A turistaság és egyéb sportok kapcsolatáról.
Minden kultúrországban az állam egyik legmagasztosabb feladata és a honvédelem szempontjából is igen nagy érdeke, hogy alattvalóinak egészségét istápolja, munkabírását, edzettségét, rátermettségét elősegítse. Mindaddig azonban, míg az állam többé-kevésbhé életképtelen egyének nagy tömegének gondozására és ápolására rengeteg összegeket kénytelen fordítani, addig az államfenntartó, életképes egyének, tehát magának a népnek egészségi jólétével nem foglalkozhatik a szükséges mértékben és így minden kultúrlénynek saját magának kell erről gondoskodnia.
Márpedig alapelv, hogy az egészség megőrzése elhárító rendszabályokkal célszerűbb, olcsóbb és biztosabb, mint a beállott baj gyógyítása. Ez korántsem új dolog, hiszen ezt az elvet hangsúlyozta már a negyedik században Vegetius Renatus római író is. Ezt a preventív módszert leginkább követhetjük sportolás útján és pedig bizonyos fokig önmagunk erejéből, állami segítség nélkül, tisztán egyéni kezdeményezés útján is.
A kitűzött célt, vagyis a kultúra dekadens hatásának egyensúlyozását követik többé-kevésbbé az összes testedző sportok, tehát a turistaság is és így okvetlenül van bizonyos kapcsolat a turistaság és egyéb sportok között.
Egész irodalom keletkezett már arról a kérdésről, vajjon a turistaság sport-e, vagy sem? Erre a kérdésre a turistaság fogalmáról szóló fejezetünkben már rávilágítottunk és itt csak a turistaság és egyéb sportok kapcsolatáról akarunk írni.
A sport általában véve a kultúra hátrányait hivatott egyensúlyozni, a kultúrát tehát kiegészíti. Maga a turistaság ellenben nemcsak kiegészítője a kultúrának, hanem annak fejlesztője is. Mert hiszen a turistáskodás a testedzésen kívül igen jelentős mértékben ethikai tartalmat, magasabb szellemi élvezetet is nyujt. Ellenben hiányzik a turistaságnál az egyéb sportoknál rendszerint elmaradhatatlan versengés. Már a turistasággal rokon alpinizmusról ez nem állítható ilyen határozottan, mert egyik-másik nehezebben megmászható hegycsúcs elérése egyesek szemében lehet öncél, tehát adva van a versengés lehetősége. Ez – bár egyébként kóros tünet – kétségen kívül elősegítette az alpinizmus fejlődését. A szintén rokon síelés pedig versenyek révén határozottan fejleszhető, sőt síugróversenyeknél e tekintetben a turistasággal ellentétes sportszempontok jönnek tekintetbe. Fokozatosan jelentkezik tehát a versenysportokkal való kapcsolat. De míg a turistaságból kifejlődött alpinizmus és túrasíelés a testedzés szempontjából szinte egyesítenek magukban minden más sportot, részben ezért bizonyos szellemi és fizikai előfeltételekhez kötöttek, tehát nem űzhetők bárki részéről, addig maga a turistaság szelídebb formájában nem igényel különösebb rátermettséget és talán csak bizonyos ideális gondolkodásmódot tételez fel. Tisztán a testedzés szempontjából a turistaság tehát egyoldalúbb az alpinizmusnál és síelésnél. Ezt azonban kiküszöbőlhetjük, ha a turistaságon kívül egyéb sportot is űzünk.
A turistasággal rokon sport a nemesebb értelemben vett vadászat, amennyiben a hasonló testedzési szempontokon kívül mindkettőnek a természet szeretete ad mélyebb tartalmat. Távolabb állanak már az evezés, kerékpározás, szánkózás és korcsolyázás, bár ezeknél is megfelelő körülmények között elsőrangú jelentőséggel bírhat még a szabad természetben való gyönyörködés esztétikai jellege. Minden egyéb sportnál többé-kevébbé csak pusztán a testedzés domborodik ki, bár esetleg az emberi test és a mozdulatok szépségének kultiválásával, tehát szintén bizonyos esztétikai tartalommal (pl. vívás), míg egyes, többnyire zárt helyiségben űzött sportok, pl. vívás, torna, rendszerint nélkülözik a szabad levegő élvezetét és így viszont ezen sportok feltétlenül arra szorulnak, hogy a szabadban való mozgással, elsosorban tehát a turistáskodással kapcsoltassanak össze.
Felmerül immár az a kérdés, a turista milyen sportot űzzön, hogy erejét, kitartását, rugalmasságát fokozza, megtartsa? Ez persze számtalan egyéni körülménytől függ. Legkézenfekvőbb a közönséges szertorna, mely asszes tagjainkat egyaránt erősíti. Igen ajánlatos emellett az evezés, a vívás és főleg az úszás; utóbbi a tüdő- és szívmunka tekintetében igen közel áll a turiatáskodáshoz és mindhárom igen jó trainingje az alpinizmusnak és síelésnek. De ha mindez nem állana módunkban, akkor is bárki edzheti magát otthon, lakásán is, egy egészen egyszerű eszköz:
a szabadgyakorlatok segítségével. A szabadtornáról is egész irodalom áll rendelkezésünkre. Ez az egyedüli testedző mozgás, melyet naponta, minden különösebb idő- és pénzáldozat nélkül folytathatunk és így önmaga ellen vét az, ki ezt a kevés fáradságot is sajnálja testi erejének, ügyességének és rugalmasságának fenntartására, végeredményben egészségének és életének meghosszabbltására. Reggelenkint közvetlenül felkelés után, lehetőleg mezítelen testtel és nyitott ablaknál tíz percig kevés, de szabatosan végzett, erőteljes szabadgyakorlat megbecsülhetetlen értékű testedzésszámba megy és ez a tornának az a faja, melyet korosabb turisták is minden nehézség nélkül folytathatnak.
A turistáskodásnak egyéb sportokkal való kapcsolata révén érjük el tehát a mozgás teljes koordinálását és tág terünk nyílik arra, hogy testi erőnket, kitartásunkat, szívósságunkat fejlesszük. Ilymódon pedig nemcsak azt érjük el, hogy idősebb korunkban is vállalkozhatunk nagyobb túrákra is, hanem a túrázás fizikai nehézségeit is könnyebben fogjuk legyőzni és több időnk, energiánk marad arra, hogy az örökszép szabad természetben gyönyörködjünk, annak kimeríthetetlen állat-, növény- és ásványvilágának titokzatos jelenségeit megfigyelhessük és így turistáskodásunknak olyan sokoldalú, nemesebb, mélyebb értékű esztétikai tartalmat adjunk, mely azt minden más sport fölé helyezi.
* * *
A turázás = kéjjárás.
*
A friss szabad levegő, a nap éltető tüze, az üdítő víz, az erőt ujító anyaföld: az élet e négy alapeleme a turistaságban össze vannak foglalva.
*
A torna a turistaság cikóriája.
*
Turista-szabály: Nulla diës [Ne múljon el nap] – séta nélkül.
*
A vadász csapása az ösztön útja, a hadak pályája az erőszaké, a kereskedelem útja az önzésé, a turista ösvénye az eszményé.
*
A legtágabb értelemben vett földrajz a tudományok enciklopédiája; a turistaság pedig a sportok enciklopédiája.
*
A kirándulás úgy aránylik a turistasághoz, mint a borvíz a borhoz.
*
Téli turistaság.
A régiek erkölcsi felfogására és nevelő-rendszerére fényt vet a sárospataki főiskola 1621. évi szabályzata, amely a csúszkálást, szánkázást, hógolyókkal való dobálózást pajkosságnak minősítette és megtiltotta. Ilyen atmoszférában természetesnek látszik, hogy Középeurópában sokáig a korcsolyázás, ez az ősi téli sport volt az egyedüli téli szabadbani szórakozás. A téli turistaság a nyugati államokban csak az 1860-as években kezdődött és az 1880–1890-es években a síelés elterjedésével vett nagyobb lendületet.
Hazánkban még 20–30 évvel ezelőtt a téli turistaság teljesen ismeretlen sport volt. Képtelen gondolatnak látszott, hogy az ember jól fűtött szobáját felcserélje a zimankós tél széljárta, zord hegyi világával és hogy a tavasszal vagy nyáron, de még ősszel is oly bájos festői vidékeket télen is érdemes volna felkeresni. Hogy a havas hegyek világában mit jelent a városok ködében elképzelhetetlen vakító derűs napfény, a zúzmarás erdő, a legtökéletesebb béke és nyugalom érzését keltő szabad, szűzfehér hótakaró, a sötétkék égbolt, a tél minden ragyogó szépsége és üdesége: erről a nyári kirándulónak sejtelme sem volt! A sísportot alig ismerték csak hírből is és szenzációs feltünést keltett az a nehány vándor, aki télen először merészkedett fel a Dobogókő hófödte hátára; de még közelebbi kis halmainkon is alig zavarta emberi nyom a hótakarót, amelyben csak vadnyomok tanúskodtak a halottnak látszó téli erdő nyüzsgő életéről.
Kezdetben csak nehány turista-remete járta télen is a hegyeket, később azonban, amikor az alpinizmus nálunk is mindnagyobb körökben szerzett híveket, akadtak olyanok is, akik a nyári magashegyi túrák gyakorlásaképen alpinfelszereléssel felkeresték a fagyott patakmedreket, szurdokokat. Hozzájárult az is,
hogy a síelés is lassan mindjobban tért hódított. Ez adta meg a lökést a téli turistaságnak szélesebb körökben való elterjedésére és a legutolsó években észlelt óriási fellendülésére. Sível könnyen és élvezettel teszünk meg olyan téli túrákat, amilyenekre azelőtt, pl. a középhegységben gyakori 2 méteres hóban, gondolni sem lehetett, a túrázás szépségét pedig sítúráknál a lesiklás élvezete is növeli. A sífutásről külön irodalmunk van már, ezért annak technikájára, felszerelésére stb. sem. térünk ki. Csak azt emeljük ki mégis, hogy túrasíelés közben a gyors lesiklások alatt a tájékozódás még nehezebb, mint a gyalogtúráknál és így a sítúrák nagyobb követelményeket is támasztanak a turistával szemben.
Egyébként akár gyalog, akár sível végezzük is túráinkat, gondolnunk kell a nyári és téli túrák közötti különbségre. Míg nyári vándorlásainkon – rendszerint járt utakon – általában véve különös nehézségeket, veszélyeket alig kell leküzdenünk, addig egészen más a helyzet a téli túristaságnál! Ha egyszer beköszöntott a zord évad ködös, zimankós napjaival, hideg-rideg éjszakáival, ha ráborult az egész természetre a fagyasztó hólepel, ha a vándor, küzködve széllel, köddel, hóviharral, lépésről-lépésre kénytelen az úttalan utat maga alá gyűrni, hogy a rövid nappal után gyorsan beköszöntő könyörtelen éjszaka előtt elérje messzi célját: akkor bizony nehézségekkel és veszélyekkel küzdünk és az ilyen téli túrázás összehasonlíthatatlanul komolyabb, sportszerűbb vállalkozást jelent a nyári turístaságnál. Komolyabban veendők tehát mindazok a szempontok, amelyek a téli turistasággál összefüggnek. Vonatkozik ez elsősorban ruházatunkra és felszerelésünkre. Ezekre sokkal nagyobb gondot kell fordítanunk, mint nyáron és sok mindenről kell gondoskodnunk, amit a meleg nyár vándora könnyen nélkülözhet. A turistaság gyakorlati szabályairól szóló fejezet tér ki ennek részleteire.
De a téli túrázás nagyobb erőt, erélyt, kitartást is igényel. Ezért téli túrákra ne vállalkozzék bárki. Serdületlen gyermekek, gyenge szervezetűek, aggastyánok elégedjenek meg a nyári kirándulásokkal és télen legfeljebb rövidebb sétákat tegyenek lehetőleg kitaposott utakon, aminőket a lakott helyek közelében ma már rendszerint találunk.
Téli túráknál elengedhetetlen a jól kidolgozott terv. Eltekintve attól, hogy a rosszul előkészltett és szervezett túra rendszerint kudarccal, de legalább is kellemetlenséggel szokott végződni, ne tévesszük szem elől, hogy télen oly viszonyok közé kerülhetünk, amelyek mellett igen komoly veszélyeknek lehetünk kitéve. Hogy egyebet ne említsünk, pl. a térkép és helyismeret nélkül bolyongókat igen könnyen elérheti a korán beálló est, ez pedig a téli fagyban végzetessé válhatik!
A terv megállapításánál természetesen tekintettel kell lennünk a sajátságos téli viszonyokra is. Hóban való gyalogolásnál kilométerenkint nem 12–15 percet, hanem legalább 15–20 percet
kell átlagban számítani; kapaszkodőknál 100 m-kint 25–30 percet kell még hozzászámítanunk. Ezeket az adatokat azonban a rendszerint előzőleg ismeretlen hóviszonyok stb. nagy mértékben befolyásolhatják. Sítúráknál a hóviszonyokon kívül a sífutásban való egyéni készség is figyelembe jön és így a menettartamban még nagyobb ingadozások fordulhatnak elő.
Ezétt ne tévesszük szem elől azt a télen fokozott mértékben fennálló szabályt sem, hogy a túraterv megállapításánál mindig a kedvezőtlenebb viszonyokat kell figyelembe venni; az indulás idejének megállapításánál tehát inkább nagyobb biztonságot számítsunk és inkább egy félórával korábban induljunk a szükségesnél. Ha ezzel netán időt nyertünk volna, ezért este csak hálásak leszünk.
Ködben, bavazásban, különösen szürkületben az útjelzések sokszor egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen ismerhetők fel. Télen tehát ne bízzuk magunkat az útjelzésekre. Kezdő, aki a térképolvasássat és az iránytű használatával még nincs kellőképen tisztában, télen csak oly utat járjon be, amelyet előzőleg az enyhe évszakban már többször megtett és azt alaposan ismeri. A megváltozott téli környezetben a tájékozódás sokszor még így is nehéz feladat és téli túráknál hamarább beálló fáradtságtól tompított érzékeinkkel olyan hibákat követhetünk el, amelyeket utólag nem tudunk megérteni. Más helyen már hangsúlyoztuk, hogy téli túrára lehetőleg ne menjünk egyedül. A legkisebb sérülés, rándulás a téli hidegben, fagyban a megbénult vándorra nézve végzetessé válhatik, ha nincsen, aki segítséget hozhatna, vagy meghallaná segély-kiáltását.
A hóban való gyaloglás módja, ha a talajt csak nehány újjnyi hó fedi, lényegében nem különbözik minden más gyalogtúra egyebütt ismertetett szabályaitól. Ellenban a hótakaró vastagságának növekedésével a túra természete teljesen megváltozik. Ami száraz talajon sétaszámba menne, mély hóban igen fárasztó munkává válik. Ezért ily viszonyok mellett arra kell törekednünk, hogy erőnket minden lépésnél kiméljük. Lépjünk egymás nyomába! Az elsőnek munkája a legfárasztóbb, ezért időnként (magas hóban kb. negyedóránkint) váltsuk fel őt a hótaposás munkájában; az első azután mindig a csapat végére kerül.
Mély, lucskos vagy porszerű hóban rövideket lépünk és felfelékapaszkodás közben csak akkor helyezzük a test súlyát a felső lábra, ha azzal a havat már eleve jól összetapostuk. A mély hóban való ilyen bukdácsolás igen fárasztó.
Ha meredekebb (20°-nál nagyobb lejtésű) hólejtőkre kerülünk, zeg-zúgos vonalban haladjunk fölfelé. Az egyenes irányban való kapaszkodás sokkal megerőltetőbb, mert minden lépésnél igen magasra kell emelnünk térdünket.
Ha a hó felülete kemény, akkor felmenet szegesünk hegyével kaparunk vagy rugdosunk lépcsőfokokat. Ha olykor kikerül-
hetetlen jeges lejtőkre kerülünk, akkor rászorulunk a hágóvasakra, amelyekkel a legkeményebb jéggel borított hegyoldalt is megmászhatjuk. Hágóvas hiányában a turistabot szeges végével igyekezzünk szerény lépcsőket kaparni, ami azonban igen fárasztó és háládatlan munka.
Lefelémenet puha hóban testünk súlyát a sarkokra helyezzük; keményebb hóban sarkainkkal rugdosunk lépcsőket. Ha a hó felülete oly kemény, hogy csak nagy munka árán lehetne lépcsőket rugdosni és a lejtő rövid és akadálytalan, akkor azon álló helyzetben csúszhatunk alá. A felső testtel kissé előrehajolunk és lábainkat összeszorítva, a testsúlyt az egész talpra (tehát nem a sarokra!) helyezzük. Ha elég erős a turistabotunk, akkor azt kétkézre fogva és hátravetve, azzal fékezhetjük és kormányozhatjuk siklásunkat. Ülő helyzetben lesiklani nem tanácsos, mert a megállás nehezebb, a kiálló kövek és tuskók pedig a lesikló turista ruhájának és testének épségét veszélyeztetik.
Nagyon mély, térden felül érő hóban hóabroncsok haaználata tanácsos. Különösen vizszintes, vagy gyengén lejtő terepen hasznuk szembeszökő. Ellenben meredek hegyoldalakon úgy felfelé-, mint lefelémenet gyorsabban és biztosabban haladunk abroncs nélkül. A turistaság gyakorlati szabályairól szóló fejezetünkben erről is bővebben írunk.
A téli turistáskodásnak egyik sajátságos faja a szánkózás (ródlizás). Ez alatt nem a ródlizásra fenntartott pályákon való egyszerű lesiklást értjük, hanem a rendszeres szánkó-túrázást, amely azonban nálunk még nagyon ritkán űzött sport. Igen el van terjedve pl. Tirolban, ahol persze az éghajlati és terepviszonyok is kedvezőbbek. Magasan fönt a hegyekben is vannak mindenfelé télen is lakott tanyák, amelyek lakói szintén szánkón járnak a völgyekbe és így kijárják, lenyomtatják a kellően meredek szekérutakat. Az erős napfény jegessé teszi a talajt, amelyre viszont a gyakori havazás, zuzmara megfelelő puha takarót terít. Ezek a legideálisabb ródliutak és különös varázs rejlik az ilyen sok km hosszú túrázásban, hegynek fel, hegynek le, amikor felmenet szánunk hátizsákunkat hordja, a lesiklásnál pedig engedelmeskedik minden mozdulatunknak.
A mi viszonyaink, sajnos, kevésbbé alkalmasak a szánkótúrázásra, de helyenkint és bizonyos körülmények között – különösen, ha a tél végefelé a hó már összeálló, jeges lett – szintén jó alkalom nyílik erre a sportra is. Azonban ijesztő az a járatlanság, hozzánemértés és tudatlanság, amellyel nálunk ma a ródlizást űzik és nagyrészt ez a magyarázata a sok balesetnek is. Ezért nehány szóval kitérünk erre is.
A kormányzás – ha nem sokan szánkáznak egy helyen – történhetik egy hosszú hegymászóbottal, amelyet egyik végén a hónunk alá véve és arra támaszkodva, a szán után csúsztatunk. A kormányzás hasonló a vitorlás csónak kormányzási módjához és egyszemélyes szánok szépen engedelmeskednek a kormány-
nak, anélkül, hogy a kormányzással a sebességet fékeznók. Tömeges szánkózásoknál, valamint tőbbszemélyes szánokon célszerűbb a lábbal való kormányzás. A lábat azon az oldalon tesszük lazán a talajra, amely felé fordulni akarunk, egyúttal pedig felsőtestünkkel is ugyanazon oldalra dülünk; combjainkkal és egyik karunkkal, mely mögöttünk a szán hátsó részét tartja, segíthetünk a kanyarodásnál. Lábunkat nem tartjuk mereven előre kifeszítve, hanem ruganyosan, lazán, térdben kissé behajtva, nehogy gyors iram közben esetleges kődarabok stb. lábunkat megrántsák. Gyorsabb és biztosabb a siklás, ha elől a szán hevederét tartva, hátradülünk. Fékezésnél mindkét lábunkat egész talppal fektetjük a szán két oldalán a talajra. Ha hirtelen meg akarunk állni, úgy azonkívül a szán elejét annak hevederénél fogva és könyökünket combunkra támasztva felemeljük; ilymódon a szántalpak hátsó vége bevágódik a hóba és a havon csúszó két talpunkkal együtt gyorsan lefékezhetjük a sebességet. Sarokvasak, jégsarkantyuk nem célszerűek és nem sportszerűek; a jól szegelt turistacipő tökéletesen megfelel a célnak. A nálunk nagyon kedvelt trombitálás, fütyülés borzasztó ízléstelen és sportszerűtlen; ha feltétlenül jeleznünk kell közeledésünket, úgy ezt tegyük "hó-hó", vagy hasonló kiáltással. Lefelémenet se öltözködjünk túlmelegen, mert amúgyis kimelegszünk.
Legjobbak az egy- vagy kétszemélyes, heveder-üléses, könnyű faszánkók, vagy a drágább, u. n. leobeni acélcsőszánkók. A külön kormánnyal ellátott nagyobb szónok csak külön erre a célra elkészített sportpályákon használhatók és nem valók túrázásra.
Végül röviden a korcsolya-túrázásról kell megemlékeznünk. Folyamainkon ritkán képződik nagyobb távolságokon sima jégpáncél, anélkül, hogy hó ne takarná. Néha mégis nagyobb élvezetes korcsolyatúrákra nyílik alkalom; de mindig ajánlatos ilyenkor, hogy mászókötéllel egybekötve kettesben vagy hármasban tegyük meg utainkat a szeszélyes jég hátán. Árterületek olykor hatalmas jégfelületein gondoljunk arra, hogy apadáskor a vízfelület sülyedésével a jégpáncél is beszakadhat. A Fertőtó nagy jégfelülete régebben kedvelt kirándulóhelye volt a bécsi korcsolyázóknak. Az ilyen tágas jégfelületen igen jól használhatók a kézi vitorlák is. Karinthiában a Wörthi tavon végig rendesen söpört hosszú korcsolyautakat tartottak fenn a különben olykor magas hóval fedett jégfelületen, amelyeken élvezetes korcsolyázással a távolabbi kirándulóhelyeket is el lehetett érni. Bár a helyi viszonyok eltérőek, mégis helyenkint a Balaton egyes szebb öbleiben is lehetne ilyen korcsolya-országutakat fenntartani, de ez ma még a jövő zenéje.
* * *
A turistaság télen is virulhat, mint a fenyő.
*
A vízi turistaság.
Az igazi turista, ki a természetet annak minden megnyilatkozásában szereti és csodálja s annak kimeríthetetlen gazdag szépségét minden körülmények között, minden időjárás mellett észre tudja venni, nemcsak a legkedvezőbb időszakban, hanem az év minden szakában, télen-nyáron egyaránt igyekezni fog minél gyakrabban kijutni a szabad természetbe. Emellett azonban kirándulásai céljának megválasztásánál az időjárást is figyelembe veszi.
A kopár hegykúpokat főleg kora tavasszal vagy ősszel fogjuk felkeresni, az öreg szálerdőt mindenkor szeretjük, de annak hűs levegőjét főleg nyáron fogjuk élvezni, esős időben pedig inkább a barlangokat, míg a kilátópontokat tiszta időben látogatjuk meg stb. A nyári rekkenő hőségben azonban – hacsak magashegységbe nem mehetünk – a hegymászás különösen teli hátizsákkal kevesebb örömet és élvezetet fog nyujtani. Ilyenkor kellemesebb, ha poggyászunkat csónakba rakhatjuk és vízen indulunk vándorlásainkra, ahol könnyebben öltözködhetünk és a kánikula tikkasztó hevét bármikor fürdéssel enyhíthetjük.
De ettől eltekintve: vízi vándorlásáink a finom homokos, vagy öreg fákkal övezett folyampartok mentén, tavaink távolba vesző, csillámló víztükrén, vagy suttogó nádasai között a víziélet sajátosságaival különös varázst és élvezetet fognak nyujtani, nemcsak nyár derekán, de egyébkor is.
Hazánkban tágtere van a vízi turistaságnak is és tetszés szerint hosszabb-rövidebb túrákat végezbetünk. Legkedveltebb útvonalaink: a Duna Passautól Mohácsig, a győri Kisduna, a Rába Nicktől lefelé, a Sió és a Balaton. A Velencei tavon a Magyar Turista Egyesület székesfehérvári osztályának van néhány csónakja, azonkívül a cserkészek szokták azt hátizsák-kajakjukkal látogatni. Aránylag nagyon
el vannak hanyagolva a Tisza és mellékfolyói, pedig például Miskolctól Gyuláig, vagy Sárospatakról, Ónodról a Hortobágyra igen érdekes a vándorlás. Vitorlázásra, a főváros közvetlen környékét kivéve, csaknem minden vizünk alkalmas. De sohasem a kirándulás helye a legfontosabb, a lényeg inkább az, hogyan használjuk ki a vízen töltött időt.
Előkészület nélkül, más komoly sporthoz hasonlóan, a vízi turistaságot sem űzhetjük és óva intünk mindenkit attól, hogy minden gyakorlatozás és tájékozódás nélkül egyszerűen beleüljön a csónakba és meginduljon a kitűzött vízi útra. Kézfeltörés, napszúrás, kimerülés, ezzel járó ingerült elégedetlenkedés a vízi vándorlás örök ellenségévé tennék az ilyen tapasztalatlan kísérletezőt.
Az előkészületek már ott kezdődnek, amikor az evezést tanuljuk és jól begyakoroljuk; amellett csak javunkra válik, ha – mint minden nagyobb és tartás testi erőkifejtés előtt – bizonyos fokig józanul és mértékletesen élünk. Ha valaki be tud jutni egy olyan evezősegyesületbe, amely nem egyedül a versenyzésre fekteti a fősúlyt, úgy itt találhat leginkább alkalmat arra, hogy szakszerű vezetés mellett kiképezze magát, bár van viszont [másrészt] olyan egyesület is, ahol a csónakba ült csapat főcélja olykor a legközelebbi korcsma elérésében merül ki. Ez természetesen szintén nem vízi turistaság. Egyesületbe való belépés előtt jó lesz tehát tudakozódnunk, vajjon szoktak-e a tagok hosszabb vízi utakat is tenni?
Ha valaki nem tud, vagy nem akar egyesületbe belépni, úgy igyekezzék az elméleti tudást, amennyire lehet, szakkönyvekből elsajátítani, vagy csatlakozzék olyan tapasztalt barátjához, aki már több nagy vízi utat tett meg és fogjon rendszeresen a tanuláshoz. Természetes előfeltétel azonban, hogy a vízi turistaságot csak az űzheti, aki tökéletes úszó.
A csónak a vízi turistaság legfontosabb felszerelése. Amíg a kezdő mások csónakjában elfér, addig beéri azzal, amihez és amikor épen hozzájuthat, mihelyt azonban akár egyedül, akár társaival együtt saját csónakot akar beszerezni, akkor nagyon óvatosan és gondosan kell eljárnia. A túlságosan nehéz és széles jármű lassú, akadályok megkerülésénél alkalmatlan; a túlságosan keskeny és könnyű csónak viszont billenékeny és ezért fárasztó, a hely is szűkebb benne és a csapattól pontosabb együttműködést, több gyakorlottságot követel. Folyamainkon általában a kb. 7 m hosszú és kb. 82 cm széles, kormányos párevezős kettős felel meg legjobban. A mellékfolyókon a kajak (esetleg vászonból, összerakható favázzal) és a nyitott kenu (canoe), a Velencei tavon a csáklyás ladik, a Balatonon a kb. 4 m hosszú, 130 cm széles csónak célszerű. A nálunk használatos csónakok leggyakoribb hibája, hogy oldalaik alacsonyak s így szélben, viharban a hullámok hamar becsapnak. A csónak orra és fara legyen nyitott, de vászonnal beborítható, feneke legyen gerincre épített, evezővillája forgótámaszú, behajtható karú, a borítás anyaga cédrus,
Kellő gondozás mellett esetleg a fenyő is használható, de jobb ennél a tölgy és a mahagoni. Semmiesetre sem szabad a palánkokat többtéle fából készíteni (vagy foltozni). A gerinc, párkány és merevítések, nemkülönben a lapátok anyaga kőrisfa. A palánkos építésű csónak összehasonlíthatatlanul jobb a sima és lapos deszkafenékkel ellátott csónaknál. Utóbbi hamar összeszárad és akkor rendesen már nem lehet tömíteni, szét kell az egészet szedni. Emellett jóval súlyosabb, billenősebb és lassúbb a palánkos és gerinces csónaknál.
A megőrzés és elraktározás díja idegen helyütt ma még többe kerül, mint a drága egyesületi tagdíj. Ezért ajánlatosabb egyesületi alapon gondoskodni a megőrzésről és gondozásról.
Aki tudja kímélni, rendben és tisztán tartani csónakját, az használtat ne vegyen, újat pedig csak nagyforgalmú, megbízható cégtől. Még ekkor is nézesse meg szakértővel, vajjon pl. a szögek vörösrézból vannak-e, a palánkok fája lehetőleg csomótlan, teljesen száraz-e és jól van-e fényezve vagy festve stb. A végleges átvétel előtt a csónakot feltétlenül a vízen is ki kell próbálni. Használat után a festés vagy fényezés (lakkozás) minden hibáját azonnal helyre kell hozni, szintúgy gondunk legyen arra, hogy a csónak ne eressze át a vizet.
A tanulásnál a főszabály, hogy mindaddig, míg valaki tökéletesennem tud evezni, nem szabad erőlködnie. Könnyen, a testsúly és elhelyezkedés kihasználásával mozgassuk a lapátot közvetlenül a víz színe alatt. A hosszú, lassú evezőcsapások között még hosszabb szüneteket tartsunk, de e szünetek alatt nem szabad egy pillanatra sem megállanunk, hanem lassú, de folytonos mozdulattal készülünk a következő csapáshoz.
A testmozgás és lapátforgatás mikéntje nagyon különböző a jármű alakja, súlya, berendezése szerint. Erről köteteket írtak már, de ezt könyvből épen olyan nehéz megtanulni, mint pl. az úszást vagy síelést.
A legfontosabb, hogy egy-egy csapat tagjai feltétlenül egyszerre, állandó ütemben és a legkisebb részletekig egyformán mozogjanak, az esetleges kormányos pedig ülése közepén üljön, különösen kormányzáskor ne billentse a csónakot és figyeljen. Indulás előtt lehetőleg parancsnok választandó és a terv előre megbeszélendő, vagy a parancsnokra bízandó. Útközben azután vitatkozásnak nincs helye. Különösen veszélyes helyzetekben a fegyelmen múlik minden.
A kitérési és lámpajelzési szabályokat mindenkinek ismernie kell. Olyasvalakit, aki úszni nem tud, a csónakba felvenni nem szabad. A rendőri szabályok ismerete hasznunkra lehet és az új rendeleteket állandóan figyelemmel kell kísérnünk. Idegen magánterületen tüzet rakni, rétre, mezőre rágázolni, erdőben főzni, lármázni vízi túráinkon sem szabad; zsíros elhasznált papirost széthajigálni neveletlen, ízléstelen dolog, a felnyitott konzervdobozokat a földön vagy vízben elhányni veszélyes lehet és tilos. A vetkő-
zésnél és napozásnál az illendőség határainak átlépése szintén büntethető. A rendet ne csak magunk tartsuk be, de másokat is szorítsunk annak betartására, mert épen a rendetlenkedés és károkozás eltűrése okozza legtöbbször a területek elzárását és a sokhelyütt tapasztalható ellenszenvet. Mindezekre vonatkozólag a vízi turtstaságnál is fennáll mindaz, amit az előző fejezetekben már részletesen kifejtettünk.
A személyazonosság igazolását és az út kezdetére, céljára vonatkozó felvilágosítások megadását minden rendőri közeg (kisbíró, csősz), sőt saját területén minden magános is megkövetelheti. Folyóvizeinken a fürdés ellenőrzése, valamint a csónakok nyilvántartása és ellenőrzése a m. kir. folyamőrség feladata.
Egyébként a belföldön nincs akadálya a vízen való közlekedésnek. Engedélyhez csak ott van kötve, ahol a vízi út egyszersmind országhatár.
A megszokott vizeken túlmenő utaknál térképek beszerzése, a vidékre vonatkozó tudnivalóknak útikönyvekből, útleírásokból való előzetes megismerése és az evezős- és turistaszövetségeknét való előzetes tudakozódás szinte elengedhetetlenek. A vízi közlekedés szabályaira, valamint az útitervekre nézve tájékoztatást a Magyar Evezős Szövetség (Budapest, V. Nádor-u. 7.), a Magyar Turista Szövetség (Budapest, I., Attila-utca 2.) és a Magyar Cserkész Szövetség (Budapest, VI., Révay-utca 10.) szívesen adnak felvilágosítást. A sátorfelszerelés és főzőkészülék függetlenítenek bennünket minden korcsmától és lakott helytől. Csónakon általában jóval hosszabb időre való és teljesebb felszerelés számítható, mint gyalog, de itt is a legtapasztaltabb, legrégibb evezósök szokták a legkevesebb csomaggal beérni. Fontos, hogy minden lehetőleg kevés darabba, kevés csomagegységbe legyen összerakva és minden csomag (kiborulás esetére), még a legsimább vízen is, a sajkához legyen kötve.
Vontatókötél, zsinór, lakat, csáklya, javítóeszközök, némi orvosszer, bórvazelin tubusban, vagy faggyú, leukoplaszt, varróeszköz, szivacs vagy vízmerőkanál, mosogatórongy, ébresztőóra, iránytű, légsúlymérő, hőmérő, jegyzőkönyv és napló, útikönyv, szappan, tartalékfehérnemű, pokróc, meleg kabát vagy ruha, megfelelő élelmiszerek, kulacs vízzel, hűvös időben thermos meleg teával, főzőedény, gyufa, tartalékélelmiszer, síp és messzelátó, esetleg zseb-sakk, tilinkó stb. volnának még azok a tárgyak, amelyek elvitele kérdésében kiki ízlése és úti célja szerint válogathat.
Általában óránként víz ellen 3–6, árral 7–12 kilométert, napi 8 órai munka mellett felfelé 25, állóvízben 40, árral 60 kilométer utat szokás tervbevenni, de ez a csapat összetétele, a sajka tulajdonságai és megrakottsága, meg az időjárás szerint ennek tizedrészére zsugorodhatik, vagy két-háromszorosára is emelkedhetik.
Természetesen épen úgy, mint a hegymászásnak, a vízi vándorlásnak is vannak veszélyei. Itt első helyen az ismeretlen vízen éjjel való közlekedést kell említenünk (lelógó kompkötelek, gátak és párhuzamművek, alacsony hidak, hajómalmok stb.). Veszélyessé lehet forgalmas helyen, vagy ott, ahol a part mentén uszályok állják el, a folyás ellen fúvó (Budapesten déli) szél is, különösen mikor a víz is hideg. Kikötőkötelek, zátonyok is sok bajt okoztak már. De kellő óvatosság mellett ezeket a veszélyeket nem nehéz kikerülni.
* * *
A magyar tenger legyen legalább egészen magyar, ha nem is egészen tenger.
*
Egy fecske nem csinál nyarat, de egy nyár sok fecskét csinál.
*
Az úthálózat a vidék idegrendszere, a vízhálózat a véredényei.
*
A világból annyi a miénk, amennyit látunk belőle.
*
A következetlen ember olyan, mint a vízárok: egyszer kiszárad, máskor túlárad.
*
Van eset, hogy a patak felfelé folyik, ha torkolatánál a megáradt folyam felfelé szorítja. Igy van néha az eszmék árjával is.
*
Némely turista olykor akkor is elázik, ha nem esik az eső.
*
A turistaság hasznos művészet, a kilométerfalás haszontalan mesterség.
*