Feltáró, alkotó és szervező turistamunka.
A turistaság legendás őskorában a turista-létesítmények teljesen hiányoztak még. Az úttörő turista (akkor még csak "kiránduló") felszerelése primitív volt, gyakorlat és tapasztalat fölött nem rendelkezett, ismeretlen vidékeken, ismeretlen utakon előre nem látott akadályokkal, nehézségekkel kellett megküzdenie. A természet ősi érintetlenségében nyilvánult meg előtte, de kényelmet alig nyujtott. Ehhez járult még a közvélemény elfogultsága is. Ily körülmények között csakis az igazán hivatott próféták – kik kezdetben ugyancsak kevesen valának – élvezhették mindazt a testi és lelki jótéteményt, amelyet a szabad természet nyujt.
És az igazi önzetlen próféták ihletségével kezdték hirdetni az örökké szépet. De hamar rájöttek, hogy a turistaság általános elterjedésére a talaj nincsen előkészítve és annak előfeltételei vannak: bizonyos kényelem, a túrák sikerének biztonsága, irodalmi és egyéb propaganda stb. Megindult tehát a fáradhatatlan nagy munka, abból a célból, hogy a turistaságot bárki részére, hozzáférhetővé tegyék. De az egyes lelkes úttörök minden buzgóságuk mellett sem érhettek el sokat és ez vezette őket az egyesülés gondolatára. A turista-létesítmények sok munkát, szaktudást és pénzt kívánnak meg és mindez a megkívánt mértékben csak egyesülés útján volt elérhető. Igy keletkezett az első turista-egyesület, amely az együvétartozókat egybegyüjtötte; majd midőn később a turistaság szélesebb és különféle rétegekben kezdett elterjedni, szükségszerűen alakultak újabb és újabb turista-egyesületek. Az egyesületek egyrésze csak önmagának él és tevékenysége kirándulások rendezésében merül ki, élvezik a
szabad természetet s mások alkotásait. Bizonyos tekintetben a közös nagy célt szolgálják ezek is. De a tulajdonképeni turista-unkát azok az egyesületek végzik, amelyek a köz érdekében turista-létesítményeket alkotnak. Ma az egyesületek nagyrésze vetélkedik az ilyen alkotásokban és ezzel a munkával előre nem is sejtett jelentőségre fejlesztették a turistaságot.
A közös célt szolgáló létesítmények közös érdekeket hivatottak kielégíteni. A munkában tehát bizonyos egyöntetűségre van szükség, amelynek hiánya az alkotó turista-egyesületek számának növekedésével mindinkább érezhetővé vált. Megérett tehát az egyesületek közös munkálkodásának gondolata is, ez pedig a turista-szövetség megalakításával öltött testet.
A turista-szövetség és az ennek kebelébe tartozó egyesületek végzik ma azt a munkát, amely hivatva van egyrészt a turistaságot általánosítani és lehetőség szerint minél jelentősebb fokra fejleszteni, másrészt a turistaságot, mindnagyobb elterjedése mellett is, nemes céljához híven egészséges irányban megtartani. Ez a tevékenység feltáró, alkotó és szervező turistamunkából áll.
I. Feltáró turistamunka.
A feltárás a turista pionir-munkája. Az átlagturista nem szívesen megy teljesen ismeretlen vidékekre, – az ilyenek gondolatkörétől is távol esnek és így azok felkeresése rendszerint egyáltalán szóba sem kerül, – ellenben inkább a mások részéről már bejárt utakat keresi fel. Nagyobbszabású turistaforgalom ezért csak oly vidéken fog kifejlődni, ahol a turista hallomásból, vagy az irodalomból már előre tudja, milyen nehézségek, milyen eshetőségek és természeti szépségek stb. várnak reá. Az egyes vidékek első felfedező bejárása, megismerése és az ezt követő ismertetése a feltárás.
Ez az arra hivatott igazi turisa legszebb gyönyörűsége; a felfedezett új vidék szépsége fölötti nemes örömében lelke túlárád és boldogságának részesévé óhajtja tenni az egész emberiséget. Ezen önzetlenségével ugyan megfosztja a feltárt vidéket érintetlenségétől, önmagát pedig annak további zavartalan élvezetétől, ellenben embertársaival megosztja mindazt az áldást, amellyel a turistáskodás jár.
Minél fejlettebb valamely vidék turistaforgalma, annál alárendeltebbé, meghaladottabbá válik a feltárás. Rendszerint elsősorban a hegyes vidékek tárgyai a feltárásnak, de ha itt ez a munka be van fejezve, úgy az önként terelődik át a kevésbbé feltűnő, de kultiválásra esetleg szintén érdemes egyéb tájakra, sík vidékre, vizekre stb., míg végül megszűnik, ha az illető vidéken ismeretlen részlet már nincsen. Helyét az alkotó turista-munka foglalja el.
II. Alkotó turistamunka.
Ide sorolhatjuk mindazokat a főleg szabadban levő többé-kevésbbé állandó alkotásokat, amelyek a turistáskodást megkönnyítik, kényelmesebbé, sőt az átlagturista szempontjából esetleg egyáltalában lehetővé teszik. Ilyenek különösen: menedékházak és kunyhók, kilátótornyok, pihenők építése, források foglalása, utak, hidak építése és utak jelzése stb., végül turista-múzeumok létesítése. Műszaki szempontból mindezekkel a következő fejezetben foglalkozunk részletesebben. Itt csak az általános szempontokra térünk ki.
A menedékházak célja, hogy a turistáknak lakatlan vidéken szállást, otthont, az időjárás viszontagságai ellen védelmet adjanak. Elsősorban tehát – szigorúan véve – olyan helyekre valók, ahol más oltalom hiányában egyes túrák menedékházak nélkül alig, vagy csak túlságos nagy fáradalmak árán tehetők meg. Élénk turistaforgalom mellett azonban lakott helyek közelében is esetleg indokolt lehet menedékházak építése, bár az ilyenek rendszerint csak a nagyobb kényelmet vagy a propaganda-célokat stb. szolgálják, tehát nem feltétlenül szükségesek és sokszor félig-meddig vendéglő-számba mennek. Természetes, hogy a menedékházak elsősorban olyan helyeken építendők, ahol azokra túrázás szempontjából feltétlenül szükség van.
A menedékházak méretei, építési módja stb. a rendelkezésre álló összeg és a helyi viszonyok után igazodnak. Elv azonban, hogy inkább kevesebb, de feltétlenül jól épült menedékházat letesitsünk. Viszont helytelen, ha – különös indokok nélkül – a rendesnél nagyobb, vagy túlnagy méretű menedékházat építünk és evvel a turistaságot mintegy összpontosítjuk, ahelyett, hogy ugyanannyi pénzzel több helyen építenénk kisebb, de azért megfelelő méretű menedékházakat; utóbbi esetben a turistaforgalom is jobban megoszlik és megszünnek a tömeges kirándulások hátrányai.
A menedékházak rendszerint elhagyatottabb, nehezen megközelíthető helyeken épülnek. Számolnunk kell ennélfogva azzal, hogy az építkezést előre nem is sejtett nehézségek, váratlan akadályok és a kellemetlen meglepetések egész láncolata drágíthatják meg és egyben késleltethetik is az építkezés befejezését. E tekintetben is a tapasztalat a legjobb mester. Ezért az épitést lehetőleg olyanokra kell bízni, akik hasonló körülmények között már építkeztek.
Egyrészt a kölcsönös vendégszeretetből, másrészt a közös eszme vallásából következik, hogy a menedékházak nem állhatnak kizárólag egyes egyesületek vagy csoportok rendelkezésére, hanem azok használatára minden rendes turistának joga van. Áll ez főleg azokra a menedékházakra nézve, amelyek közadakozásból, állami segélyből stb. épültek. Mindazonáltal az építőegyesület tagjaira nézve bizonyos előjogok fennállhatnak.
Megkülönböztetjük az őrrel ellátott és az őrnélküli menedékházakat. Menedékház-őr alkalmazása rendszerint csak forgalmas, helyen lehetséges, ahol az őr a vendéglős teendőit is végzi. Az őr veteményes kertet művelhet és lehetőleg tehenet vagy kecskét, lovat, öszvért vagy szamarat stb. tartson. Utóbbi célra megfelelő mellékhelyiségekről, istállókról és legelőről is gondoskodni kell. Az egyesületek menedékházaikat ha csak lehet ne adják bérbe, hanem azokat saját kezelésben tartsák üzemben. Az őr – ha a forgalom nem túlságos élénk – valamilyen háziiparral is foglalkozhatik. Helyes gazdálkodás mellett az ilyen menedékház az illető egyesületnek hasznot is hozhat, amelyből legalább a menedékház javítási és fenntartási (tűzbiztosítási, stb.) költségei megtérülhetnek. A mai viszonyok mellett csakis az olyan menedékházak lesznek megkimélhetők az idegenek vandalizmusától, amelyekben állandó őr lakik. Egyéb gazdaságos megoldás hiányában a menedékházat esetleg pl. egy erdőőr (vagy csendőrőrs) lakásával lehet összekapcsolni; az erdőőr ez esetben a menedékházőr teendőit is végzi. Őrizetlen menedékházakat jól zárható, erős ajtóval és ablakokkal kell ellátni és a menedékházat különben is úgy kell építeni, hogy abban lehetőleg ne lehessen kárt tenni. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy nincs az az erős ajtó és ablák (még vasablaktábla sem!), amelyet ne törhetnének fel. Hátránya továbbá az ilyen zárt menedékházaknak, hogy a kulcs elkérése, a használat ellenőrzése stb. nagyon nehézkessé teszi igénybevételüket és éppen ezért használatuk is csak meglehetősen korlátolt lehet. Az egészen nyitott, őrizetlen menedékházak ellenben tapasztalat szerint rövidesen használhatatlanokká válnak.
Az építés helyének megválasztásánál súlyt kell helyezni a könnyű fellelhetőségre, valamint pl. kilátópontok vagy egyéb, turistaszempontból fontos helyek közelségére is. Ennél fontosabb azonban az, hogy a hely a hosszabb tartózkodásra alkalmas legyen. A menedékházat tehát általában ne a szeles, viharverte, vizet nélkülöző hegyormok csúcsára építsük, ahol a gazdálkodás, állattartás stb. is meg van nehezítve (hacsak kilátótoronnyal egybeépített menedékház vagy egyéb fontos ok ezt nem teszi indokolttá), hanem a csúcs alá, lehetőleg a napos déli oldalon, védett helyen és lehetőleg forrás közelében vagy kút létesítésére alkalmas helyen. Gondunk legyen arra is, hogy a könnyű fellelhetőség mellett is a menedékház ne zavarja meg a természet összhangját és ne akarjuk emberi alkotásunkkal "díszíteni" a természetet; olyan helyre építsük tehát menedékházunkat, ahol az a hangulatot nem rontja. Ugyanezen szempontból legyen a menedékház külseje is a célszerűség mellett egyszerű, ízléses, stílszerű. Fölösleges díszítéseket kerüljünk, már tekintettel ezek nagyobb fenntartási költségeire is, de ha mégis díszesebbé akarjuk tenni nienedékházunkat, legyen a díszítés magyaros, nemzeti.
Menedékkunyhót építünk olyan helyeken, ahol a turista ritkábban fordul meg, vagy rendszerint csak rövidebb ideig tar-
tózkodik, de ezalatt is, főleg télen, vagy zivataros időben, az időjárás erősebb hatásai elleni védelemre szorulhat. Kunyhót építünk akkor is, ha rendes menedékház építésére nincs elég pénzünk. Állandó őr az ilyen kunyhóban természetesen nem lakik, ez rendszerint állandóan nyitva van, vagy legalább is bárki részéről mindenkor könnyen felnyitható. Ennek megfelelően úgy építkezése, mint berendezése, ha lehetőleg tartós is, de primitív. Egyébként a menedékházakról mondottak fennállanak a kunyhókra nézve is.
Kilátótornyok építése az oly magasabb ormokon, vagy egyéb különösen szép kilátást nyujtó pontokon indokolt, amelyeket erdő borít és így kilátótorony nélkül a kilátás nem élvezhető. Karbantartásuk örökös gondozást igényel, ezért kilátó csak olyan egyesületek építsenek, amelyeknél megvan az anyagi és erkölcsi biztosíték arra nézve, hogy alkotásukat jókarban fogják megőrizni. Források foglalása – különösen vízszegény vidékeken –, egyike a legfontosabb munkáknak, Egy-egy sziklából fakadó, bővízű erdei forrás a maga természetességében mindig a legszebb. Ellenben ahol a hegyoldal nedvességét kell összegyűjteni, hogy még száraz nyár idején is találjunk vizet, ahol a talaj lejtése túlkevés és így a forrás elposványosodik, vagy ahol a forrást attól kell megóvnunk, hogy a legelésző csorda bele ne gázoljon és mindenféle piszok meg ne fertőzze: ott a forrást be kell foglalnunk. Mindig szebb az olyan, forrás, amely kőboltozat alól egy kis medencéből csurog ki, de lombhulláskor a medence lombbal telhetik meg annyira, hogy alig tudunk belőle tiszta vizet meríteni; azért célszerűbb és hygienikusabb is a kifolyó csövei ellátott teljesen zárt forrás. Mint a menedékházaknak, úgy a forrásfoglalásoknak is a környezethez kell simulniok és természetesen kell hatniok. Elhagyatott helyen nem szabad tehát feltűnően, hivalkodva hirdetniök az emberi beavatkozást, mert ezzel is felesleges módon rontanók a hangulatot. Források mellett erdőirtások alkalmával is rendesen meghagynak néhány árnyas fát. Ilyenek hiányában célszerű a forrás közvetlen környékét befásítani, hogy az árnyékban a forrás mellett megfelelő pihenőhelyet találjunk.
Útépítés. Szép gondozott sétautak megkönnyítik a kirándulásokat, alkalmasak arra, hogy a turistáskodást szélesebb körökben is megkedveltessék és olyanokat is kirándulásra ösztökéljenek, akik különben alig mozdulnának ki füstös lakóhelyükről. Az épített jó utaknak ezt a jelentőségét nem lehet elvitatni. Feltétlenül kívánatos tehát, hogy egyes helyeken, pl. városok közvetlen környékének hegyeire, forgalmasabb menedékházakhoz jó út vezessen; főleg éjjeli túráknál még gyakorlott turisták is szívesen fogják az ilyen utakat használni. Azok az elvek, amelyek a magashegységben a sűrű úthálózat ellen szólnak, a közép- és alacsonyhegységben alig jönnek figyelembe. Ebből a szempontból tekintve tehát az utóbbi hegyekben szinte korlátlanul építhetnénk
utakat. Mégis legyünk e tekintetben is mértékletesek – amire különben rendszerint a dolog pénzügyi oldala amúgyis kényszériteni fog bennünket – és csak a főbb vonalakon építsünk műutakat; az elhagyatottabb helyeket hagyjuk meg bemohosodott ösvényeikkel a maguk eredeti természetességében. Elvégre a turistaságnak nem utolsó élvezete, ha az utakat, ösvényeket a magunk emberségéből találjuk meg és követjük a térképpel kezünkben célunk felé, a turistaságnak ez a sportszerűsége pedig az épített műutakon elesik!
Hidak, fakorlátok stb. hamar tönkremennek, ezért ilyeneket csak akkor alkalmazzunk, ha azokra feltétlenül szükség van. Ezeknél is ügyeljünk arra, hogy a természet összhangját ne bolygassuk meg túlságosan.
Padok, asztalok, pihenőhelyek a szebb pontokon, kilátóknál, források közelében, védőkunyhók előtt stb. jó szolgálatot tehetnek, de az ízléses és egyszerű természetességet itt is tartsuk szem előtt.
Az útjelzésekre nézve fennáll ugyanaz, amit az utak építéséről mondottunk. Ha minden út jelezve van, akkor elesik az útkeresés élvezete! Viszont az átlag-turistára való tekintettel a főútvonalak feltétlenül jelezendők és pedig már a vadászat érdekei szempontjából is, mert a kirándulók nagy tömege rendszerint csak az ilyen jelzett utakat fogja használni. Az utak jelzése tehát a vadászok érdeke is és megkönnyíti az érdekek egyeztetését pl. oly kikötés kapcsán. hogy a vadászatok idején csak a jelzett útakon szabad turistáskodni! Jellegzetesség nélküli, egyhangú, kiterjedt dombos-völgyes erdős vidéken a tájékozódás – különösen ködben – igen nehéz és ilyen helyeken a jó útjelzés sok kellemetlen órától óvhatja meg a turistát. A főútvonalakon kivül tehát főleg az ilyen vidékeken fontos az utak jelzése.
Megfelelő helyeken, pl. menedékházaknál, nemesebb fákat (emlékfák, fenyők, gyümölcsfák stb.) ültethetünk. Ha van fölösleges virágmagvunk – kertészkedő turistáinknak rendesen van –, ezeket megfelelő szakértelemmel elszórhatjuk az erdőben és réteken; ezzel sok örömet szerezhetünk magunknak és másoknak is.
Amíg mindezekkel az alkotásokkal a szabad természetben szolgáljuk céljainkat, addig lakóhelyünkön turista-könyvtárakat létesíthetünk, amelyek a turista-szaktudást és -műveltséget nagy mértékben segíthetik elő.
A turista-múzeumok alapítását említjük meg végül, amelyekben összegyüjtünk minden érdekes anyagot: az illető vidék növény- és állatvilágát, ásványait, néprajzi és régiségtani gyüjteményét, turistafelszereléseket, fényképeket, esetleg festményeket vagy rajzokat, térképeket, a vonatkozó irodalmat, szakmunkákat és szaklapokat, a meteorológia és a turistaforgalom statisztikáját stb. Az ilyen múzeumokban egyesítve találunk minden adatot, amit különben vsak nagy fáradsággal és utánjárással tudnánk
esetenként sokfelől külön-külön egybeszedni, tanulságos voltuk mellett pedig az idegenforgalmat is növelhetik.
Végül röviden arra akarunk még rámutatni, hogy ha idegen területen építkezünk, utat javítunk, forrást foglalunk, vagy bármilyen más hasonló hasznos munkát is végezünk, evvel még semmiféle jogot nem szerzünk. Az ilyen létesítmények használati joga tehát írásbeli szerződéssel biztosítandó. Még ajánlatosabb az ilyen alkotások területét megvásárolni és annak tulajdonjogát telekkönyvilég bekebeleztetni, egyúttal azonban gondoskodva a hozzávezető utak használati jogáról is. Az említett létesítmények fenntartására viszont jogilag az építtető nincsen kötelezve, hacsak azt kifejezetten nem vállalta.
Az ilyen alkotások területének esetleges kisajátítása és a hozzájárásnak szolgalmi jogként való biztosítása szempontjából az 1881. évi XLI. t.-c., valamint a testnevelés előmozdításáról szóló 1921. évi LIII. t.-c. jön figyelembe; a készülő turistatörvény pedig külön is intézkedni fog.
III. Szervező turistamunka.
Az alkotó turistamunka "kézzel fogható" eredményeivel szemben a szervező turistamunka hatása talán kevésbbé feltűnőnek, de bizonyára éppen olyan fontosnak mondható; a szervezés, propagálás erejével kívánja elősegíteni a turistaság egészséges fejlődését.
Turista-egyesületek és turista-szövetség alapltásáról kell, mint a szervezés alapkövéről, elsősorban szólanunk. Bár a szabad természetben a közös, szent eszmében az egyes társadalmi osztályok válaszfalai többé-kevésbbé lehullanak, mégis érthető, hogy a különböző érdekkörök, vagy foglalkozás stb. alapján különféle turista-egyesületek keletkeznek. Ez annyiban előnyös is, hogy a turistaságnak minden irányban történő elterjedését elősegíti, de bizonyos fokon túl hátrányos, mert az erőket szétforgácsolja. Semmiesetre sincsen létjogosultsága az exclusiv életet folytató egészen kis egyesületeknek, amelyek a közös munkában nem akarnak, de nem is tudnak résztvenni. Ezek már meglevő egyesületekben mint külön csoportok is elhelyezkedhetnek. Egyébként minél több az egyesület, annál inkább áll ezeknek érdekében – és ez a köz érdeke is –, hogy ápolják a turista-szövetség eszméjét, amelyért, ha kell, érdemes áldozatot is hozni. Bár az egyesületek életének jelentékeny része természetszerűleg kint a szabad természetben folyik le, azt a megfelelő egyesületi helyiségek – amelyekben könyvtár, szertár, esetleg múzeum is stb. elhelyezhetők – nagyon előmozdíthatják.
Az egyesületeknek és azok szövetségének szervező munkája elsősorban gyakorlati útbaigazításokra és tanácsadásra terjed ki. Az idősebb, tapasztalt egyesületi tagok oktatják ki a kezdő turistákat felszerelésükre és általában kirándulásaikra nézve stb.; ez úton sok fölösleges kellemetlenséget és pénzáldo-
zatot fognak a fiatalabb turisták elkerülni. Erre a célra turistakézikönyvek, évkönyvek és hasonló ismeretterjesztő munkák is adhatók ki. Az egyesületekben érdeklődhetnek az illető vidéken megtehető túrák stb. iránt az idegen turisták is; az egyesületeknek ez a felvilágosító szolgálata már az idegenforgalom, fejlesztésébe kapcsolódik be.
Kirándulásokat, túrákat rendeznek megfelelő vezetés mellett, amelyeken egyrészt mindenkor találhatunk útitársakat, másrészt a kezdő turisták gyakorlatilag is elsajátíthatják a túrázással járó tudnivalókat és megismerhetik az illető vidéket, anélkül, hogy saját kárukon kellene tanulniok. A kirándulások rendezésénél a gyengébb turistákra figyelemmel kell lenni, legyenek tehát kisebb, esetleg félnapos túrák is. A diákturistaság az iskola hatáskörébe tartozik, erről külön fejezetben szólunk. Az egyesületek ezen is sokat lendíthetnek diákszállók szervezésével.
Az idegenforgalom fejlesztése a turistaságnak rendkívül fontos feladata és tulajdonképen összeesik egyéb munkálkodásával. Erről részletesebben külön fejezetben írunk. Ide tartozik a turista-szervezetek befolyása a közlekedésügy fejlesztésére és menetdíj-kedvezmények elérésére nézve is. A menetrendeknek a turista-érdekek figyelembevételével történő megállapítása, nemkülönben a jó közlekedésen kívül az olcsó közlekedés óriási jelentősége kézenfekvő. Megemlítendő még a külföldi turistaegyesületekkel szembeni jó viszony ápolása, közvetlen érintkezés, közös kirándulások stb. útján. Nem kevésbbé fontos a vezető-ügy, az idegen-kalauzolás szervezése és irányítása.
A vadászat, illetőleg erdészet érdekeinek egyeztetése a turistaérdekekkel szintén a turista-szervezetekre hárul. A turistaforgalom irányítása, útjelzések létesítése, egyesületi vagy szövetségi igazolvány ellenében megadandó úthasználati engedélyek, intézményes turistaérdekű törvények alkotása, illetőleg előkészítése stb. útján érhetünk célhoz.
A turista-fegyelem fejlesztése evvel szoros kapcsolatban van. Ma az egyesületek egyik főfeladata, hogy a turista-társadalmat neveljék, erre minden utat, módot és alkalmat felhasználjanak, továbbá szigorúan őrködjenek a hegyek között a rendre és fegyelemre. Ez a turista-rendőrség vagy hegyi őrség megszervezése útján vihető keresztül. A szabad járás-kelés csak turista-szövetségi, illetőleg egyesületi igazolvánnyal ellátott turistának, vagy ilyennek vezetése és felelőssége mellett volna megengedhető. (Egyes területeken ez részben ma is fennáll már, de az egyesületek részéről ellenőrzés nélkül.) Az egyesületek egyes erre alkalmas tagjai pedig bizonyos fokú rendőri jogokkal volnának felruházandók, amelyek alapján ezen ellenőrző szervek a rendetlenkedő turistákat rendreutasíthatják, esetleg azokat igazolhatják. Az illető egyesület, esetleg a szövetség járna el azután kellő szigorral a feljelentett tag ellen; súlyos vagy ismétlődő esetekben az összes turista-egyesületekből való időleges vagy
végleges kizárás, esetleg az illető egyestllet feloszlatása lennének a következmények. Egyesületeken kívül állók részére pedig a turistáskodás érzékeny büntetés terhe alatt egyes könnyen ellenőrizhető útvonalakra volna korlátozandó, vagy egyébként szabályozandó, esetleg bizonyos évszakokban teljesen beszüntetendő. (Különösen az utóbbi rendszabályok azonban csak törvényhozás útján volnának egységesen rendezhetők.)
Figyelemre méltó az a tevékenység is, amelyet a turista-szövetség, illetőleg a turista-egyesületek a természeti emlékek és szépségek megtartása körül kifejthetnek.
A szervező turistamunkának messze kiható propaganda-, útbaigazító és rendfenntartó tevékenységét szolgálja a turistairodalom is, amelynek igen nagy fontosságához mért fejlesztése szintén elsőrangú érdek.
Ezt célozzák az irodalmi és fénykép-pályázatok is. Az ilyen pályázatoknál mindenkor kidomborítandó a turista-, esetleg hazai jelleg; egyébként lehetőleg pontosan körülírandó, hogy a pályázat miről szól és különböző irányú munkákra lehetőleg külön pályázat írandó ki, mert egy-egy szépirodalmi vagy tudományos, sík vidékről vagy magas hegységről szóló munka összehasonlítása és birálata rendesen igen nehéz feladat. A turista-irodalommal és az evvel kapcsolatos kérdésekkel szintén külön fejezetekben foglalkozunk még részletesebben.
Itt csak az említett célok egy további eszközét említjük meg: a felolvasások rendezését. Szép vetített képekkel élénkített érdekes felolvasások igen jó propagandának bizonyultak, ami érthető is, mert hiszen itt a leírást az ábrázolással kapcsoljuk össze, egyszerre szólunk az értelemhez és a képzelethez, és mégis csak mindig hiányos szavainkat a természetet jobban megközelítő képekkel támogathatjuk, sőt utóbbiak a fontosabbak. Az ilyen felolvasások arra is alkalmasak, hagy ébrentartsák a turistaság iránti érdeklődést télen át is, amikor a turistaságot kevésbbé kultiválják, mint a nyári hónapokban. A képek sorozata lehetőleg változatos és a magyarázó szöveg minél élénkebb, de ne túlhosszú legyen. Az egészséges humor igen élénkítheti előadásunkat. A vetített képekhez szükséges felvételek az egyesületek és a szövetség révén könnyen gyüjthetők egész sorozatokká. Ezek a felvételek ily módon az egész turistatársadalom közkincs évé válnak és azok gyüjtése tehát szintén elsőrangú érdek.
Igen fontos célokat szolgálhatnak a fényképkiállítások, sporttörténelmi kiállítások, továbbá a karácsonyfa- és egyéb hazafias ünnepélyek, nemkülönben a táncmulatságok és hasonló vigalmak stb. is.
Az egyesületek és a Szövetség kultúrtevékenységéhez tartozik tudós szakembereknek a turistamunkába való bevonása is. Egyrészt tanulságos előadások tartására kérhetünk fel szakembereket, kik egyúttal a tudnivágyó turistákat elláthatják tanáccsal, szakvéleménnyel, meghatározhatják a természetben talált
nevezetesebb leletek mineműségét stb., amire vonatkozólag utalunk a turista-gyüjtésekről szóló fejezetünkre. Másrészt viszont az egyesületek és a szövetség fénykép- és vetítésre alkalmas diapositiv-gyüjteményeiket bocsáthatják ezeknek a tudósoknak rendelkezésére, nemkülönben a sziklamászásban, barlangkutatásban stb. gyakorlott tagjai révén is segítségükre lehetnek és megfelelő szervezéssel az egyesületi tagok részéről felfedezett tudományos leleteket az illetékes tudósokhoz juttathatják. Erről is a gyüjtésekről és a turistaságnak a tudománnyal való kapcsolatairól szóló fejezetünkben talál bővebbet az olvasó.
Végül még az állami támogatás kérdésével kell foglalkoznunk. Építkezésekhez, irodalmi fejlesztéshez stb. pénzre van szükségünk, és pedig rendszerint annyi pénzre, amennyit saját erőnkből, közadakozásokból stb. nem tudunk előteremteni. Az állam anyagi támogatását kell tehát igénybevennünk. E tekintetben elvként állapítható meg, hogy az állam hozzájárulása általánosságban tényleg csak támogatás lehet, a szükséges összegeknek megfelelő hányadát tehát maguknak az illető egyesületeknek saját erejükből kell előteremteniök és az állam segítségére csak úgy számítsanak, ha kellő anyagi és erkölcsi erő fölött rendelkeznek. Az állam támogatását az egyesületek részére rendszerint a szövetség közvetíti és ez tartozik a kiutalt segély felhasználására nézve az egyesületek beszámolóját kellő ellenőrzés gyakorlása mellett beterjeszteni. Természetes, hogy az állami támogatással vagy egyéb közpénzekből létesített alkotásoknak az egész turista-társadalomnak, tehát a köznek kell szolgálniok.
* * *
Ha az élet harmóniáját akarjuk, ne a természetet alakítsuk a magunk képére, hanem magunk alakuljunk a természet képére.
*
Az ember elrontja a természetet, a természet megjavítja az embert.
*
A turistaság célja tulajdonképen maga az út. Ezért minden turista út célhoz vezet.
*
Az útjelzés a turista sorvezetője.
*
A fa csak olyan arányban terjesztheti koronáját az ég felé, amilyenben gyökerei a földbe fogódznak. A gyökértelen májusfa hamar elfonnyad; az első szélroham kidönti.
*
Turistaberendezések.
Menedékházak és -kunyhók.
Az építés helyéül szilárd talajt válasszunk; építeni csak sziklán, kavicson, agyagon vagy nedves homokon szabad; Utóbbi érthető okokból kevésbbé alkalmas, míg mocsaras helyek közelségét szintén kerülni kell. Az épület szabadon álljon. Ne csábíttassuk el magunkat avval, hogy az építés helyén talált barlangszerű üreget vagy sziklafalat építésünkbe belevonva, olcsóbban építkezhetünk, mert az ilyen takarékosság mindig megbosszulja magát és arra vezet, hogy a menedékház állandóan nyirkos, dohos, hideg, használhatatlan lesz. Bejárata lehetőleg déli vagy keleti oldalán legyen, mert itt védettebb, a hó is rendesen kevesebb, tehát könnyebben megközelíthető. A nagy szeleknek kitett oldalon azért is célszerűtlen elhelyezni a bejáratot, mert minden ajtőnyitásnál a szél a tűzhely és a kályhák működését zavarja, nyilt tűzhelyeknél az épületet is veszélyeztetheti.
Ha sziklára építünk, akkor az alapozás végett a szikla felszínét lehetőleg egyengetjük, a lejtős részeket lépcsőssé képezzük és ezen hydraulikus habarcságyban megkezdhetjük a falazást. Az üregeket, hasadékokat betömjük, vagy befalazzuk, de mindig ügyeljünk arra, hogy forrás- vagy más víz ne hatolhasson az alapfalakhoz. Utóbbiakat – bármilyen szerkezetű menedékházat építünk – a lábazat-magasságban, vagyis, tekintettel az esővízre és a hóolvadásra, legalább 50–60 cm-rel a környék talaj-magassága felett feltétlenül lássuk el aszfalt-szigeteléssel, hogy a nedvesség a felmenő falakban fel ne szivároghasson.
Pincére csak az olyan menedékháznál van szükség, amelyben állandó őr lakik. Ilyen esetben is rendesen csak a ház egy részét szokták alápincézni.
Az építéshez minden körülmények között teljesen száraz anyagot használjunk. Az épitési anyag lehet fa vagy kő, esetleg tégla stb. Mindegyiknek vannak előnyei és hátrányai. Elhatározásunkra döntő befolyással lesz az a körülmény, hogy milyen anyag áll a helyszínen inkább rendelkezésre, vagy mely anyag szállítása egyszerűbb és melyik olcsóbb. Általában véve a jó faházak kellemesebbek, szárazabbak és jobban tartják a meleget, ebből a szempontból főleg a magasabb fekvésű helyeken célszerűek, de hátrányuk a kisebb tartósság és főleg a tűzveszélyesség.
A fából készült házak lehetnek boronafalúak (gerendákból) és favázasak.
A boronafalú menedékházak legegyszerűbb kivitelénél a falak hosszának megfelelő, egyenlő nagyra vágott nyers fatörzseket raknak egymás fölé, végeiket keresztben összeróják és egymáshoz erősítik. A hézagokat mohhal töltik ki.
Ennél jobb szerkezet, ha a falak párhúzamosan haladó, sima fekvőlapokkal bíró, egyébként kerek fatörzsekből állanak. A gerendák gondosan kiácsolt végei szorosan záródó átlapolással kulcsolódnak egymásba. Ugyanígy készülnek a válaszfalak is. A kémények 32 cm vastag téglafalból készülnek s a boronafalaktől a tűzveszély elkerülése végett teljesen elszigetelve állanak.
Tökéletesebb boronafalaknál a fatörzseket négyélűre, mindnégy oldalán sima oldallapokkal ácsolják; a lapoknak egyenlő szélességűeknek kell lenniök, nehogy egyik a másiknál beljebb álljon.
Minthogy a boronafalak, épúgy, mint a téglafalak, száradás folytán kissé összébbhúzódnak, úgy az ablak-, mint az ajtófélfákat valamivel rövidebbre méretezik.
A gerendavégeket az eső és szél ellen deszkaborítással vagy zsindelyezéssel védik meg.
Az egyes gerendák közötti hézagokat mohhal töltik ki. A boronafalakat belül kátrányos papírlemezzel és efölött hornyolt deszkával lehet bontani; utóbbi, még ha igen vékony is, mégis oltalmat nyujt a hideg ellen.
A belső deszkaborítás helyett nádazást is alkalmazhatunk, melyre 1 cm vastag vakolás jön fehérre meszelve.
Ha a boronafalú épületeket az eső és szél ellen kívülről is védeni akarjuk, akkor a falakat vagy bezsindelyezzük, vagy függőlegesen egymás mellé erősített. deszkákkal fedjük; a hézagokat fedőlécekkel borítjuk. A függélyes deszkaborítás jobb a vízszintesnél, mert az esővíz könnyebben lefut róla.
A favázas menedékházak összes külső és belső falainak először vázát készítik el egyes faragott vagy fűrészelt fagerendákböl. A faváz nyílásait azután befalazzák téglával, a falazatot pedig bevakolják. Az ilyen ház azonban turista-célokra rendesen nem eléggé meleg. A téglafalazás helyett a gerendavázat kívülről függélyes, fedőléces, hornyolt deszkákkal, efölött esetleg zsindely-
borítással födhetjük, míg belülről vízszintesen fekvő deszkázatot készítünk. A két deszkafal közötti űrt kitöltjük száraz mohhal, szalmával, impregnált fűrészporral vagy gyaluforgáccsal, esetleg száraz salakkal vagy homokkal. Az így elkészített favázas ház kellő meleget ad. A kitöltő anyagnak száraznak kell lennie, különben a futógomba az összes farészeket elkorhasztja.
Zsindelyezés helyett eternitborítást is alkalmazhatunk, amely az esőnek jobban ellentáll és alig igényel javítást vagy megújítást.
Hogy a favázas épületek oszlopainak csapját a beszivárgó víz időelőtt el ne korhassza, pl. a svájci turista-házaknál a csapok helyett lemezes szögvasakkal erősítik a gerendákat egymáshoz.
A DÖAV (Deutscher und Österreichischer Alpenverein) favázas szerkezeteknél szigetelő deszkaborítást használ. A falak külső oldalán legfelül zsindelyborítást alkalmaznak, mögötte vízszintesen fekvő és tompán érintkező deszkaborítás következik, a harmadik réteg átlós irányban megerősített tompa érintkezésű deszka, a negyedik réteg durva vászonra felragasztott vagy átitatott kátrányos papirlemez, végül legbelül az ötödik réteg függélyesen megerősített hornyolt deszkaborítás.
Igen alkalmas a belső falfelületek és a mennyezet burkolására a parafatégla vagy gipszlemez; mindkettő igen jól tartja a meleget. Célszerű azonban felettük gyalult deszka-borítást alkalmazni.
Hogy a könnyű épület a viharoknak ellenállhasson, vashorgokat (kötővasakat) alkalmazunk, melyek az épület belsejében az oszlopokhoz erősítve, a tetőből az alapfalakba nyúlnak és ott tolóvassal ellátva be vannak falazva. A tető szelemeneit hasonlóan kötik ie.
A kőből épült menedékházak lehetnek szárazfalazatúak, amelyeknél az egyes kövek szilárd összekötésére mit sem használunk, és habarcsos falazatúak, amelyeknél az egyes köveket fehérmészből és homokból készült habarccsal vagy cementtel kötjük egymáshoz.
A szárazfalazatú épületeket kívül vagy belül, esetleg mindkét oldalról vakolni lehet. Szerkezetüknél fogva azonban nem tartósak, nagy szél és eső alkalmával nem nyujtanak kellő védelmet és így ilyen házak építése nem ajánlható.
A habarcsos falazatú épületek természetesen költségesebbek, de mégis csak ilyeneket érdemes építeni. Falazatuk lehet teljesen vakolás nélküli, vagy csak kívül, esetleg kívül-belül vakolva, ezenkívül belül deszkával vagy parafatéglával is borítva. A falakhoz olyan terméskövet (lehet az lelt vagy bányakő) használhatunk, amely a nedvességet lehetőleg nem szívja magába. Lehet a terméskő-falazatot külső vakolás helyett cementtel hézagolni, ekkor azonban csak keskeny hézagokat szabad hagyni s a hézagolást csak néhány hónappal a falazás után szabad
elvégezni, mert különben a habarcsból kipárolgó víz miatt a hézagvakolat lehull.
Belső deszkaborítás alkalmazása, esetén már előre beépítjük a falakba a szükséges fatömb-darabokat, hogy azokon a teljes kiszáradás után egy évre a deszkaborítást megerősíthessük. Célszerű a kőfal és a deszkaborítás között megfelelő űrt hagyni; az abban levő levegő meggátolja a deszkák megvetemedését és korhadását.
A gyalult deszkaborítás a hőmérsékleti különbség miatt a falakon lecsapódó párákat csökkenti és így a menedékházat egészségesebbé, szárazzá, kellemesebbé és otthonosabbá teszi. A ház tisztántartását is megkönnyíti. Kenczével való bemázolása szép vörösfenyő-külsőt kölcsönöz a deszkaborításnak.
A téglából épült menedékházak kivitele hasonló a kőházakéhoz. A téglaházak azonban – a tégla árának és szállítási költségének figyelembevételével – költségesebbek és így rendszerint nem jönnek tekintetbe.
Ujabb a Dr. Katona-féle üreges téglafalazat, amelynél a téglákat nem szélesebb lapjukra, hanem keskenyebb oldalukra állítják. Rendesen kettős falazat készül, szalagvasbetétekkel megerősítve, a két fal között 16–20 cm szigetelő légréteg marad. Készítése gyors és aránylag olcsó. Különösen emelet-ráépítésnél célszerű.
Cement, homok és kavics keverékéből, vagyis betonból is készíthetünk menedékházat, de ez rendszerint csak ott jöhet szóba, ahol sem fa, sem építőkő a közelben nem található és ezeknek felszállítása többe kerülne, mint a betonépítkezés. Előnye a gyors építkezés, tömörség, nagy teherbírás, teljes szárazság és tűzbiztonság. Míg egy 50–60 cm vastag vakolt kőfal esőnek és ködnek kitéve átnedvesedik, addig egy 14 cm vastag betonfalon, különösen, ha egyik oldala portlandcementtel csiszolva van, a nedvesség még akkor sem hatol át, ha állandóan ki van téve a viharoknak.
Úgy a habarcs, mint a beton készítésénél a homok tiszta, öregszemcsés, föld- és agyagmentes legyen.
A válaszfalak készítésére legcélszerűbbek a Rabitz-falak, mert a 32 vagy 16 cm vastag téglaválaszfalak helyett csak 6–8 cm vastagok, így tért nyerünk, azonkívül könnyebbek és az emeleten nem kell alájuk vasgerendákat tenni. Dróthálóból készülnek, melynek szélei a fő falakhoz, padlóhoz és mennyezethez vannak szegezve. A dróthálót mindkét oldalán marhaszőrrel kevert gipsz- vagy cementhabarccsal csapják be.
Hasonlóképen készíthetjük a válaszfalakat 6 cm vastag salaklemezekből vagy gipszlemezekből.
Padlózatul tompán érintkező 33 cm vastag gyalult fenyődeszka a legalkalmasabb; a hornyolt hajópadlót a szeges turista-cipő hamarább teszi tönkre. Olaj-beeresztéssel portalanítjuk és a nedvesség ellen is védjük, bár az ilyen padló szemre nem
tetszetős. A padló alatti futógomba fellépésének meggátlása céljából a párnafákat nem a nedvességet felszívó földbe vagy homokba, hanem zúzott kő-ágyba, vagy még helyesebben betonrétegre fektetjük. A beton és padló közötti űr a külső falakon készített rácsos nyílásokon keresztül szellőzhetik. A padlózatot az alatta elhelyezett kátránypapírszigetejés szintén óvja a nedvességtől.
Mennyezetül legmegfelelőbb a borított gerendázat. Az egyes gerendákat egymástól 90–100 cm távolságra helyezzük el a falon. A gerendák közét a gerendák félmagasságában lécekre erősített deszkával borítjuk és erre annyi száraz homokot vagy tiszta salakot töltünk, hogy azzal a gerendák felső részét 12–15 cm magasságban befödjük. Erre agyagtapasz vagy téglaburkolat jön. Ez a szoba melegét tartja és tetőtűz esetén a szobát védi. A gerendák alsó részét esetleg bedeszkázzuk és nádazás után bevakoljuk, meszeljük vagy gyalult deszkával borítjuk.
Tetőfedés. A hegyek között uralkddó hosszú tél, heves viharok és huzamos esőzések a szalma-, nád-, kátrányos papír-, lemez-, cserép-, pala-, horgany- és mázolt vasbádog-fedést alkalmatlanná teszik. Menedékházaknál azért csak zsindely-, facement- és azbesztpala-fedés jöhet szóba.
A zsindely-fedés kis súlya következtében egyszerűbb tetőszerkezetet enged meg. Kettős zsindelyezés és ez alatt deszka- és kátrányos papírlemezborítás kifogástalan tetőt ad, amely jó anyagot és munkát feltételezve 20–25 évig javítást nem igényel. Hosszabb tartósságot érhetünk el, ha a zsindelyeket higanychloridba vagy nyers faecetbe mártjuk, esetleg cinkchloriddal impregnáljuk. Egyetlen hátrányát – tűzveszélyes voltát – kovasavas káli- vagy nátriummal való bevonással csökkenthetjük.
A facementtető erősebb, de egyszerűbb tetőszerkezetet kíván, amelynél a tető egyúttal a mennyezetszerkezet, ami megtakarítással, dé viszont a padlástér elvesztésével jár. A hornyolt deszkaborításra 3–4 cm vastag finom homokot szitálunk és erre az egyenletes felületre 60–130 cm széles papírlemez-rétegeket erősítünk olyképen, hogy a tetőeresz mentén hosszában göngyölítjük ki az első lemeztekercset, a következő második lemez pedig az elsőt 8 cm szélesen fedje. Az egyes lapokat meleg facementtel ragasztják össze. Négy-öt ilyen réteget helyeznek el egymás fölé, mindig úgy, hogy a felső lemez széle az alatta levő lemez közepére essék. A legfelső réteg hosszabb és azt mindkét végén behajtva, avval az alatta levő rétegeket befödjük. Erre az egészet bekenjük meleg facementtel, majd 1 cm finom és 1 cm durvább homokot szórunk rá, tetejére pedig 8–10 cm vastag kavicsréteget helyezünk. A tetőormoknál és az ereszeknél horgany-bádogborítást alkalmazunk. Nyáron hűvös, télen meleget tartó fedési mód, amely jó munka mellett hézagnélküli teljes egészet képez, minden időjárásnak ellenáll és javítást nem igényel. Terasznak is használható, kívülről tűzbiztos, de csak
teljesen esőmentes, száraz időben készíthetó el kifogástalanul.
Az azbesztpala-fedés ajánlható legjobban. A tetőszerkezet deszkaborítására kátránypapírlemezt teszünk és erre erősítjük rézszegekkel az azbesztpalát; egyik lemez a másikat 8 cm-nyire fedi. A tetőgerinc fedésére alkalmasabb a jól odaszegezett hajlított azbesztpala, mint a horgany-bádog; utóbbit a vihar könnyebben tépi le.
A szobák magassága teljesen kielégítő, ha azt 2–21/2 m-re méretezzük.
Az ablakok 60–80 cm szélesek és 1.10–1.60 m magasak lehetnek. Kettős beüvegezést alkalmazhatunk olyképen, hogy az ablakkereteket mindkét oldalán ellátjuk üveggel. A két üveg között szigetelő légürt kapunk. Az összes ablakakra (a könnyebb pótlás végett) egyenlőnagyságú, nem nagy, de vastag üvegtáblákat alkalmazunk. Az ablakokat a nem egész éven át lakott menedékházaknál külső fa- vagy vastáblákkal látjuk el.
Földszintes vagy emeletes házat építhetünk. Előbbi is megfelel, ha nem számítunk túlnagy forgalomra; célszerű, ha úgy építünk, hogy az épület szükség esetén bővíthető legyen. Az emeletes ház építése körülményesebb, az a viharoknak jobban ki van téve, kevésbbé áttekinthető és ellenőrizhető, de viszont kisebb alap- és tető-felülete megtakarítást jelent és ezért forgalmasabb menedékházat rendesen emeletesre fogunk építeni. Ez történhetik úgyis, hogy a földszintet kőből, az emeletet fából készítjük.
A bejáró-ajtó elé szélfogő-előépítményt készíthetünk. Ez rendesen fából készül; innen vezet fel esetleg a lépcső a padlásra, itt lehet elhelyezve az illemhely és ez az előtér szolgál télen a síek elraktározására is.
Az alaprajz beosztása függ a várható forgalomtól, illetőleg a menedékház nagyságától. A legegyszerűbb beosztásra példa az Alpokban épített számos kisebb menedékház. A belső válaszfalak hiányzanak, a házban tehát csak egy helyiség van. A beépített terület a forgalomhoz mérten többnyire 28–120 m2. Rendszerint a helyiség közepén van a tűzhely, körülötte a nappali tartózkodási és ruhaszárító hely stb. Itt van az asztal is. Ettől kétoldalra prics-szerű fekvőhelyek vannak; egy-egy személyre 60–65 cm hely jut. A hölgyek nyugvóhelye függönnyel választható el. A fekvőhelyek lábrésze paddá van kiképezve, amely egyúttal megkönnyíti emeletes pricseknél a feljutást a felső fekvőhelyekre. A fej felőli falon polcok, alattuk fogasok vannak. A padláson szintén el lehet helyezni fekvőhelyeket (pl. a vezetők részére is); ide a mennyezeten hagyott nyíláson lehet létrán feljutní. Ilyen esetben a kályha vascsövet a padlástéren át vezetik, hogy ezt is melegítse, mielőtt a falazott kéményhez ér.
Az ilyen primitív menedékházban állandó őr nem lakhatik. Azonban említettük már, hogy mai viszonyaink mellett állandó őr nélküli menedékházak építése nem ajánlható. Ha pedig
állandó őr lakik a házban, ennek lakásáról is gondoskodni kell. Ha az őr vendéglősi teendőket is végez, megfelelő külön konyhára lesz szüksége. Forgalmasabb helyeken pedig az átlag turista nagyobb igényeire is gondolnunk kell. Mindezekből következik, hogy rendszerint csak a fokozottabb igényeknek is megfelelő, nem túlságosan kis menedékházak fognak céljainknak megfelelni, ami persze nem zárja ki azt, hogy egyes helyeken egyszerű kis védőkunyhókat is építsilnk. A nagyobb menedékházak alaprajzának megállapítása hozzáértő építész feladata. A folyosón és esetleges lépcsőn kívül az őr és a netáni személyzet szobái, a konyha, kamra, ebédlő és megfelelő számú hálószobák töltik ki az alaprajzot. Ha jut hely, célszerű egy kis fényképező sötétkamrát is beszorítani. Ideális egy mosdókkal ellátott fürdőszoba elhelyezése, ha elegendő víz és pénz áll rendelkezésre. A fütőanyaggal való takarékoskodás végett és egyéb szempontokból is célszerű, ha különböző nagyságú hálószobákat rendezünk el, valamint ha egy nagyobb és egy kisebb ebédlő áll rendelkezésre.
A nagyobb menedékházaknál gondolnunk kell a gazdasági épületek, félszerek, istállók, esetleg ciszterna stb. létesítésére is.
Oly menedékházakban, melyek télen, vagy az év egy részében zárva vannak, okvetlenül gondoskodni. kell megfelelő szellőztetésről, ami egy a kémény mellett épített ráccsal ellátott szellőzőaknával történhetik. Ilyennek hiányában a forgalom beszüntetésekor az összes belső ajtókat – ha a padlásajtó az épület belsejében van, azt is beleértve – kitámasztjuk. A szabadba néző ablakot vagy padlásablakot nyitva tartani nem tanácsos.
Szabadon, kitett helyen álló menedékházak, ha közvetlen közelükben magasabb élőfák nincsenek, villámhárítóval látandók el. Ezek időnként megvizsgálandók, vajjon azok berendezése és szigetelése hibátlan-e, mert a rossz villámhárító károsabb, mint olyannak teljes hiánya.
A menedékház építkezését, amennyiben az építés helyéhez nem vezet út, megfelelő út építése előzi meg. A jó út megkönnyíti az anyagok szállítását, annak költségei részben megtérülnek a szállítás kisebb költségei révén és az útra egyébként később is szükségünk lesz. Különösen zordabb helyeken gondoskodni kell az építő munkások ideiglenes elszállásolásáról, minden körülmények között pedig ezek élelmezésének lehetőségéről és a szállítás és építkezés ellenőrzéséről is.
Kilátótornyok.
A szilárd építkezésű kilátótornyoknál a fentmondottak szintén helytállók. A menedékházakkal egybeépített kilátótornyok bizonyos tekintetben előnyösek lehetnek, de hátrányuk, hogy a torony túlságosan ki van téve az időjárásnak, ezért mindenképen gyorsan tönkremegy és az áthatoló esővíz és hólé a ház épségét is
veszélyezteti. Ezért célszerűbbek a külön kilátótornyok, amelyek a szilárd kőépítkezés túldrága volta következtében rendszerint a helyszínen termelt szálfákból épülnek. Nagy gond fordítandó a kellő biztonságra és figyelembe veendő, hogy az ilyen fatornyok igen hamar mennek tönkre.
Források foglalása.
A lejtőkön fakadó bővízű forrásokat nem okvetlenül kell foglalni. Rendesen elegendő, ha a forrás környékét tisztán tartjuk és a vizet nyitott csövön vagy vályuban kisebb távolságra elvezetjük, hogy a vízszerzésnél maga a forrás vizét ne zavarjuk meg.
A források tisztántartását azonban megkönnyíti, ha a forrás eredeténél kis kőmedencét készítünk és e fölé kőből védő boltozatot építünk. Gondoskodni kell arról, hogy a medence víztükre lehetőleg valamivel mélyebben legyen a forrás eredeténél, mindenesetre azonban eléggé lejtős lefolyással bírjon, hogy így a víz kellő sebességgel folyjon és magával ragadja a netán beleesett tisztátlanságokat.
Igen fontos a szegényvizű, valamint a vízszintes talajon fakadó és így elposványosodó források foglalása. A forrás környékét ívalakú alaprajzzal bíró, beton- vagy cementbe rakott kőfallal zárjuk el, amely a vizet felfogja, összegyüjti és egy csövön engedi át.
Útépítés.
Rendszerint már meglevő utakat, ösvényeket fogunk azok kiszélesítése vagy javítása után céljainkra felhasználni. De ilyenek hiányában magunknak kell az utat megépítenühk. Első teendőnk az út helyes és pontos kitűzése a térképen, valamint helyszíni szemle alapján is. Az út kb. 15°-nál meredekebb ne legyen. Ahol a lejtő meredekebb, ott vagy kígyózva vezetjük az utat, vagy – ha ez nem lehetséges – lépcsőket építünk. Az- tat úgy kell kitűznünk, hogy ne essék vadvizek útjába és parasztszekér, csorda stb. lehetőleg ne használhassa, mert ezek nehány hét alatt jobban ronthatják az utat, mint évtizedeken át a rendes használat. Nehogy az összegyülemlő esővíz medret mosson az úton, megfelelő helyeken harántárkokat kell készítenünk, amelyek a lefolyó vizet levezetik, mielőtt annak sodra kárt okozhatna. Erdős hegyeinkben az útépítés rendesen csak abból fog állani, hogy az utat kiegyengetjük, megtisztítjuk kiugró kövektől, fáktól, bokroktól stb. Hegyoldalakban, a lejtőt keresztező utaknál, az út hegyfelőli részét leássuk és az így nyert földdel a völgyfelőli részt feltöltjük. Műutakat nagyobb kövekkel alapozunk meg, erre kisebb köveket, majd kavicsréteget szórunk és az egészet lehengereljük; ilyen utat azonban annak költséges volta következté-
ben ritkán fogunk készíteni. Nedves, mocsaras helyeken az út mentén vízgyüjtő árkokat készítünk, szükség esetén pedig az utat keresztberakott és az út hosszában fekvő lécekkel rögzített dorongokkal tesszük járhatóvá. Kőgörgetegeken keresztül lehetőleg lapos nagyobb kövekből rakjuk ki az utat.
Hidak, korlátok, padok, asztalok.
A hidakat lehetőleg kőből épített támfalakkal készltsflk, ha azok tartósságára súlyt helyezünk. A korlátokat, padokat, asztalokat rendszerint a helyszínen termelt fából készítjük és így azok költségei csekélyebbek, de tartósságukat mégis növeljük olymódon, hogy a földbe kerülő oszlopok végeit a föld szinénél magasabban bekátrányozzuk, vagy tűzön gyöngén megszenesítjük. A földbe ásott gerendák nem a földben, hanem a föld szintjén korhadnak el leghamarább. A gyönge, megbízhatatlan korlát rosszabb, mintha semilyen sem volna, fontos tehát annak gondos elkészítése. Ha már padot készítünk, úgy az támlás legyen.
Utak jelzése.
Színes zománccal borított bádogdarabok, amelyeket fatörzsekre stb. szögezünk, felelnének meg legjobban erre a célra, ha ezeket rosszakaratból nem tehetnék könnyen tönkre és nem volnának túlköltségesek. Ezért többnyire meg kell elégedünk az olajfestékkel való mázolás útján történő útjelzéssel. A tartós jelzés előfeltétele a jó festék, főleg a jó olajkence. Fontos továbbá, hogy azt lehetőleg sima és száraz felületre mázoljuk. Leghamarabb az erős napsugár teszi tönkre, ezért lehetőleg úgy alkalmazandó, hogy a napsugarak ne érhessék merőlegesen, amire főleg az úton heverő kövek jelzésénél kell figyelnünk.
Egyes vidékeken számokkal jelzett utakat találunk. Minden útiránynak megvan a maga száma. A számok azonban főleg alkonyatkor nehezen különböztethetők meg, azonkívül pl. kérges, tehát nem sima felületű fatörzseken (tölgy), fiatalosban vékony ágakon stb. nem alkalmazhatók, a számok jelentősége nehezebben tartható emlékezetben, másrészt nem ismerhetők fel, mihelyt a festék kezd lekopni és ezért a jelzésnek ez a módja igen gondos karbantartást igényel. Előnye a számokkal való jelzésnek a színjelzéssel szemben, hogy térképvázlat segítségével könnyebben ismertethető és – főleg sűrű úthálózatnál – hogy több változatot enged meg, mint a színjelzés. A különfdéle színnel történő jelzés legrégebbi módja bizonyult eddig a legmegfelelőbbnek. Ha lehetőleg hosszú útvonalakat jelzűnk egy-egy színnel, úgy kevés színnel nagy területeket tudunk jelezni, jelzési hálózatunk pedig könnyen áttekinthető és könnyen emlékezetben tartható lesz. A jelzés legcélszerűbben mindig a fehér színnel kapcsolatban történik. A fehér
szín feltűnő még az esti homályban is, amikor más színt már alig tudunk megkülönböztetni. Az alap ilyen esetben egy széles fehér csík. Csak ennek megszáradása után mázoljuk a fehér csík közepére a másik, lehetőleg egyszínű csíkot. A fehér alapfestésen a színes csík is tisztább és tartósabb lesz. Helytelen takarékosság, ha nem a fehér alapra mázoljuk a színes csíkot, hanem egyszerre festünk két fehér csík közé egy színes csíkot. A jelzés legcélszerűbben öregebb fák törzsén történik. Ahol ilyenek nincsenek, ott tuskókat, fiatalabb fákat és köveket kell felhasználnunk. A bokorszerű fiatalosban azonban a lomb egyrészének lenyesésével (kerti ollóval, nem törni!) kell a törzset, illetőleg a jelzést láthatóvá tenni és a jelzés helyén a következő években is nyesni kell a gyorsan utánanövő lombot. Durvakérgű fatörzseken a jelzés helyét a festés előtt (természetesen az erdőbirtokos engedelmével) vonókéssel vagy könnyű baltával kissé simítsuk el. A kövek jelzésének hátránya, hogy télen a hó alatt nem láthatók. Ennek bizonyos mértékig elejét vehetjük, ha nagyobb sziklatuskókat előre elkészített gödrökben függélyesen felállítunk. Külön póznák felállítása rendszerint nem válik be, mert azok túlságosan feltűnőek és egyhamar vandalizmus áldozatai lesznek. Elhagyatottabb, kopár területeken, fátalan fennsíkokon, lejtőkön (havasokon) stb. mint téli, u. n. síjelzések mégis igen jó szolgálatot tehetnek.
A jelzések útelágazásoknál és kanyarulatoknál sűrűbben, de egyébként sem túlritkán és olyképen alkalmazandók, hogy azok az út mindkét irányából – jövet is, menet is – láthatók legyenek. Főleg a sűrű jelzésnél a jelzés helyes módja az volna, hogy az egyik jelhez érve, észrevehessük már a legközelebbi következő jelzést, emellett figyelembe véve azt is, hogy pl. télen a jelzés egyrészét hó takarhatja, valamint hogy főleg keskenyebb, ritkán járt ösvényeknél maga a behavazott út is alig látható.
Legújabban éjjel foszforeszkálóan világító színjelzéseket hoztak javaslatba, de a jelzésnek ez a módja még nincsen kipróbálva.
Magashegységben az útirány jelzése kövekből összerakott apró gúlákkal is szokásos.
* * *
Kis kényelmetlenség fűszere lehet a turistaságnak, nagy kényelmetlenség azonban méreg.
*
Sok út együtt: útvesztő.
*
A legjobb turista-ötlet, ha a fáradt turista szemébe ötlik a menedékház.
Turistairodalom.
A turistaság egyik leghathatósabb propaganda-eszköze az irodalom; ma már alig képzelhető el modern turistaság annak minden mozzanatára kiterjedő irodalom nélkül. Célja sokféle lehet: a közvetlen propagandán, útleírásokon és egyes vidékek ismertetésén kívül az egyesületi élet fejlesztése, egyesületi közlemények terjesztése, egyesületi tevékenység összefoglalása, útbaigazítás, oktatás, szórakoztatás stb. Ezen céloknak megfelelően a turistairodalomnak több faját különböztethetjük meg.
Első helyen a turista-folyóiratokat kell megemlítenünk.
Ezek igen alkalmasak főleg az érdeklődés fenntartására és élesztésére, a szakművelődés előmozdítására, de egyéb turista-célok elérésére is. A jól szerkesztett folyóiratnak lehetőleg változatos cikkeket kell tartalmaznia; túraleírások magas-, közép- és alacsonyhegységekből, főleg szépirodalmi, de szükség szerint részben kalauzszerű tartalommal is, tudományos, történelmi, hazafias cikkek és olykor hangulatos, de turistatárgyú közlemények változata fogja az olvasót kielégíteni. Szem előtt tartandó, hogy a hazai folyóiratok főcélja a honismeret és a magyar földön való turistáskodás fejlesztése. Egyoldalú tartalom a folyóiratot egyhanguvá teheti és nálunk a turistaság még nem terjedt el annyira, hogy az ilyen specializált, pl. csak magashegységről, vagy csak téli turistaságról stb. szóló irodalomnak kellő számú olvasó-közönsége lenne, melynek kedvéért a lapot fenntartani lehetne.
A cikkeken kívül egyesületi és egyéb turists-hírek, irodalmi ismertetések stb. tölthetik ki a lapot. Utóbbiak ne legyenek túl bőséges tartalmuak, mert különben olvasásuk fárasztó lesz.
Jó illusztrációk és műmellékletek a lap nivóját igen előnyösen emelhetik.
Miután a folyóiratok az egyesületi hírek közlésére is hivatottak, igen kívánatos, ha legalább minden nagyobb egyesület – szükség esetén több egyesület közösen – kiad folyóiratot. Közös hivatalos lap kiadása útján minden turista hozzájuthat megfelelő folyóirathoz, aminek fontossága kézenfekvő. Amikor a folyóiratok az egyesületi ügyekkel foglalkoznak, óvakodjanak minden külön egyesületi politika támogatásától, mert nincs visszataszítóbb dolog, mint amikor a közös vállvetett nemes munka helyett a lapok fölösleges és igen keveseket érdeklő egyesületközi viták ingoványában merülnek el. A lapot irányító cél mindig a közös szent eszme legyen.
Folyóiratok szerkesztése nem egyszerű feladat. A szerkesztőnek rendkívüli nagy gonddal, szeretettel, körültekintéssel és tapintatosságal kell feladatát végeznie. Mindig magasabb szempontból kell a folyóirat célját maga előtt tartania és nem lehet tekintettel egyesek egyéni céljaira és érdekeire. Könyörtelenül törölnie kell tehát munkatársainak munkáiból minden nem oda való, vagy az összhangot, az egységes szellemet zavaró részletet. Az írónak e tekintetben alá kell magát rendelnie a szerkesztőnek és a cikkében szükséges változtatásokat nem szabad zokon vennie. Viszont a szerkesztőnek rövidítéseknél, módosításoknál nagyon kell ügyelnie arra, hogy az összefüggés, a hangulat harmóniája ne szenvedjen, az író intenciója megmaradjon. Ezt az író maga saját cikkénél gyakran jobban át tudja érezni, mint a sokfelé igénybevett szerkesztő, a változtatások tehát lehetőleg az illető cikk írójával egyetértésben foganatosítandók. Az illusztrációk kérdését szintén lehetőleg az íróval kell megbeszélni, mert az író egyes részleteket gyakran csak egy-egy szép képmelléklet kedvéért ír meg, de az ilyen, egyébként nem fontos részleteket nyugodtan el lehet hagyni, ha a vonatkozó illusztráció nem jelenik meg. A földrajzi elnevezések helyes szedését is gyakran az író tudja jobban ellenőrizni. Mindig bizonyos kapcsolat maradjon fenn tehát a szerkesztő és az író között. Mindenesetre kapjon az író cikkéről legalább is kefelevonatot; ha a szerkesztő olykor a nem túlbuzgó cikkírótól nem kapná vissza idejében a kijavított kefelevonatot és kénytelen a cikket anélkül megjelentetni, ebben nem ő lesz a hibás.
A folyóiratokéhoz hasonló célt szolgálnak az évkönyvek, amelyek évente csak egyszer jelennek meg és így esetleg olcsóbban állíthatók ki, de igen nagy hátrányuk épen az, hogy csak évente jelennek meg és így alig alkalmasak arra, hogy az érdeklődést, kapcsolatot állandóan fenntartsák.
Az időnként megjelenő egyesületi közlönyök rendszerint csak egyesületi hírek közlésére szorítkoznak, a fentemlített célokat tehát csekélyebb mértékben követik és csak az illető egyesület tagjai részéről számíthatnak érdeklődésre. A kirándulási programmot tartalmazó értesítők ellenben propaganda szempontjából tehetnek jó szolgálatot.
A turista-kézikönyvek, -naptárak stb. a turistasággal kapcsolatos elméleti tudást hivatottak terjeszteni és ezek helyes szerkesztése nem könnyű feladat, de viszont [másfelől] igen fontos szerepet tölthetnek be. Mindenkor lehetőleg teljes objektivitással legyenek megírva.
Az utikalauzok fontosságára talán nem is kell részletesebben rámutatnunk; ezekről egyébként külön fejezetben írunk kimerítőbben.
Az épen olyan, vagy még fontosabb térképek tárgyalására is külön fejezetet szántunk.
Igen jó szolgálatot tehetnek a napilapok is, amelyek újabban szívesen hoznak turistavonatkozásu híreket és cikkeket is.
Turistaélményeink egyéb módon való megörökítése, pl. túranaplóban, fényképezés vagy egyéb ábrázolás útján stb. tágabb értelemben szintén irodalmi munka; erről még külön szólunk bővebben.
A képeslevelezőlapokról és a panoráma-képekről is itt kell megemlékeznünk. Ezek igen jó propaganda-eszközöknek bizonyultak és a kiadó egyesületnek hasznot is hozhatnak. A képek megválasztása és azok beállítása gyakran nem egészen egyszerű és mindenesetre jó ízlést, művészi érzéket és szaktudást igényel.
Végül az egyesületi bélyegeket kell megemlítenünk. Ezek szintén a kiadó egyesületnek hasznothajtó propagandaeszközei közé tartoznak, alkalmazhatók leveleken, levelezőlapokon, menedékházak vendégkönyveiben stb. Itt is nagy súlyt kellene fektetni az ízléses kivitelre, de sajnos, ritkán látunk teljesen kielégítő, szép bélyeget.
Az irodalom bármely ágazatában legyünk is tevékenyek, a főszempont mindig a gondosság legyen!
* * *
A tavasz arra emlékezteti az ősz embert, hogy mi volt; az ősz az ifjat, hogy mi lesz. Mindkét hangulat elegikus.
*
A legmagasabb hegyen is közel van a föld, távol az ég.
*
Ne keresd lámpással a holdvilágot és Baedekerrel a táj szépségeit.
*
A kalauzkönyvekben néha mondvacsinált természet van.
*
A kalauzkönyv sok fáradságtól, költségtől és – élvezettől kímélhet meg.
*
Turistaélményeink megörökítése.
Turistáskodás közben sokat látunk, tanulunk, sok értékes tapasztalatot és még több kedves emléket gyűjthetünk. De az idő elrohan, a régi emlékek után újak sorakoznak, az elmult időket elsöpri, eltemeti az újabb események rohanó árja, egy-másra tornyosodó változatossága. Ezért örökítsük meg emlékeinket, tartsuk meg őket a jövő számára, hogy magunknak gyönyörűséget, másoknak okulást szerezzünk.
Emlékeink megörökítése úgy a köz, mint az egyén szempontjából rendkívül fontos. A turista sokszor jár ismeretlen, vagy ritkán látogatott vidéken. Az ott tapasztaltak érdekelni fognak másokat is és ezek a tapasztalatok mások részére is lényegesen megkönnyíthetik ugyanannak a vidéknek bejárását. A turistának azonkívül ilyenkor alkalma van sok mindent megfigyelni, közvetlen érintkezésben a természettel tanulmányozhatja annak életét s ha megfigyeléseit, tapasztalatait egybegyüjti, fontos szolgálatot tehet a különféle tudományágaknak, mint ahogy ezt a turistaság és a tudományok kapcsolatáról szóló fejezetünkben részletesebben is kifejtjük.
Fontos azonban emlékeink megörökítése egyéni szempontból is. A napsugaras, derült szép nyarat esős, ködös ősz és hosszú, hóviharos tél követi, amikor sokszor hetekig szobához, a kandallóhoz vagyunk kötve. Mily jól esik ilyenkor, ha a hosszú estéken elővesszük emlékeinket, elolvassuk feljegyzéseinket, el-elnézegetjük fényképeinket és így gondolatban újra bejárjuk a szép vidékeket s újra átéljük túráink minden örömét. A mi rövid életünkben is elkövetkezik egyszer az ősz, amikor nem járhatjuk már oly friss erővel a magas hegyeket, amikor ólomsúllyal fékezi lépteinket az aggkor, a fáradt szervezet pihenni vágyik és csak a változatlanul fiatalos lélek mereng el még a
multon. Milyen jól ésik majd akkor a régi idők szép emlékein megfiatalodni és emlékezetünkben visszaidézni gondtalan fiatalságunk vándoréveit! De hogyan örökítsük meg evégett élményeinket?
Vezessünk elsősorban túranaplót. Jegyezzük fel minden utunkat röviden, jegyezzük fel az időadatokat és egy-két odavetett szóval mindazt, ami valamely túrához fűződik, kik voltak társaink, milyen volt az idő, mit láttunk, milyen különösebb esemény történt. Egy-egy ilyen rövid feljegyzés elolvasásakor azután még évek multán is kiegészíti az emlékezet a hézagokat s a rövid mondatokból hosszú idő mulva is felelevenedik bennünk az egész út története. Nagy jelentősége van ennek, ha esetleg évek multával tanácsért fordulnak hozzánk, vagy magunk akarjuk ugyanazt az utat megismételni, esetleg nagyobb társaságot vezetünk arra, vagy útleírást készítünk. Erre a célra egyébként a megtett utakat térképünkön pl. pirostintával megjelölhetjük, vagy – különösen a térképen hiányzó utakról stb. vázlatrajzokat is készíthetünk. Nagy jelentőségük lehet az egyes kilátópontokon rajzolt panorámaképeknek is, amelyek az elénktáruló kilátást jobban szemléltetik, mint a puszta leírás.
De nemcsak magunk vezessünk túranaplót, hanem vezessen minden turista-egyesület hivatalos kirándulásairól pontos túrajegyzéket; ebbe jegyzik be a tagok esetről-esetre a hivatalos túrákon kívül végzett nevezetesebb túráikat is. Ezekben a túrajegyzékekben rendszerint egészen röviden csak a dátumot, útirányt és a résztvevők neveit említjük meg. Évkönyvek, beszámolók szerkesztésénél ebből állíthatják össze az egyesületek a statisztikát, mely leghűbb képét adja működésüknek. Ha az egyesület tagjai új túrákat végeznek, célszerű, ha ezeket külön naplóban, az újonnan bejárt útvonal részletes leírásával és lehetőleg térképvázlatok mellékelésével jegyzik fel; nagy szolgálatot tesznek ezzel az útikalauzok szerkesztőinek is.
De akiben írói tehetség van, az ne elégedjék meg a száraz túranaplóval, hanem írja le megtett útait részletesebben cikkekben, tárcákban. A hegymászók ősi betegsége a "furor scribendi" [írásdüh]; sokan írnak, akiknek kezébe nem való a toll, akik újat nem tudnak mondani. Ezek ne írjanak, vagy ha írnak, ne lépjenek a nyilvánosság elé addig, míg érzelmeiket, gondolataikat hűen kifejezni és megfelelő formába önteni nem tudják. A túraleírásokról egyébként a továbbiakban külön fejezetben szólunk még.
Emlékeink megörökítésének másik módja az ábrázolás. Vándorlásainkon ne felejtsük ki hátizsákunkból a fényképezőgépet, még ha néha nehezünkre esik is a nagyobb súlyt cipelni, mert a sikerült felvételek bőségesen kárpótolnak bennünket a fáradságért. A fényképezés részleteiről szintén külön fejezetben írunk.
Ha tudunk rajzolni, vagy festeni, használjuk fel erre a nagy természetben a pihenés óráit, mert az ilyen emlékek tartoznak a
legbecsesebbek közé. De ha nem értünk hozzá, ne akarjunk mindenáron festeni.
Ha sem fényképezni, sem rajzolni nem tudunk, szerény igényeket képeslevelezőlapok gyüjtésével is kielégíthetünk. Csak tényleg szép, lehetőleg művészies kivitelű lapokat érdemes megőrizni, de ilyeneket csak kevés vidékről találunk.
A turistáskodás folyamán szerzett emlékeinket igen sikeresen használhatjuk fel eszméink terjesztésére vetítettképes előadások rendezésével is, amiről más helyen tettünk már említést. Ilyen alkalmakkor felvételeink felhasználásával szinte természetes nagyságban elevenedik meg előttünk újból a bejárt vidék, túráink minden szép hangulatával és emlékével.
Ne hagyjuk tehát emlékeinket feledésbe menni, elhomályosodni, hanem őrizzük meg azokat a jövő számára, hogy a turistaság eszméjét terjesszük és magunknak gyönyörűséget szerezzünk.
* * *
Disznótorra való kirándulás tor-túra, de nem tortura.
*
Kellemetlen társaságban nincs szép vidék.
*
Nem az az igazi turista, aki sokat szaladgál a szabadban, hanem az, aki meglátja és élvezi a táj minden szépségét.
*
Kissé fáradni kellemes, nagyon kifáradni nyűgös.
*
Némely turista nem a vidék, hanem a társaság kedvéért rándul ki.
*
A turista meleg ruhája néha kényelmetlen lehet, de hiánya veszedelmes lehet.
*
A leghosszabb élet is másodpercekből áll, a leghosszabb út lépésekből. Jól oszd be perceidet és lépéseidet.
*
Ha minden út Rómába vezet, melyik útra térjen, aki nem akar Rómába jutni?
*
Lefelé könnyebb jutni, de bukni is.
*
Ha a földön mindig egyenes irányban haladunk, a leghosszabb úton oda térünk vissza, ahonnan kiindultunk. A turista így van minden útjával.
*
A túraleírásokról.
Szinte külön irodalom keletkezett már arról, hogyan írjuk le túráinkat, milyen cikkeket írjunk, miről szóljunk, miről ne? Errenézve homlokegyenest ellenkező nézetek alakultak ki. Egyesek felfogása, hogy turistafolyóiratokban csakis új, még ismeretlen útirányokról, vidékekről szabad írni, szigorúan tömör és pontos kalauzszerű leírással, minden költői lendület nélkül. Mások szerint az útikalalauz-könyvek hivatottak ilyen száraz leírást közölni, a folyóiratok pedig a szépirodalom részére vannak fenntartva. Alighanem itt is az arany középút a helyes.
A vitás kérdés megoldásánál mindenekelőtt szem előtt kell tartanunk folyóirataink célját. A turistairodalomról szóló fejezetben már megemlitettük, hagy a főcél a propaganda, a turistáskodás és a turista-szakművelődés fejlesztése. Túraleírások keretében kalauzszerű közleményeket csakis teljesen ismeretlen vidékekről közölhetünk, mert hiszen a már feltárt vidékek ilyen kalauzszerű leírása az útikalauz-könyvekben rendszerint amúgyis fellelhető. Uj utakról azonban aligha írhatunk annyi cikket, hogy azok folyóiratokat kitöltsenek, az ilyen cikkek egyedül tehát nem szolgálhatják a kitűzött célt, eltekintve attól, hogy azok főleg száraz tárgyilagosságuknál fogva ritkán számíthatnak általános érdeklődésre. Ha tehát ismeretlen útirányoknál indokolt is lehet az ilyen kalauzszerű leírás, másrészt rá vagyunk utalva a szépirodalmi cikkekre is, amelyek a szélesebb köröket is érdeklik és ennélfogva jobban megközelítik a célt.
A különböző cikkeknél a leírt vidék látogatottsága szerint különböző szempontok merülnek fel és ami az egyik túraleírásnál elengedhetetlen kellék, az más esetben a naivságba, szinte nevetségesbe mehet át.
Útikalauzokban még nem ismertetett új utak leírásánál gondosan ügyeljünk a legnagyobb pontosságra. Itt nem annyira íróra, mint inkább szakavatott jó turistára, pontos megfigyelőre van szükség és nagyszerű szolgálatokat tehet ilyenkor a jól vezetett túranapló, sőt anélkül ilyen cikket nem is írhatunk. Az ilyen útleírások némileg a kalauzok kiegészítésére szolgálnak és arra gondoljunk, hogy aki utunkat meg akarja ismételni, esetleg leírásunk után fog igazodni. Legyünk tehát szigorúan objektívek. Csak teljesen megbízható adatokat közöljünk az útirány, időbeosztás, távolságok, magasságok, az előforduló nehézségek, pihenő- és szállóhelyek, élelmezés stb. tekintetében. Mindez persze nem zárja ki, hogy – ha van arravaló tollunk – minden tárgyilagosság mellett is költői ihletséggel tegyük leírásunkat vonzóbbá. Erről később szólunk még.
Nem ilyen egyszerű a többé-kevésbbé ismert vidékek leírása. Minél jártabb útról szólunk, annál inkább van helyén a szubjektív leírás és annál fölöslegesebb az unalmassá váló száraz tárgyilagosság. Ilyenkor tehát a hangulatfestés, a költői lélek egyéni impresszióinak szinte korlátlan csapongása, a természetimádás idealizmusa lép előtérbe, azzal foglalkozunk, hogy a látottak milyen hatással voltak reánk, a szabad természet milyen magasztos érzelmeket, reflexiókat ébresztett lelkünkben. Az ilyen szépirodalmi cikk megírására azonban csak az vállalkozzék, akinek ez lelki szükséglet és aki erre tényleg prófétaszerű hivatottságot érez, nem pedig a divatnak vagy hiúságának hódol! Jól megírt cikkben néha egyes találó szavak, sokszor csak a sorok között rejlő néma gondolatok is alkalmasak lehetnek hasonlelkű természetkedvelőknél ugyanolyan érzelmeket kiváltani, mint aminőknek magunk is rabjai lettünk. Az ilyen hangulatos cikk gyönyörködtet, régi emlékeket eleveníthet fel és vágyat kelthet olyanokban is, kik hasonló helyen még nem jártak.
Ezt azonban csak úgy érjük el, ha csakis természetes, őszinte érzelmeinket írjuk le és ehhez megvan a kellő hangulatunk is. Nem mindennapos órák azok, amikor egy igazán szép túraleírást könnyedén papírra tudunk vetni, ellenben mindig kiérezhető, ha erőszakolva, ihlet nélkül írunk és íróasztalunk fölött nagy kínnal kigondolt frázisokkal rontjuk el a természetben nyert benyomások üdeségét. Ha tehát nem vagyunk kellő hangulatban, inkább ne erőszakoljuk az írást, mert az nem lesz természetes. Mindig természetellenesen hat az is, ha pl. valamely hegyet legyőzendő ellenségnek aposztrofálunk, ha az út nehézségeit, esetleges veszélyeit dicsőítjük stb. A megszokott frázisokat kerüljük, írjunk mindig természetesen és csak igazat. Minden költői lendület mellett is lebegjen szemünk előtt Deák Ferenc egyszakaszos sajtótörvénye: "Hazudni nem szabad!"
A főtárgy maga a természet és annak reánk gyakorolt hatása legyen, anélkül, hogy a saját énünk előtérbe tolakodna. A túrával szoros kapcsolatban nem lévő magánügyeink tárgyalását,
az evés-ivás részletes megemlítését stb. mellőzzük; ugyanez áll túratársainkra és azok megnevezésére nézve is, főleg ha azokat az olvasó amúgy sem ismeri és azok őt nem is érdeklik. Leírásunk hangulatát ronthatja pl. a túlzsúfolt vasúton való utazás kellemetlenségeinek és egyéb, a túrával nem szorosan kapcsolatos, kínos eseményeknek megemlítése is. Szóval kerüljük mindazt, ami a leírásunk tulajdonképeni tárgyát képező természet örök harmoniájával ellentétes diszharmoniát kelthet. Versszakok idézésénél is legyünk óvatosak, csak elvétve és csak tényleg találó idézeteket használjunk.
Jól tesszük, ha megírt cikkünket hosszabb ideig pihentetjük, amíg azok előttünk is némileg ismeretlenekké válnak, így magunk is objektívebben tudjuk azokat megítélni és könnyebben megtaláljuk szépséghibáit.
Ha fentebb azt mondottuk, hogy az új útvonalak leírása nem zárja ki a hangulatkeltést, úgy viszont a szépirodalmi cikkek egyik kelléke lehet az objektív leírás is.
Ismeretlen, vagy kevéssé ismert, útikalauzokban sem ismertetett vidékek hangulatos leírásánál a cikkírónak kell vállalnia a vezető, a feltáró szerepét. A cikkírás ezen fajtájánál sok mulasztást követnek el, ami csak az előtt bontakozik ki teljesen, ki a cikk alapján próbálja meg útitervét összeállítani és mindent megtalál a cikkben, csak azt nem, hogy miként, milyen utakon érhet a leírt pontra. Pedig a legszebb költői leírásnak sem válik kárára, ha akármilyen magasan szárnyaló mondat után zárjelben szerényen meghuzódik valamilyen egyszerű megjegyzés, mint: (d.e. 11 ó.) vagy: (j. öreg fa szentképpel) stb. Akit ez nem érdekel, az átsiklik rajta, viszont mások részére az ilyen megjegyzések igen hasznosak lehetnek még akkor is, ha a térképolvasásban teljesen jártasak és tapasztaltak is volnának. Említsünk meg tehát minden jellemző dolgot, amelyről feltehető, hogy többé-kevésbbé állandó; ha más nem, de annyi haszna mindenesetre lesz, hogy a vándor ezekből megnyugtatva állapíthatja meg, vajjon a helyes úton jár-e. Sok helyen gondot okozhat a megszállás kérdése és így lényegesen megkönnyítheti az utánunk jövők dolgát, ha megírjuk, hol, hogyan háltunk meg, hol van egy-egy alkalmas erdészlak, pásztorkunyhó, hol kaphatunk esetleg némi ellátást is stb. Épen ilyen fontos a források pontos megjelölése, nehogy fölösleges módon cipeljünk magunkkal vizet, viszont máskor vízben hiányunk legyen. Az esetleg használt és megbizhatónak bizonyult vezetőket nevezzük meg. Jelöljük meg a térképen netán észlelt hibákat is. Ha a térkép adataitól eltérő helyneveket használunk, zárjelben említsük meg a térképen feltüntetett elnevezéseket is.
Az ilyen ismertető cikkben írjuk meg tehát megszakítás nélkül összefüggően mindazt, ami a kirándulás előkészületeitől kezdve annak befejezéséig történt. Ha a turistanaplónk alapján emlgy jól megszerkesztett ilyen vázat mélyen átérzett költői szó-
virágokkal fogjuk ékesíteni, ezzel különben is hasznos cikkünket kellemes olvasmánnyá fogjuk tenni, de emellett – ismételjük – sohase feledkezzünk meg az utánunk jövőkről!
Végül tartsuk szem előtt, hogy amikor cikkeinket közzétesszük, ezzel egyúttal alávetjük magunkat a nyilvános kritikának is. Úgy írjunk tehát, hogy írásunk kiállja a kritikát, a találó bírálatért pedig ne nehezteljünk meg, hanem igyekezzünk azt megszívelni, abból okulni.
* * *
A táj intim szépsége csak szép lélekben tükröződik híven.
*
Aki sokat utazik, sokat hazudik. Aki nem utazik, elhiszi.
*
A divat a természet torzképe.
*
A turistának jobb borúban indulni és derűben visszatérni, mint megfordítva.
*
A turistaélvezet mértéke nem a kilométerek számától függ.
*
Nagyon finnyás ember nem lehet turista.
*
Az enerváltság és idegesség a mi nemzedékünk eredendő bűne. A megváltó a természet, apostola a turistaság.
*
Az élet egy turista-út, a vége a halál. Ne siessünk nagyon a cél felé.
*
Az emberek közti hajszában ütött sebet a természet magánya hegeszti be.
*
Jó, hogy a leghosszabb nap nem a legforróbb.
*
Fáradság nélkül nincs élvező pihenés.
*
A turistaság célja nem a kimerülés.
*
Turistakalauzok.
Úgy a turistaegyesületek, mint általában a turistáskodő művelt közönség régóta nágy súlyt fektetett arra, hogy a működésük körébe bevont, illetve látogatott vidékről oly könyveket szerkesszenek, melyek a közönséggel megismertessék az illető vidéket, de annak bejárását is lehetővé tegyék és megkönnyítsék.
Az egyes vidékekről szerzett ismeretek közlése kétféleképen történhetik: monografikus módon, vagy útikalauz alakjában. A kettő úgy tartalom, mint forma tekintetében más-más. A monografia valamely vidék leírását az anyagnak természete szerinti csoportosításában adja, pl. a vidék földrajzi képét, a geológiai viszonyokat, a vízrajzot, az éghajlatot, a néprajzi viszonyokat stb. külön-külön fejezetekben; az ilyen monografikus leírás útikalauzokban csak bevezetésképen, az illető vidék általános ismertetése céljából foglalhat helyet. Egyébként azonban a kalauz gyakorlatias irányban dolgozza fel az anyagot, útvonalak (vasúti vonalak) és természetes földrajzi egységek, tehát nem politikai (pl. megyei) határok kapcsán ismertet meg a vidékkel s annak nevezetességeivel. A turista igényeit csak az ilyen gyakorlatias ismertetés elégitheti ki, mely a turistát útjában hű társként lépésről-lépésre kíséri s minden nevezetességre, minden látnivalóra ott és akkor figyelmezteti, ahol és amikor azt megtalálja. Ebben rejlik a turistakalauz fősajátossága és a kalauz-írás ebben különbözik minden más tárgyalási módtól.
Ezen tárgyalási mód mellett ügyelni kell atra, hogy a leírásoknak a gyakorlati használhatóság szem előtt tartásával mindenütt a mai, illetve legújabb állapotot tüntessék fel. A leírásban mindig az idegen szempontját kell szem előtt tartani, tehát minden várost vagy vidéket úgy kell leírni, hogy a vidékkel nem ismerős idegén abból teljes tájékozást nyerjen anélkül, hogy felvilágosítás végett más egyénekhez legyen kénytelen fordulni. A leírásnál a legnagyobb gondot azokra a részletekre kell fordítani, melyek általános érdekűek, tehát minden idegen érdeklődésére
számíthatnak. Minden leírás saját, alapos, a helyszínén nyert tapasztalatok alapján készítendő el, pusztán könyvek alapján megírt ismertetések egy jó útikalauzban nem foglalhatnak helyet.
Az útvonalak szerinti tárgyalási mód lehetővé teszi, hogy az ismertetésbe bevonjuk mindazt a történelmi, művészeti, néprajzi vagy természetrajzi anyagot, melynek ismerete kívánatos abból a szempontból, hogy az ismertetett vidékről helyes és világos képet nyerjünk. Aminek monografikus tárgyalása fárasztó és talán úntató volna, azt az útikalauzban egy-egy kirándulás vagy egy-egy épület leírása kapcsán élvezetesen és tanulságosan mondhatjuk el. Egy várrom kapcsán beleszőhetjük a vidék történetét, egy kastély kapcsán műépítészeti tudnivalókat illeszthetünk be, egy barlang vagy kőbánya alkalmat ad a vidék geológiai vagy földrajzi jellegének vázolására s a vidék népességéről is beszélhetünk, ha annak viselete, szokásai vagy építési módja figyelmet érdemel. Mindez persze csak röviden, mintegy dióhéjban adható elő; mégis lehetséges, hogy egy ily kalauzban a vidékre vonatkozólag mindazt elmondhatjuk, amit a tudományos kutatás régészeti, történelmi, néprajzi vagy természettudományi tekintetben megállapított és hosszú tanulmányok után mint véglegesen megállapított igazságot és tényt leszűrt. Igy a kalauz oly közlője az ismereteknek, melynek jelentőségét kicsinyelnünk nem szabad. A közönség legnagyobb részének soha kezébe nem kerülhetnek azok a tudományos forrásmunkák, melyeknek tanulságai a könnyen kezelhető, zsebben hordható modern turistakalauzban közzétehetők s amit amazokból csak nagy fáradsággal és időveszteséggel tudhatunk meg, azt a kalauzban készen kapjuk.
Ebből a tekintetből tehát a modern turistakalauznak óriási nevelő és oktató hatása van; a helyismeretterjesztésen kívül különböző tudományágakban folytatott kutatások eredményeibe is bevilágít s így kultúrmissziót teljesít. Emellett a turista útját élvezetessé és tanulságossá is teszi. Hány turista halad el egy-egy jelentéktelennek látszó falomladék, egy-egy barlangnyílás vagy sziklaképződmény mellett, melynek jelentőségéről semmit sem tud! Mennyivel érdekesebb és élvezetesebb az útunk, ha megtudjuk, hogy ahhoz a falomladékboz minő történelmi vonatkozások fűződnek, ha megismerjük a barlang keletkezésének történetét és belsejének leírását vagy őskori jelentőségét. Egy-egy halom mellett sokszor közönyösen haladunk el; de ha megtudjuk, hogy az valamely őskori nép temetkezőhelye, ha néhány találó megjegyzésben megismerkedünk annak a népnek multjával, szinte megelevenedik előttünk a kép és érdeklődésünk teljes mértékben reáirányul.
Minderre képes egy jól szerkesztett, modern turistakalauz, – egy könyv, melyet gyakran lekicsinylenek, hiszen nem tudományos munka, – csak Baedeker!
Pedig ily útikalauz megírása nem is oly könnyű munka; ha nem akarunk az útvonalaknak száraz leírására szorítkozni,
hanem belévegyítjük a vidékre vonatkozó ismeretek bizonyos mennyiségét, nagy előtanulmányokra van szükségünk. De nehéz az így kínálkozó nagy anyag kellő megrostálása és megfelelő formában való előadása is. Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy nem szaktudósoknak, hanem a laikus közönségnek írunk; ezért a tárgyalási módnak is ehhez kell alkalmazkodni. Mindennek csak velejét, tömör kivonatát adhatjuk, de ez lehetőleg sokoldalú és tartalmas legyen. És hozzá alkalmazkodni kell az irálynak is. Az útikalauzban nem lehet tárcaszerű stílusban írni, rövid, tömör stílusra kell törekedni, minden frázist ki kell küszöbölni, mert a cél az, hogy csekély terjedelembe minél több anyagot szorítsunk be.
Nagyon természetes, hogy a turistakalauzok jósága a tartalom jelessége mellett a kellő kiállítástöl, a kalauznak mellékletekkel való ellátásától is függ. S itt elsősorban nem a képek fontosak, hanem a térképek. Képre voltaképen alig van szükség, mert amit a turista amúgyis lát, annak képét fölösleges a könyvhöz csatolni. De szükség van képekre oly dolgokról, melyeket a turista nem láthat, vagy legalább nem pillanthat at a maguk egészében. Egy vár vagy egy nagy épület, egy barlang alaprajza nagy szolgálatot tesz a turistának, mert csak ez ad neki áttekintést és így tiszta képet a talán nagyon kiterjedt objektumról. És nélkülözhetetlen a város tervrajza éppen úgy, mint a vidék térképe. Mert csakis a térképpel kezünkben nyerünk világos képet a bejárt vidékről; akkor nyerünk bepillantást a hegység szövevényeibe, ha azt a térképen magunk előtt látjuk s a térkép nyujtotta áttekintés nélkül gyakran fel sem foghatjuk a hegység szerkezetét. A modern kalauz nélkülözhetetlen kelléke tehát a jó, kellőképen részletes térkép. És ugyanilyen nélkülözhetetlen a panorámakép, mely egy széleskörű kilátás részleteit engedi felismeri és névleg [név szerint] megismerni.
Ezen általános irányelveken kívül, melyeket az 1913. évi országos turista-nagygyűlés is magáévá tett, a részletekre vonatkozólag még a következő tüzetes tájékoztatást ajánljuk a kalauz-írók figyelmébe.
I. Városok vagy községek leírása.
1. Elsősorban a gyakorlati tudnivalók közlendők, tehát: pályaudvarok, szállodák, étkezőhelyek, kávéházák, cukrászatok, bérkocsidíjszabás, közúti közlekedés, posta, távíró és telefon, fürdők, szinházak és gyűjtemények, pénzintézetek, turista- vagy szépítőegyesületek, irodalom. Mindenütt a gyakorlati szempont domborítandó ki, tehát pl. a szállodáknál azok minősége (elsőrangú, igen jó, közepes, szerény) és a szobák árai, a közlekedési eszközöknél azok menetdíjai, a gyűjteményeknél azok megtekinthetésének ideje és a belépődíj stb.
2. A város (község) története, teljesen megbízható adatok alapján dióhéjban közlendő.
3. A város leírása egy (vagy nagyobb városoknál több) körút alakjában oly módon közlendő, hogy az idegen a leírás kapcsán a várost bejárva, annak figyelemreméltó pontjait mind meglássa. Ez a körút mindig a pályaudvarról (több pályaudvar esetében a főpályaudvarról) indul ki s lehetőleg természetes útvonalakat követve az egész városon, illetve a város azon részein visz végig, melyeket az idegennek megnézni érdemes. Ha a főútvonalakrol egyes részletek megtekintése céljából oldalt ki kell térni, e kitérések olykép tüntetendők fel (zárójelben vagy rövidebb sorokban), hogy a főútvonalak folytatólagos leírása meg ne szakíttassék. Érdeknélküli városrészek (pl. falusias jellegű külvárosok) leírása mellőzendő; ha azokban egy-két említésre érdemes részlet (templom vagy más épület) van, elég az utóbbiak megemlítése az odavezető utca megnevezésével, de ennek részletesebb leírása nélkül. Ügyelni kell a leírásnál, hogy abban minden oly utca, tér, épület vagy más részlet fel legyen említve, mely az idegen figyelmét felkelti, tehát pl. templomok, nagyobb középületek, intézetek, szobrok, hidak stb. Ellenben fölösleges oly épületek vagy intézetek megemlítése, melyek az idegent csak kevéssé vagy egyáltalában nem érdekelhetik, pl. vámház, mérték-hitelesítő hivatal, tűzoltószertár stb.
4. Az épületek leírásánál a következőket kell szem előtt tartani: Történelmileg nevezetes épületeknél azoknak rövid története vagy történelmi jelentősége közlendő; lehetőleg az épület keletkezésének ideje, építőjének vagy megalapítójának neve, időközben beállott nevezetesebb változásai, mai rendeltetése és állapota, esetleg elpusztulásának időpontja és körülményei.
Műbecsű épületeknél (templomok, kastélyok stb.) a keletkezés időpontján és történetén kívül azoknak építészeti stílusa, külsejének és belsejének szakszerű rövid leírása, az épület műtörténelmi jelentősége, az építő vagy tervező művész neve, a netáni restauráció ideje és vezetője, az épületekben elhelyezett műemlékek, festmények, síremlékek, régiségek stb. A műbeccsel bíró épületek és emlékek leírására különös gondot kell fordítani, mert éppen ezeknek ismertetése van eddig leginkább elhanyagolva és sok értékes dolog lappang még a vidéken ismeretlenül.
Újabb, modern középületeknél vagy építészetileg kiváló magánépületeknél az építés éve (nagyobb középületeknél azoknak költsége is) és az építő művész neve közlendő; nagyobb középületeknél (pl. városháza) belsejének rövid megemlítése (pl díszterem festményekkel, nevezetes levéltár, díszes lépcsőház stb.).
Műgyüjteményeknél (múzeumok, képtárak stb.) ezeknek kalauzszerű rövid, a legnevezetesebb részletekre kiterjedő tömör leírása, szobáról-szobára haladva olymódon, hogy az idegen e leírás alapján a gyüjtemény fontosabb tárgyait megtalálhassa és figyelme ezekre felhívassék.
Szobroknál, festményeknél stb. a művész neve és a tárgy keletkezésének éve lehetőleg minden esetben közlendő, különösen
figyelmet érdemlő részletek kiemelésével. Ha valamely kép vagy szobor szerzője nem ismeretes, legalább hozzávetőleg meg kell állapítani az időt (pl. XVII. század eleje), esetleg a művészeti iskolát (pl. olasz, német-alföldi), melyből az ered.
Minden részlet leírásánál arra kell törekedni, hogy a leírás az illető részleteket minden túlzástól menten, valódi értékük és érdekességük szerint mutassa be. A különösen érdekes vagy szép részleteket csillaggal szokás megjelölni.
II. Hegyvidékek, kirándulások leírásánál
is kerüljünk minden túlzást. Legyünk ítéletünkben inkább mérsékeltek, mintsem hogy túlzott dicsérettel az idegen várakozását felcsigázva, csalódásra adjunk okot. Egyébként a már felsorolt és itt is figyelembe jövő szempontokon kívül szem előtt kell tartani, hogy csakis oly vidékek, oly kirándulások írandók le, melyek az idegennek akár természeti szépségekben, akár történelmi emlékekben olyat képesek nyujtani, ami őt kielégíti. A kinálkozó sok részletből tehát csak azt kell kiválogatni, amely az illető vidéken legszebb, legjellemzőbb és így alkalmas arra, hogy az egész vidékről (hegységről) fogalmat nyujtson. A leírás egyes útvonalak (kirándulások) szerint haladjon s olyformán szerkesztendő, hogy a leírás alapján az idegen (más vezető nélkül) lehetőleg biztosan megtehesse az illető kirándulást. Az útirány tehát pontosan megjelölendő, netáni útjelzések vagy más tájékoztató adatok feltétlenül közlendők; nagy gondot kell fordítani a távolságok megjelölésére (mérsékelt gyalogmenetet véve alapul), a kilátópontokról nyíló kilátás részletezésére, az út minőségére (szép erdő, napos síkság, meredek hegyoldal stb.) s az útközben kínálkozó érdekesebb részletekre valamint természeti nevezetességekre (források, barlangok, bányák, sziklaképződmétiyek stb.) és történelmi emlékekre (csatahely, rom, emlékkövek stb.). Az útközben érintett községek, menedékházak, vadászlakok, kilátótornyok leírására vonatkozólag egyébként lényegben ugyanaz áll, mit a városokról mondottunk, természetesen megszorított keretben. A leírás részletessége mindig a vidék vagy tárgy jelentőségétől és szépségétől függ; szebb és érdekesebb helyet tüzetesebben kell leírni, kevésbbé érdekeseket csak röviden jelezni. Ha valahol néprajzi érdekességek (különleges népszokások, viselet, háziipar stb.) vannak, ezeket röviden meg kell említeni, úgyszintén fel kell említeni fontosabb gyártelepeket vagy más közérdekű dolgokat.
Csakis ha az itt felsorolt konkrét követelményeket szigorúan szemelőtt tartjuk, leszünk képesek oly turista-kalauzt szerkeszteni, mely a gyakorlati szükségletnek mindenben megfelel s így a turista hű és megbízható kísérője, kalauza lesz. Ezen szempontok mellőzése ellenben oly munkát fog produkálni, mely esetleg sokat ígérá köntösben sivár ürességgel és bosszantó gyakorlatiatlansággal fogja a könyv forgatóját kétségbeejteni.
A földrajzi elnevezésekről.
Az egyes földrajzi objektumokat – hegyek, völgyek, patakok, források, jellegzetes sziklák, barlangok stb. – nevükön említjük, hogy hollétüket közelebbről pontosabban megjelölhessük és azokat más hasonló alakulattól megkülönböztethessük. Nagyon fontos, hogy mindenkor a helyes elnevezéseket használjuk.
A nagyobb, közismert objektumoknak rendszerint megvan már a köztudatban élő nevük. Másként áll a dolog a kisebb részleteknél, amelyeknek vagy egyáltalában nincsen nevük, vagy elnevezésüket csak a térképről, esetleg az ott lakó nép szájából tudhatjuk meg.
A térképek közül rendszerint elsősorban a katonai részletes térképek jönnek szóba. Ezeken a térképeken a legfontosabb részletek nevei fel vannak tüntetve és azokhoz alkalmazkodhatunk. Tekintetbe kell azonban vennünk, hogy a régi katonai térképeket részben a helybeni lakosság nyelvét nem értő vagy alig ismerő térképészek készítették, kik ennélfogva az egyes elnevezéseket igen gyakran helytelenül értették és alkalmazták is a térképen. Ezen helytelen vagy elferdített elnevezések módosításánál azonban kellő óvatossággal kell eljárnunk. Hasonló helyzetbe kerülhetünk, ha a térképen nevet nem találva, a helybeni, tájszólást beszélő nép adatai nyomán állapítjuk meg valamely objektum nevét. Ilyen esetekben a helyes elnevezés megállapítása gyakran nem könnyű feladat. Arra is figyelemmel kell lennünk, hogy a nép adatai nem mindig megbízhatóak és így valamely elnevezést csak akkor fogadhatunk el véglegesen, ha azt több egyéntől egybehangzóan hallottuk.
A régi katonai térképek gyakran a helyben lakó népnek idegen nyelvű – pl. magyar vidéken németre fordított – elnevezéseket tüntetnek fel. Ily esetekben úgy turistatérképek kiadásánál, mint egyéb használatban is ezen idegen nevek megfelelő pótlása indokolt, de ilyenkor is a kellő óvatossággal kell eljárnunk és mindenesetre elsősorban kutatnunk kell, hogy a helybeni nép milyen elnevezést használ, mert hiszen a vándort a vidék népe is csak úgy tudja útbaigazítani, ha kérdezősködésekbél a részéről ismert és használt elnevezéseket hallja.
A nemmagyar ajkú nép lakta vidékek idegen hangzású elnevezéseinek magyarra való fordítására nézve alig lehet általános szabályt felállítani. Itt is szem előtt kell tartanunk azt a célt, hogy a helybeni nép útbaigazíthasson bennünket, ha valamely hely után érdeklődünk. Viszont kétségtelen, hogy ahol nemzetiségek elszigetelten laknak és különben is értik a magyar nyelvet, élénk turistaforgalom és a magyar elnevezések következetes használata mellett maguk is rászoknak a magyar nevek használatára. Ilyen vidéken tehát új magyar elnevezések használata helyeselhető. Ne menjünk azonban annyira, hogy minden idegen hangzású nevet minden körülmények között magyarosítani akarjunk, ha annak a névnek történelmi jelentősége és multja van és így tehát történelmi szentesítéssel bir.
Ha valamely objektumnak neve nincsen, annak tehát a körülötte lakó nép sem adott nevet úgy annak elnevezése szükségessé válhat. Főleg járatlanabb hegyvidéken a turista képviseli többnyire egyedül rendszeresen az intelligens elemet és így leginkább hivatott az egyes terepalakulatoknak nevet adni. Ilyenkor a leghelyesebb, ha lehetőleg a legközelebbi, már elnevezett földrajzi pontnak helynevét használjuk fel. Pl. egy névtelen völgyet, forrást, barlangot stb. elnevezhetünk azon hegy nevéről, amelyen vagy amelynek tövében ezek az objektumok vannak. Ha ez nem lehetséges, úgy segítségül vehetjük a legközelebbi lakott hely nevét, vagy az illető objektum jellegzetességét; esetleg történelmi multját kifejező elnevezést választhatunk.
Személynevek földrajzi alkalmazása olyan kitüntetés, amely csak egészen különös érdemek elismeréseül indokolt. Különösen meg kell gondolnunk, ha élő személyek nevéről kívánunk valamely földrajzi pontot elnevezni, mert ilyen esetek könnyen a személyi érdek gyanúját kelthetik, különösen, ha az illető személy rangban vagy hivatalban az elnevező felett áll. De elhúnyt kiváló személyek nevét is csak akkor használjuk, ha az illető egyének a közéletben tényleg kiváló szolgálatokat teljesítettek és tevékenységük lehetőleg kapcsolatban volt a róluk elnevezendő objektummal.
Óvakodjunk a fölösleges túlsűrű elnevezésektől, mert esetleg nevetségessé válhat, ha minden egyes kis dombocskának stb. külön nevet adunk.
Ahogy városokban utcákat, tereket stb. nem bárki szokott elnevezn, hanem ezt a városi képviselet cselekszi, úgy a földrajzi helynevek szentesítésének is megfelelő módját kell keresnünk. Aki valamely ismeretlen vidéket először bejár vagy feltár, utat épít, forrást foglal, barlangot felfedez, az illető névteren objektum elnevezésére indítványt tehet és pedig az illetékes tudományos vagy társadalmi szervnek – ilyenek a földrajzi társulat, turista-szövetség, turista-egyesületek –, amelyek közgyűlése, választmányi vagy tanácsülése stb. határoz az indítvány fölött, és csak annak elfogadása esetén válik az elnevezés jogerőssé és legalább az illető társadalmi szerv tagjaira nézve kötelezővé is. Hogy azután az ilyen szabályszerűen történt elnevezések a köztudatba is átmenjenek, célszerű, ha az új neveket az illető szervek szaklapja közli, az irodalomban (kalauzokban, térképeken, képeslevelezőlapokon stb.) ezeket a neveket használjuk és ahol lehet, a terepben megfelelő útbaigazító vagy emléktáblákat alkalmazunk.
Ily módon sok félreértést, zűrzavart, helytelen vagy nem méltó elnevezést és személyeskedő ellentétet – amilyenekre a multban is elég példa volt – kerülhetünk el.
*
A hegyóriásokkal szemben eltörpül az emberi nagyság és hatalom; a tavasz bájai mellett elhomályosul az emberi szépség; a természet kincseihez mérten koldus az emberi gazdagság és a teremtés bölcs rendjéhez képest tévelygés az emberi okosság. A természetben elmélkedve gyönyörködés tehát az igazi turistaság, óvó és gyógyító szere a nagyzásnak és dölyfnek, a hiúságnak és irigységnek, a hivalkodásnak és fukarságnak, az önhittségnek és elbizakodottságnak. A természet ölén eltünnek a mesterséges különbségek: mindnyájan emberek és testvérek vagyunk.
*
Minél magasabbra jutsz a hegyen, annál kisebbnek látnak a völgyből.
*
Az Alföldön a homokbucka és a kúnhalom is hegynek számít.
*
Nem ritka, hogy a legmagasabb hegycsúcsok a legmélyebb földrétegekből emelkednek.
*
A tökéletesség csúcsán találkoznak azok, akik a hegynek más-más oldalán törekedtek a magasba.
*
A túrafényképezésről.
Alig képzelhetünk el turistát, aki vándorlásai közben ne vágynék az után, hogy a természetben átélt fönséges hangulatokat és meglátott szépségeket valami módon megrögzítse és hazatérve, újra és újra, lelke elé idézhesse azon gyönyörűséges órákat és napokat, melyekben ott künn, a természet örökszép templomában része volt.
A természet ábrázolásának legnemesebb módja, a rajzolás és festés azonban – ha tökéleteset és szépet kívánunk alkotni – istenadta, velünkszületett tehetséghez, külön e szakmában váló kiképzéshez és hosszú gyakorlathoz van kötve; azonkívül egy-egy kép elkészítése több időt igényel, mint amennyit erre túránkon rendszerint szentelni tudunk, eltekintve egyéb, pl. a téli hideg okozta nehézségektől. Ezért általánosságban rendszerint a megörökítésnek rendelkezésünkre álló s ma már úgyszólván mindenki részére hozzáférhető második módjához, a fényképezéshez fordulunk.
A fényképezés mai technikai fejlettsége mellett módunkban áll, aránylag könnyűszerrel és kevés költséggel, művészi dolgokat alkotni s a természet szépségeit úgy magunk, mint túratársaink, valamint a turistaság iránt érdeklődők nagy tömege részére hozzáférhetővé tenni s a turistaság ügyét ily módon is előmozdítani.
Ma már szükségtelen a turistát a fényképezéssel való foglalkozásra buzdítani. Feladatunk tehát inkább abban merül ki, hogy a fényképezéssel foglalkozó turistának útmutatással szolgáljunk azon irányt illetőleg, melyet követve nemcsak egyszerű természeti ábrázolásokat, hanem valóban szép, mindenkit gyönyörködtető művészi alkotásokat fog produkálni.
Hogy a turista ily irányban fejthesse ki tevékenységét, ismernie kell a turistacélokra alkalmas készülékeket és segédeszközöket, a megfelelő anyagokat, valamint a negatív és pozitív eljárásokat, nemkülönben tisztában kell lennie a beállítás alapelveivel.
I. Készülék és felszerelés.
A készülék megválasztásánál elsősorban a készítendő felvétel eredeti nagysága játszik szerepet. Ez határozza meg ugyanis a készülék és a szükséges negatív anyag súlyát és árát. Minél nagyobb az eredeti kép mérete, annál súlyosabb és drágább a készülék, a lencse és a lemez.
Az amúgyis mindenféle felszereléssel megterhelt turista tehát a kisebb készülékek között kell, hogy keresse azt a modellt, melyet állandó kísérőjének választ. Úgy az üveglemezzel, mint az orsófilmmel használható készülékekből igen nagy választék áll rendelkezésünkre. Az üveglemezes készülékek hátránya azok és a lemezek nagyobb súlya, de tekintettel számos más előnyére, mégis az üveglemezes készülékhez kell, hogy ragaszkodjunk, akkor, ha mindig biztos és kifogástalan eredményekkel kívánunk túráinkról hazatérni. Különben minden lemezes készülékhez egyúttal csomagfilm-kazettában film is használható s így mindkét negatív anyag előnyeivel dolgozhatunk.
Legalkalmasabbak a 6×9, vagy a 9×12 cm-es méretű, fából, vagy fémből készült kamarák. A kisebb gépek ajánlhatók azoknak, kik a fényképezési eljárásokban nagyobb jártassággal bírnak és képeiket amúgyis mind nagyítják, másrészt azoknak, akik hosszabb és nehezebb túrákat végeznek és nagyobb mennyiségű negatív anyagot visznek magukkal.
A különféle készülékek közül, melyek a gyárak részéről mint turistacélokra szántak kerülnek forgalomba, azoknak adjunk előnyt, melyek ha nem is a legkönnyebbek és legvékonyabbak, de szilárdan vannak építve, kiálló részek, csavarok, nyílások nincsenek rajtuk és jó bőrrel vannak bevonva. Az úgynevezett zsebkészülékek, melyek tárcavastagságuak, vékony falakból, sajtolt részekből állanak, könnyen tönkremennek és turistacélokra kevésbbé ajánlhatók.
A turista készüléke sokszor szükségszerűen megnemfelelő bánásmódnak és az időjárás viszontagságainak van kitéve, melyekkel csak megfelelő és erős külsővel tud dacolni.
Ily megfelelő külső mellett azonban a belső szerkezetnek hasonlónak kell lennie. Minél egyszerűbb, áttekinthetőbb és szilárdabb a belső szerkezet, annál jobb és hosszabb életű készülékünk. Nem a sok fényes gomb, rács és egyéb apró cifraság a fő, hanem a szilárdság. Fogasrúdon, fogaskerékkel hajtott, szilárdan megépített objektívtartó-állvány, bőrből való kettős ki-
húzattal, elengedhetetlen követelménye minden turista-fényképezőgépnek, mellyel tartósan jó eredményeket akarunk elérni.
Az objektívtartó-állvány fel- és lefelé, vízszintes irányban pedig jobbra és balra eltolható legyen; a vízszintes irányban való eltolhatás négyzetalakú készülékeknél nem szükséges.
Fontos, de csak elsőrendű gyártmányoknál található olyan berendezés, mellyel a kazetták a homályos beállítóüveg rugós szerkezetű kerete elé illeszthetők be, anélkül, hogy ezen keretet a készülékről eltávolítani lennénk kénytelenek. Könnyen megtörténhetik, hogy a homályos üveg keretét felvétel közben, mindenféle egyéb felszereléssel megtelt zsebünkben már nem helyezhettük el, mindkét kezünkre pedig szükségünk lévén, a homályos üveget letesszük s egy őrizetlen pillanatban rálépünk.
A keresők közül a nagyobbak és keresztülnézetben, szemmagasságban használhatók a jók. Az általuk mutatott és a homályos beállítóüvegen látható kép határai a legritkább esetben azonosak; az eltérést megállapítjuk és megjegyezzük magunknak.
A készülékek külsején, valamint a keresők mellé szerelt libellák egyszerű játékszerek, jó és használható ellenben a készülék lecsapható alapdeszkájára szerelt keresztlibella. Sziklák és hegyek között, hol a vízszintes és függőleges vonalak ritkák, hasznát vehetjük.
Csekélységnek látszó, azonban fontos követelmény a kettős vagy hármas kihuzat használatánál egy kellő helyen alkalmazott második állványcsavarmenet, mely helyes egyensúly eléréséhez szükséges.
Számos esetben rendkívül jó szolgálatokat tehet a homályos üvegnek vagy az objektívtartó állványnak a merőlegestől eltérő síkba való helyezhetősége. Ezen berendezés azonban csak négyzetes kamaráknál alkalmazható, ahol a homályos üveg a szükséghez képest hossz- vagy magas irányba helyezhető.
Hasonló követelmenyeket állítunk a turistakörökben érthetetlen módon kevéssé kultivált stereofényképek készítésére alkalmas készülékekkel szemben is, melyek közül a 6×13 cm-es és a kisméretű 4.5×10.7 cm-es készülékek jöhetnek számba turistacélokra. A 6×13 cm-es stereoforma lemezei igen alkalmasak arra, hogy diapositívjainkat felvételeink leghatásosabb módon való bemutatása, a vetítés céljára kicsinyítés, vagy nagyítás kikerülésével az eredeti lemezről kopírozhassuk.
A felsoroltak azok a főbb tulajdonságok, melyeket kiváló turistakamaráknál keresnünk kell. Olyan készülék, amely mindezen jó tulajdonságokkal rendelkeznék, igen ritka.
A számos ismert modell közül a Voigtländer (Alpin), nemkülönben a nálunk még kevéssé ismert müncheni Linhoff-cég kiváló, praeciziós kamarái közelítik meg legjobban a turista ideálját. Ez utóbbi cég 61/2×9 cm-es készüléke, mely egy hozzákészített adapterrel egyúttal 9×9 cm-es lemezekkel is
használható s a megkívánt tulajdonságokkal bír, bátran nevezhető a turista, hegymászó és síelő kamarájának.
Kazetták. Bár súlyosak, leginkább beválnak és gondos kezelés mellett igen sokáig tartósak a fekete mázzal bevont egyszerű fémkazetták. Legjobbak a minden keskeny perem nélküliek. Törekedjünk arra, hogy kazettáink (csomagfilm-kazettáink is) kívül-belül por- és sérülésmentesek maradjanak. A turistának, hogy a túraközbeni gyakoribb lemezváltást elkerülje, 12 lemez számára legyen kazettája.
Lencse. A kisméretű, nagyításra alkalmas lemezek előfeltétele a hibátlanul rajzoló lencse. Ilyen lencse az úgynevezett kettős anastigmátok között számos kivitelben és különböző árban kapható. Úgyszólván minden gyártmány jó.
Turistacélokra a szimmetrikus, F:8–F:6.3 fényerejű anastigmátok ajánlhatók, melyeknek hátsó fele (soknak az első fele is) mint önálló objektív magában is használható, rendszerint az egész lencse kétszeres gyujtótávolságával. Túráinkon igen gyakran van alkalmunk az objektív egyik felének hosszabb gyujtótávolságát kihasználni. A hosszú gyujtótávolságú objektívvel fotografált képek ugyanis kisebb látószöggel készülvén, kellemes és a valósághoz közelebbálló, el nem rajzolt perspektivájukkal jobban, képszerűbben hatnak, a nagylátszögű, rövid gyujtótávolságú lencsével felvett, túlzott perspektivájú képekkel szemben.
Természetes azonban, hogy ugyancsak sok téma viszont a rövid gyujtótávolságú objektívet kívánja meg.
Céljainkra a lencse gyujtótávolságát a lemez átlóhosszának megfelelően válasszuk; a 9×12 cm-es lemez átlója 15, a 61/2×9 cm-es lemezé cca 12 cm.
Amidőn turistahasználatra a kettős anastigmát-rendszerű objektíveket ajánljuk, nem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy elvégre minden, még a legolcsóbb és legegyszerűbb lencsével is nagyszerű eredményeket tudunk elérni, ha bizonyos körülmények között, kellő szakértelemmel dolgozunk. Míg azonban az egyszerű lencsékkel igen művészi táj- és hangulatképeket tudunk készíteni, hiába kísérelnők meg ugyanazon lencsékke1 erősebb mozgást ábrázoló témák rögzítését. Szerezzünk he tehát ha többkiadás árán is, univerzális használhatóságú lencsét.
E helyütt említjük meg a turistacélokra nagyon sok esetben kiválóan alkalmas kettős anastigmát-sorozat elnevezésű objektíveket, melyekből azonban ezidőszerint csak a müncheni Staeble-cég gyárt olyat, mely sokoldalúságánál és az egyes lencsék könnyű válthatásánál fogva érdeklődésünkre számíthat.
Ugyancsak a különböző gyujtótávolságok elönyeinek kihasználására készültek Pl. a Zeiss-féle objektívekhez szerkesztett "Distar" előtétlencsék.
Lencsénket természetesen csak szükség esetén szedjük széjjel. A szétszedésnél, illetőleg összeállításnál vigyázzunk a csavarmenet betartására és kerüljünk minden erőszakot; türe-
lemmel megóvjuk, elhamarkodással ellenben tönkretehetjük készülékünket.
A lencséken lerakodó port időről-időre lágy szarvasbőrrel vagy sokszor kimosott lenvászondarabbál töröljük le.
Pillanatzár. A számos használatban lévő pillanatzár közül tökéletes szerkezeténél és messzemenő szabályozhatóságánál fogva legjobb a "Compound"-zár, mely 1-től 1/250-ed másodpercig szabályozható és tetszésszerinti hosszúságú időfelvételeket enged meg.
A kényes redőnyzárak, melyek igen gyors mozgások rögzítésére szolgálnak, turistacélokra nem jönnek számításba.
A pillanatzár, mint finom, kényes szerszám, kellő gonddal való kezelést és óvást igényel.
Sárga színszűrők. A turistának, ki leginkább a természet táji szépségeit igyekszik megörökíteni, a színérző negatív anyag mellett elengedhetetlen segédeszköze a sárga színszűrő üveg, mely hivatva van a tájkép stb. színeinek megfelelő tónusértékek létrehozását elősegíteni.
A jelenlegi sárga színszűrő üvegek közül a Hübl-félék a legjobbak. Ajánlatos tájfényképezési célokra a gyenge, közép és erős szűrő beszerzése, melyek az expositiót a lemezfajtának megfelelően 2–6-szorosig hosszabbítják meg.
A szűrőknek az objektíven való megerősítési módjai közül legjobb az, amelynél a szűrők az objektívfoglalat peremére pontosan ráillő gyűrűbe vannak szerelve s mintegy objektívlefedő sapka gyanánt használhatók. llyfajta szűrők használatánál tanácsos az elsó félobjektív helyére pontosan eillő (becsavarható) üres félobjektívfoglalat beszerzése, mely amellett, hogy a sárga színszűrő felvételére szolgál, egyúttal a hátsó félobjektív használatánál az oldalt beözönlő fénysugaraktől is védi az objektívet.
A csavarmenetes színszűrők fel- és leszerelése időtrabló és ezek drágák is, a mindenféle rugósszerkezet pedig megbízhatatlan, mert egyrészt nem áll szilárdan, könnyen lepattan és leesik, másrészt a lencse metszősíkjával sokszor nem lévén párhuzamos síkba hozható, életlenségeket okozhat felvételeinken.
Sárga szűrőinket legcélszerűbben kis fémlemezdobozban a lemezkazettákkal egy tokban helyezzük el.
Állvány. Kedvező világítási viszonyok mellett, fényerős objektívvel felszerelt készülékkel, állvány mellőzésével, kézből készíthetjük felvételeinket. A turistafényképező azonban gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy állvány hiányában igen szép táj- és hangulatfelvételekről kénytelen lemondani; ezenkívül sokszor megesik, hogy felvételközben megmozdítva kezünket, illetőleg készülékünket, gyakran megismételhetetlen felvételeinket veszítjük el a lemeznek ilymódon előálló általános életlensége miatt. Azonkívül a kép beállítása is könnyebb és biztosabb, ha állvánnyal dolgozunk. Tanácsos tehát, hogy kirándulásainkra állvánnyal felszerelve induljunk.
A sokfajta állvány közül csekély súlyuk és tartósságuknál fogva a csuklósan nyíló és záró faállványok a legajánlhatóbbak. A fémállványok az alumínium kivételével súlyosak; az összesek kevéssé szilárdak, könnyen romolnak és künn, túrázás közben nem javíthatók. Előnyük a kis térfogat mellett, hogy gyorsan készenlétbe helyezhetők és éppen olyan gyorsan összecsukhatók.
Téli túrázásnál, a hóba való besüppedés ellen, állványunk lábaira cca 15 cm hosszú, 4 cm széles és 1/2 cm vastag deszkácskákat erősítsünk spárgával.
Állványunkat vízhatlan vászontokban, hátizsákunk külső zsebei alatt, két szíjacskával felkapcsolva viselhetjük a legcélszerűbben.
A turistafényképező felszereléséhez tartoznak még az expositio tartamát meghatározni hivatott tabellák vagy műszerek. A tabellák alapján, számítással végezhető meghatározás hosszadalmas lévén, jobbnak találjuk az ezen célra készült műszerek közül azokat, amelyek egy vastagodó s így sötétedő színes üvegprismán át nézve a felveendő tárgyat, adják meg az expositio idejét. Megbízhatók a Heyde- és Plaubel-féle actinometerek, melyek közül az utóbbi iránytűvel is fel van szerelve.
Régebbi tapasztalataink és a fentemlített expositio-tabellák alapján a különböző viszonyoknak (alacsony-, közép- és magashegység, téli és nyári túrák stb.) megfelelő külön-külön kis táblázatokat magunk is készíthetünk, amelyekről az expositio tartamát minden számítás nélkül azonnal leolvashatjuk. Minden túrára a megfelelő táblázatot visszük magunkkal és azt a készülékre vagy annak tokjára erősítjük. Használatával felvételeinkkel hamarább készülhetünk el, ami pl. szigorú téli hidegben, sí-túránál stb. fontos lehet.
Végül fel kell még említenünk a turistakörökben kevéssé ismert, azonban épen a turisták részéről legjobban kihasználható, úgynevezett önkioldó készüléket, melynek használatával az egyedül járó turista sokszor semmitmondó, egyhangú tájképekbe hangulatot és életet hozhat azáltal, hogy saját alakját használva fel staffage-nak, a kellő sebességre beállított pillanatzárat az automatikus kioldóval hozza működésbe. (Szükség esetén 10–15 m bosszú erős cérnát is használhatunk erre a célra, amellyel a pillanatzárat megrántjuk.) Legmegfelelőbb és igen egyszerűen, biztosan kezelhető a villamosárammal (villamos zseblámpa elemmel, amilyent sok turista amúgyis magával hord) működő készülék, melynél a pillanatzár kinyitásának időpontja teljesen tőlünk függ, míg az óraműszerkezetnél, ezt megindítva, az expositio automatikusan történik meg. (Ernemann Autex III.)
Ugyancsak ezen készüléket használhatjuk fel esetleg előforduló magnézium-felvételeknél (menedékházban, barlangban) a villanópor felgyujtásához szolgáló gyujtószerkezet kioldásához.
Ha még a csuklós állványfejről is megemlékezünk, melynek a hegyek között, hol állványunkat nem mindig tudjuk úgy
felállítani, hogy készülékünk alapdeszkája vízszintes helyzetbe kerüljön, szintén hasznát vehetjük, végére értünk a turista-fényképező felszerelések ismertetésének.
Hátizsákunk – legtöbb esetben túl lévén tömve egyéb felszereléseinkkel – legföljebb a tartaléklemezek elraktározására alkalmas. Ezeket a hátizsák belsejében külön, vízmentes vászonba csomagolva tanácsos elhelyezni.
Felszerelésünket, hogy mindig kéznél legyen, legcélszerűbb derékszíjunkra kapcsolható két, vízhatlan vászonból vagy bőrből készült, csattal zárható és a derékszíj bármely részére tolható táskában elhelyezni olyképpen, hogy az egyik táska a készüléket, a másik pedig a lemeztartókat és a többi apróságot tartalmazza. Készülékünk így állandóan kéznél van, a táskák súlyát pedig, csípőnk táján lévén elhelyezve, alig érezzük. Felszerelésünk elhelyezésének ezen módja különösen téli és sí-túrákon vált be. Hasonlóan használhatók a Bilgeri-hátizsákok mellső kis zsákjai.
II. Anyagok, negatív és pozitív eljárások.
Minden turista olyan lemezeket és filmeket használjon túráin, amilyenekhez szokva van és amilyenekkel megfelelő eredményeket ért el.
A forgalomban lévő lemez- és papirgyártmányok úgyszólván mind jók.
Lemezeket, mivel majdnem kizárólag tájfényképezésről van szó, csakis színérzőket használjunk; legtöbb esetben előnyünkre szolgál, ha egyúttal fényudvarmentesek is. Úgy az orsó-, mint a csomagfilmek színérzőréteggel készülnek és vékonyságuknál fogva bizonyos fokig fényudvarmentesek.
Lemezeinket lehetőleg helyesen exponáljuk és tisztán, lágyan hívjuk elő, hogy részletdús, szép negatívokat nyerjünk.
Az előhívásról és a többi segédműveletről, nemkülönben a pozitív eljárásokról, minden fényképezéssel foglalkozó szakkönyvben kimerítő útmutatásokat találunk, amelyek a turistafényképező munkáira is vonatkoznak.
Túrafelvételeinket nagy gonddal és elővigyázattal dolgozzuk ki, mert hanyagság, vagy felületesség miatt nemcsak igen szép, értékes, sokszor igen nagy fáradsággal készült, megismételhetetlen felvételeink mennek tönkre, hanem kárbavész minden fáradságunk, munkánk és nem utolsó sorban a felvételekkel járó kiadásunk is.
Hogy milyen pozitív eljárással készítsük képeinket, azt azok végcélja határozza meg.
A turistafelvételek átlaga mint túraemlék, hangulatfelvétel, vagy tanulmány "albumba" kerül. Képeinket kellő képszerű kivágás után ragasszuk gyüjtő mappánkba, lehetőleg úgy,
hogy mindegyik külön mint önálló kép legyen megtekinthető. Sok, egy lapra ragasztott kép zavarja a nézőt.
A második sorozatba tartoznak azon képeink, melyek témabeli kiválóságuknál és szépségüknél fogva bekeretezve falra kívánkoznak. Ezek megválogatására és elkészítésére nagy gondot fordítsunk. Faldísznek csak nemes eljárással készült fényképek valók. (Nemes eljárások alatt ma az olajnyomást és átnyomást értjük; régebben a guminyomás és pigment is elsőrangú technikák voltak, ezeket azonban az előbb említettek teljesen kiszorították.)
Hogy ilyfajta képeink képszerúen hassanak, bizonyos nagyságban kell készülniök, mert eredeti, kis felvételeink a sok részlet és élesség miatt nem hatnának képszerűen. Irányadók a grafikában (pl. rézkarc) előforduló méretek.
A turistaképek legideálisabb megtekintési módja kétségenkívül a diapozitív lemez útján való vetítés, amikor a természetben látottak majdnem eredeti nagyságban és fénypompájukban újra megjelennek szemeink előtt.
III. A beállítás alapelvei.
A fényképezés legkényesebb és legfontosabb momentuma a beállítás, mert csak úgy kapunk teljesen kielégítő, művésziesen szép, képszerű felvételt, ha a beállítás helyes. Ehhez természetesen művészi érzék kell, de bizonyos mértékben könyvből, gyakorlatból is megtanulhatunk legalább annyit, hogy hogyan ne fényképezzünk. Kézikönyvünk erre a bőtárgyú kérdésre csak röviden térhet ki.
Mindenekelőtt megfontolva, gondolkozva, a kép különböző beállítással elérhető hatásfokát latolgatva fényképezzünk, mert különben csak a lemezgyáraknak fogunk hasznot hajtani, de egyébként nem érünk el kielégítő eredményt.
Igyekezzünk lehetőleg még panorámaképeknél is a képbe előteret kapni, mert jó előtérrel igen sokat nyer a kép, változatosabb lesz és perspektivája, mélysége is növekedik. Persze sokszor csak próbálgatásokkal, álláspontunk ide-oda tologatásával találjuk el a helyes beállítást. Előtérül szolgálhatnak egyes fák, bokrok, sziklák, különálló épületek (pl. vadászlak, pásztorkaliba, szénagyüjtő, szarvasetető stb.). állatok vagy esetleg emberi alakok is. Mindezek lehetőleg ne álljanak a kép közepében, ne domináljanak, hanem mint "staffage" inkább keretét adják a képnek.
Magasba nyúló objektumok, hegyek, vizesések, szembe folyó patakok stb. rendszerint imponálóbban hatnak, ha róluk függélyes és nem vízszintes felvételt készítünk.
Ha a képbe út esik, ügyeljünk arra, hogy annak tengelye ne legyen merőlegesen felénk irányítva és ezért álláspontunk ne magán az úton, hanem annak szélén vagy az út mellett legyen.
Rosszul hat, ha a képet keresztbe futó, egyenes, vízszintes vonal metszi ketté, pl. tópart, patak, hómező, út stb.; az ilyen túlságosan szabályos vonalak zavarják a kép összhangját.
Ha állatok vannak az előtérben, ezeknél is főleg a természetességre kell ügyelnünk. Ne legyen az ilyen állatalak a kép szélével kettészelve.
Legnehezebb az emberi alakok természetes beállítása. Ez helytelen, mihelyt a képből ki lehet érezni, hogy az alakok "be vannak állítva". Ezért az előtérnek használt emberi alak sohase helyezkedjék "vigyázz" állásba és ne bámuljon a fényképezőgépbe, hanem lehetőleg természetes helyzetben állva, vagy pl. sziklán, fatörzsön stb. ülve, a természet szemlélésében lássék elmélyedve lenni, mintha nem is tudna arról, hogy fényképezik. Természetes, hogy a kép szélén álló alak ne oldalvást kifelé, nézzen a képből, hanem a képen ábrázolt táj felé tekintsen. Épen olyan magától értendő, hogy emberi alak csak akkor felel meg előtérnek, ha természetesen beleillik a terepbe. Nem alkalmasak erre tehát városi ruhába öltözött, kemény kalapot hordó egyének, nem illik bele alföldi tájba egy tiroli hegylakó, viszont egy hegyi tájképbe egy alföldi csikós stb. Maga az illető vidék népe sajátos viseletében, nemkülönben megfelelően öltözött turistatársunk lesz a legalkalmasabb. Rendszerint egy vagy két alakkal érjük el legjobban a kívánt hatást, ha többen vannak, ezzel már rontjuk a képet. Az emberi alak – hacsaknem pl. a népviselet kedvéért éppen egyes személyekről készítünk felvételt – csak staffage, ne legyen tehát főmotivum és így az alak nagysága tekintetében is megfontolással kell eljárnunk. Az emberi alak megkönnyíti egyes objektumok (sziklák, fák stb.) méreteinek érzékeltetését is, tehát ilyen szempontból is figyelembe jöhet. Vannak olyan képek, amelyek éppen a magányt, az elhagyatottságot, a vadon nyugalmát érzékeltetik; ilyen képekbe emberi alak nem való.
Készíthetünk persze csoportfelvételeket is, ha ez a cél, de akkor ez nem tájkép, tehát mellékes a környezet és az ilyen képek nem is tarthatnak számot általános érdeklődésre.
* * *
A természet mindig szép, de egyes szépségei más-más évszakban érvényesülnek legjobban.
*
A vidék szépsége inkább az élvező turistáé, mint a telekkönyvi tulajdonosé.
*
Hegyről nézve szép a völgy, völgyből nézve fenséges a hegy.
*
Nem mindig a legmagasabb hegyről van a legszebb kilátás.