A tudós varázsolók Agrippa kora előtt.
Az arabok.
Túllépném e könyv keretét, ha részletezni akarnám mindazokat az átalakulásokat, melyeken az egyes varázslatos tudományok a különböző időkben átmentek. Éppen szórt arra szorítkozom, hogy a tudományok fejlődésének csak főbb pontjait emeljem ki, még pedig az ó-kortól fogva egészen a XVI. századig, mikor
Európában fejlődésük tetőpontját elérték s a midőn AGRIPPA HENRIK KORNÉL mindannyiukat egy nagy varázsrendszerbe gyűjtötte össze. Hogy e fejlődést lehetőleg rövid vonásokban vázolhassuk, csak a legismertebb mágusok életét és működését fogjuk figyelemmel kísérni; minthogy pedig a tudomány terén általánosságban minden lényeges változás valamely kiváló búvár személyéhez fűződik, ez úton egyszersmind a fejlődés legjelentőségesebb szakait is meg fogjuk ismerhetni.
Mint már említém, a tudományoknak az ó-kor alkonyán beállott hanyatlása után az arabok voltak azok, kik azokat, Alexandria elfoglalása után, ismét virágzásnak indították. Nevezetesen az Abasszidák dinasztiája, mely a VIII. század közepén jutott trónra, viseltetett élénk érdeklődéssel a tudomány iránt és mindenütt, a hol az izlám előre nyomult, új egyetemeket és könyvtárakat alapítottak. A főiskolákon leginkább bölcseletet, orvostant, mathematikát, fénytant, csillagászatot és chemiát tanítottak, a könyvtárakban pedig összegyűjtöttek mindent, a mit a görög ó-kor tudományos munkáiból részben eredetiben, részben fordításokban megkaphattak. Ily kedvező körülmények között a tekintélyes búvárok egész sora búvárkodott; a varázstudományok fejlődésére közvetlen hatást főleg ABA MUSSZAH DSAFAR AL SZOFI gyakorolt, kit közönségesen latinos elferdítéssel GEBER néven neveztek. GEBER Mezopotámiában született és valószinűleg 702-től 763-ig élt; sokáig tanított a szevillai főiskolán. Munkáit csak latin fordításokban ismerjük és nehéz eldönteni, vajjon ő írta-e mindazt, a mit neki tulajdonítanak. Bizonyos csak az, hogy azok már a XIII. században abban az alakban voltak meg, a melyben manapság ismerjük.
GEBER chemikus volt s tudása e téren jóval fölülmulta az ó-kor ismereteit. Írásaiban számos készítményt és vegyületet említ, a melyek előzőleg ismeretlenek voltak. Mindezt az értékes tudását azonban csak a nem nemes fémeknek arannyá vagy ezüstté változtatására irányuló kisérleteinek véletlen melléktermékeképen szerezte, mert a fémátalakítás lehetőségében GEBER is éppen úgy hitt, mint elődei és utódai; sőt az összes chemikusok iparkodása még sok évszázadon át csak is e czél megvalósítására irányult. Legnagyobb jelentőségét GEBER éppen alchimista tana révén szerezte, a mennyiben ő volt az első, a ki a fémek összetételéről chemiai elméletet állított, a melynek segítségével átalakulásaik lehetőségét meg lehetett magyarázni. Ezt az elméletet, habár különféle módosításokkal, a chemikusok egészen a mult (XVIII.) századig fentartották.
E szerint minden összetett anyag, főleg a fémek, két alapanyagból, kénből (Sulfur) és higanyból (Mercurius) állanak. A Sulfur alapanyag a tűz által megváltoztatható sajátságok viselője, a Mercurius pedig a voltaképeni fémes tulajdonságoké, mint a milyenek a fény, a nyujthatóság, olvadékonyság stb. A különböző anyagok egymástól csak abban különböznek, hogy a Sulfur és a Mercurius különböző mennyiségben van meg bennük; minél több a Sulfur, annál könnyebben pusztítható el az anyag tűz által és annál távolabb áll a fémektől, melyek főleg Mercurius-ból állanak. Azonban valamennyi fémben mindkét alapanyag jelen van, tiszta vagy tisztátalan, finomabb vagy durvább állapotban. Magukat az alapanyagokat, a Sulfurt és Mercuriust teljesen tiszta állapotban nem is ismerték; a közönséges kén tisztátalan Sulfur volt,
valamint a közönséges higany tisztátalan Mercurius. E tan alapján a fémátalakulások magyarázata nyilván nem nehéz dolog, valamint szabályaik megállapítasa sem okoz nehézséget. Ha nem nemes fémet nemessé akarunk átalakítani, csak alapanyagait kell tisztább állapotba hoznunk és mennyiségi viszonyait kellőleg megváltoztatnunk; akkor az átalakítás már meg is történt. Például GEBER az ólmot említi, mely ónná alakítható át, ha az ólmot bizonyos mennyiségű higanynyal együtt olvasztjuk; az ón az ő felfogása szerint az ólomtól csak annyiban különbözik, hogy valamivel több benne a Mercurius. – A chemikusok feladata e szerint csak abban állott, hogy hikutassák, miként lehessen az egyes fémekben az alapanyagokat tisztítani és helyes tömegarányba hozni.
A fémek átváltoztatására szolgáló eszközöket GEBER három csoportba vagy rendbe osztja. "Első rendbeli mediczinák"-nak nevezi azokat az anyagokat, melyek valamely fém egynémely tulajdonságát meg bírják ugyan változtatni, de csak úgy, hogy az új tulajdonságok nem állandók. Így p. o. a réz horganytartalmú anyagokkal kezelve aranysárga lesz (sárgaréz), arzéntartalmuakkal pedig ezüstfehér, csakhogy e színek nem tűzállóak. Ezenkívül vannak GEBER szerint "második rendbeli mediczinák", melyek a nem nemes fémeknek megadják a nemes fémek némely tulajdonságát, a melyek azonban tartósak. Végül van "harmadik rendbeli mediczina", az u. n. "filozofus kő" vagy a "nagy elixir", mely valamely nem nemes fém összes tulajdonságait úgy megváltoztathatja, hogy tényleg ezüst vagy arany lesz belőle. Sajnos, GEBER adatai, melyek a második és harmadik rendbeli szerek készítésére vonatkoznak, oly érthetetlenek, hogy mai chemikus azok szerint dolgozni nem tud.
Említém már, hogy az ó-kor chemikusai szerint minden egyes fém egy bizonyos bolygó uralma alatt áll, miért is az illető bolygó jegyeivel jelölték. E jelölések körülbelül GEBER idejében némely átalakuláson mentek át. Megmaradtak az arany 
, ezüst 
, ólom 
, vas 
és réz 
jegyei, míg az ón Jupiter hatalma alá jutott s 
-rel jelölték, a higany pedig Merkur jegyébe került, miért is a 
jegyet kapta.
Ezeket a jelzéseket, a míg csak a fémek átalakíthatóságának hite fennállott, az összes későbbi chemiai munkákban megtaláljuk. A fémek és egyéb alapanyagok jelzésének észszerűbb rendszerét csak akkor kezdték meg, a mikor a chemia megszünt varázslat lenni.
Az arab csillagjósok. A chemián kívül az arabok buzgón foglalkoztak a csillagászattal is és egész sorát ismerjük a kiváló arab csillagászoknak, kik pontos megfigyeléseik és jelentőséges felfedezéseik révén tüntek ki. Hogy e férfiak asztrologiával is foglalkoztak, az kétségtelen. Későbbi európai munkák PTOLEMAEUS mellett mindig az arabokat említik, mint az asztrologia terén tekintélyeket. Úgy látszik tehát, hogy az arab asztrologiai kéziratok, eredetiben vagy latin fordításokban, az európai tudósok körében eléggé elterjedtek valának.
Van is néhány latin nyelvű asztrologia, melyet a XV. század végén nyomtak és a mely szerzőjük neve után ítélve arab eredetű fordításnak látszik. Sajnálatomra e forrásmunkáknak birtokába nem juthattam, sőt tartalmukról adatokat sem találtam és így a "De judiciis astronomiae" czímű értekezés használatára kell szorítkoznom, a melyet az arabok egy tanítványa, VILLANOVA ARNOLD nevű orvos írt. E férfiúról, kinek előkelő szerep jutott a varázslat
történetében, alább bővebben lesz szó. Itt legyen elegendő, ha megemlítem, hogy sokáig élt – 1280 körül – Spanyolországban, hogy a mór egyetemeket látogatta és arab nyelvű orvosi munkákat latin nyelvre fordított. Tehát kétségtelenül ismerte az arabok asztrologiai tudományát és fentemlített munkájában lényegileg azt vázolta, a mi természetesen nem zárja ki, hogy műve tartalmának egy része saját találmánya is lehet. Munkájából azonban mindenesetre fogalmat alkothatunk magunknak az asztrologiának XIII-ik századbeli álláspontjáról, a mint az az araboknál és európai növendékeiknél kifejlődött.
A "De judiciis astronomiae" mindenekelőtt röviden leírja az állatkör beosztásának, a bolygók házainak és azok lényeges értékeinek előbb ismertetett PTOLEMAEUS-féle tanát. Ezt azonban egészen új szemlélődés követi, mely a későbbi időkben egészen a jelenkorig a csillagászatnak egyik alapelve volt, t. i. "az égi házak" tana, melyet nem szabad összetévesztenünk a bolygóknak az állatkörben levő házairól szóló tannal. Már PTOLEMAEUS említi, hogy a bolygónak fontossága és jelentősége különösen nagy akkor, mikor kelőben vagyis a szemhatáron van, vagy midőn "az ég közepén" vagyis a délkörben áll. Ezt a felfogást VILLANOVA minden következményeivel együtt kifejti. Képzeljük, hogy az egész égboltozat 12 egyenlő nagyságú részre van beosztva (l. 7. ábra).
Z O N W kör az éggömböt képviseli, melyet az Os Wn látóhatár 2 egyenlő nagyságú féltekére oszt. Ha erre azután függőlegesen a Zs Nn délkört rajzoljuk, akkor az éggömb 4 egyenlő részre osztódott.
Ezek mindegyikét ujabb körök segítségével, melyek az n és s pontokon mennek keresztül és a látóha-
tárra 30 és 60 fok alatt állanak, 3i3 egyenlő nagyságú részre bontjuk. Az így keletkezett 12 részt azután megszámozzuk. Az a ház, a mely épen a szemhatár alatt van, az O pontnál épen kelőfélben van, minthogy a csillagok tudvalevőleg keleten kelnek s nyugaton nyugodnak le. Minthogy pedig ez a ház az első, a mely a szemhatár fölé emelkedik, 1. számnak nevezik. Ezt követi a 2. sz. és így tovább. Ily módon érthető lesz, hogy miért történik a számozás az óramutató járásával ellentétes irányban.
|
7. ábra. |
A 12 ház nem mind egyforma értékű és jelentőségű. Az első ház, mely épen felkelőfélben van, a 4-ik, mely a legmélyebben áll a szemhatár alatt (Nadir), a 7-ik, mely eppen lenyugvóban van és a 10-ik, mely legmagasabban áll a délkörön (Zenith), a "sarkok" nevét kapták és a legfontosabbak. Rangban utánuk jő a 2-ik, 5-ik, 8-ik és 11-ik s ezek után a 4 utolsó. Minden háznak megvan továbbá a maga jelentősége. A csillagoknak ugyanis hatásuk van minden dologra, még a mindennapi körűlményekre is és az égbolt minden egyes háza a körülmények egy bizonyos csoportja felett uralkodik. Az első ház a kérdezőt illeti, vagyis azt, a ki tanácsot kér a csillagoktól avagy azt, a ki éppen megszületett és a kinek nativitását kutatják; uralkodik élete, véralkata, testi alakja s egyúttal az országnak közállapota fölött, melyben az illető tar- |
tózkodik. A 2-ik ház a kérdező időbeli jóléte, ingó vagyona fölött uralkodik. A 3-ik házból a kérdező szomszédaira, fivéreire, nővéreire és egész rokonságára lehet következtetni. A negyedik ház a kérdező szüleit és felmenő rokonságát illetőleg nyujt felvilágosítást. Az ötödik ház a gyermekek, a testvérek gyermekei és egyáltalában a lemenő ágú rokonság felett uralkodik. A hatodik ház a cselédeket rabszolgákat, háziállatokat, a hetedik a házasságot, a házasfeleket, a szerelmi viszonyt, a kedvest, a nyolczadik ház a halált és az ezt követő állapotot, a halál módját, az elhaltak végrendeleteit, stb. illeti. A kilenczedik ház a művészet, tudomány, könyvek és minden ezzel kapcsolatos dolog fölött uralkodik. A tizedik ház a felsőbbségre, hivatalnokokra, a kérdezőt a jövőben érő megtiszteltetésekre és rangbeli emelkedésére nézve ad felvilágosítást.tizenegyedik a barátokat és barátságot, reményt és bizodalmat illeti, míg a tizenkettedik az ellenségekre, gondra, fáradságra és szerencsétlenségre, nevezetesen fogságra vonatkozik.
|
8. ábra. |
Ha a csillagokat már most ez vagy amaz iránt meg akarjuk kérdezni, előbb az égnek az illető pillanatban látható képét kell tökéletesen fölrajzolnunk. E czélra a 8-ik ábrában jelzett minta szolgál. A 12 számozott térség a 12 házat jelenti és minden házba berajzoljuk az égi jegyet és a bolygókat, melyek az illető pillanatban ott vannak. A bolygóknak az egyes házakban és jegyekben való állásából most már minden képzelhető jövendő eseményre következtetni lehet. |
Különben VILLANOVA a jóslásnak csak egy módjával
foglalkozik behatóbban, még pedig az asztrologiának a gyógyítás tanában való alkalmazásával. Értekezésének fő érdekessége éppen az, hogy betekintést nyujt mind az asztrologia, mind az orvostan akkori állapotába. A VILLANOVA munkájából vett következő szószerinti kivonat világos képét nyujtja ama kor tudományosságának.
"Az egyes jegyekről és a test ama részeiről, melyek fölött uralkodnak. A kos jegye az első és ez a jegyek feje; a fejen uralkodik, mert a kosnak ebben van az egész ereje. A bika jegye a nyakon és tarkón uralkodik, mert a bika különösen ezekben a részeiben hatalmas. A karok és kezek az ikrek alá tartoznak, mert ezek az ölelés jegyei és az ölelés képessége a test nevezett részeiben van meg. A rák a mellhez és ezzel szomszédos szervekhez van viszonyban, minthogy a ráknak különösen erős melle van. Az oroszlán a szív, a szájüreg, tüdők és máj fölött uralkodik, mert az oroszlán ereje szívében és az egyéb említett részekben van. A szűz jegye a belek és az altest fölött uralkodik, ebben foglaltatván a szűz sajátossága. A mérleg a bőrön, veséken, ülepen, végbélen és szomszéd részeken uralkodik. A skorpió ura az összes nemi szerveknek, mert a skorpió ereje farkában rejlik. A nyilas ura a csipőknek és czomboknak, a bak a térdeknek, a vízöntő az alszáraknak és a halak a lábaknak urai. Világos tehát, hogy minden jegy a maga módja szerint kormányoz és befolyásol bizonyos testrészeket és ennek nagy a jelentősége, mikor a jegyekből jósolni akarunk.
A Holdnak a jegyekben való hatalmáról és a test részekhez való viszonyáról. Meg kell már most szívlelnünk, hogy a Hold, minthogy folyadékokat moz-
gásba tud hozni és kormányozni tud, könnyen érthetően egy bizonyos jegyben befolyást gyakorol egy vagy másik emberi tagra, úgy, hogy nem tanácsos tagon vágni vagy ezt gyógyítgatni, ha a Hold a megfelelő jegyben áll. Ezért nem igen lehet valamely fejbaj gyógyításába veszélytelenül beavatkozni, midőn a Hold a kos jegyében áll, mert a kos viszonylatban van a fejjel; hasonlóan áll a dolog a nyakra nézve, ha a Hold a bika jegyében van és a karokra, ha az ikrek jegyében áll, és így tovább.
A mire az orvosnak tekintettel kell lennie. A tökéletes orvosnak tudnia kell, hogy a felkelés jegye és annak gazdája (1) a beteget jelenti; az ég közepe (a 10-ik ház), az ebben levő jegy és annak gazdája a beteg orvosát; a 7-ik ház és gazdája a betegséget és a 4-ik ház és gazdája az orvosságot. Ha már most a felkelő jegyben (az ascendensben) valami kedvezőtlen foglaltatik, vagy annak a gazdája vészthozó, akkor a betegnek dolga rosszul fog folyni, ellenben jól, ha minden kedvező. Hasonlóan áll a dolog a 10-ik házzal; ha annak jó a gazdája, az orvos segíthetni fog a betegen; ha azonban kedvezőtlen van benne, akkor csak ártalmára lehet. Ha kedvező a sors a 7-ik ház fölött, a beteg hamar fölgyógyul, ellenkező esetben pedig egy betegségből a másikba esik. Végül, ha a 4-ik házban minden rendben van, a kiválasztott orvosság segíteni fog, ellenkező esetben nem".
Van még több más részletes előírás, így pl. egy-
(1) Valamely égi jegy gazdája a bolygó, melynek háza az illető jegyben áll; v. ö. PTOLEMAEUS idevonatkozó tanát a 228-ik oldalon. Szerző jegyzete.
nehány, mely az orvosnak az égi kórjóslatot megkönnyítheti, ha nem tudná, hogy hol állanak az égi jegyek az adott pillanatban. Ebbe bővebben belé nem bocsátkozunk. Érdekes azonban, hogy szó sincsen arról, mi történik abban az esetben, ha egynémely jel kedvező, a többi pedig kedvezőtlen, a mint az a legtöbb esetben valószinűleg így is volt. Kétségtelen, hogy itt nyitott ajtó áll az okos orvos rendelkezésére, melyen át visszavonulhat, ha a kedvező előjelek daczára minden rosszul vág be: ez esetben valamely figyelmen kívül hagyott káros konstelláczió lesz a kedvezőtlen esemény okozója.
Az európai búvárok varázsoló híre.
A XIII. századdal Európára új korszak kezdődött. A tudomány iránt való érdeklődés szélesebb körökben terjedt, a pápa és a világi fejedelmek buzgó pártfogóiként léptek fel, egyetemeket alapítottak és támogatták a tudósokat. Különösen a nápolyi II. FRIGYES szerzett e tekintetben nagy érdemeket. 1225-ben megalapítá a nápolyi és messinai egyetemeket és arab tudós férfiakat hívott meg azokra, úgy, hogy most Spanyolországon kívül Olaszország is érintkező ponttá lett Európa és a mór mívelődés között. Ennek folytán már a XIII. és az ezt követő századokban a kimagasló búvárok egész sora jelent meg Európa földjén, kik az araboktól nyert alapokon tovább dolgoztak. Majdnem mind e férfiak körül, többnyire még életük folyamán, regekoszorú fonódott, mely őket hatalmas varázsolóknak tüntette fel. Bizonyos az is, hogy a papság egynehányukat, pl. BACON ROGER-t, az alatt az ürügy alatt, hogy tiltott varázslásokkal foglalkozik,
üldözte. A valódi ok, mint később látni fogjuk, részben legalább, mindenesetre [mindenképpen] más volt.
Ha már most az okát keressük, hogy miért is keveredett e kornak csaknem valamennyi jelentékeny férfia a varázshatalmúság hírébe, úgy azt különböző körülményekben találjuk.
Először is munkáikból azt látjuk, hogy koruknak az aranycsinálás mesterségében, a csillagoknak az emberekre gyakorolt befolyásában és különböző bűbájos művészetek lehetőségében való hitét ők is osztották. Többen közülök e titkos tudományokról szóló munkákat hagytak hátra és alkalmilag talán meg is kisérelték tudásukat gyakorlatilag is érvényesíteni. Ez azonban nem elegendő varázslói hírüknek megokolására abban a korban, midőn mindenki hitt az ilyesmikben és midőn a varázstudományokat senkinek sem volt nehéz megközelítenie, a ki ráadta magát arra, hogy könyvekbe préselt tudományossággal foglalkozzék. Nemcsak VILLANOVA, ARNOLD hanem kortársa ALBANO PÉTER, a XIII. század legtekintélyesebb orvosainak egyike is előadta az asztrologiát, mint a gyógyító tudomány szükséges részét és tudjuk, hogy e férfiak munkái az orvosok és egyéb tudósok között számos másolatban közkézen forogtak. Alchimiás és egyéb varázslatos munkák sem voltak szokatlanok; éppen azért nagyon valószinűtlen, hogy az e tudományokkal való puszta foglalkozás valakit a varázsoló hírébe hozhatott volna. Egyeseknél ez mégis érthetővé válik azáltal, hogy munkáikban olyan bölcseséget és hatalmat tulajdonítottak maguknak, a mely mások ismereteit messze felülmulta. RAIMUNDUS LULLUS azzal dicsekedik, hogy a bölcsek kövét oly tökéletes formában bírja, hogy az egész világtengert arannyá tudná
vele változtatni, csak higanyból állana. – BACON eszközöket említ, melyek segítségével szekereket és hajókat nagy gyorsasággal tud egy helyről a másikra mozgósítani és TRITHEIM JÁNOS apát barátjához írott levelében egy általa feltalált módszert említ, melynek segítségével gondolatait bárkivel mérhetetlen távolságokra közölheti, a nélkül, hogy illetéktelenek abból útközben bármit is fölfoghatnának. Ha az ilyesmit készpénznek vették – ez pedig feltétlenül megtörtént – úgy nem lehet csodálni, ha nemcsak a tudatlan tömeg, hanem a tudósok is, kik hiába próbálták a módszer kiderítését, varázsfogásokról kezdettek suttogni.
Sajátságos azonban, hogy mindezek a férfiak, kik tudásukat olyan természetfölöttinek állították, egyúttal általában azt is erősítgették, hogy mindez fölötte természetes úton történik, a varázslathoz pedig semmi köze sincsen. BACON értekezést írt "De nullitate magiae" cz[ímmel]. (a varázslat semmiségéről); ebből világosan kiderül, hogy nem hisz annak a lehetőségében, mintha szellembűvölésekkel, varázspecsétekkel stb. valamit tenni lehetne. TRITHEIM-ot viszont az ördöngős művészetek vádja alól régen tisztázták, mely vádra igaz, hogy ő adott okot. Nincsen tehát jogunk, hogy e férfiak saját tanuságával szemben feltegyük, hogy az említett csodálatos dolgokat varázslatos eszközökkel előidézetteknek képzelték. Merész képzelődéseiknek eredete egészen más lehetett s nem is nehéz mind fantasztikus terveik, mind varázslói hírnevük okát kifürkészni.
Mindazok a búvárok, kiket a monda varázsművészekké avatott, lángelméjű férfiak voltak, kik korukat nem egy téren messze megelőzték. Először is egy s más egyéb bölcseségen kívül magukévá
tették koruk csekély természettudományi ismereteit a melyeket saját észleletek és kisérletek útján továbbfejleszteni iparkodtak. A kutatás e módja iránt azonban az a kor nem volt fogékony. A közfelfogás az volt, hogy ARISZTOTELESZ fizikája és PTOLEMAEUS Almagesti-ja magában foglal mindent, a mit ember a természetről tudhat; mindig is nagyon megfontolandó dolog volt, hogy valaki a természetet a saját esze szerint vizsgálja és esetleg olyan eredményekhez jusson, melyek nagy tekintélyek állításaival ellentétesek. És bármily tökéletlenek voltak is a kisérletek és mérések, melyekbe az önálló kutatók csekély segédeszközeikkel belébocsátkozhattak, mégis teljesen elégségesek voltak arra, hogy őket a legtöbbek szemében varázslókká tegyék, minthogy magukat megértetni nem tudták. A kevésbbé fölvilágosodott előtt már a ma is használatos arab számjegyek használatának is, mely számos, addig el nem végezhető számitást tett lehetővé, fölötte csodálatosnak kellett látszania. Az önálló kutatók tudása, főleg pedig a különböző téren végzett kisérleteik már elegendők lehettek, hogy nekik a varázslók nevét szerezzék meg. De más tekintetben is végzetessé vált e férfiakra, hogy új utakra tértek és betekintettek a természet törvényeibe, miáltal koruk látóhatárát túllépték. Hiszen éppen a lángésznek természete, hogy képzelődéséből következtetéseket von le s tényeknek tekint, melyeket bebizonyítani és megvalósítani későbbi időknek van fentartva. Legalább is részben mindenesetre ilyenek LULLUS, BACON és TRITHEIM képzelődései. Lángelméknek a jövőbe csapongó sejtései, melyek az ihlet pillanataiban fogamzottak meg; de szerzőjük ugyanolyan messze volt attól, hogy megvalósításuk eszközeit elérje, mint
a milyen messze mi vagyunk ma attól, hogy a tenger vizét arannyá változtassuk.
Egészben véve tehát nézetünket abban foglalhatjuk össze, hogy a középkor e nagy varázslói nem menthetők ugyan föl ama vád alól, hogy részben tényleg hittek a varázstudományokban és azokkal ugyanúgy foglalkoztak, mint egész koruk; de mint varázslók nagy tekintélyüket mégis főleg egyfajta érdemük útján szerezték, mely minden időben helyet fog nekik biztosítani a tudomány történetében: ugyanis ők voltak úttörői a kisérleti kutatásnak és ilyképen a modern természettudománynak hírnökei is. E jellemzés helyes voltát úgy óhajtjuk bizonyítani, hogy e jelentékeny férfiak némelyikének életét és tevékenységét a hozzájuk fűződő mondákkal röviden leírjuk.
A természetbúvárok.
ALBERT VON BOLLSTATT vagy ALBERTUS TEUTONICUS a legvalószinűbb adatok szerint 1193-ban született Lauingen-ben, Bajorországban (Schwaben korm. kerületben). Minekutána tanulmányait szülőföldjén befejezte, a kevéssel azelőtt épített pádovai egyetemre ment. Itt eleinte valószinűleg korának legáltalánosabben mívelt tudományaival, grammatikával, dialektikával, rhetorikával és logikával foglalkozott; egyúttal azonban szert tett mennyiségtani és természettudományi ismeretekre is; ezeknek köszönhette később "a fekete művészet mestere" elnevezést. Pádovában a nem sokkal előbb keletkezett dominikánus szerzetbe lépett s e pillanattól fogva – egyes rövid megszakításoktól eltekintve – élete szakadatlan vándorlássá lett, a szerint, a mint szerzetesi kötelességei
ide vagy oda szólíták. Előbb egy időn át hittudományt hallgatott Bolognában, majd különböző német városokban vándorolt, újonnan keletkezett domokosrendi iskolákon tanítgatva; 1230-ban Párizsban találjuk mint az ottani egyetem tanárát, a hol a domokosrendűeknek joguk volt két helyet betölteni. Itt tudós híre állítólag már olyan nagyra nőtt, hogy a város egy terme sem bírta befogadni nagyszámú hallgatóságát, úgy, hogy előadásait szabad ég alatt volt kénytelen megtartani.
1243-ban ALBERT-et a rend kölni iskolájának előljárójává nevezték ki; itt tanítványa volt AQUINÓI SZENT TAMÁS, a híres hittudós is. De nem sokáig lehetett itten, mert 1248-ban már ismét párizsi tartózkodásról tért vissza Kölnbe. A következő években fölváltva Kölnben, Párizsban és Wormsban tartózkodott, míg 1260-ban Regensburgban püspök lett. Két évvel utóbb önként lemondott e hivataláról, ismét Német- és Francziaországban tanitóskodott, a míg vén korára, néhány évvel halála előtt, emlékezőtehetsége cserben hagyta és arra kényszerítette, hogy a tanítással felhagyjon. 87 éves korában halt meg a kölni domokosok klastromában.
Nyughatatlan élete daczára talált időt arra is, hogy párját ritkító irodalmi tevékenységet fejtsen ki. Műveinek egybegyűjtött kiadása 1651-ben jelent meg Lyonban, 21 foliós kötetben. Ezek közül nem egy dolgozatról kiderült ugyan, hogy nem is az ő tollából, hanem sokkal későbbi időkből ered, de azért a feltétlenül tőle származó munkáknak még mindig tekintélyes sora marad. Írói tevékenysége korának valamennyi tudományára kiterjed, mely okból doctor universalis v. ALBERTUS MAGNUS néven nevezték.
Természettudományi munkáinak tömegéből csak egyes pontokat ragadunk ki, melyek reánk nézve különös érdekességűek. ALBERTUS maga mondja, hogy természettudományi munkáinak czélja nem más, mint az, hogy a rendtársaknak e tudományok egybegyűjtött leírását rendelkezésükre bocsássa, hogy segítségével az arisztoteleszi munkákat könnyebben megérthessék. Ámbár tehát munkái első sorban tankönyvek rendeltetésével bírnak, mégis az ilyen mindent felölelő szellem, mint a milyen ALBERTUS, természetszerűleg nem szorítkozhatik arra, hogy csakis azt adja vissza. a mit mások észleltek. Felállítja tehát azt az ARISZTOTELESZ tekintélyét nem csekély mértékben fenyegető tételt, hogy a természettudományi vizsgálódásoknál mindig a tapasztalatra és a kisérletre kell visszatérnünk; és ha e forrásokból nem is merített bővebben, ezzel a tétellel mégsem mond ki puszta frázist. Főleg földrajzi munkáiban találunk több jeles megjegyzést, mely őt éles megfigyelőnek tünteti fel, a ki éppen nem hiába töltötte utazásokban élete nagy részét. Így pl. tárgyalja a hegyek, tengerek és erdők nagy befolyását az országokra és azok terményeire; az egyes emberfajok sajátosságait a vidék mineműségéből származtatja, mely azoknak lakóhelye. Fizikai munkáiból is ismételten kiviláglik, hogy önálló kísérleteket is végzett. Így leírja, hogy vízzel töltött üveggolyó a napsugarakat bizonyos pontba összegyűjti, mely pontban nagy melegség fejlődik. Leírja továbbá a módját, hogyan lehet a víznek tisztaságát és ivóvízül való használhatóságát megvizsgálni. Egyenlő súlyú szövetdarabkákat belemerítünk különböző fajtájú vízbe s azután megszárítjuk azokat; az a szövetdarab, mely a legkönnyebb lesz, a legtisztább vízben volt.
Ezek a példák tanusítják, hogy ALBERTUS-nál már megtaláljuk a későbbi idők természettudományának csiráit. De betekintése a természet törvényeibe még távolról sem terjedt annyira, hogy a csillagjóslás és aranycsinálás művészetének lehetetlenségét kimutatta volna. Az erők között, melyek a tárgyak alakját és az események menetét feltételezik, nyomatékosan hivatkozik a csillagok befolyására és fentartja GEBER elméletét a fémek összetételéről és "a nagy elixirium"-mal való átváltoztatásáról. És éppen az, hogy ALBERTUS fentartotta a bölcsek kövének lehetőségét, nem csekély befolyással bírt a későbbi idők alchimiás kisérleteire.
Ő maga azonban aligha végzett ilyen kisérleteket; kimutatható, hogy azok a munkák, melyekben állítólagos alchimiás eredményeit feljegyezve találjuk, nem az ő tollából erednek.
Hogy varázsló híre főleg a különböző termeszettudományi kérdésekkel való foglalkozásából eredt, az kiviláglik a róla elterjedt mondákból. A fentebb (145. l.) idezett eseménynek, melyet AQUINÓI SZT. TAMÁS jegyzett fel, bizonyosan meg volt a maga tényleges alapja, a mennyiben ALBERTUS maga is különféle automatákat és hasonló eszközöket ír le munkáiban. Egy másik monda szerint 1249 január 6-án VILMOS-t, Németalföld királyát fogadta vendégeül a domokos-klastrom kertjében. A zord téli idő daczára a kert teljes tavaszi pompájában díszlett, de alig mondották el ebéd után a hálaimát, a virágok és levelek már eltüntek. Valószinűleg ennek a történetnek is van valami igaz alapja. Svédországban régi zárdaromok körül még manapság is találunk fákat, mint p. o. bükköt és diófát, melyek előfordulásának határa sokkal délebbre esik. A szerzetesek tehát sikerrel próbáltak délvidéki
fákat északon meghonosítani és valószinű, hogy ALBERTUS-nak is Kölnben téli kertje vagy ilyes valamije volt örökzöld növényekkel. Itt fogadta vendégül a királyt, míg künn a tél uralkodott.
BACON ROGER 1214-ben született Ilchesterben, Angolországban. Tekintélyes családból származott és korán kezdé meg tanulmányait, előbb Oxfordban, majd Párizsban. Hogy a tudománynak szentelhesse magát, hazájába visszatérve a ferencziek rendjébe lépett; részben a görög, héber és arab nyelvvel foglalkozott, hogy eredetiben olvashassa a régi szerzőket, részben pedig mennyiségtannal és természettudománynyal. Szerzetes társait azonban sértette az ő nagy tudományossága és kimagasló lénye, és fizikai tanulmányai alkalmas alapot szolgáltattak a vádhoz, hogy varázsmesterséggel foglalkozik. Ilyen dolgokkal való foglalkozását tehát betiltották, sőt végül zárdai fogságba vetették. Helyzete azonban megjavult, midőn IV-ik KELEMEN ült 1264-ben a pápai székbe. BACON már előzőleg barátságos levélváltásban állott volt KELEMEN-nel, s most megküldötte a pápának három fő munkáját és a monda szerint nehány önmaga készítette fizikai műszert is; ily módon sikerült a fogságból kiszabadulnia. Azonban midőn a pápa négy évvel utóbb meghalt, helyzete ismét kedvezőtlenebbé vált, sőt 1278-ban Párizsban 10 évi fogságra ítélték. Midőn ezt a büntetését kitöltötte, mint megtört aggastyán tért vissza hazájába, hol 1294-ben 80 éves korában halt meg.
Írói működése igen tekintélyes vala, de nem tekinthető át teljesen, minthogy nyomtatásban még korántsem jelent meg valamennyi műve. Három főmunkáján, az "Opus majus", "Opus minus" és "Opus tertium"-on kívül, melyeket a pápának küldött, különböző időben
még hét más kisebb-nagyobb munkája jelent meg. De különböző angol- és francziaországi, főleg magán könyvtárakban állítólag nagyszámú, az ő tollából eredő kézirat van. Ezek legtöbbjét ifjú korából eredőknek tekintik, melyek leglényegesebb tartalmát később belevette főmunkáiba, a mi azonban bizonyosan el nem dönthető. A nagyszámú értekezések egymáshoz való viszonya és sorrendje oly homályos, hogy egy szakember szavaival élve, "könnyebb volna a sibyllák könyveit összegyűjteni, mint a Bacon munkáit".
BacoN még nagyobb határozottsággal mondja, mint ALBERTUS MAGNUS, hogy a természettudományokat a tapasztalat és kisérlet alapján kell felépíteni és meg is mutatja valamennyi művében, hogy ért az észleléshez és kisérletezéshez. A homorú tükörrel és gyújtólencsével való kisérleteiben, valamint a szivarvány keletkezésére vonatkozó gondos megfigyeléseiben korát messze megelőzi. Hébe-korba hibásan is észlel. Így azt észlelte, hogy a víznek valamely üvegben elfoglalt homorú felszíne bizonyos távolságban a föld fölött kisebb görbülésű, mint a föld szinén; a görbület okának tehát a nehézkedést tartja. De maga ez a tévedés is csak azt tanusítja, hogy milyen aprólékosan figyelt meg mindent. Hogy képzelete néha-néha el is ragadta, azt már említettük. A homorú tükrök által nyert képekkel foglalkozván, egészen helyes sejtelme támadt arról, hogy az ilyen tükrökkel távoli tárgyak világosabban láthatók és az e czélra szolgáló eszközöket említi is. Hogy azonban messzelátót összeállítania nem sikerült, az kiderül azokból a furcsa sajátságokból, melyeket ennek a műszernek tulajdonít. Arról is beszél, hogy köszörült üvegek szemüvegül használhatók; midőn azonban azt állítja,
hogy ilyen üveggel, ha megfordítjuk, a tárgyakat tótágast látjuk: ez azt bizonyítja, hogy sohasem volt szemüveg a kezében.
Varázsigékben és ilyenfélékben nem hisz BACON; szerinte a varázslatos hatásokat természeti erők okozzák, melyeket a nagy tömeg nem ismer. Ellenben foglalkozott asztrologiával és alchimiával és több alchimiás értekezést írt is, melyekben fentartja GEBER elméletét és a bölcsek kövének hatásairól pontos tanításokkal szolgál. Az asztrologiában – úgy látszik – – ellentétes állást foglal el az összes régebbi szerzőkkel, kik azt hitték, hogy főleg a bolygók befolyásolják az események menetét. BACON a hatékony erőket az álló csillagokban keresi. A BACON-ról szóló mondák oly terjengősek, hogy velük e helyütt bővebben nem foglalkozhatunk.
A XV-ik és XVI-ik század népies munkáiban valósággal varázsolóként szerepel, a ki a legcsodálatosabb dolgokat műveli, nem annyira varázslás útján, – ámbátor ehhez is ért – mint inkább a természet titkaiba való mély betekintése által. Van valami üvegje, a melyben mindent megláthat, a mi a környéken 50 mértföldnyi területen történik és vannak tükrei, melyekkel távoli városokat meg tud gyujtani; mindezeknek a költeményeknek nyilván a történeti BACON ROGER szolgált alapul.
VILLANOVA ALBERT Languedocban, mások szerint Cataloniában született 1235 és 1248 között. Életéről nem sokat tudunk. A XIII-ik század végén tanár volt Barcelónában és 1285-ben, mint Spanyolország legtekintélyesebb orvosát, az arragoniai udvarhoz hívták meg. Mint aranycsinálót és ördögidézőt, a taragónai érsek egyházi átokkal sujtá; hosszabb bolyongás után V-ik KELEMEN pápánál keresett menedéket Avignonban.
Ez barátságosan fogadta, úgy szintén a palermói udvar is, mellyel rokonságban állott. 1312-ben, midőn a pápa fölszólítására Palermóból Avignonba utazott, hajótörés következtében életét veszté. Fölötte jellemző a pápa és a magas klerus felfogása között fennállott ellentétre, hogy KELEMEN levelet küldött az összes püspököknek, melyben VILLANOVA halálán sajnálkozott és dicsérte nagy tudományát s mély belátását, míg egy érsek ellenkezőleg átokkal sujtotta. De ez csak KELEMEN-nek nézete volt; mert midőn XXII-ik JÁNOS lett pápa, VILLANOVA munkáit 1318-ban pörbe fogták s eretnekség czímén tizenhármat közülök máglyára ítéltek. Az inkviziczió, úgy látszik, olyan alaposan kipusztította ezeket, hogy később sehol sem lehetett nyomukra akadni, miért is VILLANOVA munkáinak nagy, összegyűjtött kiadásában (Basel, 1585) nem is találhatók fel.
Munkáinak legnagyobb része orvosi irányú s ezért bennünket közelebbről nem érdekel [érint]. De a többi, varázslatos tudományok terén is irodalmi működést fejtett ki. Így ismerünk nagyszámú, tőle eredő alchimiás munkát, melyekből világosan kitünik, hogy maga is megpróbálta "a nagy elixirium" előállítását. Elméleti tekintetben teljesen mestereihez, az arabokhoz, csatlakozik; de a mi a bölcsek kövének gyakorlati előállítását illeti, erre, értekezéseiben sokkal több és részletesebb felvilágosítást találunk, mint valamennyi egykorú munkában. Ezért nem is igen csodálkozhatunk azon, hogy mint aranycsinálót üldözték: ő maga volt, a ki gondoskodott róla, hogy magát munkáiban adeptus gyanánt, azaz mint a művészet minden titkába beavatott egyént, állítsa oda. Így p. o. pontosan tudja, hogy egy rész a bölcsek kövéből 100 rész tiszta higanyt
arannyá változtathat. De maga is megengedi, hogy ez a mesterségesen előállított arany színre és egynémely tulajdonságra nézve megegyezik ugyan a természetes arannyal, de nincs meg benne mindaz az erő, mely ebben rejlik. Az aranycsinálás művészete tehát körülbelül ugyanazon a ponton állott, mint a régi egyiptomiak idejében: mindig csak aranyhoz hasonló keverékekről volt szó, melyeket valódi aranynak hirdettek s melyeket az akkori idők tökéletlen eszközeivel csak nehezen lehetett a valódi aranytól megkülönböztetni.
Úgy látszik, VILLANOVA a legtöbb varázstudományt sikerrel mívelte. Így p. o. egybegyűjtött munkái között kis értekezést találunk a "Sigillum"-okról (azaz varázspecsétekről vagy amulétokról). 12 ilyen sigillumot említ az állatkör 12 jegyének megfelelően; arra nézve is pontos útmutatást találunk, hogy miképen kell ezeket előállítani és hogy milyen erőkkel rendelkeznek. E babona megvilágítására idézem itt az előllítás módszerét: "A harmadik sigillum, az a bikáé. Végy aranyat vagy ezüstöt, s olvaszd meg, midőn a nap a bika jegyében áll és készíts belőle pecsétet; miközben megkalapácsolod, mondd a következőt: "Emelkedjél fel, Uram, Istenem, Istápolóm"; továbbá a következő zsoltárt: "Coeli enarrant gloriam etc." [Az egek beszélik az ő dicsőségét.] Ezután az egyik oldalon a bika képét kell kidolgozni s a peremén a bika jegyét e szókkal: Theonel, Set, Paulus. A másik oldalra a peremére: "Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus neve" és a középre: "Ou, Joseph, Oytheon". A bika sigilluma megvéd általánosságban szembetegségek és daganatok s minden szerencsétlen hajlamosság, valamint a nyak és torok mindennemű bajai ellen".
VILLANOVA gyógyító művészetének ez az utóbbi példája könnyen arra a felfogásra vezethetne, hogy ő nagy szédelgő volt, a ki első sorban a nép babonájára spekulált. Ez azonban felette igazságtalan ítélet volna; ha betegeinek tényleg adott is valaha ilyen amulétokat, akkor azokat valószinűleg értékük teljes ismeretével alkalmazta, körülbelül ugyanúgy, mint a hogy valamely különben mély belátású orvos napjainkban Voltakeresztet vagy ilyesmit rendelhetne betegének. Sőt inkább lángeszű férfiúnak s felette éles megfigyelőnek kellett lennie, a mit orvosi értekezései egyikének következő megjegyzése bizonyít: "Az orvosra nézve minden attól függ, hogy helyes módon kihasználja az emberek szenvedélyeit, hogy bizalmukat megnyerje és képzelő erejüket megindítsa: akkor mindent elérhet". Ha VILLANOVÁ-nak ilyen tiszta felfogása volt a szuggesztió jelentőségéről a gyógytudományok körül, akkor kétségtelenül kellő módon értékesítette a sigillumok varázserőit is.
Míg azok a férfiak, kikről eddig szó volt, tényleg jelentékeny búvárok voltak, kik közül mindegyik érdemeket szerzett a tudomány terén, addig RAIMUNDUS LULLUS több, mint kétes egyéniség. Abban a nagyszámú alchimiás munkában, mely az ő nevét viseli, a bölcsek kövéről olyan kalandos állításokat találunk, hogy azokból következtetve, e munkák tisztán a képzelődés termékeiként tünnek fel. Így szó van arról, hogy a kő egy része 1000 rész kénesőt [higanyt] porrá változtathat, mely por a kőnek valamennyi tulajdonságát bírja még úgy, hogy e por 1 része ismét 1000 rész higanyt változtathat át. Ez a folyamat még többször megismételhető, míg végül "a kő tüze kialszik, úgy, hogy több port már nem hoz létre, hanem
a higanyt csak tiszta arannyá változtatja". Ez a filozofus kő azonkívül a legcsodálatosabb hatást gyakorolja az emberi testre: mindennemű betegséget meggyógyít és halhatatlanná teszi a testet. Érthető, hogy LULLUS-nak a munkái, melyek a későbbi idők alchimistái előtt nagyon tekintélyesek voltak, ezeket ilyen kilátások mellett hatalmasan sarkalták; az a kilátás, hogy ily kőnek a birtokába juthat az ember, minden erőfeszítést megér. Minthogy azonban azok a módszerek, melyekkel a kő előállítására szolgált, teljesen értéktelenek, ebből úgy látszik, mintha több lett volna a képzelő ereje, mint igazságszeretete és kutató képessége.
LULLUS volt az első európai, a ki a Kabbalát ismerte; hogy milyen mértékben, azt nehéz eldönteni. Minthogy körülbelül abban az időben időzött Spanyolországban, midőn a kabbalás főbb munkák oda eljutottak, valószinű, hogy tartalmuknak legalább egy részével mindenesetre megismerkedett. Felette jó véleménnyel van a Kabbaláról, melyet valóságos megnyilatkozásnak, isteni bölcseségnek tart. A kabbalás módszerek befolyással is voltak egy misztikus bölcseleti rendszerre, melyet ő talált fel és "a nagy művészet"-nek, ars magna-nak nevezett. Lényegileg a mnemotechnikának egy faja. Egyébként legcsodálatosabb az ő életpályája és a mondák és legendák, melyek róla keletkeztek. 1233-ben, Majorkán született, nemes családból. Az arragóniai udvarnál fiatal korában kicsapongó életet élt, míg boldogtalan szerelme más gondolkozásra és arra az elhatározásra vezette, hogy a mohamedánok keresztény hitre való térítésére fogja magát szentelni. Ezért belépett a ferencziek rendjébe, megtanult arabul és mint hittérítő három ízben ment Afrika északi partvidékére, míg végül mint vér-
tanú fejezte be életét. A tenger partján megkövezték, mire egy keresztény hajó felvette, de útközben meghalt és 1315-ben Palmában temették el. Hároni évszázaddal utóbb sírját felbontván, koponyáján a haláltokozó kődobásoknak világos nyomaira akadtak. Ámbár ilyképen halálának időpontja és módja iránt kétség fenn nem foroghat, mégis akadnak állítólag az ő kezétől eredő munkák, melyek 1330-ból valók: 1332-ben pedig állítólag Londonban volt és III. EDUÁRD király részére alchimiás úton nagy mennyiségű aranyat állított elő. Ebből aranyakat vertek, melyek "rajmundinus"-ok neve alatt sokáig voltak használatban. Ezek az ellenmondások legtermészetesebben olyképen oldódnak meg, hogy tanítványainak egyike az ő nevét vette fel, hogy ilyen módon könnyebben érvényesülhessen. De éppen az a körülmény, hogy LULLUS egy helyütt még sokáig élt, midőn más helyütt már elhalt s el is temették volt, valószinűleg nagyban hozzájárult ahhoz a mondakörhöz, mely körülötte képződött. Ez csodaszerű és korára nézve jellemző két részre: regényre és legendára oszlik. RAYMUNDUS LULLUS, kit ifjú korában elegáns és ellenállhatatlan gavallérnak ismertek, beleszeretett AMBROSIA DI CASTELLO nevű férjes hölgybe, kinek szerelmét be is vallá. Ez elutasítá őt s midőn ő nem engedett, a nő kijelenté, hogy az olyan izzó s földöntúli szerelmet, a milyen az övé, nem tudja viszonozni, a míg maga is csak halandó ember. Ha azonban LULLUS meg tudná találni az életelixiriumot, mely a testet a halál ellen megvédelmezi. akkor az övé leend. RAYMUNDUS visszavonult, felhagyott addigi életmódjával s a természet titkait kezdé tanulmányozni. 30 év multán tényleg sikerült a nagy elixiriumot felfedeznie. Kipróbálta önmagán; két hó-
át nem evett, nem ivott, elszenvedte az éhség és szomjúság összes kínjait, de meghalni nem tudott.
Dolgában biztos lévén, felkereste AMBROSIÁ-t, ki időközben özveggyé lett. Fel sem ismerte, a nő annyira megöregedett s megőszült. Emlékezetében pedig még mindig a szép fiatal asszony élt. AMBROSIA felismerteté magát és megvallá LULLUS-nak, hogy mindig szerette; de a halhatatlanságtól, melyet neki szánt, kimélje meg; megmutatván mellét, melyet a ráknyavalya pusztított, kérdezte, vajjon ilyen nyomorúság közepette halhatatlanná akarja-e tenni? RAYMUNDUS ekkor földhöz verte a drága elixiriumos üveget és ezzel a nőt igérete alól felmenté. AMBROSIA beléphet – mondá – a mennyei halhatatlanságba, ő maga azonban örökké eleven halálra van kárhoztatva a földön. Ekkor lépett be a ferencziek rendjébe és két hónappal utóbb mint szerzetes jelen volt AMBROSIA halálánál.
Itt végződik a regény és kezdődik a legenda. LULLUS nem tudott meghalni, pedig mindenképen kereste a halált. Jámbor cselekedeteknek szentelte tehát életét, hogy Istentől irgalomképen nyerje el a halált. Ismételten Afrikába ment, hogy a mohamedánok között kereszténységet hirdesse; de, habár több ízben rettenetesen megkínozták, nem halt meg. Végül megkövezték; nehány keresztény kereskedő éjnek idején a kőhalom alatt megtalálta s magával vitte a hajóra, mely útban volt szülőföldje, Majorka felé. A szigetre érkezésükkor még élt; midőn azonban partra szállították, Isten megkönyörült rajta s meg hagyta halni; a pálmai egyházban temették el.
* *
*
Nagyon is messze vezetne, ha mindazokról a buvárokról szólni akarnánk, a kik a középkorban a varázstudományok fejlesztésével foglalkoztak, vagy azokra hatást gyakoroltak. De hiszen ránk nézve nem is a kimerítő történeti leírás a fontos; csak ki akartuk fejteni azokat a sajátságos körülményeket, melyek az akkori tudósokat varázsolók hírébe keverték. Erre legjobb példa az említett négy férfiú és minthogy ezek egyúttal a középkor legkiválóbb természetbúvárai koze tartoznak, teljes joggal foglalkoztunk kiválóképen ővelük. Tény ugyan, hogy később találkoznak [akadnak] más természetbúvárok kik, úgy látszik, ki tudták kerülni a varázslás vádját; így pl. CUSA MIKLÓS (1401–1464) kinel azonban ez könnyen érthető, minthogy valamikor bibornok és pápai helytartó volt, tehát egyike az egyház leghatalmasabb férfiainak, miért is óvakodtak attól, hogy róla is alaptalan vádakat terjesszenek. Egyébként csaknem kizárólag a mennyiségtant és csillagaszatot mívelte; a kisérleti fizikából csak a mérleg tanával s annak alkalmazásával foglalkozott; ebben még az ő kora sem találhatott semmit, a mi boszorkánymesterség gyanuját keltette volna. Egy ilyen kivételes eset, mint a milyen CUSA MIKLÓS-é, inkább meg csak megerősíti az általános szabályt, hogy a kisérletező természetbúvárt a tudatlan tömeg varázsolónak tartotta.
A kabbalások.
Mielőtt e fejtegetéseinket befejeznők, még néhány férfiút kell megemlítenem, kik nem tartoznak ugyan a természetbúvárokhoz, de a kiknek a maguk módja szerint nagy befolyásuk volt a varázslat fejlődésére.
Ezek egyike TRITHEIM JÁNOS apát, CORNELIUS AGRIPPA
barátja és PARACELSUS mestere. Trittenheim-ban, Trier választófejedelemségben született 1462-ben. Már gyermekkorában feltüntek rendkívüli tehetségei és nagy tudásvágya, de szülei minden betűvel való foglalkozástól eltiltották, minthogy czéljuk az volt, hogy a gazdálkodásban legyen segítségükre. Csak 15 éves korában ejthette módját, hogy egyik szomszédjától némi oktatásban reszesüljön. Hét nap alatt úgy megtanulta az a-b-c-t, hogy könyvet tudott olvasni. Saját erejéből most már annyira vihette, hogy néhány jóakarója segítségével a heidelbergi egyetemre mehetett, hol tudományossága, főleg a régi nyelvekben való jártassága révén, csodásan rövid idő alatt nagy hírnévre tett szert. 1482-ben a benczésrendűek sponheimi zárdájába lépett; egy évvel utóbb fiatalsága daczára apátul választották, midőn e méltóságbeli elődje elment. A kicsiny, addig csaknem ismeretlen sponheimi kolostor az ő tevékenysége következtében európaszerte ismertté lett; a zárdában a legritkább és legcsodálatosabb, főleg varázslatos munkákból nagy könyvtárt gyűjtött. Tudományának olyan nagy híre támadt, hogy sok fejedelem, sőt maga I. MIKSA csaszár és Európa legtudósabb férfiai felkeresték s barátságát megbecsülték. 1496-ban Sponheimban egy napon két fejedelem és hét tudós gyűlt össze.
TRITHEIM még sem búvárkodhatott sokáig békességben s ennek, legalább részben, ő maga volt az oka. Elég vigyázatlan volt ugyanis és egy barátjának, BOSTIUS ARNOLD genti szerzetesnek levelet küldött, mely nyilvánosságra jutása esetén tényleg a varázslat gyanujába kevenhette íróját. Szerencsétlenségére BOSTIUS éppen akkor halt meg, midőn a levél Gentbe érkezett, miért is a zárda perjele bontotta fel; ez pedig
olyan különösnek találta tartalmát, hogy egész Német-és Francziaországban elhíresztelte. A levél így kezdődik:
"Fontos munkán dolgozom, mely ámulatba ejtené az egész világot, ha közrebocsátanám, a mi azonban eszem ágában sincsen. Az első könyv czíme: Steganographia. Ebben szó esik több mint százféle titkos irásmódról, melyeket a legokosabb ember sem tud elolvasni, ha a titkát nem ismeri. Ez csodálatos; de a második könyv még bámulatraméltóbb. Azzal a ki ismeri a módját, több mint 100 mértföldnyire közölhetem gondolataimat írás, szó és jel nélkül; még csak hírvivőre sincs szükségem. Olyan tisztán és részletesen lehet ezt végezni, a hogy csak kívánatos, még pedig egészen természetes módon, szellemek vagy egyéb babona segítsége nélkül. Ez persze furcsa; de most következik valami még furcsább. A harmadik könyv annak a módját ismerteti, hogyan lehet tudatlan embert, ki anyanyelvén kívül mást nem ismer, annyira juttatni, hogy két óra leforgása alatt latinul ért, olvas és ír, még pedig úgy, hogy senki sem tagadhatja, hogy leveleit jó latinossággal írja" stb.
Ennek a levélnek nem maradt el a hatása. Minthogy TRITHEIM még azt a vigyázatlanságot is elkövette, hogy a megkezdett munkát nehány látogatójának megmutatta, a nélkül, hogy őket a dolog érdemével megismertette volna, a gyanu, hogy ő varázsoló, még csak új tápot kapott. A sponheimi barátok bátorságot merítettek belőle s ellenszegültek a szigorú zárdai fegyelemnek, melyet TRITHEIM addig fentartott.
Több esztendeig húzódó czivakodás után TRITHEIM végtére is kénytelen volt a zárdát és kedves könyvtárát elhagyni és a meghívásnak engedve, 1505-ben Würzburgba ment apátnak. Itt békességben töltött
még 11 évet; de a steganographiát, mely annyi kellemetlenséget okozott neki, sohasem fejezte be. A hiányos kéziratot halála után kinyomatták és a steganographia a kiadások egész sorát érte, melyek egymással éppen nem egyeztek meg minden részletükben. Az 1621-iki darmstadti negyedrét kiadást tartják a legmegbízhatóbbnak; e szerint idézem az első fejezet kezdetét, hogy fogalmat nyujthassak erről a felette különös és sokat vitatott munkáról.
"Az első fejezet kulcsa PAMERSYEL-nak, e legelőkelőbb szellemnek kezében van, anogr madriel, ebra sothean abrulges itrabsiel és ormenu itules ratlion hamorphiel segítségével. A munkát e szellem idézésével kell kezdeni.
E fejezetnek tökéletes kidolgozása nagyon nehéz és szellemeinek gőgje és makacssága miatt veszedelmes; nem fogadnak szót senkinek, a ki a mesterséget nem érti eléggé; sőt a tapasztalatlant zaklatják is, ha nagyon erőszakolja őket és különféle módon bosszantják. A levegő valamennyi szelleme közül ők a leggonoszabbak és leghűtlenebbek. Teljesen senkinek sem engedelmeskednek, hacsak nem kényszerítik őket a legerősebb igézésekkel; még ekkor is gyakran elárulják a rájuk bízott titkot, mert a mint a levéllel útnak bocsátottuk őket, röpke csapatként vezető nélkül rohannak el a küzdelemből, a felsőbbséghez őrjöngve rontanak és mindenek jelenlétében elárulják a feladó titkát. Ezért senkinek sem tanácsoljuk, hogy őket kényszerítse és kiki csak óvatosan keresse szolgálatukat, mert alattomosak és hűtlenek. A következők között egynehány sokkal kedvezőbbre fog akadni, kik parancsainak önként vetik alá magukat. Ha azonban valaki ki akarja próbálni gonoszságukat és az itt mondottak
valóságát, akkor ügyeljen a következőkre: Vegyen egy lap papirost és írja legfelül az Isten nevéhez való fohászt: Atyának, Fiúnak, szent Léleknek nevében. Azután latin, német vagy másvalamely nyelvei egyszerű, világos és minden olvasónak érthető elbeszélést ír. Írás közben azonban napkeletnek fordulva kell ülnie és a szellemeket következőképen kell idéznie:
Pamersiel oshurmy delmuson Thafloyn peano charustre melany lyamunto cholchan, paroys, madyr, moerlay, bulre tatllor don melcove peloin, ibutsyl meon myssreath alini driaco person. Crisolnay, lemon, ososle mydar icoriel pean thatmoi, asophielil natreon bangel ocrimos estevor naelma besrona thulaomor fronian beldodrayn bon otalmedgo merofas elnathyn basramuth.
Ha azután a szellemek szolgálatára megjelennek, folytathatja, a mit megkezdett. De ha ez meg nem történik, akkor a fenti szavakat addig kell ismételnie, a míg csak mutatkoznak, vagy pedig a munkát abban is hagyhatja, hogy a túlságos kényszerítés miatt valamiképen ne ártsanak a dolgozónak. A munkát befejezvén, a levelet hírvivővel küldi el a mesterségben jártas barátjához. Ez a levél átvételekor a következő szellem-idézést használja:
Lamarton anoyr bulon madrinel traschon ebrasothea panthenon nabrulges Camery itrasbier rubanty nadres Calmusi ormenui ny tules demy rabion hamorphyn.
Ő azután rögtön meg fogja érteni a bennük rejlő értelmet, mert a szellemek olyan erővel fognak megjelenni és olyan hangosan szólani, hogy az összes jelenlevők bizonnyal meg fogják érteni az író titkát.
Ez a töredék jellemző a munkára, mely egész
terjedelmében szellemekről szóló leírásokból, a legrettenetesebb szellemidézésekből és értelmetlen szókból áll. Ezek jelentősége sokáig titok volt; némelyek hitték, hogy tényleg szellemidézésre szolgáló eszközökről van bennük szó; mások ellenben TRITHEIM szavaihoz tartották magukat, hogy minden természetes módon történik és hogy csak az értelmét kellene kitalálni. Ez csak 1676-ban sikerült; juris doctor HEIDEL E. Wormsban rájött, hogy mindezeknek a barbár szellemidézéseknek megvan a maguk értelme, ha minden második szót, tehát az elsőt, harmadikat, ötödiket stb. elhagyjuk; a megmaradt szókból megint minden páratlan helyű betűt hagyunk el, azaz az 1.-t, 3.-at, 5.-et és így tovább, ha t. i. az összes betűket egy sorba írva képzeljük. A többi (a nyomtatásban feltüntetett) betű azután a titkos írás mindenféle módjait ismerteti. Így az első igézésből a következő szókat kapjuk:
Sum tali cautela, ut prime lyttere cvivslybet diccionys secretam intencionem tuam reddant legenty. (Azt az óvóintézkedést használom, hogy minden szó első betűje adja meg az olvasónak a rejtett értelmet.)
Az igézés, mellyel az olvasó az izenetet fogadja, ugyanezt az utasítást adja, még pedig: Nym die die ersten Bugstaben de omni uerbo (vedd minden szó első betűjét). A steganographiának ez az egész fejezete tehát azt igyekszik kimutatni, hogyan lehet titkos értesítést küldeni olymódon, hogy az ember valami történetet vagy ilyesmit tákol össze belőle, azután minden szónak az első betűjét veszi és ezeket összeállítja; a közlés ilyen módon ezekben fog rejtőzni. Hasonló modorban terjengősen tárgyalja minden következő fejezet a titkos írásnak egy-egy másik fajtáját.
Hogy miért rejtette TRITHEIM a titkos írásokról szóló felfedezését ilyen különös formákba, az meglehetősen talányos. Ugyan úgy, minden nagyobb fáradság nélkül, a leírásnak más módját is választhatta volna, mellyel ily nagy feltünést nem kellett volna keltenie s nem kellett volna magát varázsoló hírébe hoznia. Csakhogy valószinűleg éppen erre a hírre vágyódott. A nép szemében a nagy varázsló mégis csak tekintélyes és félelmetes személyiség volt és nem valószinűtlen, hogy TRITHEIM, mint oly sokan mások is, elég hiú volt arra, hogy ilyen tekintélyre vágyódott, ha ez veszedelem nélkül volt elérhető, azaz, ha az ember adott esetben ártatlanságát kimutathatta. Tény, hogy TRITHEIM eljárásának módját másképen alig lehet megmagyarázni.
Titkos írási módszereinek eszmljét TRITHEIM kimutathatólag a Kabbalából vette. A régi zsidó bölcselet tanulmányozása, mely RAYMUNDUS LULLUS napjai óta pihent volt, éppen akkor lett újra divatos. PICO DE MIRANDOLA gróf (szül. 1483) megírta "Conclusiones cabbalisticae" cz. munkáját (1486), melyben a tudós világ figyelmét felhívta e munkákra. MIRANDOLA egy tanítványa avatta be TRITHEIM-ot a Kabbalába; azonkívül baráti viszonyban volt azzal a férfiúval, a ki a Kabbala és kabbalás módszerek ismeretének terjesztéséhez minden másnál inkább járult hozzá: REUCHLIN JÁNOS-sal. Ez 1455-ben született Schwaben tartományban és Párizsban a klasszikus nyelveket tanulmányozta, majd később Olaszországban nehány tudós zsidóval ismerkedett meg, kik beavatták a héber nyelvbe, melyben addig páratlan ismereteket szerzett. Ekkor ő is tanulmányozni kezdte a Kabbalát, s ebben vélte megtalálni a keresztény dogmatika csiráit, és
erről szóló nézeteit "De verbo mirifico" czímű munkában (Basel, 1494) írta meg. E műben a kereszténység leglényegesebb tanait kabbalás módon az ótestamentumból igyekszik levezetni. A BRA, "teremteni" szóból notariquont csinált ilyképen: AB–BN–RVCh–HAQDSh azaz: az Atya, Fiu és a szent Lélek, azaz a teremtés fogalmában vélte megtalálni a Szentháromság tanának alapjait.
E műfogásaival lett REUCHLIN az u. n. keresztény Kabbalának szerzője, mely később oly buzgó mívelőkre talált s mely úgy látszik, napjainkban ismét érvényesülni kezd. De nagyobb volt a jelentősége REUCHLIN második főmunkájának: De arte cabbalistica (Hagenau, 1517); ebben a kabbalás fő tanoknak és módszereknek meglehetősen teljes és helyes leírását adja.
E munka révén lettek e tanok Európa mívelt világa számára első ízben hozzáférhetők és a következő időkben az egész tudományra lényeges befolyásra tettek szert. Így látjuk a Kabbala jelentőségét világosan kidomborodni AGRIPPA nagy varázslatos rendszerében, melyet a következőkben közelebbről ismertetni szándékozunk.