe. Viszont a villanylámpánál láttuk, hogy a fény az energia egyik formája. Azaz: a világegyetem, amennyiben ismerjük, az a tér, amelyből energia hatol hozzánk, vagyis: az egész világ energia. (*)
De az energiát mégsem lehet megfogni vagy megmérni! – mondhatja az anyag nyakas védelmezője. Válaszom: az energia mindenesetre megfogható valami, mert összes érzéki tapasztalataink s így tapogató szerveink is az energia megnyilvánulásain alapulnak. Tényleg: van egy bizonyos helyzeti energia (elaszticitás) és egy mozgási energia, amelyeknek a fogható fizikai világról való képzeteinket köszönhetjük. Megmérni az energiát nem lehet. De lehet talán a villamosságot vagy a fényt, a hőt és a mág-
(*) A századelőn még könnyű volt efféle sommás megállapításokkal hatást kelteni. Azóta viszont napvilágra jöttek az anyagnak nem kevésbé csodálatos tulajdonságai is, amelyek a szerzőnek ezt a megállapítását – és a következő érvelését is – jócskán mérséklik. [NF]
21
nességet? Pedig hát éppúgy megvannak, mint a víz és föld. Miért kellene tehát a megmérhetőséget a létezés szükségszerű feltételének tekinteni? Semmi ok nincs reá, mert hiszen vannak megmérhetetlen létezők. Egy rövidlátó népszerű filozófia szoktatott hozzá bennünket ahhoz a feltevéshez, hogy való dolgoknak mindig mérhetőknek kell lenniök. Ha a legtöbb természettudós irányítása szerint a világot anyagból és mozgásból akarjuk kiképezni, akkor szükségszerűen meg nem mérhető anyagokat kell felvennünk; ha azonban ezt a fogalmat szigorú tudományossággal határozzuk meg, úgy az energiához kell eljutnunk, mint a legvégső mérhető és kimutatható valamihez.
A figyelmes olvasó fel fogja vetni a kérdést: ezek szerint csak energiára találunk a külvilágban? – Úgy van: mutass valamit, és kifejtem neked, hogy milyen energiák vannak jelen. Ez talán már elég konkrét dolog?
Az energia tehát semmi esetre sem absztrakt valami, épp oly kevéssé, mint te vagy én. Itt is a nyelv bizonytalanságait kell megsínylenünk, ugyanazzal a szóval lévén kénytelenek az elvont és általános fogalmat és az egyes konkrét, a fogalom alá eső tárgyat megjelölni. Amikor Schiller a Glocke-ban azt mondja: der Mann muss hinaus, – itt a Mann szónak absztrakt je-
22
lentése van, mert nem egy bizonyos férfira vonatkozik, hanem a férfi fogalmával kapcsolatos kijelentésről van szó. Ha azonban egy viharos népgyűlés elnöke rámutat egy zavargóra és kiadja az utasítást: der Mann muss hinaus! – akkor ezen csak egy valakit értett. Épp úgy jelentheti az "energia" absztrakt értelemben azt a tömegjelenséget, a mely bizonyos módon mérhető és átvitelezés útján mechanikai munkából előállítható, mint ahogy jelentheti egy bizonyos helyen lévő bizonyos mennyiségét, amelynek meghatározott rendeltetése s többnyire meghatározott tulajdonosa van, és egyedileg akként körülírható, mint ama népgyűlési férfiú. Igen általános értelemben pedig, miután minden létező az energiára vezethető vissza: az energia az egyetlen konkrét létező.
Az energia fogalmának ez általános jellegű tisztázására azért volt szükség, hogy a feltalálás és felfedezés fogalmait megérthessük. Az energia mérhető és egyszersmind minden dolog alapvető eleme lévén: minden történés általános mértékéül szolgálhat. A feltalálók és felfedezők ugyanis azok az emberek, akik a történéseket jobb, azaz kívánatosabb és üdvösebb irányba viszik, mint az eddigi volt; ezért kell működésüket, a legáltalánosabb értelmezésben, energetikai formákkal ábrázolnunk.
23
Ezzel visszakerültünk elmélkedéseink kiindulópontjához. Miután az egész emberi élet a testben lévő energiák működtetésén alapszik, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy a külvilág energiáit, amennyiben lehetséges, az ember érdekében alakítsák át: minden az átalakítás megtörténtének mikéntjétől függ. Láttuk, hogy mindig van hulladék, amelynek mennyisége az átformáló egyén ügyessége szerint több vagy kevesebb. Most ismerhetjük meg előrebocsátott mghatározásunk általános érdekű értelmét: a feltalálók és felfedezők annyiban és csak annyiban fejlesztői a kultúrának, amennyiben az elkerülhetetlen hulladék lehető legteljesebb csökkentésére tanítanak, és megmutatják, hogy az ismert és hasznosított energiákon kívül mások is vannak a természetben elrejtve, amelyeket szintén az emberiség céljaira lehet átalakítani.
A feltalálók és felfedezők
Foglalkoznunk kell még itt azzal a ténnyel, hogy az emberihez nagyrészt hasonló állati szervezet a nyers energiáknak hasonló célszerű átalakítását végzi. Ez kétségkívül igaz. A különbség mindössze az, hogy az állatok a fajt csak fenntartani, az emberek pedig fejleszteni
24
is tudják. Ha az ember nem lép közbe, akkor az állat évszázadokig és évezredekig változatlanul ugyanazon a fokon marad, és az egymásután következő nemzedékek egy folyton ismétlődő kört futnak be. Csak az ember tudja a maga faját nemzedékről-nemzedékre átalakítani, természetesen népek és törzsek szerint igen különböző mértékben. S e változás lényegét kizárólag csak mindig több és több nyers energiának felhasználásában és ezeknek az energiáknak mindig magasabb gazdasági együtthatóval való célszerű átformálásában találjuk meg. Ezt a fejlődést ma még nem az egész emberiség egységesen, hanem bizonyos, egyes népek és ezeken belül ismét egyes személyek tevékenysége eszközli. Ezek az emberek a feltalálók és felfedezők.
Látjuk tehát, hogy az emberi nem legfontosabb osztályával van dolgunk. Ezekben az emberekben érte el legfőbb kifejlettségét egy sajátosan emberi vonás: a haladásra való képesség. Ez a megismerés érzésbelileg csaknem általános; az emberiség hivatott vezéreit tiszteli azokban, akik friss energiákat szabadítottak fel számára vagy a meglévők tökéletesebb értékesítésére mutattak rá, példaképeit látja bennük, akiket mindenki nyomon szeretne követni és akikhez hasonlónak kívánja a szülő
25
gyermekét. Életükről és működésükről írott és íratlan legendák szállnak szerte és szállnak tovább nemzedékről-nemzedékre; mindenki érzi, hogy az ő útjuk és cselekvésük ismerete egyéni kiválóságuknak általánosulására vezethet. Ezeknek a komoly legendáknak azonban csak akkor van igazi hasznuk, ha tudományos jellegűek, azaz az általánosra és ismétlődőre épülnek. A tudomány bajnokai azonban eddig nem igen vállalkoztak erre a feladatra. A köteles kegyelet megsértésének vélték a tudomány hőseinek közelebbi analizálását. "Du gleichst dem Geist, den du begreifst, nicht mir" – úgy látszott, mintha ezzel mennydörögné le minden nagy ember azt a kisebbet, aki ilyen méltatással kísérletezik.
És ezt a feladatot mégis meg kell próbálni és meg kell valósítani. Láttuk, hogy ezek a nagyságok nem ütnek el feltűnően a többi embertől, sőt az ő legtipikusabb kifejezőik. Nyugodtan feltételezhetjük tehát, hogy általános emberi tulajdonságokat fogunk náluk találni, csak éppen bizonyos felfokozottságban. És ez a meggondolás lesz egyúttal vezetőnk a vizsgálat alá veendő részletkérdések megértésénél.
26
Felfedezés és feltalálás
Eddig a felfedezésről és feltalálásról mint két különböző szellemi tevékenységről volt szó, s ezért helyénvaló lesz, ha ezt a különbséget röviden szóvá tesszük. Az eltérést abban a tényben látom, hogy a felfedezésnél ismeretlen körülmények kikutatásáról, a feltalálásnál pedig ismert viszonylatoknak új célra való alkalmazásáról lehet beszélni. A felfedezőnek tehát munkája közben állandóan azt kell kérdeznie önmagától: új az, amit éppen szemlélek? – a feltaláló ellenben két kérdés közt válogathat: hogyan használhatom fel ezt a bizonyos dolgot? vagy: hogy oldhatom meg ezt a meghatározott feladatot? Hogy a két kérdés közül melyiket veti fel, attól függ, hogy kevésbé ismert vagy új dologhoz van-e köze, avagy inkább a megoldandó probléma vet fel valami újat.
Természetesen mindkét ágú tevékenység sokszor összebonyolódik egymással. A kutatónak munkája közben gyakran kell találmányokat csinálnia, hogy a kikutatandó új valamit lehetőleg kedvező feltételek mellett vizsgálhassa meg. Éppígy: a feltaláló is gyakran van abban a helyzetben, hogy ismeretlen dolgokat lásson, ha adott feladatát új eszközökkel akarja megvalósítani. Még eladdig ismeretlen körülmények
27
előállítása és lebírása: ez a cél mindkét esetben, csak a tudósnak ez új viszonylatokkal szemben való álláspontja lényegesen különböző. Ennélfogva: végeredményben a tudatos érdeklődés mértékétől fog függni, hogy a hivatott tudós saját tapasztalataival szemben milyen vonatkozásba kerül. Itt aktuális azután a tudományos tevékenységnek egy súlyos akadálya minden országban, ahol a tudomány sokáig aludt s ahol külső erők sem mozgatják meg. Ilyen viszonyok vannak most Spanyolországban; ósdi, egyoldalú életfelfogás divik, amely nemcsak hogy nem ismeri a tudományos ideálokat, hanem egyszerűen elutasítja őket, s épp ezért hiányzik a kétségtelenül lappangó kutatók szükségszerű kibontakozása; viszont kétségtelen, hogy amennyiben valamely okból a tudományos ideálok erőre kapnak, egész csomó tehetséges tudós fog itt is kivirágozni.
Ilyen hirtelen fejlődésnek legfelötlőbb példáját Francciaországban látjuk a tizennyolcadik század végén a mathematika és természettudományok terén. A forradalom és a belőle származó következések: a köztársaságnak az ósdi Európa ellen való megvédése, az oktatás és a technika újjászervezése és az általános műveltség és haladás terjesztése, – tudós, főleg természettudománnyal foglalkozó egyéniségek
28
iránt váratlan és nagyszabásu keresletre vezettek, és ez a szükséglet tényleg egész sereg ragyogó tudóst és kutatót dobott a felszínre, akikre Franciaország épp oly büszke lehetett, mint politikai vívmányaira. Nehéz volna elfogadni, hogy ez az időköz, éppen rendkívüli mozgalmasságánál fogva, rendkívüli emberek születését előmozdíthatta volna, mert e kiváló férfiak születési időpontja még a politikailag és gazdaságilag alacsonyrendű királyságra esik, és az első forradalmi mozgalom hatása alatt született nemzedék később semmiféle kimagasló jellegzetességet nem mutat fel. Sokkal kézenfekvőbb, hogy az átlagos nyersanyagról van itt is szó, amelyből alkalmas körülmények közt a nagy emberek mindig kiválnak, és ezt a nyersanyagot csak az egyszerre beállott fejlődési lehetőség izgatta a francia forradalom után is gazdagabb termésre.
Az iskolai rendszer
Ennek a logikus következtetésnek fontosságát hangsúlyoznunk kell. Ha ez a következtetés helyt áll – sem általános, sem különös okok nem szólnak ellene, – akkor megállapíthatjuk, hogy ma a népek értelmi és teremtő erői általában megközelítőleg sincsenek olyan kimerítően
29
felhasználva, ahogy lehetséges volna. Amelyik nép tehát elsőnek fogja saját értékeit célszerűen kiaknázni, hihetetlen fölénybe kerül minden más néppel szemben. De ezt a célt csakis az iskolai oktatás szellemének gyökeres megváltoztatásával lehet elérni. A mai tanítási rendszer teljesen figyelmen kívül hagyja a tehetséges és fejlődésre képes egyének különös kiemelését és támogatását. Sőt a mai iskola állandó ellentétbe kergeti a kiváló tanulókat önmagukkal; a későbbi nagy emberek köztudomás szerint többnyire rossz diákok voltak, aminek oka abban rejlik, hogy az iskola sok különböző szakban akar bizonyos átlagismereteket nyújtani, és az egyes tárgyakra való kivételes képességet, miután rendszerint a többi tantárgyak elejtésével áll kapcsolatban, alkalmatlan szellemi elfajulásnak tekinti. Mármost: a későbbi nagy embereknek egyik legjellemzőbb (bár nem csalhatatlan) ismertetőjelük épp a nagyfokú egyoldalúság, így tehát az iskolának ama törekvése, hogy ezt az egyoldalúságot leküzdje vagy eloszlassa, egyenértékű a későbbi nagy emberek lehetőség szerinti visszaszorításával. Nem szabad viszont azt hinni, hogy a nagy ember minden körülmények közt utat vág magának. Eltekintve attól, hogy az említett akadályok nélkül általában még jobban érvényesülhetett és többet szolgáltathatott
30
volna, utalnunk kell egyik előző fejezetünkre, amelyben megállapítottuk, hogy kedvezőtlen fejlődési feltételek mellett sokan elesnek a szabad szárnyalástól, akik más megfelelőbb viszonyok között kivételes eredményeket produkálnának. Ha elfogadjuk, hogy rendkívül kedvező körülmények esetén a kitűnő emberek kiválasztódása rendkívüli mértékben fokozódik, akkor nem kerülhetjük el a végső következtetést: iskoláink átlagos kedvezőtlen körülményei folytán az eredeti tehetségek nagy része háttérbe szorul és összemorzsolódik.
Ez a ténymegállapítás azonban minden nemzet legfontosabb javainak önkényes és elkerülhető pusztulását jelenti: vezető szellemeinek pusztulását.
A történelmi iskola
Nyilvánvalóvá tettük, hogy a kiváló kutatók életkörülményei és fejlődési feltételeinek a lehetőségig alapos megismerése milyen gyakorlati fontosságú. Legalább olyan, mint e ragyogó egyéniségek iránt való elméleti vagy általánosságokban maradó érdeklődésnek. A történeti vizsgálódás által felderíthetünk egyes személyi részletkérdéseket, a legjobb esetben megtudnók, hogy Ranke szavai szerint "hogyan is volt
31
tulajdonképpen" az illetővel; de arra a felsőbbrangú feladalra nem vállalkozhatnánk, hogy következtetéseket vonjunk le, vajon a nagy tudósok életkörülményeiből melyek hatottak kedvezően kifejlődésükre és melyek kedvezőtlenül. Pedig hangsúlyozni akarom, hogy ezt a merész vállalkozást igenis szükségesnek tartom. A történelem megismertet bennünket a kitűnő emberek aprólékos életviszonyaival, de a nagyobb közösségekkel: városokkal, államokkal és népekkel is; a tudomány tulajdonképpeni hivatásán esne sérelem, ha mindezen tényezők egyes kicsinyes körülményeinek ismeretével megelégednénk. A természetvizsgáló is csak egyes szemelyeket vagy eseteket figyelhet meg és próbálhat ki, de nem elégszik meg soha annak megállapításával, hogy ezekben az egyes esetekben miről van szó, hanem azzal kezdi a maga tudományos munkásságát, hogy a megvizsgálás alá vont példánál mi volt az általános és mi volt az egyéni jellegű. Csak az általános vonatkozás érdekli, és siker esetén csak az általánosra állítja fel az új természeti törvényt, amelyet eredményes munkájából vont le.
Ugyanígy kell tehát megragadnunk és megvalósítanunk a nagy emberek élettörténetének problémáját. El kell különítenünk az általánost az egyénitől, az előbbit szakszerűen fejtjük ki,
32
az utóbbi pedig csak annyiban jöhet számba, amennyiben az általános szempontokra nyilvánvaló befolyása volt.
Két kérdés van tehát; először: mi az általános vagy hogyan ismerhető fel? – másodszor: hogyan tudjuk meg, minek van fontossága a részletkérdések vagy egyéni viszonyok közül az általánost illetőleg? Először meg kell válaszolnunk az első kérdést, hogy azután a másikat szemügyre vehessük.
Az általános vagy törvényszerű elem – amely tehát minden egyes jelenség megítélésénél és értékelésénél első sorban figyelembe veendő – minden individuális eswtben egyező módon és formában található meg. A tudományos munkának van egy csalhatatlan ismérve, amely mindig jelzi, hogy egy bizonyos kérdés egyáltalában és mennyire tudományos jelentőségű: ez az az ismérv, hogy tudományos eredmények alapján "jósolni" lehessen. A természettudományok terén ez a feltevés igen egyszerű. A geológus egy állkapocs formáiból előre meg tudja mondani, milyennek kell az illető állat csontvázának lennie, és ha a kémikus egy új elemet fedez fel, akkor megjövendölheti: mekkora lesz a specifikus hőfoka, még ha nincs is semmiféle mértéke róla. A jövendölés e lehetősége a vonatkozó természeti törvények ismeretén nyug-
33
szik, s e természeti törvényeknek megvan az a tulajdonságuk és célzatuk, hogy szabályszerűen megismétlődő viszonylatokat egy jellegzetes kifejezési formába foglaljanak össze. Más szóval: csak szabályszerűen visszatérő jelenségeket lehet megjósolni, és a természeti törvények éppen azt fejezik ki, ami megismétlődik.
A nagy emberek életfeltételeinek sajátos problémájával szemben is tehát az a feladatunk, hogy megtaláljuk és kifejezzük az örök ismétlődéseket a más nagy emberekkel való egybevetéseknél. A homo sapiens egy különös válfajának kell őket tekintenünk, és kizárólag természettudományos alapon kell azokat az ismérveket és sajátságokat kíkutatnunk, amelyek tekintetében hasonlítanak egymáshoz és kiemelkednek a többi emberek közül. Az átlagemberrel való megegyezéseik kimutatása ellenben közömbös; azzal a megismeréssel, hogy semmi különös vonás nem fordul elő, az érdeklődés is kialszik. Ebből magyarázható a filológiailag agyon nem iskolázott ember ösztönszerű ellenszenve azzal a szatócsmunkával szemben, amellyel néha nagy emberek életének jelentéktelen eseményeit összekapirgálják. Ha ennek az ellenszenvnek azt szegzik elébe, hogy nem lehet tudni, vajon ezek az aprólékosságok egy-
34
szer majd valamely speciális szempontból nem lesznek-e érdekfeszítők és nem lett volna-e örök veszleség, ha figyelmen kivül maradtak volna, – akkor megint érvényesíteni kell a mi álláspontunkat: csak az általánosnak, az ismétlődhetőnek van fontossága. Tudományos értelemben tehát nincs örök veszteség. Ha az elveszett érték csak egyszer fordul, illetve fordult elő, akkor fenntartására nincs semmi szükség, mint a hogy felesleges, hogy az utókort arról az időjárásról értesítsiik, amely mellett egy tudományos felfedezés megtörtént. Viszont: ha valami igazán lényegesről van szó, akkor fontosságához mérten sokszor és sokféleképpen fog ismétlődni, s így az egyes példa elenyészése nem jelent semmit. Még az adott eset megjelölésénél sem pótolhatatlan az ilyen részleges veszteség, amelynek súlyát csak később ismerjük fel; minél nyilvánvalóbbak az általános törvények, annál könnyebben lehet egyes esetekben a hiányzót interpolálni, azaz: a mértékadó törvényszerűségekből kiegészíteni s az űrt betölteni.
Tudom, hogy e fejtegetéseimmel egy igen elterjedt felfogással helyezkedem szembe, amelynek éppen a történelemre és az ezzel összefüggő érdekekre való befolyása rendkivul erős. "Szent az a hely, amelyet nagy ember ta-
35
posott", – és ezáltal egy olyan kultusz igazolódik, amely fétisimádássá fajul. A művelt és modern ember, aki lenézi a középkor vallásos rajongásait, a maga többé-kevésbé felmagasztosított művészi és tudományos szentjeivel épp ilyen középkori ereklye-misztériumot űz, ahogy az újságtárcákból és a schöngeist-könyvekből nap nap után látjuk. S ennek egyedülvaló okát abban a helytelen feltevésben kell keresnünk, mintha pótolhatatlan értékű egyéni vonatkozásokról volna szó. Pedig az egyén és egyed mindig korlátozott és esetleges valami. Ha Goethe szavaira hivatkoznak, hogy "földi embernek legfőbb boldogsága: a személyisége", ne tessék elfelejteni, hogy Goethe boldogságot és nem értéket említ. Ugyancsak Goethe írja azonban ezt is: "Eigenheiten, die werden schon haften; kultiviere deine Eigenschaften!" Tehát: nem az tesz értékessé bennünket, ami véletlenül más, mint a többinél, hanem ami bennünk az átlagnál elsőbbrendűen van kifejlődve. Hogy azonban magasabb és alacsonyabb fejlődési fokról egyáltalán beszélhessünk, ehhez összehasonlítható, azaz sok embernél, de különböző mértékben előforduló tulajdonságok kellenek. A nagy emberekről előre meg is állapítottuk, hogy emberi ké-
36
pességek rendkívüli felfokozottságával s nem emberfölötti erőkkel jellemezhetők.
A természettudományi és történeti kutatás közt tehát, ebben a vonatkozásban, nincs lényeges különbség. Az újabb időkben a mi történelmi felfogásunk ellen megint abból igyekeztek tőkét kovácsolni, hogy a történelem tárgyául az egyént tolták előre; be kellett azonban látnia mindenkinek, hogy még a legindividuálisabb eset sem írható le, azaz nem lehet köztudomásúvá és közérdekűvé másképpen, mint általános fogalmak segítségével, a nyelv megfelelő kifejezései útján. Tehát a szóban forgó legegyénibb eset is csak egyes ismert, azaz sokszor ismételt fogalmak kombinációjával rögzíthető meg, és az individuálista történetíró is kénytelen a letagadott általános fogalmakkal dolgozni. A természettudomány is egyes esetekből indul ki, és régebben csak leírás, azaz az ismert és a speciálisan alkalmazható általános fogalmaknak összeállításával tudott úrrá lenni rajtuk. Később azután az egyes esetekből általános törvényeket vezettek le. Mindössze a tudományos készség mértékétől függ, mennyire tud valaki az adott példától eltekinteni, és hogyan tudja az ide vonatkozó általános törvényt kifejteni.
Arra a kérdésre, hogy mit értsünk "általános" alatt, és hogyan tudjuk megismerni, azt fe-
37
leljük, hogy ami ismételhető, az már általános, és a megismétlődés tényével leplezhető le. Ezzel azután el volna intézve az a másik kérdés is, hogyan jutunk az egyes eset lényeges alkotórészeihez. Ami ismételten felismerhető és kimutatható: az a lényeg.
Ha tehát új területeken kutatunk, soha sem tudhatjuk előre, hogy a sok apró részlet közül egyes esetben mi fog lényegesnek és ismételhetőnek bizonyulni. Minden tudományos munkának ennélfogva az a kezdete, hogy kizárólag technikai szempontok szerint az adott dolgot egyszerűen tudomásul vesszük. Azaz: a rendelkezésre álló egyedeket összefogjuk és keressük benne a megismétlődőt. Ebben a stádiumban, tudományosan, még nincs értékkülönbség az összetevők közt, viszont mégis fontos ez az időköz, mert az elemi osztályozás nélkül az egyezőségeket hiába keresnők.
Mihelyt azonban az anyaggyűjtés nyomán a közös körülmények közt levő megegyezőségek kiválnak, már a második stádium kezdődik, amely ezen egyezők kidolgozásából áll. Az a tétel például, hogy a modern nemzetek gazdasági fellendülése tíz-tíz éves hullámokat játszik: alacsonyrangú empirikus szabály; mármost, hogy ilyen vagy pedig mélyebb és tágabb általánosításokig jutunk-e el, főleg az illető tudományág
38
fejlettségétől függ; a lényeges egyszersmind mindig általános, s az általánosság mértékét fontossága jelzi.
Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy valamely eset egészen különböző jelentőségű lehet és kell hogy legyen, a rá alkalmazott tudományos felfogás szerint. Addig fel nem ismert összefüggések folytán sokáig lényegtelennek tartott részletek egyszerre a tudomány gócpontjába léphetnek, amikor ezekre az összefüggésekre rájutunk. Hogy állunk azonban, ha eladdig éppen ezeket a részleteket hanyagoltuk el?
Akkor szépen felkeressük őket és kikutatjuk tulajdonságaikat. A fontossá válás szempontja meghatározza a kifürkészés módját is. "Értékes anyagot" sohasem lehet a leendő felhasználásra akként összegyűjteni, hogy a jövendő felhasználó meg legyen vele elégedve; rendszerint joggal fog panaszkodni, hogy éppen a legfontosabb dolgok maradtak észrevétlenül vagy meghatározatlanul. Így tehát az általánosítás első lépésével egyidejűleg meg kell állapítani azokat a kérdéseket, amelynek jeligéje alatt kell az anyagot gyűjteni.
Szükségszerűen helyes vagy hasznos is ez az első lépés? A tökéletesség szempontjából nem lesz semmi esetre sem helyes, de mindig hasznosítható lesz, – ha nem véletlenül felmerült,
39
hanem tényleges általánosítást ölel fel. Mindkét kérdés önmagától megválaszolódik az eleinte inkább sejtett, mint kimutatott általánosítás tényleges megléte s esetleg szükséges módosítása vagy kiterjesztése után, az esetnek az ideiglenes szempontok szerint való közelebbi vizsgálásával. Az igazán tudományos gondolkozást a munkának e stádiumában a kutatónak szellemi gyermekeivel szemben kellő elfogulatlansága, kényszerű esetben: kegyetlensége igazolja. Az új területen megismert törvény felemelő hatása rendszerint oly erős, hogy különös önfegyelmezés kell a tévedés lehetőségének meggondolásához. Amennyiben ez az általánosítás valóban a tények egy egész láncolatát fogja össze, mindenesetre használható részei is vannak, viszont ezek a részek egy fel nem ismert fontoságú ponthoz is kapcsolódhatnak. S ha ellentmondásokat találunk, akkor az összefoglaló gondolatnak a meglévő tényekhez való fokozatos alkalmazása adja azt a munkát, amely minden tudomány örök útja és igazi fejlesztője. Lehetetlenség tehát az anyaggyűjtést és annak rendszeres értékesítését két, időben és személyileg elkülönített feladatnak tekinteni. Ha külső okok teszik ezt szükségessé: elmaradhatlan következményéül a tudományos eredmények késlekedése és értékeik csökkenése várható.
40
Az életrajz anyaga
Ha meggondolásainkat specializáljuk: egyelőre ahhoz az anyaghoz kell magunkat tartanunk, amellyel a rendszerint tudománytalan életrajzok rendelkeznek. A bennük felfedezendő általános szempontok megadják majd több és jobb anyag beszerzésének a lehetőségeit. Ahol anyaghiány miatt valamely kérdést az adott esetből nem tudunk eldönteni, ott más esetekből igyekezünk a választ kibogozni s megpróbáljuk, vajjon az így talált megoldás az eredeti tényállással simán összeegyeztelhető-e? Így jutunk előre a Goethe szavai szerint: soha be nem zárva, de gyakran körülkerülve.
Még egy bizonyos, igen fontos anyagmennyiségre kell utalnunk: a kutató saját nyilatkozataira. Rájuk találunk elsősorban tudományos munkáikban, amelyek az elért szellemi magaslatokat jelölik meg. Vannak továbbá másfajta szellemi dokumentumok, főleg levelek, amelyeknek értéket kölcsönöz az a körülmény, hogy a szellemi munka fejlődési menetének és így a tudományos szolgáltatás lélektani megértésének kulcsát adják. Az itt következő tanulmányokhoz az ilyen utalások hozták a legmegfelelőbb anyagot, és hálásan kell tudomásul venni, hogy kitűnő tudósok levelei az utóbbi időkben mindin-
41
kább a nyilvánosság elé kerülnek. Az életrajzokban is sokszor ismerünk rá ilyen adalékokra, az életrajzíró azonban rendszerint inkább hősének istenítésével, mint lélektani analízisével foglalkozik, s így a leveleket értelmező részeket óvatosan kell mérlegelnünk.
A mai történetírás technikája, éppúgy, mint a filológiáé, az aprólékos eredeti részletek túlságos gonddal való reprodukciójában kéjeleg, és ennek a technikának a bajnokai türelmetlen gőggel néznek le azokra, akik nem állnak az ő pártjukon. Nem hiszem, hogy ennek a túlzott gondosságnak komoly jelentősége volna; csak annak a nagyon elterjedt nézetnek a gyakorlati következményét látom benne, mintha az egyes tények pótolhatatlanok volnának. Aki nem vallja ezt a téves hitet, s aki tisztában van azzal, hogy a végső következtetést sohasem biztosíthatja egy közbeeső faktor, annak nem fog fejtörést okozni, vajon adott esetben egy mellékkörülmény bizonytalanságban hagyjon-e, mert egy szó homályos vagy egy vonatkozás nem nyomozható ki. Addig nem vonja le általános megállapításait, a míg egybehangzó eset elegendő számban nincs szolgálatára. Tehát itt is a hibák forrásának szakszerű megítélése fogja annak a munkának nagyságát kiszabni, amely az anyag tisztogatásához és biztosításához
41
szükséges. Miután a biográfus munkája sem lehet abszolút tökéletes, ahogy semmiféle más munka sem, határául nem a technikai készség véletlen mennyiségét, hanem a tévedés lehetőségének racionális mértékét kell beállítani.
A nagy emberek sokaságából hármat ragadok ki; mindhárman a múlt évszázadban és hasonló területeken értek el alapvető felfedezéseket, mindhárman németek voltak, de jellemük s sorsuk a lehető legeltérőbb egymástól. Mayer, Helmholtz és Liebig életéről fogunk beszélni; az első kettő az energia megmaradásának törvénye, a mi vezető elvünk bölcsője körül állt.