V. RÉSZ.
A NÖVÉNYVILÁG A SZÉPÉRZÉK SZOLGÁLATÁBAN.I. A növények a közéletben, a költészetben és a művészetben.
Miként a mai népek, bárhol éljenek és a művelődésnek bármely alacsony vagy magas fokán álljanak, az életük föntartását és kellemessé tételét czélzó sokféle törekvésük közben a saját maguk, valamint lakásuk és környezetük díszítésére is gondolnak; bizonyára úgy volt ez, sőt így kellett lennie régmult idők népeinél is, oly népeknél, melyek – mint mondani szokás – még gyermekkorukat élték: mindannyian a szépet is keresték.
Minden népnek van kisebb-nagyobb érzéke a szép iránt, sőt bizonyos, hogy a szépérzet az embernek veleszületett tulajdonsága s egyúttal a költészet és a művészet forrása is. A szépérzet a népeknél épp úgy, mint a kis gyermeknél, ösztönszerűen, tehát nem mint tudatos tevékenység nyilatkozik meg, ezért minden megnyilatkozása, legyen bármilyen kezdetleges, az ember és népek erkölcsi világára nagyon jellemző. Ez az érzet legelőbb arra indítja az embert, hogy a természetet csodálja, de a természetet megérteni, a természet szépségeit felismerni és élvezni csak magasabb műveltség folyománya lehet; tehát a szépérzet ugyanazon a nyomon halad, a melyen a népek általános műveltsége emelkedik, vagyis a természet szépségére még csak a művelődés folyamán lesz figyelmessé az ember. Műveltség nélkül nincs is, vagy csak nagyon homályos a szép iránti érzék.
Ha valaki azonban azt kérdezi, hogy mi tulajdonképpen a szép? Erre kitérő feleletet kell adnom; mert a szép fogalma és megnyilatkozása, miként egyes embereknél, úgy a népeknél is igen különböző; sőt ki lehet mutatni, hogy a szép fogalma a különböző korszakokban, különböző világ- és művelődéstörténeti változásokkal kapcsolatban, még a népek foglalkozásának megfelelően is változott. Hiszen tapasztalásból tudjuk, hogy a mit ma szépnek tartunk, vagy helyesebben: a mi ma tetszik, holnap elfordulunk tőle; a mi nálunk szép, nem tetszik esetleg más országban. Az ízlés változik tehát s e változása a virágok s általában a növények, valamint a kertek terén épp úgy
érvényesült, akárcsak a ruházat, lakás, bútorzat körül s nyomot hagyott maga után a költészetben, a művészetben s iparművészetben is.
Minthogy közelebb áll hozzánk, kezdem az élő virágdiszszel, ez szolgál átmenetül a virágnyelvre; ebből önkénytelenül jutunk a növényvilágnak a költészetben és művészetben való szerepére. Majd a kertek eredetét és fejlődését bemutatva, itt keressük a szépérzéknek miként való megnyilatkozását, végül pedig szólok a rózsáról, arról a növényről, mely – a népek egybehangzó véleménye szerint – magában egyesíti a szép fogalmát.
1. Az élővirágdísz.
Az embernek veleszületett tulajdonsága, hogy magát díszítse; festi a testét, a ruházatát pedig különböző tarka-barka tárgyakkal látja el. Ily fajta dísz a műveltség alacsony fokán élő népeknél még most is általános; e czélra való a szarv, agancs, fog, toll, bőr, kagyló, csiga és más állati rész.
Sok idő telt el, míg a népek könnyen hervadó virágokat használtak díszül. (1)
A legelső növénydisz az isteneknek, vagy azoknak szólt, a kik az istenek elé járultak. Így pl. a médek és szkíták mágusai szent szertartásaikon tamariska-galyat tartottak kezökben, Izis istennő papjai pedig az üröm (Artemisia) ágait használták. Virágdíszt öltött a közönséges halandó, mikor az istenség elé járult, vagy ha valamely küldöttség fontos ügyben járt el. Ez utóbbi esetben egyes növényrészek, különösen egyes galyak szimbolumként is szolgáltak. Végre más ünnepi alkalom is elég ok volt arra, hogy az ember virággal a kezében jelenjék meg, miként az egyiptomi nők tették.
Általában mondhatjuk, hogy a legősibb virágdísz egyes növényekből, vagy növényrészekből állott, sőt a régi egyiptomiak virágtartói is olyanok voltak, hogy felső végökön nem egy közös, hanem minden egyes virág számára külön nyílásuk volt.
A virágdíszre nézve haladást jelent, mikor a népek kegyeletük és tiszteletük jeléül egyes virágokat, vagy galyakat nagy tömegben alkalmaztak. Így fejlődött a sík térnek virággal és lombbal való díszítése, melyet Egyiptomban, Asszíriában, Perzsiában és Palesztinában, tehát a Keleten karoltak fel, a mely díszítés végre mint az úgynevezett szőnyegkertészet a kertekben érvényesült. Az egyiptomiak hite szerint Oziris isten virágokkal behintett utakon vonult be hozzájuk; ezen alapult az a szokásuk, hogy az egyiptomi királyok illatos virággal behintett utakon tartották bevonulásukat. Mikor Jézus Jeruzsálembe bevonult, az utakat ruhával rakták ki és pálmaleveleket szórtak reájok.
(1) Igen ritka eset az, melyet Lady BRASSEY említ. Tahitiban és a Sandwich-szigeteken ugyanis tapasztalta, hogy a bennlakók, ifjak és öregek egyaránt, gyermekded kedélyökből kifolyólag lépten-nyomon koszorúval ékesítve jelennek meg.
Úgy látszik, hogy a görögök e szokást egyáltalán nem ismerték, ellenben a rómaiak nagyon fölkarolták, midőn a Keleten megismerkedtek vele. Így szokás volt egy időben az oltároknak virággal, vagy levelekkel való behintése: Vesta oltárára füvet szórtak, Vénus templomába pedig mirtuszt, rózsát és violát hintettek. E virágdísz azonban a rómaiaknál nagy fényűzésre is nyújtott alkalmat, a mennyiben ünnepies alkalommal nemcsak az asztalokat, hanem a padolatot is teleszórták virággal. HELIOGABALUS római császár (218–222 Kr. u.) nemcsak szobáiban és fedett csarnokaiban szóratott virágokat, hogy Flóra istennő e bájos gyermekem járhasson-kelhessen, hanem az étkező-helyiség mennyezetén is sajátszerű készüléket alkalmazott, a mely lehetővé lette, hogy adott jelre rózsa- és viola-zápor hulljon vendégeire. Az ebédlőasztalnak virágokkal való behintése, különösen Flóra istennő ünnepein (Floráliák), volt szokásos, de máskor is divatos volt Rómában. (1)
De nemcsak a virágokat tartották nagy becsben a rómaiak, hanem a fákat is: a templom előtt álló fát nagy gonddal és áhítattal ápolták és ujították meg, a ligetet meg éppen szentnek tartották. A Mars-mező babér- és platánfákkal volt szegélyezve, a fórumot fügefa, olajfa és szőlőlugas díszítette. Hogy mekkora becse volt Rómában a köztársaság idején a ház előtt álló néhány fának, arról tanuskodik a következő kis történet, melyet PLINIUS a gazdag CRASSUS-ról említ. Mikor CRASSUS 98-ban Kr. e. a censori hivatalt viselte, tiszttársa, CN. DOMITIUS, a szemére vetette, hogy erkölcsbiró létére rossz példát nyujt a népnek, mivel nagyon is drágán lakik. CRASSUS visszautasította ezt a szemrehányást, mire DOMITIUS nagy összeg penzt (körülbelül egy millió koronát a mi pénzünk szerint) ajánlott fel a házáért. "Jól van – mondá CRASSUS – elfogadom az ajánlatot, csakhogy a ház elött álló 6 lotoszfát (2) megtartom magamnak." Erre DOMITIUS így válaszolt: "Ha a házzal nem kapom együtt egyúttal a fákat ís, nem adok a házért egy dénárt sem!" "Lásd DOMITIUS, – mondá CRASSUS, – hát csakugyan megütközhetnek polgártársaim azon, hogy kényelmesen lakom olyan házban, melyhez örökség útján jutottam, holott te három pár fát egy millióra taksálsz." A mondottakból érthető, hogy a rómaiak törvénynyel is gondoskodtak a fákról, így pl. a tizenkét táblás törvény szerint mindenki, a ki idegen fát jogtalanul kivágott, minden fáért 5 tallért tartozott fizetni.
Hogy az ünnepies alkalmat virágdíszszel minél inkább emeljék, e tekintetben különösen a görögök tűntek ki leleményességükkel: ők voltak az elsők, a kik virágot, lombot, gyümölcsöt sorba, azaz füzérbe kötöttek, hogy oltárt, templomot díszítsenek vele. A Dionysos ünnepein használt
(1) A díszítésnek e módja, azaz a sík térnek díszítése élő virággal, átment a keresztény egyházba is: az úrnapi körmenet útját fűvel, virágokkal és lombbal szokás behinteni.
(2) Zizyphus lotus, ehető gyümölcscsel, a mely állítólag a lotofágok [lótuszevők] főeledele volt.thyrsusi pálczát egész hosszában repkényborostyán-füzér díszítette. A régi egyiptomiak is ismerték a díszítésnek ezt a módját, a miről számos múmia tanuskodik. Az egyiptomiak azonban csak egyes növények leveleit és galyait használták e czélra; a görögöké az érdem, hogy e virágdíszt fölkarolva, mindenféle növényrészt alkalmaztak, a füzérnek általánosabb használatot biztosítottak s a művészetben is érvényesítették. E virágdísz még mai napig is igen kedvelt és általános.
A görögök legsajátlagosabb virágdísze, melynek feltalálása csakis az őérdemük, a koszorú; oly nagyra voltak vele, hogy isteni eredetet tulajdonítottak neki. Szerintök Dionysos isten találta föl, még pedig első sorban az ivók, azaz Dionysos isten tisztelői számára, a borostyán (Hedera) koszorút. Ennek megfelelően érthető, hogy a koszorúdísz igen általános lett, s hogy a koszorú-kötés is egész művészetté vált. Az első, ki művésziesen elrendezett koszorú készítésével foglalkozott, STEPHANOS volt; az ő nevéről stephanos-nak nevezték a koszorút; a Stephania és Stephanion név megkoszorúzottat jelent. Sőt a történelem igen nevezetes emberként említi PAUSIAS-t és GLYCERÁ-t, mint oly művészeket, kik a koszorúhoz használt növényrészek színének és más tulajdonságainak elrendezésében kiváló ízlést fejtettek ki.
PLINIUS e dologról megemlékezvén, azt mondja, hogy a sicyoniak legelőbb iparkodtak a virágokat színük és illatuk szerint elhelyezni, a mire PAUSIAS festő és GLYCERA koszorúfonónő igen kitűnő alkalmat nyujtott volt. Ugyanis PAUSIAS nagyon szerette GLYCERÁ-t, a miért is az ő munkáját a festésben utánozta, a nő pedig folyton változtatván a koszorút, állandóan foglalkoztatta PAUSIAS-t, úgy hogy a természet és művészet közt verseny fejlődött ki. PAUSIAS művei sokáig megvoltak; közöttük legnevezetesebb volt az, melyen magát GLYCERÁ-t festette le. Ez a századik olympia után történt. (1)
De e koszorú is, mint minden virágdísz első sorban csakis az isteneket illette; később az áldozati állatokat és az oltárokat is megkoszorúzták. Majd a papok viseltek koszorút, őket pedig a hívek követték. Hogy mivé lett a koszorú a görögöknél, milyen felfogásuk volt róla, arról SAPPHO következő szavaiból lehet ítélni: "Koszorúzd meg fejedet, gyöngéd kezeddel a kapor (Anethum) galyait összefonva. Minden, a mi szépen virágzik, kellemes az isteneknek, a kik attól elfordulnak, a ki koszorú nélkül jelenik meg."
(1) A görögöknek egyáltalában sok festőjök volt, a kik nagy szeretettel és kitűnően tudták a természeti tárgyakat lefesteni. A virágfestők közöl legnagyobb hirű volt PAUSIAS, ki művészetének tárgyait hnonian és szeretettel teljes módon juttatta érvényre. ZEUXIS és PARTHESIOS oly természethűen tudtak egyes tárgyakat lefesteni, hogy a valódinak látszatát keltették az emberben. ZEUXIS pl. oly kitűnően festett le szőlőt, hogy a madarak megcsipkedték, PARTHESIOS pedig oly ügyesen festett egy függönyt, hogy mindenki valódinak tartotta.
Hogy a természet tárgyai iránt való érzék a tájfestésben is nyilvánult, az természetes; jóllehet a görögök tájképfestése kezdetleges kidolgozása miatt csak kézműiparszerű falfestés maradt, mégis magában rejté a mai tájképfestés csiráit.
Ebből érthető, hogy a koszorú igen fontos volt a görögök életében. A legtöbb koszorú alkalmazása jelképes volt, így pl. az olympiai, delphii, korinthusi és nemei játékoknál. AESCHILUS "Megszabadított Prometheus"-ában azt mondja: "Mi Prometheus bilincsei emlékére viseljük a koszorút". A koszorúnak igen nagy fontosság jutott mind az örvendetes, mind a szomorú események alkalmával: koszorút küldtek az imádottnak, vagy az ajtajára fügesztették föl, vagy a küszöbére tették le. Nemcsak a vőlegény és a menyasszony, hanem az egész násznép koszorút viselt, a mi mindenesetre igen érdekes látvány lehetett. A lakadalmas ház ajtaját is koszorú díszítette.
Nagy jelentőségre tett szert a koszorú ünnepi étkezéseken (symposion): az összes résztvevők ivás közben repkényborostyán, vagy crocusból font koszorút viseltek fejükön, minthogy mind a két növényről azt hitték, hogy a bor hatását ellensúlyozza. Ugyane czélra rózsakoszorút is használtak.
A koszorú leginkább az öröm jele volt s a mint valaki letette, azzal a gyászt jelezte. Mikor egyszer XENOPHON koszorúzott fejjel áldozatot mutatott be az isteneknek s meghallotta, hogy fiát a Mantinea mellett vívott csatában megölték, a koszorút levette a fejéről; de, mikor megtudta, hogy fia vitézül harczolva halt meg, ismét fejére tette a koszorút.
Ünnepeken általános szokás volt, hogy az emberek rózsa-, liliom-, vagy zeller-koszorúval díszítették magukat. Az aratási koszorú kalászból és mezei virágokból készült. Minden alkalomra a megfelelő növényt használták.
Különös fontosságot tulajdonítottak az olajfa-koszorúnak; olajfakoszorút a legnagyobb tisztelet jeléül azon görög polgárnak adtak, a ki a hazáért kitüntette magát. MILTIADESa marathoni győzelem után (490-ben Kr. sz. e.) olajfakoszorút kért, mire a tanács SOCRATES indítványára e szavakkal utasította el a kérést: "Egyedül téged majd akkor fog illetni, a mikor egyedül fogsz győzni."
Tekintve az olajfakoszorúnak tulajdonított fontosságot, érdekes, hogy ha a családban fiú született, olajfakoszorút függesztettek ki az ajtóra.
A gyász jeléül rendesen czipruságakat, a halott fejére pedig zeller- vagy esetleg más virágból font koszorút használtak.
A virágdísznek ilyetén felkarolása, a mely Kr. e. már az V. és VI. században nagy mértéket öltött, legalább részben véget vetett azon szokásnak, hogy a koszorúra való virágot a szabadban gyűjtötték; ekkor már a legtöbb kertben úgynevezett koszorú-növények voltak találhatók. ARISTOPHANES athenei virágvásárról tesz említést, a hol virágok és a virágokhoz szükséges kosarak hamar találtak vevőre.
THEOPHRASTUS idejében (Kr. e. 390–284.) leginkabb a kovetkezo virágok voltak használatban: több démutka-faj (Thymus) és viola (mely a mai Matthiolá-val azonos); ez utóbbi növény különösen Athenében nagy kedveltségnek örvendett, a miért is a költők Athené-t violával koszorúzott nak mondták. Később liliom, turbolya (Anthriscus), nárczisz, somkóró
(Melilotus), szikfű, repkény, borostyán, kapor, mirtusz, lotosz került a koszorúnövényekbe. Valamint a koszorúnövényekből, úgy a szent szokásoknál ki volt zárva a Smilax aspera nevű kúszónövény, a melynek illatos virágait még HOMÉROSZ idejében a repkényborostyánnal együtt a Dionysos-ünnepélyek alkalmával koszorúba fonták. Kizárásának oka a növénynek szomorú multja volt; ugyanis Smilax nevű hajadon Crocus nevű ifjú iránt szerelemre gyúladván, a nő büntetésül bokorrá (Smilax-szá) változott.
A koszorúnövények közül említésre méltó még a rozmaring is, mely libanotis néven volt ismeretes. (1)
Legáltalánosabb lett idővel a rózsakoszorú, a mely azonban a mi rózsakoszorúinktól lényegesen eltért; ugyanis a teljes rózsákból font koszorú nehéz lett volna rendes viseletnek, azért a rózsa szirmait a hársfa háncsára pikkelyszerűen ráfűzték. E fényűzést annyira vitték, hogy később szagos kenőcscsel itatott selyemszalaggal átfonták.
A koszorú használata oly nagy volt, hogy sokszor ártott az embernek; így érthető, hogy egyes orvosok, pl. MNESTHEUS és CALLIMACHUS, a fejnek ártó koszorúról értekezést is írtak.
A koszorúdísz Görögországból a rómaiakhoz is eljutott s itt is első sorban az isteneknek szánták. Így pl. az évforduló alkalmával januárius hó 1-én Janus isten templomát, valamint a házak ajtait is koszorúval díszítették s minthogy Janus-t tartották a koszorú feltalálójának, sok helyt babérral koszorúzták meg az isten szobrát. Különben az egyházi ünnepek egész sorozatában lényeges kellék volt a friss virágkoszorú.
Győzelmes hadvezéreket és költőket babérkoszorúval tüntettek ki; senki másnak nem volt szabad ily koszorút használni. Nem egy esetben
(1) Az aromás ajakosak, különösen a rozmaring, lavendula, izsóp, kakukfű, majorána, borsika (Satureja) a Földközi-tenger környéki országokban, különösen a nekik megfelelő száraz vidékeken oly nagy mennyiségben fordulnak elő, hogy pl. Spanyolország belső magas vidékeinek jellemző flóráját alkotják (tomillares az illatos ajakúak pusztája; kakukfű spanyolul tomillo). Sőt Afrika északi részeiben, a medsherdai völgyben, a rozmaringbokor az olajfa mellett az ottani kabylok és beduinok egyedüli tüzelőanyaga.
Minthogy e növények közül különösen a rozmaring erős illatával (oleum anthos) a szagoló idegeket erősen ingerli, nemcsak koszorűnövénynek használták a régiek, hanem tömjén helyett áldozati czélokra is.
ARNOLDUS VILLANOVANUS volt az első, ki éterolajat készített belőle; a belőle készített illatos vizek még most is használatosak, sőt az IZABELLA magyar királynétól származó, úgynevezett "Magyar víz" (Aqua reginae Hungariae), sokáig nagyon híres volt. A XIV. század alchimistái a bornak rozmaringgal való főzetét "az élet vizének" nevezték, mely meghosszabbítja az öregek korát és megnyugtató hatású az idegekre.
A rozmaring egyébiránt a legrégibb idő óta fontos volt mint orvosszer; Itáliában most is orvosság, Francziaországban pedig fűszer.
A mondottakból érthető, hogy ezt a növényt az északi vidékeken is felkarolták s hogy itt is a népéletben nagy jelentőségre tett szert, habár nálunk csak cserépben és kertben művelik.
súlyos büntetés érte azokat, kik koszorú adományozásával, vagy viselésével visszaéltek. Így pl. midőn P. MUNATIUS egy alkalommal MARYSAS fejéről levette a koszorút és a maga fejére tette, a triumvirátus a börtönbe vetette.
A koszorúról szóló nevezetes történetek közül említésre méltó ANTONIUS és CLEOPATRA esete. ANTONIUS oly nagy aggodalomban volt élete miatt, hogy még ételt sem akart magához venni, mielőtt ártalmatlan voltáról meg nem győződött. Ezt tudta CLEOPATRA s kegyetlen tréfát űzött szerelmese félelmével; a fejére szánt koszorú virágainak legvégső hegyét megmérgezve, fejére tette a koszorút s mulatott; mikor a vígság fokozódott, fölszólította ANTONIUS-t, hogy a koszorúról igyanak. Erre széttépte a koszorút és az ivóedénybe dobta; a mint ANTONIUS ivott belőle, azonnal meghalt.
Az összes koszorúk, akár bátor harczi tett jutalmául, akár harczi játék alkalmával nyerte a római polgár, vagy a rabszolgája, nagy tiszteletet és tekintélyt szereztek. A hős magával vitte a koszorút a sírjába is, sőt a koszorú megillette – a tizenkét táblás törvény szerint – a hős apját is. Még a tréfás játékokban nyert koszorút is nagy becsben tartották. E játékban vagy maguk az urak, vagy szolgáik vettek részt, de a nyert koszorú s a vele járó tisztelet – a tizenkét táblás törvény szerint mindenkor az urat illette.
A koszorúkra vonatkozó, már több ízben említett szabályzatból még a következőket említem: a ki egy római polgárt megmentett, tölgyfagalyból (Quercus ilex) font polgári koszorút, vagy koronát (corona civica) kapott; a ki e koronát megkapta, mindig viselhette és ha megkoszorúzottan jelent meg a tanácsban, ez mindig fölemelkedett helyéből. Nagyobb kitüntetés számba ment a mirtuszágból font koszorú (corona ovalis). Ha valaki egész várost, vagy sereget mentett meg, fűből font koszorút (corona graminea) kapott; ez volt a legnagyobb kitüntetés és csak a megmentett város, vagy a sereg nyujthatta. PLINIUS csak néhány embert sorol fel, kiket a fűkoszorúval tüntettek ki, ezek közt vala DECIUS MUS, ki két ízben kapta, a mi máskor sohasem történt. P. DECIUS MUS az egyik alkalommal, mikor a fűkoszorút elnyerte, Mars istennek egy fehér és ötven barna ökröt mutatott be áldozatul, a mely utóbbiakat vitézségének elismeréséül az ostromlottaktól ajándékba kapta volt. FABIUS CUNCTATOR-nak a római tanács ítélte oda a fűkoszorút, mert a második pún háborúban az egész államot megmentette. A fűkoszorút abból a fűből fonták, melyen a mentő tett megtörtént.
PINIUS szerint (Hist. nat. XXXI. 3.) a római nép egyedül SCIPIÓ-t tüntette ki virágból készült koszorúval; ez akkor még istenek, isteni lények, sírok és a meghaltak lelke számára való megtiszteltetés volt. (418. l.).
Mars isten papjai szintén virágkoszorút viseltek.
Később a rózsakoszorú lett divatossá. Legkedvesebbek voltak azonban, PLINIUS szerint, a nardus-levelekből (a Valeriana spica leveleiből?), sőt a tarka selyemszövetekből készített koszorúk, melyeket kenőcscsel is megkentek.
A halottaknak szánt koszorú narcissus-ból, Asphodelus ramosus-ból, a mely nagy gyökere miatt az alvilág isteneinek szentelt növény volt, vagy a sötét lombozatú cziprusfá-ból készült. E tekintetben igen bőkezűek voltak a rómaiak, sokszor túlzásba is estek; így SULLA temetésén 2000 koszorú volt.
Jóllehet a rómaiak a virágdíszszel rendkívül nagy pazarlást űztek, az év minden részében a szabadban szedték kedvelt virágaikat: a tavasz kezdetén a kökörcsin (különösen Anemone coronaria), később a jáczint (melyen itt egy dákoska-faj, t. i. a Gladiolus byzantinus értendő), a démutka (Thymus), a szarkaláb (Delphinium), hérics (Adonis), konkoly (Agrostemma coronaria); nyár derekán és őszszel a sárga szalmavirág (Helichrysum Stoechas), a tarorja (Teucrium Marum), rozmaring, őszirózsa (Aster) stb. volt napirenden. Legkedveltebb volt a rózsa, a melyet becsülni Egyiptomban tanultak meg. A rózsa volt az első növény, melyet, hogy kéznél legyen, a házi kertben is műveltek. HORATIUS szerint a kertben külön virágágyak voltak, a melyekben rózsát műveltek, sőt MARTIALIS szerint mindenképpen iparkodtak a rózsa fejlődését hol siettetni, hol késleltetni. PLINIUS (megh. 79 Kr. u.) már viola- és rózsakertek-ről tesz említést, SENECA pedig (megh. 37 Kr. u.) említi, hogy télen meleg vízzel öntözik és hogy általában a nyári hőmérsékletet és egyéb körülményeket iparkodnak utánozni. Ez időre vezethető vissza az első üvegház, melyet az akkoriban még ismeretlen tulajdonképpi üveg helyett Mária-üveggel (lapis specularis, lemezes gipsz) födtek. Az üvegházban nemcsak virágot, hanem baraczkot és szőlőt, sőt TIBERIUS császár kertjeiben uborkát is termesztettek. Egyébiránt a császárság idejében, COLUMELLA szerint, már rózsát, liliomot és jáczintot is műveltek a kertekben. Ezek mellett igen kedvelték a nárcziszt és a violát, a mely utóbbi növény még mai nap is kedvelt dísznövény Olaszországban. Mindezeken túltett a császárság idejében a rózsával való visszaélés: ekkor oly nagy mennyiségű rózsát használtak díszítésül lakmározás alkalmával, hogy néha tél idején Egyiptomból is kellett hozatni, a mint NERO és HELIOGABALUS tette. A rómaiak különösen Paestum vidékén művelték a rózsát, honnan rózsával megrakott hajók indultak Rómába.
Úgy a görögök, valamint a rómaiak virágkedvelése és virágdísze a kertekre is hatott; hatnia kellett azonban a költészetre és művészetre is. Ez mondható különösen a görögökről, kiknél a kertészet az élővirágdísz mellett elenyészően csekély tényező volt, holott a görög költészetben nagy szerepe jut a növényvilágnak s a görög művészet is rendkívül fölkarolta a növényékítményeket.
A koszorúnak ilyetén általános használata, a mint a görögöknél és rómaiaknál dívott, csudálatosképen ismeretlen volt a Keleten. Az egyiptomiak ismerték ugyan, de csak szorgalmas gyermekek kitüntetésére használták a koszorút, különben pedig sem lomb-, sem virágkoszorút nem viseltek a fejükön; ugyanez áll a perzsákról és asszirokról is. E népeknél csak aranypánt, továbbá gyöngysor, drágakövekkel megrakott ékszer, valamint
fehér és színes szövet járta díszül, valamint a méltóság jelvényéül. Az araboknak még csak szavok sem volt a koszorúra; egyébként turbános viseletük a koszorú használatát úgyis kizárta.
A klasszikus világ elmultával, különösen Róma bukása után, hanyatlásnak indult az élővirágdisz is; századok multak el reája nézve úgyszólván nyomtalanul s csakis az újraébredés kora, a renaissance, mely a klasszikus ó-kor legnevezetesebb alkotásait és szokásait sokban fölelevenítette, hatott élénkítőleg az élővirágdíszre is, habár régi jelentőségét többé nem kapta vissza. Az élővirágdísznek klasszikus alapon való felújítása megtermé idővel a virágnyelvet; e mellett azonban egy régi törekvés is megújult, a mely a virágdísz állandósítását czélozta. Nézzük előbb az utóbbit!
Az a körülmény, hogy az élővirágdísz hamar elhervad, hatása ennélfogva igen rövid ideig tart s hogy azonfölül az élő virág az évnek csak kis részében kapható, már a legrégibb időben arra ösztönözte a népeket, hogy állandó anyagból maguk készítsenek virágot, a melyet azután mindenütt alkalmaztak, a hol a virágdísz kedves volt, így épületen, lakásban és az emberi testen. E törekvés eredményezte, hogy a virágdísznek minden nemét állandósították. Így pl. a síktéri díszítés legelőbb a keleti szőnyegeken jutott kifejezésre; az e czélra használt növénydíszítmény rendszerint stilizált viola, jázmin, nőszirom, tulipán, gránátalma-virág és rózsa, mind megannyi a Keletnek legkedveltebb virága. (1) De a művészet minden téren és mindenféle anyaggal megkisérlette, hogy az élővirágdíszt pótolja, vagy állandósítsa; így került a sor lassan-lassan a ruha szövetére is. Így lett a virágdíszből virágékítmény.
Egyrészt fémek, másrészt fa és üveg voltak azok az anyagok, melyekkel a művészet és a műipar a virágokat és az élővirágdíszt utánozta és állandósította. Ezek mellett a szarúból, borostyánból, vagy elefántcsontból készült növénydísz alig jöhet számba; fontosabb a fadísz, melyet minden időben készítettek. E czélra leginkább a körtefa, czirbolyafenyő, juharfa és az örökzöld buxus fája volt a kedvelt anyag. (2)
(1) Megjegyzendő, hogy Keleten nincsenek bútorok; a lakás fő- és majdnem egyedüli dísze a különböző szövet, hímzés, főleg azonban szőnyeg. Ezt meggondolva, érthető, hogy a keleti népek szőnyegének díszítő mintája is fontosabb, mint gondolnók. Erre nézve hadd álljanak e helyen GEORGE BIRDWOOD-nak, a keleti díszítő művészet kiváló ismerőjének, következő sorai: "Bármilyen legyen is a keleti szőnyegek ornamentácziójának tipusa, mindegyik fajtájából mélységes és bonyolult szimbolizmus árad felénk, melynek eredete Babilonban s lehetséges, hogy Indiában keresendő". – "A szőnyeg maga a tért és az örökkévalóságot jelképezi, a mintája, vagy a hogyan technikailag nevezik, "bélése", az eleven szépségnek lazán határolt egészét. Az alkalmazott színek mindegyikének megvan a maga jelentősége, rajzának, legyen az mithologiai vagy naturalisztikus, figurális vagy florális, a maga mélyen járó értelme". A keleti szőnyeg nemcsak dísztárgy, hanem a bútort is pótolja, egyúttal azonban mélységes szimbolizmus szolgálatában áll. (Ethnographia, XV. évfolyam).
(2) Legalkalmasabb ily faragómunkára a czirbolyafenyő (Pinus cembra), minthogy igen könnyen feldolgozható, a miért ily czélra különösen az Alpesekben használják.
De a művészet nemcsak könnyen feldolgozható anyagokkal utánozta a virágokat, hanem kőből is faragta, ámbár ez az anyag a művésznek sok akadályt és nehézséget okozott.
Mindezeknél jobban foglalkoztatta a műipart az a törekvés, hogy az embernek és lakásának díszére alkalmas állandó virágdíszt készítsen. A khinaiak már sokkal a mi időszámításunk előtt festett selyemből és tarka madártollakból virágokat tudtak készíteni, a melyeket díszül használtak s a melyek onnan messzire elterjedtek.
Hasonló koszorú, illetőleg virág Egyiptomból is került Görögországba, utánuk pedig a festett szaruforgácsból készült téli koszorú vált divatossá (ramenta e cornibus).
A rómaiak ugyanez okból tél idején olyan növényeket használtak, melyek száraz állapotban is megtartották színűket; ezek az úgynevezett immortellák, a mely czélra több Helichrysum- és Amaranthus-fajt alkalmaztak. De művirágokat is használtak, melyeket szintén Egyiptomból kaptak. A római nők e művirágokat szagosították s így viselték díszül; úgy látszik, hogy e virágokat Rómában is utánozták. E művirágok egy része a szarúforgácsból készített koszorúkhoz hasonlított s corolla néven volt divatban; később ezüstözött vagy aranyozott rézlemezből készítették s koronaajándéknak (corollarium) nevezték. Csillogó lemezek is emelték a koszorú becsét. Sőt volt eset, hogy ezüsttel vagy aranynyal természetes leveleket utánoztak s ezekből fonták a koszorút. Ez az iparág sokáig virágzott Rómában, de Róma bukásával megszűnt. A kelet-római császárságban azonban, különösen Byzanczban, úgy látszik, még a XVI. században is virágzott a virágkészítés, mert CLUSIUS Konstantinápolyból Bécsbe hozott, papirosból készített művirágokat említ, a melyek a császárvárosban nagy feltűnést keltettek. Ugyanebben az időben Olaszországba, onnan pedig Francziaországba jutott el ez a műipar s különösen Lyonban és Párisban nagyon felkarolták, a mely két város e téren még most is előljár. Itt immortellákat is használnak, mint a régi rómaiak s a Helichrysum-fajokból készített halotti koszorúk általános használatnak örvendenek.
Újabban a Fokföldről és a Rivieráról hozott szárított immortellákat is szoktak használni halotti koszorúnak. A szárított pálmalevél, nagy füvek füzérje és más alkalmas növény is előfordul mint immortella. (1)
Újabban az üvegből, papirosból és más anyagokból készített művirágokat rendkívül felkarolták s nemcsak ruha- és hajdíszre használják, hanem templomban, különösen oltáron, valamint egyházi ünnepek alkalmával annyira alkalmazzák, hogy az élővirágdísz – sajnos – nagyon hátra szorul. Sok
(1) Nálunk a szalmavirág (Ammobium) és a havasi gyopár (Leontopodium alpinum) a legnevezetesebb; az utóbbi az utolsó két évtized alatt nagy formtosságra tett szert s mint ékítmény is sok alkalmazásra talált.
helyen még azok a virágtartók és virágkosarak is, melyek ezelőtt mindig élő virágok befogadására voltak rendelve, művirággal, vagy a legjobb esetben immortellákkal telnek meg. Így állandó díszt kölcsönöznek a lakásnak, vagy más díszítendő helynek vagy tárgynak s nem okoznak nagy gondot, csak tisztántartásukról kell gondoskodni.
2. A virágnyelv.
Az állandó anyagból készült virág mellett az élővirág is folyton érvényesült, sőt a renaissance óta a klasszikus korból vett példákból kiindulva, igen elmés és szellemes irány is gyökeret vert, melyből az úgynevezett virágnyelv sarjadzott ki.
Tudvalevő, hogy a régiek virágdíszének szimbolikus jelentése volt, úgy hogy egyes növényeket is ily értelemben használtak. Ámde a régieknél a növény szimboluma sok rendbeli, különösen mithologiai alapon nyugodott, a virágnyelv pedig, a hagyomány némi tekintetbe vétele mellett, főleg a virágok színét, illatát és alakját vette alapjául. E törekvés a renaissance korában oly élénk volt, hogy rövid egy-két század lefolyása alatt az egynehány klasszikus korbeli növényszimbolum helyébe annyi növényszimbolum lépett, hogy külön szótárban (női szótárban, Fleur amiens) kellett áttekinthetővé tenni; a sok növényszimbolum magyarázására pedig bonyolult szimbolizáló tudomány vállalkozott. E bonyolódott és sokszor kicsinyességekkel bibelődő, de mindenesetre igen elmés tudományból is álljon e helyen néhány részlet.
Nemcsak a klasszikus, hanem, mondhatni, az összes népeknél mély hatással voltak a lélekre az örökzöld növények. Tudjuk, hogy az ősz még nem is mutatkozik, már is hull a lomb, őszkor pedig a nagy többségben levő egynyári növények elhervadnak, csak az örökzöld fa és bokor tartja meg a növényi élet egyetlen jelét – a zöld lombot. E zöld lomb a téli hómezők és szélviharok közepett megnyugvással tölti el az embert s nemcsak az állhatatosságot, hanem reményt is, annak a reményét fejezi ki, hogy újra előtör majd a szemet, szívet és lelket egyaránt örvendeztető zöld lomb, újra zöld színt öltenek majd a mezők. Ez az oka, hogy az örökzöld növények egyrészt az állhatatosságot, másrészt a reményt jelképezik. Minthogy azonban az örökzöld növények a természet romboló erejét úgyszólván legyőzik, dicsőséget is jelölnek s a mennyiben a harczot béke szokta követni, a béke szimbolumának is szokás tekinteni.
Az örökzöld növények tehát igen magasztos érzelmek kifejezésére szolgálnak: megörvendeztetik az embert, mert állhatatosságra, zavartalan boldogságra és örökös ifjúságra emlékeztetnek, ezzel együtt jelképei a reménynek, a dicsőségnek és a békének. Ez általános meghatározás mellett azonban igen változó az egyes örökzöld növényekhez fűződő szimbolum. Így pl. a babér az érintetlen üdeséget, a dicső győzelmet és az ezt követő békét, biztonsá-
got és szabadságot jelzi; a harczot követő megnyugvás szimboluma ő; így értjük, hogy a hányatott életű PETRARCA maga magát is zöld babérfának mondja, a melynek lombját még a fagy sem rabolhatja el.
A babérhoz hasonló fontossága van a virágnyelvben az olajfának, mely utóbbi ősidők óta általánosan a béke szimboluma Az olajfa békés jelentésének azonban a színén kívül más oka is van, a mennyiben egyrészt fája rendkívül kemény, másrészt pedig messzire elnyuló gyökereivel erősen oda kapaszkodik a talajhoz s nyugodt, békés helyzetet biztosít. Ha hozzáveszszük, hogy az olajfa a görög mithologiában is nagyjelentőségű, érthető, hogy a görög olajággal a kezében közeledett az istenekhez, ha kéréssel járult eléjök, hasonlóan a jóslóhoz, ha kérdezni valója volt. Az olajág másutt is fontos volt, így pl. miután a karthágóiak 6 nap s 6 éjszaka a legvitézebbül harczoltak, olajfa-galyakkal a kezükben jelentek meg Scipio előtt, hogy életükért esedezzenek stb. Az olajfa békés jelentése idővel egészen általános lett. Így Danzig városa mellett volt egy cziszterczita-kolostor, mely a béke fájáról "Oliva" nevet kapott; e kolostornak az volt a magasztos hivatása, hogy a harczias pogányoknak a béke és a keresztény hit csarnokává legyen, mert hiszen a keresztény hitnek a béke az alapja.
Minthogy azonban az olajfa, még ha a tövéig pusztítják is el, újra kihajt s ennélfogva úgyszólván kipusztíthatatlan, azért igen találó, ha a költő a sokfelé elágazó olajfával a családot hasonlítja össze. Az olajfának áldott, mindent legyőző erejére hivatkozik a próféta is (HóssÁs 14. 7.), mikor a megtörött népnek, t. i. Izrael népének egy visszatérő aranykor békéjét és bőségét ecsetelni akarja.
A klasszikus népek nagymultú növényszimbolumai közül fontos a pálma is; minthogy a pálmafa hosszúéletű s a legnagyobb szélviharnak ellentáll, az örökös ifjúság, a kimeríthetetlen erő és győzelem jelképének tekintik; ámde a győzelemmel egyúttal béke is jár, azért lett a pálma egyúttal a béke jelvénye.
A tűlevelű fák az összes népeknél a remény kifejezői, azért legszívesebben ültetnek ily fákat a sírra.
A klasszikus népek legsajátlagosabb gyászfája a cziprusfa (Cupressus sempervirens), mely a népek hite szerint az elhunytak szellemét a sír nyügétől megszabaditja. A cziprust általában úgy tekintik, mint a mely egymaga megőrzi az elhunytak emlékét. E tekintetben lord BYRON többek közt ezeket mondja: "A sivár emberi társadalom rendszerint csak a jelennek él s könnyen elfelejti társának elvesztét, mert az élet nagy változatosságban folyton újat és vigasztalót nyujt, csak a cziprusz gyászol folyton".
A régi rómaiak gyászfája volt a mondola-fenyő (Pinus pinea); e fa azonban a középkor folyamán sajátszerű módon az árulás fájává lett. Hogy mi szolgáltatott erre okot, azt nem tudni. Valószínű, hogy a pinia-fenyő akaratlanul szimbolizálja azt az országot (Itáliát), melynek vészteljes varázsa sok hősi nemzedékének vesztére volt. Egyébiránt már az ókorból is vannak
adatok, melyek álnoksággal vádolják a piniát, minthogy súlyos toboza az alatta pihenő vándornak a fejér esve, megsebesíti, sőt meg is öli.
A szláv népeknél a jegenyefenyő (Abies pectinata) a gyász fája, a szlávok koporsója e fából készült, sőt a jegenyefenyőnek puszta említése is a sírra emlékeztet; a germánoknál a luczfenyő (Picea excelsa) és fehér üröm (Artemisia absynthium) jelzi a gyászt; a magyarok a bánatos hangulatot igen szívesen a diófával hozzák kapcsolatba.
A gyász növényeihez tartozik, valószínűleg komor külsejére és átható illatára való tekintetből, a rozmaring is; ő is a sírok dísze s a szív titkos fájdalmát és a földi lét kimulásán való emlékezetet és bánatot jelzi. Azért mondja SHAKESPEARE Opheliája: itt van a rozmaring emlékül, mert a rozmaring bánatot és válást jelent. CZUCZOR GERGELY "Gyászoló leány"-ának sorban bemutatják magukat a virágok, utóljára a komoly és a dísz nélkül való rozmaringot választja mint bú- és halálvirágot. A rozmaring azonban boldogságot is jelent, a miért is nemcsak bajadonok ravatalán, hanem a menyasszonyi koszorúban is előfordul. (1) A magyar nép különböző jelentést fűz a rozmaringhoz, leginkább azonban a szűzesség jelvényének tekinti. (PINTÉR SÁNDOR, A palóczok monografiája.)
A rozmaring a magyar nép gyásznövényeihez is tartozik, a szlávoknál pedig még fontosabb, mert nemcsak haláleset alkalmával, hanem mindenféle izgatott hangulat kifejezésére, így pl. lakodalom, keresztelő alkalmával, templomszentelő ünnepen és ünnepies menetekben használják, úgy hogy nekik ez a növény úgyszólván nélkülözhetetlen. (2)
(1) Somogyban egy köttsei lakodalomban 1895-ben 12 rozmaringbokor volt kiállítva, hogy róla minden vendég elláthassa magát menyegzői díszítéssel. A Csallóközben, de másutt is nemcsak a vőfélyek kezéből nem szokott hiányzani a rozmaring, hanem piros vagy kék szalaggal ékesítve minden lakodalmas vendég kap egy szálat belőle; menyegzői használat után pedig fűszerül használják. (HANUSZ ISTVÁN, A növények világából.)
(2) Érdekes itt megemlíteni, hogy a szlávoknál még most is rendkívül kedvelt az élővirágdísz; talán egy nép sem köt annyi koszorút, bokrétát és füzért mint a szlávok. A virágnak és koszorúnak a legtöbb vallásos alkalommal nagy része van a szobotka-ünnepen virág-koszorút úsztatnak a leányok, hogy a jövendőt megtudják belőle. (Hasonló szokás van a németeknél Mátyás napjának éjjelén, mint népbabona). A ruszalka-ünnepeken koszorút tesznek egy meghatározott helyre, hogy elhervadásából az ember életkorára következtessenek. A szlávoknál koszorút visel minden leány s ha tél idején nincsen virág, akkor némely növény gyümölcse, így a lengyel parasztleányoknak a madárberkenye (Sorbus aucuparia), vagy a zsidócseresnye (Physalis Alkekengi) terméscsoportjai szolgálnak díszül. A szlávok legkedveltebb növényei az említetteken kívül a majorána és a rúta. A mondottakból érthető, hogy ünnepélyes alkalommal, pl. lakodalmon nélkülözhetetlen a virágdísz és hogy a virágok a népköltészetben is sűrűn fordulnak elő. Hogy a szlávok régente még bensőbb vonatkozásban éltek a növényvilággal, abból is kiviláglik, hogy az ó-szlávok a hónapokat a növényekről is elnevezték; így annak a hónapnak, melyben a nyirfa lombosodik, brezen volt a neve; a tölgyfa lombosodásának idejét duben-nek nevezték; azt az időt, mikor a fű zöldelt, nevezték traven-nek, a hanga (Erica) virágzásának ideje volt a vřesen, mikor a hársfa illatozott, volt a lipiec-hónap, a listopad volt a lombhullás ideje stb. (GRIMM, Geschichte der deutschen Sprache).
A lengyelek gyászfája a nyirfa (Betula alba); ez volt eredetileg a szlávok nemzeti fája, a miről mindaz a sok név is tanuskodik, a mely brezá-ról (nyirfa) le van vezetve, így Bretz, Britz, Brietzen, Bretsch, Brietzke, Die Brizen, Treuen-Briezen stb. Természetes, hogy e fa nem anynyira zöld színe, mint inkább lelógó galyai miatt lett a gyász fája, épp úgy, mint a szomorúfűz és újabban délvidéken az Új-Hollandia szigetéről származó casuarinák, melyeknek a mi zsurlóinkra emlékeztető galyai szintén úgy lógnak le, mint a nyirfa vagy a szomorúfűz galyai.
De nemcsak a komor, hanem úgyszólván minden más érzelem és hangulat is megfelelő szimbolumot talál a növényvilágban. Különösen a piros és fehér virágú növények már az ókori népek lelkére is mély hatást tettek. Így pl. a tiszta, gyöngéden sugárzó bíborszínről azt tartották, hogy benne a világosság a legélénkebben és győzedelmesen küzd a sötétséggel; ez oknál fogva a lelki élet legfőbb megnyilatkozásai, pl. öröm, boldogság és szerelem csak a bíborszínnel jutnak kifejezésre, a mely czélra csakis a virágok királynéja, a rózsa, legtökéletesebben pedig a százlevelű rózsa (Rosa centifolia) alkalmas. A rózsa javára szolgál még az is, hogy az év legszebb részében, úgyszólván a tél legyőzésének örömére jelenik meg, a miért is a szív legbensőbb, legédesebb és legmelegebb érzelmei és hangulatai szívesen fűződnek hozzája. Ezért van, hogy némely költő (pl. ANACREON) a tavasz megnyilatkozásának tekinti s hogy a keleti népek a szerető visszfényét látják a rózsában. A Minne-dalnokok a rózsával a dicsőítés fogalmát jelezték.
A rózsa azonban nemcsak színével és elbájoló illatával, hanem szerkezetével is hatott a népekre, a miért a hallgatagság és titokzatosság jelképének tekintik. A teljes rózsa szirmai csavarvonalszerűen elrendezkedve, a központ felé haladnak s a középen összeborulva, az egész virágot összhangzatosan berekesztik s a bepillantást lehetetlenné teszik.
A rózsa bíborszínével hatás tekintetében csak a tiszta fehér szín, teszem a fehér liliomé, állítható párvonalba. A fehér szín ugyanis a tiszta, zavartalan és mocsoktalan fényt képviseli, tehát olyan fényt, melyet még semmi sötétség meg nem zavart; a fehér színt azonban a fény és sötétség teljes kiegyenlítésének is lehet tekinteni. Bármiként értelmezzük is, a fehér szín minden esetben a legeszményibb fényt képviseli. Ezen az alapon lett a fehér liliom a mocsoktalan, tiszta szív, a szeplőtlen erkölcs jelképe, mint ilyen a régi zsidóknál, a rómaiaknál és sok más régi népnél nagyjelentőségű volt; e népektől pedig átment a kereszténységbe is. Mindamellett sajátszerű, hogy a régi rómaiaknál a menyasszony nem fehér, hanem sárga ruhát viselt.
Ha a virág tiszta fehér színéből valamely határozott szín, pl. zöld, vagy bíborszín kiemelkedni, érvényesülni kezd, ez úgy hat az emberre, mintha a fehér szín képviselte ártatlanságba a gazdag élet változatos játéka bele akarna
tekinteni, vagyis e virágok vegyes érzelmeket keltenek. Így pl. a hóvirág (Galanthus nivalis) fehér virágjában látható finom, zöld csíkok a közeledő tavaszi pompa reményét ébresztik fel lelkünkben. Az almavirág fehér színéből kikandikáló bíborszín a félénk szerelem jelképéül szolgál, az oleander virága a hallgató szerelem, a baraczkvirág pedig a szemérmetesség jelképe. A rózsaszínű virágok közül a legjelentősebb volt minden időben a mandola virága, mert azt tartották róla, hogy csodálatos módon és összhangban egyesül és kiegyenlítődik benne mindaz, a mi mint ártatlanság a fehér liliomban és mint legfőbb szerelmi mámor a rózsában kifejezésre jut. Ez az oka, hogy a középkor a mandola-virágot MÁRIÁ-val, a belőle keletkező mandolamagot pedig KRISZTUS-sal azonosította.
De a mandolavirág más okból is nevezetes. A régi zsidók ugyanis a mandolafát, minthogy igen korán virit, "a korai"-nak (schaked) nevezték s a korai felkelésnek, az éberség és buzgóság jelképének tartották, sőt e jelentését egyes műtárgyakon is érvényesítették. Úgy JEREMIÁS próféta, valamint ÁRON főpap virágzó mandola-vesszője az éberségre akar figyelmeztetni.
A legfőbb érzelmeket tehát egyrészt a fehér liliom, másrészt a rózsa bíbora juttatja kifejezésre; ez annak az alapja, hogy a középkorban a rózsát a Nappal és az aranynyal, a liliomot pedig a Holddal és az ezüsttel állították párvonalba. Miként az ezüst, mint a tisztaság jelképe, a papi koronához méltó anyag volt, az arany pedig, mint a legbecsesebb fém, fejedelmi jelvényül szolgált: így képviseli a fehér liliom a papi, a bíborszínű rózsa pedig a királyi méltóságot. De a gyakorlati élet is elismeri e két növény nagy jelentőségét; ha pl. menyasszonyt akarnak díszíteni, fehér és piros rózsát szokás használni; fehér rózsa helyett narancs-, vagy mirtuszvirágot is használnak. A Keleten a friss piros rózsa ellentéteként jázmint használnak, sőt a legtöbbször igen heves érzelmeik kifejezésére nem is érik be a rózsával, hanem helyette a gránátalma sötétpiros virágát használják. (1)
A sötét, vagy kékeszöld színhez nemcsak külsőleg, hanem a vele kapcsolatos hangulatok és érzelmek tekintetében is legközelebb áll a kék szín; ez oly hangulatot jelent, a mely magával megelégedetten, kifelé közönyösnek tűnik fel. Különösen az élénk kék az, mely a lélek ábrándozó, boldog nyugalmát fejezi ki. Ez okból a szigorállt (Veronica) és a búzavirágot a hűség, a májvirágot (Hepatica triloba) a bizalom és a kék virágú örökzöldet (Vinca) a tartós barátság szimbolumának szokás tekinteni. Ugyanezt jelzi a nefelejcs, továbbá a kék katáng (Cichorium intybus) is. Ez utóbbi növény azért is fontos, mert az ősi germánok is föl-
(1) A gránátalma magházában rendkívül sok mag van, erre való tekintettel a termékenység és áldás jelképének szokás tartani. Mikor OTTÓ görög király Görögországot beutazva, a Thermopylaekhez érkezett, egy anyóka gránátalmával a kezében lépett hozzá, mondván: "Uram, annyi legyen éveidnek a száma. a mennyi magva van ennek az almának."
karolták; szerintök ugyanis annak az emlékére nőtt, hogy Freya istennő az út szélén a férjére várakozott. Ez alapon a keresztény monda is fölkarolta; e szerint a kék katáng a keresztesháborúból visszaérkező, szeretőjét váró leányból keletkezett. Így a kék katáng szimbolikus jelentésének mélyebb alapja van.
A kék szín jelentése azonban változik, ha más szín, pl. a piros keveredik közéje; e mellékszín a kéknek alapjelentését módosítja és változtatja, még pedig a piros szín jelentésének megfelelően. Így pl. az orgonafa virágát egyrészt a kék alapszínnek megfelelően a szelíd nyugalom és szeretetreméltóság, másrészt a benne levő piros szín alapján a szerelem első megnyilatkozásának tekintik. Rendszerint attól függ, hogy a kék vagy a piros szín domborodik-e ki jobban a keverékből. Ha a kék emelkedik ki, akkor ibolyaszín keletkezik, mint pl. a tavaszi ibolyánál, mely a szeretetreméltóság és szerénység szimboluma; ha azonban a piros szín lép előtérbe, akkor az ibolya jelentésének ellenkezője, a legszerénytelenebb önhittség szimboluma: a bazsarózsa áll elő.
A főbb színek közül emlíendő még az aranysárga szín, mely mint a kék szín is nyugalmat jelent, csakhogy ez a szép szín alig található a szabad természetben, legtöbbször vagy a zöld, vagy a vörös szín rí ki belőle; ilyenkor a mellékszínek is hatnak a virág szimbolikus jelentésére. Így pl. a zöldessárga virágok az irígységet jelzik, pl. a sárga rózsa; a fényes szirmú sárga boglárka (Ranunculus) arczátlanságot és állhatatlanságot jelez; a narancssárga szín, mely tulajdonképpen a sárga és vörösnek a keveréke, a féltékenységet jelenti.
A tavaszi kankalin (Primula) más elbírálás alá esik: büszke, sárga virága merev kocsánon égfelé tekint, ezért az önbizalom és őszinteség kifejezésére szolgál s a hit virágának is nevezik.
Hogy milyen változatos alapra támaszkodik a virágnyelv, arra nézve hadd álljon még néhány példa.
A szőlőről tudjuk, hogy eredeti hazájában, továbbá Olaszország némely részében fára kúsztatják s hogy elvadult állapotban minálunk is mint valami óriási kígyó ragadja meg a fákat s reájok csavarodik, mintha a fákat meg akarná fojtani. A szőlő és más kúszó liánának (131. kép) e fölfelé való törekvését és simulását a női nem vágyaival és szerelmével szokás összehasonlítani, a melyhez szükséges támaszt a férfi nem egyenes jelleme és szilárdsága adja; ez az oka, hogy a szőlő sokszor a szerelmet jelképezi.
Van azonban a dolognak más o]dala is. Minthogy a kúszónövények s általában az élősdiek támaszukat a legtöbb esetben elnyomják s megfojtják, tehát előbb-utóbb a vesztét okozzák, vagy legalább siettetik: a halál hírnökeinek is szokták tekinteni. Ravaszul simulnak gazdájukhoz, támaszukhoz, mint a kígyó, azért az érző szívben bánatot kelthetnek csak, mert tulajdonképpen a halottnak szánt koszorúként tűnhetnek fel. Ez az oka,
hogy sokan a trópusok lakóinak ravasz és álnok természetét a kúszónövények (liánák) öldöklő természetével magyarázzák.
A hóvirág (Galanthus) zöldesfehér színű virága a kocsánon lefelé fordulva himbálódzik; e helyzetében a bátortalanság szimbolumának tekintik; azt tartják róla, hogy nem merészkedik a világba és álnokul leselkedő zivatarába, hanem bánatosan oda tekint vissza, a honnan a remény kecsegtető ígéretekkel kicsalta.
A kék ibolya merev száron égnek emelkedik, mintha becsének tudatában volna, majd azonban hirtelen fordulattal lefelé hajol, jelezve visszavonulását s ezzel szerénységét.
Ez alapon mondja az ibolya TOMPA virágregéiben:
|
"Ne legyek én rózsa, vagy liliom, Legyek illatos, szerény ibolya!" |
Az ibolya mind a virágja, mind pedig a virágkocsána alapján a szerénység szimboluma s mégis sajátszerű, hogy a NAPOLEON-ok politikai irányuk jelzésére a szerény márcziusi ibolyát választották, mintha e növény és tetteik közt valami kapcsolatot lehetne kimutatni.
Sajátszerű, hogy az ideges római nők nem szeretik az ibolya illatát és a chemia csak nemrégiben mutatta ki ennek igazolt voltát, minthogy a szerénység jelképe csakugyan veszedelmes anyagokat tartalmaz.
A nárcziszt (Narcissus poeticus), melynek virága kevésbbé lehajló, mint az ibolyáé, egészen másképpen és különbözően magyarázzák: a régi görögök a hiúság vonásának tekintették; szerintök azért fordul vissza a virág, hogy valami tükörben saját képét meglássa; az arabok és utánuk a költők is sokra becsülik fehér ruháját, melynek aranyfonalakkal szőtt szeme (a mellékpárta) nemcsak díszére szolgál, hanem vele tekint lefelé, hogy lássa, merre jár.
A nádképű tarkafű (Phalaris arundinacea), melynek levelei (a kerti változaton) fehér és zöld hosszanti csíkokkal tarkázottak, szalagszerű alakja, továbbá ártatlanságot és reményt kifejező színe miatt a szívek kötelékét szokta jelezni.
A hervadhatatlan szalmavirág (Xeranthemum annuum), hasonlóan az őszi kikirícs (Colchicum autumnale), mely utóbbinak őszszel megjelenő virágja után még csak a tél elmultával jelenik meg a lombja, a halhatatlanságot jelképezi.
A borsos mentát (Menta piperila) éles illatára való tekintetből az elmésség és gúny jelképének tekintik. Hasonló alapon lesz tüskéi miatt a köszméte (Ribes grossularia) a sértés, a csípős csalán (Urtica) a hamisság szimboluma. A ne nyulj hozzám (Impatiens Nolimetangere), melynek érett terméstokja a leggyengébb érintésre felpattan, ridegségre utal; e növény a virágok között a kevés beszédű, makranczos hölgy; a sóskaborbolyát
(Berberis vulgaris) savanykás, fanyar gyümölcse miatt az emésztő gond jelképének veszik. Üres kalász szegénységet, bodzavirág (Sambucus nigra) betegséget jelez, a szarkaláb (Delphinium consolida) sugár termete és sarkantyúja alapján a lovagiasság és becsület szimboluma.
Már eddig is ászrevettük, hogy egy és ugyanazt a növényt más-más népek másképpen értelmezték, sőt, hogy egy és ugyanazt az értelmet más-más növényre vitték át. Hadd álljon erre még egy-két példa.
A vörös, különösen a bíborszín az öröm és boldogság kifejezője, az araboknál pedig az ördög színe. A pünkösdi rózsa Európa nyugati részében az önhittség jelzésére szolgál, a magyar nép pedig a szerelem jelképének tartja s úgyszólván többre becsüli a centifolia rózsánál; ugyanez a khinaiak felfogása is.
A kék nefelejcsnek közönségesen nevével egyező jelentése van, ugyanazt a jelentést azonban a francziák az árvácskához (Viola tricolor) fűzik; az angoloknál az árvácska, SHAKESPEARE szerint, a tétlenség szimboluma.
A régi görögök a szerény márcziusi ibolyát a megujuló természet jelképének tekintették, sötét színe miatt azonban és a miatt, hogy a föld felé hajlik, a halál jelképének is tartották; a halál jelképét látták egyúttal a babó (Vicia faba) magjában is.
A szigoráll (Veronica), miként föntebb láttuk, kék virágai miatt a hűség szimboluma szokott lenni, minthogy azonban virágai könnyen lehullanak, a kötekedő elmésség a férfihűséget szereti vele jelezni. Ugyane jelentése van a gyermeklánczfű (Taraxacum) bóbitás kaszat-termésének is. Csak rá kell fújni s száthull a világ minden tájába. De, hogy a fárfihűség a valóságban nem ilyen, legjobban az a körülmény bizonyítja, hogy két növény is van, a mely férfihűséget jelképez és mind a kettő szúrós tüskéktől úgyszólván hozzáférhetetlen: egyik ördögszekér (Eryngium campestre) nevet visel, a másiknak a neve férfihűség (Eryngium planum), de ez utóbbi nemcsak tüskékkel van megrakva, hanem azonfelül a virágja és a szára is szép ibolyaszínű.
A hűség jelképének szokás a szende árvalányhajt (Stipa pennata), vagy, a hogy TOMPA nevezi, a "csendes esti szél leányát" is tekinteni; bizonyára azért, mert tollszerű sugarait, "a haját", hiába fujdogálja a szél, ezek hűek és állhatatosak maradnak a növényhez. Azért mondja TOMPA virágregéiben:
|
"... Legények a leányhoz Hogy hívek legyetek, Bús Árvalány hajából Bokrétát kössetek..." |
A májvirág (Hepatica triloba) kék színű virágja alapján, és, mivel az erdő sűrűjében meghúzza magát, igénytelenséget, franczia felfogás szerint pedig bizalmat jelent.
Hogy a nép nem mindig igazságos költői megnyilatkozásaiban, bizonyítja a napraforgó (Helianthus annuus) dolga is; ezt a növényt a válto-
zékonyság, a csapodárság jelképének szokás tartani; hol ide, hol oda kacsint, ezt is, azt is hitegetni akarja, pedig a valóságban a leghívebb virág: reggeltől estig kíséri a Napot, akár a Hold a Földet. Ez alapon czímerébe fogadta a lovagság, hogy vele a hűbéries kötelezettséget és egyúttal ez őszinte ragaszkodás érzelmeit példázza.
Hátba még a keleti népek virágnyelvét vennék figyelembe, a mely nem a virág színét, alakját s más viszonyait, hanem a nevét véve alapul, a megfelelő rímet keresi s így űzi szellemes játékát, a miért tulajdonképpen a virágnyelvhez kevés köze van. (1)
Az eddig említett növényszimbolumok a növények tulajdonságaiból és előfordulásuk viszonyaiból többé-kevésbbé megérthetők, ha azonban a "Női Lexikon"-ban lapozgatunk, sok olyan jelentést is találunk, a melyet alig, vagy sehogy sem tudunk megfejteni; így pl. a kaktusz sokatigérő, gyorsvállalkozású tehetséget jelent, a gólyaorr (Geranium) csalódott szerelmet, a tollas szegfű (Dianthus plumarius) fiatalos gyöngédséget, a gyűszűvirág (Digitalis) sebző gúnyt, a czipőczim (Cypripedium calceolus) kedves
(1) Az első, kitől e titokzatos virágnyelvről, az úgynevezett selam-ról szóló hírek származnak, HAMMER-PURGSTALL, híres orientalista volt. Szerinte e virágnyelv nem egyéb rímjátéknál, melynek a virág neve adja meg az alapot; ehhez kell a megfelelő rímet keresni, azután pedig azt a mondatot megszerkeszteni, mclyet a virág küldője a virághoz kötni vélt. Ebben rejlik e sajátszerű virágnyelv titka s nem egyéb a fantázia mozgékony játékánál.
Hadd álljon e helyen néhány példa!
A gránátalma virágának török neve nar, a neki megfelelő rím janar; e rímmel megalkotott mondás következő: Nar, yuraghim janar (azaz: szívem annyira ég, hogy az ég óvja meg a szomszédot);
a bazsarózsa török neve teber, a neki megfelelő rím gheber, a megfelelő mondás: Teber, yat dagheber (azaz: Távozzál életem sorsától; a mi tehát elutasítást jelent);
a körte neve armonde; rímje omonde, a vele alkotott mondás: Armonde, wer bana bir omonde (azaz: Légy azon, hogy a remény homlokom redőit elsimítsa);
a liliom virágának a neve a zanbak, rímje bak, a vele alkotott mondás: zanbak, opeim sen bak (azaz: megölellek és gúnyolom jóságodat);
a nárczisz virágának a neve poul, rímje bul; a megfelelő mondás: poul, derdume derman bul (azaz: te szívem sebeit gyógyítod);
a jáczint virága sünbül, rímje: bül, megfelelő mondása: sünbül, ben aglarim sen gül (azaz: sírok, csak gúnyolj jóságomért);
a kávé neve kahve, rímje latife, mondása: kahve, yetichur etme bana latife (azaz: ne bánkódjál tovább, az fáj nekem);
a mirtuszkoszorú neve mersin, rímje wersin, mondása: mersin, seni bana wersin (azaz: az ég hadd egyesítse egészen a mi életünket);
a lóhere jundscha, rímje olundscha, a mondás: jundscha, sewerim seni olundscha (azaz: halálomig szeretlek);
a jazmin neve jasemi, rímei beni és seni, mondása: jasemi, sen sev beni, benda seni (azaz így óvj meg emlékezetedben, a mily szilárdan fűznek hozzád a kötelékek).
– A rímek ez esetben egyrészt a közlés korlátozására, másrészt a megfejtés elősegítésére szolgálnak. A dolgot az a körülmény nehezíti meg, hogy a rímek maguk a divat változásainak vannak alávetve s hogy még állandó rímeknél is hasonló hangzás (homonymia) állhat be, miáltal egy és ugyanazon rímmel egészen ellenkezőt lehet mondani.
Pl. a rózsa neve ghul, ríme ghul, a mikor is ez a mondás alakul: ghul, ben aglarim sen ghul (azaz: én sírok, rózsa te nevess); a rózsához hasonló hangzású kul, a melylyel a mondás így alakul: ghul, derdunden oldim kul (azaz: a te bánatod életem sorsát megváltoztatja). Minden selam ennélfogva egy- egy rejtvény, melyet csak az fejt meg könnyen, a ki a küldővel egyetért.
alakot, a havasi rózsa (Rhododendron) nem remélt örömet, a paradicsom (Lycopersicum esculentum) veszekedő természetet, a czitromszagú melissza (Melissa officinalis) utánzásra való hajlamot, (1) a birsalma (Cydonia vulgaris), becsületességet, a flox vagy lángvirág megelégedettséget, a konkoly (Agrostemma githago) unalmat jelent. Ki tudná ezekben egykönnyen a kapcsolat okát megállapítani?!
Ez a szellemes és költői kapcsolat – mint láttuk – a néptől származik, attól a néptől, a mely a természet ölén élve, a természetben, de különösen a növényvilágban, minden érzelmének megfelelő támaszt talál s az így szerzett képekkel kedvteléssel űzi játékait.
A nép azonban bizonyos hangulatok és érzelmek jelölésére nemcsak egyenként használja a virágokat, hanem csoportosan is érvényre juttatja. Mily tág tér nyílik itt a legelmésebb játéknak a legmélyebb érzelmek kifejezésére! Néha egyfajtájú virágok bizonyos hangulat és érzelem fokozása végett tömegesebben hozatnak össze, máskor meg különböző növényeket bokrétába foglalunk, hogy ekként a hangulatok és érzelmek egész sorozatát vagy változataikat fejezzük ki. Az ilyen bokrétában a virágok színök, illatuk és alakjuk szerint helyeztetnek el: a bokréta fő, vagy legjelentősebb virága többé-kevésbbé előre léphet; mellette sorakoznak a többiek, majd ezt, majd azt az érzelmet vagy hangulatot előre vagy hátra szorítva, úgy hogy az ilyen bokréta megfejtése nem csekély szellemességet és e téren való jártasságot kíván. Bizonyos, hogy ez a foglalkozás, kivált a mélyérzelmű fiatalságnak egyik legkedvesebb, legszellemesebb szórakozása s ha a bokréta küldője egyetért azzal, a kinek szánva van, nem téveszti el hatását. Természetes, hogy a bokrétát, a kor ízlésének megfelelően, mindig másképpen alakították és alakítják.
Sőt a XVIII. században, a rokokó idejében sok, terjedelmes értekezés és képpel díszített utasítás jelent meg, a mely a virágoknak, leveleknek és galyaknak többnyire igen bonyolódott szerkezetű kosárban való elhelyezésével foglalkozott.
Ha azonban arról van szó, hogy a virágokkal az ember szívét megközelítsük, akkor a koszorú még alkalmasabb teret nyujt az elmésségnek. A koszorúban ugyanis még jobban lehet a virágokat illatuk, színök és alakjuk szerint elrendezni, úgy hogy a virágok elrendezésmódja hol elrejti, hol föltárja a szív titkait. Ily módon a legmélységesebb lélek, a legnagyobb gyöngédség és a legfinomabb tapintat bőséges teret talál a koszorúban. Így tekintve a dolgot, a koszorú beszédesebb lehet s sok dolgot változatosabban tud kifejezni, mint a közönséges beszéd, a mely, jóllehet határozott alakokkal él, mégis könnyebben félreérthető.
(1) E sajátszerűség talán arra vonatkozik, hogy oly növénynek van a czitromot jellemző illata, a mely nagyon messze esik a czitromtól.
3. A növényvilág a költészetben.
Bármennyire kedves, szellemes, sőt változatos is a virágnyelvnek élő növényekkel való érvényesítése, mégsem örvend általános használatnak; általánosabban, sőt szabadabban érvényesül ősidők óta az élőnyelvben, a mikor is a népköltészetnek s idővel a műköltészetnek is valóságos kincsesbányája lett, a mely nélkül a költészet úgyszólván el sem képzelhető.
Ha azt kérdezzük, hogy mikor vette kezdetét a természetnek, vagy szorosan véve, a növényvilágnak a népköltészetbe való belevonása, azt kell felelnünk, hogy a kezdet a legtöbb népnél a mithologiai multba vezethető vissza s csak később, mikor a mithologiai természetérzék elhalványult, lépett helyébe a költői természetérzék, mely az ember és a természet, de főleg a növényvilág közötti viszonyt keresetlen, egyszerű, de megható módon juttatja kifejezésre.
A népköltészet tehát a természet gyermekének, a népnek az erdőhöz, fához, virághoz és fűhöz, patakhoz és folyamhoz való viszonyán alapult.
S mily pazarul bánik a népköltészet a növényvilággal; hogy önti a nép költője lelkét és saját alanyiságát a növényekbe és életnyilvánulásaikba, hogy lesznek a növények a nép érzelmeinek: örömének és bánatának részesei.
Főleg a szerelem, az öröm és bánat, a tavasz küzdelme a téllel és az emberi szívben mélyen gyökerező halhatatlanság hite azok a tényezők, melyek ősidők óta mély hatást tettek és tesznek a népekre s önkéntelenül is alkalmat adnak arra, hogy a természetet, de különösen a növényvilágot belevonják az érzelmek világába.
Erre való példák úgy a régi, valamint az újabb, művelt népeknél bőven találhatók. Aphrodite siratja a drága Adonist s bánatában keserves könnyeket hullat sírjára, melyből minden tavaszszal anemone-virágok nőnek ki, hogy a szerelem örök életéről hírt hozzanak az elhagyatott szeretőnek.
Hasonló átalakulásbeli monda több volt a görögöknél. A görögök különösen szerelmes és szenvedő leányokról meséltek, a kik fává, virággá, patakká, kővé stb. változtak át. Így lett Ajaxból, valamint a Napistentől megölt Hyakinthosból Virág; a paphiai nők könnyei anemonává változtak stb.A Tristan-ról és Isoldé-ről szóló germán monda szerint a meghalt szeretők rózsa és szőlő alakjában tovább élnek és összeölelkeznek.
A skót "Douglasok romlásában" William sírján galagonya, Margitén rózsa terem; a szintén skót "Vilmos és Margit"-ban hársfa és rózsa fonódik össze a két szerető sírján.
A svéd "Roszalillá"-ban rózsa és liliom, "Adelin kisasszony és kedvese" közös sírjából hársfa emelkedik.
A német "Frigyes gróf nászá"-ban két liliom jelöli a közös sírt, sőt némely népballadában arra is van eset, hogy a virágon írás jelenik meg, a mely hirdeti, hogy a halott az égben van.
Az új görög "Kígyófőző-napá"-ban nád és cziprus, a szerb "Egyesülés" czímű népballadában rózsa és jegenye kél ki a szeretők sírjából és összeölelkezik; egy másik szerb népballada szerint Omer-nek és Merimé-nek meg kellett halniok a nélkül, hogy az életben egymáséi lehettek volna, azért két fa nő ki a sírjukból: Omer fája a sötét fenyő és Merime fája a fehér fenyő; a fák összeölelkeznek, körülöttük pedig sűrű csoportokban virágzik a fekete hunyor (Helleborus niger), mely növény a szerelmesek keserű sorsát hirdeti.
A halhatatlanság hite a természetnek mintegy legkedvesebb gyermekeivé, virágokká változtatja az ember drága halottait.
A magyar népköltészet is bővelkedik ily mondákban. Ezekben leginkább a rozmaring és muskátli a halhatatlanság virágképei; de mások is fordulhatnak elő: a hű szerető holta után fehér liliom, vagy egyáltalán élő virág lesz; mert virág és szerelem között szoros a kapcsolat. Hiszen tudjuk, hogy jegyes, szerelmes, virág és virágszál azonos fogalmak a népköltészetben:
|
Ej haj! nem bánom, Nekem is van virágom Ej haj! Leszakasztom a nyáron. |
Sőt bokrok és fák is sarjadzanak a szeretők porából, szálaik, ágaik, lombjaik meg is szólalnak s összeölelkeznek.
De nemcsak a szerelem nyilatkozik meg a sírból kelt virágban s általában a növényben, hanem az igazságérzet is. Így pl a "Szép Julia" czimű népballadában a sírból kikelő virágok szemrehányást tesznek a keményszívű királynak; "Kádár Katá"-ban pedig elátkozzák kora vesztüknek okozóját, a gonosz anyát; a csapodár, hűtlen nőből a magyar monda szerint gyümölcstelen szederfa, vad körtefa lesz, melynek gyümölcse hét mérföldnyire terjeszti szagát, ördög szekér (Eryngium), vagy akadályozó szederin (Rubus, szeder).
Legáltalánosabban az a néphit jut kifejezésre, hogy a hol a szeretők vagy szeretettek egy sírba kerülnek, ott rózsa, vagy más virág kél ki a sirból. Sőt a szép, üde és mocsoktalan nő nyomában virágok kelnek ki, s ha e nő a bánat és szomorúság rabjává lesz; liliom támad a könnyeiből.
Ez alapon érthető, ha az "Aage és Else" czímű dán dalban a meghalt vőlegény arról mesél, hogyan telik meg a koporsója rózsával, mihelyt a szeretője nevet.
A népköltészet tehát az ember legbensőbb érzelmeit és megnyilatkozásukat a növényvilágba teszi át. Sőt a növények a szerencséssel és boldoggal együtt örvendenek, a sírókkal és panaszkodókkal együtt gyászolnak s általában a léleknek minden magasabb hullámzásában részt vesznek. A hol két szerető ölelkezik, ott virágok nőnek ki a fűből, ott nevetnek a rózsák, rügyeznek a fák s énekelnek a madarak. A hol pedig szerelmesek elválnak egy-
mástól, ott elhervad a fa lombja s a rét füve. A népköltészetben velünk érez a növény; ez a vonás közös az összes népek népköltészetében.
Lehetne-e pl. bánatot hathatósabban kifejezni, mint a hogy a népdal teszi, mondván:
|
A merre én járok, még a fák is sírnak, Gyenge ágaikról a levelek hullnak ... |
Így szól a szerető, mintha az ő búja okozná a levelek hullását, vagy mintha a fa lombja együttérezne vele.
Különösen fontos a népdalban a virág megszólalása: beszél a szomorúfűz hervadt lombja, a búzakalásznak is van mondani valója:
|
"Búzakalász bizalmasan integet, Esti csillag halovány fényt hinteget ... |
A nóta megszólaltatja a retket is, sőt megszólal a száraz ág is.
A tó partján lengő nád azonban nem beszél semmit s miközben fejét csóválja, egyre azt suttogja: "az asszony ingatag!"
A népköltészet a természetben támaszt keres és ezt legszívesebben a növényvilágból veszi, a növényvilágból vett képhez fűzi gondolatait s életet lehel beléje.
Sokszor a népdalnak a növényvilágból vett s a dal elejére tett képpel való kapcsolata olyan, hogy a tartalommal hol lazábban, hol szorosabban összefüggvén, a gondolatoknak némi bevezetőjéül szolgál, a mikor is tartalmi kapcsolat forog fönn. Például:
|
Szárad a bokor a tetőn, Haragszik rám a szeretőm . . . stb. |
A száradó bokor bizonyára épp oly kellemetlen az embernek, mint a szerető haragja.
|
Jegenyefa tetejében Ül a holló feketében Gyászruhája engem illet . . . stb. |
Egyrészt a jegenyefa sugár termete, másrészt a holló fekete ruhája teljesen illik a költő bújához.
|
Szőlőtőke venyige, Rászállott a gerlicze, Olyan édes a leve, Mint a babám szerelme. stb. |
A szőlő és szerelem egyaránt édes és kedves.
Nagyobb jelentőségű a következő népdal:
|
Három alma meg egy fél Kérettelek nem jöttél... |
Mert itt a három almának jelképes a használata. (1)
Gyakoribb a magyar népdalban az a mód, hogy a dal elejére tett természetes kép és a dal tartalma között csak hangzati összetartozás van, a mikor is a dal elejére tett kép csak a hangulatot készíti elő. Például:
|
Csipkés a szőlő levele, Vártalak rózsám az estve ... János a szeretőm neve ; ... stb. |
vagy:
|
Virágzik a kökényfa, Apró virág van rajta; Apró virág, apró lyány, Mégis jobb a nagyobb lyány, stb. |
A népdalnak tehát van festői része, mely a természetből van véve és érzelmi része; e kettő közötti kapcsolatot vagy logikai, vagy lélektani alapon, vagy festőileg mindig megmagyarázhatjuk.
Mily szépen egyezik a természetből vett kép a vers érzelmi részével a következő nótában:
|
A rózsafa hullatja a virágát, Temetik a falu legszebb leányát; Sír a harsog, sír a dalos madárka, Még a Nap is gyászruhát vett magára. |
De az ilyen képeken kívül rendkívül sok, a természetből, különösen a növényvilúgból vett kép használatos a népdalban az érzelmek és hangulatok kifejezésére; e képek kétségtelenül a virágnyelv révén vonultak be a költészetbe s hasonlóan, mint a dal elejére tett képek, úgyszólván az összes népek dalaiban megtalálhatók, csakhogy ezek a képek a népek természetének megfelelően igen különbözők lehetnek.
A magyar népdal legkedvesebb képei azok, melyeket a nép fia használ, mikor kedvesét szólítja; így többek közt nevezi: rózsának, violának, virágnak, gyöngyvirágnak, tulipánnak, tubarózsának.
(1) E népdal nyilván kapcsolatos a magyar vidékeken található azon szokással, hogy gyalogsátán, vagy követasszony végzi a legény helyett az előleges kérést, melyben az almának, mint a szerelem egyik szimbolumának nagy fontossága van. A követasszonyok útján felajánlott almának elfogadása mintegy bátorítás a kérésre. SALAMON FERENCZ "A török hódítás Magyarországon" czímű munkájában egy XVI. századbeli krónikaíró nyomán ezeket mondja: "Ha a férjtelen keresztény nő almát fogadott el valamely töröktől, a biró neki ítélte". Vajjon e szokás török vagy magyar eredetű-e, nem tudni, annyi azonban igaz, hogy Görögországban, sőt az egész Balkán-félszigeten hasonló szokás még most is dívik. Az alma a szerelem jelképe s mint ilyen indiai származású. Indiában Bhawani-t, Siwa nejét "a Jóságost", a háromságot jelző tojással a kezében szokás ábrázolni; e tojás némely európai népnél, különösen a germánoknál és szlávoknál a szerelem istennőjének a kezében almává változott, a mely gyümölcs ez okból a nép fölfogásában szerelmet jelent. Így érthető, ha sok helyen a küldött alma szerelmi vallomás számba jön az alma elfogadása pedig a viszontszerelem kijelentése akar lenni. A tót népdal is azt mondja: A legény almát tépett a kertben s a folyóvízbe téve azt, így szólt: úszszál, úszszál almácska, egyenest a szeretőm házába.
Ha pedig kedvesének testi és szellemi báját ábrázolja, a virág legszebb fajtáit hol egyenként, hol többesével sorolja el, hogy minél nagyobb színváltozatot és színpompát idézzen elő.
Az e czélra használt virágok közül a rózsa a legfontosabb, mert nincs oly kedves, az élet teljességét, az érzés forróságát, lángolását annyira kifejező virág, mint a rózsa, mely a költészetben is ősrégi.
KISFALUDY SÁNDOR "Kesergő szerelmében" ezt is mondja:
|
A virágok szép nemében A rózsa legjelesebb; A csillagok seregében A Nap legfelségesebb. |
Lám, a költő a rózsát a Nappal állítja egy sorba! S valóban nincs is növény, mely az ember érzelmeire oly nagy hatással lett volna, mint a rózsa. A rózsa számtalan dalban fordul elő és különböző felfogással. Bátran lehet mondani, hogy a magyar nép szerelmi dalai alig tudnak e nélkül megszólalni, mert a szerelmes ebben találja meg drága kedvesének minden tulajdonságát: a piros színt, mely égő szenvedélyt jelez, a kedves illatot, mely az ifjúság vonzó erejének felel meg s a legtökéletesebb, legnemesebb alakot.
Sőt a népdal a rózsa iránt való elragadtatásában úgy tekinti a rózsát, mint a mely nem rendes, természetes úton származott, s ez úton az angyalok, tündérek sorába emeli. Természetes, hogy e dicsőítésből még annak is kijut, a kit a rózsa leszármazottjának mond a népköltő:
|
"Nem anyától lettél, rózsafán termettél, Piros pünkösd napján, hajnalban születtél... stb. |
vagy:
|
Rózsabokorban jöttem a világra, Nem dajkált az édes anyám hiába . . . stb. |
Ha a nép dalosának fáj a szíve, ha gyásza, bánata van, ugyancsak a természetből, leginkább pedig a növényvilágból vett képekben adja jelét fájdalmának, bújának, gyászának.
Ekkor a száradó bokor, a könnyharmatos búfa, a szomorúfűzfáról hulló levél s általában a lombhullás stb. nyújt alkalmas képeket. Például:
|
Hull a dió levelestűl, ágastúl, Kedves rózsám! meg kell válnunk egymástól! Nem engedik azt az egek minekünk, Hogy valaha egymáséi lehessünk. |
A népdal tehát az embernek bensőséggel teljes lelki- és érzelemvilágát leginkább a növényvilág útján juttatja kifejezésre s olyan kimeríthetetlen és sokoldalú, hogy még a legcsekélyebb dolgot is föl tudja emelni s a látszólag legtávolabbi képben is támasztékot tud találni.
A népdal hatása tehát éppen az alapul használt természeti tárgy, illetőleg növény és az ember lelki világa közt fennálló, bensőséggel teli vonat-
kozásban keresendő, mert a növény növése, virágzása, hervadása az ember lelki világának és hangulatának föl- és leszállásával azonos, úgy hogy az ember élete úgyszólván közvetetlenül a növény életéhez fűződik: virág kiséri az embert születésétől haláláig s még azután is. Akár az öröm mámora, akár a bánat köde borítsa a kedélyt, a növényvilágból vett kép még fokozza a hatást s többet fejez ki, mint a mit az ember másként, más szóval ki tudna fejezni.
Ebből érthető az a hatás, melyet érzünk, ha – messze idegenben tartózkodva –– hazabeli dal üti meg a fülünket; ekkor lelki világunk új táplálékot kap s evvel azon varázskötelékek újulnak meg, a melyek a honszeretet legbiztosabb támaszai – s a mint a kedély mind érzéketlenebbé, eltompultabbá lesz, megszűnik a honvágy is.
Ebben rejlik a népköltészetnek nemzeti szempontból való fontossága.
*
Már az eddig mondottakból is bizonyos, hogy a költészet első elemeit a természetből merítette, mert a természet tárgyai – különösen a növényvilág – és tüneményei mindennél előbb foglalkoztatták az emberiség képzeletét.
Legelőbb a nép költészetében nyilatkozott meg a természetérzék; csakis midőn a műveltség bizonyos fokra emelkedett, érvényesült a természetérzék a műköltészetben is. Minthogy azonban minden időnek megvan a maga gondolkozásmódja és minthogy az idő szelleme állandó változásnak van alávetve, természetes, hogy a természetérzék a műköltészet fejlődésével folyton változott és hogy a különböző sajátos viszonyoknak megfelelően más-másként nyilvánult.
A természetérzéknek e változását és fejlődését figyelemmel kisérve legelőbb a keleti népek felé fordul figyelmünk; a legrégibb művelődés nyomai odavezetnek.
A természetérzék legelőbb a hinduk szent könyveiben, a védákban, még pedig a vallásos lelkesedés legmagasabb szárnyalása által jut kifejezésre s a természet iránt való lelkesedés, mely a védákban nyilvánult, átment azután a mondába és drámába s fokozódott a brahmanizmus kifejlődésével és terjedésével, különösen mikor a remeteségben való élés mindinkább lábrakapott. Ez isteni élet következtében az ember és a külvilág tárgyai, különösen a növények, benső viszonyban éltek egymással s a drámában is önálló tér jut a természetnek és egyes tárgyainak.
Mikor pl. Damajanti, férjét, Nalá-t keresve, az erdőben bolyongott, az erdő kimagasló őréhez, a világegyetem támaszához, a hegyek királyához fordul útbaigazításért; mikor később az asoka-fához, mely a gond nélkül való életet képviselte, érkezik, hozzá fordul kérésével: vajjon nem látta-e Nisada fejedelmét, Damajanti férjét, Nalá-t.
MAGHAS "Sisupala halála" czímű époszában a növények és állatok épp oly benső szerelmi viszonyban élnek egymással, mint akár az üde és jól megtermett nők a tüzes férfiakkal.
Vagy nézzük csak KALIDASA md költőnek Kr. e. körülbelül a III. században írt "Szakuntala' czímű drámáját, a mely mű a gazdag ind dráma-irodalomnak legszebb terméke s úgy a tavasz virágát, valamint az ősz gyümölcsét, szóval mindent, a mi gyönyörködtet, elbájol és megigéz, táplál és éltet, az eget és a földet föltárja előttünk. Egy brahman elátkozza a szép Szakuntalát, ki remeteségben visszavonultan él, hogy épp az, a kire gondol (t. i. jegyese, a király), ne törődjék vele többé s vonja vissza a szavát. Hónapok mulnak el azután és csakugyan semmi hír a király felől.
Hosszú távollét után megérkezik a leány gyámanyja s elhatározza, hogy gyámleányát a király udvarához küldi. A gvámanya, majd Szakuntala elbúcsúzik a környék fáitól. A gyámanya körülbelül így szól: Ti fák, magányunk fái, halljátok szavam! Szakuntala sohasem ivott a folyamból, mielőbb gyökeretekre nem öntött volna belőle. Nem tépett le egyetlen virágot rólatok, hogy haját díszítse vele, bármint óhajtotta volna is: gyöngédsége tiltotta. Legfőbb öröme volt, ha feslő bimbaitok tavasz-díszét szemlélhette. Óh mondjatok hát szíves búcsúszót neki!
Erre a fák következőképpen szólalnak meg:
|
Isten veled, utazz kéjjel hős folyampart mentiben, Hol virágzik gyönge lotosz s a Nap égő sugara Sátoros fák méla árnyát soha által nem töri, Míg körülötted szende szellő hűs hulláma játszadoz. Könnyű legyen lábad nyoma, minden lépted lebbenés, Valahol jársz, liliomból hintse szőnyeg utadat. Menj uradhoz, menj örömmel, és szíved legyen vidám, Mert a hol jársz, hol te átmégy, a természet mosolyog. (1) |
Bánatukban a fák halvány levelet hullatnak könny gyanánt.
Ezután Szakuntala elbúcsúzik a berektől; a jazmint így szólítja meg: Édes jazminom, te a kúszónövények pompája, mily öröm nézni, hogy ily szeretettel csüggsz férjeden, a mangófán (t. i. erre szokott a jazmin kúszni), de kérlek, bontsd ki egy pillanatra ölelő karjaidat s öleld meg testvéredet; látod, ő elmegy messze, messze és téged sohasem lát többé (magára czélozva) stb.
Ugyane műnek egy másik jelenetében azt mondja Szakuntala, a fákat öntözve: magam testvéri vonzalmat érzek irántatok, Sőt a mangófa – úgy látszik – mondani akar nekem valamit.
KALIDASA azonban nemcsak drámáiban, hanem a lirában is mesteri módon mutatja be a hinduk természetérzékét.
(1) FIÓK KÁROLY fordítása.
A khinai irodalom legrégibb alakjában szintén mint vallásos irodalom jelenik meg s az úgynevezett szent könyvekben van megörökítve.
E könyvek közül ránk nézve igen nevezetes az úgynevezett Si-King, mely a legrégibb khinai dalok gyűjteménye és a kanonikus művek legbecsesebbje. Ez tehát a Dalok Könyve, mely eredetileg több mint 3000 népdalt tartalmazott, holott e gyűjteményben ma csak 311 darab van meg; minthogy e versek a Kr. e. 1765–598-ig terjedő időszakból valók, igen mély bepillantást nyujtanak a nép életébe, gondolatvilágába. Ezek útján nemcsak a khinai nép mélységes, nemes kedélyéről, gyöngédségéről, hanem természetérzékéről is tudomást szerzünk.
Például hadd álljon itt FIÓK KÁROLY fordításában a következő költemény:
|
A baraczkfa.
|
|||
|
A Si-Kinghez hasonló a japánoknak tisztán nemzeti alapon álló Man-jószú (Tíz ezer falevél) czímű népköltési gyűjteménye, mely csupa apró, különböző időből származó versekből áll. Ezenkívül van a japánoknak még körülbelül 20 hasonló gyűjteményük, melyek mind a japán népköltészetnek felette gazdag kincsesházából merítenek.
E versikéknek legfőbb jellemzője az a hangulatadó sor, mely rendesen csupán a hangzás kedvéért elébe kerül a versnek, akárcsak az újabb idők népdalában. Például:
|
Ni a virág, pedig lehullt, Ismét a faágra csucsult Csodához lenne hasonló: Oda megyek – megnézem jól, Hát mi van ott – egy pillangó! Tudok én valamit, a mi tünékenyebb, Mint az avar levél, mit szél elsodora: Az emberi élet rövid pályája, mely Semmiségbe foszlik, mint forgószél pora. (1) |
Indiától nyugatra kerülve, a perzsa költészet köti le figyelmünket, mely költészet kétségtelenül nemcsak érdeklődik a természet iránt, hanem határtalan lelkesedést tanusít iránta.
Különösen nevezetesek a perzsa költészetben található természetleírások, melyek az első nagy perzsa költő: FERID ED-DIN MUHAMED, II. NASZR (913–942)
(1) HEINRICH GUSZTÁV, Egyetemes irodalomtörténet. I. 150. l.
udvari költőjének műveiben is már figyelemre méltók, a mint különben is az összes perzsa költészetben – akár a hinduknál – a természet adja meg az alaphangot.
E tekintetben FIRDÚSZI (egyéni néven: AHMED, mások szerint MANSZÚR) a világirodalom egyik legnagyobb költője, mind a többi perzsa költőn túltesz. Különösen nevezetes többek közt híres "Királykönyvé"-ben (Sáh-náme), a perzsák hires nemzeti époszában, a démonok lakta Mázenderán földének leírása. A démonok földén ugyanis "örök rózsa pompáz virágkert ölén" s rózsa mellett főleg jáczint kél vadon hegyek lejtőjén. S e tájon, melynek levegője édes az illattól, melynek ligetében örök tavasz uralkodik, ott van a lenge bokrokon a bülbül (a fülemile) is, mely nélkül – a perzsák felfogása szerint – tavasz s általában szép táj el sem képzelhető.
De nemcsak FIRDÚSZI nagy éposza, hanem lírai versei is s általában az összes perzsa költészet rózsákkal át meg át van szőve, a rózsabereknek és általában a rózsának állandó kísérője pedig a fülemile.
Még ott is, a hol a komoly, oktató tartalom van túlsúlyban, mint ll. SZÁ'DI-nak (1184–1291), a perzsa irodalom legelső moralistájának legfontosabb, a Korán-nal egyrangú művében, a Gulisztán-ban (Rózsás kertjében) is, ha nem a tartalomban, úgy legalább a kézirat lapjain bőségesen találni rózsát s más növényeket és az ő társaságukban állatokat rajzban feltüntetve.
A perzsák legkedvesebb virága e szerint a rózsa, melynek kedvelése a mohamedán vallás terjedésével eljutott Indiába is, a miről számos hindu költemény (pl. A rózsa és fülemile; A gyertya, a pillangó, a rózsa és fülemüle stb.) is tanuskodik. S midőn a törökök Perzsiát meghódították, az ozman költők nemcsak a rózsakultuszt karolták föl, hanem továbbszőtték a rózsának a fülemiléhez való benső viszonyát is. FASZLI, XVI. századbeli török költő, egyedül "Gül és Bülbül" (Rózsa és fülemile) czímű költeményével alapította meg költői hírnevét. E körülménynek lehet tulajdonítani, hogy a Keleten a "Rózsák könyve" (Gul Nameh), mely a rózsa dicsőítését magában foglalja, nagy kedveltségnek örvend még ma is.
Hatalmas s egyúttal sajátszerű természetérzék nyilatkozik meg a Bibliában is; különösen a zsoltárok csak úgy hemzsegnek természetleírástól, megszemélyesítéstől, allegóriától, hasonlattól és metaforától. Erdekes a mi szempontunkból a Bírák könyvében (9. 6.) foglalt: "Elmenvén egyszer a fák, hogy választanának királyt magoknak" ... kezdetű parabola is. A fák királyt akartak választani s sorban megkinálták e méltósággal az olajfát, a fügefát és a szőlőt s minthogy elutasító választ kaptak, felszólították a galagonyát, mely így felelt: "Ha igazán királylyá kentek, nyugodjatok az én árnyékomban; ha pedig nem: jöjjön tűz ki a galagonyából s égesse meg a Libanon czédrusait."
Tanulmányozva a természetérzék megnyilatkozását a költészetben, nézzük immár a világ két legfontosabb régi művelt népét: a görögöket és rómaiakat.
Ebben is a görögöké az elsőbbség, hiszen a görög mithologia sem más, mint hit által lelkesíttetett természetköltészet. Csakhogy az e költészetben megnyilatkozó mithologiai természetérzék és a költői természetérzék között nagy a különbség.
A költői természetérzék első nyomai HOMÉROSZ költészetében jelentkeznek. HOMÉROSZ hasonlatai a természeti élet változatos tüneményei mellett a növényvilágot is felkarolják, még pedig nemcsak a villám sujtotta tölgyfát, vagy olajfát, mely utóbbinak növése és zöldelése, majd hirtelen kimulása azt a viruló ifjút jelképezi, a kit az ellenség hatalmas ütései elpusztítnak, hanem a növényvilágnak egyszerű, gyöngéd és elrejtett jelenségeit is. Így pl. Gorythion az ellenség nyilától találva összeesik, mint a máknövény, mely a zápor súlya alatt összeroskad; vagy: az erdő lombja rügyezik és fonnyad, mint akár az emberi nemzedékek.
A görög lírában a természetérzék már élénkebben jut kifejezésre. Különösen kiemelendő e tekintetben a göndörhajú s ibolyával koszorúzott SAPPHO költőnő, kinek költészetében fellobogó szenvedély közepett rózsa és jáczint virít. ANACREON (élt 572–487), a mindig víg ősz dalköltő, szintén virágos mesgyéken halad a sírhoz, melyet ugyancsak virág fed el előtte. Az ANACREON-nak tulajdonított Anacreonta czímű versgyűjteményben a virágok közül különösen a rózsának jut a legtöbb dicsőítés. E dalok szerint a rózsa az ünnepi lakoma barátnéja, a grácziák tavaszdísze, a múzsák kedves virága; a rózsa dalra fakaszt, a rózsa a betegnek balzsam és minden beteget megörvendeztet illatával s mindez azért van, mert az istenek nektárral csöppentették meg a rózsa első fiatal galyát. A lirikusok közül még IBYCUS-t kell kiemelni, kinek szerelmi dalaiban a növények közül főleg a mirtusz, az ibolya, a rózsa és a babér nagyon kedvelt díszül szolgál. A lirikusok közül legnevezetesebb PINDARUS, a ki a növényvilág fejlődésében és kimulásában az emberinek egy-egy képét látván, a természet költői felfogásában hatalmas lépést tett előre.
HOMÉROSZ óta tehát a görögöknél változás álktt be a természetérzékben. E változás oka főleg abban keresendő, hogy a görög nép, különösen NAGY SÁNDOR nagy tettei következtében, a szomszéd népekkel érintkezve, mindinkább nemzetközivé vált, a minek folytán a mithologiai természetérzék mindinkább hátraszorult s a költői természetérzéknek engedett helyet, a mely természetérzék a város és vidék közötti ellentéten nőtt nagygyá, a mely akkor jelentkezett legelőször.
A megkezdett fonalat a tragikus költők, AESCHYLUS és SOPHOCLES továbbfonják, hasonlóképpen EURIPIDES és ARISTOPHANES.
Legnevezetesebb e tekintetben THEOCRITUS, kinek költészetében, különösen idilljeiben, az egyszerű, romlatlan életből vett hősök mellett a természet
és főleg a növényvilág nemcsak dísz, hanem valóságos alkotó rész is. A költő bájos "Nais"-a az egész természetet szépségének hatalmába vonja; a hol Nais időzik, ott mindenütt tavasz van és dús legelő, mindenütt pompás tejjel telik meg az emlő s virágzik az állattenyésztés; ha azonban eltávozik, elhervad az őrző pásztor s a tehenek elsoványodnak.
THEOCRITUS tehát az első görög költő, a ki lelket önt a természet tárgyaiba: fát, csillagot, szakadékot, folyót és állatokat hív föl tanunak s mindezeket az emberrel együttérző lényeknek tekinti. Így pl. a Daphnisért való gyászban nemcsak sakálok, farkasok és oroszlánok vesznek részt, hanem a tölgyfák is megsiratják. Más helyen a természet is örvend az örvendezőkkel, sot a kövek is örvendezve csengenek a hazatérő léptei alatt, az Oaristys-beli (οαριστύς) pedig cziprusfák a szerelmi frigynek egyedüli tanui.
A természetérzék további emelkedése MELEAGER epigrammáiban s attólfogva az egész lírában is nyilvánul. A költő a maga dalgyűjteményét gazdag virágkoszorúval hasonlítja össze, a melybe különböző költőnők rózsát és liliomot fontak össze; a gyűjteményben a nárczisz a szőlő lombjával, a krókusz és jáczint a sötét babérral és borostyánnal, valamint a fenyő "hajával" (lombjával), a platánfa a diófával egyesül. A legszebb virágokat Heliodórá-jának küldi s kéri, hogy díszítse vele haját, s mikor vágyódó elmerengésben azt a koszorút pillantja meg, a mely Heliodóra haját ékesítette, érző életet tulajdonít neki s egyes virágainak.
Egyik idilljében így szól MELEAGER: Íme, hogy a tél eltakarodott a mezőről, s a tavaszi Nap ismét nevet; hogy a virágok, melyek oly sokáig álmodtak, a madarak első üdvözletétől fölébredtek; hogy a zöld mező friss harmattól fénylik: a rózsa is felnyitja majd keblét a tavasz csókjainak.
A görög költők közül hadd említsem végül LONGOS-t, ki DAPHNIS-ról és CHLOE-ról szóló regényében eleven természetérzék tekintetében még elődjeit is fölülmulta. Igen jellemző pl. következő leírása: Vége volt a tavasznak. Megkezdődött a nyár s a legnagyobb virágpompát öltötte a táj. A fák telve voltak gyümölcscsel, a síkságot pedig vetés borította. Kedves volt a czikáda zümmögése, a nyájak bégetése megörvendeztette az embert s a gyümölcs illata édes volt. Úgy látszott, mintha a nyugodtan folydogáló vizek énekelnének, a fenyőfákban zúgó légáramlatok sipolnának, az almák szerelmesen a föld felé hajolnának, mintha a Nap az összes halandókat levetkőztetné. Mindettől belsejében áthatva, Daphnis a folyóba merült.
E műben a legbensőbb természetérzék s az az öröm, mely a virágzó, nevető természetben honol és megnyilatkozik, összefoly a fiatal pásztorpár örömével.
A rómaiak többé-kevésbbé a görögök nyomában jártak, habár náluk alapjában véve inkább a gyakorlatias irányzat érvényesült. Természetérzékük első nyoma ENNIUS-nak, a rómaiak HOMÉROSZ-ának, költészetében nyilvánult; előtte sem a római nép, sem legkiválóbb természet-írója, M. PORCIUS CATO,
nem emelkedett a természet szépségének élvezetéig. ENNIUS "Tavaszi dala" legelőbb emelkedik a költészet magaslatára.
A természet iránt való érzék LUCRETIUS CARUS "De rerum natura" (A dolgok természetéről) czimű nagy költeményében már jobban jut kifejezésre; de LUCRETIUS ís inkább az igazat, mint a szépet keresi a természetben.
Hasonló mondható a nagynevű CICERÓ-ról.
A rómaiak első, sőt egyetlen nagy lirikusának, a veronai születésű C. VALERIUS CATULLUS-nak, dalai bővelkednek a virág- és növényvilágból vett képekben, sőt verseiben a rokonérző természetérzék első nyomai is találhatók.
A köztársaságot követő császárság ideje alatt fokozódott és általánosabbá vált a természet iránti érzék, a mit a költők is tanusítanak.
E tekintetben már P. VERGILIUS MARO tigyelemreméltó haladást tanusít. Az ő verseiben (eclogáiban) a romlatlan természet után való vágy s a város és vidék közötti ellentét jut kifejezésre. Minden verse a pásztorok életéből van véve. Bennük nemcsak a pásztorfiú vesz érzékeny búcsút szántóföldjétől, körtéitől, szőlőjétől és kecskéitől, hanem a pinia-fenyők, sőt a források és erdők is vágynak a távollevő Tytirus után. Egy másik versében a szerelemtől kimuló Gallust babérfák és tamariskák siratják meg. Egyik versében Daphnis kegyetlen halállal mulik ki, ekkor nemcsak a mogyoróbokrok és a patakok tanuskodnak a nimfák gyászáról, hanem bánatában egy állat sem iszik a folyam vizéből s érintetlen maradt a fűszál is, sőt a sivár hegyek és az erdők még arról is tanuskodnak, hogy a pún oroszlánok is bánkódnak Daphnis halála miatt. Mikor Daphnis az Olympus küszöbét átlépi, maga alatt hagyva felhőt és csillagot: gyönyör ragadja el az örvendező erdőket és mezőket, a bozótos hegyi vadonok a csillagok felé juttatják örömrivalgásukat, a sziklás hegycsúcsok is újongnak, sőt a fákra kúsztatott szőlő (arbusta) is azt kiáltja: Isten, ő már isten!
VERGILIUS tehát lelket, együttérző életet tulajdonít az egész természetnek s így a növényzetnek is, akárcsak az álmadozó természetű hinduk, akár a hangulatos természetfestés nagymestere, THEOCRITUS. A természet iránt való meleg érzés és lelkesedés "Georgica" czímű művében is végigvonul.
Ugyanez a természetérzék "Aeneis"-ében is érvényesül; e művében a növényvilágból különösen a tölgyfát, fenyőt, kőrisfát, madárgyöngyöt, a kalászokat stb. karolja föl.
HORATIUS ódáiban és más költeményeiben sokszor von párvonalat az ember élete és a természet között s mint a természet nagy barátja, minden lépten-nyomon belevonja a növényvilágot is.
ALBIUS TIBULLUS bensőség és költői ihlet tekintetében még fölülmúlja HORATIUS-t, a miért is természetérzéke még jobban kiválik.
PROPERTIUS is, hasonlóan, mint TIBULLUS és HORATIUS, a falusi életért rajong s főleg elégiáiba a természetet is belevonja. Legbensőbb akkor, mikor Cynthiá-ja iránt való szerelmének szabad folyást enged, a mikor is
a magányos természetet és a természet bájait gyönyörűen juttatja kifejezésre. Pl. Bükkfák és fenyők, az arkádiai isten kegyeltjei, legyetek tanuim – ha fák egyáltalán valamikor szerettek – hogyan hangoztattátok vissza szavaimat lenge árnyékotok alól, mily sokszor írtam a fák kérgébe Cynthia nevét ... S mindezért – óh források istenei – jéghideg sziklák s benőtt ösvényen tövises ágy az én jutalmam.
Hadd említsem még a római költők közül PUBLIUS OVIDIUS NASÓ-t, a ki nemcsak szívesen veszi képeit a növényvilágból, hanem a növényvilág iránt való szeretetét is kimutatja. Pl. a szilfa bizony szereti a szőlőt és a szőlő nem hagyja el a szilfát: miért kell hát oly gyakran elválnom szerelmemtől? Pedig igérted, hogy maradsz ... két szemem, két csillagzatom mellett ... De hát a leány adott szava könnyebb a lehulló lombnál, hullám és szél ide-oda csapkodja ... De azért fogass be! S ti, duzzadó dombok az út mentén, hajoljatok meg, a merre szerelmem halad s ti, a völgyek kanyarulataiban haladó utak, legyetek simák és kényelmesek.
Egy másik versében (Heroides, II. 113.) így szól: A szépség törékeny jószág; a mint az évek mulnak, mulik a szépség is s maga magát emészti meg; de az ibolya, meg a jáczint sem virít állandóan, s a lombját vesztett rózsatő elvesztett virága után vágyik.
Metamorphosisaiban is bőségesen találni a természetből s így a növényvilágból vett hasonlatot és metaphorát: Galatheája fehérebb, mint a fagyal virághava, frissebb, mint a virágmező, karcsúbb, mint a nyirfa, vakítóbb a kristálynál stb.
Érjük be a római költők természetérzékéről a mondottakkal, ámbár bizonyos, hogy az említetteken kívül is nemcsak egy költőjük alkotott maradandót e téren, sőt állíthatjuk, hogy a természet iránt való érzék még fokozódott, a mint a császárság idejében a tudományos műveltség emelkedett. Ily körülmények közt keletkezett COLUMELLÁ-nak "De re rustica" (A földművelésről) szóló műve, mely a föld-, szőlő- és faművelést, továbbá a kertészetet stb. hexameterekben tárgyalva, a természet iránt meleg szeretetet tanusít.
*
Róma hanyatlásával vége volt a római műveltségnek s ezzel a természetérzéknek is, s a kereszténység még súlyosabbá tette e kedvezőtlen állapotot.
Az első kereszténység ugyanis, épp úgy, mint a zsidóság, azt tanította, hogy az ember a természet fölé emelkedve, a csillagok felé, az ég Urához tekintsen, a mi nemcsak nem segítette elő a természet iránti vonzalmat, hanem ellenséges indulatot is keltett iránta. Attólfogva a kereszténységnek a természet ellen irányuló ellenséges irányzata nemcsak a költészetben, hanem a művészet és tudomány terén is mély nyomokat hagyott hátra: mindenben csakis Istent szolgálták, sőt e természetellenes irányzat egészen a legújabb időkig a tudományos kutatásnak is útját állta.
A kereszténység hatására tehát az emberi szellem és a természet között mind tátongóbb üresség támadt. A természetvallás legjellemzőbb mithoszai és mondái keresztény mezt öltöttek s a természet és jelenségei helyébe az egyes keresztény hősök és a szentek léptek, a költői természétérzék pedig veszendőbe ment.
Így történt ez úgyszólván az egész középkoron keresztül a román [latin] népeknél, a germánoknál és szlávoknál, valamint más keresztény népeknél, még pedig nemcsak a középkori elbeszélő, hanem a lírai költészetben is: a rózsa, liliom, valamint más fenségesen illatozó virág, az árnyas ligetek, a tekintélyes fák, bájos mezők, a magasba emelkedő hegyek, a források, patakok és folyók, hasonlóan a megmérhetetlen tenger sokáig csakis Isten visszfényeként tűntek fel. (1)
Sok időnek kellett elfolynia, míg a természet esztétikai méltatása ismét lehetővé vált. A természet iránt való érzéknek megint újra kellett ébrednie, a mihez többek közt a keresztes hadjáratok, nagy tudományos utazások, a természettudományok felvirágzára s általában a renaissance kora és sok más tényező is hozzájárult.
Az egész középkoron át csak imitt-amott csillant föl a természet s így a növényvilág iránt érzett szeretet. Így pl. LAMPRECHT "Sándor ének"-ében világhódító NAGY SÁNDOR szólal meg, tanítójának, ARISTOTELES-nek, a látott csudákról beszámolva: A hősök pompás erdőhöz érkeznek, melyből gyönyörű ének hallatszik; bemenvén az erdőbe, csodaszépségű leányokat találnak, a mint a lóherésben játszadoznak. Elragadtatva a hely szépségétől és a látvány nagyszerűségétől ott maradnak, sátort ütnek az erdőben s nőül veszik a leányokat; három hónapig s 12 napig élnek velük. De azután elhervadtak a szép virágok, vagyis a szép nők meghaltak, az erdő elvesztette a lombját, a madarak megszűntek énekelni, a források megszűntek csörgedezni s a vitézek elvonultak nagy szomoruan.
A minne-dalnokok néhol már helyes természetérzéket tanusítanak; e dalnokok egyébiránt az öröm kifejezésénél az enyhe májust, a fülemile énekét, a pusztát borító virágokban csillogó harmatot éneklik meg; ha pedig szomorú hangulatot akarnak kelteni, sárguló lombról, hallgató madarakról, hó takarta vetésről emlékeznek meg, tehát a természetből vett képeik csak a pusztára, a virágra, fűre és fülemilére szorítkoznak.
Hasonló mondható a franczia troubadourokról is.
A természetérzék még csak DANTE és PETRARCA költészetében emelkedik magasabb régióba. E két költő volt az első, a ki a görög költészet szellemébe behatolt s a természetben igaz örömét találva, a költészetben bensőleg érvényesítette a növényvilágot s ezzel a szépet a természetben újra fölfedezte.
(1) DIONYSIUS von RICKEL (†1471), Von der Schönheit der Welt u. der Herrlichkeit Gottes (De venustate mundi et de pulchritudine Dei).
Kivált PETRARCA szerelmi költeményei érdemelnek e tekintetben említést. Hisz' a szerelem volt minden időben a természet legjobb magyarázója. Egyik szonetjében megirigyli azokat a virágokat, melyeken szeretője ül és a levegőt, mely arczát legyezgeti, sőt szeretője szépségének varázsába belevonja a természetet is, még a kis gyermektől is új élet és új szépség árad ki a környező természetre.
A költő megszólaltatja a természetet is: "A mit csak látok, mind szerelemről szól körülöttem, forrás, levegő, galy, madár, hal, fű és virág, mind csak azt kéri, hogy csak szeressek most is, mint régen". A költő lelkének minden hangulatába, akár újongjon szerencséjében, akár sírjon fájdalmában, belevonja a természetet s főleg a növényvilágot. A természet az ő barátja, mely balzsamot cseppegtet megsebzett szívére: a természetnek panaszolja el bánatát, sőt a természet vele együtt megsiratja az elveszítettet.
PETRARCA nyomában járnak a XIII–XV. század összes olasz költői.
De nemcsak az époszba és lírába vonult be a természet iránt érzett vonzalom, hanem SHAKESPEARE útján az újabbkori drámába is, a mely műfaj a középkorban úgyszólván teljesen meddő volt. Nemcsak hogy a természetből vett hasonlatokat és metaforákat használja drámáiban, hanem a természetet beleviszi a cselekménybe is, úgy hogy a termeszet jelensegei és tárgyai az emberi sors részeseivé lesznek.
E tekintetben fölülmulja még a régi görögöket is.
Ugyanez mondható egyéb műveiről is. Egyik szonetjében pl. mint öreg ember így szól: Az év azon szakát láthatod rajtam, midőn a galyak gyéren megrakva sárga lombbal, az északi széltől reszketnek; óh puszta hely az, mely hajdan élénk volt kedves madarak énekétől.
Különösen jellemzők és hatásosak a növényvilágból vett s röviden odavetett hasonlatai:
Így pl. V. HENRIK-ben (I. r.) így szól: "Az eper csalán alatt nő nagyra" (azaz a gyönge védelemre szorul). III. RICHARD-ban (I. 2.) azt mondja: Vajjon virágoznak-e a galyak, ha a törzs tönkrement? Vajjon nem fonnyad-e el az a lomb, melynek nincs éltető nedve? – Ugyane műben (IV. 4.) ez áll: ROMEO magába szállva olyan, mint egy bimbó, melyben féreg rág, mielőtt a levegőn gyöngéd lombját kiterjesztené és bájait a Napnak szentelné.
A növényvilágból vett remek hasonlatok közül hadd álljon még e helyen a borostyánnak a szilfához érzett gyöngéd szerelme. TITANIA (IV. 1.) Ugyanis azt mondja: Ölelj meg! Úgy szeretlek, a mily gyöngéden borul a loncz karjaival támaszára, mily nőiesen simul a borostyán szilfájának nyers ujjai köré.
SHAKESPEARE költészetében sugárzó, nevető szemet kapnak a virágok, harmatuk jelzi a könnyet, az ég sír, a zivatar tombol s duzzogó arczczal fenyeget; a kökörcsin szépségével bilincseli le a márcziusi szellőt; a primula sápadt s kimul, mielőtt a Nap heve kibontakozott volna.
A költő lelket önt a természetbe, még pedig oly bensőséggel és mélységgel, mint ezelőtt egy költő sem.
Végül, hadd álljon még e helyen egyik szonetje (35.), melyben hitvesét magasztalja: Legelőbb a pajzán ibolyát ostorozza, vajjon honnét vette illatát: bizonyára hitvese szájából ...; majd a liliommal hasonlítja össze hitvesének kezét; a majoránát azzal gyanúsítja, hogy tőle vette hajdíszét. A rózsák sokasága félve állott tüskéi között: egy része a kétségbeeséstől fehér volt, más meg szégyentől pirult ... Még több virágot is látott, de a sok közül egy sem volt olyan, a mely színét és illatát nem tőle (t. i. hitvesétől) rabolta volna el.
A későbbi századokban Lord BYRON és SHELLEY Angolországban a természetérzék fejlesztésében alkotott nagyot.
A franczia költészetben a troubadourok óta egy virágszál sem található, még CORNEILLE és RACINE műveiben sem; a franczia kerti stílus sem tanusít igazi természetérzéket. ROUSSEAU volt az első, ki Francziaországban a természetérzéket fölébresztette és "Nouvelle Heloise" (1761) czímű regényével a természet iránt határtalan lelkesedést keltett. Ebben a műben a Genfi-tó regényes környékét festi, még pedig "olyan bűvös erővel, képzeletben való gazdagsággal, az indulat átvitelének olyan közvetetlenségével és erejével, hogy úgyszólván az egész művelt emberiség szellemét ebbe az irányba terelte és az esztétikai élvezetnek új forrását nyitotta meg az emberi szellem előtt".
LAMARTINE és VICTOR HUGO csak az ő nyomában haladt.
A franczia szellemnek sajátszerű terméke GRANDVILLE, Fleur Animeés-je, a mely mű úgyszólván a párisi szalonok szellemes terméke s a régi állatmesék utánzata. Az egyik kép bemutatja pl. a természet ébredését, a virágpompa megjelenését, mely a virágok királynője, a Rosa centifolia, megjelenésével befejeződik. A rózsa trónusán ül: jogara három zárt bimbóban csúcsosodik ki, mellét két, félig nyitott virágbimbó díszíti, felnyíló rózsa a koronája, porzók fénylenek a hajában, a nyakéket pedig harmatcseppek szolgáltatják. Ily díszben jelenik meg a királynő s mindenütt hódít: a legfényesebb aranybogarak hódolnak neki. Nemsokára mutatkozik a rózsa egyik versenytársa is: a nyulánk termetű, aranynyal koronázott, hófehér-színű liliom-kisasszony, mely körül két czinczér forgolódik elég perfid módon; e nő annál veszélyesebb versenytárs, minthogy az életet gondtalanul tölti el. A rózsa harmadik versenytársa Oillet grófné, azaz a pompás szegfű, mely egész sereg csapongó pillangót köt le a maga számára stb.
Egy másik kép a szalonba vezet: kamélia kisasszony mint valami érzéketlen báb, biztossággal lépked a síkos parkettán, kaktusz asszonyság dús termetében bizakodva, öntudatosan szólongatja a vetélytársat; georgina asszonyság az ízlés és divat változásairól értekezik stb.
GRANDVILLE a növényvilágban a női nemnek minden alakja és változata számára talál egy-egy jellemző képviselőt.
Az érdekes társaságban csak három tipikus férfialak mutatkozik: az egyiknek a keze babér, azaz dicsőség után nyul; a másikban azt a pajkos fiúcskát ismerjük fel, a ki a mirtusz-hoz és rózsá-hoz fűződő jelentésekkel, tehát a szerelem nyilaival annyi sok mámort és egyúttal töménytelen bajt hozott e világra és végül a napraforgó alakjában ott van a minden társaságban ismeretes imádó.
Németországban a természetérzék felébredése részben az olaszországi renaissance, főleg azonban a reformáczió hatására vezethető vissza.
LUTHER műveiben a természet iránt érzett naiv, szívhez szóló, keresetlen öröm nyilatkozik meg, mely irányzat e kor népdalába is átment.
Ám a reformáczió óta még sok századnak kellett elmulnia, míg a természet iránt való szeretet majd érzelgős, majd együttérző (sympathikus), majd elegikus, majd regényes irányzatot követve, a német műköltészetben a megillető fokot elérte, a melyet a maga egészében általános divatúnak, helyesebben azonban pantheistikusnak lehet mondani.
Hogy mily változatosan és sokoldalúan érvényesült a természetérzék a német költőknél, erre nézve hadd álljon itt egynehány példa a sok közül.
Mily benső szeretetet, mily mélabús hangulatot lehel JOH. GEORG JAKOBI "Die Linde auf dem Kirchhofe" (A temető hársfája) czímű verse: "Felhők közé emelkedve, lábaddal pedig a holtak birodalmában székelve, mily magasból inted felém az esti üdvözletet, óh hársfa! Mennyi könny öntözte ezt a talajt, mennyi jaj hangzott el itt s hagyta itt kereszt alakjában emlékét".
Nem érdektelen a német romantikus költők közül NOVALIS-nak egy kedves meséjéről megemlékezni. Czíme: Jáczint és a rózsavirág (Hyacinth u. Rosenblütchen). Az ibolya egészen bizalmasan a földi eperrel közölte a titkot, ez tovább adta barátnéjának, a köszmétének; de ez nem tudta megállani, hogy meg ne szurkálja vele az erre járó jáczintot. Így tudta meg az egész kert és erdő s a hol a jáczint mutatkozott, mindenünnen az hallatszott feléje: "Rózsavirág az én kedvesem. (Rosenblütchen ist mein Schätzchen).
Igen kedves és naiv természetérzék nyilatkozik meg EICHENDORF "Wandernder Dichter" czímű versében is. Tartalma következő: Nem tudom, mit jelentsen az! Alig hogy csendesen átlépem a küszöböt, fölszáll a pacsirta s az ég felé emelkedve újong. A fű köröskörül, sőt a virágok is drágakövekkel és gyöngyökkel hajukban ott állanak; sugártermetű nyárfák, a bokor és vetés legnagyobb pompájokban meghajolnak előttem. A patak úgyszólván hírvivőként előre siet s a hol a szél a fák koronáját hajtogatja, titokzatosan néz felém a liget, mintha menyasszonyom lenne.
Kitünően érvényesül a termérzetérzék HEINE költészetében; Lotosblume-ja valóságos remeke a természetköltészetnek; ebben épp úgy, mint Fichtenbaum czímű versében, saját érzületével úgyszólván hátra szorul s csakis egy természeti képben érezteti azt.
LENAU a természetbe leheli búskomorságát, egyébként pedig minden lépten-nyomon életet visz a természetbe s a költő "Welke Rose" czímű költeményében úgyszólván előre sejti tragikus végét.
Az összes német költőket felülmulja GOETHE "Das Veilchen" czímű költeménye, mely épp a benne megnyilatkozó együttérző természetérzékénél fogva nagy hírre tett szert. A költemény CSENGEY GUSZTÁV fordításában így hangzik:
|
Az ibolya.
|
|||
|
E nevezetes balladán kívül, melyet MOZART megzenésített, igen érdekes a mi szempontunkból a "Das Blümchen Wunderschön" czímű költemény is, mely a nefelejcs dicsőítésének tekinthető.
Dalai közül hadd említsem Heidenröslein-jét, melyben a szilaj fiú a vadrózsával párbeszédet folytat. A fiú végre is letöri a rózsát, ez pedig ellene védekezve, megszúrja őt.
A magyar költői termékeken az egész középkoron át – úgy mint egyebütt – az egyház nyelve és szelleme uralkodik. A hegedősök népies termékei és a nép virágénekei, azaz olyan szerelmi dalai, melyekben a szerelmes mindenféle virágnevekkel van nevezve, nem találnak följegyzőkre, "Népiesebb irányú, változatosabb tárgyú és hangú költészet csak a reformáczió korában áll elő." (ENDRŐDI, Magyar költészet kincsesháza).
A népies elem s ezzel a természet, különösen a növényvilág iránt való szeretet még csak a reformáczió nyomán jelentkező szabadabb szellem hatására kezd érvényesülni. Kezdetben azonban sem a vallásos komorság, sem a hazafias bánat nem kedvezett a világi költészetnek, melynek ugyanis inkább mulattatás volt a főczélja.
BALASSA BÁLINT (1531–1594) az első költő, ki e sajátszerű felfogással szembe szállt s a kinek verseiben természetérzék is jut kifejezésre. Az ő költeményei úgy hatnak ránk, mintha "Provence daltelt mezőin" termettek
volna, s őt valósággal magyar troubadournak lehet tekinteni. Költeményeiben a természet egyes jelenségeit a lelki világ egyes jelenségeivel veti össze. Ily egybevetés pl. a következő:
|
Mint sik mezőn egy szálfa, Egyedül csak úgy élek (XXIX). |
Épp olyan hasonlatban emlékszik meg kedveséről, mondván: olyan a színe, mint fehér liliommal ha rózsát fogsz össze.
BALASSA mellett természetérzék tekintetében a XVI. században PETRŐCZY KATA SZIDÓNIA említendő, a kinek "A múzsák szállási" czímű költeményében nemcsak a renaissancet jellemző természetszeretet, hanem valóságos együttérző természetérzék jut kifejezésre. Ebben mondja többi közt:
|
Szánjatok kősziklák, Erdők, kies puszták Bánkódjatok én rajtam, Szánjatok meg kertek, Mert jaj! búban élek, És ím, mire jutottam! Mezők szép virági, Vizek friss folyási Könnyezzetek én rajtam! |
Erdei sok vadak, Röpülő madarak Sok jajszómat halljátok! Te is csendes Echó, Hallod, hogy gyakran "óh!" Jön ki számon, s tudjátok Okát bánatimnak, Gyakor panaszimnak, Miért, hogy meg nem szántok stb. |
Az ellenreformáczió kora (1606–1711) ismét hátráltatta a világi tárgyú költészet fejlődését, úgy hogy körülbelül 100 évig sem a világi költészetben, sem a természetérzékben haladás nem volt.
Az elsők, kik e kedvezőtlen állapotokba világosságot gyújtottak, a kuruczok voltak, de a magyar költészet természetérzéke csak a BESSENYEI-vel kezdődő újjászületés óta (1772–1822) tesz számot és árul el nagyobb emelkedést.
A klasszikusok, főleg HORATIUS nyomán induló VIRÁG BENEDEK-en kívül különösen KISFALUDY SÁNDOR, a "magyar Petrarca" jöhet itt tekintetbe, kinek költészetében nemcsak az olasz renaissance nagy mestere, hanem ROUSSEAU és KLEIST (1) hatásais érvényesül. KISFALUDY SÁNDOR hatalmasabb, bölcsebb és fenségesebb lelket önt a természetbe, mint bármely elődje, minthogy nem kivételesen fordul a természethez, hanem állandóan bizalmas viszonyban van vele. Például álljon itt a "Kesergő szerelem"-ből egy rész:
|
A virágok szép nemében A rózsa a legjelesebb; A csillagok seregében A Nap legfelségesebb. Ilyen rózsa a szerelem Az életnek kertjében; |
Ilyen Nap, ily fejedelem Az örömek egében. Boldog, kinek e Nap fénylik, Kinek ez a rózsa nyílik! E nélkül a kert csak gaz, Ama nélkül nincs tavasz. |
(1) KLEIST KRISTÓF EWALD (1715–1759) igen tehetséges német lirikus. Legfontosabb műve "A tavasz" czímű leíró költemény.
KISFALUDY SÁNDOR kortársai közül CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY is kitűnik természetérzékével. Költeményeiben nagyon szereti az élénk színeket és gyönyörködtető virágokat, kiváltképpen a piros rózsát és tulipánt; a gyümölcsök közül a piros cseresnyét, a bíboros szamóczát; az ő kedves helyein mindig van jázmin-, nárczisz- és rózsaillat.
A Reményhez czímű dalában többek közt így szól:
|
Kertem nárcziszokkal Végig ültetéd: Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt, S égi boldogsággal Fűszerezted azt. |
A rózsabimbóhoz czímű dalát pedig így kezdi be:
|
Nyílj ki, nyájasan mosolygó Rózsabimbó! nyílj ki már, Nyílj ki; a bokorba bolygó Gyenge szellők csókja vár. |
Igen szépen személyesíti meg a természet egyes jelenségeit "Vén fa árnyékában régen szenvedő rózsafája" czímű költeményében. Ezt a szegény kis rózsafát a poshadt vén fa hideg árnyékával egészen elfedi, nem ereszti hozzá sem a meleg napsugarakat, sem a lágy szellőt, sem a fiatal virágokat és cserjéket. Szegényke nem is kíván már egyebet, mint hogy emészsze el a túlságos hideg vagy meleg, hogy ne kelljen így kinlódnia.
A természetérzék továbbfejlődése VÖRÖSMARTY-nál jut kifejezésre. Az ő költészetében nemcsak a szülőföldnek, hanem általában a természetnek szeretete domborodik ki; ennek hatása alatt a természetből vett képek szinte nehézkessé teszik költeményeit. Ez az oka, a miért FÁY VÖRÖSMARTY költészetét nehéz szövetű aranyhímes magyar szoknyához hasonlítja.
Szép Ilonkájá-nak utolsó versszakában így szól:
|
Szép Ilonka hervadt sír felé, Hervadása liliomhullás volt: Ártatlanság képe s bánaté. |
Mily megkapó és sokatmondó hasonlat!
VÖRÖSMARTY költészetében imitt-amott a szimpathikus lelki egybeolvadás is fejeződik ki. Mikor pl. "Hajna a ligeten keresztül megindult, tegezét zörrentve, akkor a költő felszólítja a rút tüskéket és kórókat, hogy meg ne sebezzék lábait, az ifjú virágokat és a gyenge füveket, hogy hajoljanak lába alá. Felkéri továbbá a Bodrogot, hogy lassan folyjon, a szellőt, hogy halkan suhanjon keresztül az erdőkön, hogy meg ne zavarja a leányt, ha a deli hősfire gondol."
Dél szigetében Etele elhagyatott gyermeke megérti a természet legkülönbözőbb jelenségeinek legtitkosabb beszédét; így többek közt a kis fényes csillagét, a suttogó hangabokorét és a dühöngő szélvészét egyaránt.
A természetérzék a magyar költészetben mégis csak a magyar népköltészet nyomán nőtt nagygyá.
Legelőbb CZUCZOR GERGELY-nek sikerült a "Szántó legény dalá"-ban az igazi népdal hangját eltalálnia. Remek népdalai közül hadd idézem e helyen a "Három bokor" czíműt:
|
Árokháton három bokor, Rózsa, csipke, kökénybokor, El-elnézem mind a hármat, Bennök látom szép babámat. |
Rózsa a babám orczája, Csipkebogyó piros szája, És a szeme hamvas kökény; Mind a hármat szeretem én. |
A népies elem és irány győzelme ARANY JÁNOS, PETŐFI SÁNDOR és TOMPA MIHÁLY nevéhez fűződik. E nagy nevekkel új éltető forrás, a népköltészet érvényesül; eleinte a líra terére, majd a kisebb leíró és elbeszélő költemények területére csapott, később pedig az éposz, a regény, a dráma széles mezőit is elborította hatalmas áradatával. "A termékenyítő iszap nyomán buja vetés sarjadzott föl, részben sohasem látott színű és illatú virágok hajtottak ki." (ENDRŐDI S.)
A népköltészettel együtt diadalmaskodott a természetérzék is.
ARANY JÁNOS nemcsak hogy a növényeket karolja föl költészetében; vannak völgyek is, melyek megszólalnak és erdők, a melyek megindulnak. PETŐFI-nél hegygyel beszélő völgyet is találunk; dalaiban átszellemül és érzelemmel telik meg a természet: A bús őszi szél beszédjére a fák merengve rázzák fejöket; mily harcza ez az őszi szélnek a fával, mely harcz végre is a fa győzelmével végződik!
Mily remékül festi PETŐFI lelki állapotát: "Te vagy, te vagy barna kis lány" czímű dalában, midőn egyik versszakában így szól:
|
Álldogálok a tó partján szomorúfűz mellett. Nekem való hely, engem ily bús szomszédság illet. Nézem lecsüngő ágait szomorú fűzfának, Mintha azok csüggedt lelkem szárnyai volnának. |
A saját lelki állapotát a természetből vett képben másutt is, pl. "Hull a levél a virágról" czímű dalában tükrözteti vissza: a költő úgy válik el a babájától, mint a levél a virágtól, mindkettőjüknek fáj a búcsúzás, azért hullanak, mint harmat a száraz ágra, könnyek halovány orczájokra.
"A virágok" czímű dalában leül a költő a virág mellé s beszélget vele, mintha leány volna, szerelmet is vall neki s megkérdi, hogy őt szereti-e.
A virágok válaszolnak s a költő hiszi, hogy megérti jól szavukat, mert
|
Ki tudja, az illat vajjon, Nem a virág beszéde-e? Csakhogy nem értjük, nem hat át Testünkön lelkünk fülibe; Szagolja csak s nem hallja meg A test e szellemhangokat? |
Miként a népköltészetben, megszólalnak tehát a virágok a műköltészetben is s beszélnek szerelemről, boldogságról, örömről, fájdalomról, virulásról, hervadásról, gyászról, halálról, tehát az emberi lélek minden megnyilatkozásáról.
A virágok megszólaltatása igen kedves TOMPA MIHÁLY "Virágregéiben". Íme, mit beszél "a tavasznak első mosolya", a tavaszi ibolya. Első szavával, a mivel beköszönt, mintha boldog új évet kivánna. Bizony új életet, új tavaszt jelent a tavaszi ibolya, azért igen megokolt, ha nem boldog új évet, hanem új tavaszt kivánnak egymásnak a khinaiak és japánok. (1) De az ibolyának TOMPA költészetében nemcsak mondani valója van, hanem álmodik is. TOMPA virágregéiben a növényeknek emberi tulajdonságaik vannak, s az embert minden fonákságával, minden szenvedélyeivel és erényeivel tüntetik fel. Nézzük csak néhány szóval pl. "a szarkaláb"-at. A szarkaláb elindul nőt keresni, mert nincs kedve magában élni. Aprót lépve, délczegen bejárja a síkot, bérczet s a virágok nagy sokaságában gyönyörködik. A büszke rózsa, a bűvös liliom, a szerény nefelejcs, az erdő és a tó szépei mind tetszeni akarnak neki s ő mindegyiknek szépet mond, "most ehhez fut, majd ahhoz ... de nem választ, csak haboz." "Es csapongva osztogat hűség-esküt, csókokat." Így játszik a szív hevével – míg a virágok rá sem néznek s nevetik. Így elmulnak a tavasz napjai, majd sárgul a lomb s a tél vad fagya köszönt be. Ábránd és költészet helyébe valóság és munka lép most már s bánat gyötri a szarkalábat – szánja most az életet. Egy vigasza van, hogy legalább vígan élt, most azonban tengés az élete, mert nincs senki sem, a ki szívéhez közel áll.
TOMPÁ-nak nemcsak virágregéiben, hanem egyéb költeményeihen is érvényesül a természettel való, igaz benső egybeolvadás, vagy a mint maga mondja, "a természettel való titkos beszélgetés". Mily gyönyörűen érzékíti meg a honvágy sorvadó hatását, mondván:
|
Mert hosszas hervadás emészti azt a fát, Melyet nagy korában tesznek más földbe át... |
TOMPA a növényvilággal egynek érzi magát, miről következő igen szép verse is tanuskodik:
|
Szeretlek szép virágok titeket! színben, illatban gazdag éltetek Tartsa meg frissen, ifjan lelkemet, Míg látlak, míg köztetek leszek! Jertek, lakjatok aztán síromon, Vegyétek vissza holt szívem felett Mit annak ti adátok egykoron: Az ifjúságot, színt, életet. |
*
(1) DIVÉNYI GYULA, Természeti képek dalköltészetünkben.
Íme, ez röviden a virágoknak s általában a növényvilágnak szerepe a költészetben.
Bizonyos, hogy a természet s főleg a növényvilág szolgáltatta az alapját az első költészetnek, a népköltészetnek, s hogy a műköltészet is csak ez alapon vált valódi költészetté. A természet iránti érzék a népeknél lassú fejlődés eredménye, s a népek műveltségével lépést tartott. Az ó-kori költők, kevés kivétellel, csak gyönyörködtek a természetben, különösen a növényvilágban, a modern költő a természet minden változatában már saját érzelmeinek visszatükrözését látja. A nép- és a műköltő egy-egy képben azt a lelki állapotot szemlélhetőleg és megkapóan tudja lerajzolni, a melyet magyarázni csak dadogva tudnának s e szemlélhetőleg rajzolt képek olyanok, hogy újságuk és eredetiségük gyakran csodálattal tölt el bennünket. A természetből, főleg a növényvilágból vett képek nélkül beszélni sem tudunk már, képekkel pedig a legelvontabb fogalmat és a legelrejtettebb érzelmet is ki tudjuk fejezni.
Bármiként fejlődött is azonban a népek természetérzéke, bizonyos, hogy a népek mindenkor és mindenütt költői ihletet tudtak meríteni a növényvilágból, különösen a virágokból. Ennek főoka az, hogy a virágok megjelenésükkel bájos, kedves jelenségre (tavaszra, ifjúságra) emlékeztetnek, sőt szíünk még akkor is reménynyel teljes, ha a virág elmulására gondolunk; ekkor meg a költővel így biztatjuk magunkat:
|
Őszi szél, ha elhervasztja, Esztendőre, új tavaszra Majd virulni fog megint. |
4. A növényvilág a művészetben.
Miként a költészet a nép ajakán a lelki élet megnyilatkozásaképpen, mondhatni, önként keletkezik, igy van ez a művészettel is; ez is úgyszólván játékhajlam képében jelentkezik, a mely játékhajlamból akár egyes egyének, akár a népek művészete kiindult és tovább fejlődött, nyilván csak azért, hogy az embert megörvendeztesse. Tehát a művészet az embernek veleszületett s gyakorlat útján továbbfejlesztett abbeli tehetsége, hogy magának és másoknak gyönyört szerezzen.
De nemcsak ennyiben van kapcsolat a költészet és művészet között. Mindkettő karöltve jár egymással: a költészet azon hangulatok kimondására törekszik, a melyeket a külvilág, különösen a természet jelenségei és tárgyai bennünk ébresztenek, a művészet pedig rögzíti, állandósítja e hatást. Előbb fakad az eszme, azután következik a megtestesítése.
Mindkettő a természetből merít; igen bő forrásuk a növényvilág, mert a természet színpompájában és egymást felváltó gazdag változataiban a növényvilág igen fontos tényező; hisz' az a hatás, melylyel a természet lelki világunkra van, nagyrészt a növényvilágnak tulajdonítható.
Hogyan érvényesült a növényvilág a művészet tág mezején? – e kérdéssel kivánok foglalkozni.
A művészi hajlam mint említém – veleszületett az emberrel s a kis gyermekben és a kezdetleges népeknél legelőbb játékhajlamként jelentkezik. A gyermek fúr, farag, épít, rombol, majd újra alkot s minél gyakorlottabb és ügyesebb, annál bátrabban lát munkájához; ekkor azonban már nem éri be az óhajtott tárgy egyszerű elkészítésével, hanem arra is törekszik, hogy munkáját díszszel is lássa el, hogy szép legyen, a szépérzékét kielégítse és gyönyört okozzon neki.
Ugyanígy van ez a különböző népeknél: a vadász- és halásznépeknél előbb a vadászati és halászati eszközök finomultak s alkalmat adtak első esztétikai nyilvánulásra. Az állattenyésztéssel foglalkozó nomád népek eszközeik előállításában érvényesítették ügyességüket és szépérzéküket; e népeknél vidékek szerint a ruházat szépítése is hozzájárult az ízlés fejlesztéséhez.
A mint a népek lassan-lassan röghöz kötötték magukat, hajlékról, házról is gondoskodtak, a melyet azután a viszonyokhoz mérten díszszel is elláttak.
Mikor a népek a műveltségnek azon fokára emelkedtek, hogy már nemcsak maguknak, hanem halottaiknak és isteneiknek is kegyeletükhöz és tiszteletükhöz mért csarnokot emeltek, minden lehetőt elkövettek, hogy ez alkotások emlékszerűek legyenek; azért nagy gondot fordítottak a csarnokok díszítésére s e dísz javarészét a növényvilágból szerezték. A díszítés, vagy díszítményekkel való ellátás tehát nem az üres tértől való irtózásra, hanem általános esztétikai szükségletre vezethető vissza.
A mondottak alapján nemcsak a házi eszközöket, szerszámokat, fegyvereket és ruházatot, hanem az építészetnek emlékszerű alkotásait is belevonjuk vizsgálódásunk körébe, mindenütt a növényvilágból származó díszítményt keresvén.
A növényvilág azonban nemcsak mintát adott az ékítmény számára, hanem számos tárgy és eszköz tőle kölcsönözte alakját; sőt a növényvilág a benne megnyilatkozó erőnél és életnél fogva az építészet magasabb czéljaira, kiváltképpen a fölfelé való törekvés jelzésére is szolgált és szolgál.
E szerint az ipar és iparművészet, a szobrászat és építészet, úgyszintén a festészet mind ide tartozik; oly nagy tér nyílik tehát vizsgálódásunkra, hogy szinte lehetetlen egy szűk tanulmány keretében kimeríteni; ez nem is czélom s én beérem a legfontosabb növényi díszítmény és ékítmény fejlődésének főbb vonásokban való vázolásával (1) s általában a növényvilágnak a művészetben való érvényesülésével.
(1) Díszítmény és ékítmény közt különbséget szokás tenni. A díszítmény tulajdonképpen olyan díszt jelent, mely arról, a mit díszít, eltávolítható, tehát nincs vele szoros és belső kapcsolatban. Ilyenek pl. a zászlók, koszorúk stb. Ékítmény az, a mi a tárgygyal, melyet díszít, belső kapcsolatban van, s egyúttal alkotó elemét teszi, pl. a kőből faragott levelek (Pallas Lexikon, Építészet). E megkülönböztetés ellenére a díszítmény szó ékítményt is jelenthet s díszítményen igen sokszor olyan díszt értünk, a mely a fentebbi meghatározás értelmében ékítménynek volna mondható.
Midőn a legősibb növényi ékítményeket kutatjuk, Indiát keressük fel, a hol a népnek a természettel való benső együttélése a művészetben is mély nyomott hagyott maga után; de az a szertelenség, korlátozatlanság és határtalan túlcsapongás, mely e nép költészetében kifejezésre jut s a mely csakis a vallásos elmerülésben, a legfőbb jóként ünnepelt magábaszállásban leli magyarázatát, a művészetben is előkerül. Ez az oka, hogy India építészete és szobrászata groteszk és bizarr, azaz messzire eltér azon vonásoktól és alakoktól, melyeket a természet szentesített.
Ily viszonyok között nehéz a képzőművészeti emlékeken, pl. a sziklákba vésett óriási pagódákon és más alkotásokon a fantasztikusan összehalmozott dísz alapjául szolgáló növényeket felismerni. Csupán a hinduk mithologiája és költészete igazít útba s ez alapon arról győződünk meg, hogy növény-ékítményeik úgyszólván kizárólag a szent növényekből kerültek ki.
133. kép. A hindu Olympus (Meru).
|
Legfontosabb szent növény a lotosz (Nelumbo nucifera), mely a hinduk hite szerint a Nap főistenének (Visnunak) a köldökéből nőtt ki; ezért a lotosz virágát a Föld szimbolumának tekintik; e virág termője jelzi a Merut, azaz a hinduk Olympusát (133. kép), a miért is a pagódák legfontosabb oszlopai (134. kép) a lotosz termőjét utánozzák, sőt a szent oszlop és a hindu Olympus körvonalai is nagyjában megegyeznek egymással. Ez az oszlop nemcsak egyszerű ékítmény, hanem magasztos szimbolumot és a pagóda rendeltetéséhez méltó támaszt is szolgáltat. Bizonyára hasonló eleven erőt akarnak jelezni azok a hindu oszlopok, a melyek nádköteget ábrázolnak. A hinduk többi szent növényei közül különösen a pálma, a bodhi-fa, a szent szomát szolgáltató Asclepias, a jazmin, a mangófa stb. bőséges alkalmazást talált a művészetben. |
134. kép. Hindu szent oszlop. |
A bodhi-fa, azaz a felvilágosodás fája, mely egy buddhista templom udvarán sem hiányozhatik, egy Sánchiból való kápolnán domborműben látható (135. kép).
A khinai és japán művészet mélyére tekinteni még bajosabb, mert sem a mithologia, sem a költészet nem igazít útba. Annyi igaz, hogy a Buddha-vallás révén a megismerés, vagy felvilágosodás fája (a bodhi-fa) és a lotosz e népek művészetében is nyomot hagyott; egyébként pedig úgy
135. kép. A bodhi-fa vagy a világosság fája.
Khinában, valamint Japánban a sárkány és más fantasztikus állat mellett a hamisítatlan természet, főleg a növényvilág bőséges motivumot és tárgyat szolgáltat a művészetnek.
Khinában a díszítmények sokszor fantasztikusak és önkényesek, a japánok ezzel ellentétben a természet igaz szeretetétől vezérelve, természethű virágékítményre törekszenek. Valamennyi nép közt leginkább a japánban van meg az a törekvés, hogy kertekbe helyezett monumentális épületeit formájukra és színükre a körülötte levő természettel összeegyeztesse; a legfontosabb virágdíszítményt a Chrysanthemum szolgáltatja. (1)
Ebből magyarázható az a szelíd, az a kedves hatás, melyet ilyetén építészeti alkotásaik, de iparművészeti tárgyaik is ébresztenek bennünk.
Az ó-kor népei között legfontosabbak kétségtelenül az egyiptomiak, a kik nemcsak megállapodott közműveltség, hanem hatalmas művészeti stílus tekintetében is messze fölülmulták a többi nepeket. Minthogy ez ország boldogulása a Nílus áradá sától függött, érthető, hogy mindazokat az állatokat és növényeket, melyek az áradással jártak, vagy folyományaként fejlődtek, szentnek tartották.
A növények közül különösen az egyiptomiak lotosza, a papirusz-sás és a datolya-pálma érvényesült hatalmasan a művészetben, s az a kimért szabályosság, mely a Nilus áradásában s egyes növények megjelenésében megnyilatkozott, hatással volt a művészetre is.
Legfontosabb a lotosz (Nymphaea coerulea és N. lotus), az egyiptomiak legszentebb növénye (138. kép), mely nemcsak táplálékot nyujtott, hanem megjelenésével a Nílus áradását, tehát az ország megtermékenyítését is jelezte. Ez
|
136. kép. Chrysanthemum-dísz, oldalról nézve. |
137. kép. Chrysanthemum-dísz, szemben rajzolva. |
|
138. kép. Egyiptomi lotosz (Nymphaea lotus). |
volt az oka, hogy e növény minden ünnepen előfordult s hogy képét minden emléken s általában minden alkotáson megörökítették, sőt az istenek mint a halhatatlanság jelképét kezükben tartják és a múmiák koporsóin is megtaláljuk; ez alapon került Oziris oltárára is az alvilágba. A lotosz-ékítmény vagy a virágot, vagy a bimbót, vagy a levelet ábrázolja s igen sokféleképpen alakul; a lotoszvirág-ékítmény például a csészéből kiindulva 9, 5 vagy csak 3 szirmot visel, sőt a szirmok teljesen el is maradhatnak (139. kép). |
|
139. kép. Lotosz-virág ékítmény. |
140. kép. Papirusz-ékítmény. Ha e három alakon a szirmok helyett a papirusz-virágzat sugarait jelző, kifelé induló vonalak fordulnak elő, akkor már papirusz-díszítménynyel van dolgunk (140. kép). A 141. kép lotosz-bimbót ábrázol, a 142. kép pedig lotosz-levelet. Az egyiptomi művészetnek e legfontosabb alakjai a 143. képen igen jellemző és érdekes alkalmazást találnak. A kép egyiptomi isten kezében levő virágos botot ábrázol; ez a halhatatlanság szimboluma. |
|
141. kép. Lotosz bimbó. |
142. kép. Lotosz levél |
|
143. kép. Virágos bot. |
A lotoszhoz és papiruszhoz hasonló fontosságú a pálmadísz, mely Egyiptom egyik legfontosabb fáját, a datolyapálmát, illetőleg a koronáját utánozza. Ugyanis a pálma örökzöld fa, mely csúcsrügyéből folyton új meg új leveleket fakaszt, a legkülsők pedig, mint legrégibbek, lassú egymásutánban elszáradnak, úgy hogy a pálma leveleinek száma bizonyos kortól kezdve körülbelül egyenlő. Az új levelek, a csúcsrügyből fejlődvén, egyenesen az égnek merednek, a régiek pedig mérsékelten kifelé hajolva, némileg legyezőre emlékeztető alakot tüntetnek föl. E pálmakoronához hasonlóan a pálmadísz levelei egy közös alapból indulnak ki, a belső levél a leghosszabb s egyenesen emelkedik fel, a többi pedig a pálmadísz széle felé folyton rövidülvén, mérsékelten kifelé hajlik. E pálmadisz vagy palmetta, melynek legkezdetlegesebb alakja a 144. képen látható, a többi növénydíszszel kombinálva, a legváltozatosabb összetett palmetták szerkezetére vezetett. |
|
144. kép. |
145. kép. |
146. kép. |
E növényi származású díszítő elemekhez járult még többrendbeli, valószínűleg a lotoszvirágból alakított virágdísz, vagy rozetta (145. kép), valamint a lotosznak egy olyan alakja, mely liliom-díszítményre emlékeztet (146. kép).
Az egyiptomiak ezeket a díszítő elemeket finom érzékkel értékesítették és többszörösen egymás mellé helyezve, művészi futó ornamentumokat alkottak belőlük (147. kép).
A lotosznak és más növénydísznek volt helye az ipari készítményeken is. Egyiptomi színes fali ékítmény rajzát látjuk a 148. képen.
Jellemzőbb és fontosabb volt azonban a lotosznak, papirusznak, pálmafának és a nádnak az egyiptomi templomokon és sziklasírokon oszlopként való alkalmazása. Az egyiptomi templom ugyanis (MASPERO, Archeologie égyptienne, 88. l.) a világ képmása: a talaj képviselte a Földet, a föléje boruló mennyezet pedig az eget. E felfogásnak felelt meg a tér díszítése is. A mennyezet ugyanis égi dolgokkal volt díszítve, igy szabályosan elrendezett csillagokkal, röpülő madarakkal, a csillagzatok és a Nap pályájának ábrájával, sőt a csillagok jegyzékének is ott volt a helye. Ezzel ellentétben minden, a mi a talajhoz közel van, növényi jellemet öltött, a melyet többnyire úgy fogtak fel, mintha a talajból fölfelé nőne s a mennyezetet alátámasztaná. A fal töve hosszú sorokban elhelyezett papiruszszal volt díszítve, mellette más vízinövények voltak találhatók, az oszlopok alja levelekkel volt körülvéve, sőt az összes oszlopok növényi képleteknek tekinthetők, a melyek a földből kinőnek és szabadon az égbe nyulnak.
147. kép. Lotoszból, papiruszból és kétféle rozettából álló ékítmény.
148. kép. Egyiptomi színes fali ékítmény.
Ily értelemben véve, az egyiptomi templom oszlopai eleven erőt képviselő növényeknek tekinthetők; itt természetesen elsősorban a lotosz és pálmafa jöhet tekintetbe, de a többi szent növényt is alkalmazták, még pedig a legötletesebb elrendezésben és változatosságban, mintha az lett volna a fő, hogy az oszlopfőt ne ismételjék, úgy hogy a legtöbb egyiptomi templom nagytermében az oszlopfőkön igen különböző növényelemeket találunk. Mindezen oszlopokat azonban közönségesen lotosz-oszlop néven szokás összefoglalni.
Szimbolikus jelentésénél fogva a legfontosabb az igazi lotosz-oszlop, melynek legrégibb formája a ben-hasszáni sziklasírokban látható, ennek törzse négy szálból összekötött lotosz-kévét ábrázol.
A lotosz-oszlop később számtalan alakban fejlődött tovább. Legszebb formája a luxori templom romjai közt található. Az oszlopot alul lenyesett és befelé kanyarodó lotoszkéve alkotja, melyet többszörös kötés megerősít.
Az oszlopfőt kiduzzadó bimbók jelzik, melyek fönt olyanformán futnak össze, mint az oszlop törzse lent. A vaskos abacus az oszlopon nyugvó szögletes kő szorosan ráilleszkedik az összehajló lotosz-bimbókra. A művészek még azzal is utánozták e növény természetét és növekedését, hogy a tövét pikkelyszerű levelekkel díszítették.
Minthogy a lotosz-oszlopok a földi erőnek ég felé való törekvését jelzik, s tulajdonképpen a csillagos eget képviselő mennyezetet tartják, az egyiptomi templom a világegyetemnek képe volt, azaz az egyiptomi templom képviselte az egész világot, a földet és a mennyországot együtt.
A ben-hasszáni sírok oszlopai közül a mi szempontunkból említésre méltók még azok, melyek protodór néven ismeretesek; ezek az oszlopok nádkötegeket képviselnek, a minek leghatározottabb bizonyítékául a rajtok végighúzódó barázdákat, az úgynevezett cannelurá-kat kell tekinteni, hiszen a cannelura szó is (canna = nád) a kákától származik. Egyébként a Nílus partjain lakó halászok viskóépítésre – habár minden szimbolikus jelentés nélkül – még mai nap is nádkötegeket szoktak használni.
Hogy ez a művészet egyrészt hatalmas méreteivel és színeivel, másrészt mélységes tartalmával más ó-kori népekre is nagy hatással volt, nagyon természetes; hatásának kellett lennie, minthogy Egyiptom már 5000 évvel Kr. sz. e. egy király alatt álló egységes művelt állam volt, a melyben 338-ig, a mikor NAGY SÁNDOR elfoglalta a fáraók birodalmát és önállóságát örökre megszüntette, a XXX. dinasztiát fosztotta meg a trónjától. "Egyiptom már ekkor befejezte munkáját a világtörténet színpadán, pedig csak száz évvel
később vívta híres csatáit HANNIBAL, három századdal később lett császár JULIUS CAESAR és vált világbirodalommá az örök Róma." (1)
*
Hogy mily hatása volt Egyiptomnak az ó-kori népek művészetére, arról első sorban Asszíria, azután Perzsia, Palesztina, tehát egész Elő-Ázsia műemlékei is tanuskodnak. Így pl. az asszír műemlékeknek logfontosabb növény-dísze a lotosz-virág és bimbó, továbbá a palmetta, sőt a pálmafa, mint úgynevezett életfa, nagyfontosságú új díszítménynek szolgál alapjául.
A pálmafa mint az élet fája asszír származású ékítmény, de perzsa emlékeken is előfordul, habár Perzsiában a cziprusfa is előfordul mint életfa, a mely fa az Iráni felföld legfontosabb fája s e vidékeken óriási magasságot elérve, ideálja a tűzimádóknak. (2)
149. kép. Palmetta-fát és cziprusfát ábrázoló részlet Xerxes persepolisi csarnokának lépcsőzetéről
A 149-ik kép egymásra helyezett virágkelyhekből és palmettából álló palmettafát, vagy az élet fájának egy sajátszerű alakját és azonkívül két cziprusfát ábrázol; e fának nemcsak ágai, hanem tobozai is fel vannak tüntetve, a mely utóbbiak szintén e vidékről származó növényékítmények.
Hogy a toboz-ékítmény nagymultú, arról az a körülmény is tanuskodik, hogy igen régi időből származó asszír építményeken is előfordul, mégpedig igen sajátszerű alkalmazásban: grifmadár-fejjel ellátott démonok piniatobozt tartanak kezükben s az élet fája felé nyujtják. Hogy mi jelentése volt e dísznek, nem tudni, annyi azonban bizonyos, hogy ez az összeállitás nem tisztán szépségi okokra vezethető vissza. (3)
(1) Ezt a körülményt csak úÚgy méltányolhatjuk kellően, ha meggondoljuk, hogy az európai népeknek még mithikus kora sem nyúlik messzebbre, mint 1200-ig Kr. sz. e.
(2) Mint az élet fája leginkább a pálmafa járta; a cziprusfa Európában csak akkor lett az élet fája, midőn a kereszténységgel a Keletről a túlvilági életben való hit elterjedt; ekkorlett a cziprusfa a vigasztaló remény jelképe: "az élet fája." Némelyek a gránátalmát, sőt a czitromfát is szeretik az élet fájának feltüntetni.
(3) A toboz-díszt jelenleg leginkább bútorokon használják; a renaissance idejében belejutott Augsburg városa czimerébe is, nyilván azon nagy összeköttetés jeléül, mely az augsburgi kereskedővilág és a piniák hazája, főleg Olaszország közt akkoriban fennállott.
Az élet fája azért is nagyon nevezetes, minthogy a későbbi korban mint a ház, vagy a házi tűzhely szimboluma a művészetben, különösen pedig a magyar díszítő-művészetben nagyfontosságú lett.
Az elő-ázsiai műemlékek legfontosabb virágdísze mégis a rozetta, mely körben elhelyezett szirmokból áll s mindenesetre a rózsavirág stilizálásából (1) keletkezett; az utóbbi föltevésre az jogosít fel, hogy Elő-Ázsia, főleg Perzsia volt – mint később kimutatom – a rózsakultusz eredeti hazája. A legősibb rózsaékítmények Ninive romjain találhatók s iparművészeti tárgyakon is gyakoriak. Legsajátszerűbben alkalmazza a rozettát a perzsa oszlop, mely nemcsak növényi, hanem állati és geometriai alakok kombinácziója.
Elő-Ázsia azon népei közül, a melyek a művészetbe, főleg a művészeti díszítésbe új növényi elemeket hoztak be, a fönicziaiakat és zsidókat kell említeni.
E vidékről indult ki az ostorinda-, továbbá a gránátalma- és liliomékítmény; a két utóbbit különösen a zsidó művészet érvényesítette.
A gránátalmát, az igéret földjének egyik legfontosabb gyümölcsét, a zsidó nép annyira kedvelte, hogy legfontosabb szertartásaiban is használta. Ebből érthető, hogy a művészetben is érvényesítették. Legjobb ismertető jele: almaalak, tetejében díszlő levélkorona (424. l.). SALAMON templomában voltak oszlopok, melyek feje aranyos gránátalma-rakást ábrázolt. Gránátalma-díszt visel a 150. képen ábrázolt oszlop is. De nemcsak a zsidók kedvelték a gránátalma-díszt, hanem az asszírok és az arabok is; a görögök is szívesen érvényesítették, sőt a kereszténységben nagy jelentőségre tett szert.
150. kép. Oszlopfej Salamon templomából.
A gránátalmához hasonlóan a régi zsidók kedvelték a liliomot is, a melyet más keleti népek, pl. a perzsák és asszírok is dicsőítettek. Így érthető, hogy nemcsak a költészet, hanem a művészet is felkarolta. Így pl. SALAMON király jeruzsálemi templomában liliom alakját utánzó oszlopfejek is voltak. Bizonyos, hogy az egviptomi művészet liliom-alakja palesztinai származású.
A liliom-ékítmény, a mint későbben kialakult, alapjában megegyezett az egyiptomi művészet liliomával, csakhogy a három levele független egymástól s csakis szalagszerű kötés
(1) Stilizálás nem más, mint a természeti tárgyak élő lények, vagy élettelen dolgok) idomainak művészi czélra való alakítása, illetőleg fölhasználása; czélja pedig az, hogy a természeti testnek csupán azon vonalait és alakjait érvényesitse, a melyekben szerves erő jut kifejezésre.
fogja őket össze. Rendesen két változatban fordul elő, ú. m. két kifelé hajló levele gömbben végződik, a mikor az alsó fele hiányzik; továbbá a két külső levél sisakszerű függelékben végződik (151. kép), a mikor az egész díszítmény olyan, mintha nem a liliom, hanem a nőszirom (Iris) stilizálásából keletkezett volna.
151. kép. Liliom-ékítmény
Hogy a zsidó művészet a nevezetteken kívül más növényeket is érvényesített, arról számos bizonyítékunk van: pálma- és virágdísz emelte a fal díszét, liliom- és gránátalma-bokréta díszítette nemcsak SALAMON király templomának szobrait, hanem a zsidó királyok koporsóit is. E koporsók, melyek egykor a Jeruzsálem mellett levő kősírokban álltak, most pedig Párisban a louvrebeli múzeumban, az úgynevezett "Salle judaique"-ban vannak elhelyezve, utánzott ágak, virágok és gyümölcsök, czédrus-tobozok, gránátalmák, szőlő- és tölgyfa-makkok alkotta arabeszkekkel vannak borítva.
Az egyiptomi hatás érvényesült Görögországban is, csakhogy a minden szépért és eszményiért lelkesedő görög nép nemcsak hogy átvette az idegenből került formákat, hanem rendkívül művészi érzékkel és rátermettséggel magába olvasztotta s nemzetivé is tette.
Hogy mikor érvényesítették először a görögök a Kelet felől kapott növényékítményeket, nem lehet tudni; annyi azonban igaz, hogy a görögök legrégibb műemlékei igen kezdetleges növényékítményt viselnek, sőt, hogy már ezeken is látni a keleti hatást. Ilyennek lehet tekinteni a legrégibb görög építőstilust képviselő dór oszlopokon látható barázdákat (cannelurák), melyek egyébiránt a jón és korinthusi oszlopokon is megmaradtak, sőt a korinthusi oszlop e barázdákat – eredetüknek megfelelően – kettős sorban elhelyezett nád-levelekkel jelzi.
Ez utóbbi oszlop nagy haladást jelentett a művészet terén; feje az akantusz-levelekből alakított kelyhet viseli, a melyet tisztán görög eredetűnek lehet feltüntetni.
E díszítmény alapjául szolgált az Acanthus mollis (152. kép) nevű növény, mely Európa déli részeiben jelenleg is tömegesen fordul elő s szép leveleivel vonta magára a régiek figyelmét.
KALLIMACHOSZ-ról mondják, hogy a művészetben ő juttatta diadalra.
Hogy irányult reája a figyelme, erről a monda következőleg emlékszik meg: Egy kis leányka meghalt. A ki csak ismerte, megsiratta; a dajkája összeszedve a leány kedves tárgyait, kosárban helyezte el sírjára. A kosárka alatt történetesen akantusz gyökere volt, a mely tavaszkor kihajtván, leveleivel körülfogta és fölemelte a kosarat. E csudáról értesült KALLIMACHOSZ, görög építőmester és szobrász is, a ki állítólag ettől kapta a lelkesedést, mikor a korinthusi oszlopfejet megalkotta.
Vajjon csakugyan úgy történt-e? nehéz eldönteni, de annyi igaz, hogy a görögök nagy szeretettel ültették a sírokra az akantuszt, sőt a levelét sírköveken is használták ékítményül. De már a keleti népek is ismerték. Így SALAMON templomából is maradt ránk egy oszlopfő, melyen az akantusz levele szolgál díszül.
PASTEINER szerint az akantusz-díszítmény Egyiptomban, a saisi dinasztiák korában (Kr. e. 1095–525 között) keletkezett.
152. kép. Acanthus mollis Dalmáczia partvidékén.
Mindez azonban nem változtat azon az igazságon, hogy a görögök voltak az elsők, kik az akantusz-díszítményt igen művésziesen érvényesítették s hogy KALLIMACHOSZ a rendkívül díszes és nagy művészi becsű korinthusi oszlopfőt megalkotta, melyet több sorban elhelyezett akantusz-levelek kehelyszerűen vesznek körül s nyilván fölfelé törő eleven erőt akarnak kifejezni.
A kehelyből kiemelkedő kacskaringók (evoluták) e hatás fokozására hivatvák. Az oszlopfej e lényeges kellékei közt palmetta, vagy más díszítmény látható, egyébként azonban ez az oszlopfej a legváltozatosabb módon alakult.
A korinthusi oszlopfő megalkotásától fogva az akantusz-díszítmény lépett előtérbe (153. kép) és nemcsak oszlopon, hanem ereszen és másutt, sőt iparművészeti tárgyakon is alkalmazást talált. Rendszerint egyes leveleket, néha pedig két, szemben fekvő levelet a hozzájuk tartozó szárrészszel együtt szoktak használni, még pedig vagy stilizálva, vagy természethűen. A korinthusi oszlopfejen stilizált az akantusz-levél; a nem stilizált, vagyis természethű akantusz-levél rendszerint odasimul a díszítendő tárgyhoz, az erek pedig a főérből erednek. Az említett jeruzsálemi oszlopfő természethű akantusz-díszt visel.
153. kép. Stilizált akantusz-levél,
elülről és oldalt nézve.Az akantuszt nemcsak a görögök, hanem az ő nyomukon a többi művelt népek is rendkívül fölkarolták; mondhatni, hogy az összes építőstílusban érvényesült, de mindegyik változtatott valamit rajta: a görögök az akantuszlevél csúcsait finom érzéssel élesre idomították, a rómaiak akantusza pedig ívszerű és tompa; a byzanczi és román kor akantusza ismét éles, de nyers, a gót stílus akantuszlemezei tompák és gumósak, a renaissance korbeli akantuszlevél tagozatai lágyak és húsosak, sőt más a barokk, más a rokokó akantusz-díszítmény. Stilizált akantuszlevelet, elülről és oldalt nézve, látunk a 153. képen.
Görög eredetűnek tekinthető a konty-virág, vagy árum-ékítmény is, melynek alapjául valószínűleg a Dél-Európában előforduló Arum dracunculus szolgált (154. kép). E növénynek igen nagy, belső oldalán barna-vörös színű virághurka van, a melynek közepéből buzogányszerű virágzati tengely nyúlik ki. E sajátszerű alakú virágzat szolgáltatta az árum-díszítményt; főismertetője a tölcsérből kiemelkedő buzogány.
Úgy a tölcsér, valamint a belőle kiemelkedő buzogány mint ékítmény sokféleképpen szokott változni: a burok rendesen hullámosan hajlott, néha érdesen fogas vagy karéjos; a belőle kiemelkedő tengely pedig vagy természethű, vagy kacskaringószerűen görbül, kétfelé ágazik, sőt az árum-díszt jellemző tagoltság többször ismétlődhetik. (155. és 156. kép).
Az árum-, vagy Áron-dísz kedvelt ékítménye a vasrácsnak, a mikor is a virágzati tengely hosszú csigavonalban emelkedik ki.
A szimbolikus czélzattal használt növények közül legfontosabb a görögöknél a szőlő, mely különösen Dionysos istennel kapcsolatban igen gyakran érvényesült a művészetben; ez okból a szőlő görög ivó eszközökön alkalmazva, részegségre vonatkozott. A Dionysosra vonatkozó művészi alkotások közül legfontosabb ránk nézve az, mely HOMÉROSZ VII. himnusza alapján
154. kép. Arum dracunculus. 1. Nem egészen nyilt virága, oldalról; 2. a virág nyomán készített díszítmény; 3. az egész növény.
155. kép. Árumdíszítmény Apollo miletusi templomáról.
készült s Dionysost a tengeren járva ábrázolja: az árbocz mentén fölkapaszkodó szőlő az egész hajó fölé borul, a mely hajóban Dionysos isten, fején koronával, karján pedig ivószarvval ül.
A szőlő-díszítmény különben annyira kedvelt volt, hogy minden czélzat nélkül iparművészeti tárgyakra, különösen vázákra is rá került.
A görög művészet úgy a saját, valamint a Kelet felől kapott növényi díszítményeket nagy művészi érzékkel alkalmazta. Legjobban fölkarolta a palmettát, melyet a legkülönbözőbb módon és helyen alkalmazott, még pedig úgy az építészetben, valamint iparczikkeken.
De a görög művészet még a legcsekélyebhnek látszó elemeket is kitűnően alkalmazta, még pedig úgy az építészetben, mint az ipari tárgyakon.
Így pl. a levélsorok, melyek már az egyiptomi művészetben előfordultak, a görög művészetben igen felkarolt és fontos díszszé lettek. Legfontosabb volt a babérlevél-sor, melyet ereszeken, oszlopfőkön, sőt iparművészeti tárgyakon is alkalmaztak.A művészibb alkotású füzérek babér leveléből és bogyójából, továbbá tölgyfa leveléből és makkjából stb. állanak (157. kép.) Nagyon természetes, hogy a görög művészet, mely úgy formák, valamint dísz tekintetében a tökéletességnek magas fokát érte el, nagy hatást tett a többi népekre, első sorban az etruszkokra és rómaiakra.
Ránk nézve a hatalmas Róma különösen fontos, mert gazdagságával a növényornamentumok alkalmazására nagy hatása volt. A gyakorlati irányú rómaiaknak nem volt ugyan érzékük a művészet iránt; nekik a művészet csupán a pompa kifejtésére kellett és beérték, ha a fényűzésnek művészi színezetet adhattak. Összes művészetükkel a görög nyomában jártak, de akár a jón,
156. kép. Árondísz, tetejében két pálmadíszszel.
157. kép. Művészi fűzérdísz tölgyfa levélből és makkból.
akár a korinthusi stílust vették mintául, mindegyiket nagyobb díszszel látták el. Ily körülmények közt keletkezett a korinthusi oszlopfőből az úgynevezett római-korinthusi oszlop, melynek egyik változatán 8–8 akantusz-levél két sorban veszi körül a főt, a levelekből 2–2 tekercs fejlődik, melyek közül a nagyobbak a kacskaringók alkotta sarok-támaszt (volutát), a kisebbek pedig a fedő-lapot (abacus) támogatják. A kis tekercsek fölött rozetta van (158. kép).
A római-korinthusi oszlopfejnek egy másik változata az úgynevezetű composita (összetett) oszlopfő; összetettnek azért nevezik, mert az előbbihez egyes jón részletek (jón voluta, kerek- vagy ökörszem stb.) járulnak.
Már ezekből is látni, hogy a rómaiaknak szintén az akantusz a legkedvesebb növény-díszítményök; csakhogy ez az akantusz mesterkéltebb, mint a görögöké.
A rómaiaknál az akantuszon kívül a többi növényékítmény, különösen a palmetta, bőséges alkalmazást talált.
A dísz után való törekvés úgy hozta magával, hogy a rómaiak nem érték be a díszítés eddigi módjaival, hanem úgy az épület homlokzatára, valamint a belső helyiségek falára, továbbá síremlékekre és oltárokra mind sűrűbben alkalmazták az úgynevezett festonokat (159. kép), azaz lomb-, virág-, gyümölcs- vagy más természeti, vagy műtárgyakból készített függő füzéreket, a melyek gipszben, vagy kőben kidolgozva, igen kedvelt művészí díszt szolgáltattak s iparművészeti tárgyakon is alkalmazásra találtak.
Hasonló czélból alkalmazták a virág-koszorúkat.
Úgy a feszton (függő füzér), valamint a koszorú nyilván az élővirágdísz hatására vezethető vissza, a mint különben is az élővirágdísznek nagy hatása volt a művészetre, a mennyiben pl. a koszorúk nemcsak gipszből, kőből és más olcsó anyagokból, hanem aranyból és ezüstből is készültek. Aranykoszorút adtak pl. a halottnak is a sírjába. Ilyet számos leletben találtak, különösen Krim félszigetén, valamint Olaszország déli részében. Egyik-másik ilyen koszorúnak a virágai és levelei különböző színű zománczozott aranylemezből készültek. (1)
(1) Az ó-korból ránk maradt műtárgyak közül említendők ezüstserlegek is, a melyek repkényborostyánnal vannak befuttatva.
A koszorú- s általában a virágdísz nagyfontosságú volt tehát a rómaiaknál s a koszorúkötés maga is nem egy ízben foglalkoztatott festőművészeket, a miről egy Pompéji falfestmény, melyen szárnyas amorettek koszorúkat fonnak, tanuságot tesz. (1)
A növényvilágra visszavezethető ékítmények sűrűbb alkalmazására az a körülmény is hatással volt, hogy a rómaiak nagyszabású boltozatot alkalmazva, nagy belső térrel is rendelkeztek, a mely terek esztétikai fejlesztésé-
158. kép. Római-korinthusi oszlopfő.
159. kép. Római feszton
160. kép. A jó pásztor.
(1) E falfestmények egyike-másika ránk nézve azért érdekes, mert tanuságot tesz, hogy a rómaiak festőművészete – különösen AUGUSTUS kora óta – nagyfokú természetérzéket árult el. Az idevonatkozó emlékek közül hadd említsek egyet azok közül, melyekről PLINIUS (Historia naturalis, XXXV. 116–117) a Ludius-nak tulajdonított kertekről szólva (topiaria opera), tesz említést. Itt egy óriási terem fala nagy természethűséggel és művészi díszítéssel kerti tájjá volt varázsolva: az ágakon himbálódzó, vagy a lomb között, vagy a kék égben röpködő éneklő madarakon kívül csak a teremben időző élő személyek élénkítették a hatalmas facsoportokat, a melyek gazdag virágdíszből emelkedtek ki, sőt az egyes virágok többé-kevésbbé megismerhetők.
Hasonló díszítések a campaniai falfestésen is láthatók. Az itt található képek közül vannak parti, nyári lakot, kerti lakást, továbbá szigeti tájakat feltüntető képek s olyan idillek, melyek néhány vonással regényes hatást tudnak kelteni. Sőt igen vad külsejű tájak is vannak.
Mind e tájképfestés, akár csak a nálunk divatos kárpit, csupán díszítő természetű, mégis a mi modern tájkép-festészetünk csiráit foglalja magában.
hez okvetetlenül szükséges volt a dísz; s midőn később a boltozatokra támaszkodva, emelet építésére tértek át, az egyes emeleteknek megfelelő párkányzatok újabb alkalmat adtak megfelelő dísz alkalmazására, a mely dísz mithologiai alakokon és műtárgyakon kívül főleg növény-díszítményekből állott.
*
A természetérzék, mely a pogányságnál művészi érzékké fejlődött, a természet fölé, az ég urához törekvő kereszténység hatása alatt nagy süllyedést tanusított; így történt, hogy a művészet sok századon át a természetben nem a szépet kereste, hanem a vallás szolgálatába szegődött. (1) Minthogy ekkor a virágdísz pogányosnak tűnt fel, csak azokat a növényeket karolta fel a keresztény művészet, melyek a kereszténységbe átmentek, vagy a melyek a Bibliából voltak kimagyarázhatók.
E növények közül hadd említsem első sorban a szőlőt, hiszen Krisztus maga mondta tanítványainak: "Én vagyok a szőlőtőke, ti vagytok a szőlők!" Ez az oka, hogy a keresztény művészetben a szőlő Jézus személyével kapcsolatban számtalanszor érvényesült. S midőn még hozzá a bor a kereszténység szimbolumai közé került, a szőlő lombja és fürtje az áldást jelentő kalászokkal együtt Krisztus személyének jelzésére szolgált, a miért is templomi eszközök díszéül használták. Ez úton érvényesült a szőlő az egész középkoron át az építészetben is. A 160. kép Szent Calixtus étkezőhelyiségéből (coemeterium) való fali festményt ábrázol: Krisztust és szimbolumait, azaz a jó pásztort és a nyájat szőlő övezi körül.
Krisztus személyét a 161. képen feltüntetett, a torcellói egyházban látható oszlopfő is jelképezi. Ez az oszlopfő két levélsort ábrázol; a felső elég szeszélyesen alakított akantusz, az alsó szőlőlevél, alatta pedig a klasszikus korból származó csavart, vagy fonott lécz kígyóvá alakul; e kígyó teste hármas lánczba van bogozódzva s a szőlőlevelek alatt szüntelenül köröskörül látszik kúszni, ilyformán Krisztus uralkodásának örökkévalóságát, vagy a legyőzött sátáni hatalmat példázva.
A kereszténység fölkarolta növényekhez tartozik a liliom is.
A liliom a régieknél a tisztaság és ártatlanság, a kereszténységnél Mária jelképe; mint ilyen került stilizált ékítmény alakjában byzanczi korbeli oszlopfőkre; ilyen díszt viselnek pl. a San Marcó-ból való liliomos
(1) Ennek lehet tulajdonítani, hogy a tájképfestés is, mely úgy a görögöknél, valamint a rómaiaknál nagy haladást tanusított, a keresztény művészet hatása alatt egészen feledésbe merült s Olaszországban még csak DANTE és PETRARCA költészete nyomán kezdte újra gyermekéveit, Németalföldön pedig az EYCK testvérekkel jutott ismét érvényre.
161. kép.
1. Krisztus uralkodásának örökkévalóságát jelképező oszlopfő.
2. Ez oszlopfőnek alsó része. (A szőlőlevél és a kigyó).oszlopfők, ugyanez alapon került 1179. óta a legkeresztényibb franczia királyok, a XV. század óta pedig Flórencz czímerébe. (1)
De a liliom a festőművészetben is nagy jelentőségre tett szert. Így pl. a megjelenést hirdető szent képeken liliom van az angyal kezében, vagy az angyal előtt.
A liliom mint ornamentikai dísz a középkorban már mint szőnyeg-minta is előfordul, még pedig mindig jelképes értelemmel.
A liliom (tüzes és fehér liliom) a magyar ornamentikában is kedvelt. A 162. képen székely festett bútoroknak néhány liliom-alakja látható. Bizonyos, hogy a valódi tulipán behozatala előtt a tüzes liliom szolgált alapjául e díszítésnek.
162. kép. Székely festett butorok liliomai (HUSZKA).
A tüzes liliom ugyanis tüzes színe miatt sok népnél, így a magyaroknal is, a Napistennek volt szentelve, a miért is régi házak mestergerendáin található kifaragott napkorong körül a tüzes liliom képe több példányban még most is előfordul. De a tüzes liliom nemcsak a mestergerenda dísze,
(1) A San Marcóból való liliomos oszlopfő nemcsak azért liliomos, mert az oszlopfő négy oldalán szőttes díszítménytől körülvéve egy-egy stilizált liliom-ékítmény látható; liliomosnak azért is nevezik, mert az oszlopfő külső rajza is liliomra emlékeztet.
hanem némely vidéken a mennyezetes ágynak is. (1) Midőn a török (2) háborúk utáni időben a tulipán ismertebbé lett, a mihez akkoriban bizonyára sok idő kellett, ez kezdte a tüzes liliomot kiszorítani, azóta pedig a tulipán, vagy legalább a tulipános elnevezés olyan fölkarolt és általános, hogy a magyar díszítő művészetet általában "tulipános"-nak szeretik elnevezni. Így a valódi tulipános láda legfeljebb a XVI–XVII. századig vezethető vissza. (3)
A kereszténység fölkarolta növények közül a rózsa is nagyon fontos, ennek felel meg a művészetben való előfordulása. Ha Mária tisztaságát és ártatlanságát a liliom jelzi, a kellemét és enyheségét a rózsa van hivatva jelképezni. Ezért van, hogy a Máriát ábrázoló képeken lényeges kellék a rózsa s hogy különösen a festőművészeknek egyik legkedvesebb tárgyuk volt a Madonnát rózsával körülvéve, rózsalugasban ábrázolni.
A rózsáért való rajongás eredményezte a pápa aranyrózsáját is, mely a mióta megvan (körülbelül a XI-ik század óta), mindenkor az aranyművesség remeke szokott lenni. Nagyfontosságú volt a rózsa azért is, minthogy, mint a titokzatosság jelképe, a XII–XVI. század építő szövetkezeteinek a jelképe lett s e czimen részint mint rózsadísz (rozetta), részint mint rózsa-ablak a középkor legtöbb nagy építményén sűrű alkalmazást talált, sőt a rózsa öt csésze-levelének sajátszerű összeköttetéséből származó pentagramma, vagy drúdláb a gót stílusú ablakoknak fődíszévé lett. (Képe a 629. lapon.)
A rózsa ránk nézve azért is fontos, mert ez a virág, sok pogánykori sírleletből ítélve, a legrégibb magyar ékítmény, de ez a rózsadísz – eltérően más népek stílusától – pávatollszerű alakot ölt, a mely körülmény csak úgy magyarázható, hogy a pávának az ősi magyaroknál, épp úgy, mint a hinduknál, mithologiai, azaz ős-vallási jelentősége volt s hogy az ősi magyarok a pávatollat ősi díszítményeik közé vették föl. (4)
Hogy a pávatoll-díszítmény a magyarok ősi díszítménye volt, arról tanuskodik az a körülmény, hogy Ázsia belsejében a különböző hímző-
(1) A tüzes liliom más népeknél is kimutatható, így pl. a felföldi ruthéneknél és szepességi németeknél. Az utóbbiak bundáin még ma is járja a tüzes liliom-díszítmény; némely szepességi faluban pedig (Maldur, Bussócz) még 50 évvel ezelőtt a trágyázás befejeztével tüzes liliom-bokrétát áldoztak a Napistennek, mintha ezzel a trágyázott földre a Napisten áldását kérték volna.
(2) A török nyilván Közép-Ázsiából hozta magával a tulipánt, a hol ez a növény helyenként nagy kiterjedésű vidéket borít. A sárga tulipán (Tulipa silvestris) európai származású, mint növényi különlegességet legelőbb Bolognából küldték szét.
(3) Hasonló, csakhogy művészibb irányú szokás vette kezdetét a XVI. és XVII. században különösen az Alpesek vidékén. Ott a menyasszonynak szánt faládára szőlőlombot és fürtöt, valamint virító rózsákat festettek. A festőművészek rendszerint olaszok voltak, kik e végből az Alpesek vidékét beutazták.
(4) A hindu hitregébén a páva a tiszta és csillagos eget, meg a fénylő Napot jelenti, melyet a százszemű Indra isten megszemélyesít. De nemcsak a tiszta kék ég került össze a pávával; pávához hasonlítják az őszi köd eltakarta eget is, mert a páva télire elhullatja tollait s elbúvik, akár csak a Nap, melyet az őszi felhő eltakart. A páva tehát mint fény, mint világosság, mint ég fordul elő s ilyen jelentésben átvette a magyarság is ázsiai vándorlásai közepett. Hogy e föltevés megokolt, arról tanuskodik az a körülmény is, hogy a magyar népköltészetben is előfordul a páva (pl. Fogoly katona czímű népballada; Felszállott a páva; Kimenék a hegyre stb. népdal), sőt a pávatoll a magyar díszítő stílusnak legjellemzőbb alakját szolgáltatja.
163. kép. Pávaszemes rózsa. (HUSZKA.)
munkán meglepő színezésű stilizált pávatollat lehet találni. Minthogy azonban a pávaszem ősi jelentése népünknél a kereszténység fölvétele után feledésbe merült, a pávaszemből pávaszemes rózsa, vagy pávaszemes tulipán lett, jóllehet a pávatoll a középkorban a hétvágásos magyar czimer fölött országos jelvényül szolgált. (1)
A 163. kép székely bútorok bokrétái közt található pávaszemes rózsákat ábrázol.
Pávaszemes rózsát és tulipánt látunk a 164. képen, mely csángó-székely bundáról való részletet ábrázol. A leveles szárak rozmaringot utánoznak.
Bízvást mondható, hogy a magyar nép kedvelt virága a pávaszemes rózsa; ábrázolása azonban igen sokféle: néha a chrysanthemumhoz alkot átmenetet, majd a természeti alakokat utánozza, majd az ősnemzetihez, a pávatollhoz simul.
A kereszténység szimbolikus növényeihez tartozott a gránátalma is, mely eredetileg a Földközi-tenger keleti környékén volt honos, a honnan Afrikába, valamint Európa déli részébe is elterjedt. A Keleten rendkívül sok magvára való tekintettel a gazdagság, (2) a görögöknél a termékenység szimboluma volt, az olasz festőművészek pedig (így pl. TADDEO GADDI) Mária jelvényeként használták; az idők folyamán
164. kép. Pávaszemes rózsa és tulipán. (HUSZKA.)
(1) BÁRCZAY, A heraldika kézikönyve, 1897.
(2) Erre vonatkozólag HERODOTUS (IV. 143.) többek között ezt mondja: Mikor egyszer DARIUS gránátalmát evett, így szól hozzá egy alkalmazottja: Mit szeretnél akkora bőségben, mint a gránátalma magvakat? "Ha sok oly jó barátom volna, mint a milyen MEGABAZOS, – válaszola a király – többre becsülnérn őket, mint egész Görögországot.azonban a gránátalma, főleg a virága, a szeretet s evvel a keresztény egyház szimboluma lett. Ezért van, hogy a gránátalma a középkorban miseruhául szolgáló kelméken igen kedvelt minta volt s, mikor a renaissance idejében Olaszország kereskedelme fellendült, általánosabban kezdték használni a gránátalmát, mint szövetmintát, sőt a XV. század óta a növényi díszítő elem, a gránátalma-minta (pomme d'amour = a szeretet almája) révén, világi czélra
165. kép. XV. századbeli gránátalma-minta. (BENCZUR.)
szöveteken is túlsúlyra jutott s lassan-lassan egészen kiszorította a keleti származású fantasztikus állati alakokat. (1)
Így lett a gránátalma-dísz a középkor legtipusosabb szövetmintája, akár a görögöknél a palmetta. A görögöknél azonban a gyönge kacskaringónak szép mozgása volt a lényeges, a gránátalma-mintán pedig az erőtől duzzadó alma és a körülötte rózsaszerűen elrendezkedő gazdag virágok (különösen rozetták) teszik a dolog lényegét s a legtöbb minta olyan, hogy az egymásból kinövő gránátalma-díszek virágzó, sokszor túláradó életet fejeznek ki, különösen a gót stílus virágzása korában (165. kép).
A későbbi időben koronával bővült a gránátalma-díszítmény, mely körülmény szimbolikus jelentését ismét bővíti, minthogy a korona a feláldozó szeretettel járó harczot és a harczczal járó jutalmat akarja jelezni. E harczra való tekintettel a gránátalma-minta néha töviskoszorúval is körül volt véve.
A gránátalma jelentőségét bizonyítja az a körülmény is, hogy mint birodalmi alma az uralkodók jelvényeihez is tartozik, a mikor hatalmat jelent.
A gránátalma a renaissance óta a magyar díszítménynek is kedves mintája; igen meglehet azonban, hogy őseink Ázsiából hozták magukkal. (2) A 166. képen a marosvásárhelyi r. kath. templom oltárterítőjéről való gránátalma-díszítményt, a 67. képen pedig 1670-ből való,
székely gránátalma-mintát látunk.
166. kép. Gránátalma-díszítmény.(HUSZKA.)
167. kép. Gránátalma-minta.
A kereszténység kegyelt növényeihez tartozik a pálma is (t. i. a datolyapálma). Ez a növény ősidők óta a győzelem jelvénye s minthogy a halál – keresztény felfogás szerint – az élet fölött való győzelmet jelenti,
(1) A természetérzék általában előbb irányul az állat-, mint a növényvilág felé; hiszen a gyermek is sokkal hamarább ismeri az állatokat, mint akár a legfontosabb növényeket. A növényvilágból legelőbb a legfeltűnőbb dísz- vagy gyümölcsfák tűnhettek föl az embernek, sokkal kevésbbé a szerény füvek, vagy az erdők növényzete. Ez a megismerésnek természetes útja, mely egyúttal a művészetben különösen a festészetben is érvényesült. Hadd említsem példának SPINELLO ARETINO, XIV. századbeli olasz festőnek "Szent Ferencz csodatette" czímű képét. E képen a természet még igen fogyatékosan van megfestve, csak egyes szétszórt fák, dudvák és füvek jelzik a természetet, a víz pedig párvonalos, de ferde állású vonalakkal van jelezve; ugyane czélra szolgál a vizek állandó lakója: a gyékény. Tehát a természet a festőművészetben igen lassan érvényesült. Az ARETINO képénél jelzett állapot újabb és újabb részletek felvételével mindinkább bővült, de azért sok időnek kellett még elfolynia, míg a természet, illetőleg a növényvilág festése azzá lett, a minek lennie kellett, t. i. hogy a művész a tájat és növényt annak fesse, a mint mutatkozik, a rétet rétnek, az erdőt erdőnek, hogy továbbá a tájnak jelleme és hangulata is kifejezésre jusson. (Az olasz festők közül LEONARDO DA VINCI.)
(2) E mellett bizonyít az is, hogy azokon a hímzéseken, melyeket gróf ZICHY JENŐ Turkesztánból hozott, majdnem ugyanolyan gránátalma-minták vannak, a milyenek nálunk szokásosak.
a mely győzelemmel örök béke jár, azért lett a pálma a keresztény egyház hatására az örökbéke és halhatatlanság szimboluma, azaz az élet fája.
Ez az oka, hogy a keresztény művészetben minden lépten-nyomon érvényesült.
Kivált az élet fája, melyről már az asszír művészetnél volt szó, sokat foglalkoztatta az elméket és a művészeket. (1)
A Biblia ugyanis több helyen, a mennyei paradicsom leírása közben (MÓZES, I., 2., 9.; EZECHIEL 47., 12.; és SZT. JÁNOS jelenéseiről szóló könyvében) megemlékszik az élet vizéről, mely kijő vala az Istennek és a Báránynak (Krisztusnak) székitől; annak közelében vala az életnek fája, mely 12 gyümölcsöt érlelt, minden hónapban egyet, e fának levelei pedig orvosságul szolgálnak.
E sajátszerű költészeti motívum a művészetben igen sokszor érvényesült, így pl. a ravennai mausoleumban, III. CONSTANTIN szarkofagján levő homlokzati domborműben (168. kép). E mű magyarázata következő: A bárány (Jézus) trónusa sziklából alakított emelvény alakját öltötte, alóla 4 forrás ered, a paradicsom 4 folyójának megfelelően. Két oldalt van egy-egy életfa, mindegyiken 6, összesen 12 gyümölcscsel, melyek együtt az idők összességét, az örökkévalóságot jelzik.
168. kép. III. Constantin szarkofagjának homlokzati reliefje.
Ugyanez a motívum EYCK testvérek "A bárány imádása" czímű képén, mely mint genti oltárkép nagy hírre tett szert, kitűnően jut kifejezésre. Ez a kép ránk nézve azért is fontos, mert a természetet, főleg a növényvilágot egészen természethűen, minden részletében kidolgozva adja vissza; ez a kép
(1) Az élet fája minden esetre a datolyapálma, mely legméltóbb e magasztos szimbolumra. De a czitromfa örökzöld lombjával, az év minden részében érlelő gyümölcsével, szintén méltóan képviselte az élet fáját, még pedig annál inkább, minthogy a régiek felfogása szerint megvan az az ereje, hogy a biztos halál ellen meg tud védeni. Sőt, mint föntebb jeleztem, a cziprusfát is szeretik az élet fájának nevezni, s valóban az is a neve (V. ö. 535. l.)
a természetérzéknek első igaz megnyilatkozása. (1) E képen azonban nemcsak a pálmafa, hanem a czitromfa is szerepel mint az élet fája.
Nagyobb jelentőségű a stilizált életfa a magyar ornamentikában mint a ház, vagy a házi tűzhely szimboluma. Sajátszerű, hogy ezt a keleti származású díszítményt olyan körülmények közt találták, a melyek mind arra vallanak, hogy az ősi magyarok magukkal hozták Ázsiából. Ez a fa Elő-Ázsiában, különösen az asszíroknál az édenfát ábrázolta: szára rendszerint kacskaringós, fonadékos, vagy pedig oszlopot ábrázol, felső része a pálmafa levelét tünteti fel, alsó fele pedig a lelógó datolyatömegek stilizált alakja. Hasonló alakokat találni honfoglalás korabeli sírok tárgyam, úgy hogy e tárgyak díszítményeit az asszír életfával szokás kapcsolatba tenni. (2)
169. kép. Élet- vagy istenfa székely kapufélfáról.
(1) Sajátszerű csak az, hogy egy képen portugál, olaszországi és németalföldi, továbbá a tavasz virágai olyanokkal kerültek össze, melyek legalább 1–2 hónappal előbb, vagy később virágoznak. Ez azonban nem a véletlen dolga, hanem arra vezethető vissza, hogy egészen a XVII. századig, sőt még azon túl is nem tudták, hogy az Alpesektől északra más növények vannak, mint a Földközi-tenger környékén és hogy minden növénynek megvan a maga virágzásideje. Az Eyck testvérek oltárképe tehát ideális tájkép, mely e mellett minden egyes részletre kiterjed.
Az igazi tájképre a Németalföldön ez időtájt virágzó virágfestés szolgál átmenetül. E virágfestésről BRUEGHEL-nek, RUBENS kortársának, következő sorai alapján lehet fogalmunk: "Itt küldöm méltóságodnak (t. i. a mailandi püspöknek) a virágképet, minden virág a természet nyomán van festve. E képen mindent festettem, a mit egyáltalán festeni tudtam. Azt hiszem, hogy soha senki annyi sok és ritka virágot nem festett és hozzá még annyi szorgalommal. Ez a kép télen remek hatást fog tenni: némely szín teljesen megközelíti a természetet. A virágok közé egy, a tengerből származó emléket, rajta különféle művészi tárgyakat festettem. Méltóságodra bízom annak megítélését, vajjon nem múlják-e fölül ezek a virágok szín tekintetében az aranyat és a drágaköveket.
RUBENS-nek sikerült a szent tárgy elhagyásával a tájképfestést a művészet önálló ágává emelni, de csak REMBRANDT tudta a természetet úgy és olyannak festeni, a mint szemeink előtt megjelenik; REMBRANDT, a hollandi iskola nagymestere, nem egyes részleteket, hanem a természet összhatásainak főjellemét adja vissza. Francziaországban LESUEUR-től és CLAUDE LORRAIN-től származnak az első, valóban költői hangulatot keltő tájképek.
(2) E megállapodott felfogással szemben HAMPEL JÓZSEF "Emlékek és leletek" czímű tanulmányában (Archaeologiai Értesítő, 1904. 2. szám) azt bizonyítja, hogy a magyar ősi sírleletekben talált ékítmények inkább a keletrómai palmettával és az akkortájt keletkező szaraczén növényornamentikával állanak rokonságban.
170. kép. Pávatollszerű életfa.
171. kép. Pávaszemes magyar díszítmény.
A székely kapuk félfáiról való életfák alapjában véve ugyanilyen szerkezetűek (169. kép); a kúnsági subahímzéseken előforduló életfák azonban már a magyar ornamentika legjellemzőbb tulajdonságát, a pávaszem vagy pávatoll jellemet tüntetik fel (170. kép). Ilyet ábrázol a legtöbb szűcshímzés is. A 171. képen a középső bokréta tetejében a pávaszemes életfa látható; a szalagdíszítmény alapja hullámosan hajlott rozmaring, levelei közt pávaszemes rózsával és tulipánnal. A mezőkövesd-vidéki matyóhímzés életfája a perzsa (szasszanida) életfához hasonlít.
A mondottakból nyilvánvaló, hogy az életfa messze keletről származott hozzánk s hogy a honalapító magyarok már magukkal hozták.
Minden jel, főleg azonban az élet fájának a kapufélfán való alkalmazása a mellett bizonyít, hogy e szent fa az ősvallásban a házat, a házi tűzhelyet szimbolizálta. Ilyen félfa a 172. és 173. képen van feltüntetve. Mindkét képen úgy a palmetta levelei, valamint a gyümölcs-csoportok is megvannak. Így tehát a szentfa vagy életfa igen fontos magyar ősi díszítmény, mely igen változatos alakban, sokszor a felismerhetetlenségig megváltoztatva, különösen a székelyföldön egészen általános.
172. kép. Kapufélfa reliefje Csikszentkirályból.
*
A fent jelölt növények – mint láttuk – a keresztény művészetben nem a művészet, hanem szimbolikus jelentésük kedvéért fordulnak elő. A mi más növényi ékítményt használt a keresztény művészet, akár a kereszténység első három századában az úgynevezett étkezőhelyiségeken (coemeterium), továbbá földalatti gyülekező, majd temetkező helyeken (katakombák), később pedig a hatalmas bazilikákon, byzanczi, vagy román stílusú templomokon, ez mind a klasz-
173. kép. Székely galambbúgos kapu.
szikus kor maradványaként tűnik fel, de nem a természet, hanem az építészet szabályai szerint bántak vele. Életet kifejezően azonban még csak a gót stilusban jut kifejezésre a növényvilág.
Mielőtt e korszakot alkotó stílust közelebbről szemügyre vennők, nézzünk előbb körül a MOHAMED alapította óriási birodalomban, vagyis méltassuk néhány szóval az izlam művészetét: vajjon a növényi elemnek mily tér jutott benne?
A reánk maradt mór építményeken(pl. az Alhambra) nemcsak az oszlopfőn látunk növénydíszt, hanem a falakon is; sőt a falak igen szövevényes és gazdag ornamentikával tűnnek ki, a mely utóbbi a szőnyeg-díszítmény jelleméhez szigorúan ragaszkodva, páratlan formai tökéletességű.
Ennek a szőnyeg-ornamentikának a legtöbbször növények, különösen a gesztenyefa levele és más levelek, továbbá indák és kacskaringók szolgálnak alapjául, csakhogy a felismerhetetlenségig meg vannak változtatva, a miért is inkább geometriai formákhoz hasonlítanak; (1) sőt a legtöbb arab szőnyegdíszítmény alapját geometriai háló alkotja, melyet szigorúan stilizált és sematizált páfrányok, fenyőtobozok és gránátalmával megrakott indaszerű szárak minden irányban szabályosan kereszteznek (174. kép). E sajátszerű díszítmény az arabok csudálatra méltó alkotásain oly bőségben és oly változatosan található, hogy róluk arabeszknek szokás nevezni, ámbár ezt az elnevezést sokszor bármely növénydíszít-
(1) A növényrészek oly nagymértékű átformálásának oka a mohamedán vallás tilalmára vezethető vissza, a mely kezdet óta állatoknak és növényeknek ékítményeken való utánzását tiltja s ha az utánzó ösztön mégis érvényesült, annyira stilizálta a természet tárgyait, hogy némely díszítés mintha csupa geometriai alakokból volna összetéve. MOHAMED a Koránban ismételten kimondja, hogy nem szabad élő lényeket utánozni s hogy ezt Allah hatáskörébe való beavatkozásnak kell tekinteni. Úgy látszik, attól félt, hogy az alakok utánzása bálványimádásra vezethetne. A tilalom ellen vétőknek kilátásba helyezte, hogy mindazok az alakok, melyeket ezen a világon alkottak, illetőleg utánoztak, ítélet napján iszonyú alakban és borzasztó arczczal a bűnösök hátára kapaszkodnak, a mely terhet azontúl örökre kénytelenek lesznek hordani.
ményre szokás vonatkoztatni. (1) E díszítmény hatását és változatosságát növeli még az a körülmény, hogy nagyszerűen válogatott színekben pompázik, a mi a mohamedánoknak nagy színérzékéről tesz tanuságot.
*
Valódi természetérzék tehát sem a tulajdonképpi keresztény, sem a mohamedán művészetben nem nyilatkozik meg.
Ez az érzék még csak a keresztes hadjáratok útján hozzánk jutó új eszmék és formák hatása alatt keletkező gót stílusban (XII–XVI. század) jelentkezik először. E hatás alatt szabadult meg a művészet, különösen az építészet kolostorbeli megkötöttségétől; de az egész művészet tovább is a kereszténység magasztos eszméinek szolgálatában állott, a miért is a bibliai tárgy ezentúl is sokáig kedvelt maradt, sőt ezen a réven a növényvilág is több ízben kitűnően érvényesült. E művészi alkotások közül a velenczei doge-palotán, mely remeke a gótikának, több látható; egyikök: a fügefás sarok, a paradicsombeli bűnbeesést ábrázolja; egy másik nagyfontosságú alkotás a szőlőlugas, (2) mely
174. kép. Alhambrából való szőnyegdíszítmény.
(1) Az erre vonatkozó mai álláspont az, hogy, ha a szépművészet a természetessel és ideálissal szellemes játékot űz, keletkezik az arabeszk. Minél különlegesebb ez a játék, minél önkényesebbek benne az átmenetek, annál feltűnőbb, annál művészibb az arabeszk. Így pl. rendkívül feltűnő az olyan arabeszk, melyben állati alakok növényiekbe mennek át. Még kiválóbb az olyan arabeszk, mely lehetőleg önkényes s éppen nem a természetre emlékeztető modorban, rendszerint kacskaringókkal a természet mind három országából vett alakokat egyesít. Az arabeszk tehát éppen nem csekély mértékben művészi értékű, mert szabad tért enged a fantázia játékának, úgy hogy vele nagy hatást lehet elérni. Sőt vannak valóban ideális arabeszkek. Ilyeneknek lehet tekinteni RAFAEL azon mesterműveit, melyek a vatikáni páholyok díszei. Hasonló díszítés különösen kicsiben igen kedvezően használható, de csak akkor van becse, ha valódi művészet szüleménye, különben csak torzképnek tekintendő.
(2) Ez az alkotás azért nevezetes, mert rendkívül művészi kidolgozású s a gót naturalizmusra vonatkozólag nevezetes példát szolgáltat. Bizonyos, hogy szinte lehetetlen a természet másolásában tovább menni, mint a meddig a művész e növény minden részének másolásában eljutott.
Noé ittasságát ábrázolja, továbbá a Gethszemane-kertben való jelenet stb.
De az energia, és az élet szeretete, továbbá az ég felé törekvés nagyot teremtett úgy a szerkezeten, valamint a díszítésen is: mindenütt a növényvilág hatása látszik; sőt mondhatni, hogy az egész csúcsíves templom hol tudatosan, hol akaratlanul a növényvilágból kölcsönözte formáit, innen merített életet.
A csúcsíves templomnak első sorban magasnak, ég felé törekvőnek kellett lennie; e törekvésnek nemcsak a szerkezet, hanem a díszítés is a szolgálatában állott. A föntjelzett megtermékenyítő eszmék és érzületek hatása alatt a művészek nem érték be a hagyományos s általuk többnyire meg nem értett antik növényékítménynyel, hanem elevenebb és érthetőbb növény-ékítmények után néztek; az építészek is, hasonlóan mint az akkori idők költői, a honi növényvilág felé fordították figyelmüket s ez az egybehangzó törekvés nagyot lendített a művészeten is. Első sorban az ó-kor megmerevedett díszítményei hátraszorultak s helyükbe faragott honi növények léptek. (1)
A régi népeknél, sőt a kereszténységnél is – a mint láttuk – a növényzetnek a művészetben csupán magyarázó a jellemvonása, tehát alkalmazása szimbolikus volt: az egyiptomiak lotosza a termékenységet és örökkévalóságot jelezte, a nád és gyékény vizenyős helyet, vagy vízfolyást jelzett; a fa arra való volt, hogy a vadállat menedékét, vagy az ellenség lesőhelyét mutassa stb; a növényi alakokat nem tették külön is pontos tanulmány tárgyává, a hol pedig díszül használták, ott a levélalakok oly szegényesek és általánosak, hogy igazi bonyolódottságuk és életük kifejezésre nem jut, sem csudálatot nem kelt.
De a gót művész arra iparkodott, hogy az élő lombozatot és általában a növényzetet jellemző vonásával együtt oly pontosan ábrázolja, a mint csak anyagának természete engedte s a mennyire rajzának törvényeivel összefért. A művész tehát szabadjára volt hagyva s azt ábrázolta, a miben
|
175. kép. Pillérköteg a soproni Benedek-templomból. |
176. kép. Északi gót stilusú növénydíszítmény. |
(1) A csúcsíves építést, minthogy a klasszikus elemeket teljesen nélkülözte, barbárnak, azaz gótnak nevezték az olaszok.
kedvét lelte s úgy ábrázolta, a mint ügyessége s képzeletének játszisága megengedte. (1)
A görögöktől és rómaiaktól származó conventionális lombozatot, mely már jóformán lomb sem volt, átvette a gót faragó is; de nem sokáig maradt mellette, szíve mindjobban vonzotta az igazi lomb felé s lassanként mind több természetességet vitt a művébe, míg végre egészen igaz lett; e mellett azonban megőrizte az eredeti, jól fegyelmezett és megrajzolt elrendezésnek minden értékes és jellemző vonását. A művészek szeretettel, odaadással végezték munkájukat s e szeretet hatására remek művek keletkeztek. (2)
Ez a lomb- és virágdísz a dolog természete szerint más volt a gótika kezdetén, más virágzása tetőpontján, más a déli, más az északi népeknél. Míg ugyanis a korai gótika inkább lombozatot, még pedig első sorban szőlő-levelet (175. kép), és gyümölcsét, habár minden szimbolikus jelentés nélkül, továbbá repkény-borostyánt, tölgyfa-, juharfa-lombot, rózsa levelét használta, addig a késői gótikában hol bütykös, hol csavarodott szőlő- és fügefatőkék, majd gyökerestől alakított tölgy- vagy almafák teszik díszét a legnevezetesebb alkotásoknak. Különösen a fa törzse a késői gótikában oly annyira fölkapott, hogy az emberek beleuntak és szakítottak vele. Sőt a gót stílus legelőbb érvényesítette a görcsös fatörzset, mint önálló oszlopot (pl. a genuai templom nyugati homlokzatán). (3)
A déli gótikában a szelíd lomb s általában a lombozottság, az északiban a tüskés a legkedveltebb. Így van ez nemcsak az építészetben, hanem a művészet más ágaiban is, sőt e tüskés szerkezetet annyira bonyolítják, hogy az ágak villái, a bogáncs levelének a tüskéi észrevétlenül kígyó, sárkány és egyéb groteszk alakba mennek át.
Így pl. a nagy gót korszakból szarmazó régi kéziratokon minden egyes leveldíszítmény tüskés szerkezetű (176. kép).
De a gótikának mindenütt és mindenkor az volt a főtörekvése, hogy a természetet
(1) Ha a keleti (arab, perzsa, khina) népek fantáziája szabadjára van hagyva, akkor a szín és alak összhangjában leli kedvét, a nyugati népek azonban leginkább a tények ábrázolásában találják kedvüket (RUSKIN)
(2) Így pl. a bourgesi székesegyház főbejaratanak fődísze a galagonya, még pedig olyan kitűnő, élethű, erőtől duzzadó kidolgozásban, hogy az ember fél hozzányúlni, hogy magát meg ne sértse.
(3) A csúcsíves építkezés a növényi ékítmény mellett emberi és állati alakokat is használ, még pedig a korai gótika bőségesebben, mint a késői.
177. [kép.] Levélalakú ablak.
178. [kép.] Csillagos gót ablakok.
utánozza és hogy akár a természethűség rovására is erőt és életet leheljen a díszítménybe.
179. [kép.] Csúcsives ablakdíszmű.
A gótika azonban nemcsak az egyes növényeket tanulmányozta és érvényesítette, hanem a növényvilág nyujtotta összhatás alatt is állott, azonkívül pedig minden vonását a növényvilágból merítette. Így pl. a gótikát jellemző bolthajtás a fa ágának hajlását követi, a gót ablak pedig határozottan a levél alakját utánozza (177. kép); sőt a legjelesebb gót stílusú ablakczifrázat nem más, mint a hármas levél (leginkább a lóhere-levélnek, mint a szentháromság szimbolumának) különböző módosítása és sokszoros csoportosítása (178. kép), a mit RUSKIN lombozatosnak nevez. A 179. képen gót ablakokat látunk művészi szegélylyel.
Úgy a gót ablak íve, valamint az ablakok díszét alkotó lombozat a gót stílusnak főjellemvonása, sőt a "gótika nem lehet sem jó, sem jellemző, ha íveiben, vagy nyílásaiban nincs meg a lombozottság" (RUSKIN).
A csúcsíves ablak tehát a lóhere-alakból indul ki, üvegjére pedig a rózsa kehelyleveleinek összeköttetéséből alakult drúdlábat, mint a titokzatosság jelképét festették.
A főhomlokzat egyik legfontosabb dísze a rózsa-ablak, a hol pedig a bolthajtáson az oszlopok bordái összefutottak, rózsaékítmény díszlik.
De nemcsak a mondottakban nyilatkozott meg a természet s különösen a növényvilág hatása, hanem egészen az a látszatja, mintha a gót stílus számos hegyes tornyával s általában égnek törő természetével az északi vidék fenyveseit utánozná.
Az építmény föltartózhatatlanul ég felé törekszik, mintegy jelezve a középkor lelki áramlatát; de, minthogy e növekedés a végtelenségig nem mehetett, sűrűn alkalmaztak a gótikát jellemző nyeregszerű tetőre bimbó-alakú képleteket, melyek az erőfölösleget, vagy a növekedés további lehetőségét hivatva voltak jelezni. A legnagyobb ily képletek a különböző tornyok és ormok tetején vannak elhelyezve s a törzshöz szorosan simuló levélalakú képletekből állanak: ezek az úgynevezett keresztvirágok. Úgy a tornyok, fiálék és ormok oldalrészein sok száz levélcsomó (sudarbütyök) van elhelyezve, úgy hogy az egész építmény rügyező erdőhöz hasonlít. (1)
(1) Az égnek törő élet, mely az így megalkotott műépítményben nyilvánul, mély hatást tett a lélekre; alkotása, építészeti csodája a szemlélőre még most sem téveszti hatását. Igazuk van, a kik e hatalmas műépítményekben az egész középkor kül- és beléletét megtestesítve látják. E középkori viszonyoknak megfelelő fölfogás az, hogy a kisebb-nagyobb tornyocskák a nép tömegét jelzik, a nagyobbak a hatalmasabb hűbérurakat, a kik a népen uralkodnak; de az egész tömeg eltörpül a legnagyobb, szinte égbe futó főtorony előtt, a mely az egyház hatalmát képviseli. "Mintha az egész központosított épülettömeg azt jelentené, hogy a kisebbeknek még égre törő imái sem hallgattatnak meg, ha a legmagasabbat nem támogatják s közbenjárásra nem kérik fel, hogy imáikat a keresztig, az égig juttassa."
Hogy e hatalmas épületek létrejöttéről fogalmunk legyen, tudomásul kell vennünk a középkor azon fölfogását, hogy kivánatos, hogy a művészet legtökéletesebb alkotásai hirdessék Isten dicsőségét s szolgáljanak a vallásnak. Épp ezért sokáig csakis egyháziak végezték az építést, különösen a szerzetesek; szerzetesek voltak az építőmesterek és munkások is. Lassan-lassan a világiakat is bevonták a munkába. Később a világiak, sőt az egész társadalom élénk részvétele volt szükséges, hogy olyan építmények keletkezzenek, minők a római Szt-Péter-templom, mint a kölni, strassburgi és más székesegyház. Azok a hivek ugyanis, kik nem mehettek a Szentföldre harczolni, osztálykülönbség nélkül seregesen jelentek meg a székesegyházak építésénél. Szegény, gazdag (királyok is) felajánlotta szolgálatát s mindannyian ájtatos éneket zengve, lelkesedéssel végezték a legdurvább, legnehezebb munkát.
Általában mondhatni, hogy a növény-ékítmény a csúcsíves építészetben úgyszólván megújhodását érte s hogy ez az építő stílus remek egyesítése a műépítészet szabályainak a természet, illetőleg a növényvilág okozta hatással.
De nemcsak az építészetben érvényesült ez a stílus, hanem a művészet minden ágában, így az iparművészetben is.
*
A természet iránt való ilyetén sajátszerű, életet lüktető felpezsdülés, mely a csúcsíves stílusban megnyilatkozott, hamar lejárta magát, a mint a könnyű szerkezet és hozzá simuló, élettel teli ornamentika helyett túlságos megterheltség és szövevényes forma lépett előtérbe; hozzájárult még az a körülmény, hogy a XV. században a klasszikus írók kéziratai napvilágra kerülvén, a humanizmus föléledt s ennek következtében az egyház által monopolizált művészetet is új eszme, új élet hatja át. Most az ó-klasszikus népekben kezdték az emberi tökéletesség legnagyobb fokát látni s a klasszikus irodalomért való rajongás végre azt eredményezte, hogy a gót tudomány és építészet egészen hátra szorult. (1)
Ez újraébredés, vagy renaissance főhelye Flórencz volt, hol a klasszikus hagyományok minden művészetben ébren maradtak s a hol a XV. század-
(1) Tájékoztatás végett szükségesnek tartom megjegyezni, hogy az egész építészet alapjában csak háromféle lehet, a mennyiben két pillér közének áthidalására – a mi minden építészetnek eredeti teendője – csakis háromféle mód van. Az első mód, a legősibb, az úgynevezett szemöldök, vagy görög mód (180. kép, A); a második a köríves, vagy román (B); a harmadik a nyeregtető, vagy gót (C) építkező mód. Az ív hajlásán lehet változtatni, a nyereg oldalait begörbíthetik, vagy megtörhetik, de mindez az ősi alakokon nem változtat.
E három építészeti rendszer azoktól a népektől veszi a nevét, a kik a legjobban tökéletesítették. A renaissance a görög építkezést és díszítményt karolta fel.
180. A pillérek áthidalása.
ban fejedelmi kereskedők nemcsak nagy gazdagságra, hanem egyúttal politikai hatalomra és nagy műveltségre tettek szert. (1)
Természetes, hogy az antik virágdísz e korban ismét föléledt. A legfontosabb növény-ékítmény ismét az akantusz lett, a mely e korban sok új alakban és művészi kidolgozásban érvényesült. Így pl. RAFAEL arabeszkjein akantusz-lomb a fő.
Az akantuszon kívül a klasszikus és középkori növénydíszítményi elemek legnagyobb részét: a szőlőt, repkény-borostyánt, babért fantasztikus álarczok, fegyverek, vázák, kandeláberek, emblemák, sárkányok, madarak stb. társaságában érvényesíti a renaissance.
A művészet újjászületése tehát szorosan véve nem hozott újabb díszt s nem gazdagította a növényvilágból származó díszítményeket, mindamellett a művészet és a növényi díszítmények továbbfejlődésére nagy hatással volt.
Ekkor az antik ideál után való törekvés mellett a gótika kezdeményezte természet tanulmányozása lett a jelszó s e kettős czél felé törekedtek a legnagyobb geniuszok; ilyenek különösen LEONARDO DA VINCI, a merész eszmékben és formákban kifogyhatatlan MICHEL ANGELO, a rendkívül finom RAFAEL, TIZIAN, CORREGGIO stb. (2)
E nagy olasz mesterek keze alatt keletkezett a barokk stílus, Francziaországban pedig, mely ország a flórenczi MEDICI-ek és a franczia VALOIS-k összeházasítása utján nemcsak a politikában és a tudományban, hanem az összes szépművészetben való vezetést is átvette, a rokokó, majd a "Louis seize" (czopf) stílus. Mindezek azonban a renaissance továbbfejlődásének tekinthetők csak; főjellemvonásuk a renaissance adta elemeknek, különösen az akantusznak továbbfejlesztése, azaz bizonyos lendületes meghajlítása s rendkívül összehalmozott, hol bokréta-, hol füzér-, hol koszorú-elrendezésű virágdíszítménynyel való elhalmozása. Ez az irányzat nemcsak az építészetben, hanem az iparművészeti tárgyakon is érvényesül. Miként a 181. képen látjuk, a sajátszerűen meghajlított akantusz szolgáltatja a naturalisztikus díszítmény alapját.
Bármiként hajlította is a barokk, vagy rokokó az akantuszt, a virágdíszítmény mindinkább naturalisztikusabb lett, sőt az I. NAPOLEON törekvéseit híven feltüntető empire stílus sem tudta a mindinkább ébredező természet-
(1) Flórencznek a középkorban a művészet terén legalább is oly nagy volt a fontossága, mint az ókori Görögországban Athenének, a miért is olasz Athenének nevezik. Nevét virágbőségéről kapta, virágvásárai még mai nap is nagyhírűek.
(2) Ez időben mindinkább eldől a művészetet régóta foglalkoztató azon kérdés, t. i., hogyan lehetne az emberi alakokat és a természeti tárgyakat, illetőleg a tájat egy képen egyesíteni. Közép-Olaszország művészei, különösen LEONARDO DA VINCI, az ember javára döntöttek, ők az embernek rendelték alá a természetet, a mennyiben a természetnek vagy ugyanazt a hangulatot adták, mint az emberi alakoknak, vagy olyat, mely ellentétjével hatott. A németalföldi festők ellenkezőleg a tájnak adták az elsőbbséget s az embert úgy szólván a kép melléktárgyává tevén, megalapították és felfedezték az önálló tájképet.
181. kép. Rokokó stilusú mennyezet-részlet.
érzéket elnyomni, még végre a naturalisztikus irány teljesen diadalra jutott: mindenben a természetet utánozni, ez volt most a jelszó, mely ez időben különösen a kertekben és az iparművészetben mély nyomot hagyott maga után.
Csakhogy ez az eljárás is túlságba csapott, a mennyiben nem hogy valamely műtárgyat rendeltetésének megfelelően díszítettek volna, hanem e helyett megragadtak mindent, a mit a természet virágok és általában növények dolgában nyujtott. Egész növények, fák gyökerestül, kert, rét, tájképek lettek a díszítmények s mindezeket úgy alakították és alkalmazták, a hogyan a talaj és az időjárás megalkotta. Mindenütt virágot lehetett látni s mikor a közép-európai kertek és rétek kimerültek, a délvidék flórájára került a sor s vagy a helyszínén, vagy növény-gyűjteményekben és növénytani művekben kerestek újabb díszt.
Ily naturalisztikus díszt alkalmaztak nemcsak az iparművészeti tárgyakon, hanem az építészetben is; sőt a túlhajtás annyira haladt, hogy a természet tárgyait az iparművészeti tárgyakon természethűen utánozták, vagyis a naturalizmus a természet nyujtotta formákat minden módosítás nélkül a művészi formák helyébe tette.
Ugyanezen az alapon lett a galy a rajta ülő levéllel kanállá, a nyílt tulipán kávácsészévé stb.
Szóval a művészet minduntalan túlzásba és egyoldalúságba esett: előbb az akantusz változataival, utóbb pedig a naturalizmussal túlzott.
Ily viszonyok között visszatért az építészet a régi történeti stílusokhoz: új román, új gót, új renaissance és barokk stílus keletkezett, az iparművészet terén pedig, alapul véve a növényvilágból merített motivumokat s mindazt elhagyva, a mit a naturalisztikus irány fölöslegesnek talált, új, modern irány kezdett kialakulni.
E modern, (1) vagy a mint nálunk nevezik, szeczessziós stílusnak czélszerűség, kényelem és az anyag érvényesítése a jelszava, e mellett egyszerűség, naivság, gyakran bizarrság jellemzi. Ékítményeinek főeleme úgyszólván tisztán a növényvilágból kerül ki, még pedig kerti és mezei virág és növény, sokszor egészben gyökerestől, gyakran szimbolikus czélzattal és csupán néhány odavetett vonással jelölve. Angolországban a tulipán és nőszirom (Iris), Francziaországban a liliom és rózsa, Németországban a napraforgó, nálunk a pávatoll és a pávatoll-szerkezetű rózsa stb. dívik.
Hogy a mi ősi magyar ornamentikánk, melynek legfőbb képviselői a rózsa, chrysanthemum, az életfa, a gránátalma, a tüzes liliom és tulipán, az idők folyamán újabb növényi elemekkel is bővült s a föntebb vázolt stílusok hatása alatt változott, nagyon természetes, habár e változás mibenlétét nehéz felismerni.
Bizonyára régen szegődött ősi virágdíszítményeinkhez a szegfű, erre vall az a körülmény, hogy legrégibb alakjai a pávafarkra, pálmára, vagy életfára emlékeztetnek, sőt némely alak a magyar stílus főjellemzőjét, a pávatoll jellemet ölti fel. A naturalisztikus szegfüvek, melyek festett bútorokon,
182. kép. Gyöngyvirág székely derékbundáról.
183. kép. Cseresnye-bingó.
(1) A modern művészetben a szerkezetre esik a fősúly; a legtöbb modern művész nem azzal akar szépséget tulajdonítani művészeti tárgyának (pl. a bútordarabnak), hogy mindenféle faragott díszt ragaszt reája, hanem hatni kiván a szerkezet elmés egyszerűségével, finom logikájával, természetességéve). (LYKA KÁROLY, "Modern iparművészet és a közönség." Magyar Iparművészet. 1901. évf.)
edényeken és úri himzéseken sokszor láthatók, valószínűleg az újabb kor hatása alatt keletkeztek. A többi díszítmény, nevezetesen: a napraforgó, az őszi rózsa és más fészkes virág, a gyöngyvirág (182. kép), a nárczisz, ibolya és nefelejcs, sőt egyes gyümölcsök, pl. a csángó-székelyeknél a cseresnye-bingó (183. kép), mind újabb keletűek.
Mindezek a díszítményi elemek vagy puszta hullámos vonalon, vagy levelekkel sűrűn megrakott rozmaringszálon bokrétában, úgynevezett "virágtő"-ben rendezkednek el. (1)
S éppen e bokréták alakulásában és elrendezésében nyilatkozik leginkább a különböző nemzetközi stílusok hatása; így pl. a renaissance-korbeli magyar díszítmény indái lendületes hullám- vagy csigavonalat írnak le, elosztásuk laza s az egész szerkezet könnyed, sem virággal, sem levelekkel nincs túlhalmozva; a barokk és rokokó hatása alatt tömör, a naturalisztikus irányzat hatása alatt pedig naturalisztikus lett díszítményünk, sőt művészvilágunknak minden törekvése oda irányul, hogy a föntebb jelzett modern stílus magyar stilussá nőjje ki magát.
Nemzeti ornamentikánk tehát nagyon érzékeny a kívülről jövő hatások iránt, azért nehéz sajátunkat az idegentől elválasztani és megkülönböztetni, azért sürgős szükség, hogy a meglevőt a pusztulástól megóvjuk és tovább fejleszszük.
* *
*Összefoglalva a mondottakat, hangsúlyozom, hogy a növényeket vagy csupán dísz kedvéért, vagy szimbolikus jelentésüknél fogva, vagy tisztán magasabb czél érdekében vonták be a művészetbe.
Mind a három irányzat a szép szolgálatában áll, e mellett azonban legtöbbször a szerves erő és mozgás illúzióját is akarja kelteni a nézőben. E czélra csak azok a levelek és virágok alkalmasak, a melyeknek erősen "mozgó" kerületök és változatos alakzatú felszínök van, a milyen az akantusz, a szőlő, borostyán, juhar, komló, lóhere, gyermeklánczfű stb. levele; futó-ornamentumra pedig legalkalmasabb a törzsre felkúszó növény, a földön húzódó ostorinda, fiatal ágak spirális csavarulata, mert mindezekhez a képletekhez igen erős növekedés illúziója fűződik. E tekintetben mindegy, hogy gaz vagy hasznos növény szolgáltatja-e a díszítményt, a fődolog, hogy művészi czélokra alkalmas legyen. (2)
(1) A rozmaring általában igen fontos a magyar ornamentikában, mint ilyet megénekli a következő vers is:
Rozmaringos a kötőm,
Van már nekem szeretőm,
Rozmaringos a szoknyám,
Hogy a babám nézzen rám.1889-ben a tihanyi katakomba régiségei között rozmaringalakú díszítményes aranygombokat találtak. (HANUSZ, A növények világából.)
(2) A gyümölcs a művészetben kisebb jelentőségű, mert egyrészt a növekedés illúzióját nem keltheti, és mert másrészt formái kevésbbé szépek.
Művészi alkalmazást talál a növény szára (törzse) is, különösen az oszlopon. Az oszlopnak egyes elemei – miként föntebb láttuk – a növényvilágból vannak kölcsönözve: így pl. az oszlopnak fölfelé való vékonyodása, a barázdálódás (1) (cannelura), a törzsnek duzzadása alsó harmadában, az oszlopfejnek fölfelé irányuló levélsorai, bimbói, indái: mindezek arra valók, hogy duzzadó életnek, azaz az erőnek és növekedésnek illúzióját keltsék az emberben; egyébiránt a fa törzse azzal, hogy gyökerei segítségével a földhöz van erősítve mozdulatlanul, kitűnően alkalmas, hogy az épület zömét alátámasztó oszlop mintája legyen.
A ki tehát művészi alkotást tanulmányoz, nem élettelen kőtuskót és más anyagot, hanem a művészi alkotásban megnyilatkozó életet fogja szemlélni.
A növény levele, ága, ostorindája, virága, rügye, valamint szára tehát műalakot szolgáltat csak, a mely műalaknak az a legfőbb rendeltetése, hogy a nyers anyagnak a szerves erő látszatát nyujtsa s ez alapon bizonyos illúziót keltsen az emberben. Ilyen illúzió még ott is, még az olyan művészi alakon is keresendő, melyet nem lehet a természetes alakok egyenes utánzatának tekinteni: elég, ha a művészi formák ilyen, a természetből vett alakra emlékeztetnek.
Az újabb (modern) díszítő művészet igen jól fölismerte és érvényesíti ezt a fölfogást s a legtöbb esetben nem is iparkodik bizonyos természetes targyakat (pl. növényeket) a valóságnak megfelelően feltüntetni, vagy valamely sík lapot díszítménynyel megélénkíteni, hanem elvon a természetből bizonyos vonásokat, körrajzokat, alakokat, melyekben a szerves erő és mozgás különösen világosan jut kifejezésre s ott alkalmazza, a hol hasonló erő és mozgás illúzióját akarja kelteni.
A természet tárgyainak körvonalai, különösen a növényrészek szolgáltatta vonalak egyébiránt mindenkor mint elvont vonalak minden lépten-nyomon érvényesültek a művészetben, mert a művész anyaga, legyen az kő, fém, fa stb., hűen fölveszi a levél, galy, a virág szélének körvonalait. Így pl. nyilvánvaló, hogy a domború oszlopfő (a legtöbb byzanczi és román oszlopfő) olyan virágok formájára van alkotva, melyek virágtakarója gömbölyű, mint pl. a vízi liliom, a sáfrány, a harangvirág, a szironták, a kökörcsin takarója; továbbá, hogy a homorú oszloprendek (pl. a legtöbb gót oszlopfő) alapjául a folyondár, a trombitavirág, a redőszirom és más karcsú virág szolgál. Pedig bizonyos, hogy a művészeknek eszük ágában sem volt akár ezt, akár amazt a virágot utánozni; úgy a román, valamint a gót oszlopfőkön a művészi stílushoz illő "elvont vonal"-ra volt szükség s ezt önkéntelenül adta a növényvilág.
(1) A barázdálódás nemcsak a nádkévéből vezethető le; ki lehet magyarázni abból a körülményből is, hogy sok növény, pl. a legtöbb ernyős (Umbellifera) szára maga is barázdált.
Arról is meggyőződhettünk, hogy a növényvilágnak a művészetre igen nagy hatása volt és hogy a művészet továbbfejlődésére az egyetlen biztos alapot a növényvilág szolgáltatja.
Ez a tudat mai nap mind általánosabb kezd lenni. Ennek tulajdonítandó, hogy a francziák az iparművészeti oktatásban a növendékeket a természet, még pedig első sorban a növényvilág tanulmányozására utalják s hogy ez a czél könnyebben el legyen érhető, nem elégesznek meg az időközi, különböző irányú, rendszerint azonban rövid ideig tartó műipari kiállításokkal, hanem élőnövényi tárlatokat rendeztek be, azon bevallott czéllal, hogy az összes növényi díszítmény forrását és eredeti mintáit tanulmányozni alkalom legyen. Az ilyen kert a művészi múzeumnak nemcsak dísze, hanem élő minták gyűjteménye, melyet mesterek és tanítványok egyaránt tanulmányozhatnak. Itt lehet feltalálni a mult időkben dívott díszítmény elvét, itt fakad egyszersmind új sugallat forrása a jövő számára.
Bizonyos tehát, hogy a növényvilág a művészetnek mindenkor bőséges forrásául szolgált, de bizonyos az is, hogy egyrészt a növényben megnyilatkozó eleven erő, másrészt az a végtelen nagy változatosság, melyet a növény minden része nyujt, kezdve a finom elágazású gyökeren és más földalatti részen, a beláthatatlan sokféle alakú levélig és a legcsodálatosabb alakú virágig: művészi szempontból még korán sincsen kimerítve, sőt teljesen soha ki sem meríthető.
