A középkor a boszorkánypörök kezdetéig.

Bármily hatalmasan nyúlt is bele a kereszténység az ó-kor gondolkozásába, természetszerűleg nem alakíthatta át a társadalmat egy csapásra, sem pedig évszázados fejlődés eredményeit nem semmisíthette meg. A vallásos alapeszmék csak lassacskán hatoltak be a népek tudatába, a fennálló társadalmi viszonyok


137

átalakulását idézvén elő. De mennyi régi fogalom, erkölcs és szokás maradt fenn, melyeket a kereszténységgel csak valamennyire is össze lehetett egyeztetni; csakhogy új, keresztény megokolást nyertek. Már az egyik előző fejezetben láttuk, hogyan vette fel az óegyház korának babonáját és hogyan fejtett ki keresztény alapon nyugvó varázs-tudományt a rossz szellemek legyőzésére. De bizonyos erkölcsöket és szokásokat is, a melyek a kereszténység alapelveivel nem ellenkeztek, megtartottak és megfelelő körülmények között alkalmaztak is. Így nevezetesen átvettek régi igazságszolgáltatási szokásokat, melyek a hozzájuk fűzött magyarázat révén bizonyos varázslásszerű jelleget kaptak. Így keletkeztek az úgynevezett isten-ítéletek, az ordáliák.

E legelterjedtebb szokások egyike a vaspróba volt, ez a kétségtelenül pogány szokás, mely már SZOFOKLESZ tragédiáiban is előfordul. A középkorban kiterjedten használták, ha valaki súlyos vád alól, példáúl a boszorkányosság vádja alól tisztázni akarta magát.

BECKER "Az elbűvölt világ" czímű híres munkájában ezt a szokást következőképen írja le: "A pap teljes ornátusban egy vashengert, melyet szentelt vízzel többszörösen megöntöztek, helyezett az oltáron lévő izzó parázsra, rákezdett a tüzes pestben [kemencében] lévő három férfiról szóló énekre, a vádlott szájába tette az ostyát és könyörgött, hogy Isten bűnösségét nyilatkoztassa ki azzal, hogy az izzó vas, melyet kezébe adnak, elégesse, avagy pedig ártatlanságát úgy, hogy sérülést ne szenvedjen. A vádlottnak az izzó vasat kilencz lépésnyire kellett vinnie; ekkor a pap bekötözte a sérült kezet és lepecsételte a kötést. Három nappal utóbb megvizsgálták a kezet, vajjon ép-e. Ha


138

nem így volt a dolog, a vádlott bűnössége be volt bizonyítva".

Arra számítottak tehát, hogy Isten maga avatkozik be az ártatlan javára. Ugyanez a gondolat volt az alapja a többi ordáliáknak is. Tudvalevő, hogy a harczias észak-európai népek a pogány időkben páros viadallal szokták vitás ügyeiket elintézni. Az erősebbnek joga elvitázhatatlan volt. A ki az ellenfelét leterítette, annak volt igaza. A jogi viták elintézésének ezt a módját a lovagkorban a nemesek számára tartották fenn, csakhogy a szokást ekkor azzal indokolták, hogy Isten a gyöngébbet segíti győzelemre, ha annak van igaza.

Az istenítéletek harmadik alakja a vízpróba volt, melyet azonban, úgy látszik, csakis a boszorkánypöröknél alkalmaztak. Így a rajna-menti régi kelták az olyan gyermeket, a melyről nem tudták törvényes-e vagy nem, egy pajzson pőrén rátették a folyóra. Ha a gyermek a felszínen maradt, akkor törvényes volt, ha pedig elmerült, anyját könnyelmű nőnek tartották.

Ezt az eljárást a boszorkánypörök idején következőleg módosították. Annak, a kit boszorkánysággal vádoltak, kezét, lábát keresztbe kötötték, úgy, hogy a jobb hüvelyk a bal öreg újjat és a bal hüvelyk a jobb öreg újját érte; azután meztelenül a vízbe dobták. Ha elmerült, ártatlannak nyilvánították; föltették ugyanis, hogy a víz, melyet előzetesen vallásos szertartásokkal megszenteltek, bűnös személyt nem vesz be magába.

Ezek a példák talán eléggé mutatják, hogyan válnak régi pogány szokások keresztényekké, és hogyan tesznek szert kiterjedt használatra. Természetesen még számos hasonló példát említhetnénk; így már korábban leírtuk (L. 111. l.), hogyan szolgáltak a pogány Izlandban dívó kísértetellenes pörök mintául a keresztény közép-


139

kornak kártékony állatok, stb. ellen viselt pöreinél; de ez állapotoknak kimerítő leírásáról itt szó sem lehet.

Arra szorítkozunk, hogy a fejlődés menetét egy-két példában megvilágítsuk. Minthogy az idézettekből már eléggé kiviláglik, hogy az egyházi tekintélyek milyen gondtalanul ültettek át régi pogány szokásokat keresztény formákba, nem csodálkozhatunk azon sem, ha a nép széles rétegei sűrűn éltek ezzel az eljárással. A pogány varázsformulákat keresztény mezbe ruházva ugyanúgy tovább használták, mint régente. Norvégiából származik pl. egy régi varázsrigmus a lovak lábtörése ellen; kétséget nem szenved, hogy ez nem egyéb átalakított pogány varázsszólamnál; meg túlságosan hasonlít is a megfelelő, már fentebb említett merzeburgi formulához.

Krisztus Urunk gyorsan nyargalt
S kitörött a csikó lába,
Krisztus leszállt s meggyógyítá
A velőt velőhöz áldva,
Csont a csonton, íz az ízen
Falevéllel béborítva
S nyomban rendben volt minden.         (K.)

Hasonló módon maradtak fenn a régi varázs-művészetek, úgy az európai mint az ázsiai eredetűek, az alsó néprétegekben az egész középkoron át egészen máig, és a varázslás csakis ily módon tarthatta is fenn magát; mert az egyház, mint már fentebb láttuk, a pogány varázslatot már régen ördöngős varázslatnak nyilvánította és eretnekség és bálványimádás gyanánt üldözte.

Míg a varázslat erejébe vetett hit a nép közt és a tudatlan alsóbb papság közt fentartotta magát, addig az egyházi hatóságok az idők folyamán más ered-


140

ményre jutottak. A paderborni zsinaton 785-ben a következő határozatot hozták: "Az, a ki az ördögtől elvakíttatván, a pogányok szokása szerint azt hiszi, hogy valaki boszorkány lehet és ez okból azt elégeti, halállal bűnhődik". Ekkor tehát már nem a boszorkányságot, hanem az abban való hitet tartották büntetendőnek. Ezt a határozatot NAGY KÁRoLY megerősítette s a következő századokban a frank egyháznak a boszorkányosság miatt való vádakkal szemben elfoglalandó álláspontjára nézve ez szolgált irányítóul. Az egyháznak fölfogása a boszorkányosságról még világosabban kidomborodik az úgynevezett ancyranikus Canon episcopi-ban, mely a 900-ik esztendő körül adatott ki. Ebben a kánonban elrendelik a püspököknek, hogy községeikben a gonosz szellemek által űzött varázslatban való hit lehetőségét, a szellemekkel és szellemekhez való éjszakai utazásokban való hitet mint tiszta képzelődést erélyesen nyomják el és mindenkit, a ki ezt a hitet tovább ápolja, az egyházi közösségből lökjenek ki. Ez a határozat a XIII. század végéig jogerős volt; a míg érvényben volt, boszorkányság czímén nem egykönnyen lehetett valakit vádolni, minthogy a vád a vádlóra volt a legveszélyesebb. Azonban, hogy a tudatlan tömeg az ilyen határozatok daczára sem hagyott föl a varázslatba vetett hitével, azt az a számos népszerű varázsformula bizonyítja, mely főleg szóbeli hagyomány útján mai napig fenmaradt. De a régi pogány varázslatban való hit, melyet az egyház ördöginek nyilvánított, valamint annak ismerete is természetesen kiveszett az idők folyamán. Ennek daczára még később is szükséges volt, hogy az egyház tűzhalál büntetése alatt megtiltsa kultiválását. Azonban ennek oka épen nem az


141

volt, hogy a fekete varázslat abban az időben valami különösen virágzott volna – sőt okunk van föltenni, hogy jóformán kihalt volt – csakhogy más ok forgott fenn. Hogy ezt kimutassuk, egy előbbi korszakra kell visszatekintenünk.

A kereszténység első idejében, midőn a községek még kicsinyek voltak és ájtatosságaikat s szeretet lakomáikat titokban kellett megtartaniok, a pogányok reszéről mindig újabb vádakat kovácsoltak ellenük. A keresztényeket sötétben bujkáló, kétségbe esett népnek mondották, mely a legalsóbb rendű népségből és könnyen hívő asszonyokból áll, kigúnyolja azt, a mi szent és összeesküszik embertársai ellen. Azt állították róluk, hogy éjszakai összejöveteleiken nem embernek való eledellel táplálkoznak, minden szent szokást megvetnek és hogy istentiszteletük nem tisztelet, hanem valósággal alávalóság; hogy fivéreknek és nővéreknek nevezik egymást, de a legaljasabb fajtalansággál gyalázzák meg e szent neveket; hogy szamárfejet és még rosszabb dolgokat imádnak. Különös rémületességgel írták le azokat a szertartásokat, melvekkel szerintük új tagok fölvételekor éltek. Ezeket edény elé állították, melyben liszttel fedett gyermek feküdt; ekkor az illetőnek éles fegyverrel ismételten a lisztbe kellett döfnie, hogy a gyermeket megölje. A vért megitták, a hullát elpusztították, és hasonló emberáldozatokkal melyeknek minden új tag bűnrészese lett, mindannyit hallgatásra kényszerítették.

Természetesen mindezek a vádak tisztára légből kapottak voltak. Senkisem tudhatta ezt jobban, mint maguk a keresztények. Azonban a mint a kereszténység győzedelmeskedett és általánosan elterjedt, a keresztények maguk hasonló vádakkal kezdtek illetni


142

más keresztényeket. A mint valamely szekta képződött, mely az általános egyházi tanoktól valamely, talán teljesen lényegtelen pontban eltért, akár csak abban, hogy szigorúbb egyházi erkölcsöket követett és tagjaitól tisztább életmódot követelt, mint a milyen a keresztények között egyébként szokásban volt, akkor az ily szektát azonnal eretnekséggel vádolták és az említett vádakat hozták fel ellene. Ehhez társult a legrégibb időben az ördöngős varázslat űzésének vádja is. Különböző szekták tűntek fel lassacskán, mint a markosziak, montanisták, manicheusok és priscillianisták és tüntek el ismét, de mindannyiszor ugyanaz a színjáték játszódott le. Úgy látszik e vádaskodásoknak csak egy ízben volt komoly következményük, még pedig PRISCILLIANUS kivégzése 385-ben. Nagyjában és egészben véve ezek a szektaalkotó törekvések az első évezredben olyan ritkán jelentkeztek, és olyan kevéssé terjedtek, hogy az egyház anélkül, hogy komolyabb rendszabályokhoz kellett volna nyúlnia, könnyen legyőzte őket.

Másként alakult a dolog a következő időkben. Az egész kereszténységben általánosan azt hitték, hogy az, a mit JÁNOS KRISZTUS ezer éves földi birodalmáról kinyilatkoztatott volt, a fennálló egyházra vonatkozik. Az 1000. év körül várták tehát a világ pusztulását és midőn ez nem állott be, az egyház tekintélyébe vetett hit nagy mértékben megrendült. Nem lévén vakok a katholikus egyházban akkoriban elterjedt különféle visszaélések iránt, a XI. század elején itt is, ott is szekták keletkeztek, melyek függetleníteni akarták magukat az egyháztól és tisztátalan tanától és a kik önmagukat ezért "tiszták"-nak (kathar-ok) nevezték. Ezeknek a szektáknak Olasz-, Franczia- és Németországban számos


143

követőjük akadt; saját püspökeik voltak és a katholikus egyházat nem csekély veszélylyel fenyegették. Minthogy a katharok az ördögnek nagy hatalmat tulajdonítottak és azt hitték, hogy a tiszta keresztény tant az ő befolyása hamisította meg, azért egyenesen ördögimádással vádolták őket és természetesen ellenök is fölujították az eretnekség vádját. Ugyanazon időben tehát több országban is megkezdődött a katharok heves üldözése és számosan közülök a máglyán pusztultak el.

Nem jártak jobban az albigensiek és waldensiek a XII. században. Ezek a szekták, melyeket a protestantizmus előfutárainak kell tekintenünk, Franczia- es Németországban nemcsak a nép között, hanem a fejedelmek, a nemesség és a katholikus egyház püspökei körében is oly nagy pártra tettek szert, hogy ezeken a vidékeken az egyházat ósdi és nevetséges intézménynek tekintették. III. INCZE és IX. GERGELY pápa tehát keresztes háborút hirdettek e szekták ellen és inkvizicziós törvényszéket állítottak, mely elé mindenkit megidéztek, a ki az eretnekekkel való összeköttetés gyanújában állott. A pápai bulla, melyet 1233-ban Németországban az eretnekek ellen kibocsátottak, megérteti velünk, hogy a vádlók voltaképen mire czéloztak. Az eretnekeket a bullában az ördög tiszteletével vádolják, a ki nekik béka, fekete macska vagy sápadt képű férfi alakjában személyesen megjelenik. A fölvételt kérő novicziusnak jéghideg csókot ad és ezzel a katholikus hitnek minden nyoma kivész az illetőből. Föladatává tétetik az illetőnek, hogy a szentségeket mindenféle módon gúnyolja és csúfolja és elkövesse mindazt, a mit az egyház tana szerint nem volt szabad tennie. Az ilyen vétségekre természetesen halálbüntetés volt kiírva, miért is e szektákat több mint húsz éves, részben fölötte véres üldözéssel ki is irtották.


144

Mindezeknél az eretneküldözéseknél a boszorkányosság vádját hivatalosan sohasem emelték; ez nem történhetett meg, a míg az egyház a varázslás lehetőségébe vetett hitet elítélte és a Canon episcopi érvényben állott. Azonban a XIII. század közepe táján az egyháznak e kérdésben elfoglalt álláspontjában teljes fordulat állott be, a mennyiben AQUINÓI TAMÁS, korának legjelentékenyebb egyházi tanítója, oly felfogást képviselt, mely határozott ellentétben állott az előbbi századoknak és az egyháztanoknak addig követett gyakorlatával.

Ezt az új fölfogást röviden a következő mondatokban tükröztetjük vissza: "A boszorkányokról tudjuk, hogy némelyek azt hiszik, hogy boszorkányosság nincs is és hogy a hitetlenségből származnék; hiszik azt is. hogy a rossz szellemek csakis az emberek képzeletében vannak meg, a mennyiben az emberek, úgyszólván csak belsejökből idézik őket elő és képzelődéseiktől megijednek. Pedig a katholikus hit állítja, hogy vannak démonok, hogy ezek cselekedeteik által kárt okozhatnak és a házasság termékeny voltát megakadályozhatják". Továbbá: "Megfontolandó, hogy szükségképen meg kell engedni, hogy rossz szellemek Isten engedelmével zavarokat idézhetnek elő a levegőben, szeleket okozhatnak és akaratjokból tűz hullhat az égből. Mert ámbátor a testi anyag alakjának fölvételét illetőleg sem a jó, sem a rossz angyaloknak, hanem csakis a teremtő Istennek engedelmeskedik, mégis, a mi a térben való mozgást illeti, a testi természet arra termett, hogy a szelleminek engedelmeskedjék. Példa reá az ember, kinek tagjai csak az akarat parancsai szerint mozognak. Tehát mindazt, a mi a térben való mozgásokkal elérhető, saját hatalmukkal nemcsak a


145

jó, de a rossz szellemek is elérhetik, ha Isten meg nem akadályozza. Így a levegőben pusztán a földből és a tengerből fölszálló gőzök segélyével szelet, esőt es egyéb zavarokat idézhetnek elő".

Ha AQUINÓI TAMÁS ily módon ellentétbe helyezkedhetett az egyházban addig érvényes fölfogásokkal és nézeteit győzelemre is vezette, úgy ennek oka természetesen az volt, hogy nemcsak saját, hanem korának nézeteit is kifejezésre juttatta. A közfölfogásban tehát tökéletes fordulat állott be a boszorkányság lehetőségéről. Ezt a körülményt főleg a mórok varázstudományának Európára gyakorolt befolyása magyarázza meg. Az európaiak a keresztes háborúk és a spanyolországi mór egyetemek útján érintkezésbe jutottak az arabokkal, s fölvették s tovább fejlesztették a természettudományok és a varázstudomány tanulmányozását, mely tudományokat a mórok buzgón műveltek.

ALBERT VON BOLLSTADT, kit ALBERTUS5 MAGNUS-nak neveztek (szül. 1193.), BACON ROGER (szül. t2t4.) és ARNOLD DE VILLANOVA (szül. 1240.) természettudományi tudásuk miatt, melynek révén mindenféle, a népnek érthetetlen bűbájosságot tudtak mívelni, egész Európában varázs-művészek hirében állottak. AQUINÓI TAMÁS maga is ALBERTUS MAGNUS tanítványa volt, de tudományát aligha tanulta el kellőképen. A monda u. i. azt beszéli, hogy ALBERTUS-nak titkos műhelyében egy napon gyönyörű szép női alakra bukkant, mely emberi hangon üdvözlé őt. Hogy az ördögi kísértés ellen védekezzék, bottal kezdte verni az alakot, mire ez zörgés és sajátságos hangok közepette összeesett. ALBERTUS épen akkor ért oda és haragosan kiáltá: "Tamás, Tamás! Mit tettél? Harmincz esztendei munkámat pusztítottad el". Még ha ez a leírás némileg ki van is czifrázva, alig fér


146

hozzá kétség, hogy ALBERTUS művészies automatát készített, a mely munkával a régi varázslók gyakran foglalkoztak. És ha a dolognak csak némi igaz alapja van is , akkor egészen természetes, hogy TAMÁS, a ki a dolog helyes összefüggését aligha értette meg, a boszorkányhit buzgó előharczosa lett.

Az egyháznak a canon episcopi érvényen kívül helyezése nehezére esett ugyan, de némi jóakarattal mégis csak ment a dolog és már 1264-ben, AQUINÓI TAMÁS halála évében megtörtént Languedoc-ban az első boszorkánypör. Ez alkalommal és a következő években a boszorkányosság vádját nem igen hozhatták fel, csak egy vagy egynéhány személy ellen. A mint azonban az ilyenfajta vádaskodás megkezdődött, önként következett, hogy a mindig találkozó [akadó] eretnek szekták ellen felhozott vádakhoz a boszorkányosság vádját is hozzáfűzzék. Így keletkezett fél évszázad folyamán az "eretnek- és boszorkányszekták" fogalma és ezzel lényegileg meg volt vetve a fekete vagy ördöngős varázslatban való hit, mely Európában egészen a XVIII. század elejéig úgy a nép közt, mint a mívelt körök között uralkodott. Ezek a vad képzelődések Európának több ártatlan vérébe kerültek, mint az összes egyidejű háborúk. A következő fejezetben látni fogjuk, hogyan képzelték a boszorkánytársulatok szervezetét és milyen czélokkal és föladatokkal vádolták.


Az ördögszövetség és a boszorkányszombatok.

[Causa]Efficiens primaria, vagyis első és tulajdonképeni oka annak, hogy az ember boszorkánnyá lesz és az ördög szolgálatába áll, maga az ördög. Ez azonban mitsem érhet el, ha az ember maga nem ad néki á


147

beavatkozásra vétkei által alkalmat. A hitetlen vagy ingatag hitű, az, a ki könnyelműen esküszik, bosszúvágyó vagy engesztelhetetlen, az, a kinek fajtalan vágyai vannak, a ki mértéktelenül eszik és iszik, végül a kiváncsi, a ki mindig többet akar tudni, mint mások tudnak, mindig ki lesz téve a kisértésnek, hogy az ördögnél keressen segítséget. Az erre irányuló sugallatot pedig vagy maga az ördög, vagy annak segédei, a boszorkányok adják meg néki. Ha már most valaki föltette magában, hogy az ördögtől kér segítséget, mit kell tennie, hogy a boszorkányszövetségbe fölvétessék?

Erre MEDERUS DÁVID lelkiatya harmadik boszorkányprédikácziójában emigyen válaszol:

Az elvakult emberek mindnyájan beismerik, hogy elsőbben is le kell mondaniok a Szent Háromságról, Krisztusról, a ker. hitről és a sz. keresztségről, ezeket meg kell tagadniok, ellenük esküdniök, főképen pedig a szentegyházban, mikoron a pap az evangyéliom szövegét olvasná, minden szót magukban meg kell hazudtolniok és magukat imigyen Isten és Krisztus ellenségeinek nyilvánítaniok: Mert valameddig kitartanának a keresztény hitben, az ördög nem használhatja őket eszközökül, melyekkel minden akaratát végrehajtná; minthogy a keresztény hit mindennemü szívbeli fájdalmat okoz neki. Egyebek között azt is meg kell igérniök, hogy ellenségei Isten valamennyi szentjeinek, valamint az összes egyéb teremtményeknek is, kik Isten gyermekeinek javára válnának, s ezeket a mennyire csak hatalmukban álland, károsítani és megrontani akarják. Harmadszor meg kell igérniök, hogy egyedül az Ördögöt ismerik el Istenüknek, uruknak és királyuknak és neki minden dolgukban


148

engedelmeskedendnek. Negyedszer másként kereszteltetnek meg, még pedig az Ördög, egynémelyek valamennyi Ördögök nevében, midőn is a többi boszorkányok forró vizet és medenczéket hordanak oda; az ilyen keresztelést vagy maga az Ördög végzi, vagy valamely boszorkány, nem is történvén ez mindig külön szentelt vízzel, hanem néha csak kerék nyomából vagy pocsolyából valóval, mikor is az újonnan megkeresztelt boszorkány más nevet kap. Ötödször az ilyen az Ördög birodalmába bekebelezett személy mellé mihamarább külön kurafiördögöt adnak, a ki vele lakodalmat és egybekelést tart, miközben a többi boszorkány mulat és vigan van. Hatodszor ez az ördöge elvezeti aztán ide meg amoda, gyakorta eljár hozzá, fajtalankodik vele, megparancsolja neki, hogy egy vagy más bajt okozzon, másokkal együtt, kik szintén hasonló parancsot kapnak. Hetedszer azután erősen megigéri neki, hogy nemcsak gondoskodik róla, hanem, hogy a börtönből is kisegíti, ha boszorkánysága miatt befogatnék; továbbá meghagyja neki, hogy erősen tagadjon, semmit be ne ismerjen, ha pedig valamit már beismert volna, azt mihamarább ismét tagadja meg. (1)

Annak, a kit ilyen módon minden formalitással felvettek a boszorkányszövetségbe, meg van a hatalma, hogy az embereknek kedve szerint árthasson. Belevarázsolhat az emberbe mindenféle emészthetetlen

(1) A megrémült községnek vigaszául hozzáteszi a lelkipásztor: "Ám ez mind hazugság és Isten maga támogatja a felsőbbséget hivatalos eljárásában, hogy a boszorkányok, ha elfogattak, az ördög által ki ne szabadíttassanak, ámbár az vigasztalhatja és bíztathatja őket, a míg csak a tüzet meg nem gyujtották alattuk".


149

dolgot, mint szőröket, keféket, üveget, tűket, kést, szöget, fadarabokat, halszálkát, férget, skorpiót és egyéb ilyenfélét. Azonfelül árthat az embereknek s megbabonázhatja őket, ha reájuk néz vagy reájuk lehel.

"Megjegyzendő azonban, hogy mégsem károsíthatják minden ember fiát és minden teremtményeket egyformán, még ha szivesen akarnák is. Mentesek tőlük a jámborok és istenfélők, egyházi szónokok és egyházi férfiak, felsőbbségek, bakók és hóhérok, tömlöcztartók és porkolábok, poroszlók és városi szolgák és mindazok, kik az ilyen boszorkányokat és varázslókat fogva tartják és őrizik, elítélik és a birói ítéletet rajtuk végrehajtjak.

Sok tapasztalat bizonyítja továbbá, hogy a boszorkányok az embertől minden jószágot elrabolhatnak, főleg élelmiszereket és gabonát. "A mit is – mondja PRAETORIUS – nem szabad terjengősen részletezni, avagy számos példát és történetet felhozni, minthogy a mindennapos tapasztalat nem egy embernek nagy kárával bizonyítja, hogy ez fölösleges." Füveket téve az ágy alá, vagy csomót kötvén szíjra vagy kendőre: terméketlenné tehette a boszorkány a házasságot; a csomók számából azután meg lehetett látni, hány gyermekük lett volna a házasoknak. Mesterségük révén az ember nemét is megváltoztathatják, a lányból férfit csinálhatnak vagy megfordítva, hogy ily módon nagy bosszúságot okozzanak. Hogy rossz időjárást, szelet, esőt, fagyot, mennydörgést, mennykőcsapást, havat és jeget okozhatnak azt már előbb említettük. Szó esik néha arról is, hogy a boszorkányok nagy szépségre, tiszteletre és gazdagságra is tehetnek szert; mégis a legtöbb szerző megegyezik benne, hogy csak ritkán hallott az ember olyasmiről, mintha valamely boszor-


150

kány mesterkedéseivel nyert volna valamit. Sokat vitatott kérdés az is, hogy vajjon tud-e a boszorkány valami jót is mívelni, tud-e pl. veszedelmes betegségeket gyógyítani? Legtöbben azt hiszik, hogy tud, ha az Ördög megengedi; ez azonban csak ritkán ad ilyesmire engedélyt.

Saját külön Ördögük segítségével a boszorkányok felette gyorsan repültek és hihetetlenül rövid idő alatt hosszú utakat tettek meg.

JOHANNES TEUTONICUS, halberstadti lelkészről, korának egyik leghirhedtebb varázslójáról beszélik, hogy az 1221-ik évben egy éjszakán egyidejűleg 3 helyen mondott misét, egyet Halberstadtban, egyet Mainzban, s a harmadikat Kölnben. A boszorkányok kenőcscsel szokták magukat bekenni, mely újszülött gyermekek zsírjából és különféle füvekből, úgymint mákból, csucsorból, napraforgóból, bürökből és beléndekből készül, mire azután módjukban van, hogy a levegőn átnyargaljanak, még pedig mindenféle szerszámok: kefék, csipővasak és vasvillák segítségével. Ezeket a közlekedési eszközöket leginkább a nagy évforduló ünnepen, a boszorkányszombaton használják, melyet rendszerint magas hegyen, némely országokban nagy erdőkben, szabad térségen szoktak megülni. A dán és német boszorkányok tudvalevőleg a Blocksberg nevű hegyre (a dánok néha a Hekkenfeldtre, a Heklára Izlandban) vonulnak, a svédek az oelandi Blaakullá-t, a norvégok Lyderhorn-ot (Bergen közelében) részesíitik előnyben és így minden ország boszorkányainak meg van a maguk külön helye. Az ünnepet Valburga éjjelén, május 1-én vagy Jánosnap éjszakáján szokták megülni. Ezeken az ünnepségeken az összes boszorkányoknak részt kell venniök; az olyat, a ki


151

nyomós ok nélkül elmarad, ördöge egész éjszakán át kegyetlenül kínozza s nem hagyja aludni.

Ha elérkezett az indulás ideje, a boszorkány bekeni magát a kenőccsel, ráül a tárgyra, melyen nyargalni akar és halkan mondja a következő szókat: "Köd előt-

3. ábra.


152

tem, köd utánam". Így kel útra, rendszerint a kéményen át. Mások az utat ördögükön teszik meg, mely bakkecske alakjában vár az ajtójuk előtt. Útközben óvakodniok kell a félelemtől és a hátrafordulástól: mert akkor leesnek és csunyán megsérülhetnek, minthogy útjuk néha nagyon magasan visz. Egyesek egészen meztelenül, mások ruhástul röpülnek.

Az ünnep színhelyére megérkezvén, mindent elkészítenek a lakomához, asztalokat és padokat tolnak oda és drága ezüst és arany holmiban tálalnak. Az ételek gyakran kitünőek, néha azonban az ördög kedvét leli benne, hogy vendégeit felültesse és döggel meg más egyéb tisztátalan dologgal traktálja őket; só azonban soha sincsen az ételben. Lakoma után a boszorkányok előhozakodnak ujságaikkal, mindenik elpletykálja, mi történt az ő vidékükön; mert megfigyelnek mindent, a mi az emberek között történik. "A mi azután a boszorkánymestereknek és varázslóknak eszközül szolgál, hogy az ilyen ujságokat néha előre megjósolhassák". Az ördög erre azután új méreggel látja el vendégeit, hogy új bajokat okozhassanak. Ezt a mérget, mint több szerző is beszéli, úgy kapják, hogy az ördög bak képében elégetteti magát, mire a boszorkányok gondosan összegyűjtik a hamut, mely emberre és baromra egyaránt felette veszedelmes. A bak azonban nemsokára újra közöttük terem és rettenetes hangon kiáltja: "Bosszuljátok meg magatokat, vagy meg kell halnotok."

Erre megadják az ördögnek az illő hódolatot, a mi olyan módon történik, hogy a bak hátulját fordítja a gyülekezet felé, melynek minden tagja megcsókolja őt e helyen. De nem valamennyiüknek mutatkozik ebben az alakban; az újonnan érkezetteknek,


153

kikben még nem lehet végleg megbízni, szemét elkápráztatják, mire hatalmas herczeget vélnek látni, kinek kezét csókolják, de ez csak képzelődés. Arra azután megindul a vigadalom, a boszorkányok körben helyezkednek, hátukkal befelé, hogy egyik a másikat ne láthassa és sípok búgása közben körtánczot lejtenek. Táncz közben a boszorkányok és ördögök karban ezt éneklik: "Urunk, Urunk, Ördög, Ördög, ugorj ide, ugorj oda, szökj ide, szökj oda, hess ide, hess oda". Végül minden ördög megragadja a maga boszorkányát és ha vágyaikat kielégítették, azzal töltik az időt, hogy mindenik boszorkány elbeszéli, miféle szerencsétlenséget okozott az utolsó összejövetel óta. A ki nem tud eléggé alávaló gaztettekről beszámolni, azt a legidősebb ördögök megkorbácsolják.

Ha az új tagok ilyképen mindent végig néztek, a mi jó és rossz reájuk vár, ünnepélyesen fölveszik őket a szövetségbe, a mennyiben saját vérükkel írják nevüket egy nagy könyvbe. Az illető néha formaszerű szerződést köt az ördöggel, a melyben bizonyos földi előnyöket köt ki magának, melyek fejében meghatározott idő multával az ördögé lesz. Ilyen szerződést azonban nemcsak az ünnep alkalmával lehet kötni, hanem valószinűleg bármely időben. Ez kiderül a következő okmányrészletből:

"Én, alulírott DE LA PALUD MAGDOLNA stb., ezennel bizonyítom és tanusítom, hogy az itt jelenlévők, nevezetesen GODFRIDY ALAJOS úr és BELZEBUB ördög jelenlétében Istenben és a mennyei seregekben való minden részemről lemondok. Teljesen és egész szívvel és egész erővel és hatalommal megtagadom az Atya Úristent, a Fiút és a Szentlelket, Isten legmagasztosabb Anyját, az összes szenteket és angyalokat, főképen pedig jó


154

angyalomat" stb. Miután a neveket a könyvbe bevezették és a szerződést azokkal, a kik óhajtják, megkötötték, az új tagok keresztelése következik. "A mi azután oka annak, hogy a boszorkánymestereknek és varázslóknak közönségesen két nevök vagyon." Végül az ördög rájuk nyomja a bélyegét, hogy újra megismerhesse őket, még pedig legszivesebben a test valamely elrejtett helyén, hol mások nem fedezhetik fel egykönnyen. Mert a hova egyszer az ördög kezét reá tette, azon a helyen nem érezni többet fájdalmat; az ilyen érzéketlen testrészekről lehet tehát az igazi varázsló boszorkányokat felismerni.

Sokat vitatott kérdése az egykori szerzőknek, vajjon származhatik-e élő lény a boszorkányok és ördögök közlekedéséből [érintkezéséből]. BODINUS így nyilatkozik e kérdésről:

"Haec quaestio, an isti coitus fieri possint, coram Sigismundo caesare fuit agitata et an ex iis aliquid nasci: tandemque fuit constitutum posse copulationem istam et generationem existere ... Sed neque hac in re inter Doctores convenit: ex quibus nonnulli putant Daemonas Hyphialtas sive Succubos virorum semen accipere et Ephialtas sive Incubos eodem in mulieres abuti. De hac autem copulatione Hieronymus et Augustinus asserunt nihil ex ea procreati: si fiat, diabolum in carne, non hominem fore."

[Zsigmond császár előtt megvitatták azt a kérdést, hogy vajon tudnak-e ezek közösülni és ebből születhetik-e valami... De a tudósok e dologban nem értenek egyet: némelyikük úgy véli, hogy az aláfekvő démonok a férfimagot elviszik, a ráfekvők pedig az asszonyokban felhasználják ezt. Jeromos és Ágoston pedig azt állítja, hogy ebből a közösülésből nem származik semmi, vagy ha igen, akkor az testben lévő ördög, nem ember. – NF]

De valamennyi szerző egyetért abban, hogy azok, a mik így születnek, sohasem emberi formájúak, hanem kicsiny, csunya, állatszerű lények.

Talán felesleges is bizonyítgatnunk hogy mindaz, a mi a boszorkányossággal összefügg: a boszorkányok megkeresztelése az esztendőnkint tartott nagy ünnepek, az ördög elégetése és újraéledése stb. mind-


155

megannyi paródiája a keresztény egyház szent cselekményeinek, illetve olyan eseményeknek, melyek annak alapításakor végbementek. Mi is lehetne az ördögkultusz egyéb, mint az Istenimádás karrikaturája?


A varázslat virágkora és hanyatlása.

A virágzás kora.

Alig volt az ember a démoni hatalmaknak valaha oly mértékben kiszolgáltatva sem korábban, sem későbben, mint a boszorkányság virágkorában. Nemcsak, hogy a nagyszámú démonok azon voltak, hogy egészségében, életében és vagyonában kárt okozzanak, de még az emberek között is akadtak készséges szolgáik, kik fő föladatuknak tekintették, hogy embertársaiknak kárára legyenek. Ezekkel a romboló és vészthozó lényekkel szemben az ember tehetetlen volt, mert a rossz szellemek, valamint segédeik, a boszorkányok képesek voltak olyanra is, a mit egyébként senki emberfia sem megtenni, sem megakadályozni nem tudott. Ha pedig az emberek tényleg ennyire segítség nélkül voltak, a míg természetes segédeszközeikre voltak utalva, épen nem lehet csodálni, ha természetfölötti eszközökhöz nyúltak, csakhogy egyáltalában megélhessenek ezen a világon. Minthogy ez eszközök számának és erejének szükségképen megfelelő arányban kellett lennie azokhoz a veszedelmekhez, melyeknek elhárítása föladatuk volt: könnyen érthető, hogy a varázslat soha előbb nem játszott oly nagy szerepet az emberiség életében, még pedig abból az egyszerű okból, mert a démonok soha azelőtt


156

ilyen mértékben az emberi életbe bele nem ártották magukat. Első sorban természetesen az egyház volt hivatva, hogy a hivőket pártfogolja és nekik az ördög és szolgái ellen segítséget adjon. Ennélfogva az egyházi varázslat addig soha nem látott fejlődésnek indult. Ez azonban nyilván nem volt elégséges. Hiszen az ember sohasem tudhatta, melyik pillanatban teszi ki magát valamely boszorkány alattomos támadásának, pedig a pap, vagy az egyház más szolgája nem volt mindig kéznél, hogy a támadást visszaverje; tehát szükség volt arra, hogy a nép a gonosz távoltartására önmaga is bűbájos szerekkel rendelkezhessék. Ily módon a népies varázslat is szédületes magasságba emelkedett. Lássuk tehát egymásután a nép és az egyház varázslatát és kezdjük az előbbin.

A népies varázslatnak a dolog természetéhez képest hármas föladata volt, még pedig a boszorkányok fölfödözése, hogy azokat a törvénynek kiszolgáltassa, a szerencsétlenségek megelőzése, a melyeket okozhattak és végül esetleges károk orvoslása. E czélra számos eszköz szolgált; csakhogy mindezeket a bűbájos eljárásokat eredetükig szemmel követni nem igen lehetséges. Túlnyomó többségük annyira értelmetlen, hogy inkább tekinthetők valamely beteg agyvelő termékeinek, sem mint történeti fejlődés eredményének. Ennélfogva csak jellemzőbb példák idézésére szorítkozom – kimerítő ismertetésük hatalmas köteteket igényelne.

Hogyan lehet a boszorkányt fölismerni? Ha kereszttel jelzett kést dobunk át fölötte, akkor el kell magát árulnia. Az, a ki talált boronafogat, vagy kenyérben lelt rozsszemet hord magánál, a templomban meglátja a boszorkányokat, tejes köcsögöt lát a fejü-


157

kön. Ha pedig husvét vasárnapja reggelén tojást visz magával a templomba, megismerhet minden asszonyt, a ki az ördögé; csakhogy ezek ezt tudják és a tojást zsebedben szétnyomni iparkodnak, a mi ha sikerül, akkor a tojás gazdájának szíve is megszakad. Ha a gyermekek czipőit disznózsírral kened be, a boszorkányok nem szabadulhatnak ki a templomból, a míg a gyermekek benn vannak. A ki a karácsonyi misén kilenczféle fából készült zsámolyra áll, a község valamennyi boszorkányát megismerheti, mert a főoltárnak háttal állanak; de a boszorkányok is látják őt és halál fia, ha mise után kézre keríthetik, mielőtt haza érkezett. A boszorkányt arról is megismerheted, hogy a kép, melyet szemében látsz, tótágast áll. (Ha másnak szemébe nézünk, tudvalévőleg saját egyenes állású képünket láthatjuk benne.) Ha mindenféle szert fazékban főzesz, ezzel valamely boszorkánynak olyan fájdalmakat okozhatsz, hogy eljön és könyörög, hogy hagyj fel a főzéssel, stb.

A boszorkányok okozta csapások elhárítására szintén sok mindenféle eljárást alkalmaztak. Nem egy közülök valósággal utánzata bizonyos műveleteknek, a melyeket a Szentírás különös alkalmak adtán említ és a melyeket ez okból más körülmények között is czélra vezetőknek tartottak. Ide tartoznak a zsidóknak a husvét alkalmára rendelt szertartásaik: az ajtófélfákat és a legfelső gerendát bárány vérével kellett bekenniök és husából semmitsem volt szabad másnapra eltenniök; a mi megmaradt, azt el kellett égetni. Az ajtófélfák bekenése arra szolgálván, hogy a halál angyalát a belépésben megakadályozza, azt hitték, hogy ez a szertartás más csapásokat is távol tarthat; ez okból krétával vagy szénnel kereszteket rajzoltak


158

az ajtófélfára. Azonkívül rajta voltak, hogy naponta mindazt, a mi ennivaló a házban volt, elfogyasszák és a mi víz, vagy tej megmaradt, azt kiöntötték. Más szokásoknál ismét más szempontok jőnek tekintetbe. Szerfölött veszélyes dolog volt a boszorkánynak valamit kölcsönözni, minthogy ezzel mindenféle bajt hozhatott a házba, ha a kölcsönvett portékát visszahozta. Különösen óvakodtak a kölcsönadástól azokon a napokon, melyeken, mint hitték, a boszorkányok útra szoktak kelni. Az idők folyamán ebből, mint PRAETORIUS állítja, az a nézet fejlődött, hogy az ember reggel ne adjon kölcsön semmit; a kereskedőknek tehát fontos volt, hogy minél korábban adjanak el valamit. Az első vevő ezért valamivel olcsóbban kapta az árút, hogy az üzlet azzal is könnyebben létesülhessen és az eladó minél előbb kézhez kaphassa a foglalót. Más szokások eredete már alig mutatható ki. Orgonát és vad cseresnyét tűztek a szobák minden sarkába, néha a házak külső falaira is, miáltal a boszorkányok nem jöhettek a házba. Ha valaki, a ki a boszorkányság gyanújában állott, a házból kiment, a háziasszony forró hamut vett a tűzről és utána dobta. János napján többnyire kilenczféle füvet szedtek, melyeket gondosan megőriztek a házban s a melyekkel füstöltek, ha a megbabonázás veszedelme fönforgott. Némely vidékeken azt is veszélyesnek tartották, ha valaki este font és semmi esetre sem volt szabad a fonott szövetet éjjelre a rokkán hagyni, különben eljöttek a boszorkányok és más egyébbel együtt hasznavehetetlenné tették. Olyan népies bűvölésekben sem volt hiány, melyekkel a boszorkányságot megelőzni igyekeztek: Westfáliában a parasztlegények február 22-én hajnal hasadtakor kalapácscsal megkopogtatták az ajtókat és ezt énekelték:


159

Gyertek elő földi férgek,
Ime itt van Péter napja,
Mához egy év mire perdül
Házai, ólad mind felépül,
Készen lészen szemház, pajta,
Semmi átok sem fog rajta.         (K.)

"Földi férgek" (a németek Schwellenvogel-nek hívják) néven értetődött mindaz, a mi a küszöb alatt összekerül: szemét, féreg, boszorkányság, stb. Az ilyen bűvölés után a ház egy évre biztosítva volt mindennemű károsodás ellen, miért is azt, a ki ezt a szertartást végezte, meg szokták ajándékozni.

Természetesen a boszorkányok okozta kár helyrepótlására sok mindenféle szer volt. Valamennyi oda lyukadt ki, hogy egy vagy más titokzatos művelettel a boszorkánynak olyan bosszúságot kellett okozni, mely őt a bűbáj megszüntetésére kényszeríté. Egyik módszer abban állott, hogy vasárnap napkelte előtt az ördög nevében mogyorófa pálczát kellett vágni: azután a ház vagy istálló mind a négy sarkából összesöpörték a szemetet, zsákba tették s ezt bekötve az ajtóküszöbre helyezték, a hol azután a pálczával az ördög nevében eldöngették. A boszorkány minden ütést megérzett és így kénytelen volt a bűbájt beszüntetni.

Ha valaki boszorkányosság folytán megbetegedett, viaszkból képet készítettek és a papnak három misét kellett felette olvasnia. Azután a képet megszúrták azon a helyen, (1) a hol a beteg szenvedését érezte; a boszorkány tehát kénytelen volt a betegséget eltávolítani. Ha a tehenek nem adtak elegendő tejet, ennek

(1) Ez emlékeztet a vad népek (30. lap) és a chaldeusok (44. lap) szokásaira.


160

természetesen boszorkány volt az oka; azt a csekély tejet tehát, a melyet a tehén adott, összegyűjtötték, megfőzték és főzés közben beleszúrtak; ez annyira fájt a boszorkánynak, hogy kénytelen volt a tejet visszababonázni és így tovább.

Az egyház varázslata minden tekintetben ugyanazon magaslaton állott, mint a népé: főleg pedig ugyanígy bővelkedett együgyüségben. Papok és szerzetesek mindenféle babonás eljárással jelentékeny jövedelmekre tettek szert; misét mondtak minden lehető és lehetetlen dolog miatt, amulétokat készítettek, így pl. Agnus Dei-t, konczepcziós czédulát, stb.

Erre az egyházi varázslatra számos példát említhetnék, azonban a felemlített egynéhány eset is elegendőképpen megvilágítja a dolgot:

Mikor a pap mise közben e szókat mondja: "Csontot ne rontsatok benne" és ti eközben megérintitek fogaitokat, úgy ez fogfájásellenes gyógyítószer. Láz esetén a pap szenteltvízzel megmossa a lázas beteg kezét és a 144-ik zsoltárt mormolja, vagy pedig kezén fogja a beteget és így szól: "Legyen néked oly könnyű a láz, miként a Szűz Máriának Urunk Jézus Krisztus születése". Ha ez nem segít, akkor három ostyát vesz, melyek felett misét mondottak és felírja az egyikre: a milyen az Atya, olyan az élet is; a másodikra: a milyen a Fiú, olyan a Szent Lélek is; a harmadikra pedig: a milyen a Lélek, olyan az orvosság is; ezekkel táplálja a beteget egymásután három napon át, de úgy, hogy egész napon semmi egyebet ne kapjon, este pedig 15 Miatyánkot es 15 Üdvözlégy Máriát mondat el vele.

Különösen sok az ízléstelenség a különféle bűvölésekben.


161

A következő példák a kapuczinusok benedictionáléjából [áldáskönyvéből] vétettek. Valamely házat a következő felirat védi meg tűz ellen:

"Heli, Heloim, Sothar, Emmanuel, Sabaoth, Agla, Tetragrammaton, Hagios, Othnos, Ischyros, Athanatos, Jehova, Adonai, Saday, Messiás. A meg nem teremtett Atya †, a meg nem teremtett Fiú †, a meg nem teremtett Szent Lélek †, Jézus Krisztus, a fényesség királya jő békében. Az ige hússá lett † és Isten emberré. Krisztus † győzedelmeskedik. Krisztus † uralkodik. Krisztus † parancsol. Krisztus védje és óvja meg e házat mennykőcsapástól és tűzvésztől".

Ezt a czédulát meglocsolták szenteltvízzel és kiszögezték a ház, vagy az istálló ajtaja fölé.

Hogy az ördög és a boszorkányok üldözesei ellen védekezhessenek, szentelt érmeket: "benedikcziós" pénzeket és szentelt czédulákat: "konczepcziós" czédulákat hordtak maguknál, még pedig többnyire a nyakukon, szalagra fűzve. Ezek tehát valóságos amulétok voltak, melyeket mise után nagy ünnepélyességgel szoktak az oltárnál megszentelni. A szentelés imából és bűvölésből állott; a bűvös mondás, melyet az érmekre ráolvastak, így hangzott:

"Átkozott és elkárhozott ördögök, e szók erejével: Messiás, Emmanuel, Sahaoth, Adonai, Athanatos, Ischyros és Tetragrammaton megkötözünk, leverünk, és elűzünk benneteket minden helyről és házból, hová ez a fillér kerül. Továbbá meghagyjuk nektek, hogy ne legyen hatalmatok a lakók testének pestissel ártani. Menjetek, átkozottak, a tűz fertőjébe; sülyedjetek a néktek szánt mélységbe és ne merészkedjetek itt többé megjelenni. Így parancsolja azt néktek az Atya Isten †, a Fiú Isten † és Szent Lélek Isten †. Távozzatok


162

tehát, elátkozott ördögök, Urunk Jézus Krisztus nevében, a ki eljövend, megítélni eleveneket és holtakat és a világot tűzben. Amen."

Erre a benedikcziós érmet szenteltvízzel meglocsolták. Ugyanígy szentelték meg a konczepcziós czédulákat, miért is e szertartás ismételt leírása fölösleges.

De bármennyire értelmetlenek is ezek az átkozódások, annyiban mégis van értelmük, hogy velük szellemi lényeket, az ördögöket, szellemi eszközökkel igyekeznek leküzdeni. De az abszurditás tetőpontját éri el, midőn a bűvölések e fajtája egerek, sáskák és hasonló "néma bestiák" ellen irányul, pedig az ilyesmitől sem riadtak vissza!

Az a régi benedictionale, mely az említett példákat tartalmazza, a következőket sorolja fel: "Benedictio egerek, sáskák, cserebogarak, hernyók, kígyók, rovarok, álczák és egyéb kártékony állatok ellen, melyet a pápa approbált [jóváhagyott] és a kapuczinusok gyakorta használtak". Az egerek ellen körülbelül ugyanúgy járnak el, mint az ördögök ellen; a szerzetes előbb hosszú imát mond, azután megbűvöli őket: "Megbűvöllek benneteket, ti kártékony egerek (vagy sáskák, vagy férgek, stb.) Isten, a mindenható Atya által † és egyetlen fia, Jézus Krisztus által † és a Szent Lélek által, a mely mindkettőből ered †, hogy azonnal vonuljatok vissza a mezőkről és szántóföldjeinkről és többé azokban ne lakjatok, hanem olyan helyeken huzzátok meg magatokat, a hol senkinek nem árthattok, stb."

Legveszedelmesebb és legnehezebb volt az az eset, ha embert szállott meg az ördög. Ezt ki lehetett ugyan űzni, de csakis terjengős szertartás segítségével, melyben ima, bűvölések, szenteltvízzel való locso-


163

lások és egyéb szent cselekmények váltották fel egymást. Ezt az exorczizálást természetesen mindig az egyháznak valamel szolgája végezte. De nem minden pap volt erre alkalmas; mert a régi benedictionale világosan kimondja :

"A ki az ördögöt ki akarja űzni, annak nagyon tiszta szívűnek kell lennie és felette okosan és óvatosan kell eljárnia. Ha a körülmények megengedik, részesüljön előzetesen az Úr vacsorájában, stb." Ezt hosszadalmas leírás követi, hogyan közeledjék az exorczizáló papi köntösben az ördöngős egyénhez és köntösének egy csücskét hogyan burkolja annak nyaka köré; azután imák következnek, stb. Mindezeknek a bűvöléseknek szelleme ugyanaz, mint a melyet fentebb már megismertünk.

Ezeken a természetfeletti, szellemi eszközökön kívül volt az egyháznak az ördögök és boszorkányok leküzdésére egy másik, földibb és anyagiasabb eszköze is, melynek czélja nemcsak az volt, hogy a károkat megelőzze, hanem hogy a bajt gyökerestül kiirtsa is. Ez az eszköz a boszorkánypör volt. Mindenkit, a ki boszorkányság gyanújában állott, inkvizicziós törvényszék elé idéztek és ha a vádlott nem halt bele a kínzásokba, melyeket rajta végeztek, hogy vallomást csikarjanak ki belőle, akkor kétségtelenül a máglyán fejezte be életét. Más módon alig végződött boszorkánypör. Már most azt várhatná az ember, hogy az ilyen erélyes és gyökeres eljárás véget vetett a boszorkányságnak; az eredmény azonban éppen az ellenkező volt. Minél fényesebben lobogtak a máglyák, annál több lett a boszorkány. Ha tényleg eretnekszektáról lett volna szó ez üldözéseknél, az valószinűleg elpusztult volna; mint láttuk, még a nagyszámú


164

albigaiakat és valdenseket is rövid idő alatt kipusztították. Minthogy azonban a boszorkányság csak képzeletszülte vétség volt, melyet senki tényleg nem ismert, azért az üldözés csakis azt vonta maga után, hogy az egész nép örökös rémületben élt. Hogy az ember önmagát megvédje, szomszédját gyanúsította. Minél többet ítéltek el, annál nagyobb volt a félelem, annál többet vádoltak. A népnek a boszorkányokba vetett hitét így éppen a boszorkánypörök erősítették meg.

A boszorkánypörök fejlődésének rövid történeti áttekintése elegendő lesz, hogy ez állítás helyességét bebizonyítsa. Láttuk az előző fejezetben, hogyan állapította meg a XIII-ik század közepén AQUINOI SZENT TAMÁS, a nagy egyháztudós, hogy az ördöngős varázslat létező dolog. A francziaországi inkviziczió, mely éppen az eretnek felekezetek utolsó maradványainak a kiirtásával foglalkozott, magáévá tette ezt az eszmét és ettől fogva az eretnekeket az eretnekségen kívül még boszorkánysággal is vádolták. Midőn azután az eretnekekkel végeztek, maguknak a boszorkányoknak üldözésével foglalkoztak, úgy, hogy a boszorkánypörök divatja 1390-ig virágzott. Ebben az esztendőben a franczia törvényhozás elhatározta, hogy a boszorkánypöröket ezentúl ne az egyházi, hanem a világi biróságok tárgyalják. Minthogy pedig a világi birák keveset törődtek magával a boszorkánysággal és inkább csak az ez által okozott károkat nézték, a kivégzések egyre ritkábbak lettek és végül teljesen megszűntek. A dolgoknak ez a folyása az inkvizitoroknak természetesen, éppen nem volt kellemes, minthogy az elítéltek lefoglalt birtokai révén busás jövedelmekhez jutottak. Ezért hát új hatáskör után láttak. Míg Franczia-


165

országban a boszorkánypörök nagyban virágzottak, a szomszéd országok mentesek maradtak a ragálytól; hasonló pörök azokban csak kivételesen fordultak elő.

Németországban a boszorkányok komoly üldözése csak az 1448-ik év után kezdődött, midőn SPRENGER JAKAB és INSTITOR HENRIK dominikánus szerzetesek VIII. INCZE pápától az ismeretes "Summis desiderantes bulla alakjában a boszorkányok üldözésére és kiirtására megkapták a teljes hatalmat. Ez a pápai okmány a boszorkány- és ördögszövetségeket és a boszorkányok irtóztató dolgait mint tényeket írja le és az inkvizitorok támogatására az egész papságot felszólítja. A boszorkánypörök ennek daczára sem lettek nagyon divatosak, mert nem igen hittek a meséknek, melyeket az egyház feje, íme, hitelvvé tett. A nép, az természetesen hitt a babonában és annyira a mennyire, gyakorolta is, de a századok folyamán, melyekben az egyház az ördögi varázslatban való hitet elítélte, ez a hit lassacskán ki is aludt; előbb újból fel kellett hát ébreszteni. Ezt a feladatot SPRENGER JAKAB vállalta magára; e czélból írta meg hirhedt munkáját: a Malleus maleficarum-ot ("Boszorkánypőröly"), melyet azért nevezett el így, mert czélja a boszorkányság megsemmisítése volt. E munka körülményesen leírja a boszorkányokat, az ördöggel való szövetségüket és összes egyéb bűneiket. Az utolsó fejezet utasításokat ad arra, hogy hogyan kell az ilyen pöröket vezetni. Az ügynek ez a törvényszéki oldala főleg két tekintetben fontos. Hogy a boszorkány pörbe legyen fogható, ahhoz nem kellett bizonyítékokon alapuló vád, hanem elég volt a puszta feljelentés. A panaszos tehát biztos lehetett a felől, hogy nem vonják felelősségre, ha a vád hamisnak bizonyulna; a mi különben jófor-


166

mán sohasem történt meg. Mert a bűntett bizonyságát egyszerűen a vádlott vallomása szolgáltatta, ezt pedig kínzásokkal kipréselték belőle. Ha a boszorkány a kínzás daczára sem vallott, akkor bűnössége még inkább be volt bizonyítva, minthogy ilyen makacs természetesen csakis az ördög segítségével maradhatott. Nem szorul bizonyításra, hogy ez a két pont különösen alkalmas volt arra, hogy a boszorkánypöröket divatba hozza és hogy csak kevés vádlott menekült meg a haláltól.

Midőn a "Boszorkánypőröly" a népet már kellőképen kioktatta, hogy mit higyjen és midőn a megindult pörök kellő rémületet idéztek volt elő, a vádak egyre szaporodtak. Hányan veszítették el a századok folyamán életüket mint boszorkányok, azt megmondani lehetetlen, de egyetlenegy év alatt egy városban is több ezer ember meggyilkolására vetemedtek és midőn az üldözésekkel felhagytak, egész vidékek akadtak Németországban, melyeken csak egy-két asszony maradt életben; a mellett a férfiak sem vitték el mindig szárazon a bőrüket. Valamennyi szakértő egyetért abban, hogy az elégetett boszorkányok száma több millióra rúg.

A boszorkánypörök részletesebb leírása e mű keretén kívül esik. E pöröknek, mint a boszorkányokban való hit felkeltésére szolgáló eszköznek, jelentőségére csak utalni akartunk; ez az idézett történeti tényekből világosan ki is derül. Hogy ez a hit az adott viszonyok között miképen vert gyökeret, annak lélektani vizsgálatát későbbi időpontra halasztjuk; de hogy nemcsak a nép széles rétegei, hanem a míveltebb rendek, a papság és a birák is hittek az ilyen vádak jogosságában, ennek bizonyítására egy boszorkánypör egyik eseményének felemlítése szolgáljon. Lindheim


167

városában hat asszonyt hurczoltak kínpadra, hogy őket annak a bevallására bírják, hogy a temetőben újszülött gyermek hulláját kiásták, hogy boszorkánykenőcseik készítésére felhasználják. Be is vallották. De az egyik vádlott férje kieszközölte, hogy a sírt az összes hatóságok jelenlétében felbontották, mire a gyermeket természetesen érintetlenül találták meg a koporsóban. De az inkvizitor azt állította, hogy az érintetlen hulla csak ördögi káprázat; mert miután az asszonyok valamennyien bevallották tettüket, erre a vallomásra több súly fektetendő, mint az emberek érzékeire. Így azután az asszonyokat el is égették. A boszorkánypörök aktái hemzsegnek az ilyen eseményektől és az ember tagadhatatlanul azt a benyomást szerzi, hogy ha a felek valamelyike az ördög hálójában volt, akkor az illetők nem a vádolt boszorkányok, hanem a hatalmas inkvizitorok voltak.

A varázslat hanyatlásának kora.

A varázslatnak az első érzékeny döfést az egyházi reformátorok, LUTHER és CALVIN adták. Azonban fellépésük éppen nem irányult az egész varázslat ellen, sem különösen az ördöngős varázslat lehetősége ellen; a varázslat ellen indított harczuk inkább közvetett volt, mintsem közvetlen. Minthogy a vallást az írással pontosabban iparkodtak összeegyeztetni, a mennyiben kirostáltak belőle mindent, a mi nem volt meg a bibliában, természetesen felvették a harczot a varazslattal járó egész apparátus ellen, írásidézéseivel és szellembűvöléseivel, szentelt képeivel, szentelt vizével, a vele járó kenyérrel, sóval, olajjal, czédulákkal és érmekkel együtt, a mint ez az idők folyamán kifej-


168

lődött és a mint ezt az egyház feje hallgatagon szentesítette. Főleg a vallásos varázslat volt az, mely ellen a reformátorok felléptek. A varázslat lehetőségét illetőleg, úgy látszik, a kor álláspontján állottak ők is, legalább LUTHER mindenesetre. LUTHER ugyan sehol sem nyilatkozott a varázslatról kimerítően, de egyes megjegyzéseiből kiviláglik, hogy annak lehetőségét, hogy az ördög emberi alakot vehet fel és ebben testi érintkezést folytathat az emberekkel, nem tagadta. Hiszen, hogy LUTHER hitt az ördög személyes megjelenésében, azt világosan bizonyítja az az ismeretes történet, mely a Wartburg falán levő tintafolttal fejeződött be. Egyébként azonban LUTHER felfogása szerint az ördögnek az emberekhez való viszonya sokkal kevésbbé külső, mintsem az ő idejéig hitték. Határozottan nagy hatalmat tulajdonít az ördögnek, mint az isteni harag eszközének, de mégis az ördög ellen viselt harczot, melyet a katholikus egyház külső bűvös eszközökkel küzdött, az ember belsejébe helyezte át. Az ördög kisértésbe viszi a keresztényt, de ez csak akkor tudja a kisértőt legyőzni, ha hitében egyre erősbödik.

Minthogy ilyképen a hitújítás lényegében az ördög hatalmát nem nyirbálta meg, a fekete varázslatban való hit tovább is megmaradt és a boszorkánypörök ugyanúgy tovább virágzottak, mint annak előtte. Sőt mintha a baj az első pillanatra még súlyosbodott volna, a mennyiben a boszorkánypöröket olyan országokba is átvitték, melyek e ragálytól addig mentesek valának. Igy volt ez pl. Dániában, hol a hitújítás behozatala előtt a boszorkánypöröket nem ismerték. Hogy miért kezdődött a boszorkányügy itt és másutt csak a hitújítással, annak oka részben valószinűleg a növekvő


169

hitbuzgalom, melylyel az új egyházi élet együtt járt, részben pedig a Németországgal, mint a hitujítás főszékhelyével való közelebbi érintkezés volt. Hogy ez utóbbi pont nem lényegtelen, kiderül abból, hogy a félreeső Svédország a boszorkánypörökből csak akkor kapta meg a maga részét, midőn a harminczéves háborúban való részvételekor, tehát egy évszázaddal utóbb, a boszorkányügy tarkaságait megismerte. Az a föltevés, hogy ilyen külső viszonyok játszották itt a főszerepet, természetes; mert a reformátorok felfogásának az ördög hatalmáról, mint inkább szellemi mintsem testi erőről, a fekete varázslatban való hitre pusztítólag kellett hatnia. Az idők folyamán ez tényleg meg is történt: későbbi katholikus szerzők, kik a boszorkányüldözés ellen fölléptek, mint pl. SPEE FRIGYES jezsuita atya, panaszkodnak, hogy ez üldözések katholikus országokban sokkal gyakoribbak és kegyetlenebbek, mint a protestáns tartományokban.

Míg tehát a boszorkányhit a protestáns országokban is megvolt, a varázslatos eljárásoknak a boszorkányság ellen való alkalmazását ezekben a tartományokban elítélték. Protestáns szerzők, kik a boszorkányosságot leírták, az ész és a gúny minden fegyverével küzdöttek az egyház és a nép varázslata ellen, mely a boszorkányok ellen irányult.

PRAETORIUS előbb idézett munkájában, miután a boszorkányok ellen védelmül szolgáló különféle eljárásokat és szereket leírta, így szól: "Csoda, hogy nem tartanak hárfásokat is, mivelhogy Dávid hárfával űzte el Saultól a rossz szellemet". Utóbb pedig így folytatja: "Isten a keresztet és a jeleket nem gyógyítószerül rendelte, a sót és kenyeret ételnek adta, igéjét pedig azért, hogy meghallgassuk és meg-


170

szívleljük, nem pedig, hogy nyakunkba akasszuk. Ez mire légyen ez jó a baromnak, melynek esze nincsen? És még ha ezek a szerek jobbak volnának is, mégsem jók azok a cselekedetek, melyekre szolgálnak vagy melyeket velük elkövetnek. Avagy nem nemes teremtménye-e az ember Istennek? Nem képmására teremtettee Isten az embert? És nem Isten adománya-e a nő, a ki hallgatni tud? Ha már most együtt fajtalankodnak és ezt elhallgatják, az is nemes cselekedet-e és Isten adománya? Így tehát Isten igéje jó és eszköz a megélésre. De mindazoknak, kik vele visszaélnek, halálukra szolgál".

Ez az álláspont tehát lényegében azonos a régi egyházéval, vagyis: rossz szellemek vannak és megvan a hatalmuk, hogy ártsanak; de a keresztény hitével és csakis ezzel, meg tudja magát védeni ellenük.

A hitújítás tehát főleg az ellen a vallásos varázslat ellen fordult, mely a katholikus egyházban kifejlődött és azokban az országokban, melyek a reformáczióhoz csatlakoztak, a varázslatnak ez a formája lassacskán meg is szünt. De a fő támadást az egész boszorkányhit ellen mégis csak a tudomány intézte. A középkor tudománya, mint már említém, természettudományi tanulmányok es bűbájos eljárások csodálatos keveréke volt, mely a móroktól kapott alapon fejlődött tovább. Ennek a "titkos tudománynak" vagy "occulta philosophiá"-nak a fejlődése olyan nagy érdekű és fontosságú, hogy azt e munka külön fejezetében kell tárgyalnunk: itt tehát csakis egynémely főbb pontjára kell szorítkoznunk. Már föntebb láttuk, hogy követői, bár akaratlanul is, de részben okozói voltak annak, hogy Európában a babonában és ezzel a fekete varázslatban való hit is annyira föllendült, hogy ennek a boszorkány-


171

pörök voltak természetes következményei. Azonban, ha a tudományos varázslat lelkén száradt is – legalább részben – ez a szörnyű, országos csapás, később mégis jóvá tette ezt a vétkét azzal, hogy ellene nyiltan kikelt és ez őrület ellen küzdött. Ugyanis a mórok európai követői a megadott alapon nem állottak meg kritika nélkül; az idők folyamán észrevették, hogy az összes bűbájos mesterkedések közül csak az ért valamit, a mi a természeti erők alkalmazásán, a dolgok egymásra való természetes hatásán alapult.

Talán HEINRICH CORNELIUS AGRIPPA VON NETTESHEIM volt az első, a ki nyilvánosan be merte vallani, hogy az okkult bölcselet egyes tanai tévedések. Ifjú korában, 1510-ben munkát írt "De occulta philosophia" czímen (nyomatott Kölnben 1533-ban), melyben korának egész varázstudományát összegyűjté; 1529-ben azonban újból könyvet adott ki: "De vanitate scientiarum", melyben kijelenté, hogy nagy része mindama dolgoknak, melyeket régebben kifejtett, "semmiségek, melyekre nagyon is sok pénzt és időt pocsékolt". 1553-ban az olasz GIAMBATTISTA DELLA PORTA kis munkát adott ki: "Magia naturalis" czímen, mely nagy feltünést keltett s több nyelven is megjelent. Ez a könyv első sorban valami gyakorlati fizikaféle volt, mely megmutatta, hogy miként lehet mindenféle csodálatos mesterfogást természetes eszközökkel végezni. Néhány tényleg jó fejezeten kívül van benne többrendbeli elvégezhetetlen kisérlet is; mégis hatott az által, hogy megmutatta, hogyan lehet a természeti törvények ismerete segítségével mindenféle boszorkányos csodát utánozni. Most azután már gyors egymásutánban követték egymást a boszorkányhit ellen intézett támadások. AGRIPPA tanítványa, WEIER JÁNOS nevű orvos, 1564-ben könyvet


172

írt "De praestigiis daemonum" czlmmel, melyben a boszorkányság lehetőségét teljességgel nem tagadja ugyan, de mégis azt állítja, hogy az, a mit a boszorkányoknak tulajdonítanak, legnagyobbrészt tisztára képzelődés, hogy soha meg nem történt, meg sem történhetik. Még határozottaban lépett fel 1584-ben SCOTT REGINALD Angliában, "Discovery of witchcraft" czímű munkájában. Természetesen a támadások nem maradtak válasz nélkül; BODINUS és DELRIO nagy tudományossággal és éles elmével védték a régi boszorkányhitet és a pörök is tovább folytak; mégis, az erjedés, melynek hivatása a babona szétrobbantása volt, megkezdődött.

E vitákkal egyidejűleg, illetőleg az ezeket követő esztendőkre esnek GALILEI, KEPLER, OTTO VON GUERICKE és HUYGENSfontos csillagászati és fizikai fölfedezései, melyek koruk babonáját kétféle úton is befolyásolták. Először is nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a műveltebbeket felvilágosítsák, hogy mindaz, a mi a világon történik, meghatározott törvények, nem pedig az ördögök és boszorkányok kedve és akarata szerint megy végbe. Azonkívül pedig korukat a természeti törvények újabb meg újabb ismeretével gazdagították, úgy, hogy olyan csodálatos fogásokat, melyeket azelőtt bűvös jelenségeknek hittek volna, sokkal nagyobb mértékben lehetett természetes úton-módon mívelni.

A könyvek egész sorozatában, melyek 1631-től l660-ig jelentek meg, KIRCHNER ATHANÁZ részletes és részben kitűnő leírásait közli az ilyen, delejvassal, bűvös lámpával (laterna magica) és fúvóhangszerekkel végezhető meglepő kísérleteknek, míg SCHOTT GÁSPÁR műve, a "Magia universajis naturae et artis" (1657-ből) tisztán fizikai vizsgálatokon kívül a talált eredményeknek számos


173

gyakorlati alkalmazásáról is beszámol. Természetes, hogy az ilyen fejtegetések a varázslat lehetőségében való hitet a mívelt körökben jelentékenyen meggyöngítették.

Hogy e dolgokról egyáltalában új felfogás kezdett felszínre vergődni, az kiderül abból, hogy három jezsuita: TANNER, SPEE és LEYMANN, a boszorkánypörök önkényességét 1625-től 1631-ig többrendbeli munkában támadta meg és az egész boszorkányhitet többé-kevésbbé nyiltan döngetni kezdte. Sőt kísérletileg kezdtek e téren eljárni, a mennyiben tanuk jelenlétében hagyták meg a boszorkányoknak, hogy magukat kenőcsükkel bekenjék, hogy lássák, vajon tényleg el tudnak-e röpülni? Ismételt kísérletek után kiderült, hogy ilyen boszorkányutazások nem igen történhettek meg. Egyáltalában nem történt egyéb, minthogy a boszorkány mély álomba merült, melyben mindazokról az eseményekről álmodott, melyek a nép hite szerint a boszorkányok éjjeli utazásain meg szoktak történni.

Az ilyen megfigyelések nem tévesztették el hatásukat és a XVII-ik században a tudós világ széltében-hosszában a boszorkányság lehetőségéről vitatkozott. A XVII-ik század végeig a vita főleg az egyes tünemények valódisága körül forgott; magát az alapot, a démonokben és ezek hatalmában való hitet nem merték még kikezdeni. De közeledett az időpont, melyben a bajt gyökerén lehetett megtámadni. A férfiú, ki az utolsó döntő küzdelmet megindította, theol. dr. BEKKER BOLDIZSÁR amsterdami református pap volt. 1691–93-ban jelent meg nagy műve: "De betoverde Wereld", négy kötetben és 1693-ban németül e czímmel: "Die bezauberte Welt."

Ez fölötte alapos és kimerítő munka, talán a legterjedelmesebb, melyet a varázslatról valaha írtak.


174

A német eredeti kiadás 1000 sűrűn nyomott negyedrét oldalra terjed. BEKKER az ördöghitet a hittudomány és a józan ész minden fegyverével támadja. Az első részben a pogányoknak és a még élő vad népeknek démonhitét tárgyalja; különösen kimutatja, hogy KRISZTUS idejében a zsidóknál is dívott ez a hit, mely ennélfogva fenmaradt és tovább fejlődött, midőn a kereszténység általánosan elterjedt. A második és harmadik rész a műnek voltaképeni vitázó része. A második részben megtámadja a szellemek birodalmában való hitet, előbb kimutatván, hogy ez a hit a józan emberi ész előtt, minden vallásos feltevéstől el is tekintve, a mindenható Istenben való hittel össze nem fér; azután bizonyítja, hogy a szellemek országában való hitnek sem az ó, sem az új szövetségben nincs meg a tényleges alapja. A harmadik részben, mely az embereknek az ördögökkel való közlekedését [érintkezését] tárgyalja, ugyanazon az ú ton halad és kimutatja, hogy az ilyen feltevés is ellentmond a józan észnek és a bibliában sincs meg az alapja. Végül a negyedik részben sorra veszi a legismertebb boszorkány-történeteket és kimutatja, hogy közelebbi vizsgálatnál mindezek puszta képzelődésen alapulóknak bizonyulnak; egyetlen egyen sem lehet kimutatni, hogy emberek és ördögök között tényleges közlekedés történt volna.

BEKKER könyve hatalmas föltünést keltett és egymás után új meg új kiadásokban jelent meg különféle nyelven. Természetesen több oldalról is megtámadták és nem is áll minden kifogáson felül, különösen azokban a pontjaiban, melyekben a szerző magyarázatával az Írás bizonyos helyein akar túladni. De czélját mégis elérte: lassankint észretérítette az embereket. Többek között megvolt BEKKER művének az a hatása, hogy


175

THOMASIUS-t az előkelő jogászt a boszorkányságról való felfogásának teljes megváltoztatására bírta; főleg az ő működésének köszönhető, hogy későbbi időkben az asszonyok, mint a porosz I. FRIGYES mondá, megvénülhettek és békességben halhattak meg. A boszorkánypörök lassankint megszüntek; Dániában ez 1700 körül történt. Németországban az utolsó 1711-ben volt, Ausztriában 1740-ben; Európa kevésbbé fölvilágosodott vidékein a XVIII. század végeig elvétve még előfordultak. A boszorkánypörökkel megszünt a boszorkányhit és teljesen kihalt a művelt körökben, midőn a természettudományi ismeretek napról-napra terjedtek.

Napjainkban a varázslat félreeső és ennek folytán kevésbbé felvilágosodott vidékeken tengeti a világosságtól irtózó életét. De a középkori népies varázslatnak mar csak részben maradványa. Nagyobbik része a tudományos varázslatból, az okkult bölcseletből ered, mely a XVI. és XVII. században lett népszerű és terjedt el a nép között, midőn a tudósok maguk már nem hittek benne. Korunk népies babonája ez okból csakis a tudományos varázslat fejtegetése után válik megérthetővé: a vele közelebbről való foglalkozást tehát vizsgálódásaink következő szakaszára hagyjuk.