HATODIK FEJEZET.
1.
Eddigi vizsgálódásaink háttérben hagyták Luthernek egy nagyon fontos jellemvonását. Az eddigiekből nem volna még megérthető egy feltűnő jelenség, mely ismerőseinek hozzá való viszonyában szemünkbe tűnik.
Azok mind úgy tekintettek fel reá, mint valami óriásra és ámulva csodálták szellemi képességeit, rettenthetetlen hitét, példátlan eredményeit. Azt is egész érthetőnek találnók, ha egyenesen féltek volna tőle. És számos ellenfeléről, aki nem ismerte őt közelebbről, kétségtelenül el is mondhatjuk ezt. De legkevésbé sem állíthatjuk azokról, akik közelebbi személyes viszonyban állottak vele. Még azok a követői sem árulnak el semmi félelmet Lutherrel szemben, akik valamiféle okból ellentétbe kerültek és harcba keveredtek vele. Karlstadt például izzó hévvel harcol Luther ellen. De ha nyomorba jut, teljes bizalommal fordul hozzá segítségért.
Vagy figyeljük meg, milyen érzések vesznek erőt ismerősein, mikor elveszítik őt, kinek halálára pedig már rég el voltak készülve. Erre vonatkozó levelezésükben mindig újra vissza-
térnek az ilyen szavak: "A mi édes atyánk", "drága atyánk", akit "olyannyira szerettünk". Jonas Justus "mélyen megszomorodott lélekkel és sok könnyhullatások közt panaszkodva jelenti a fejedelemnek a fájdalmas eseményt." Az egyetemen Melanchthon közli a hallgatókkal Luther halálának a hírét. "A mi nagytiszteletű atyánk és mélyen szeretett tanítónk" – így nevezi őt meg. A halottasmenetről ezt írja Bezold: "Látnod kellett volna valamennyi tanárnak és az egyetemnek fájdalmas és keserű gyászát." (245)
A templomban tartott gyászünnepségnél olyan egyetemes és olyan ellenállhatatlan volt a zokogás, hogy Bugenhagen alig tudott szóhoz jutni prédikációjával. Amikor arról beszólt, hogy az elköltözött mily sokszor kívánta mennél előbbi csendes halálát, oly hangos és oly erős lett a sírás, hogy kénytelen volt beszédébe betoldani egy egyébként egészen fölösleges hosszas elbeszélést Luther egyik sógorának betegségéről és haláláról, hogy legalább egy időre valamennyire elterelje a hallgatóinak figyelmét arról, aki előttük kiterítve feküdt a koporsóban, amint ő kifejezte: "hogy szereteteteket kissé visszatartóztassam a sírástól és jajgatástól, mely most oly jogosan erőt vett rajtunk." (246)
Látjuk, hogy azt a hatalmas embert, aki kortársai fölé oly messze kimagaslott, aki egy egész világgal dacolt, s aki az egész keresztyénség történelmét új mederbe kényszerítette, azok, akik közelebbről ismerték, nemcsak csodálták és tisztelték, hanem szívből szerették is. Honnan érthető ez a feltűnő jelenség, mi volt az, ami
kiváltotta az iránta való szeretetet? Hatalmas ereje mellett meleg, mély, érzékeny kedélye is volt, s ezzel hódította meg a szíveket. Ezt a jellemvonását vegyük most szemügyre.
Senki és semmi mellett nem megy el Luther részvétlenül, és ha csak megengedi az ideje, mindent, ami körülveszi őt, mély átérzéssel és együttérzéssel fogad be belsejébe. Az éles észnek és az erős akaratnak e kivételes birtokosa egyúttal a mélyen és melegen érző kedélynek az embere is volt.
Már a természet világával szemben is. De természetesen itt is mindig vallásos lelkülete uralkodik rajta. Nem valami érzelgős természetrajongás az, aminek átengedi magát; vallásos gondolatokat és érzéseket vált ki belőle minden benyomás, mely a környező világból éri. Ezért nem is annyira a természet szépsége bilincseli le, mely esztétikai érzékét elégíti ki, hanem inkább csodálatra indító mesteri berendezettsége.
Ámbár már az a virágcsokor is, melyet a lipcsei vita alkalmával fölvitt magával az előadói székbe, mutatja, hogy mennyire szerette a természetet, az azután következő ádáz harcokban és állandó életveszedelemben eltöltött évek alatt mégis nagyon kevéssé adhatta át magát ennek az élvezetnek. A wittenbergi kolostor kertjét is egészen fölverte a gaz. De amikor hitvestársat hozott házába, rövidesen megint szép kertté alakította a vadbozótot, és hogy plántáit öntözhesse, kutat is ásatott benne. Örömtől áradva hívja meg Spalatin barátját: "Kertet ültettem, kutat ásattam, mind a kettő szerencsésen sikerült.
Jövel és liliommal és rózsával koszorúzunk meg. (247)
Igaz, hogy még ezután is elég sok irodalmi harcot kellett megvívnia. De most már ezt írhatja Link barátjának: "Ha a Sátán dühöng ellenem, nevetek rajta és a kerteket, a Teremtő áldásait szemlélem és élvezem Őt magasztalva. (248) Ezekkel a szavakkal okolja meg, hogy ő, akit nemrégiben oly meggyalázó módon támadott meg az angol király, most arra kéri barátját, hogy vetőmagvakat küldjön neki. Ez az idillikus kérés máskor is visszatér a legkomolyabb kérdésekkel foglalkozó leveleiben is.
Olyan nagy örömét talált kertjében, hogy nem állhatta meg, hogy idővel meg ne vegyen még egy néhány telket, amin komlót és mindenféle gyümölcsfát tenyésztett, sőt egy patakocska fölhasználásával tavat is teremtett, mindenféle hal, csuka, pisztráng, keszeg és ponty számára. Be tudott szerezni különféle ritka növényeket is. Erzsébet braunschweigi hercegnő egyszer különböző sajtokat küldött neki ajándékba, hogy azért különleges palántákat kapjon cserébe. Luther szeder- és fügefa-palántákat küldött. "Egyéb különlegessel nem szolgálhat" (249)
Ezekben a kertekben kell tehát keresnünk az ellenfelek légiójával szemben diadalmas harcost, az emberek ezreitől Isten küldte prófétaként tisztelt tudós teológiai professzort, ha egy-egy rövid időre félreteszi harci fegyverzetét es a tudományt. Ott találjuk, amint oltogatja gyümölcsfáit és csodálja Istennek "csodaművét," "hogy az egész törzs ahoz a kicsiny ágacskához és szemecskéhez igazodik, holott azt várhatnók,
hogy a szemecske igazodik a törzshöz." Ott van méhese is, melyben "csodálja a méhek terméeszetét, akik oly kényes állatkák, nem tűrhetnek semmiféle bűzt és olyan tiszta munkát végeznek." Befog egy méhrajt, mely "a méhkasból elkísérte királynőjét a fa ágára" és elgondolkozik rajta: "mily csudálatosak az Isten művei. Íme, itt van az egyháznak képe. A fullánk nélküli királynő jelképezi Krisztust, aki magához gyűjti híveit, hogy rajta csüngjenek. De hogyha odavan a királynő, elpusztul az egész raj. Így az egyház is Krisztus nélkül.(250)
Vagy pedig a halakat figyelgeti a tóban, mily szépen ikráznak, "hogy egy akár ezret is hoz". Máskor feleségével együtt megy ki a kertbe, hogy halakat fogasson a tóból. Amikor később az asztalnál ülnek és megeszik, így szól: "Katám, neked nagyobb örömöd van ebben a néhány halban, mint sok nemes embernek, akinek nagy tavai vannak sok száz mázsa hállal. Ó, a kapzsiság teszi, hogy nem találunk örömöt a dolgokban".(251)
Aztán megint a fáit csodálja, melyeknek annyi megpróbáltatást kell kiállaniok, mint egy jó keresztyén embernek, viharokat, jégesőt hernyókat. Es a fának mégis ki kell tartania és gyümölcsöt kell hoznia. Leszakít egy rózsát és egészen betelik "Istennek e szép, pompás művével és teremtményével" és így szól: "Ha erre képes volna egy ember, hogy egyenetlenegy rózsát csináljon, egy országot kellene neki ajándékozni. De az Isten megszámlálhatatlan sok ajándékát nem becsülik. Mert megszokták őket és naponként dolguk van velük, azért nemigen törődnek
velük az emberek. Azt hisszük, hogy mindennek így kell lennie és egész természetesen, magától megy végbe." "A legkisebb virágocskában is meg kellene látnunk és meg kellene gondolnunk Isten mindenhatóságát, bölcsességét és jóságát. Mert valóban, ki tudná azt megmagyarázni, hogy hogyan teremt Isten a száraz földból olyan szép színű és kedves illatú sokféle virágocskát, amilyent egy festő sem vagy egy vegyész sem tudna így megcsinálni. Hiszen Isten zöld, sárga, piros, kék és mindenféle szint elő tud hozni a földből. Mi pedig Isten teremtményeivel értelem nélkül élünk, sőt vissza is élünk velük minden ismeret nélkül, mintha csak valami tehén taposná lábával a liliomokat és virágokat. (252)
Nagy örömet talál a baromfitenyésztésben is. Csodálkozik a kis csibék gyors növésén. "Ha az ember egy kis csirkét, amely ebben az órában bújt ki a tojáshéjból, megint vissza akarna tenni a tojáshéjba, nem férne bele." "Milyen szép renddel megy végbe a dolog a szárnyasoknál. A tyúk gondosan lerakja tojását a fészekbe, ráül – és egyszerre kikandikálnak a kis csirke-fiókák. Nézz csak meg egy ilyen kis csibét, hogy rejtőzhetik ez a tojásban! Ha soha nem láttunk volna még ilyen tojást és Indiából hoznának egyet, mindnyájan elcsodálkoznánk és megdöbbennénk rajta. Semmiféle filozófus vagy tudós természetismerő nem adhatja biztos magyarázatát, hogy mi történik ezekkel a teremtményekkel és hogyan jönnek létre. Csak Mózes mondja meg, amikor így szól: "Isten szólott és meglett"." (253)
Mindig új örömmel figyeli a madarakat is.
Kertjében fészket rakott egy pár. De mert sokan jártak arra, a madárka félénk lett és nem merte fölkeresni fészkét. "Ó, kedves madárkám," mondotta Luther, "ne szökjél meg! Hiszen szívemből javadat kívánom, ha csak el tudnád hinni. Mi is így nem akarunk hinni és bízni a mi Urunkban, Istenünkben, aki pedig mindig javunkat akarja és munkálja. Hiszen nem akar elpusztítani minket, aki Fiát adta miérettünk. (254)
Egy este észrevesz egy madarat, amely éjszakai nyugodalmat keresve, megtelepedett egy fán. "Ez a madárka" mondja Luther, "megvacsorázott és most jó biztonságban aludni akar itt, semmiért nem aggódva, sem nem töprengve a holnapi nap vagy szállása miatt, amint Dávid mondja: "Aki a Fölségesnek árnyékában nyugoszik." Megelégedetten ül az ágon, és Istenre bízza a gondoskodást." Aztán föltűnik neki a szabadban tanyázó madarak sokasága, amiről mind Isten gondoskodik: "Senki sem számíthatja ki, mennyit költ Isten csak arra, hogy az ég madarait eltartsa, még azokat is, amelyek semmi hasznot nem hajtanak. Én azt hiszem, hogy csak a verebek táplálása is többe kerül egy év alatt, mint amennyi évi jövedelme van Franciaország királyának. Hát még a többiről mint mondjunk?" (255)
Csodálja a madarak éles szemét: "A szem a legfölségesebb ajándék, amit az élő lények kaptak. A kis madaraknak van a legvilágosabb szemük, mintha csillagocska volna. Meglátják már messziről a legyet. De az ilyen mindennapi adományokat nem ismerjük föl. Fajankók vagyunk mi. De majd a következő életben mindent megismerünk. Akkor majd magunk is
alkotunk ilyen szép, világos szemű madárkákat."
A legyek iránt is érdeklődik: "A légynek, minden állat között a legválogatósabbnak, sok kiváltsága és joga van, a legjobb ételekből és italokból táplálkozik, a legszebb szövetekre és festményekre letelepszik és odapiszkol a király homlokára és az asszonyok fátyolára."
"Szorgalmatosan gondolkozik azon", hogy mennyire "enyhítette és mérsékelte az irgalmas Isten a bűn büntetését, hogy több olyan állat van, amely hasznos és szolgálatunkra van, mint amennyi kártevő. Mert több a juh meg a bárány, mint a farkas; több a hal, mint a kígyó; és több a jó zöldféle, mint a csalán stb." De az Isten szép világa fölött érzett öröme mindig újra azt a gondolatot juttatja eszébe: "Ha az Úr Isten ezt a mulandó, ideigvaló, orszagot, tudniillik az eget és a földet és mindent, ami benne van, ilyen szépnek teremtette, mennyivel szebbé teszi akkor azt a romolhatatlan, örökkévaló országot! (256)
Éppúgy magukra vonják figyelmét a csillagok is. Egy üstökösnek a látása ilyen benyomást tesz rá: "Büszke csillag ez, elfoglalja az egész eget s úgy viselkedik, mintha ő volna egymaga; olyan a természete és a módja, mint az eretnekeké, akik éppúgy büszkélkednek mások fölött, s azt hiszik, hogy ők az egyetlenek, akik értenek a dologhoz." (257)
Tele tüdővel szívja magába Luther az Isten teremtett világának gyönyörűségét, valahányszor alkalma van üdülés végett elhagyni a várost, mint pl. amikor jóbarátja, Stiefel lochaui lelkipász-
tor meghívja magához a cseresznyeérés idejére, és az egész "cseresznyekedveló" család fölcsomagol egy szekérre, hogy odautazzék. Útközben legelők mellett elhaladva, gyönyörködik Luther a legelésző jószágban és így szól: "Itt járnak a mi prédikátoraink, a tejhordók, vajhordók, gyapjúhordók, akik naponkint megtanítanak Istenben, s mi Atyánkban bízni:" Lochauban azonban nem csak a cseresznyét lehetett élvezni. Kirándulhattak az erdőbe is, és örülhettek a szarvasoknak és őzeknek, amint ott álltak meg ugrándnztak, viaskodtak egymással és megbámulták az embereket. Annyi örömöt nyújtott Luthernek ez az utazás, hogy úgy látszik, novemberben megismételte látogatását, hogy télidőben is megfigyelhesse az erdő vadait. (258)
Öreg korára sem száradt el kedélye. Egyik levelében panaszkodik amiatt, hogy mennyire el van halmozva nehéz és sokszor hiábavaló teendőkkel, holott "öreg, kiszolgált ember létére ezekben a napokban (nyíló tavasz idején) szívesebben gyönyörködnék kint a kertekben az Isten csodaműveiben a fák, virágok, füvek, madarak stb. életében." (259)
Nemsokára ezután letört a nagy munka terhe alatt. Csaknem egy negyedévig súlyos betegségben szenvedett. Mivel olyan gyönge és szenvedő volt, hogy nem mehetett ki a kertbe, kárpótolni akarták a mezőkre és erdőre tett kocsisétával. Ez olyan örömet szerzett neki, hogy elfelejtette minden kínját és a kocsin "Isten dicsőségére vidáman énekelt." "Az én énekeim", mondotta, "nagyon fájnak az ördögnek, míg ellenben türelmetlenségünknek és jajgatásunknak
nagyon örül. Örül annak, ha gyötörhet minket, különösen minket, akik valljuk és prédikáljuk Krisztust. Ezért magasabbrendű orvossággal is kell bírnunk [mint amilyen az orvosoké], tudniillik a hittel és az imádsággal, amint a 31. zsoltár 16. is mondja: Életem ideje kezedben van." (260)
Egy másik kimeríthetetlen forrás házasságában nyílt meg érző kedélyvilága számára. Amikor reménysége van arra, hogy gyermeke fog születni, olyan nagy a boldogsága, hogy kénytelen közölni azt barátaival és kérnie kell az imádságukat. Mikor megszületett első gyermeke, "boldog férjnek" nevezi magát, "aki a legjobb asszonytól, a legkedvesebb feleségtől Isten áldásából fiacskát kapott, a kis Jánost, és atyává lett az Isten csodálatos kegyelméből."
Leveleiben sokszor visszatér kis fiára. Tréfálkozva írja: "Jánoskám vidám és erős gyerek, nagyétű és iszákos." Amikor a fiú tizenhat hónapos, Luther azt írja Jonasnak, hogy üdvözölje "fejedelemnőjét" sok csókkal a kicsike nevében, aki már megtanult járni, s ezt a tudományát csodálatos buzgósággal föl is használja, nem éppen a szoba tisztaságának emelésére. "Még egyéb üzeneteket is átadott volna számodra, ha ráért volna. De itt volt a fürdetésének az ideje, s azután ágyba kell már mennie." Egy másik barátjának jelenti, hogy a gyermek el kezd gagyogni. Hausmannak azt írja, hogy a fiú köszöni a csörgőt, amit kapott, és nagyon büszke reá és örül neki. (261)
Sohasem halljuk panaszkodni amiatt, hogy a szaporodó gyermeksereg nyugtalanná tette
amúgy is zaklatott életét. De arról, hogy milyen nagy gazdagságot nyert bennük, nagyon gyakran beszél. "Gazdagabb vagyok, mint az egész világ minden pápás teológusa. Van három törvényes gyermekem, amije nincs egy pápás teológusnak sem. És ez a három gyermek felér három országgal." (262)
Akármennyi munka nehezedik is reá, miadíg talál még időt arra, hogy gyermekeivel foglalkozzék. Mindig talál bennük valami újat, szívet megindítót. Csodálkozik azon, hogy "milyen tiszták és finomak még a tagjaik," nem úgy, mint a felnőttekéi. Még van bennük valami az Ádám eredeti természetéből. Meghatja a gyermekek együgyűsége és természetessége. Tréfálkozva játszik Márton fiacskájával, mintha el akarná venni a bábuját. Az az ártatlan öröm, amit ezzel szerez a gyermeknek, megragadja: "Ilyenek lettünk volna mi is a paradicsomban, egyszerűek, együgyűek, őszinték, minden gonoszság és kétszínűség nélkül valók. Az öregebbek eltanult tréfái nem ilyen kedvesek. Mert ami színlelt és koholt, az nem olyan megkapó és nem örvendeztet úgy meg, mint ami természetesen, a szívből jön. Ezért a gyermekek a legnagyszerűbb játszótársak, akik mindent őszintén, szívből, természetesen mondanak és tesznek." (263)
Máskor meg az tűnik föl neki, hogy a gyermekek játékuk közben megharagusznak ugyan egymásra, de mindjárt megint olyan jól megférnek, mintha semmi sem történt volna közöttük: "Édes Istenem! Mennyire tetszik nekem az ilyen gyermekek élete és játéka! Hiszen minden bűnük nem más, mint csupa megbocsátása a bűnnek."
Vagy pedig afölött csodálkozik, hogy milyen természetes a gyermekek hite a láthatatlan valóságokban: "Sokkal jártasabbak a hitben, mint mi öregek. Mert ők minden disputáció és kételkedés nélkül egészen nyílt lélekkel hiszik, hogy Isten kegyelmes, és hogy ez után az élet után örök élet következik." János fia "az asztalnál ült és a mennyei életről beszélgetett. Ott gyönyörű szép az élet. A patakokban csupa tej folyik s a fákon zsemlék nőnek." Erre atyja megjegyezte: "A gyermekek élete a legboldogabb és a legszebb. Még nem ismerik a halál és a pokol félelmét, csak tiszta gondolataik és boldog képzelődéseik vannak."
Vagy meglátja egyszer, amint a gyermekek ott állanak az asztalnál és várakozással tele szemekkel néznek a rajta levő gyümölcsre, és így szól: "Aki látni akarja a képét a reménységben örvendező léleknek, az itt jól kiábrázolva láthatja. Ó, hogy ilyen boldog reménységgel tudnánk óhajtozni amaz utolsó napra!"
Föltűnik neki, hogy "Tölpel" kutyája mindeut eltűr a kis Jánostól és úgy véli, hogy kis fiában beteljesedik Isten parancsa: Uralkodjatok a föld állatai fölött! Megfigyeli, milyen óriási különbségek vannak gyermekei között, és elbeszélget arról, hogy hajlamai szerint melyiket kire akarja rábízni megfelelő hivatásra való kiképzés végett. (264)
Hogy mély kedélyével mennyire bele tudta élni magát a gyermek lelki világába, különösen abból a híres leveléből tűnik ki, melyet legidősebb fiacskájának írt. Olyan jellemző ez a levél, hogy egészében közöljük. Kiérezhető belőle
az a honvágy is, ami megszállotta Luthert, amikor már nyolcadik hete volt távol szeretteitől a Koburg várában.
Kegyelem és békesség neked a Krisztusban, kedves fiacskám! Örömmel hallom, hogy jól tanulsz és szorgalmasan imádkozol. Tégy is mindig így, fiacskám, ezután is! Ha majd hazamegyek, szép vásárfiát viszek neked.
Ismerek egy gyönyörűséges szép kertet, sok gyermek van benne; arany ruhácskában járnak és szép almákat szednek fel a fák alól, meg körtét, cseresznyét és szilvát; dalolnak, ugrálnak és vidámak; vannak szép lovacskáik is arany hámmal meg ezüst nyereggel. Megkérdeztem azt az embert, akié ez a kert, hogy micsoda gyermekek ezek? Azt mondotta: Ezek azok a gyermekek, a kik szeretnek imádkozni, tanulni és kegyesszívűek. Erre azt mondtam: Jó ember, nekem is van egy fiam, Luther Jancsikának hívják. Nem jöhetne-e el ő is ebbe a kertbe, hogy ő is ehessen ilyen almát és körtét és ő is lovagolhasson ilyen lovacskákon és játszhasson ezekkel a gyermekekkel? Azt mondta az az ember: Ha szeret imádkozni, tanulni és kegyesszívű, akkor ő is eljöhet ebbe a kertbe, meg Lippus is, meg Jost is. *) És ha majd mind itt lesznek, akkor ők is kapnak sípokat, trombitákat, lantokat és mindenféle zeneszerszámot és táncolhatnak és kis íjakkal lövöldözhetnek. És megmutatott nekem ott a kertben egy rétet, ami elő volt készítve a táncra. Csupa arany síp,
*) Melanchthon Fülöp és Jonas Justus professzorok fiának becéző nevei.
trombita, meg ezüst íjacska lógott ott. De még korán volt, és a gyermekek még nem ettek. Azért nem várhattam meg a tánc idejét, hanem azt mondtam annak az embernek: Jó ember, én nyomban elmegyek, és ezt mind megírom az én Jancsika fiamnak, hogy szorgalmasan imádkozzék, jól tanuljon és kegyesszívű legyen, hogy majd ő is eljöhessen ebbe a kertbe. De van neki egy Léni nénije, azt is el kell hoznia. Azt mondta az az ember: Jól van, menj el és írd meg ezt neki.
Azért hát, kedves Jancsi fiam, tanulj csak és imádkozzál buzgón és mondd meg Lippusnak, meg Jostnak is, hogy ők is tanuljanak, meg imádkozzanak: akkor mind együtt eljuthattok ebbe a kertbe. Ezzel a mindenható Istennek ajánllak és üdvözöld a Léni nénit és csókold meg helyettem.
Anno, 1530.
Szerető atyád
Luther Márton." (265)Ha valakinél, akkor Luthernél el volnánk készülve arra a megközelíthetetlenségre, mely a mély gondolatokba elmerült tudóst vagy az egész környezete fölött uralkodó egyéniséget jellemezni szokta. Egészen természetesnek tartanók, ha valamennyi ismerőse számára olyan nagyfokú "respektus" tárgya lenne, hogy emellett szóhoz sem jutna bennük más érzelem. És bizonyos, hogy aki csak szembekerült vele, bizonyos korlátot érzett őközötte és maga között. De ha közelebbről megvizsgáljuk a dolgot, azt látjuk, hogy nem ez a félénk tisztelet
volt az uralkodó érzelem azokban, kik vele érintkeztek.
Volt ugyan egy ismerőse és pedig házának lakói közé tartozó, aki úgy nyilatkozott, hogy tiszteletet érez az idősebb és szellemileg annyira fölötte álló Luther iránt, hogy nem képes bizalmas viszonyt föntartani vele. De ez a "csüggeteg" és búslakodásra hajló Weller Jeromos *) volt, akiben Luther véleménye szerint is túl kevés volt az önbizalom. És mégis, ez az ember is azt mondotta, hogy "Luther mintha csak belelátna a kísértésekkel küzdő és megszomorodott szívekbe, és meggyógyítaná az összetört és megsebzett szíveket." (266) Rendszerint azonban könnyen le tudta dönteni Luther a maga és mások között fönnálló korlátokat.
Aki addig csak írásaiból vagy csak hírből ismerte, mikor személyesen is megismerkedett vele, nagyon meglepődött és nagyon elcsodálkozott, hogy a nagy férfiút olyan egészen másnak találta, mint amilyennek elképzelte. Már a lipcsei vita napjaiban ezt írja Moselannus, ottani tanár följegyzéseiben: "Az életben szívélyes és könnyen megközelíthető.~ – Nincs benne semmi sztoikus, semmi büszke ünnepélyesség. Ellenkezőleg, készségesen kapható mindenre. A társas érintkezésben kedélyesen és szeretetreméltóan tréfálkozik, jókedvű, gondtalan és ellenfelei rettenetes . fenyegetődzései ellenére is vidám arcot mutat."(267)
Azokat a Wittenbergbe utazó svájci diákokat, akikkel Luther a Wartburgból visszatér
*) Ls. fönt a 131. lapon.
tében a jénai "fekete medvében" találkozott, annyira elragadta szíves barátsága és jósága, hogy a fogadósnak azt a közlését, hogy Lutherrel voltak együtt, nem tudták – elhinni. Azok a kereskedők, akik ugyanabban a vendégszobában időztek, s akiknek nyelvét megoldotta Luther természetes szívélyessége, amikor a gazdától megtudták, hogy kivel beszéltek oly fesztelenül, úgy megijedtek, hogy másnap reggel nem mertek addig tovább utazni, míg Luthert föl nem keresték és "ildomtalan beszédeik" miatt bocsánatát nem kérték.
Amikor később ezek a svájciak Wittenbergben közelebbről megismerték Luthert, egyikük, Keszler János, ezt írta: "Komolysága annyira vegyítve van örömmel és szívélyességgel, hogy az embernek kedve támad nála lakni, mintha Isten az Ő boldogságos és örömdús Evangéliumát nem csak Luther tanítása, hanem viselkedése által is bizonyítani akarná." Burrer Albert, aki ugyancsak akkor tanult Wittenbergben Luthert "jóságos, szelíd és barátságos embernek" nevezi "és csodálja kedves beszédmodorát. Aki ezt az embert egyszer hallotta, az ha csak kőből nincs, mindig újra hallani szeretné." Melanchthon Luther temetésén mondótt gyászbeszédjében ezeket mondja: "Mindenki, aki igazán ismerte s aki gyakran érintkezett vele, bizonyságot kell, hogy tegyen arról, hogy jóságos ember volt, és ha másokkal együtt időzött, minden beszédében kedves, barátságos, nyájas és egyáltalán nem gőgös, erőszakos, akaratos vagy civódó. A szíve hűséges és hamisság nélkül való volt, az ajka barátságos és nyájas."(268)
Egyesek úgy vélték, hogy öreg napjaira keserű, kedvetlen hangulat vett erőt Lutheren. És bizonyos, hogy az az ember, aki annyit dolgozott és oly nagy eredményeket ért el, az évek múltával mind kevésbé volt hajlandó elviselni másoknak már oly sokáig eltűrt balgaságait és rosszaságait. Az aggkornak az a természetes érzése ugyan, hogy igényt tart a nyugalomra és a megbecsültetésre, utolsó napjáig sem hozta volna abba a kísértésbe, hogy önmagát kímélje. De mégis keserves panaszokra indította amiatt, hogy annyira és sokszor szükségtelenül van megterhelve munkával és vesződséggel. Alapjában véve azonban mindvégig megőrizte régi jóságos, barátságos szívét. Csak egy bizonyítékot erre! Csak mintégy három évvel halála előtt lett asztaltársa Bezold Jeromos. Ez Luther elköltözése után így panaszkodik egy levélben: "Fájdalmamat súlyosbítja, ha visszagondolok a vele való nagyon kedves érintkezésemre, aki annyira telve volt irántam barátsággal, szeretettel és atyai jóakarattal. Sohasem bocsátom el szívemből ennek az időnek emlékét, s abban az orokkévaló együttlétben, melyben viszont fogjuk őt látni, örökké hálás leszek iránta atyai szeretetéért." (269)
Azokkal is mesterkéletlen szívélyességgel érintkezett Luther, akik mélyen alatta állottak. Étkezés közben egyszer azt jelentették neki, hogy egy idegen fuvaros látni szeretné őt. "Engedjétek be!" volt a felelet. A fuvaros tiszteletteljesen megállott az ajtóban. Luther azonban magához szólította. Kezet nyújtott neki, hatalmasan megrázta az övét és azt mondta,
hogy ha majd hazamegy, elmondhatja: "Kezén fogtam Dr. Luthert, a legnagyobb őseretneket."
Más alkalommal megtudta, hogy fiatal legények bányászruhába öltöztek és neki is meg szeretnék mutatni magukat. Az ilyen, rendszerint féktelenkedéssel járó jelmezes tréfáknak máskor nagy ellensége volt Luther. Ez alkalommal azonban így szólt: "Ezeket engedjétek be! Ezek az én földijeim és édes atyámnak csákányostársai. Ezektől az emberektől, akik egész héten a föld alatt dolgoznak sárban-vízben, nem szabad sajnálni olykor egy tisztességes üdülést és mulatságot." Az álruhás legények művészien kidolgozott sakkjátékot vettek elő és felszólították Luthert egy játszmára. Aki nyer, – azé lesz a sakkjáték. Luther örömmel vállalkozott a mérkőzésre és "mattot" adott ellenfelének. Aztán hosszabb ideig magánál tartotta a vidám társaságot. "Tisztességesen és illedelmesen mulattak, énekeltek és táncoltak," jegyzi föl Mathesius. (270)
Érzékeny kedélyénél fogva Luther nagyon érezte a szükségét a rokongondolkozásúakkal való barátságnak és érintkezésnek, és móg is volt az akarata is, a képessége is arra, hogy egészen beleélje magát mások gondolataiba és érzéseibe. Csodálatos, hogy milyen készséggel belebocsátkozott mindenféle kérdésnek vagy nézetnek a megbeszélésébe, amiket például asztaltársai vetettek föl, holott pedig eléggé foglalkoztatták őt a maga gondolatai is. Magáról megfeledkezve mintha csak másokért élt volna ilyenkor.
Különösen föltűnő volt ez olyan napokon,
amikor elég oká lett volna arra, hogy magával gondoljon. Kimondhatatlanul nyomorultnak érezte magát például 1538. augusztus 5-én.*) Hónapok óta beteg volt, a legutóbbi napokban pedig csaknem a kétségbeésésbe űző kínokat állott ki. Ízületi fájdalmai, kőbetegsége és dizentériája [hasmenése] olyan gyötrelmeket okoztak neki, hogy így fohászkodott föl: "Uram, adj nekem türelmet és add, hogy a te Fiad szenvedéseire és halálára tudja gondolni!" És mégis megengedi, hogy Lipcséből jött jogászok György hercegről és annak reformterveiról társalogjanak vele. Aztán ráterelődik a beszélgetés a lutheri reformáció csodálatos első fejleményeire. Elbeszéli nekik Luther, hogy miként alakította át Isten őt, a pápaság hajdan lelkes hívét. Aztán üdülés végett kikocsiznak, miközben Luther úgy megfeledkezik fájdalmairól, hogy elkezd vidáman énekelni, és az orvosok értelmetlenségét emlegeti, akik csak természetes okait ismerik a betegségeknek. Később a Szentírás fölséges értékéről folyik a társalgás. Azután néhány magyar vendég jelentkezik s egy kérést terjesztenek Luther elé. Ő megadja nekik feleletét. Végül megjön látogatóba Jakab fivére, Cöliusszal együtt és sokat beszélnek Albrecht – mainzi grófról. Ebbe is beleéli magát Luther, és csatlakozik a gróf ellen fölhozott panaszaikhoz, mintha neki magának nem volna elég panaszkodni valója.(271)
Általában, valósággal megható, hogy mennyire igyekszik Luther, jobban mondva mennyire természete az neki, hogy másokat
*) Ld. fönt a 237. lapon.
ne terheljen a maga bajaival. Olykor elbeszélget ugyan arról, hogy mennyit kellett szenvednie, de rendszerint csak akkor, ha már régen túl van rajta, úgyhogy hallgatóinak nem okoz vele fájdalmat, és csak abból a célból, hogy hallgatóinak használjon vele. Előfordul néha, hogy valami szenvedés úgy ránehezedik, hogy áz asztali beszélgetésben egy ideig nem tud részt venni. De ilyenkor sem panaszkodik, csak hallgat. Vagy pedig csak azáltal sejteti másokkal is, hogy milyen súlyos terheket hordoz, hogy így szól: "Ma vidámnak kell lennem, mert rossz híreket kaptam; ez ellen nincs jobb segítség, mint egy erős Miatyánk és a jókedv. A búskomorság ördögét az bosszantja, ha az ember ilyenkor még vidám akar lenni."(272)
Ha fönnebb föltűnő nyíltságáról beszéltünk, itt most hozzá kell tennünk azt a korlátozást, hogy ami teherként nyomta a lelkét, azt rendszerint elrejteni igyekezett másoktól. Ő maga is, úgy látszik, úgy érezte, hogy ezzel mintha megtévesztené az embereket. Egyszer rámutatott arra, hogy sokan úgy vélik, hogy ő csupa rózsás úton jár, mivel mások előtt mindig vidámnak mutatkozik. Pedig Isten a megmondhatója, mennyit kell elszenvednie. És mégis, másokkal együttérző kedélye folytán nem tehetett másként, mint hogy környezete előtt lehetőleg derűs színt öltsön. Még akkor is, ha súlyos testi szenvedéseket kellett elviselnie, vagy éppen halálát érezte közelegni.
Kimondhatatlan kínok gyötörték például, amikor Schmalkaldenben, 1537. február havában
olyan erősen lépett föl kőbetegsége, mint soha azelőtt. Melanchthon könnyekre fakadva állo meg ágyánál, kínjait látva. De Luther vigasztalni igyekezett őt, mintha nem ő maga le volna a szenvedő, hanem barátja. Hogy felvidítsa, még tréfálkozásra is képes volt. Loeser szász marsall egyszer a rossz sör miatt panaszkodó vendégeket vigasztalgatta. Erre céloz Luther: "Loeser János azt szokta mondan "Az nem tudomány, ha valaki megissza a sört. De hogy valaki meg tudja inni a rossz sört, ahhoz már érteni kell." Te is próbálj most úgy gondolkozni rólam, hogy én ezt a tudományt gyakorlom most és ilyen kétségbeejtő helyzetben és ilyen szenvedések között is lelki nyugalmat tanúsítok. Ha a jót elvettük az Úr kezéből, miért ne szenvednők el a rosszat is? Az Úr adta, az Úr elvette, áldassék az Úr neve! Elég sokáig űztem immár ezt a játékot a pápa és a Sátán ellen, és az Úr csodálatosan megtartott és megsegített. Miért ne viselhetném most el türelemmel, amit az ő akarata szerint cselekszik velem? Hiszen hány kiválóan szent embert eltemettek már előttünk, akikhez csatlakozni nem is vagyunk méltók. De hiszen, hogy mi is eljussunk közéjük, előbb nekünk is meg kell halnunk."
Azután ismét annyira fokozódnak fájdalmai, hogy nem képes némán elviselni őket. De ilyenkor sem kínozza környezetét türelmetlen panaszkodással, hanem mindig hitének kifejezésével vigasztalja és erősíti a többieket. "Nem kétséges előttem, hogy az Ördög támasztja és fokozza ezeket a szenvedéseket. De Isten kegyelméből
jobb dolgom lesz majd ez után az élet után. Tehát nem árt az nekem, ha ilyesmiket kell elszenvediem az ördögtől." Máskor meg hálát ad Istennek, hogy megtartotta őt az Ő nevében való hitben és a róla való vallástételben.
Választófejedelme, János Frigyes, meglátogatja és kifejezi azt a reménységét, hogy nem sokára fel fog gyógyulni. Mert, úgymond, "aggódom, kedves doktor, ha magát elvenné Isten, akkor az ő drága Igéjét is elvenné". De Luther megnyugtatja: "Ó, nem, kegyelmes uram, olyan sok tudós ember van, aki komolyan veszi és jól is érti [az Isten Igéjét]. Reménylem, hogy Isten megadja, hogy meg is maradjanak mellette." Kezét összekulcsolva hozzáteszi: "Ezt adja a mindenható Isten!"(273) Legkeservesebb kínjai közepette sem felejti el ezt a jóakaratú figyelmet környezete iránt.
Ahhoz, hogy asztali beszélgetéseit oly nagyra becsülték, hozzájárult az is, hogy, mint már említettük fönnebb, különös mértékben meg volt áldva élcelő tehetséggel. Tréfálkozása elevenné és fűszeressé tette beszédeit és feddőzésének is, ha erre került a sor, elvette a bántó élét. Szívből megnevettette hallgatóit azzal, hogy jólelkűen a nevetséges oldalát tüntette föl a rossznak.
Egy ízben nála ebédelt egy Barns Robert nevű angol ember, aki meg akart tanulni németül. Luther így szólt hozzá: "Odaadom magának preceptorul a feleségemet, az majd jól megtanítja németül beszélni. Mert nagyon beszédes és olyan pompásan érti; hogy messze fölülmúl engemet benne." Vagy pedig azt
beszélték egy prédikátorról, hogy a szószéken beleakadt a ruhája egy szögbe és elszakadt. Luther erre azt mondta: "Gondoltam is magamban, hogy oda van szögezve, mert nem tudta abbahagyni." (274)
Ez a kedélyes tréfálkozás, mely gyakran megnyilatkozik asztali beszélgetéseiben, mutatja, hogy milyen irányban használta volna ő legszívesebben élcelő tehetségét. Ha polemiáiban mégis gyakran éles gúnyolódásra használja föl, arra csak az a meggyőződése készteti, hogy olyan ellenfelekkel áll szemben, akik erkölcstelen indítóokaiktól elvakítva, még valami nagy bölcsességnek tekintik maguk okozta balgatagságukat.
Rá lehetne mutatni Luther kedélyének még más megnyilvánulásaira is, amik oly vonzóvá és kedvessé tették a vele való érintkezést. Mily sokszor lehetetlenné teszi a bizalmas érintkezést az, hogy az illető, akivel szembekerültünk, olyan vizsga szemekkel tekint reánk, mintha át akarná kutatni bensőnket, hogy megállapítsa a hibáinkat. Luthernél ennek az ellenkezőjét tapasztalták. Ő mindenkiről a legjobbat tette föl, hacsak nem volt tudomása valamiről, ami ennek ellentmondott. Beszélgetésében tehát mindenki elé nyíltan odatárta igaz valóját. Ez a természetes bizalom bizonyára mindenkit jólesően érintett, különösen ha meggondolta az illető, hogy milyen erős bírálatot is tud gyakoolni Luther, ha szükséges.
Az asztalnál egyszer valaki Luther éleslátását emlegette. Ő azt felelte, hogy ez a vélemény határozottan téves; ellenkezőleg, ő nagyon
együgyű ember, akit könnyű rászedni. Mint ahogy a csalogány a legegyügyűbb és a legkönnyebben megfogható a madarak között, úgy könnyen be lehet őt is csapni. (275) Csakugyan, nagyon sok időbe került, míg például Agricola Jánost kiismerte. *) Panaszkodva mondta: "Ó, milyen szívbeli fájdalmat és küzdelmet kellett átszenvednem amiatt, hogy most kitör [az igazság elleni nyílt támadással] az az ember, akibe reménykedésemet vetettem, akit segítettem, emeltem, védtem, aki asztalomnál baráti, jóságos arcot mutatott, mialatt szívében egészen másképpen érzett." (276)
Amint jólelkűen mindig a legjobbat tette fel az emberekről, úgy könnyen meg is tudta bocsátani és el is tudta felejteni az olyan mozzanatokat, amik megzavarták valakivel szemben jó viszonyát, hacsak újabb okok nem kényszerítették neheztelésének fenntartására. Melanchthon ezt a bizonyítványt állította ki Luttherről, egy ismerősének írott levelében, aki azzal valami miatt összezördült: "Tudom, hogy olyan természete van, hogy legkevésbé sem tartja a haragot." Bizonyítékul megemlíti: "Néhányszor beszéltem Lutherrel rólad. Örül annak, hogy megmaradsz az Evangélium és a mi egyházunk szolgálatában. Szeretettel és tisztelettel beszélt rólad."
A rajongó Ickelsamer Bálint egy írásában megvádolta Luthert "nagy igazságtalansággal és zsarnoksággal", "haragos, keresztyénietlen, keserű szívvel", "heves és vérszomjas hazug-
*) Ld. fönt a 83. lapon.
ságokkal", "keresztyénhez nem illő élettel" stb. Miután már néhány éven át terjedt és hatott ez a mű, szerzője egy ismerőse útján bocsánatot kért a megbántottól. Úgy látszik, német grammatikájának a kinyomatásában szüksége volt Luther segítségére. Luther így felelt; "Mondd meg neki, hogy már régen megbocsátottam mindent, mielőtt kért volna erre, amint meg szoktam bocsátani minden ellenfelemnek." De hát akkor – Ickelsamernek kötelessége volna rágalmazó könyvét visszaszívni vagy legalábbis kivonni a forgalomból? Luthernek eszébe sem jut, hogy ilyesmit követeljen. A gyalázó irat tehát továbbra is rombolhatta Luther jó hírnevét, a bocsánatkérésről pedig a világ nem tudott meg semmit! (277)
Luther jólelkűségének egy másik vonására rámutatott Mathesius, hajdani asztaltársa; mégpedig egy olyan vonására, amelyet legkevésbé sem tennének fel sokan Luther professzorról. Luther nem vette rossz néven, ha valaki más véleményen volt, mint ő, sőt ellentmondást is jól el tudott tűrni. Hogy e tekintetben milyen türelmes és gyengédlelkű tudott Luther lenni, arra nézve szerencsére fennmaradt egy példa. Egy akkortájt Wittenbergben időző cseh vendég nyíltan kijelentette előtte, hogy ő nem tud hinni a keresztség jelentőségében. Erre Luther Márton doktor nagyon barátságosan és szerényen ezt felelte: "Amikor maga ideérkezett, nem volt még azon a fokon, amelyen most van. Várjon csak még! Hagyjon csak időt az Úr Istennek! Előbb hagyja virágzani a fákat, majd aztán jön a gyümölcstermés. Ki voltam én is azelőtt?
Imádtam olyan szenteket, akik meg sem születtek. Még sincs itt az ideje, különben most is elmondhatnám [kételyeire feleletemet]. De várjon csak és majd belátja, hogy milyen ereje van [a keresztségben>] az Isten Igéjének. (278)
Akármilyen változatos tárgyakról is folytak az asztali beszélgetések, egy tárgyat, mely pedig rendszerint nagy kedveltségnek örvend, mégis szigorúan kizárt Luther onnan. Nem szívlelhette, ha "távollevőkről rosszat mondottak." "Valóságos disznók azok", mondta, "akik nem látják meg a kertben a rózsát és ibolyát, hanem orrukkal mindig a piszokban turkálnak. Így tesznek az emberszólók is. Nagy emberek kiválóságait nem veszik észre. De ahol valakiben meglátnak egy hibát vagy foltot, azt kiteregetik és azzal hizlalják magukat." (279)
A kedélyes családapa és az élvezetesen társalgó barát képét kiegészíti az a vonás is, hogy Luther házi ünnepségek rendezésével szeretett változatosságot belevinni a mindennapi életbe. Megünnepelte például a tételek kiszögezésének tizedik évfordulóját. Úgyszintén "a háromszoros születésnapot: Szent Mártonét, Luther Márton apáét és Luther Márton fiáét." Valamint doktorrá avatásának jubileumát.
Ilyen ünnepélyeket és egyéb összejöveteleket zenei előadásokkal is igyekezett élvezetesebbé tenni. Mélyen érző kedélye különös szeretettel viseltetett a "Frau Musika" iránt. Hiszen már gyermekkorában is buzgó éneklésével nyerte meg Eisenachban Cotta asszony szívét. Amikor diákkorában egy nehezen gyógyuló sebe sokáig
ágyhoz kötözte, kényszerű szünidejét arra használta fel, hogy megtanult gitáron játszani, ami minden segítség nélkül sikerült is neki. Későb egyszer ezt írta: "Nem szégyenlem bevallani azt a meggyőződésemet, hogy a teológia után egyetlen tudomány sem helyezhető egy sorba a zenével. Mert azt nyújtja, amit egyébként a teológia ad: tudniillik nyugodt és örvendező lelket." "Engem gyakran felüdített és nagy terhektől megszabadított."
Ámbár a bajor hercegek nagy ellenség voltak neki és ügyének, mégis fennen dicséri és másoknál többre becsüli őket azért, mert annyira tisztelik és kegyelik a zenét." Nem állhatja meg, hogy levelet ne írjon Senffl Lajos katolikus zeneszerzőnek, ámbár aggódik, hogy kellemetlenségeket szerezhet neki az, hogy a kiátkozott Luther ír neki. "Mégis", mondja, "félelmemet legyőzi a zene iránti szeretetem, amellyel Isten megajándékozott és fölékesített." (280)
Fáradhatatlan a zene magasztalásában. "Ak megveti a zenét, mint ahogy a rajongók teszik, azzal nem férek meg. A zene elűzi az ördögöt is és megvidámítja az embereket. Az ember megfeledkezik hangjainál minden haragról, tisztátalanságról, büszkeségről és egyéb bűnökről."
[A 281. jegyzet utalása hiányzik a szövegből – NF]
Hogy milyen hatással volt lelkére a zene, az kitűnik abból az egy esetből is, amely nen sokkal házassága előtt történt vele. Nagy lelki tusákkal megterhelten elzárkózott szobájában és három napig nem jött elő. Két barátja végre erőszakkal nyitotta rá az ajtót és ájultan fekve találta őt. Mindketten értettek a zenéhez. Annak
hangjaival térítették Luthert ismét eszméletre. Ugyancsak azt is tudjuk tőle magától, hogy a zene hatása gyakran segítette annak a természetes félénkségnek a legyőzésében, mely a prédikálás előtt elfogta. (282)
Hogy milyen finom érzéke volt a zene iránt, arról tanúskodnak zeneszerzőkról és dallamokról mondott ítéletei. Amikor az istentiszteletet először akarták német nyelven megtartani, a zenei rész előkészítésében fölhasználta egy zenésznek, Walther Jánosnak a segítségét. De annyira értett maga is a hét régi egyházi hangnem különbségeihez, hogy ő szabta meg, melyiket kell közülük az egyes részeknél alkalmazni. Különösen csodálta őt Walther amiatt, hogy az "ötödik hangnemet" választotta az "Evangélium" énekléséhez, és hogy ezt azzal a mély értelmű megokolással magyarázta, hogy Krisztus kegyes Úr. Míg ugyanis egyes régebbi zenészek ezt a hangnemet "vidámnak," mások ellenben "szigorúnak" jellemezték, addig Luther jól kiérezte belőle egyfelől a szelíd kedvességnek, másfelől a méltóságnak és erőnek az egyesülését. Ezért tartotta ezt a hangnemet legalkalmasabbnak Annak szavaihoz, a ki kegyes, de mégis Úr. Hogy milyen találó ez az ítélete, azt eléggé bizonyítja az úrvacsora szereztetésének szövegéhez adott dallam. (283) Olyan hírneve volt mint zeneszerzőnek, hogy Albrecht porosz herceg egyszer megküldötte neki Kugelmann Jánosnak néhány szerzeményét, hogy Luther "Istentől nyert nagy értelmével igazítsa, javítsa és gyarapítsa azokat."
Innen van az, hogy a vasökölnek és a
kétélű kardnak ez a harcos férfia ide is, oda is írja leveleit, melyekben énekek, dalok megküldését kéri, vagy arra kéri az egyik híres zeneszerzőt, hogy zenésítse meg számára kedvenc antifóniáját: "Békességben fekszem és nyugszom," vagy pedig megköszöni egy másiknak, hogy megküldötte neki egy szerzeményét. (284) Ha a nap fáradsága és gondja elfárasztotta, abban találta kedvelt üdülését, ha háza népéből és barátaiból kis énekkart alakíthatott. Ő maga hozta elő a kottás könyveket s maga is részt vett az éneklésben. Rendszerint vallásos énekek voltak. De volt érzéke a világi zene iránt is. Csodálta például, hogy ezen a téren több a kiváló alkotás, mint a vallásos zene terén. Bizonyságául ennek azután ő maga előadott néhány "kantilénát."
Ha kissé nehezek voltak az énekszólamok, szorgalmasan gyakorolták azokat. Egy Weller nevű zenésznek, aki megküldötte neki egy szerzeményét, ezt írja: "Elénekeljük, amint tudjuk, itt az asztalnál, s aztán tovább adjuk. Ha közben néhányszor belepackázunk, az természetesen nem a maga hibája, hanem a mi tudásunké, még ha kétszer-háromszor elénekeltük is már." (285)
Mint a zenében, úgy a költészet zengő szavában és érzelmi játékában is örömét találta Luther lelkülete. Bevallja, hogy ő "egyike azoknak, akiket költemények erősebben megindítanak, jobban gyönyörködtetnek és tartósabban megmaradnak az emlékezetükben, mint a próza, még ha akár Cicerótól vagy Démoszthenésztől származik is az." Ezért már gyermek-
kora óta foglalkoztatta, gyönyörködtette és gyakorolta lelkét a Zsoltárok könyvével. Amikor belépett a kolostorba, elhagyta minden könyvét, csak költőitől, Plautustól és Vergiliustól nem tudott megválni. Öregkorában esténként, hogy a nagy szellemi erőfeszítés után másra terelje gondolatait s így könnyebb legyen elalvása, Terentiust szokta olvasgatni." (286)
Gazdag kedélye őt magát is Isten kegyelméből való költővé avatta. Költeményeiben nem található ugyan meg mindig ugyanaz a költői lendület. Jó részüket az a józan gyakorlati ok szülte, hogy szükség volt német énekekre az istentiszteletek számára; tartalmukat pedig többé-kevésbé Luthernek az a törekvése szabta meg, hogy ami a múlt hagyományaiból használható, azt megtartsa. De hogy milyen költői tehetsége volt, azt mutatják azok a dalai, amelyek pusztán belső hullámzásának indításából fakadtak. Ilyen például az 1523-ban írott "Ének a Krisztus két vértanújáról, akit Brüsszelben elégettek." (287)
Alkotó ereje kitűnik azokból az énekeiből is, melyek bibliai szövegekre, különösen zsoltárokra támaszkodnak. Ezek közé tartozik a hatalmas "Erős várunk" is. Ilyenkor teljesen elkerüli azt a veszélyt, hogy a bibliai szöveget éppen csak német rímekbe szorítsa bele. Ellenkezőleg: az előtte levő bibliai gondolatokat és érzelmeket egészen a maga személyes, benső tulajdonává teszi és újtestamentumi szellemben olyan önállóan alakítja, hogy igazán keresztyén, evangéliumi énekeket költ, melyeknek háttere már alig ismerhető fel. S a legkülönbözőbb hangulatoknak is mindig megtalálja a leginkább
megfelelő kifejezést. Tud épúgy erőteljes, mint gyöngéd is lenni, éppúgy férfias, mint gyermek is, éppúgy panaszló, mint ujjongó is. Költői és festői hajlamáról tanúskodik a hasonlatok, mesék, példabeszédek iranti előszeretete is. A reánehezedő rendkívüli munka terhe mellett is sokáig foglalkozott Aesopus meséinek németre való fordításával. Felfogása szerint a meseköltők így gondolkoztak: Az igazságot senki sem akarja meghallgatni, sem elviselni, és mégis nélkülözhetetlenül szükség van reá. Díszítsük föl tehát vidám hazugság színével és ölteztessük kedves mesék köntösébe." (288)
Minden meséhez rövid magyarázatul tanulságot fűz hozzá, éspedig legtöbbször német közmondások alakjában. Nagyon sokra tartotta ezeket, az elmúlt nemzedékek bölcsességét megőrző, többnyire képes kifejezésekbe öltöztetett rövid életszabályokat. Maga is összeállított egy közmondás-gyűjteményt, melyet nem régen megint felfedeztek és kinyomtattak. (289) Írásaiban is gyakran találkozunk szállóigékkel, melyeket a régi klasszikusokból és német közmondásokból merít. Az ilyenek élénkítik és szemléltetik gondolatait és bizonyságai sajátos művészi alakító képességének is.
Ez a képessége nyilvánul meg abban is, hogy mily csodálatosan kezeli a nyelvet, úgyhogy gondolatait és érzéseit mindig a legtalálóbban tudja kifejezni. Olyankor, amikor ráér gondot fordítani nyelvezetére, mint amikor pl. a Bibliát fordítja, s amikor mind újabb javításokkal igyekszik tökéletesebbé tenni művét, rendkívűl finom érzéket tanúsít a kifejezések
megválogatásában, a szórend megállapításában és a mondatszerkezet fölépítésében. (290) Mivel mindazt mélyen át is őrzi, amit ír, azért minden elgondolható hangnemben képes írni, tud egyszerű és világos, bensőséges és meleg, mennydörgő és lesújtó, behízelgő és szelíd, megdöbbentő és komoly lenni.
S amilyen írásainak a nyelve, olyan a tartalmuk is. Talán senki sem fogadta be lényébe oly bensőségesen a Jézus tanítványai hirdette igazságot, mint ő. Ennek az igazságnak egy előterjesztése sem szól úgy szívünkhöz, mint az övé. Természetesen ma már a legtöbb olvasóra nem hatnak ilyen erővel művei. Mert ő sohasem tudott úgy írni, hogy ne lett volna kénytelen az ő korabeli olvasók lelkében gyökeredző tévedésekkel vitába bocsátkozni. Ezek a viták pedig rendszerint hidegen hagynak bennünket, akik egészen más idők szülöttei vagyunk. De a keresztyénségnek az az egész fölfogása, melyen minden műve alapszik, annyira benső átélésből fakad, hogy más nemigen tudná oly mértékben megragadni és kielégíteni szívünket.
2.
Míg így egyfelől sok örömnek forrása volt Lutherre nézve érzékeny kedélye, másfelől sok olyan szenvedést is okozott neki, mitől felületesebb természetű emberek megkímélve maradnak, vagy amin azok legalább könnyebben túlteszik magukat. Az életnek sötét és nehéz mozzanatai is behatoltak lelkének legbensejébe
és súlyosan megfeküdték kedélyét. Azon természetesen régen túl volt már, hogy önmagával, a maga boldogulásával törődjék. Ezért az éle mindennapi kellemetlenségei nem bántották, de két dolog mélyen bántotta: az, ha szeretetét sebezték meg, s az, ha működésének fájdalmas következményei voltak.
Biztosan sokan vannak, akik ezt a kíméletlen harcost, aki nem félt egy ördögökkel teli egész világtól sem, nem tudják elképzelni sírva. Pedig olykor mégis könnyekre fakadt, s mivel természete volt semmit el nem rejteni, azért nem is erőltetett magára valami férfiasságnak dicsért érzéketlenséget, hanem szabad folyást engedett könnyeinek mások előtt is.
Amikor második gyermekét, az alig nyolc hónapos Erzsébetet elragadta a halál, egy barátja, aki részt vett a temetésen, ezt írta róla: "Nagyon kihozta önuralmából a gyermek halála." Ő maga pedig ezt írta egy barátjának: "Különösen megszomorodott, csaknem asszonyi szívvel hagyott engem magamra. Annyira sírok utána. Sohasem hittem volna azelőtt, hogy az atyai szív ilyen lággyá lesz gyermekei iránt. Imádkozzék az Úrhoz érettem!" (291)
Magdolnája tizenhárom éves volt, amikor 1542-ben elvesztette. A fájdalmas búcsúzást enyhítette ugyan az, hogy már hosszabb idő óta el voltak készülve halálára. Végre már gyermeke iránti szeretetből nem tehetett másként, mint hogy leborult betegágyánál és könyörgött Istenhez, hogy váltsa meg szenvedéseitől. De keserű könnyhullatásba került az az imádsága. Többször kifejezte ugyan ezt a gondolatot:
"Édes Istenem, ha az a te akaratod, akkor én szívesen belenyugszom, hogy tenálad legyen. Hiszen jobb dolga úgysem lehet neki." Sőt, amikor a temetésre megjelentek azt hangoztatták, mennyire "fáj az ő szomorúsága" nekik, ő képes volt azt felelni: "Inkább örüljetek neki. Egy szentet küldtem föl az égbe. Ilyen halált szívesen fogadnék magam is ebben az órában." (292) És mégis, hét héttel későbben így ír: "Ámbár én és a feleségem csak hálákat adhatnánk és örülhetnénk ilyen boldog elköltözéséért és üdvösséges végéért, ami által megmenekült a testnek, a világnak, a töröknek és az ördögnek minden hatalma elől, mégis olyan nagy a szeretetnek ereje, hogy nem tehetjük meg, csak szívünk nagy sóhajtozásai és zokogásai közepette, sőt csak a magunk fájdalmas megöldöklésével. Mert oly mélyen a szívünkbe vésődtek élete és halála alatt a mi nagyon engedelmes és tisztességtudó leánykánknak arcvonásai, szavai, mozdulatai, hogy [fájdalmunkat] nem tudja úgy, amint kellene, legyőzni még Krisztusnak halála sem, amelyhez képest pedig mindnyájunknak halála semmi. (293)
Öreg édes atyjának halálára is már hoszszabb idő óta el volt készülve Luther. Már egy negyed évvel előbb vigasztaló levelet írt a "veszélyesen megbetegedettnek" és halálára előkészíteni igyekezett őt. De amikor Koburg várában utolérte a gyászhír, magához vette legkedvesebb imádságos könyvét, a zsoltárokat, elvonult egymagában kamrájába és úgy kisírta magát, hogy még másnap is gyönge volt miatta a feje. Milyen gyöngéd, érzékeny lelkület jut
kifejezésre abban, amikor Melanchthonnak ezeket írja atyjáról, akinek túlságosan szigorú nevelése alatt annak idején annyit szenvedett. "Ez a haláleset egészen gyászba döntött engem, mivel nemcsak a természeti kötelékről emlékszem meg, hanem nagy szeretetéről is, mei hiszen mindent, ami vagyok s amim van, ő általa kaptam a Teremtőtől. És ha vigasztal is az, hogy Krisztusban való erős hittel aludt el csendesen, mégis úgy megrázta a szívemet a részvét és a vele való drága együttlét emléke, hogy talán sohasem láttam még ily gyűlöletesnek a halált. Ezért nagy gyászomban nem is írok most többet, aminthogy érthető és helyes is, hogy én, a fia, annyira gyászoljam az atyát, aki által életrehívott engem az irgalmasságok Atyja, akinek szorgalma által táplált és felnevelt azzá, ami vagyok. De annak örülök, hogy megérte ezt az időt, amikor megláthatta az igazságnak világosságát." (294)
Nemcsak szeretteinek halála sújtotta le ennyire. Amikor barátja, Hansmann Miklós hirtelen meghalt Freibergben, Luthernek barátai nem is merték mindjárt tudtára adni a gyászhírt, ismerve érzékeny lelkét. Először csak azt mondották neki, hogy barátja beteg, azután hogy haldoklik, és végül, hogy csendesen elaludt Krisztusban." Erre Luther sírva fakadt és így szólt: "Így veszi el Isten e világról a kegyeseket. Nagyon drága barátom volt ez nekem." Aznap egész estig könnyezve és gyászolva ült egy helyben, azt jegyzik fel róla, noha barátai közül többen vele voltak az egész idő alatt, vigasztalva őt fájdalmában és igye-
kezve mindenféle egyéb tárgyú beszélgetéssel elterelni figyelmét a gyászesetről. (295)
Amint ezeket a különös sorscsapásokat, úgy általában a földi életnek minden fogyatékosságát, a bűnnek és következményeinek minden nyomorúságát mély érzékenységgel fogta fel Luther. Kimeríthetetlen ezek felett való panaszkodásában. Súlyos félreértés volna azonban, ha ebben valami pesszimizmusnak a bizonyságát látnók. Mert amint a legfeketébb színekkel festi életünk sötét foltjait, éppoly ragyogó fényben látja a világos mozzanatokat is. Ebben is tehát csak az az igazlelkűség nyilvánul meg, mely nem rejt el maga elől semmit, még a legfájdalmasabb dolgokat sem, másfelől pedig az a mély kedély is, melynél fogva Luther mindent korlátlanul bebocsát szíve legbensejébe.
A mindennapi élet elszomorító esetei is mély fájdalmat okoztak neki. Egyik fiatal rokona, akit jóságból magához fogadott házába, valami gonosz csínyt követett el egyszer. Amikor később valamikor erre reáterelődött a szó, ezt mondta Luther: "Egyszer valósággal megölt már engem, úgyhogy egészen elalélt tőle a testem és minden erőmet elvesztettem. Megtanított Pál apostolnak a "szülőgyilkosokről" szóló mondására [ti. annak értelmére] (I. Tim. 1,9), akik nem fegyverrel, hanem engedetlenségükkel ölik meg szüleiket. Édes Istenem, milyen gonosz a világ!"(296)
De az életnek minden effajta baját és szenvedését teljesen le tudta győzni az Isten bölcsességébe és jóságába vetett hit által. Végtelenül súlyosabb fájdalmakat okozott azonban neki
egy másik teher: munkásságának szomorú következményei. Csakhogy itt egy feltűnő különbséget figyelhetünk meg. Ha valami, amiben neki is része volt, balul ütött ki de úgy, hogy önmagát közvetlenül nem okolhatta semmivel, akkor nem sokat töprengett többé felette.
Legfeltűnőbb ez a látszólagos közömbösség a hesszeni Fülöp bigámiájának szomorú történetében. Luthertől és Melanchthontól gyóntatóatyai tanácsot kértek, de anélkül, hogy eléggé felvilágosították volna őket az egész tényállás felől. Ők arra a véleményre jutottak, hogy megengedhetik az őrgrófnak egy titkos mellékházasság kötését. De csakhamar bekövetkezett az, amit éppen mindenekfelett meg akartak akadályozni, ti. az egész sajnálatos ügy köztudomásúvá lett. Ez azután olyan botránkozást idézett elő, hogy Melanchthon súlyosan belebetegedett. Luther azonban nyugodt maradt. Kijelentette: "Ha azt kérdi valaki: tetszik neked ez a megtörtént dolog? [azt felelem:] Nem! Ha megmásíthatnám, szívesen megtenném. De mert ez nincs módomban, nyugodtan elviselem. Az ördögnek és minden pápistának nem teszek meg annyit a kedvükre, hogy búslakodnám emiatt. Isten majd rendbehozza dolgot. Az ő kezébe ajánlom az ügyet." És azért érezte feljogosítva magát erre a magatartásra, mert hibátlannak tudta magát ebben az ügyben: "Ha ma adódnék elő egy ilyen ügy, ma sem tudnék más tanácsot adni, mint amilyent adtam." (297)
Egészen más volt viselkedése, ha maga is
felelős volt eljárásának valamilyen szomorú következményéért, és ha még lehetséges volt valamit változtatni a dolgokon. Mert mi sem tévesebb, mint az a felfogás, hogy Luther, amit egyszer helyesnek ismert fel, azt könyörtelenül véghezvitte. Ellenkezőleg, érzékeny kedélye miatt a lehető legsúlyosabb fájdalmakat szenvedte, ha valami "bajt csinált". A keresztyén világ addigi békességét feldúlta, a német birodalom egységét megrontotta és elkeseredett harcokat idézett fel mindenütt. A fellángolt gyűlölet és üldözés miatt az evangéliumi hitűek közül sokaknak nehéz szenvedéseket kellett eltűrniök. Luther azon követelménye, hogy mindenkinek személyesen kell bizonyosságot szereznie hitéről, sokakat félrevezetett arra, hogy a maguk kénye-kedve szerint való hitet faragjanak maguknak és új szektákat alapítgassanak.
Mit érzett mindennek láttára Luther? Amikor Erasmus a szemére hányta, hogy annyi harcot idézett fel, Luther így felelt: "Azt hiszed, hogy te vagy az egyetlen ember, akinek fáj ez a békétlenség, amit az Evangélium támasztott? Hiszen mi sem vagyunk kőből vagy fából, sem nem vagyunk medvék vagy farkasok." Később egyszer így nyilatkozott: "Nem csekély dolog a pápaság egész vallását és tanítását megváltoztatni. Hogy mennyire nehezemre esett, az majd azon az utolsó napon ki fog tűnni. Most el sem hinné nekem senki." "Ha Isten be nem fogta volna a szememet, ha előre láttam volna az eseményeket, sohasem kezdettem volna bele az Evangélium hirdetésébe." (298)
Ehhez járult még valami. Mivel biztos volt
az Evangélium igazsága felől, nem kételkedhetet abban sem, hogy Krisztus oltalmazni fogja azt. De mit kellett látnia? "Ki gondolta vagy ki hitte volna", írja egyszer, "hogy az Evangélium drága hirdetése úgy járjon, mint ahogy az apostolok megtapasztalták és látták, s mint ahogy most is a mi napjaink tapasztalata mutatja?" "Krisztus megfoghatatlan ebben az életben. Mert a világ nagyon gonoszul fizet az ő legjobb és leghívebb szolgáinak, üldözi, ócsárolja, kiátkozza és megöli őket, mintha a legrosszab, leggyalázatosabb eretnekek és gonosztevők volnának. Mindehhez ő némán hallgat és engedi megtörténni, úgyhogy néha már azt gondolom, szinte nem is tudom, hányadán vagyok: igazságot prédikálok-e vagy nem?" (299)
Az ilyen benyomások mind újabb ostromként zúdultak Lutherre és gyöngéd érzékenysége miatt a legkínosabban érték szívét. Különösen megragadó a következő eset. Ha Luther wormsi szereplésére gondolunk, rendszerint hajthatatlan hőst szoktunk magunk elé képzelni, aki a maga meggyőződéséért síkra szállva, nem is gondol a jövendő lehetséges fejleményeire. De ez a kép teljesen egyoldalú. Hogy az egész Luthert lássuk a wormsi helyzetben, tekintetbe kell vennünk azt a mély lelki megrendülést, melyet fellépése esetleges következményeinek a gondolata okozott neki.
Találkozott és megbeszélést folytatott ő Cochlaeusszal, aki valamikor vele tartott, de aztán megint jó katolikussá lett. Ez feltárta neki, hogy milyen sok függ attól, hogy elejtse azt, ami kétségtelenül ellene mond a katolikus
hitnek és egyháznak. Ebben az esetben mennyi jó szolgálatot tehet még nagy tehetségeivel és gazdag tudásával, a Szentírás békés magyarázata terén. Segíthetne megint békességet teremteni a valóságos forrongásba jutott keresztyén világban. Ha magára egyáltalán nem gondol is, de gondoljon barátjára, Melanchthonra, és kímélje meg mindazokat, akiket magával rántana a tátongó örvénybe. Amikor Luther mindezeket végiggondolta, könnyekre fakadt. (300) És így megértjük már azt is, hogy "jó barátainak" kérlelésére miért volt hajlandó úgy fellépni a birodalmi gyűlés előtt, hogy nyilatkozatában nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy tévedett tanításaiban. * Nagyon is szenvedett annak a rettenetes felelősségnek súlya alatt, amely rajta nyugodott.
Annyira megrendítő és gyötrő hatással voltak reá működésének következményei, hogy eleinte mindig újra fölvetette magában azt a kérdést, hogy helyes útra lépett-e. Ámbár teljesen bizonyos volt a felismert igazság felől, mégsem állhatta meg, hogy ne gyötörje magát ilyen kérdésekkel: "Csak te vagy okos? A többiek mind tévednek és olyan hosszú idő óta tévednek? De hátha te tévedsz és vezetsz félre tévedésekbe oly sokakat, akik mindörökre elkárhoznak?" (301)
Az ilyen lelki küzdelmeket persze győzelmesen kiállotta. Mennél bizonyosabb lett afelől, hogy nem tanít egyebet, mint magának Istennek Igéjét, annál kétségtelenebbé vált az is
* Ld. fent a 23. lapon.
számára, hogy Isten nem fogja cserben hagyni az Ő ügyét. Ezt írja egy ízben: "Ez az egyetlen vigasztalás küzdelmeinkben, mely gyakran fölüdített, amikor tanításunk nagy botránkozást okozott, hogy ti. tudhatjuk, hogy ez a tanítás nem a mienk, hanem Istené, ő igazgatja tehát a maga ügyét, melybe akaratunk ellenére von bele minket. Ez az én egyetlen vigasztalásom, mellyel nagyon gyakran megerősítettem lelkemet a Sátán gondolatai ellen, aki a jelenlegi botránkozásokat az Evangéliumnak rója föl." (302)
Aki tehát egészen akarja ismerni Luthert, annak a szenvedélyes harcos mellett meg kell látnia benne azt az embert is, aki föllépése sajnálatos következményei miatt sírni tudott és keserves lelki küzdelmeket szenvedett át. Csak egy tekintetet kell vetnünk olyan emberekre, mint Kalvin és Cromwell, hogy e tekintetben is fölismerjük Luther sajátos egyéni jellemét, a látszólag összeegyeztethetetlen vonásoknak ezt az egyesülését, mely azonban nem válik színtelen keveredéssé, hanem minden egyes vonást maga tisztaságában enged érvényesülni.
3.
Még egy ponton jellemzően kitűnik Luther egyéniségében az ellentéteknek ez az egyesülése. A kedély emberét az a veszély fenyegeti rendszerint, hogy érzelgőssé lesz, és úgy elsodortatja magát a hangulatoktól, hogy nem látja már valóságot igaz színében. Lutherben azonban megállapíthatjuk valósággal föltűnő mértékben a józanság jellemvonását is.
Rajongó szeretettel csüng a gyermekein. És ellenállhatatlanul átengedve magát ennek az érzelemnek, olykor csodálva figyeli őket, máskor meg játszadozik és tréfálkozik velük. De ebben az a józan megfontolás vezeti, hogy külömbséget tesz a fiúk és a leányok között: "János fiammal nem tréfálkozom annyit, mint a kis leányommal."
Olyan kedvence volt ez a fia, hogy nagy örömet talált abban, amikor az ő arcvonásainak hasonlóságát vélte fölismerni Magdolna leánykájának képében, amit felesége utána küldött a Koburg várába. De olyan szigorú is tudott lenni hozzá, hogy egyszer valami vétsége miatt "három napig nem engedte maga elé," míg írásbelileg könyörögve nem kért bocsánatot. Még az édesanyának és két barátnak közbenjárása sem lágyította meg fiával szemben. Ezt felelte nekik: "Inkább szeretném, hogy meghaljon a fiam, mint hogy rossz útra térjen." Fájdalmasan panaszkodik amiatt, hogy atyjuk nagy tekintélye miatt gyermekei olykor túlságos szabadságot engednek meg maguknak másokkal szemben, s ilyenkor az emberek félnek mindjárt jelenteni neki a dolgot, ami azután lehetetlenné teszi, hogy még idejekorán beavatkozzék." (303)
Akármily mélyen megrendítette is a rokonainak vagy barátainak halála fölött érzett fájdalom, és akármennyire Isten akarata szerint valónak tartotta is ezt a fájdalmat, mégsem adta át magát annak olyan túlzott lágysággal, hogy kötelességeinek teljesítéséhez kedve és ereje ne maradt volna. Atyjának halálakor két napig szemmel látható volt szívének fájdalma, de attól kezdve
semmit sem árult el belőle többé, ámbár meglátazott rajta, hogy "nagyon nehezére esik" (304)
Amikor Magdolna leánya közel érezte halálát, nagyon kívánta még egyszer látni János bátyját, aki akkor Torgauban tanult. Luther írt neki, hogy jöjjön el. De a beteg meghalt, mielőtt fivére megérkezett. Luther számára bizonyosan nagy vigasztalás lett volna, ha ezekben a nehéz napokban maga körül láthatja megmaradt gyermekeit mind. De erőt vett magán. Meggyőződése szerint jobb volt amúgy is állhatatlan természetű fiára nézve, ha ott marad munkája helyén. A fiút is természetesen annyira elszomorította húgának halála, hogy sürgősön haza akart utazni. De Luther azt írta neki, hogy maradjon ott, ahol van, és intette, hogy "ne lágyuljon el annyira, hanem legyen úrrá könnyei fölött, hogy ne okozzon anyjának újabb fájdalmat és gondot."
Ezt az utasítást maga is betartotta. Egy barátjának ezt írta: "Az atyai fájdalmat legyőztem magamban, még ha csak a halál elleni dühödt haraggal is. Ezzel a bosszús indulattal fojtottam el könnyeimet. Nagyon szerettem őt, de majd ama napon elveszi büntetését a halál, azzal együtt, aki szerzője." (305)
Amint megmentette ez az egészséges józanság minden érzelgősségtől, úgy minden rajongástól is. Ennek bizonysága minden cselekedete és egész teológiája. A mennyei világban él, de mégis mindkét lábával szilárdan a földön áll. Forró óhajtással reménykedik a "kedves ítéletnap" eljöttében. De ugyanakkor olyan munkát fejt ki ebben a világban, mintha csak erre gondolna. Minden erejével az Isten országát építi,
de amellett sajátkezűleg megfoltozza nadrágját. (306) Hite kétségtelenül bizonyos afelől, hogy csupán Isten ereje cselekszik mindent. De azért olyan fáradhatatlanul dolgozik, mintha Isten semmit sem cselekednék. Jól tudja, hogy csak Istentől kapjuk a mindennapi kenyeret, és mégis azt követeli, hogy úgy dolgozzunk a mindennapi kenyérért, mintha csak nekünk magunknak kellene azt előteremteni. Erősen meg van győződve afelől, hogy a háborúban csak Istentől jó a győzelem, és mégis határozottan sürgeti, hogy fegyverkezzünk, erődöket építsünk és úgy küzdjünk, mintha csak mitőlünk függene a döntés. Mindig újra hangoztatja, hogy csak Isten Lelke tudja újjáteremteni a szíveket, és mégis olyan szűnni nem akaró buzgalommal prédikál és ír, mint hogyha neki egymagának kellene ezt elvégeznie.
Felállította azt a nagy tételt, hogy az igazi hitnek nincs többé szüksége törvényre, hanem az önnön szabadságából cselekszi az erkölcsi jót. Egyes hívei ezt azzá a rajongó állítássá torzították el, hogy tehát a hívő embernek többé semmi köze a törvényhez. Luther azonban higgadtan és biztosan nyitva tartja szemét a keresztyén ember tényleges állapotával szemben, melyben még megmaradt a leküzdendő bűn. Kijelenti tehát, hogy a hívő keresztyénnek is, amennyiben még nincs legyőzve benne "a test," szüksége van a törvényre. Luther úgy beszél a láthatatlanban való hitről és az örök élet kereséséről, mintha ez a világ már nem is érdekelhetné a keresztyén embert. De azt követeli, hogy a keresztyén ember ezt a hitét bizonyítsa
be és erősítse földi hivatásának betöltése által, még ha az nem egyéb is, mint szeméthordás vagy gyermekek fürösztése.
Kedélyének mélységét tehát minden szélsőségtől megóvta egészséges józansága.
JEGYZETEK.
(245) Kawerau, Briefwechsel des J. Jonas, II,177. skk. Vitae quatuor reformatorum, Berolini, 1841. 13. l.
(246) Walch, Luthers sämtliche Schriften, 21,338.
(247) End. 5,360.
(248) End. 5,416.
(249) Erl. 55,211.
(250) Bindseil, 2, 130. sk.
(251) Erl. 57,233.
(252) Bindseil, 2,131; Erl. 57,240.232. sk.
(253) Erl. 57, 234.
(254) Erl. 57,134.
(255) Erl. 57,238.148.184.
(256) Bindseil, 2, 109; Erl. 62,12.
(257) Erl. 57,243.
(258) End. 9,45; Bindseil, 2, 108; Lauterbach, Tagebuch, 167. l.
(259) End. 11,344.
(260) Lauterbach, Tagebuch, 108. sk. 1.; Erl. 60,15; 61,414.
(261) End. 5,320.360; 6,106.49.108.315.
(262) Lösche, Analecta Lutherana, 459. sz.
(263) Erl. 57,252. sk.
(264) Erl. 57,257. skk. 235. sk. 277.269; Bindseil 3,164.
(265) Erl. 54,156. sk.
(266) Erl. 59, 217. sk.; Weller, Deutsche Schriften 3,215.
(267) Unschuldige Nachrichten 1702. 154. sk. l.
(268) Keszler, Sabbata, St. Gallen 1902. 76. skk. l.; Capito, Bucer, 83. l.; Walch, Sämtliche Schriften Luthers, 21,353.
(269) Kaweran, Briefwechsel des J. Jonas, II, 177. skk.
(270) Math. 17. préd. Lösche, 436. sk. 430. sk. l.
(271). Lauterbach, Tagebuch, 107. skk. l.
(272) Math., 12. préd. Lösche, 298. sk. l.
(273) Weimari kiadás, Tischreden, 3. kötet 388. skk. l.
(274) Erl. 57,270; Math., 12. préd. Lösche, 285. l.
(275) Lauterbach, Tagebuch, 165. l.
(276) Erl. 61,30.
(277) Corp. ref. 3,37; End. 6,73. sk.
(278) Math., 12. préd. Lösche, 280. l.; Erl. 59,118; Weimari kiadás, Tiachreden, 1,236.
(279) Math., 12. préd., Lösche, 303. l.
(280) End. 8,277.
(281) Erl. 62,311; 56,295.
(282) Ratzeberger, Lebensgeschichte Luthers, 58. l., Erl. 62,111.
(283) Vö. részletesebb fejtegetéseimet a (weimari kiadásban, 19. kötet, 57. skk.
(284) End. 11,216; 8,277.
(285) Erl. 62,310; 55,83. sk.; Kroker. 119. sz.; End. 10,74.123.
(286) End. 11,255; Weimari kiadás, Tischreden, I, 44. l.; Kroker, 166. sz.
(287) Erl. 56,340. skk.
(288) Erl. 64,350. skk.
(289) Vö. Ernst Thiele, Luthers Sprichwörtersammlung, 1900.
(290) Vö. Walther, Luthers Deutsche Bibel, 1917.
(291) Buchwald, Zur Wittenberger Stadt- und Universitätsgeschichte, 42. l.; End. 6,315.
(292) Erl. 61,422. skk.
(293) End. 14,338. sk.
(294) Erl. 54,130. skk.; End. 7,367.
(295) Erl. 61,418. sk.; Lauterbach, Tagebuch, 158. l.
(296) Erl. 57,266.
(297) Erl. 61,303. sk.; End. 13,79.
(298) Erl. O. v. a. 7,144. (Walch, 18,2100); Erl. 59,296. sk.; 50,74.
(299) Erl. 50,74; 58,26.
(300) End. 3,185.
(301) Erl. 28,29.
(302) Erl. O. ex. lat. 23,83.
(303) Erl. 57,267; End. 8,12. sk.; Erl. 57,262. sk.
(304) End. 8,13.
(305) End. 14,335; 15,50; 14,345.
(306) Erl. 62,338.