Alvás és álom.
Az alvás.
Ama zavarok közül, melyeknek a normális ember tudatvilága alá van vetve, távolról sem oly gyakori egyik sem, mint az alvás. Mindenki a napnak átlag egy harmadát átalussza, s azért az éber öntudatnak ez a szabályszerűen jelentkező, időszakos megszakítása normális dolognak mondható. Alvás közben a lelki élet az éberléttől egészen eltérő jellemet ölt. Álmában az ember oly tehetségek és adományok birtokában látja magát, melyekkel éber állapotában nem is rendelkezik; távol, ismeretlen vidékeken tartózkodik és olyan egyénekkel közlekedik [érintkezik], kik valóságban messze távolban vannak, avagy már régen meg is haltak. Úgy látszik, ezek a különféle sajátszerusegek már a legrégibb időben magukra vonták az emberek figyelmét; napjainkban mindenesetre alig van még olyan alacsony fokon álló népfaj is, mely az álmoknak csodálatosságaikkal egyetemben kisebb-nagyobb jelentőséget ne tulajdonítana. És minthogy az álomvilág sötétjébe csak az utolsó évtizedek lélektani búvárlata hozott némi fényt, érthető, hogy régibb időkben ez a tünemény a legfurcsább magyarázatok tárgya s így számos babonás hiedelem forrása lett; a következőkben főleg erre leszünk tekintettel.
Tudvalevő, hogy álomszerű állapotok a normális alváson kívül egyéb körülmények között is előfordulnak. Az alvás az álmok keletkezésének mégis legközönségesebb és leggyakoribb feltétele; ezért ezt tárgyaljuk első sorban és csak azután térünk át egyéb
állapotokra. Az alvás természetéről szóló különböző elméletek az álom megérthetőségére nézve nem bírván jelentőséggel, ezekkel bővebben nem foglalkozunk.
A mindennapi tapasztalat arra tanít, hogy az alvás nyugalmi állapot az egész szervezet számára. Ezt az összes élettani és lélektani kutatások is megerősítik; mindezek szerint: az alvás nyugalmi állapot, melyben az összes testi és lelki működések csökkentek. Az alvással járó jellemző változások lényegileg a következők:
Először is szembe tünik az izomzat elpetyhüdése. Ha az alvás kezdetén egyenesen ülünk, a test lassankint meggörnyed és a fej előre hajlik, mert a tarkóizomzat ellazul; mindenki ismeri az ilyenkor bekövetkező kellemetlen rándulást. Ez rendszerint olyan heves, hogy felkölt; de csakhamar újra megindul a játék és mindaddig ismétlődik, míg végül mély álomba merülünk avagy akaratunk erélyes megfeszítésével teljesen ébren maradunk. A míg ébren vagyunk, az agy felől a test összes izmaiba állandó inger terjed szét – az ú. n. lappangó beidegzés –, mely az izmokat bizonyos feszültségben (tonus) tartja. Az alvás kezdetén ez a lappangó beidegzés csökken; ezért a test meggörnyed, mindenekelőtt pedig a fej, melynek egyenesen tartásához jelentékeny izommegfeszítésre van szükség. Az akarat megfeszítésének tehát a lappangó beidegzést új erővel kell ellátnia és pótolnia kell azt, a mi a testi ellankadás révén veszendőbe megy.
Már ez az első tünemény, az izomzat elpetyhüdése, tanusítja, hogy alvás közben nemcsak az izmok tevékenysége, hanem az idegrendszeré is csökken. Áll ez nevezetesen a két legfontosabb életműködésre: a lélekzésre és a szívműködésre nézve. A lélekzés
lassúbb és mélyebb lesz; éber állapotban perczenkint 18–20-szor, alvás közben csak 14–15-ször lélekzünk. A szívműködés is lejebb száll, még pedig minden életkorban egyenlő számú lökéssel. A gyermeknek, kinek ütőere perczenkint 100-szor lüktet, pulzusa alvás közben 89-re csökken; a felnőtté 70-ről 60-ra, tehát szintén körülbelül tízzel fogy. Más változások is a szervezet működésének alábbszállását bizonyítják. Az alvásközben kilélekzett levegő szénsavban szegényebb, mint a nappal kilélekzett levegő, mely jelenség az anyagcsere csökkenésének világos jele. Minthogy pedig az anyagcsere a test melegének forrása, a csökkent anyagelhasználással csökkent hőmérsékletnek is kell járnia. Ennek megfelelőleg tényleg azt találták, hogy a test hőmérséke éjszaka körülbelül 1/2 fokkal sülyed; ezért szükséges, hogy a testet takaróval védjük meg a túlságos lehüléstől.
Valamint [ahogy] a testi folyamatokra, úgy a lelkiekre nézve is nyugalmi állapot az alvás. Az alvó mit sem tud arról, a mi körülötte történik, hacsak valamely élénk érzéki inger fel nem ébreszti. Lélektani tekintetben talán az a legjellemzőbb az álomra – mindenesetre pedig a legkönnyebben kimutatható –, hogy alvó egyénnél az ingereknek erősebbeknek kell lenniök, hogy észrevétessenek, mint az ébren levőnél. Az ingernek azt a fokát, mely valamely érzet kiváltására épen elégséges, rendesen az "inger küszöb"-ének nevezzük. Hogy az alvó emberre valú hatásokhoz erősebb ingerekre van szükség, ezt tehát így is kifejezhetjük: "alvás közben az inger küszöbe magasabban van". Ennek következtében öntudatunk alvás közben számos benyomás elől, mely máskülönben érzeteket okozna bennünk, el van zárva; ez a
lelki működéseknek alvás közben való csökkenését természetesen nagy mértékben elősegíti.
Ha a mindennapi életben szó van róla, hogy az egyik ébren, a másik mélyen alszik, ez csak annyit jelent, hogy az egyik alvás közben könnyebben fogad be ingereket és ezért könnyebben ébreszthető fel, mint a másik. Hasonló különbség egyazon ember alvásában is észlelhető; reggel felé könnyebben ébredünk álmunkból, mint éjszaka. Tehát: minél erősebb az inger, melyre ébresztésünkhöz szükség van, annál mélyebb az alvásunk. Ennek alapján újabb időben több búvár, különösen KOHLSCHOTTER és MICHELSON megpróbálta, hogy az alvás mélységét különböző időszakokban megmérje. Gyakorlati okokból e kisérletekben a hallásra szorítkoztak, ez lévén az egyedüli érzék, mely alvás közben még valamennyire hozzaférhető. Hogy annak az ingernek erejét, mely a felébresztéshez épen elegendő, megmérhessük, ahhoz különböző erejű zörejeket kell alkalmaznunk. E czélra meghatározott súlyú golyókat ismert magasságból szilárd alapzatra ejtünk le. A fizika azt tanítja, hogy a hang ereje a golyó súlyának és az esési magasságnak szorzatával egyenlő [arányos]. Ha a golyó súlyát grammokban, az esési magasságot czentiméterekben jelezzük, a hang erejét grammczentiméterekben mérhetjük. Ha tehát azt találjuk, hogy bizonyos erejű zörej valakit adott pillanatban felébreszthet, a zörej ereje az alvás mélységének mértékévé lesz; vagy, mas szoval, megtaláltuk az álom mélységét grammczentiméterekben.
Az 5–9. ábra egynehány mérés eredményét jelzi; a méréseket MICHELSON német orvos a legnagyobb gonddal és mindennemű elővigyázati rendszabályok alkalmazásával végezte.
59. ábra.
Az A és B görbe két különböző egyéntől ered. A vízszintes vonás szakaszai az időt, mely az álom kezdete óta letelt, órákban számítva jelzik. A függőleges vonal az álom mélységét mutatja grammczentiméterekben. Az A görbe, mely erőteljes, normális egyén alvását ábrázolja, tanusítja, hogy az álom az első negyedórában fölületes, de azután mélysége gyorsan nő, úgy, hogy már egy óra múlva legnagyobb mélységét éri el. A következő órában ismét gyorsan csökken és az ezután következő órák alatt többször ingadozik, miközben egyre fölületesebb lesz, és az ébrenléthez közeledik. Ugyanily görbét kapott MICHELSON számos mas normális egyénről, a kiket megvizsgált. A B görbe ellenben, mely ideges, munkában kimerült egyénről való, tanusítja, hogy alvása távolról sem olyan mély, legnagyobb mélységét csak harmadfél [2,5] óra múlva éri el, reggel felé ellenben mélyebb lesz, mint a normális emberé.
Ezek az érdekes mérések tanusítják, hogy öntudatunk a körülményekhez képest alvás közben hogyan záródik el a külső ingerek elől; 25,000 grammczentiméternyi erejű zörejre lehet szükség, hogy valaki legmélyebb álmából felébredjen; ugyanez az egyén ébren
valószinűleg 1/100 grm.-ctm.-nyi zörejt is észrevenne. Mély alvás közben tehát az észrevevés és ezzel (később tárgyalandó okokból) valószinűleg minden más öntudatos működés is bizonyos fokig megszünik. A lelki es fizikai folyamatok is pihennek. Sokszor hitték, hogy az alvásnak voltaképeni oka a fáradtság; ha a szervezet erőmennyisége kimerült, bekövetkezik az alvás, hogy e pihenés közben új energiát gyűjthessünk. E feltevés ellen mégis számos tapasztalat szól. Először is ismert dolog, hogy érdekes foglalkozással könnyen ébren maradunk, még ha fáradtak is vagyunk. Másrészt megfigyelték, hogy oly egyének, kik nem szoktak saját gondolataikkal foglalkozni, fáradtság nélkül is könnyen elalusznak, a mint a külső ingerek, melyek őket ébren tartják, hiányoznak. Továbbá a legtöbb ember megerőltető, fárasztó munka után nem tud rögtön elaludni. Ha ez szellemi munka volt, az alvás nem következik be, mert az elmeműködés nem áll meg olyan hirtelen; ha testi munka volt, a fáradtság érzése és az ezzel járó testi nyugtalanság tartja ébren az embert. Végül lelki felindulások az elalvást minden más lelki állapotnál inkább gátolhatják. A másnapi ünnepre való örömteli várakozás miatt gyermekkorában ki nem feküdt órákon át ébren, hogy azután, ha végül elaludt, minden perczben felébredjen s kérdezze, nem ütött-e még a felkelés órája? Avagy kinek az élete folyik le olyan békésen és boldogan, hogy önmaga ne tapasztalta volna, hogyan űzi el szeméről az álmot a gond és a bánat? Mindez tanusítja, hogy az alvás bekövetkezése lényegileg az ember lelki működésétől függ; a míg ez teljesen friss és eleven, addig alvásról szó nem lehet. Minthogy azonban a lelki működés főleg a figyelem összeponto-
sításán alapul, az alvás bekövetkezésének tulajdonképeni feltételét a figyelem ellankadásában kell keresnünk. Ez megegyezik azzal az ismeretes tapasztalattal, hogy könnyen alszunk el, ha lefekszünk és szabadjára bocsátjuk gondolatainkat, azaz figyelmünket nem irányítjuk valami határozott dologra. Az ilyen képzelődés, melyben a gondolatok úgy jönnek-mennek, a hogy akarnak, joggal nevezhető "ébren álmodásnak"; a legtöbb embernél ez az állapot könnyen és eszrevétlenül megy át az alvásba.
Nem bocsátkozhatunk itt bővebben e pont tárgyalásába, de később látni fogjuk, hogy a lelki életnek alvás közben való sajátságos jellege épen ezzel a felfogással, hogy t. i. az alvás oka a figyelem ellankadásában keresendő, könnyen érthető lesz. Az előbb említett jelenség, az inger küszöbének emelkedése, szintén könnyen magyarázható a figyelem ellankadásával. Az éber öntudatban már bizonyos ingerek annál kevésbbé jutnak öntudatra, minél kevésbbé irányul reájuk a figyelem. Ha tehát ez elalvás közben elernyed s végül mély alvás közben teljesen megszünt működni, az ingerek alig fognak érzéseket kiválthatni, azaz az inger küszöbe emelkedett. Az inger küszöbének emelkedése az elalvás alatt a különböző érzékekre nézve valószinűleg nem következik be egyenletesen és egyidejűleg. Tudvalevő, hogy valamely külső inger önkéntelenül magára vonhatja a figyelmet: minél hozzáférhetőbb valamely érzékszerv a külső ingerek számára, annál könnyebben és sürűbben is fog ingereket általában felfogni és annál tovább fog a figyelem ezen a téren ébren maradni. Tényleg a tapasztalás is azt tanusítja, hogy a figyelem elalvás közben első sorban azokban az érzékekben lankad el, melyek legkönnyeb-
ben zárulnak el a külső világ elől, t. i. az ízlésben, szaglásban és látásban; épen ezért ezek fognak először álomba merülni. Ezeket valószinűleg a tapintási és hőérzék követi. Az utolsó, a miről elalvás előtt még némi érzésünk van, tagjaink helyzetének érzéke, és végül a hangok, melyek a külső világból fülünkbe hatolnak. A környezettel való emez utolsó gyenge kapcsolatnak nem is kell teljesen megszakadni: a legtöbb ember tapasztalásból ismeri a félálom egy nemét, melyben eléggé kipihenjük magunkat, ámbár annak, a mi körülöttünk történik, túlnyomó részét halljuk is. Sőt, úgy látszik, az ilyen alvás annyira "részleges is lehet, hogy pl. az alvó egyén csak egy bizonyos fajtájú hallási inger iránt marad fogékony. Igaz, kétséges, hogy az ilyen alvás még normális és termeszetes alvásnak nevezhető-e; itt pedig csak az utóbbiról van szó.
Az álmok keletkezésének föltételei.
Az öntudat világa alvás közben egy bizonyos formában, mint álom folytatódhatik. Számos pszichologus hiszi, hogy ez a folytatás folyvást és szakadatlanul megvan és hogy csakis az álmokra való visszaemlékezés vész el többé-kevésbbé. Ez a felfogás azonban csak elméleti okoskodásokon épült és alig tartható, mert minden tapasztalat a mellett szól, hogy álom nélkül való alvás is van, sőt, hogy a mély alvás valószinűleg mindig álomtalan. Igaz, hogy erre döntő bizonyítékkal nem szolgálhatunk, minthogy arra, hogy bizonyos körülmények között van-e jelen öntudat, vagy nincsen, megtámadhatatlan bizonyítékunk nincsen. Röviden kifejteni óhajtom az okokat, melyek
az álomtalan alvás mellett és ellen szólanak, minthogy ennek révén problémánkra, az álmok keletkezésének feltételeire is különös világosság jut.
Hogy vajjon van-e valamely lénynek lelki működése, erre egyetlen ismertető jelünk az illető lény cselekedetei. Látva, hogy valamely lény bizonyos körülmények között hasonlóan viselkedik, a hogy mi azonos körülmények között viselkednénk, joggal gyanítjuk, hogy e lényt a mieinkhez hasonló érzések és képzetek irányítják. Ezért feltesszük, hogy legalább is az összes felsőbbrendű állatoknak lelkük és öntudati állapotuk van, melyek a mieinkkel többé-kevésbbé megegyezők. Ha azonban bizonyos cselekményekből az alapjokul szolgáló öntudati állapotokra következtethetünk, ebből még nem következik e törvény megfordításának érvényessége is, azaz az illető cselekmények hiányából még nem szabad az öntudat hiányára következtetnünk. Az olyan kutyát, melyet az indiánok nyílmérgével, a kurarával mérgeztünk meg, a legrettenetesebben kínozhatjuk, a nélkül, hogy fájdalmát ordítással vagy mozgásokkal elárulná. Pedig mégis szenved. Csakhogy a méreg megbénítá akaratlagos izmait; az állat nem ordít és nem menekül, mert izmain nem uralkodik. Tehát erős érzések jelen lehetnek, a nélkül, hogy nyilvánulnának.
Az embernél még egy másik eszköz is rendelkezésünkre áll annak a megítélésére, vajjon valamely adott pillanatban öntudatánál volt-e; ez az eszköz az átélt eseményekre való emlékezés. De ez sem csalhatatlan. Ismerjük a "kettős öntudat" eseteit, melyekben az egyén hosszabb-rövidebb időre egészen más "én"-né válik, egészen más jellemmel, más tehetsé-
gekkel és hajlamokkal. Az ilyen állapotban, mely hónapokig eltarthat, az egyén ugyanolyan értelmesen viselkedik, mint bárki más; azonban midőn rohama elmult és a régi "én" visszatért, a történtekre való minden emlékezésnek is nyoma veszett. Megbeszélések, megkötött üzletek és más cselekmények feledésbe mentek. Ebből látjuk, hogy az emlékezés hiánya még épen nem bizonyítja valamely időpontra nézve az öntudat hiányát.
Kérdésünket illetőleg annak a feltevésnek, hogy vajjon mindig, még a legmélyebb alváskor is álmodunk-e, a mélyen alvó embernek állapota is ellene szól; teljesen nyugodtan fekszik, a nélkül, hogy az öntudat legkisebb jelét is elárulná. Azért természetesen nem lehet kizárni, hogy mégis álmodik; ámbár izmai bénultak, mégis valamely élénk lelki működés minden látható külső jel nélkül lehetséges volna. Csakhogy ez legalább is nem valószinű. Mert egyrészt elég erős ingerek mégis mozdulatokat válthatnak ki az alvón; másrészt a mélyen alvó, ha álmából felköltjük, sohasem emlékezik semmiféle álomra. WEYGANDT német pszichologus, ki sürűn álmodik és könnyen visszaemlékezik álmaira, erre vonatkozólag kísérleteket végeztetett önmagán és soha álomnak nyomát sem találhatta, ha mély alvásból hirtelen fölkeltették. Ezért felteszi, hogy az ember legmélyebb alvás közben nem álmodik.
Továbbá úgyis meg akarták e kérdést oldani, hogy vizsgálták, vajjon van-e valamely határozott arány az álmok sürűsége és az alvás mélysége között. Néhány év előtt egy HEERWAGEN nevű fiatal pszichologus kérdőiveket küldött szét és több, mint 400 egyéntől kapott választ, kik többnyire Németország
tudományokkal foglalkozó köreihez tartoztak, s a kiknek adatai némi megbízhatóságra mégis csak számot. tarthattak. Ez anyag alapján HEERWAGEN érdekes törvényeket állapított meg, melyek közül reánk nézve a következők jelentősek:
Minél éberebb az alvás, annál gyakoriabbak az álmok is.
Nők általában sokkal éberebben alusznak, mint a férfiak és többet is álmodnak.
A nők álma sokkal élénkebb és általában legélénkebb az olyanoké, a kik gyakran álmodnak.
Minél gyakrabban álmodik valaki, annál könnyebben emlékezik álmaira.
E szerint az olyan egyének, kik kevésbbé mélyen alusznak, gyakrabban s élénkebben álmodnak, mint a mélyen alvók. Ha így van, akkor feltehetjük, hogy ez az egyes emberre is áll, hogy tehát az álom leginkább a fölületes alváskor keletkezik, mindjárt az elalvás után, este, vagy felébredés előtt, reggel. Ebből végül az következnék, hogy a legmélyebb alvásban valószinűleg nincsenek álmaink.
Más kérdés már most az, hogy vajjon a fölületes alvás időszakai, melyek mindenkinél előfordulnak (v. ö. 132. l. 59. á[bra]), szintén álom nélkül valók lehetnek-e? Tényleg sokan azt állítják, hogy sohasem álmodnak. Ehhez azonban kétség fér; mint már említettük, az a tény, hogy álmunkra már nem emlékezünk, épen nem bizonyítja, hogy tényleg nem is álmodtunk.
Jóformán valamennyi pszichologus, ki az áloméletet behatóbban tanulmányozta, megegyezik abban, hogy az álmokra való emlékezés nagy mértékben függ a gyakorlattól és a kérdés iránt való érdeklődéstől.
Ezt én önmagamon tapasztaltam. Midőn néhány év előtt vakácziómban az álomélettel kezdtem foglalkozni, azt képzeltem, hogy jóformán soha sem álmodom. De feltettem magamban, hogy figyelmemet minden reggel felébredésem után azonnal esetleges álmomra irányítom és íme, rájöttem, hogy hajnalfelé valószinűleg minden nap álmodom. Mindazt, a mire emlékeztem, rögtön feljegyzém. E mellett az álmoknak az éber öntudattal való összefüggéséről nem egy érdekes tapasztalatot szereztem, mire később még visszatérünk.
Ennek az eljárásnak a sikerét főleg annak a körülménynek tudom be, hogy abban a vakácziómban semmi egyéb dolgom és gondolkozni valóm nem volt. Midon a vakáczió utan hivatásos foglalkozásomhoz ismét hozzáláttam, az álmokra való emlékezés ismét ritkább lett, mert a napi munka fölébredésem után rögtön magára vonta figyelmemet. De azért még most is gyakran megesik, hogy valamely szó vagy esemény a nap folyamán ismét felkelti az emlékezést valamely álomra, melyre reggel már egyáltalán nem emlékeztem volt. Minthogy hasonlót más pszichologusok is észleltek, fölötte valószinűnek tartom a következőt:
A fölébredést közvetlenül megelőző fölületes alvásunk közben mindig álmodunk; de az erre való emlékezés elveszhet, mert a figyelem a fölébredéskor nem irányul az álomra, hanem más képzetek kötik le.
Ebből a feltevésből kiindulva HEERWAGEN törvényét is megértjük, mely szerint az alvás a növekedő korral fölületesebb, az álmok pedig ritkábbak lennének. Ez nyilván ellentmond ama másik törvénynek, hogy a fölületes alvás sürűbben jár álmokkal és így nem is állja meg a helyét. Feltehető, hogy érettebb korban
álmainkról könnyebben megfeledkezünk, mert rögtön a felébredés után a komoly nappali munka igénybe vesz. bennünket; az álmok gyakorisága azonban valószinűleg ugyanaz, mint fiatalabb éveinkben.
A mi már most WEYGANDT előbb említett tételét illeti, mely szerint mély alvás közben egyáltalában nem álmodunk, ez ellen azt lehetne felhozni, hogy hiszen az álomra való emlékezés lényegileg attól függ, vajjon figyelmünket rögtön a felébredés után ráirányítottuk-e, avagy sem. Ha valakit a legmélyebb alvásból felköltünk, az illető kétségen kívül első sorban a hirtelen megzavartatás okát fogja keresni; ezzel pedig egyszersmind azonnal elveszíti az álomra való emlékezés lehetőséget. Mégis valahogyan más a dolog, ha az ilyen kisérletet pszichologus ember ismétli újból meg újból. Eleinte ő is zavarodott lehet; de mégis csakhamar bele fog tanulni, hogy mindjárt fölébredése után tisztán lássa a helyzetet és figyelmét azonnal álmaira irányítsa. Ha pedig WEYGANDT soha nem tudott reá emlékezni, hogy mély alvás közben álmodott volna, ez, úgy látszik, mégis azt a feltevést támogatja, hogy mély alvás közben még az olyan egyének sem álmodnak, a kik gyakran és élénken szoktak álmodni.
Az álmok általános jellege.
Mielőtt az álmok okának kérdését vizsgálnók, jó lesz, ha előbb általános jellegükkel ismerkedünk meg. Meglehetősen eredménytelen vállalkozásnak látszhatnék ugyan, ha valami, az álmokra nézve általánosan érvényeset és közöset akarnánk keresni; mert első pillanatban úgy látszik, mintha alig volna valami zavarosabb és szabálytalanabb dolog, mint a milyen az
álomélet. Még fél évszázad előtt a pszichologusok az álmot mint az éber öntudat "poláris ellentét"-ét említették; ezzel azt akarták mondani, hogy az álmokra nem azok a törvények érvényesek, a melyek az éber öntudatot irányítják. Pedig ez tévedés. A modern pszichologia nagy haladását főleg annak a feltevésnek köszöni, hogy ugyanazok a törvények, melyek a normális öntudatra érvényesek, érvényesek minden egyéb állapotra is, még abban az esetben is, ha ez utóbbiak a normálistól nagyon eltérők. A sok rendellenes állapotot csak így értelmezhettük; és midőn ez utóbbiakat a normális állapotokra érvényes törvények alá rendeltük, viszont új világosságot vetettek a normális lelki jelenségekre is. Ugyanez áll az álomra vonatkozólag is; csak akkor értjük meg, ha azzal a feltevéssel fogunk vizsgálatához, hogy az általános pszichologiai törvények itt is érvényesek.
Hogy az álomképzetek ugyanazon szabályok alá tartoznak, mint az ébrenlét képzetei, az kiviláglik abból is, hogy az álom és az ébrenlét között éles határ nincsen. Ha behúnyt szemmel leülünk és szabadjára bocsátjuk gondolatainkat, akkor már is olyan állapotban vagyunk, mely képzetlánczolatának tervtelensége és bizonytalansága miatt az álomélethez felette hasonlít. Ez az állapot a tiszta, szabatos gondolkozástól abban különbözik, hogy a figyelem nem pontosul össze olyan képzetekre, melyek határozott czél felé törnek. A figyelem itt már némileg ellankadt; ha még inkább átengedjük magunkat a képzelgésnek, a képzetek egyre gyorsabban váltakoznak, minél inkább bénul a figyelem. Egyidejűleg külső ingerekkel szemben az inger küszöbe is emelkedik és, ha csak ebből az állapotból erélyes megfeszítéssel ki nem ragadjuk
magunkat, ez az állapot, a nélkül, hogy észre vennők, tényleges álommá fejlődhetik, a mennyiben elalszunk. Tehát az éles gondolkozásból az álomélet szilaj képzelődésébe egyenletes, fokozatos az átmenet. Ebből következik, hogy az álom az éber öntudattól teljesen eltérő valami nem lehet. Tényleg látjuk is, hogy a nagyszámú átmeneti alakok lényegileg a figyelem folyvást fokozódó ellankadásán alapulnak. Ebből az álmok összes jellegző tüneményeit levezethetjük.
Először is bontsuk szét azokat a folyamatokat, melyek tudatunkban végbemennek, ha valamin gondolkodunk, avagy, ha a jövőről valamely képet festünk képzeletünkben. Itt mindannyiszor két különböző lelki működés találkozik. Minden képzet számos más képzetet idéz elő, melyekkel az öntudatban azelőtt kapcsolatban volt. E felmerülő képzetek már most kiválogatódnak, a mennyiben a figyelem azokra irányul, a melyek leginkább vezethetnek az óhajtott czélhoz. Ez a képzet azután ismét más képzeteket idéz elő, melyek közül a figyelem összepontosítása útján ismét kiválogatunk egyet; és így megy ez tovább, míg czélhoz nem értünk. Míg tehát a képzetek felmerülése a képzettársítás törvénye szerint történik, a kiválogatást és ezzel a képzetek folyását a figyelem kormányozza, mely egymásután más és más képzetre irányul. Már most könnyen érthető, hogy minél inkább lankad el a figyelem, annál kevésbbé irányíthatja és kormányozhatja a képzeletek lánczolatát és a midőn, miként alvás közben a figyelem teljesen megszünt működni, a képzetek jöttét-mentét kizárólag a képzettársulás törvénye fogja igazgatni.
Az álmok közül, melyeket feljegyeztem, egyetlen példát választok ki, hogy a képzettársulás törvé-
nyének az álmokra való jelentőségét megvilágítsam. Álmodtam, hogy egy rokonommal vasúti kocsiban ültem; rokonom elbeszélte, hogy kerékpárversenyen volt és hogy a versenyzők egyike megsérült. Egy kerékpárost láttam, a mint kerekét omnibuszra czipelte; de kiesett a kezéből és megsértette a lábát. A jelenlevők azt hitték, hogy a lába eltört, de az illető azonnal tovább ment. Együtt étkeztem K. orvossal, ki nagyon haragudott, hogy néhány befőtt hagymát, a mit ő nagyon szeretett enni, én vettem el, pedig én nem is ettem szivesen és csak tévedésből tettem a tányéromra. – Ekkor felébredtem.
Ez az álom olyan zavaros, hogy mások előtt teljesen érthetetlen, pedig a képzetek egymásutánja itt is kizárólag természetes képzettársulásokból áll. A verseny után megsérült kerékpáros meséjét az előző estén félálomban hallottam a vasúti kocsiban. Ez felkelté emlékezésemet egy eseményre, melyet vagy négy hét előtt éltem meg, midőn egy férfi a kerékpárját kocsiján próbálta elhelyezni, a kerék lábára esett, de sem ő, sem gépe nem szenvedett kárt. A sérült láb képzete, mely láb azonnal meggyógyul, az orvost juttatta eszembe, ki csodás lábkurái révén volt ismeretes; a befőtt hagyma tényleg kedves étele. Így csupán egy képzet más, vele társult képzeteket váltott ki; látszik, hogy álmaink zavarossága egészen természetes következménye annak, hogy az idő folyamán a legtöbb képzet számos képzettársulásra tett szert.
Az álmoknak látszólag szabálytalan jellege tehát csak a figyelem olyan fokú ellankadása következményének bizonyul, melynek következtében a képzettársulás törvénye egymagában igazgatja a képzeteket.
Ehhez még egy második körülmény is járul, az inger küszöbének emelkedése a számos, szervezetünkből szakadatlanul kiinduló érzetekkel szemben, melyek az "én"-ről alkotott képzetünknek. öntudatunknak kiformált magvát alkotják. Hiszen ez az emelkedés is, miként előbb kifejtém, szintén a figyelem ellankadásának egyik következése. Minthogy azonban az inger küszöbe amaz érzetekkel szemben magasabbra került, ezzel a mély álomban az "én" tudatossága is kialudt. Tudvalevőleg épen ez az álomnak egyik legjellegzőbb tüneménye, hogy u. i. az alvó egyén egyáltalában nem tud a saját helyzetéről, hanem úgy látja, hogy különböző helyzetekben jelenik meg és cselekedik, egészen úgy, mintha más személy volna. De ez az álom-én szintén csak látási kép, miként a normális ember álomképeinek legnagyobb része. Hanem azért a szervezet részéről érkező érzetek sem maradnak minden hatás nélkül, főleg a fölületes alvásban, rövid idővel az ébredés előtt, beléjátszhatnak az álmokba és befolyásolhatják őket.
Így egy ízben azt álmodtam, hogy felette meredek mélység szélén állottam, melytől hiába iparkodtam távolodni, mert folyvást embertömeg zárta el utamat. Több helyen is megpróbáltam, hogy keresztül jussak, de hiába. Midőn felébredtem, észrevettem, hogy alvás közben magasan felhúzott lábakkal ferde helyzetbe kerültem. Nem szenved kétséget, hogy az álmot lábaim bizonytalan egyensúlyi helyzetének érzete okozta.
Épen a felébredés előtt az is megeshetik, hogy az akkor elfoglalt helyzetünkről tudomást szerzünk, álmunkban pedig ugyanakkor egészen más helyzetben látjuk magunkat. Itt tehát kettős a dolog;
a tényleges "én"-nek tudata már ébredezik, míg az álom-énnek tudata még az álom vad élményeiben vesz részt. Természetesen az énnek álom közben való mindeme sajátságos viszonylatai sok mindenféle babonás hiedelemre szolgáltattak okot.
A mi az álmok tartamát illeti, a legtöbb búvár megegyezik benne, hogy leghosszabb és legtartalmasabb álmaink is ritkán tartanak tovább néhány percznél. Sőt ismert dolog, hogy az álom még rövidebb lefolyású is lehet.
Egy ízben alkalmam volt megállapítani, hogy egy hosszú álom öt másodpercznél rövidebb ideig tartott és nem valami rendkívüli dolog, hogy az álmot olyan külső inger okozza, mely egyúttal a fe]ébredést is előidézi. Több ilyenfajta álmot közöltek velem, a legérdekesebbek egyike bizonyára a következő: Egy földbirtokos olvasás közben elaludt ágyában. Azt álmodta, hogy valami fegyveres rabló lopózik be az ajtón és fegyverét reá irányítja. Hallotta is a lövést; ugyanebben a pillanatban fölugrott és hallotta, hogy az éjjeli szekrényen levő égő lámpa nagy dörejjel felrobbant, miközben az égő petroleum a padlón szétömlött. Az alvót nyilván a robbanó lámpa döreje ébresztette fel, de bár a másodpercznek csak csekély töredéke kellett hozzá, hogy öntudatra jusson és a lámpa robbanását lássa, mégis volt még ideje, hogy a rablóval való egész epizódot megálmodja. RADESTOCK egy másik jellemző álmot közöl, melyet egy MAUCHART nevű franczia álmodott: "Beteg valék s ágyban feküdtem; anyám mellettem ült. A forradalmi időkről álmodtam; jelen voltam a gyilkos vérengzéseken, a forradalmi ítélőszék elé idéztek, láttam ROBESPIERRE-t, MARAT-t, FOUCHIER-TINVILLE-t es mindama többieket, kik azok-
ban a rettenetes napokban hírnévre tettek szert: vitatkoztam velük és végül mindenféle esemény után, melyre világosan már nem emlékezem, halálra ítéltek. Óriási embertömeg között szekéren a forradalmi térre szállítottak, a vérpadra léptem és a hóhér a deszkához kötözött, a bárd lezuhant és én érzém, hogyan választja el fejemet a testemtől. Ekkor a legrettenetesebb félelem állapotában felébredtem és azt láttam, hogy a mennyezetes ágy egyik lécze elvált és bárdként tarkómon talált. Anyám határozottan állítá, hogy ez ugyanabban a pillanatban történt, melyben felébredtem". Nyilván itt is a külső inger érzete váltotta ki az egész álmot, ennek tartama nem lehetett tehát hosszabb, mint az a néhány pillanat, a meddig a felébredés tartott.
E szerint a felébredést gyakran oly inger idézi elő, mely valamely álom utolsó és döntő tényezőjeként szerepel: sőt bízvást mondhatjuk, hogy ugyanaz az inger úgy az álmot, mint az ébredést is előidézheti. De hogyan lehetséges ez? Itt nyilván két problémát kell megoldani. Először: hogy hogyan lehet ugyanaz az érzet kezdete, valamint vége is egy álomnak, hogyan válthatja ezt ki és hogyan lehet egyúttal az álomképek sorozatának utolsó lánczszeme is. És másodszor: miképen játszódhatik le ilyen hosszú képzetlánczolat az inger kezdete és a felébredés között való rövid idő alatt? E kérdésekre megfelelvén, egyúttal néhány más érdekek pontot is megvilágítunk.
Először is ismeretes dolog, hogy az érzetnek bizonyos körülmények között meglehetősen sok időre van szüksége, hogy tisztán öntudatra jusson. Ha pl. gondolatokba merülve megyek végig az utczán, megeshetik, hogy valaki mellett, a kit egészen jól látok, elmegyek: de csak valamivel később veszem észre,
hogy az illető jó ismerősöm. Ez esetben a figyelem más dolgokra irányult, ezért az illetőről csak egészen általános emberi benyomást nyertem, a mint azonban figyelmemet ráfordítom erre a benyomásra, az illető egyén tisztán áll öntudatomban, azaz felismertem. Bizonyára egészen ilyen módon történik az alvás közben is, midőn a figyelem nem irányul más dolgokra, hanem teljesen elernyedt. Valamely külső inger tehát első pillanatra csak teljesen homályos érzetet kelt, mclv a képzettársulás törvényének megfelelőleg azonnal más képeket, tehát álmot vált ki. Ha azonban az inger elég erős volt, előidézi azokat a változásokat is, melyek ébredés közben történnek s melyek, lélektanilag, főleg abban nyilvánulnak, hogy az inger kiváltotta érzet a figyelmet magára vonja. Abban a pillanatban, melyben a figyelem teljesen erre az érzetre irányult, az alvás megszünt. Így kelti MAUCHART álmában a legelső homályos érzet a kivégzés képzetét; ezzel az alvó egyén a franczia forradalom korszakába helyeződik át és ennek a képzete azután kiváltja a többi képeket. Egyidejűleg bekövetkezik az ébredés; és abban a pillanatban, melyben az érzet teljesen öntudatossá válik, az utolsó álomkép jelentkezik, a bárd lezuhanása, és az egyén felébred. Így magyarázható, hogy ugyanaz az érzet ugyanannak az álomnak kezdete és befejezése is lehet, mert a figyelemnek mindennemű összepontosítása időbe kerül és e szerint az alvó egyénnek homályos érzete és a felébredőnek világos érzése között egy bizonyos időnek kell elmúlnia. Ez az időtartam persze az alvás mélysége és az inger erőssége szerint nagyon különböző lehet, de mégis mindig csak néhány másodperczről van szó.
De hogyan lehetséges, hogy ilyen hosszú álom ilyen rövid idő alatt folyjék le? Ennek oka az, hogy minden normális ember álomképei – normálisnak itt a látó embert nevezzük – csaknem kizárólag látási képek. Mindaz, a mit álmainkban átélünk, festményként vonul el szemünk előtt; néha ugyan beszélő egyének is megjelennek álmunkban, minek következtében azután hallási képzeteink is jelentkeznek. Egy festmény a jelenetek egész sorát ábrázolhatja; ugyanígy egyetlen álomkép néha az apróbb események lánczolatából áll, melyek egy főszemély körül csoportosulnak. A képek pedig kizárólag a képzettársulás törvénye szerint váltakoznak; hiányzik a figyelem, mely az egyes képnél időzik és megállapodik. A pszichofizikai mérések pedig megállapították, hogy szilárdan társult képzetek reprodukcziója átlag 1/5 másodpercznyi időt kiván. Néhány másodpercz alatt tehát egy sereg kép váltakozhatik az álomöntudatban; ezekből pedig hosszú álom is kitelik. Az előbbi példában az álom néhány zajos utcai jelenettel, néhány képpel a törvényszéki teremből, a vérpadhoz vezető úttal és a zárótablóval befejeződött; e képek az álom-öntudat előtt egészen könnyen vonulnak el másfél másodpercz alatt. Az idézett álomban, épen úgy más, hasonló álmokban sem találunk semmi olyat a mit a lélektan mai állása szerint meg ne érthetnénk.
A halló- és látóérzék-kiváltotta képzeteken kívül álmainkban gyakran jelennek meg mozgási képzetek is. Az álmodó ilyenkor "alva beszél", sőt "alva jár" is. Az előbbi egészen közönséges valami, az utóbbi ellenben normális egyéneken, úgy látszik, felette ritkán fordul elő. Az agyvelő mozgató középpontjaiban végbemenő eme folyamatok, melyek az alvásnak e
jelenségeit előidézik, magukban nem csodálatosabbak, mint általában az álomképek keletkezésének módjai. De az ú. n. "motorikus álmok", vagyis az alvabeszélés és alvajárás, mégis egész sor olyan tüneménnyel járnak, melyek a közönséges álmokban elő nem fordulnak. Minthogy ezek a babonára nagy jelentőségűek voltak, külön fejezetben fogunk velük foglalkozni.
Szükséges, hogy még egy ponttal foglalkozzunk. A mennyire természetellenesnek és értelmetlennek látszik valamely álom a felébredés után, mégis egészen természetesnek és józan dolognak tartjuk akkor, mikor álmodunk. Más szóval az álom nekünk mindig ugyanolyan valóság, mint éberlétünk legélesebb észleletei; az álomképek halluczinácziók. Ennek magyarázata végett az agyvelőnek alvás közben való állapotára, valamint más körülményekre, így pl. arra utaltak, hogy hosszabb bőjtölés különösen élénk álmokat idéz elő. De egyszerűbb, közvetlenebb magyarázat is van. Ha szobámban ülve távol vidékek és úti élmények emlékét keltem fel magamban, egészen jól tudom, hogy e képek csak visszaemlékezések, nem pedig valóságos élmények; mert összes pillanatnyi érzéki észleleteimmel ellenkeznek. Szobám jól ismert négy fala, a szomszéd helyiségekből vagy az utczáról fülembe csapó hangok és zörejek mind tanusítják, hogy tényleg hol vagyok. A szemem előtt egyidejűleg elvonuló napsütötte tájak és hófödte hegycsúcsok képeinek ura vagyok; felválthatom őket tetszésem szerint és ebből tudom, hogy nem érzéki észrevevések, hanem csak emlékek. Azonban tegyük fel, hogy egy pillanatra elveszíteném minden fogékonyságomat a külvilági ingerek iránt és figyelő-tehetségemnek
nem volnék többé ura, úgy, hogy kénytelen volnék engedni, hogy az emlékképek tetszésük szerint jöjjenek-menjenek, vajjon ez esetben is meg tudnám-e őket a valóságtól különböztetni? Bizonyára nem, mert ezzel az emlékképek lettek uralkodó képzeteim, melyek felett nincs többé hatalmam; nincsen ream nézve jelenleg másik világ, mellyel ellentmondásba keveredhetnének. Ezért e képzeteket mint való élményeket kell tudomásul vennem. És épen ez a most vázolt állapot nem más, mint az alvás, melyben az észrevevő tehetség és a figyelem hatályon kívül vannak. Világos tehát, hogy az álomképeknek, melyek a maguk saját törvényei szerint jönnek-mennek és melyeket semmi más valósághoz hasonlítani nem lehet, az álmodó egyén szemében való élményekként kell feltünniök.
Hogy az álomképek eme halluczinácziós jellegének magyarázata tényleg helyes is, egy ismert tapasztalat alapján könnyen bebizonyíthatjuk. Ha éber állapotban halluczinálunk, azaz, ha valamely emlékképet érzéki észrevevésnek tartunk, akkor e képnek rendkívül élénknek kell lennie. Azt hitték tehát, hogy az álomképek is nagyon élénk emlékképek és épen ezért valóknak tartjuk; csakhogy valószinűleg nem igy van a dolog. Ismeretes, hogy azokat az érzeteket, melyek álmainkkal egybefonódnak, többnyire hihetetlen mértékben túlbecsüljük.
Így egy éjjel azt álmodtam, hogy operácziós asztalon fekszem; hosszú tűt szúrtak karomba, de valamely ügyetlen mozdulat következtében ismét kitépődött, ügy, hogy karom nagy része megsérült. A fájdalom olyan élénk volt, hogy felébredtem, és közel éreztem magam az elájuláshoz. A végzett
vizsgálat meggyőzött, hogy a kanapé farészei egynéhány helyen jelentéktelenül megnyomták karomat.
Az ilyen túlbecslés, mely pedig egészen mindennapi dolog, világosan tanusítja, hogy az áloinöntudatra ható tényleges érzetek sokkal élénkebbek, mint a többi álomkép; az egész álmot kormányozzák és sokkal komolyabban és jelentősebben fogjuk fel őket, mint a milyenek a valóságban.
Egyes, különös esetekben az álomképek még az ébredés után is egy ideig megtarthatják teljes valódiságuk jellegét. Ismételten ébredtem fel azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy nagyfontosságú dolgot sikerült felfedeznem. Így pl. egészen pontosan tudom, hogyan kell viselkednem, hogy röpülni tudjak; csak egy-két meghatározott mozdulat karommal s lábammal, és – indulok felfelé: hiszen még csak alig néhány percz előtt az utczán tettem meg az egész csodás dolgot. Sajnos, lassankint világos lesz előttem, hogy ez vagy más valamely értékes felfedezés nem volt más, mint rendkívül élénk álomkép.
Az álmok okai.
Láttuk az előzőkben, hogy ébrenlét és alvás között nincsen éles határ, hogy tehát az álom csak lassacskán és észrevétlenül következik be. Ebből következik, – és a tapasztalat, úgy látszik, igazolja – hogy az éber állapotban megindult képzetsorozat alvás közben tovább folytatódhatik. Minthogy ezt a folytatódást a képzettársulás törvénye feltételezi, mert egyik képzet váltja ki a másikat, az ilyen álmokat asszocziácziós álmoknak nevezték. Ha azonban az a feltevés, hogy mély alvás közben nem álmodunk, helyes, akkor ez
asszocziácziós álmoknak meg kell szünniök, ha az alvás elég mély lett. Ezért azoknak az álmoknak, melyek hajnal felé keletkeznek, midőn az alvás ismét felületesebb lesz, más okuknak kell lenniök. Sok álom gondos elemzése útján WEYGANDT és más búvárok kimutatták, hogy az ilyen álmokat idegingerek váltják ki. Ezért ezeket ingerálmoknak nevezték. Minthogy alvás közben érzékszerveink ingerének küszöbe nagyon magas, csak kevés érzet érvényesülhet, mégis legkönnyebben talán a nyomási és hőérzetek; később, reggel felé, hallási és látási érzetek is. De sokkal nagyobb mértékben hatnak az agyvelőre a szervezetnek különböző állapotai mint a szabad vagy akadályozott lélekzés, a vérkeringés, a vér chemiai átalakulásai, az izmok állapotai, a test helyzete, éhség, szomjúság, vizelési inger, mindennemű beteges állapot és i. t. Ezek az agyvelőre hatván, kiváltják az álmot, mely tehát ez ingerek valamelyikéből indul ki; ekkor azután más ingerek fűződhetnek hozzá és megváltoztathatják az álom lefolyását, a mi nyilván az álmok vad és szabálytalan jellegének egy további okául szolgálhat.
Magától érthető, hogy egy bizonyos álomnak a tulajdonképeni okát épen nem lehet minden egyes esetben kimutatni. Sok álomból valószinűleg nem marad meg emlékezetünkben más, csak a vége. Tehát a képzetlánczolatot visszafelé még csak az álmot előidéző idegingerig sem követhetjük. De még ha az egész álomra emlékezünk is, mégis gyakran képtelenek leszünk indító okát, mely egyszer valami muló fájdalom, másszor a testnek egy véletlenül elfoglalt helyzete stb. lehetett, megállapítani, minthogy az illető ideginger ébredéskor gyakran már eltünt. Ily esetek-
ben gyakran úgy látszik, mintha az álom minden különös ok nélkül keletkezett volna.
Minthogy van okunk hinni, hogy minden ideginger mindig ugyanazt az érzetet kelti, akár alszik az ember, akár ébren van, ezért valamely gyakran visszatérő idegingernek nagyon könnyen kell ugyanegy álmot kiválthatnia. Tényleg tudjuk is, hogy mindenkinek vannak bizonyos álmai, melyek csekély változatokkal időről-időre mindig újból visszatérnek. De még ezenkívül: azonos idegingernek különböző egyéneken is hasonnemű álmokat kell előidéznie. Tartalmuk az emberek annyira különböző öntudatvilága miatt természetesen nem lehet teljesen megegyező – mely tényre később még visszatérünk –; de ha egy bizonyos érzet alvásközben behatol az öntudatba és hatályossága következtében tényleg döntőleg hat az álom menetére, akkor, ha azok az álmok egyenlő érzetekből indulnak ki, a legtöbb embernél hasonnemű álmokat kell kimutathatnunk. Ez tényleg így is van. Mindenki saját tapasztalatából fog ismerni álmokat, melyekben úgy érezte, mintha röpülne vagy hirtelen lezuhanna, vagy mintha valamely okból nem tudna lélekzeni és í. t. Vizsgáljuk meg az ilyen álmok legfontosabb okait és világítsuk meg egyes észleletekkel; ki fog derülni, hogy hogyan épül fel mindezekben a példákban az álom egy meghatározott, valamely idegingerből kiinduló érzeten, mely ereje és tartóssága kovetkeztében az egész álomöntudaton uralkodik.
A repülés vagy lebegés érzete kétségen kívül a lélekzés szabad, könnyű voltából ered. WEYGANDT több álmot idéz, melyekben ez az érzése volt; felébredéskor kitünt, hogy lélekzése feltünően könnyű
volt. Egy ízben ebéd után a kereveten aludva, hosszasan álmodtam arról, hogy avval mulatok, hogy fel és alá lebegek. Midőn felébredtem, hátamon feküdtem, karjaim oldalt voltak, fejem erősen hátra volt hajolva, mellem pedig nagyon magasan volt – mely helyzetet a kerevet szerkezete tett lehetővé –; a lélekzés szabad volt és rendkívül jól éreztem magamat.
A repülés élettani ellentéte a szorongás, lidércznyomás. Alig van álom, mely olyan általánosan ismeretes volna s melynek nyomait olyan messze időkbe visszakövethetnők, mint ez; már a chaldeusok említenek démonokat, melyek az embert álmában legyőzik (v. ö. I. 40. l.). Kísérteties lényekről (lidérczek) szóló ilyen hiedelmek, úgy látszik, egészen korunkig fenmaradtak, még pedig alig módosult formában. Ez állapot okát csak e század közepe felé találta meg BÖRNER, a ki maga is sokat szenvedett lidércznyomásban. Több eredménytelen kisérlet után végre kiderítette, hogy ez az álom mindig olyankor jelentkezett, ha lélekzése bármely okból akadályozva volt.
Hogy magyarázatának helyességéről meggyőződjék, különböző egyéneket, kik lidércznyomásban szenvedtek, felkeresett és kisérleteket végzett rajtuk. Alvás közben gyapjutakarót borított szájuk, orruk fölé, mire az alvó azonnal mély, hosszú lélekzetet kezdett venni; e közben az arcz kipirult, a lélekzőizmok hatalmasan erőlködtek. Az alvó nyögni kezdett, de meg nem mozdult, míg végre hirtelen, nagy erőfeszítéssel megfordult ágyában és így arczát a takaró alól felszabadítá. Erre a lélekzés újból szabad lett és az illető tovább aludt. Miután felébresztették, előadta, hogy hatalmas lidércznyomása volt; undok állat ugrott hirtelen a mellére és nem engedte, hogy lélekzetet vegyen.
A kisérleti egyének egyike előadta, hogy neki az állat hirtelen ugrása tünt fel leginkább, minthogy különben mindig csúszva szokta megtámadni. Ez a kis megfigyelés BÖPNER magyarázatának érdekes megerősítése, mert az állat hirtelen ugrása természetesen az arcz hirtelen letakarásából származik.
A lélekzésnek gátoltsága alvásközben rendszerint csak fokozatosan szokott bekövetkezni, a mi az álmodóra az ellenséges lény csúszva közeledésének benyomását teszi.
A lidércznyomás klasszikus alakjában a miveltebb körökben ma már meglehetősen ismeretlen. Mert hogy az ember álmában kisértetet (lidérczet) lásson, ahhoz első sorban hinnie kell az ilyesmiben. Ha ez a feltétel hiányzik, akkor az alvásközben jelentkező lélekzési zavart másféleképen magyarázza az ember.
Gyermekkoromban elég gyakran szenvedtem lidércznyomásban; de ennek az álomnak rám nézve mindig bizonyos tartalma volt. Pajtásaimmal mély pinczesikátorban szerettem játszani, melybe csak nehány szűk nyiláson át szűrődött be a fény. Éjjel azt álmodtam, hogy az egyik ilyen nyiláson igyekszem átbújni; de nem bírtam keresztülcsúszni, hanem olyan erősen belészorultam a nyilásba, hogy kifogyott a lélekzetem. Csak nagy erőfeszítéssel sikerült ismét kiszabadulnom. Ez a kis példa tanusítja, hogy ugyanaz az inger különböző egyéneken hogyan válthat ki különböző álmokat, melyeknek alapeszméje azonban mégis csak egy.
A hirtelen, mély esés érzete kimutathatólag a lábizomzat elernyedéséből ered.
Ezt egy ízben nagyon kedvező körülmények között tapasztalhattam. Hajnaltájban háton fekve ma-
gasra felhúzott térdekkel félálomban hevertem; a lábam hirtelen megcsúszott, valószinűleg azért, mert álmom mélyebb lett és lábizmaim ezért elernyedtek. Azonnal mély zuhanás érzete támadt bennem; de minthogy annyira ébren voltam, hogy az érzet okát tisztán tudtam, nem is fűződött álom az esethez.
Az ilyen esés elég gyakran befejezése valamely hosszú és nagyon kellemetlen álomnak, melyben azt hisszük, hogy üldöznek. Hogy üldözőinktől meneküljünk, kiugrunk az ablakon vagy leugrunk valamely magas hegyről, vagy más magas helyről, és esés közben nagy szorongással felébredünk. Az ilyen álmok rendesen onnan erednek, hogy az egyik láb a másikon pihen, úgy, hogy valamelyik nagyobb véredény nyomást szenved s a vérkeringést így megzavarja. Hogy ezt kiegyenlítse, a szív erőteljesebben dolgozik; ebből az alvó egyénben a szorongás, félelem érzete támad, melyből az egész álom kiindul. Ha végül az állapot tűrhetetlenné válik, az alvó hirtelen mozdulatot tesz: a láb lecsúszik és ebből származik a zuhanás érzete, mellyel az álom befejeződik. Ismételten alkalmam volt, hogy e magyarázat helyességét magamon kipróbálhassam, mert az álmot szándékosan idéztem elő, úgy, hogy elalvás előtt bizonyos helyzetbe fekve, egyik lábamat a másikon átvetettem. Ha azután a zuhanás felébresztett, pulzusom a rendesnél mindig élénkebb volt.
A mezítelenség érzete olyankor szokott bekövetkezni, ha a takaró lecsúszik és a test egy része fedetlen marad. Érdekes itt is megfigyelni, hogy hogyan alakulnak az így eredő álmok az egyének különféle képzettartalmához képest is különbözőképen. A fiatal hölgy úgy érzi, mintha ruhátlanul volna a
bálteremben, a tanár a katedrán, a pap a szószéken képzeli magát hiányos öltözékben.
Vizelési inger tudvalevőleg gyakran okoz álmokat, melyek e szükséglet kielégítésének mindenféle akadályait szokták tartalmazni. Úgy látszik, a nemi álmok is gyakran a vízhólyag feszülésének következményei.
Végül számos álmot a betegség érzete vált ki. Az ilyen álmok természetesen ugyanolyan változatosak és sokfélék, mint a betegségek okai és épen ezért nem is állandók, sem nem szabályosak. Csak abban az esetben, ha valaki valamely gyakrabban meg-megújuló betegségben szenved, várható, hogy ennek határozott nyomait rendszeresen megtaláljuk álmaiban. Így WEYGANDT beszéli, hogy aszthmás baja, mely gyakran támadta meg, álmaiban mindig azt a képzetet keltette, mintha nyögve mászna meg valamely magas hegyet. A betegség-okozta levegőszomjúságot tehát álmunkban mint erőltető hegymászást értelmezzük, melytől a lélekzet elszorul. Hasonló állandó álmok más, gyakrabban visszatérő betegségek alkalmával is jelentkeznek, sőt némelyek szerint a betegségek közeledő rohamait már eleve hírül adhatják. Az álmoknak ilyetén híradó szerepe nagy jelentőségű volt a babonára, azért a következőkben bővebben óhajtjuk szemügyre venni.
Az álmok tartalma.
A mint láthattuk, az álmoknak java része, talán egy-kettő kivételével, mely mindjárt az elalvás után jelentkezik, valószinűleg idegingerek következménye. Azonban ezek az ingerek az álomnak még nem adják
meg a maga szabott tartalmát; sőt inkább egyazon inger egy egyénen és még inkább számos egyénen tartalmilag különböző álmokat idézhet elő, úgy, hogy mindezeknek mégis ugyanaz az érzet szolgál alapjokul. Az álmok tartalma tehát alanyilag különböző, az egyén öntudatának tartalmától függ, és minthogy az álomképek felmerülését csaknem kizárólag a képzettársulás törvénye szabja meg, mindig a legközelebbi társítások fognak az álomban előtérbe lépni. De épen nem szükséges, hogy álom közben ugyanazok a képzetek legyenek a legközelebbiek, a melyek az ébrenlétben. Sokan tényleg azt hiszik ugyan, hogy főleg arról álmodnak, a mivel napközben foglakoztak. Másrészt azonban régi megfigyelés, hogy a "homályos" képzeteknek álmainkban nagyon lényeges szerepük. jut Ezek a "homályos" képzetek részben az emlékezetből régen kiveszett események képei, részben olyan képzetek, melyek napközben rövid időre lefoglalták figyelmünket, de helyüket csakhamar más képzeteknek voltak kénytelenek átengedni. Midőn az ébrenlét öntudatvilága letünik, e képzetek álmainkban ismét felmerülnek.
RADESTOCK e folyamatok megvilágítására igen szép képet használ: "A csillagok nappal is fénylenek, de fényüket a napnak sokkal hatalmasabb fénye túlsugározza s azért nem láthatjuk őket; de ha az a nagy fény eltünt, akkor ismét felcsillan a számtalan kisebb fény, ugyanúgy, miként a homályos vagy "apró" képzetek a nappali erősebb érdekek megszüntével ismét előkerülnek.
Hozzá fűzi még: "Ezen alapul az a könnyen észlelhető tény, hogy heves kedélyi izgalmak, a nap megrázó, szomorú eseményei után az álomban egé-
szen vidám képzetek kerülnek előtérbe és az alvóval minden baját és szomorúságát elfeledtetik. A szerelem, melyet az egyén ébren önmagának sem akart bevallani és melyet erőszakkal nyomott el, teljesen betölti az álmodó szivét."
Míg RADESTOCK a feledésbe ment képzeteknek így nagy jelentőséget tulajdonít, még sem tekinti olyanoknak, mint a melyek az álom tartalmát egyedül szabnák meg. Ellenben a franczia DELAGE tényleg ezt hiszi. DELAGE észrevette, hogy egy kedves rokonának haláláról, mely nagyon mély benyomást gyakorolt reá, csak hónapok mulva kezdett álmodni, midőn fájdalma már kissé enyhült. Ezóta gondosan megfigyelte álmait és észlelte, hogy álomképei részben elfelejtett emlékezések, részben pedig olyan képzetek voltak, melyek a figyelmet a nap folyamán csak rövid időre köthették le, s helyüket azután csakhamar az uralkodó eszméknek voltak kénytelenek átengedni.
Az utóbbi fajtájú álomképeknek találó példájaként DELAGE a következő eseményt említi. A házban, melyben lakott, a lépcső korlátját alul üveggolyó diszíté; egy napon eltört és jó idő mult el, míg újat tettek helyébe. DELAGE egy éjjel azt álmodta, hogy üveggolyó helyébe fenyőtoboz alakú rézgombot tettek. Másnap reggel elmondta álmát családjának és pontosan leírta az említett tárgyat; nagy csodálkozására hallotta, hogy ilyen rézgombot már több nap előtt tényleg rátettek a rácsozatra. DELAGE tehát a gombot naponta többször látta már; de, ámbár egészen pontosan le tudja írni, olyan kevéssé vette észre, hogy azután oda ment a lépcsőhöz, megnézni, vajjon a diszítés tényleg ott van-e?
A mint látjuk, ama kérdés körül, hogy a minket napközben foglalkoztató képzetek mennyire hatnak álmaink világára, a nézetek meglehetősen eltérőek. És ez könnyen érthető is; mert e kérdésre vonatkozólag még épen nem gyűjtöttek össze elégséges tapasztalati anyagot. Hogy ilyenre szert tegyek, mér régebben az álmok tartalmára, stb.-re vonatkozó kérdőíveket küldtem szét. Körülbelül 150 választ kaptam, melyekből kiderült, hogy az álmok tartalmát aligha lehet törvénybe foglalni. E 150 válasz közül 60 különösen érdekes, mert egy jobb nevelőintézet tanítványaitól, 12–18 éves fiúktól és ifjaktól ered, kik lényegileg egyenlő körülmények között élnek. Néhány tanító, a ki a dolog iránt érdeklődött, segített a tanulóknak a kérdőív kitöltésekor, úgy, hogy a válaszok mindenesetre annyira pontosak és megbízhatók, a mennyire csak lehetséges. A többi kérdőívet különböző életkörülményű felnőtt, művelt férfiak és nők töltötték ki.
Ha a válaszokat egyelőre összességükben, a korosztályokra való tekintet nélkül vizsgáljuk, kitünik, hogy a válaszadóknak kb. 15 része álmaiban semmi kapcsolatot sem talál a nappali eseményekkel. Álmaik átlag teljesen szilajok és értelmetlenek, ezért gyakran kellemetlenek és aggasztók is. Ha a tényleges életből egyes vonások egyáltalában előfordulnak is, ezek rendszerint nagyon alárendelt jelentőségüek; egy ismerős arcz, valamely ismert tájék belopózhatik álomképeinkbe vagy megadhatja a keretet, a melyben lefolynak, a nélkül, hogy valami jelentősebb szerepet vinne. A többi 1/5 a két ellentétes felfogás között meglehetősen egyenletesen oszlik meg.
Egyik fele, tehát az összes tudósítóknak kétötöde, úgy vélekedik, hogy a nappali foglalkozások,
valamint azok az események, melyek mély benyomásokkal járnak, visszatükröződnek álmaiban. A másik fele azt írja, hogy a nappali eseményekről csak egészen kivételesen szokott álmodni és úgy vélekedik, hogy főleg az olyan események, melyek érzelmeinket hevesen megrázkódtatják, csak jóval később kezdenek az álmokban szerepelni. Az én igaz, hogy nem valami nagy anyagom tanusága szerint tehát mindkét félnek felfogása egyenlő mértékben helyes, illetve helytelen.
Természetesen nagyon érdekes dolog volna, ha határozott törvénybe lehetne foglalni, hogy életének jelentős eseményeiről ki álmodik azonnal és ki csak később. Minthogy véletlenség a lélek világában épen oly kevéssé van, mint a természetben, kell, hogy ennek a különbségnek is meg legyen a maga határozott oka. De a lelki világban az ilyen törvényszerűségek igen gyakran mélyen fekvő egyéni sajátosságokon alapulnak, melyekre a búvár soha reá nem talál, úgy hogy okukat kifürkészni hiába igyekezik. Némi törvényszerűség a felvetett kérdést illetőleg mégis megállapítható. Ha u. i. a 13 éven aluli korosztályt külön tekintjük, kiderül, hogy a fiataloknak csaknem 2/3 része azok közé tartozik, kiknek álmaiban a nappali események szoktak visszatükröződni. Minthogy ez a 2/3 az előbbi számításban be volt számítva, természetesen nem jelentéktelen mértékben növelte annak a csoportnak a számát, melynél a nappali események az álmokban azonnal szoktak szerepelni. Ebből ismét az következik, hogy ez a jelenség idősebb egyéneken aránylag ritka. A tapasztalat tehát, úgy látszik, azt tanusítja, hogy az ifjabbak sokkal inkább az öregebbek kevésbbé hajlamosak arra, hogy olyan események-
ről álmodjatzak, melyek kedélyüket a nap folyamán felizgatták.
Minthogy az ifjú korban többnyire az érzelmi élet van túlsúlyban, de az egyes érzelmek hamarább is mulnak el, mint az idősebb korban, eredményünk nyilván arra utal, hogy az érzelmi élet az álmok tartalmára nem csekély hatást gyakorol. Ez nem valami új dolog; számos búvár ismételten hangsúlyozta és az én kimutatásom egyes pontjain is észrevehető. Csakhogy az én anyagom ebben a tekintetben alig elégséges, hogy e kérdésben statisztikailag valami bizonyosat állapíthassunk meg; ezért röviden csak arra szoritkozom, hogy az eredményeket közöljem.
Először is, úgy látszik, meglehetősen ritkán történik, hogy az ember mindennapi teendőiről álmodnék. Előfordul ugyan ez is, de csak kivételesen és jóformán mindig csak olyankor, ha a munka az illetőt a rendesnél nagyobb mértékben vette igénybe. Ellenben a nappali élet rendkívülibb eseményei, tehát főleg az olyan élmények, melyek érzelmeinkre élénkebben hatottak, könnyen fognak álmainkban felmerülni avagy álmokat kiváltani. Az álom egyes esetekben az esemény és ennek sajátszerű érzésbeli kifejeződése körül forog, más esetekben az esemény csak az álomnak kimutatható indító okaként szerepel, mely álom azonban könnyen egészen ellentétes érzésbeli kifejeződést kap. Így pl. nem ritka dolog, hogy valamely szeretett rokon halála álmot vált ki, melyben az alvó az elhalttal való boldog együttléte idejéből újból él át jeleneteket. Úgy látszik, ez a két eset, azonos és ellentétes érzelmi szinezetű álmok, egyformán gyakori.
Bizonyos kellemetlen eseményeknek különösen meg van a hajlamuk az álmokban való ismétlődésre.
Vadászember gyakran álmodja, hogy fegyvere a döntő pillanatban nem akar elsülni. Majd mindenki, a ki valaha fontosabb vizsgálatot [vizsgát] tett le, ismeri azt a kínos álmot, hogy vizsgálat előtt van és mindent elfelejtett. Ez az álom sokakat késő vénségükig üldöz.
Van végül az érzelmeknek bizonyos csoportja, mely olyanoknál, kik a nap eseményeiről egyáltalában álmodni szoktak, csaknem állandóan álmokat vált ki. A mit óhajtunk, remélünk vagy a mitől félünk, álmunkban teljesül; ez másképen nem is lehet. Minden álomkép az álmodó előtt valóságos pillanatnyi élményként szerepel. Ha tehát valamely esemény, mely ébrenlétünkben reményünknek vagy félelmünknek tárgya, álomközben felmerül, a valóság, a teljesültség jellegével kell bírnia.Így a reményt és félelmet álmunkban már valósulva látjuk. Minthogy pedig annak bekövetkezése, a mit óhajtunk, remélünk vagy a mitől félünk, tényleg mindig bizonyos mértékig lehetséges, avagy talán valószinű is, az ilyen álmok gyakran jövő dolgok előre való hírüladását foglalják magukban; erre később még visszatérünk.
Tehát az érzelmi állapotoknak hatása az álmok világára, legalább bizonyos egyéneknél, elég jelentékeny. De feltétlenül túllövünk a czélon, ha, mint SPITTA, azt következtetjük belőle, hogy "a kedély", az érzelmi élet, soha nem alszik s hogy az összes álmoknak ebben van az eredetök. Mint előbb láttuk, az emberek álmaikat illetőleg inkább két csoportba oszlanak, melyek azonban a dolog természetének megfelelőleg nem határolódnak el élesen:
Az egyik csoportban, melybe főleg gyermekek és fiatal egyének tartoznak, az álmokat rendszerint köz-
vetlenül azok az események szabják meg, melyek az érzelmeket élénk hullámzásba hozzák. A másik csoport, melyhez főleg idősebb egyének tartoznak, többnyire közömbös, mindennapi dolgokról álmodik; ezeknél a jelentősebb események rendszerint csak akkor kezdenek az álmokban szerepelni, ha már olyan régi keletúek, hogy érzelmi szinezetük elmosódott.
Ha az álmok többnyire többé-kevésbbé értelem nélkül valók is, ennek az ellenkezője is előfordulhat, azaz az ember álmában olyan dolgokat művelhet, melyekre ébren aligha vállalkoznék. Azonban az erre való szellemi működés a dolog természetéhez képest többnyire élénkebb képzeletet igényel, mint a milyennel az ember rendes állapotában rendelkezik. Valamint [miként] a képzetek finomabb játéka álom közben egészen fantasztikus képeket teremt, úgy egyszer-másszor, ritkán, de mégis alkothat olyasmit is, a minek tényleg van értelme.
Így közöltek velem eseteket, melyekben egyesek álmukban geometriai példákat és talányokat fejtettek meg, a miken ébren hiába törték volt fejüket. Egy korosabb ismert író beszéli, hogy diákkorában álmában meg tudta csinálni egy költemény kezdetét, a mit ébren nem tudott; a mit álmában "költött", az jó volt, a többi, sajnos, nem ért semmit. Felette érdekes a következő álom is, melyet LÜTKEN, a filozofia tanára Sorő-ben (Seeland), álmodott s melyet előadásain gyakran említett. Azt álmodta ú. i., hogy Rio de Janeiroban, hol a császár trónralépte alkalmából nagy kivilágítást rendeztek, főleg az egyik transzparens vonta magára figyelmét, melyen e szavakat olvashatta: VIVAT
Nem értette, hogy mit jelentsen az, hogy négy
betűt zárójelek közé foglaltak, de mialatt ezen gondolkodott, egy férfival találkozott, ki a következő magyarázattal szolgált: "Nem tudja megérteni? Annyit tesz, hogy: éljen DON PEDRO, csak ne legyen soha NERO". Az érdekes a dologban először is az, hogy álomban talány keletkezett, melyet maga az álmodó sem értett meg azonnal, továbbá, hogy magyarázata is látszólag más személytől ered. Hasonló esetet idéz VAN GOENS hollandus tudós is.
Végül azt is meg kell említenünk, hogy vannak emberek, kiknek álmai néha több éjen át folytatódnak. Ez annyiban érdekes, mert ez az első jele a kettős öntudati életnek, mely más körülmények között sokkal határozottabban nyilvánulhat. Ezzel a következőkben bővebben foglalkozunk.