V. Más földrészek szent növényei.

Az európai népek mithologiai növényeinek és vonatkozásaiknak tanulmányozása közben különösen két dolog tűnt fel; első sorban az, hogy úgyszólván minden nép legősibb idejében az erdőket, ligeteket vonta be vallásos szertartásainak körébe és különösen egyes fák oly nagy tiszteletben részesültek, hogy szent fákká lettek; másodszor pedig, hogy igen sok fa és növény és tiszteletük Keletről került Európába.

Mikor most szent fák s egyéb szent növények után nézünk, méltán irányítjuk tekintetünket legelőbb is Keletre, azaz az emberi művelődés kiinduló pontjaira.

Az Európán kívüli földrészek szent növényeiről s a hozzájok fűződő vonatkozásokról igen szórványos, felszínes és sokszor ellentmondó adatok állnak rendelkezésünkre; sőt minél továbbra kerülünk Európától, annál szórványosabbak a hírek.

Az európai szent fákra hivatkoztam. Megvallom, hogy egyiknek-másiknak a története megindító. Avagy képzelhető-e naivabb, meghatóbb jelenet, mint midőn a rómaiak vezére a tölgyfához fordulva, hozzá, valamint a környék isteneihez fohászkodik, kérve őket: hogy álljanak bosszút az aequieken a szövetség megszegéseért. A római vezér ez esetben a tölgyfát Jupiterrel azonosítja s tőle kér elégtételt.

Ilyen és hasonló példák, melyek egyébiránt nemcsak a rómaiaknál, hanem a görögöknél, germánoknál, szlávoknál, sőt saját hazánkban is bőven előfordultak, önkénytelenül elmélkedésre ösztönzik az embert.

Elmélkedés közben úgy érezzük, hogy ez a fatisztelet a népek valódi gyermekkorát jelzi, vagyis azt az időt, midőn a naiv emberi lélek a maga környezetét meg nem értve, csudálja, tiszteli, sőt imádja; midőn egyes természeti tárgyak, főleg hasznos, vagy nagykorú fák a kedélyére és lelkületére oly nagy hatással vannak, hogy természetfölötti hatalommal ruházza föl őket s istenként tiszteli.

Vegyünk csak föl egy eshetőséget a sokféle közül! Valamely nép kezdetleges viszonyok között él a világtól elzártan; ehhez mért látóköre is. Ősidőktől megszokott környezetében évről-évre látja, tapasztalja, de meg nem érti, a mi körülötte történik s különösen az tűnik fel neki, hogy a földön alig van valami állandó: a kimulás szomorú képe folyton kíséri. Minden változik körülötte: nap-nap mellett dűlnek ki embertársai, családjá-


432

nak drága tagjai s ő kénytelen ennek szomorú, olykor lesujtó következményeit elviselni, sőt maga is előbb-utóbb várja a végét. A környéken azonban van egy fa; hatalmas az alakja; e fáról beszélnek a község vénei, e fához fűződnek egyes emberek, családok, sőt az egész község és vidék emlékei. A fa nemzedékről-nemzedékre áll, századok, talán évezredek mulnak s a fa számtalan emlékével együtt még mindig megvan. Csoda-e, ha a nép a régmult idők e kedves emlékét kegyelettel őrzi s ha a fa mindinkább szentebbé válik. Végre a fán is mutatkoznak az öreg korral járó fogyatkozások: imitt-amott egy-egy ága szárad el, majd a villám hasítja szét a törzsét, – de a nép kegyelete a fa iránt még fokozódik (1) s azon helyzet áll elő, a mit LUCANUS, római író, egy helyen következőképpen ír le: "Óriási tölgyfa állott magányosan a mezőn; az előbbi nemzedékek áldozatai (valószínűleg az áldozati állatok bőrei) függtek ágain; a fát gyökerei alig tartották már; közelben fiatal erdő díszlett, de a nép csak a régi tölgyhöz küldte imáit."

Körülbelül ilyen, vagy hasonló egyik-másik szent fa keletkezésének története.

Az arábiai puszlák lakói és a pálma. Elsőnek említek oly növényt, mely szépségével s más jó és nevezetes tulajdonságaival az idők folyamán az egész világot meghódította s a melyről úgy a görögök, valamint a rómaiak mithologiai növényei közt már több ízben megemlékeztem: ez a datolyapálma (Phoenix dactylifera). E növény a Keletnek egyik legnevezetesebb tája; hazája Sziria, (2) Keletre eléri Indiát, Nyugatra a Kanári-szigeteket s úgy eredeti hazájában, valamint másutt is nagy jelentőségre tett szert. (L. a 11. lapon.)

Legbensőbben forrt össze a datolyapálma az arábiai oázisok lakóival, kiknek úgyszólván mindennapi kenyerét adja s a kiknek általában a pusztában való megélhetést lehetővé teszi, sőt PALGRAVE szerint (Reise in Arabien) a datolya a mai Arábiában is nemcsak a tulajdonképpi mindennapi kenyeret, hanem egyúttal a legfontosabb kereskedelmi czikket is alkotja. S ha meggondoljuk, hogy e pálma úgyszólván az egyetlen növény, mely a véghetetlen terjedelmű, merev, sárgás-szürke sivatagnak életet kölcsönöz; ha tekintetbe veszszük, hogy Arábia nagy részében csakis a pálmában nyilatkozik meg a teremtő természet, mely még az égető homoktenger alatt sem szünetel: teljesen érthető, hogy az arab szentnek tartotta és tartja, hogy úgyszólván családja tagjának tekinti s hogy minden életmozzanatát figyelemmel kíséri. Így érthető, hogy a fa mindennemű gondozása, minő pl. a magvas fák beporzása – a miben az emberi segítség kivánatos, – úgyszintén a gyümölcs leszedése a legkedvesebb foglalkozás s kivált a datolya-szüret (115. kép) hosz-

(1) A budapestiek nagy tiszteletben tartják a Zugligetben levő normafát, egy vénhedő bükkfát, melynek nagyobbik fele elpusztult s mostani maradványából következtethetjük, hogy mekkora lehetett vagy félszázaddal ezelőtt.
(2) BUSCHAN (Vorgeschichtliche Botanik) szerint a trópusi Afrika a hazája, a honnan igen jókor került Arábiába, majd Egyiptomba és az Eufrat és Tigris vidékére.


433

115. kép. Datolyaszüret.

szantartó ünnepségekre ad alkalmat. S ha egyik-másik datolyapálma nem hoz gyümölcsöt, akkor azok a jelenetek vannak ott napirenden, a minőre Megváltónk (Lukács ev. 13., 6.) a gyümölcstelen fügefáról szóló példabeszédben hivatkozik. T. i. az arab egy társával kimegy a datolyapálmához s fejszével megfenyegetvén a fát, így szól: "E fát azonnal ki kell vágni, mert nem hoz gyümölcsöt". Erre a társ előlép s arra kéri a gazdát, hogy kegyelmezzen meg a fának. Az arab társa tovább is könyörög a fáért s végül azzal biztatja a gazdát, hogy a fa ez évben okvetetlenül fog gyümölcsözni; erre a gazda a fejsze fokával háromszor megüti a fát s megkegyelmez neki. Ez ismétlődik évről-évre, míg végre a fát ki nem vágják.


434

De az arabokat másképpen is foglalkoztatják e fák. Így azt hiszik, hogy a pálmák igen szeretik egymást és hogy a pálma nem nyugszik, míg csak szeretetének tárgyát meg nem érinti. Úgy vélik, hogy ezt magától is , megteheti messzire elterülő gyökerei segítségével; de, a míg az meg nem történt, meggörbülten áll s gyümölcsöt sem hoz. A pálma tulajdonosa pedig, a ki mindenben a fa kedvére szeretne tenni, ebben is segítségére kíván lenni. De, minthogy nem tudhatja, hogy mely pálmák vonzódnak egymáshoz, sorban érinti kezével a pálmákat, hogy ilyformán úgyszólván egy-egy csókot közvetítsen közöttük. A legfontosabb azonban, hogy a porzós virágokat a termős pálma virágzatára teszi: ez a művelet legbiztosabban elégíti ki szeretetét, a mitől aztán szép gyümölcsöt is hoz.

E fa életéről azt tartja az arab, hogy az oázisok királya vízben tartja lábait, fejét pedig felemeli az ég tüzébe; a mi más szóval annyit jelent, hogy gyökerei mohón veszik fel a vizet, egyébként pedig a pusztaság perzselő hőségét szereti s minthogy a pálma hosszúéletű s a legnagyobb szélviharoknak is ellentáll, így lett e növény az örökös ifjúságnak, a kimeríthetetlen erőnek és győzelemnek jelképe.

Ezek alapján érthető, hogy nemcsak a nép, hanem a költők és művészek is lelkesednek érte. (1)

Az arab költők a fa létrejöttét igy mesélik: Midőn Allah az embert teremtette, fönmaradt egy kevés az ősanyagból, ebből teremtette a datolyapálmát, mely az embereket táplálja; erre támaszkodva mondják az arabok, hogy országukban még most is vannak pálmaligetek, melyeket Allah ültetett.

A művészek csarnokok és templomok építésében szívesen juttatták érvényre a pálmatipust s MOHAMED is, a fa nagy jelentőségéről meg lévén győződve, azt mondá: Becsüljétek a datolyapálmát, mert ez a ti anyátok; ezért MOHAMED-nek és kedves leányának sírja mellett datolyapálma zöldel.

ABU-BEKR negyedik parancsolatában így szólt: "Ne romboljátok le a datolyapálmát". Szóval a datolyapálmát kimélni és megbecsülni, ez a jelszó, mert minden egyes fa nagy értéket képvisel, hisz Arábia némely vidékén a menyasszony árát is datolyával fizetik meg.

(1) HUMBOLDT (Ansichten der Natur czímű művében) nemcsak a datolyapálmát, hanem általában a pálmákat a legmagasabb és legnemesebb növényeknek mondja, melyeknek a népek mindenkor a szépség díját odaítélték. A pálma, a mint ágak nélkül az őserdők óriási méretei fölé majdnem föltartóztathatlanul ég felé törekszik, hogy ott úgyszólván győzelmi mámorában néhány levélből álló koronáját kifejtse, csakugyan nagy hatást tesz az emberre. Úgy érezzük, mintha a pálma mindennek híján volna, a mi közönséges és a mi földi léthez fűz s így törekedve ég felé, egyúttal a szabadságot jelképezi. Ez az oka, hogy az összes utazók, a kik pálmatermő vidéken megfordultak, elragadtatással szólnak róla. Így MAURITIUS azt mondja: Némely pálma évszázadokig él s folyton magasba nőve, szédítő magasságot ér el; a pálma hatása nem hatalmas koronájában, hanem nemes egyszerűségében és komoly méltóságában rejlik. Az ember a pálmában azt a szellemi szabadságot üdvözli, a mely felé az ember állandóan törekszik.


435

A hol a pálma megnőtt, ott telepedtek le a vándor pásztortörzsek; nem egy helység létele függött a pálmától. Arábia belsejében a wahabiták földjén találni még most is állandó községek nyomait, azaz több méter mély és kövekkel kirakott kutakat, körülöttük pedig terjedelmes kőfalromokat. E romokhoz fűződő mondák szerint régente e vidéken a beni-tammur, azaz a pálmafiak törzséhez tartozó emberek laktak. Ez embereket vonzotta a pálmaliget. A város középpontja pálmakert volt, melynek lényeges kelléke volt az öntözésre szükséges kút, vagy tó. A pálmák közül az egyik volt az úgynevezett istenfa, valószínűleg olyan fa, melyhez emberi kéz még nem nyult, tehát vad datolyapálma. Tövénél egyszerű kő volt, melyen áldoztak. Az istenség vala a pálmaszellem, mely a pálmalevelek mozgása által megnyilatkozott; ilyenkor susogtak a levelek, majd emelkedtek, majd sülyedtek, ide-oda mozogtak: így tudatta az istenség akaratát; a papok, kik e községek fölött uralkodtak, megértették a fa mozdulatait s jósoltak belőlük. Nedsranban az istenfa a városon kívül volt. Egy meghatározott napon hozzája zarándokoltak, gazdagon hímzett szőnyegekkel feldíszítették, tiszteletére körmenetet rendeztek s imádkoztak hozzá, végül pedig általános ünnepséget tartottak: ilyenkor a pálma közvetetlenül szólt a néphez. Hasonló jóshely volt Kadesben is, mely község vidékén sokáig tanyázott Izrael népe. A Sinai-hegyen is volt szent pálmaerdő, a melyben pálmaleveleken egy pap es egy papnő állandóan lakott. A környékbeli arabok összegyűltek időnként e pálmaerdőben s örömünnepet ültek, a mikor is számos teve esett áldozatul.

A pálmakultusz főterülete Arábiának azon része volt, a hol a datolya az egyetlen táplálékot s egyúttal az egyetlen egy istenséget szolgáltatta; megfelel a valóságnak, hogy e vidékről indult ki rendesen az egy teremtő szellemben való hit a szomszéd országokba s alkalmazkodván a viszonyokhoz, elfajult, hol két-, hol sokistenséggé.

Valószínű, hogy NIMRÓD honosította meg a pálmakultuszt az Eufrát és Tigris vidékein. Arábia déli részeiben még most is mutatják Hadramantben óriási sírját, a melyet nagy tiszteletben tartanak.

Egyiptom szent növényei. A pálma híre és dicsősége nőttön-nőtt s hamar terjedt el. Legelőbb is kövessük Egyiptomba, az emberi művelődés legősibb székhelyébe. Ez országnak sajátszerű fekvése és rendkívüli természeti viszonyai önkéntelenül azt eredményezték, hogy sehol sem volt a szent fáknak és más növényeknek nagyobb kultuszuk, mint ez országban: Kelet és Nyugat felé pusztaság, enyészet, a holtak birodalma; ezzel ellentétben élet csak ott volt, a hová a Nilus áradása eljutott. Ha pedig ez is elmaradt, vége volt a tenyészetnek is.

Talán a pálma és szikomorusz-fügefa voltak az egyetlenek, melyek létele nem függött a Nilus áradásától; ez is egyik oka volt e fák tiszteletének.

Egyiptomban a pálma a változó évet jelezte. Szárnyalt levelének egyes részei jelezték a hónapokat és a napokat, sőt a Nap madara, a világosság


436

istenének szimboluma, a Phoenix madár – mely Heliopoliszban nagy tiszteletben részesült – sem vala más, mint a Nap hosszúéletű fájának, a datolyapálmának más értelmezése; azért nevezik a datolyapálmát Phoenix-nek.

Datolyapálmán volt – OVIDIUS szerint – a Phoenix madár fészke is; az Ammon-féle jóshely pedig pálmaligetben volt, a hol a pálmákból jósoltak; a későbbi időkben a Phoenix madár fészke a nép tudatában a görögök istenfájára, a tölgyfára, az Ammon-féle jóshely híre pedig a dodonai jóshelyre szallt át, a mely jóshely – tudvalevőleg – Zeus szent tölgye közelében volt.

Hogy a datolyapálma (116. kép) Egyiptomban nagyfontosságú volt, bizonyítja az a körülmény is, hogy az építószetben is tért foglalt, így pl. a saisi templom előudvarában – HERODOTUS szerint – nagy oszlopcsarnok volt, melynek oszlopai pálmafákat ábrázoltak, sőt az egyiptomi sírokban a datolyapálma minden részei, mint áldozati adományok, nagy bőségben találhatók.

Egyiptom második szent fája a szikomorusz, vagy egyiptomi fügefa (Ficus sycomorus), az egyetlen fa, mely a Nilus völgyében helyenként erdőségeket alkotott s legalább is oly nagy hasznára volt az egyiptomiaknak, mint a datolyapálma. (1) Miután a fát zöld állapotban kivágták, hosszabb-rövidebb időre valami tóba, vagy vízárokba mélyesztették, miáltal a fája ellenállóbbá lett s nemcsak ház- és hajóépítésre volt alkalmas, hanem legbecsesebb faragványokat: múmia-koporsókat, isten-, fejedelem- vagy papi szobrokat is faragtak belőle. Azonkívül kellemes és zamatos ízű gyümölcsét is használták, különösen orvosi czélra. Mind ennek tulajdonítandó, hogy a fát szentként tisztelték. A szikomorusz-fügefa tehát megszentelt fa volt, mely a szent tavaknak árnyékot is szolgáltatott. A régi korból ránk maradt szikomorusz-fák közül legnevezetesebb az, mely Kairó közelében található s régente Heliopolisban, a Napisten obeliszkje közelében, hűvös árnyékot nyujtott az eltikkadt zarándoknak. E szent szikomorusz-fához már régi időktől fogva nagy emlékű legenda fűződik. E fa árnyékában pihent meg ugyanis MÁRIA a gyermek JÉZUS-sal és JÓZSEF-fel, midőn Palesztinából HERODES üldözései elől szamárháton Egyiptomba menekült.

Így történt, hogy az és egyiptomiak által megszentelt szikomorusz-fa kegyeletét átvették utódaik, az első keresztény egyiptomiak s a szent fától elválasztván a pogány emlékeket, keresztény hagyományokat fűztek hozzá.

(1) Palesztinában is ősidők óta otthonos ez a mi tölgyfáinkra emlékeztető fa. SALAMON király a filiszteusok országában termő szikomorusz fügék jövedelmét egy külön alkalmazottjával kezeltette. AMOS próféta (7., 14.) azt mondja: "Nem vagyok próféta, hanem pásztor, ki a szikomorusz-fügét csipegeti." A csipegetés abból áll, hogy a fügét kevéssel megérése előtt egy kis késsel megvágják, miáltal állítólag édesebb lesz s négy nap mulva leszedhető, utána pedig más nő, a mi hét ízben ismétlődik. Ha nem metszik meg, akkor a következő termés a régit kiszorítja, még pedig minden nyáron négyszer. A csipegetés tehát szaporábbá teszi a fát. Egyiptomban most már ritkaság a szikomorusz-fa.


437

116. kép. A Gafsza oazis Tunisz tartományban, datolyapálmákkal.


438


439

Így lett ez a fa, melyet a mellette elterülő Matarije (Máriafalva) községétől matarijei fügefának (117. kép) neveztek, Mária fája, melyet nemcsak a keresztény kopt, hanem a mohamedán felláh és arab is tiszteletben tart. A fa már igen sok viszontagságon ment át s már többször gyökeréből kihajtván, megifjodott, az idők folyamán pedig nagy események tanuja volt. Így p1. 1517-ben e fa közelében győzte le I. SZELIM török szultán az utolsó cserkesz-mameluk szultánt s Egyiptom ettől kezdve Törökország birtokába jutott.

Ugyancsak e szent fa közelében KLEBER, NAPOLEON híres hadvezére, tízezer francziával tönkretett ötvenezer egyiptomi török katonát. 1869-ben IZMAIL basa EUGENIA franczia császárnónak ajándékozta a szent fát, a ki azonban sohasem vehette birtokába, mert a kedive megfeledkezett, hogy a telket is megvegye, a melyen a fa áll. A fát jelenleg mohamedán arabok gondozzák s mutogatják a zarándokoknak. A fa közelében üdítő forrás fakad; nem

117. kép. A matarijei fügefa.


440

messze tőle áll még most is Egyiptom legősibb obeliszkje, a heliopoliszi Napisten szimboluma, az úgyszólván nyomtalanul eltűnt nagy Heliopolisz egyetlen maradványa, szomorú sírköve.

A szikomorusz-fügefa leginkább vizenyős helyeken tenyészik (118. kép); gyakran megterem azonban a sivatag szélén, a talajvízből táplálkozva, a homokban is; ily helyen még üdítőbb és becsültebb az ő árnyéka. A mai felláhok az ilyen csodálatos tenyészetű szikomorusz-fügefa tiszteletét rendesen valamely helyi szent tiszteletével kapcsolják össze s a fa törzsére szőnyegdarabokat, hajfürtöket, virágokat aggatnak, mert azt hiszik, hogy akkor meggyógyulnak betegségükből. A csakugyan meggyógyultak csupa háláhól a szikomorusz tövébe tett cseréptálba vizet öntenek, hogy jusson enyhülés a terebélyes fa árnyékát kereső madaraknak is s egyúttal a szent fa gyökereinek táplálék. A fának a televényföldtől messze, a terméketlen homokban való előfordulását általában az összes egyiptomiak isteni jelenéssel magyarázták, s bizonyos, hogy e körülmény az összes egyiptomiak vallásos kultuszának is sok táplálékot adott. Így érthető, hogy az egyiptomiak hite szerint nemcsak a földön, hanem az alvilágban is termett szikomorusz-fügefa, ennek lombozatában szokott megjelenni Izis, mint az alvilág istennője, kezében üdítő gyümölcsöt és hüsítő itallal telt tálat tartva (119. kép), melyből az eltikkadt halott tetszése szerint válogathat. Ez okból ez istennőnek szánt áldozatoknál nagy szerepet játszott a szikomorusz-füge. Az egyiptomi képekből és feliratokból bizonyos, hogy régente kosárszámra áldoztak az istennőnek egyiptomi fügét, sőt a képek és föliratok nyomán ítélve, minden elköltözöttnek legforróbb vágya volt szikomorusz-fügefa alatt andalogni s a lelkét a fa árnyékában felüdíteni. Ez az oka, hogy a halottaknak nemcsak szikomorusz-fügét áldoztak, hanem galyakat is adtak a sírjukba, sőt Scheich-Abd-el-Gurnában bebalzsamozott holttestet találtak, mely szikomorusz-galyak közé volt temetve.

A szikomorusz-fügefát az élet fájának is nevezték s e minőségben is Izisnek szentelték, a mely istennő egyúttal a földet, mint az egész természet anyját képviselte; e jótékony istennő találta föl a búzát, árpát és lent.

A föntebb említett halotti adományok művelődéstörténeti szempontból rendkívül fontosak, a mennyiben arról adnak hírt, hogy mely anyagok és eszközök voltak nekik kedvesek és nélkülözhetetlenek. Az egyiptomiak halotti adománya mindenféle élelmiszer, lepény, sétapálcza és játékszer mellett szikomorusz-füge is volt. A lepény és más élelmiszer arra való volt, hogy a halott a túlvilágon ne szenvedjen szükséget, mert az egyiptomiak – mint annyi sok más nép – meg voltak győződve, hogy az ember életfolyása a halál után nem változik, hanem csak egy új fázisba lép, sőt hogy a halott eredeti egyénisége, életmódja és foglalkozása azonos, vagy hasonló módon folytatódik a halál után. E túlvilági bolyongásaiban szüksége volt a sétapálczára, időtöltésül a játékszerekre s hogy a halott Izis istennőnek kedveskedjék: a szikomorusz fügére.


441

118. kép. A pálma és a szikomorusz, vagy a vékony és a vastag.


442


443

Az egyiptomiak hite szerint az ember testből és képmásból állott. (A képmásnak megfelelt a görögöknél az "eidolon", a rómaiaknál a "manes".

119. kép. Ka-Mose, a király íródeákjának sírköve.
A szikomorusz-fán Nuth (más emlékeken Izis) istennő ül, s a térdelő halottnak italt és ételt ad.

Keresztény felfogás szerint testből és lélekből áll az ember.) A képmás az embernek szakasztott mássa volt, színben és formában megegyezett vele,


444

csakhogy légnemű anyagból állott. A sír nemcsak a testnek, hanem a képmásnak is tartózkodó helye volt. A kópmás gyakran eltávozott a sírból, majd ismét visszajött s ilyetén vándorlása alatt minden anyagi hibától megszabadulva, megszerezte a tökéletes jóságot és bölcseséget, végül visszatért a testbe, azzal egyesült és örökre elvonulva a földről, a világosság istenének kiséretéhez csatlakozott. Ha a képmásnak lakása és kényelme nem volt, vagy megbolygatták nyugalmában, a nehéz megtisztulást nem bírta ki és ő maga is meghalt, elkárhozott. Kettő volt tehát az egyiptomi temetés czélja: a holttestet épségben megtartani és a képmást a háborgástól megóvni. (1) A test épségben tartását balzsamozás útján érték el, a mely törekvésüket az ország természeti viszonyai is támogatták, a mennyiben az országban uralkodó nagy szárazság, továbbá a nagykiterjedésű nátrontavak és a közelben levő hatalmas aszfaltrétegek a test rothadását megakadályozták. (2)

De éppen a halottaknak e gondos kikészítése és sziklasírban, vagy piramisokban való elhelyezése hozta magával azt a sajátszerű körülményt, hogy a halott és a sír díszítéséről elmaradt a virágdísz, a mely pedig a világ összes népeinél megvolt.

Külső virágdísz tehát nem volt, de annál nagyobb jelentőségűek voltak a szent fák, melyek – az ősi időkből származó feliratok és képek után ítélve – szükséges kellékei voltak a sír környékének. Egy gizehi emléktáblán látni a sírboltok épületeit, a kesergő asszonyt, a szent fákat és a megrakott áldozati oltárt.

Az egyiptomiak növényei, melyeket halott-dísznek, vagy koporsószegélyre használtak, az egyiptomi szent növények (120. kép), továbbá az olajág és a gránátalma voltak; az utóbbiak azonban csak azon idő óta, midőn Egyiptom a rómaiakkal és görögökkel sűrűn érintkezett s e két nép hatása alatt állott. Az e korbeli halottakon nemcsak olajfalevélből készült homlokdíszt találtak, hanem múmiát is, mely olajfalevél-füzérekkel volt diszítve. Az olajfalevelek lenczérnával datolyapálma-levelekből vágott szalagokra voltak erősítve s mint a többi halottdíszül használt növények, arra szolgáltak, hogy a halott velök Oziris, az alvilág istene előtt igazolja magát.

Oziris ott ült a maga trónusán, előtte állott egy gránátalmával és lotosz-virággal megrakott oltár, e mellett ült Oms, az alvilág kutyája. A trónus előtt a középen egy mérleg állott: ezen mérték a lélek földi útjanak tetteit. Ha igaznak találtatott, a halott azonnal a legfőbb üdvben részesült s

(1) KABDEBÓ, Aa építőművészet története az ókorban.
(2) Szinte természetes, hogy csak a gazdagoknak volt módjukban az örökkévalóság számára való utat így előkészíteni; a szegények fakoporsóval érték be, ez volt a testnek és képmásának lakóhelye. A koporsót a papok felügyelete alatt álló közös temetőbe helyezték el. A legszegényebbek végre vászonlepelbe, vagy pálmalevelekbe csavarták be a sós vízbe mártott holttestet s két-három lábnyi mélyen a homokba ásták.
(3) KŐRÖSI, Egyiptom művészete. [A lábjegyzet száma hiányzik a szövegből.]


445

az istenekkel egy sorba került; ha pedig bűnösnek találtatott, vezeklő útra terelte egy majom s attólfogva különböző állat-alakokon kellett átmennie, míg végre üdvözülhetett. Minthogy ennélfogva nem lehetett tudni, hogy melyik ősnek a lelke lakozik az állatokban, kímélték az állatokat, sőt a legtöbbet szentnek is tartották.

120. kép. Kesergő özvegy, pálmaággal a kezében.

Miként már az eddigiekből láttuk, Ozirisnek isteni társa volt Izis istennő, kitől a mindennapi kenyér származott s a ki egyáltalán az emberiség legnagyobb jótevője volt, a miért is 10 napig tartó arató-ünnepet rendeztek tiszteletére. Ő találta föl az orvosságokat is és gondoskodott, hogy a betegek álmukban a nekik szükséges orvosságot megtudják; azért számos gyógyító növény is róla kapta nevét, vagy Izisnek volt szentelve. Ilyen különösen a lotosz, mely a régi egyiptomiak vallási és társadalmi életében nagyfontosságú szerepet játszott.


446

A régi egyiptomiak lotosz-virága az egyiptomi és a kék tavirózsa (Nymphaea lotus és N. coerulea). Kivált az első, mint az élet, a bőség és termékenység jelképe szerepelt, a "Nilus menyasszonya" nevet is viselt s különösen megjelenésének módjával hatott a régi egyiptomiakra. Mikor a Nilus áradni kezdett, a mi minden év július havában ismétlődik, az iszapban rejtőző gyökértörzsek kihajtottak s rövid idő mulva az egész vidék pompázott – miként most is pompázik – a tavirózsák ezreitől. Minél nagyobb az áradás, annál messzebbre terjed s annál több gyökértörzs hajt ki, a víz eltűnésével eltűnik a növény is. Azért szinte jelszóvá lett: Minél több a lotosz, annál nagyobb az áldás. (1) Gumós gyökértörzsét azelőtt

121. kép. Indiai lotosz (Nelumbo nucifera).

(1) Hogy a Nilusról minél teljesebb képünk legyen, idézem KŐRÖSI, Egyiptom művészete czímű művéből a következőt: A Nilus vize június elején legcsekélyebb, a mikor rossz ízű és egészségtelen. Majd sötétvörös szint kap az iszaptól. Június l7-ét Kairóban ötezer éves hagyományok alapján ma is az "aranycsepp éjszakájá"-nak hívják (leelet en nuktah). Ekkor hullott Izis istennő egy könnycseppje a Nilusba, mely nyomban áradni kezdett tőle. Sokan az éjszakát a folyó partján töltik. Június 21-én már észre lehet venni az emelkedést. A Nilus bakterei (munadi) hangos szóval kiabálják óráról-órára a vízállás növekedését. Mikor már megvan a körülbelül 10 méternyi áradás, akkor nagy ünnepséggel áttörik a gátakat, hogy a Nilus termékenyítő hullámai végighömpölyögjenek az egész országon. A gáttörés előtt való éjszakán a Nilus őrei ünneplő ruhát öltenek s a várost kivilágítják. Még a minaretek karcsú tornyain is kigyúladnak az örömtüzek. Zeneszóval özönlik a nép Kairó örökzöld szigete, Róda felé, hol az állami Nilus-mérő van.

Október elején legmagasabb az árvíz. Egyiptom évszakait is a Nilus osztályozza. Júliustól októberig tart az áradás ideje. Novembertől februáriusig van a termés évadja. Márcziustól júniusig tart az aratás időszaka. Ha a Nilus csak 4 méternyire árad, akkor nem vethetnek s az országban éhség tör ki. Ha 10 méteren jóval magasabbra árad, akkor már nagy kárt okoz.


447

Egyiptomban gyakrabban használták eledelül, a kölesformájú magvakat pedig néha most is, mint HERODOTUS idejében, megőrlik és kenyérkészítésre használják, mert sok keményítőt tartalmaznak.

E növény felette hatott az egyiptomiak kedélyére. A lotosz képviselte szerintök a világot, virágából Harpokrates jött elő, mint a Nap gyermeke. Oziris, a Nap áldása lotoszlevelen úszott, Hor-nak, Izis és Oziris fiának lotosz volt a bölcsője, Izist lotoszszal koszorúzták. Minthogy Izis volt a Nilus istennője s a Nilustól függött a lotosz léte, a növény maga is – mint már föntebb említettem – Izisnek volt szentelve; s minthogy a lotosznak kifejlődéséhez a Napra is volt szüksége, Ozirisnek is szent növénye volt. (1)

Ez volt tehát a szent növény, mely minden ünnepen előfordult s melynek képét minden emléken s általában minden nagyobb alkotáson megörökítették; így többek közt a múmiák koporsóin előforduló hieroglifák a halhatatlanság jelképeként tüntetik fel; ez okból került Oziris oltárára is az alvilágba. Egyrészt kinyílt virágát, másrészt bimbóját oszlopfőre is alkalmazták. (2) Képét az 531. lapon találjuk.

(1) Lotosz névvel kivált három kölönböző növényt jeleznek: 1. A Nymphaea Lotus fehér, alul rózsás szirmokkal és fogas szélű, alján mélyen szívalakúan kivágott levéllemezzel (a vízalatti levelek nyíl alakúak). Ez a nagyváradi pöspök-fürdő meleg vizeiben és a budapesti Lukács-fürdő melegvizű tavában is tenyésző N. thermalis-nak felel meg; – 2. A Nymphaea coerulea, kék virággal és mélyen szívalakúan bevágott, de épszélű levéllemezzel (a vízalatti levelek szintén nyílalakúak, 142. kép). Ez a Nilus vizeiben igen gyakori s a múmiakoporsókban gyakran találni halotti díszül, a levelek és virágok pedig az ornamentikában használatosak (531. és 533. old.). – 3. A Nelumbium speciosum, v. Nelumbo nucifera, nagy piros virággal s pajzsalakú, épszélű, a vízből kiálló levelekkel; ez a Kaspi-tótól, Indián keresztül, egész Khináig általánosan elterjedt növény s a hinduk szent lótosza, vagy padma-növénye, mely a templomokban mint ékítmény is előfordul. Ennek keményítőben gazdag gyökértörzse s mogyorónagyságú, babalakú magja táplálékot adott és ad most is. Régi időben ezt a növényt (121. kép) Egyiptomban is termesztették, de ott eredetileg nem fordult elő s most onnan megint eltűnt. A régiek azonkívül "lotosz"-nak nevezték még a lotosz-lóherét (Trifolium fragiferum), lotosz-fát (Zizyphus lotus), a lotosz-körtét (Diospyrus lotus) és más növényeket.

(2) Az egyiptomiak egyáltalán nem kedvelték a hüvelyes növényeket, vagy általán a lotosz-babhoz (faba aegyptica) hasonló magvakat. A lóbab, vagy babó (Vicia faba) magvait pl. épp úgy nem ették, különösen a papok, mint a lotosz-babot. E helyett azonban nagy alkalmazásra talált a halottaknak szánt ünnepélyeken, azonkívül – régi szokás szerint az isteneknek lóbabból készült lepényt szoktak volt áldozni. A lóbab a görögöknél, rómaiaknál és germánoknál ugyanily czélra szolgált.

Érdekes, hogy a zsidó papoknak is el volt tiltva a lóbab élvezete az engesztelő ünnepen, különben pedig igen kedvelt és általános eledele volt a szegényebb izraelita népnek. Mikor EZECHIEL próféta a kenyérhez babólisztet (a mai kasztorlisztet) kevert, ezzel azt a szükséget akarta jelezni, a melyet abban az időben Jeruzsálemnek jósoltak (EZECHIEL, 4. 9.). A lóbab Afrika északi részeiben jelenleg főeledel; búzaliszttel keverve, kenyeret sütnek belőle.


448

Az egyiptomiak szent növényeihez egy tamariska (Tamarix nilotica) is tartozik, mely Oziris istennek volt szentelve s nagy tiszteletben részesült. (1)

Azon növények közül, melyek az egyiptomiak gazdasági életében nagyfontosságúak voltak s ennélfogva szentekké lettek, említendő még a papirusz-sás és a hagyma.

A papirusz-sás (Cyperus papyrus) Egyiptomban rendkívül el volt terjedve (2) s különösen a régi időben sok mindenféle czélra használták. A szár alsó részét, úgyszintén keményítőtartalmú gyökértörzsét, hol nyersen, hol főve, hol sütve ették; különösen a gyermekeknek ez volt a legfontosabb eledelük; még most is szokás enni. Orvosi czélokra is használták. A szár felső részeiből különböző tárgyakat fontak, különösen csónakot s hogy vízhatatlan legyen, gyantával bekenték. A szárnak legfontosabb felhasználása abban állott, hogy papirost készítettek belőle. E sok használatának megfelelőleg szent lett a növény, a miért minden, a mi belőle készült, különös tartósság hírében állott. Ennek megfelelőleg egyházi czélokra is használták. Istenek, királyok és más érdemes emberek számára koszorút fontak belőle. A növény fontosságára utal az a körülmény is, hogy a papirusz szára az áldozati adományok közt is előfordul, sőt találtak egyes múmiákat, melyeknek egész papirusz-növény volt a kezökben. Egy sírban találtak bebalzsamozott gazellát, vadjuhot és kőszáli kecskét, melyek e növény száraival voltak beburkolva.

A hagyma, mint Ázsia, hasonlóképpen Afrika északkeleti népeinek egyik legfontosabb tápláléka, rendkívül nagy fontosságra tett szert. A mondottak azonban leginkább Egyiptomra nézve állnak. Itt az összes hagymafélék, különösen a vöröshagyma (Allium cepa) és a fokhagyma (Allium sativum), igen kedvelt és népszerű eledelt szolgáltattak, s még mai nap is azok. Egy erre vonatkozó érdekes bizonyíték HERODOTUS-tól származik.

(1) A tamariskából czukrot készítenek, mely a szomjúságot igen jól oltja, a miért a növény most is igen kedvelt. E növény azért is nevezetes, mert sokak állítása szerint ez szolgáltatta a mannát, melyből az izraeliták a pusztában éltek. E manna úgy keletkezik, hogy egy rovar (Coccus manniparus) megszúrja a bokrot, mire sok nedv folyik a növényből, a mely megszáradva, adja a mannát. Mások véleménye szerint a manna egy kéregzuzmó (Sphaerothallia esculenta, 32. l.), mely esőzés és szél következtében leválik a talajtól, illetőleg szikláktól s ehető. Ez utóbbi nézet valószínűbbnek látszik, mert ha a tamariska nedvét régen is így értékesítették volna, miként mai nap e vidékeken szokás, erről a feliratok bizonyára hírt adtak volna.

(2) Jelenleg Egyiptomban ritka, gyakrabban találni Sziriában, a Jordán folyó mentén és Sziczíliában.


449

Ugyanis midőn Kr. e. 3600-ban CHEOPS nagy gúláját építették, a munkások 1600 ezüst talentum, azaz több mint 7 millió korona értékű retket, hagymát és fokhagymát fogyasztottak el; hogy ez az adat a gúlán is ki volt vésve, a mellett bizonyít, hogy az építő nagy fontosságot tulajdonított neki. Az izraeliták egyiptomi tartózkodásuk alatt rendkívül megkedvelték a hagymaféléket, sőt e tekintetben még túl is tettek az egyiptomiakon. Midőn aztán Egyiptomot elhagyva, a pusztaságban bolyongtak, szívesen gondoltak vissza a hagymára (bezalim) és a fokhagymára (schumin).

A hagyma fontosságának megfelel, hogy minden ábrázolása vallásos szertartással kapcsolatos. Hagyma szolgált áldozati adományul is, sőt PLINIUS azt írja, hogy az egyiptomiak a hagymára és fokhagymára esküsznek Valóban így is volt a dolog, mert az eskün a hagyma nevét úgy emlegették, minL az istenekét. Szóval a hagyma szent növény volt, a miért a papok és a jámbor hívek nem is igen ették, sőt a papoknak egyenesen el volt tiltva a hagyma evése. (1)

A hagyma szentségének némi nyoma még most is található Egyiptomban, a mennyiben a házi állatok fölé hagymacsomót akasztanak, hogy a szerencsétlenséget és betegséget távoltartsa.

Egyiptom legfontosabb növónyeihez tartozott a szőlő is; nemcsak élvezeti czélra, hanem áldozati adományul is használták. Legfontosabb szerepe jutott a bornak az ugynevezett Bubastis ünnepélyen, melyet a macskafejű istennő (Bast) tiszteletére rendeztek. Ez örömünnep-féle (Bacchanalia) volt, melyen nagy mennyiségű bort fogyasztottak. Izis istenőnek mazsola-szőlőt áldoztak.

Még egy anyagról kell megemlékezni, melyet az áldozaton tömegesen használtak, értem a tömjént. Ezt is, miként a pálmát, Arábiából kapták, hol mint egy fának, egy Boswellia-fajnak, gyantája terem. E gyantát oly nagy becsben tartották, hogy néha élő tömjén-növényeket is hoztak hajón Arábiából s egész növényeket áldoztak Amun (Ammon) istennek. (2)

A tömjén mellett a mirha is említendő, hiszen tömjén és mirha ősidők óta együvé tartozó becses anyag volt. A mirha is gyantaféle anyag s a Balsamodendron Myrrha nevű fa terméke; a görögök is használták

(1) A vöröshagyma és a fokhagyma Egyiptomban és Palesztinában sokkal kellemesebb mint nálunk; ízök édes, nedvben igen gazdag és igen jó ételt szolgáltatnak. A köznép néha hetekig alig eszik mást, mint hagymát kenyérrel. Egyiptomban a vagyonosok is gyakran eszik. A hogy nálunk némely vidéken répát főznek juhhússal, úgy főznek Egyiptomban hagymát juhhússal s ez az étel az európaiaknak is ízlik. Régebben a hagyma még nagyobb fontosságú volt, azért lett szent növénynyé. JUVENALIS költő az egyiptomiakat kigúnyolja, hogy isteneik (a hagymára czélozva) a konyhakertben nőnek. Egyébiránt a hagyma az altáji népek szent növényeihez is tartozott.

(2) Különben nemcsak az egyiptomiak használták a tömjént, a fönicziaiak is nagy becsben tartották; az ó-korban a zsidók is használták egyházi szertartásaikon. A X. század óta Khinában ia nagymennyiségű tömjént használtak. Indiában ősidők óta kedvelik. Jelenleg csakis Indiában és a római és görög katholikus egyházban szokás használni.


450

tömjén mellett füstölő szerül, úgyszintén a rómaiak. A katholikus egyház jobban kedveli a tömjént.

Palesztina szent növényei. Áhítattal lépünk a JÉZUS által megszentelt földre, keresve a szent fákat és egyéb szent növónyemlékeket. Főforrásunk a Szentírás; legtöbbször ez igazít bennünket útba.

Belőle tudjuk, hogy a pálma híre korán eljutott ide is s hogy a szépség és győzelem szimboluma volt. Pálmalevelet használtak a zsidók sátoros ünnepeik alkalmával, sőt e szokás még most is megvan, a mi kétségtelenül az ősi idők emlékeihez tartozik. Midőn JÉZUS Jeruzsálembe bevonult, pálmalevelek szolgáltak díszül. Később bevonult a pálma a keresztény egyházba is, sőt az idők folyamán meghódította az egész világot.

A pálma nem az egyedüli fa, mely nagy tiszteletnek örvendett a zsidóknál; bizonyos, hogy náluk a fakultusz nem volt csekély, a mire nézve az Ó-testamentom könyveiben számos helyen olvasható. Így pl. HOSEAS IV. 12. következőképpen szól: "Az én népem az ő fa-istenétől kérd tanácsot, hogy az ő pálczája feleljen neki"; vagy "A hegyek tetején áldoznak és a halmokon gyujtanak áldozó füstöt a cserfa alatt, a nyárfa és hársfa alatt; mert jó annak az ő árnyéka".

A zsidók történetében azonban a legnagyobb hírre a terpentinfa (Pistacia terebinthus) vergődött. E fa Perzsiából származik, hol gyümölcsét eszik, sőt a hol az ifjúságot arra szoktatták régente, hogy a szabad mezőn éljen és terebintával, makkal és vadkörtével táplálkozzék. Palesztinában keresett terpentinje és kellemes árnyéka miatt vált kedveltté.

E fának, melynek nagy hasznát veszik az emberek, az Ó-testamentom szerint nagy vallási jelentősége van, még pedig annál inkább, minél régibb időben szerepel. A terpentinfa épp úgy, mint a makkot termő tölgy, ősfa számba megy, a melyben az istenség megnyilatkozott s a mely alatt a zsidók oltárt emeltek és áldoztak. ÁBRAHÁM fölszedte sátorát és a hebroni terebintákhoz vonult, ott lakott és oltárt emelt az Úrnak, a ki neki ott meg is jelent.

Azon helyet, hol ÁBRAHÁM ezen fája állt, évszázadokon át szentnek tartották; azt mondják, hogy e fa oly régi, mint a világ. Ez az a fa, melynek tövében 135-ben Kr. u. a foglyul ejtett zsidókat tömegesen rabszolgának adták el. Messze vidékről, Fönicziából, Ázsiából zarándokoltak oda s áldoztak bort, öltek áldozati állatokat és adományokat szórtak a forrásba, mely a fa mellett volt s még ma is megvan. Mint rendesen, úgy itt is a vallásos szertartásokhoz fűződött a termékek kicserélése: az árúforgalom, szóval a kereskedés. E híres oltárt NAGY CONSTANTIN császár romboltatta szót, hogy "az utálatos fa- és forrás-tiszteletnek elejét vegye"; e császár parancsára égették el egyúttal a szent szobrokat s a szent helyre keresztény kápolnát építettek, melynek ma már csak romjai láthatók.

Említésre méltó ÁBRAHÁM cserfája (Quercus Ilex) is, mely Hebronhoz közel, azon vidéken áll, a honnan MÓZES küldöttei rúdon vitték a szőlőt a


451

zsidók táborába. E fa (122. kép), jóllehet már évezredek viharaival daczolt, még most is üde s úgy hat az emberre, mintha még néhány ezer évig szembe akarna szállni a természet romboló erejével. Nagy multjához méltók méretei is. FURRER szerint a törzs alul 96 m kerületű s 6 méternyi magasságban 95 lépés kerületű koronát alkot.

122. kép. Ábrahám cserfája.

A libanoni czédrusfa (Cedrus Libani) a Keleten, különösen a Szent földön nevezetes és keresett növény. (1) Fája rendkívül tartós s különösen jó illatú, a miért is a régiek füstölásre, forgácsait pedig, valamint a törzséből kifolyó gyantáját a bebalzsamozásnál használták. Különös hírességre azzal tett szert, hogy SALAMON király állítólag czédrus-törzsöt használt a jeruzsálemi templom építésénél. Régente az egész Libanont czédrus-erdők borították; jelenleg a Libanon legmagasabb csúcsa alatt találni még körülbelül 400 törzsből álló ligetet (123. kép); e törzsek kivétel nélkül óriási méretűek, a legvékonyabbnak átmérője 2 méter, a leghatalmasabbá 4 m. E fák korát 2–3000 évesnek becsülik s külön őrök vigyáznak rájuk. A felügyeletre kettős ok van: egyrészt a törököknek örökös harcza a maronitákkal, egy a Libanon vidékén lakó keresztény felekezettel, a mikor is e fákat rongálják és pusztítják; másrészt, minthogy azon utasok, a kik a nagymultú

(1) A czédrusfa emlékeztet a nálunk is előforduló vörösfenyőre (Larix europaea) a legfőbb különbség csak az, hogy nem lombhullató. Termete változó: kezdetben gúla-alakú, később ernyős koronával, melynek ágai csúcsukkal lefelé hajolnak. E fa Szíria és Kis-Ázsia hegységein terjedelmes erdőket alkotott. Európában is ültetik; Angolországban, Francziaországban, sőt a Rajna mellett kitart, némely helyen minálunk is, például Selmeczbányán az Erdészeti Főiskola kertjében, de Budapesten nem igen díszlik.


452

czédrusligetet látogatják, a fák törzsébe bevágják nevüket, a mi a fáknak ártalmára van.

123. kép. A libanoni czédrusfa-liget. (FRAAS nyomán).

RUSSEGER botanikus meglátogatta a Szent földet s fölkereste egyúttal SALAMON király híres czédrusfa-ligetét. "Sajátságos egy érzés, mondhatnám, bizonyos szent borzadály szállt meg, – körülbelül így szól RUSSEGER – midőn éjnek idején, a Hold fényétől kisérve s az ég számtalan csillagjának tündöklésénél a czédrusfák alkotta sűrűségbe léptem. Mindazon titokzatos impressziók, melyeket a gyermeklélek nagy mohón befogadott volt, midőn JÉZUS


453

életviszonyait s a vele kapcsolatos történeteket tanulta, mind felújultak most a meglett férfiúban, a tudósban, ki azonban más szemmel nézi azokat a tárgyakat, a miket a gyermek jámbor szívének rózsaszínű fényénél látott. Miként a gyermek a szent történetek hatása alatt égi örömben úszott, úgy vágytam most, mint férfiú, kegyeletes érzelmekkel eltelve, mindazon helyeket megvizsgálni, melyek gyermekkorom óta szívembe valának zárva. A hatalmas szent fák láttára elmerengtem az ó-kornak e tiszteletreméltó ereklyéi fölött. Évezredek tűntek el fölöttük; magas termőhelyükhől láthatták a legfontosabb világeseményeket lezajlani, láttak népeket hatalmuk tetőpontján, majd pedig eltűnni; e fák már akkor éltek, midőn Baalbek és Palmyra (ősi időben leghíresebb szíriai városok a Libanon közelében, melyeknek ma csak romjaik láthatók) díszes építkezései és emlékei fölemelkedtek; ugyane fák még most is élnek, midőn az arab piszkos kunyhóját az ókori emlékekhez támasztja."

A czédrusfa MÓZES törvénye szerint áldozati adomány számba ment. PLINIUS és THEOPHRASTUS szerint czédrusfából építették hajóikat Egyiptom és Szíria királyai. Az ephesusbeli Diana-templom fedele czédrusfából készült, hasonlóképpen sok más templom, így HELÉNA császárné jeruzsálemi temploma. Az athenei Apolló-templomnál használt czédrusfa még 2000 év mulva is épp [!] volt. Rendkívül tartós volta egyúttal legbecsesebb tulajdonsága, e miatt készítenek belőle koporsót is, valamint becses tárgyak számárá szekrényeket. (1)

Palesztina nevezetes, sőt szent fáihoz tartoznak az Olajfa hegyének őskori emlékei: az olajfák (Olea europaea) is. E fa annyira bevált Palesztinában, hogy minden földbirtokosnak volt saját olajfa-kertje, vagy hegye, sőt saját olajpinczéje. A király olajkertjei meg oly nagyok voltak, hogy SALAMON király a híres templom építése alkalmával a fönicziai olaj-munkásokat 20,000 bath olajjal fizette ki. Az olajat nemcsak ételbe, világításra, orvosságnak és kenetnek használták, hanem egyházi, azaz szent czélokra is. A zsidók annyi olajat sajtoltak, hogy kivitelre is telt.

Még mai nap is találni Jeruzsálem mellett az Olajfa hegyén sok olajfát, ha nem is annyit, a mennyi hajdan volt, a mikor az egész hegy és völgy olajfával volt beültetve.

Minthogy az olajfa nagy kort ér el, igen valószínű, hogy az a 8 nagy olajfa, mely az Olajfa hegyének tövében, a Gethszemáne kertjében áll, azok közül való, melyek alatt JÉZUS oly szívesen járt-kelt; a híres Gethszemáne kertje (124. kép), melyről a bibliai történetek oly sokszor megemlékeznek, olajafakert volt, melybe az olaj készítésére szükséges eszközök is voltak. Hogy az említett 8 nagy olajfa már KRISZTUS idejében is megvolt, a mellett szól az a körülmény, hogy HELÉNA császárné idejében 326-ban Kr. u. nagy tisztelet és kegyelet tárgyai voltak (HELÉNA császárné az első keresztény császár édesanyja volt).

(1) A kereskedésben előforduló czédrusfa nem az, hanem rendesen a virginiai borókafa (Juniperus virginiana), vagy a cziprusfa, továbbá a Thuja, vagy a Taxodium fája. A finom czeruzák szagos fája a virginiai borókafa.


454

Gethszemáne kertjében önkéntelenül az almafára gondolunk, azaz arra a fára, melyből JÉZUS keresztfája készült. E fa helye után tudakozódván, elvezetnek bennünket egy, Jeruzsálemtől félórányira fekvő völgybe; itt egy templom főoltára alatt gödör van, a melyben valamikor a szent kereszt fájának tuskója még látható volt. Ugyanaz a fa volt az, melynek gyümölcsét ÁDÁM, Jehova tilalma ellenére megízlelte. Midőn azután ÁDÁM meghalt, szájával megragadta a fának egy ágát s magával vitte a sírba. Az ágból pompás fa nőtt, mely ÁDÁM koponyáját magába foglalta. Később az özönvíz a Libanonra sodorta, a honnan SALAMON templomához vitték; itt a szentély előtt hevert sokáig s az emberek saruikat törülgették meg rajta, míg végre egy bölcs jósnő (Sibylla) fel nem ismerte. Azután KRISZTUS keresztjét faragták belőle s midőn a Megváltó vére a kereszten lefolyt, – a monda szerint ÁDÁM feje lépett ki a törzsből és megitta a vért. Innen van az, hogy sok helyen, különösen Palesztinában csak olyan keresztet állítanak fel, melynek aljában ÁDÁM koponyája látható. Ezt a mithoszt SOPHRONIUS költő ekképen örökítette meg: Egy fa okozta a halált, midőn ÁDÁM a gyümölcséből evett, ugyane fa megsemmisítette a halált, mikor a Megváltót szögekkel megrögzitette. (1)

A bibliai történetből emlékszünk mindnyájan arra a karavánra, mely Gileádból (azaz a zsidók országából) Egyiptomba balzsamot vitt s a mely karavánnak JÓZSEF-et eladták a testvérei. E balzsam a balzsamfa, vagy balzsambokor (Amyris giliadensis) terméke s nagyfontosságú volt Palesztinára nézve, mert igen nagybecsű volt; még mai nap is rendkívül nagy gyógyító erőt tulajdonítanak neki. Régi időben kétszer oly nagy volt az értéke, mint az ezüstnek, azért a balzsam a legbecsesebb ajándékok közé tartozott. SÁBA királynője Arábiából hozott ily ajándékot SALAMON királynak. (2)

Láttuk Palesztinának legnevezetesebb fáit, melyekhez a művelődéstörténelem igen fontos emlékei fűződnek. Áhítat fog el, mikor a terpentinfához, a

(1) E helyen említendő a szodomai alma regéje is, melyet a palesztiniai arabok az idegenforgalom kedvéért terjesztenek. E szerint az elátkozott Holt-tenger partján növő almafák gyümölcse porrá, hamuvá válik az ember kezében. Csakhogy itt nem almáról, hanem a Calotropis procera cserjének almaformájú terméséről van sző, a mely, ha valaki éretten leszakítja, összeomlik a kezében és töménytelen sok apró sárga-barna magva mint por hull szét.

A Ceylon szigetén előforduló Tabernaemontana dichotoma nevű, tejnedvet szolgáltató fának a gyümölcse olyan almához hasonlatos, a melybe valaki már beleharapott, ezért a nép-rege ÉVA anyánk almájának mondja. És minthogy ez a gyümölcs nagyon mérges, azt mondják, hogy e tulajdonsága a büntetés emlékezetére maradt fenn; ezért ez a fa nemcsak a jó és rossz tudás fája, hanem mérges voltánál fogva a halálé is.

(2) NAGY SÁNDOR idejében a görög és római történetírók boldognak mondják Gileádot e nemes terméke miatt. POMPEJUS a rómaiaknak diadalmenetben mutatta be a balzsamfát. VESPASIANUS és TITUS ismételten vitték Itáliába. HADRIAN császár tibur-i (tivoli) kertjeibe ültette. Azért mondja COLUMELLA: A mi kertjeinkben zöldelő cassiát (fahéjfát), tömjénfát, virágzó mirhát, sáfrányt és balzsamfát lehet látni.


455

124. kép. Gethszemáne kertje.


456


457

czédrusfához és olajfához fűződő emlékeket felújitjuk. Általában az az érzésünk támad, hogy a fatisztelet a régi izraelitáknál nagy szerepet játszott, a mint egyébiránt a semiták igen sokat foglalkoztak a fák kulturájával. Ez érzés még fokozódik, ha hozzáveszszük, hogy a zsidók nemcsak a pálma levelét, hanem még sok más növényt és növényterméket is bevontak istentiszteletükbe.

E növények és növényanyagok közül legelőbb emelendő ki a liliom, melylyel az oltárt diszítették; e növényt az ártatlanság jelképének tekintették; azután a gránátalma, melyet Palesztinában nagy mértékben termesztettek, olyannyira, hogy számos község a gránátalmáról kapta nevét. Mikor a pap a szentélybe lépett, oly ruhát vett fel, melynek szegélyén gránátalmák függtek; a templom diszítésére is használták s az áldás, nedv és erőbőség jelképének tartották. A hol gránátalma nem nőtt, azt az isten büntetésének tekintették; ebből érthető, hogy Izrael népe elégedetlenkedett, midőn a pusztában bolyongott s következőképpen panaszkodott: "Miért vezettetek bennünket Egyiptomból e kegyetlen helyre, a hol nem lehet vetni, a hol sem füge, sem szőlő, sem gránátalma nincsen?"

E gyümölcs fontosságának megfelel, hogy SALAMON templomában voltak oszlopok, melyeknek feje aranyos gránátalma-rakást ábrázol; némely forrás szerint liliomvirágot ábrázoló oszlopfejek is voltak a nevezett templomban. Egyéb növényrészek közül említem még a czitromot, melyet a babiloni fogság emlékére sátoros ünnepeik alkalmával használtak; végül pedig a tömjént, melynek használata a régi zsidóknál sokáig egészen általános volt; füstölő czélokra a kalmus (Acorus calamus) gyökere is el volt rendelve.

Az Iráni-felföld és India szent növényei. India felé vivő utunkban két ismerősre akadunk; az egyik a datolyapálma, a másik a cziprusfa.

A datolyapálma Arábia felől elterjedve, sokféle hasznával korán hódította meg a különben sok helyen puszta természetű Iráni-felföld lakóit. Azért mondja a perzsa, hogy e pálmafának 360 jó tulajdonsága van s minthogy gyümölcse csakis a forró Nap hatása alatt tud megérni, a perzsa a Nap gyümölcsének mondja s belachnak nevezi; magát a fát pedig a Napnak szentelte.

Még nagyobb jelentőségű e vidéken a cziprusfa (Cupressus sempervirens). Az Iráni-felföld, különösen Kabul és Afganisztán, e fának eredeti hazája. E vidékeken tetemes magasságot ér el s égbenyuló magasságában ideálja, szent fája a tűzimádóknak, a mennyiben a fölszálló, soha el nem alvó lángnak szimboluma. A Scháh-Námeh szerint a paradicsomból származik s ZOROASTER, az ősi zend-nép (médek, perzsák) nagy apostola, maga ültette el a földön; e fa volt Ormuzdnak, a világosság istenének és az ő tiszta szavának tanuja, a miért is méltóságos példányokban díszlett az Iráni-felföldön a tűzimádók templomai előtt, valamint a paloták udvaraiban.

E fa igen korán terjedt el Nyugatra, különösen a Libanon vidékére, hasonlóképen Cyprus szigetére, mely utóbbi helyen szintén szent fává lett, melyben – a monda szerint – egy istennő lakott. Így terjeszkedvén,


458

Görögországban és Itáliában is meghonosodott s a görög római mithologiában is érvényesült, még pedig mindkét változata, t. i. a közönséges cziprus (Cupressus sempervirens var. fastigiata), melynek ágai égnek emelkednek, valamint az, melynek elterülő ágai vannak (C. sempervirens var. horisontalis). (1) A közönséges cziprus különösen Görögországban és Itáliában a gyász kifejezésére szolgál, a mire sötét színe és tömör alkotása igen alkalmassá teszi.

A cziprusfának a gyász jeléül való alkalmazása igen régi keletű. Azon máglyák, melyeken a régiek halottaikat elégették, rendesen cziprusfából készültek; az erre vonatkozó legrégibb nyomok Trója vidékére vezetnek. Mikor AENEAS Misenust el akarta temetni, sírtak a trójaiak s számára többféle fából óriási máglyát raktak, az oldalát sötét lombozatú ágakkal (valószinűleg cziprus-ágakkal) takarták be s a máglya elé a gyász jeléül cziprusfát állítottak, melyet Cupressus ferialis-nak neveztek. A halottat fűszerekkel bekenve s biborszínű ruhával betakarva, meggyújtották a máglyát és a halottat elégették. A fa elégve, az isteneknek is kedves illatot terjeszt, ezért használták az isteni tiszteleten füstölésre. (2)

Visszatérve a cziprusfa hazájába, úgy tapasztaljuk, hogy ott nemcsak ez a fa volt szent, hanem hogy egyáltalában nagy becsben tartották az árnyékot és üdülést nyujtó fákat, a mi az ország természeti viszonyaiból könnyen megérthető. Ezen az alapon bizonyára vallásos alapja volt XERXES király azon tettének, hogy Görögország ellen való útjában Sardes, lídiai főváros közelében egy hatalmas platánfát (Platanus orientalis) díszített föl aranytárgyakkal s külön őrséget állított melléje. (3)

(1) Mindkét változatot nyesés útján változtatni is szokás: mikor az alsó ágakat levágják, magasabb növésre késztetik a fát, mikor pedig az ágakat felváltva, hol levágják, hol meghagyják, igen különös alakot ölt. Képe a 422. lapon látható.

(2) A cziprus fája tartóssága és keménysége miatt különösen alkalmas finom munkára is. PLUTARCHUS szerint az összes törvényeket cziprusfából készült táblába kellett írni. A leghíresebb templomok ajtaját cziprusfából készítették, így pl. az ephesusbeli Diana-templomban. Állítólag úgy képzelték, hogy Zeus sceptruma [pálcája] is cziprusfából volt; a görög istenek szobrait rendszerint e fából készítették. Még az egyiptomiak is készítettek belőle múmiáik számára koporsót.

A törzsből kifolyó gyantája is kellemes illatot terjeszt, ezt tüdővészesek számára igen gyógyítónak tartották, azért a keleti orvosok a gümőkórban szenvedőket Kandia (Kréta) erdeibe küldték, mint most minálunk a fenyvesbe.

A fájáből kapott illanó olajat balzsamozásra használták a régiek.

Igen keresett volt a cziprus fája mint hajóépítő anyag, éppen mint a czédrusfa. NAGY SÁNDOR híres eufrati hajóhada cziprusfából készült.

(3) HERODOTUS ezt a tettet NAGY SÁNDOR-nak tulajdonítja. Egyébiránt NAGY SÁNDOR-nak is kijuthatott a nagyterjedelmű platánfákból, mert több ily nevezetes fa állott. PLINIUS is említ egyet, melynek odúja 26 méternyi kerületű volt; ebben LICINIUS MUCIANUS consul 18 embert vendégelt meg. Konstantinápoly mellett Bujukdere völgyében áll egy odvas platánfa, mely körülbelül 12 méternyi vastag. Ugyanezen völgyben még ma is mutogatják azt a két platánfát, mely alatt BOUILLONI GOTTFRIED 1096-ban seregével táborozott.


459

Indiának kifogyhatatlan bőségű növényvilága, tehát a leggazdagabb, a legbujább természete elragadtatásra bírta az idegent, a bennszülött kedélyére pedig még mélyebb hatást tett. E hatásról az ősrégi és gazdag hindu drámairodalom révén bőségesen meggyőződhetünk: a hindu visszavonult a remeteségbe s álmodozó természetének megfelelően úgy érintkezik a növényekkel, mint élő lényekkel. Megszólítja a jázmint, mely férjére, a mangófára (1) támaszkodik, az asokafát, a szent fügefát (a bodhi-fát) s számtalan vonatkozásban hozakodik elő a szent lotosz-szal.

Ez utóbbi a Nelumbo nucifera, v. Nelumbium speciosum, a hinduk szent lotosz-, vagy padma-növénye (125. kép); Közép- és Dél-Ázsia vizein, különösen a Ganges folyóban és a Volga torkolatában tömegesen fordul elő; különösen virágzás idején rendkívül emeli az amúgy is szép vidékek kellemét (Lásd a 121. képet) s a rajongásra különben is hajló hinduk lelkére mély hatással van. Virágja rózsaszínű, levelei pajzsalakúak és fénylők s minthogy sohasem merülnek víz alá, mint a virágok, (2) azért az isten bölcsőjének és az örökkévalósághoz méltónak tartották, a mely örökkévalóság a véges lét hullámzásai fölött csendes változatlanságban lebeg.

125. kép. Az indiai lotosz (Nelumbo nucifera).

(1) Mangifera indica, a mely a legjobb gyümölcsöt adja; e fára kúszik a jázmin.
(2) E lotosz virágjáról már THEOPHRASTUS megjegyezte, hogy éj idején az Eufrát folyó vizébe mélyen alászáll, kézzel szinte el sem lehet érni, reggel azonban fölmerül s kibontja kelyhét. LINNÉ szerint a lotosz virágja délben körülbelül 10 czentiméternyire van a víz szine fölött, 4 óra felé bezáródik s a mélységbe merül alá, hogy az éjt ott töltse.


460

A hinduknak e növény mindenük; tanításuk szerint Visnunak, a Nap főistenének a köldökéből nőtt ki, midőn a világot teremtve, a tejtengeren úszott. Ezért is Visnut, vagy a mint nevezni szokták, "a vizeken úszót" következőképpen ábrázolják: Számos lotosznövény közepett fekszik az isten a világkígyón, könyökére támaszkodva; a világkígyó 7 feje mennyezet módra emelkedik az isten feje fölé; lábánál ül a bőség istennője, Laksmi, az isten köldökéből emelkedik hosszú nyélen egy lotoszvirág, benne ül Brahma. Brahmának, a teremtő istennek nevét nem is szabad kimondani, az ő neve közönségesen "a lotoszban székelő."

Lotoszvirág volt Visnu kezében is.

Általában a lotoszvirág oly kedvelt, hogy semmi sem általánosabb, mint a szemnek, a testnek s a test bármely szépségének összehasonlítása e virággal.

A virágát most is az egész föld szimbolumának tekintik; ugyanis magháza jelzi a Meru-t, a hindu Olympust, a porzószálak jelzik a Himalája hegycsúcsait, a csésze négy főlevele ábrázolja a világ négy táját, a többi levelek pedig a föld szélességi fokait jelzik.

Az a körülmény, hogy a növény magjában egész világosan találni az egész növény rajzát (125. kép), még inkább fokozta a lotosz iránt való tiszteletet, úgy hogy a hivő hindu leborul előtte és úgy imádja.

De a hinduk nem érik be a szabad természetben előforduló lotoszszal; különösen a Buddha-templomokban külön e czélra berendezett medenczék vannak, melyekben virágzó lotosz díszlik. A templom mennyezetéről szövet lóg le, melyre a következő hat szótag van díszes betűkkel írva: Om mani padme hum. (Oh te lotoszban székelő kincs, Amen).

A Buddha-vallás révén eljutunk a hinduknak egy másik szent növényéhez, a bodhi-fához. Mikor BUDDHA észrevette, hogy az önsanyargatás nem vezet czélra, ismét táplálkozni kezdett s mikor előbbi frissességét visszakapta volt, elment a bodhi-fához, hogy ott elmélkedésbe, merengésbe elmerülve, a tökéletes bölcseséget megszerezze. Itt ismerte meg a földi lét semmis voltát és a világ titkát. Már azért is szent a bodhi-fa, más néven asvhatta, vagy fo, a hinduknak különösen a buddhistáknak szent fügefája, vagy banyán-fügefa (Ficus, religiosa), mely néven KERNER szerint (1) többféle fügefajt szokás összefoglalni.

E fának tiszteletére csudálatos termete is szolgáltatott okot: ágait vízszintes irányban terjeszti szét s a mily mértékben megerősödnek és gyarapodnak súlyban, hengeres gyökereket bocsátanak lefelé. Ezek a földbe hatolván, mellékgyökereket hajtanak, majd meg is lombosodnak s a fának nemcsak támaszul szolgálnak, hanem táplálják is. Egy ilyen fa 100–200 lépésnyi átmérőjű erdőcskét alkot; terjedése közben közrefogja a közelben levő kunyhót s a lakosok nem zavarják terjedésében, inkább elhagyják a kunyhót (126. kép), mert a legnagyobb bűn e fa megsértése. A fa alatt lévő teret

(1) KERNER, Pflanzenleben I. 728. oldal.


461

126. kép. Banyán-fügefa törzse Nuku-Hiva szigetén. (Marquesas szigetcsoport).


462


463

tisztán tartani igen nagy érdem, melyért a túlvilági életben bőséges jutalmat kap a hívő. (1) E fák alatt állanak esetleg az isteneknek szentelt oltárok és képek, az ágakon pedig csendes visszavonultságban és csupán ájtatossággal foglalkozva, élnek a papi rendhez tartozó remeték. (2) E remeték állandóan némely szent fán tartózkodnak, papagájok és majmok társaságában, s a nép eleséggel és más szükségessel tartja őket, hozzájok zarándokol; szóval az ilyen fa szent hely. Alatta valóságos oszlopcsarnokot találni, mely a Nap és eső ellen védve van; a hinduk a léggyökereknek segítségére is szoktak lenni, hogy a rendkívül száraz talajba behatolhassanak. (Egyetlenegy fán 350 vastag és 3000 vékonyabb léggyökeret számláltak.) Ceylon szigetén, Dena Pitya nevű falu mellett, van egy asvhatta, melynek árnyékában 100 házból álló falu elférne. Egy ilyen fa alatt, a monda szerint, 5000 emberből álló hadsereg táborozott. Ily fa valóban fölülmulhatatlan jelképe a sohasem szünetelő és örökösen alkotó természetnek s éppenséggel nincs csudálkozni való, ha a hindu nép, mely kivált a félreesőbb helyeken és vidékeken még mindig gyermekkorát éli, oly nagy áhítattal tekint e fára. Ceylon azon lakosai is, kik már keresztények, nem szűnnek meg az asvhattá-t tisztelni s ha elmennek mellette, rendszerint leveszik süvegüket s így üdvözlik: "A te engedelmeddel, óh uram!" – Amarapurában, Hátsó-Indiában, van egy ily fügefa, melyet hiteles adatok szerint 288-ban Kr. e. ültettek; állítólag ez az a fa, mely alatt GAUTAMA királyfi Buddhá-vá lett. Évenként sok százezer hívő zarándokol hozzá, minden elejtett levelét felszedik, és talizmánként őrzik. LECLERQ belga akadémikus a helyszinén egy rupiáért juthatott hozzá egy leveléhez. Ez asvhatta levele tenyérnyi nagyságu s a rezgő nyárfa levelére emlékeztet, még pedig nemcsak alakjára nézve, hanem azért is, mert állandóan rezeg, némelyek szerint BUDDHA iránt való tiszteletből, más monda szerint mivelhogy BUDDHA lelke lakozik benne. SINKA radsa 1739-ben e szent fának egész földterületet adományozott, a mely rendelkezését egy sziklába vésette; a fa körül oltárok állanak s rólok az áldozat soha le nem fogy, bekerített helyére, a törzse mellé őrző papok bocsátják be az embert.

India szent fái közül említendő az asoka-fa (Jonesia [Sapaca] indica) is, mely örökzöld leveleivel és csomóban elhelyezett előbb sárga, majd vöröses, jóillatú, pillangós virágaival, de különösen rendkívül barátságos hatást ébresztő termetével a hinduk tetszését rendkívül megnyerte, a miért is

(1) E fügefának egyébiránt sok gyakorlati haszna van, minthogy tejnedve és kérge orvosszerül szolgál, azonfelül egy rovar szúrása következtében bizonyos sellakot, vagy gummilakkot is ad, a mely az ágakat néha egészen bevonja s mint kereskedelmi czikk is fontos.

(2) A hol az istentiszteletet pagódában végzik, ennek közelébe olyan banyán-fügefa változatot ültetnek, melynek hosszúnyelű levelei a legkisebb szellőre is mozognak, akárcsak a mi rezgőnyárfáink levelei.


464

az istenek lakása, azaz a templom körül szívesen ültették, virágaival díszítették s nagy tiszteletben részesítették. Ezért isteni erőt is tulajdonítottak neki, melynél fogva a halandót a gondtól és szorultságtól megóvja, s az istenek nyelvén "apoká"-nak nevezték.

Elő-India egyik legnevezetesebb fája az óriási teak-fa, vagy indiai tölgyfa (Tectona grandis), mely iránt a hinduk határtalan tisztelettel viseltetnek. E tisztelet oka több rendbeli: keserű fája, levele és virága orvosszerül szolgál; leveléből igen szép piros szint is készítenek, a mely selyemés pamutszövetek festésére igen alkalmas; a kérge cserzésre szolgál.

Legfontosabb azonban kemény fája mint építőanyag, minthogy rovaroktól és hajóférgektől alig szenved. A teák-fából épűlt hajó, vagy ház háromszor annyi ideig tart, mint bármely más fából épült. Ez az oka, hogy a pogányok templomaikhoz kizárólagosan teak-fát használnak. Csillagjósaik jelölik ki, hogy melyik fatörzsből az épület melyik részéhez kell valamit fölhasználni. E kuruzslók nyelvén az egyforma hosszú és vastag darabok "himfa" nevet viselnek; a mely törzs alul vastagabb, "nőfa" néven ismeretes; a mely fa pedig fölül vastagabb, "óriás" a neve, a közepütt duzzadtabbnak a neve "semleges".

De nemcsak templomot, hanem lakóházat is építenek e szentfából s ha valakinek sikerül a saját házát csupa "himfá"-ból fölépítenie, boldog lesz a födele alatt; de, ha "semleges" darab keveredett közé, nem maradnak el a nyomasztó gondok; különösen végzetes dolog az "óriás"-ok nevével jelzett fákból építkezni. Csillagjós ügyel fel a fák vágása körül és mint használhatatlant veti el az olyant, a mely esése közben más fa ágabogában megakadt. (HANUSZ, A fák birodalma.)

A mangó-fa (Mangifera indica), mely Indiát bőségesen látja el a legkellemesebb gyümölcscsel, Laksmi, vagy Sri istennőnek volt szentelve; ez istennő a bőséget, a föld termékenységét és áldását képviselte.

Az áldozaton is nagy részük volt a növényeknek és növényi anyagoknak. Így használnak különösen gabonát, lisztet, virágot; a füstölés czéljaira pedig használatos a tömjén, tamariska-fa és jóillatú fű. Hogy milyen nagyfontosságúak a hinduknál az áldozatok, hadd álljon e helyen a Visnu-áldozatoknak egy-két szabálya. Ugyanis, a ki ez istennek szantálfával és aloé-val vegyes tömjént áldoz, annak kivánságai nemsokára teljesülnek. A ki tisztított vajjal áldoz, az 10 millió bűntől szabadul meg. A ki az istennek bételborsot és kámfort hoz: örök üdvösségben részesül. A ki édes kandisz-czukrot hoz, annak kegyesen feloldja életbilincseit. A ki olvasztott vajjal, vagy szezám-olajjal megtöltött lámpát áldoz, azonnal megsemmisíti bűneit stb.

A hindukra nézve rendkívül jellemző, hogyan ábrázolták Kama istent, az "ellenállhatatlant", a "pajkosat", a mely isten a szerelem istenének felel meg: papagájon, vagy verében ülve, kezében czukornádból készült íjat


465

tart, melynek húrja virágfüzérből áll; a nyíl egész hosszában virágokkal van díszítve s méhfullánkban végződik. Sem emberek, sem istenek nem állhatnak ellent Kama hatalmának, sőt még Brahmát, a legfőbb teremtő istent is le tudta győzni.

A hindu a datolyapálmát is igen nagyra becsülte, a miért is ősrégi mithologiájában számos érdekes vonatkozást találunk a pálmáról.

Ázsia más szent növényei. Ázsia többi népeinél már csak szórványosan találunk említésre méltó szent növényeket. A khinaiak nemzeti fája a Sterculia platanifolia, melyről azt tartja a népmonda, hogy a Phoenix madár csak arra szokott szállni. (1) Minthogy a Buddha-vallás itt is el van terjedve, a lotosz és a szent fügefa Khinában is nagynevezetességű; rajtok kívül csak egy szent növény van még, t. i. a téa, mely – a monda szerint – egy buddhista pap szemehéjából keletkezett. Egy pap ugyanis fogadalmat tett, hogy az alvásról le fog mondani, hogy annál inkább istennek szentelhesse életét; minthogy azonban egy alkalommal mégis elaludt, azzal büntette magát, hogy szemhéját levágta és a földre dobta: belőle nőtt az áloműző téanövény.

Úgy látszik azonban, hogy Khina ősi lakosainak, a miaotsé-knak vallásos fogalmai és szokásai még bensőbben olvadtak volt össze a növényvilággal. Ez őslakosoknak egy ma is élő törzse, a kaon-long, tavaszi ünnepet szokott tartani; ez alkalommal "tündérfát" állítanak fel, a mely körül a házasulandók összegyülekeznek, tánczolnak és vigadoznak, végre pedig eljegyzésöket tartják. Ez őslakóknak egy másik törzse a tündérfa helyett fűcsomót használ zászlókkal.

Khina legnyugatibb részében, Kumbumban, Csong-Kaba szentélye előtt áll az a csodafa, melynek kérgén tibeti írásjegyek, levelein pedig BUDDHA képe látható.

Nem messze tőle, a szörnyek temploma udvarában, több szent fa részesül ápolásban.

E szent fák kérge valóban tele van tibeti írásjegyekkel, vagy legalább hozzájok hasonló ákom-bákomokkal, sőt még a lehámló kéreg alatt is előtünnek ilyenek. A leveleken azonban – írja LÓCZY – hiába kerestük BUDDHA képét, mely képet – a lámák állítása szerint – csak kiváltságos személyek láthatnak meg. E fák lehulló leveleit orvosságul adják el a zarándokoknak, de rólok galyat törni nem szabad.

(1) A Sterculiák, a hársfákra emlékeztető s a rendszerben is hozzájok közel álló fák, a meleg égöv igen hasznos növényeihez tartoznak. A Sterculia (Cola) acuminata adja Afrikában az ott nagyjelentőségű kóla-diót; a Sterculia tragacantha adja, LINDLEY szerint, az afrikai tragant-gummit; a Sterculia villosa Kelet-India egyik legfontosabb fonó-szövő anyagát adja; ugyancsak ilyen szempontból fontos a Sterculia guttata. Ennek lehántott, ütögetett s a napon szárított kérge úgyszólván minden további kikészítés nélkül ruházati czélokra használható.


466

Japán őslakosainál nagy a fa-kultusz. A Nap fája hinoki (Cupressus obtusa) a Nap fenkölt istennőjének volt szentelve; e fatisztelet nyomát még ma is találni az ainók-nál, valamint a Nippon szigetbeli Buddha-vallású japánoknál. Az ainók Omia-ünnepjük alkalmával földíszítik a szent kunyhót, valamint azonkívül a szent fát, melynek az ő nyelvükön inao a neve. A krafto- és jesszobeli ainók a szent fa helyett fűzfaágakat szoktak használni; ezeket felállitják, a tetejükbe pedig egy-két, sugárszerűen elrendezett forgács-csomót erősítenek. A japánoknál ezenkívül az új év alkalmával találni igen érdekes, a növényvilágot érintő szokást; ugyanis különböző növényanyagokból, úgymint bambusznád-rudakból, kákából meg szalmából igen szellős kunyhót állítanak össze. A szalmafedél hegyébe egy ágat tűznek a Nippon szigetbeli szent fenyőből (Thuja hinoki), vagy, ha ez nem állna rendelkezésre, a japán cziprusfá-ból; a kunyhó bejárata elé jobbra és balra egy-egy zöld jegenyefenyőt állítanak. E szokás szinte önkéntelenül emlékeztet a mi karácsonyfánkra, melyet oly szívesen felhasználunk még az újév megünneplésében is.

Az újabb japán templomok valóságos virágos kert közepében állnak, a mi különösen virágzás idején nagy hatással van az emberre. Különösen a virágzó cseresnyefa képviseli a japáni szemében a növényvilág ideális szépségét, a miért is virágzása idején gyakran szoktak kirándulni a cseresnyésbe, hogy órákig csodálhassák e fának virágpompáját. A templomok közelében áll rendesen a Nap szent fája, többnyire a szent fenyő (Thuja), melyet a monda szerint szent Ten-csin maga ültetett el; e fák a hívők, s különösen a zarándokok részéről nagy kegyeletben részesülnek. Hasonlóképpen a bambusznád-bokrok, mely növény – a monda szerint – egy kami (isten) halászbotjából fejlődött.

Templomaik környékét a japánok ősi szokásához híven kamélia-fákkal is beültetik s a "lámpa ünnep"-et akkortájt tartják meg, mikor szentélyeik körül virágzásnak indultak. A Sinto vallásuak e nagy ünnepe a keresztényeknél szokásos "halottak napja" ünnepének felel meg. Kegyeletes érzelmekkel tódulnak ekkor a japánok elhalt rokonaik és nagy hőseik temetőjéhez s az ezer meg ezer lámpától tündöklő sirokra néhány örökzöld kaméliaágat tesznek le a hatalmas Napisten megengesztelésére.

A japánoknak vannak más ünnepeik is, melyek mindnyájan a természettel, de különösen a növényvilággal állnak összeköttetésben; így ünneplik "a baraczk virágzásának ünnepét", azután a kalmus-ünnepet (Acorus calamus), az "aranyvirág (Chrysanthemum) ünnepét", ezek mind népünnepek; szűkebb körben ünneplik az "új főzelék bemutatását", a "fusi virágok megtekintését", a "növénygyűjtést" és a "jávorfa leveleinek megsárgulását". Íme, kora tavasztól késő őszig csupa ünnep, melyeknek már puszta nevük is a természettel való együttélésről tesz tanuságot.


467

Érdekes fényt vet a japánokra a satsuma-fáról szóló monda is. Ugyanis a japán monda szerint a paradicsom összes fáiból egyetlenegy fa maradt meg csak, melynek görcsös gyökerei az egész földet átjárják és a melynek szirmait a szél az egész világon széthordja. Az a halandó, a ki akárcsak egyetlenegy ily szirmot hatalmába tud keríteni, védve van minden balszerencse ellen, a nevét becsülettel fogják emlegetni minden időben. Ez a fa a satsuma-fa, azaz "a ki nem apadható szerencse fája", melyek árnyékában a földi örömök a legmagasabb fokig emelkednek s a melynek oly nagy a varázsereje, hogy, akárcsak a képmása, a rossz szellemeket elűzi s áldást hoz a házra és a környezetre. Ez az oka, hogy Japánban alig van ház, a melyben a satsuma-fa valami formában kiváló helyen nem volna található.

Ha már most Ázsia pusztaságaira tekintünk, ott oly gyér a növényzet s különösen a fa oly ritka, hogy a kirgiz-tatár méltán Isten csodálatos ajándékának tekinti. Olykor nagy kerülőt tesz a puszták lakója, hogy egy ilyen magányos fát meglátogathasson. Az aral-kaspi pusztákon van egy jegenyefa, mely kiváló tiszteletben részesül. Minden látogató ruhafoszlányt akaszt reája, a miért is az ő nyelvükön "inderics agacs" a neve, a mi annyit tesz, mint "lebernyeges fa".

Ázsia azon vidékein, hol a természeti viszonyok mostohasága következtében a fák nem érnek el tiszteletet parancsoló nagyságot, még a cserje is tiszteletnek és sok mindenféle titokzatos hitnek a tárgya. A Góbi-sivatagot bejáró tatár nem mulasztja el, hogy az útjába eső magányos cserjénél meg ne álljon s a lova farkának egynéhány szőrét reája ne kösse.

Az északi népek egyáltalában nagy tisztelettel viseltetnek az erdők és a fák iránt. A szamojédoknak, osztjákoknak és Szibéria némely nomád törzsének pl. az a szokásuk, hogy a hol egy kis fenyves-ligetet találnak, vallásos érzelemmel közelednék oda s felállítják bálványaikat. Általában az erdők természetes szent helyek az altáji törzsek fölfogásában. De szentek a fák is, mert lakóhelyei a használni és ártani egyaránt hajlandó szellemeknek.

A fatisztelet e népeknél leginkább abban nyilatkozik, hogy rénszarvas-bőrt és szarvakat aggatnak a nevesebb élőfákra és azt csak az áldozati állatok maradványaival teszik.

Hasonló fatisztelet másutt is található. Így pl. Perzsiában néhol félig elszáradt fákat, bokrokat látni, a melyeken több a ráakasztott rongy, mint a levél, a fa iránt táplált tisztelet kifejezéséül. Palesztinában, túl a Jordán folyón, találni fákat, melyeken áldozati ajándékok, különösen pedig rájok aggatott hajfonatok lebegnek.

Ázsia turkománja nem ül a fára, hogy tiszteletlen ne legyen a tűz iránt, a mely a fában rejlik.

A mordvin áldozóhelyek szentélye a táltos szent fája; a votjákok áldozóhelyein mindenkinek megvan a maga fája, mely előtt istentisztelet,


468

vagy áldozat alkalmával imádkozni szokás. A mordvinoknál a pap (táltos) a szent fa lombja közt elrejtőzve, intézi az ájtatásságot.

Ha már most délfelé, az ázsiai szigettengernek a természettől megáldott vidékeire nézünk, megint találunk egy növényt, a mely a déli szigetek lakóinak úgyszólván életfája: ez a kókuszdiófa (Cocos nucifera). E pálma az embernek lakást, élelmet, sőt még ruházatra és házi eszközökre való anyagokat is szolgáltat, ennélfogva létföltétele az ottani mozgékony és könnyűéletű embereknek. Ebből önként értetődik, hogy e növény nagy becsben áll, sőt tisztelet tárgya; hosszú időkön keresztül "tabu" néven nagy szentségnek tartották. Legérdekesebb e fa tiszteletében, hogy csak a férfiaknak volt szabad a gyümölcsét megenni. A kókuszdiófa hazája Kelet-India szigetvilága, innét terjedt el Ázsia, Afrika és Amerika partvidékeire; mindenütt a természet különösen kedves ajándékának vették és tiszteletben tartották (36. kép).

Azon növények közül, melyek e szigetvilág lakosainak lelki és érzelem-világára igen nagy hatással voltak és vannak, említendő a borsnak egy faja, az úgynevezett ava (Piper methysticum); ebből nagyon részegítő folyadékot készítenek, valóságos ördögitalt. A növényről ez okból hiszik, hogy természetfölötti, titokzatos ereje van, a miért is nagy kegyeletben tartják.

A Csendes-óczeán szigetvilágának kétségtelenül legérdekesebb szigete – főleg természeti viszonyainál fogva – Új-Zéland; itt is találunk igen érdekes fatiszteletet. A sziget déli részében 6 mérföldnyi terjedelemben egészen puszta partvidék terül, a mely meredeken a tenger felé ereszkedik, a melynek hullámai iszonyú robajjal törnek meg a sziklákon. E part, mely a tenger-felől hozzáférhetetlen, a szárazföld felől pedig szintén nagyon nehezen megközelíthető, az új-zélandi bennszülöttek számára a világ vége. A legmagasabb sziklacsúcs tetején a tenyészet egyetlen képviselőjeként a halál fája, új-zélandi nyelven a pohutucana áll; ágai mélyen benyulnak a mélységbe. E fa ágaira siet az elhaltak lelke s ugrik bele a szörnyű mélységbe, mely egyúttal a túlvilágot képviseli. Az új-zélandi maoriknál Tane istenséget képviselik a fák s gyermekeik a szárazföldi és vizi madarak; azért madár-csapó állításakor a tane-fákhoz fohászkodnak.

A Tahiti szigeteken az ao-fát a templomok közelébe ültetik, mert közhiedelem szerint istenek lakják.

A Fidsi-szigetiek azért tisztelik a fákat, mivel a leáldozó Nap sugaraiban az utolsó árnyékot csúcslombjuk veti.

Az ausztráliai ősnépek életfája a toa-fa, melynek egetverő ágain Tangaroa és másnevű istenségek a földre alászállottak. Még nagyobb becsben részesül azonban Ausztráliában az Eucalyptus-fa. Ez a fa nemcsak hatalmas méreteivel tűnik ki, hanem avval is, hogy fája mindenféle fegyverre és más szerszámra igen alkalmas; a gyökere, különösen a futóhomokban termő fajoké, sok tiszta vizet tartalmaz: csak fel kell ásni és


469

eltördelni s a kibugyogó víz megiható. Az Eucalyptus-fák azonfelül orvosszert is szolgáltatnak, sőt a mocsaras, vagy árvizes vidékeken termő Eucalyptus-fajok egész környezetöket láztól mentessé teszik. Ezért ujabban más földrészeken is meghonosították. A mondottakból érthető, hogy e fák Ausztrália valódi életfáját teszik. Nemcsak az őslakók tisztelik ezeket a fákat; a legnagyobbat a Sydneyben ülésező parlament állami tulajdonnak nyilvánította s az akkori királynőről "Victoriá"-nak nevezte el. Ez az Eucalyptus Victoria 150 m magas, a derékkerülete 30 m; tizenkét férfiú kell, hogy átkarolja.

Afrika szent növényei. Miként Ázsia pusztáinak, úgy Afrika sivatagos tájainak lakói is nagy tiszteletben tartják az egyes fákat; így pl. a damarák egyes nagy fákat, a melyeket messzire látni, szinte istenként tisztelnek, sőt e fákban saját leszármazásukat tisztelik. A kafferek néhány évvel ezelőtt egy Euphorbia-fa iránt érzett tiszteletöknek avval adtak kifejezést, hogy egy nemzeti hősükről nevezték el.

Legnagyobb a fa-kultusz a négereknél. A galla-törzsbeliek szent fája, az úgynevezett vanza-fa (Cordia abessinica); ezt díszítik véres győzelmi jelvényekkel. Sinderben a halál fája azt a helyet jelzi, a hol a kivégzések történni szoktak; darvak és keselyűk tanyáznak rajta állandóan, s csak egyes kiváltságos embernek, így a hóhérnak van megengedve, hogy a fa alatt levő teret tisztogassa. A marghi-törzsbelieknek számos szent fájok van az erdőben, hol árkokkal választják el a többitől. Hogy milyen becsben tartják a négerek szent fáikat, azt a következő történet bizonyítja. Történt ugyanis, hogy az arabok a silluk négerek egyik szent fáját kivágták; ezt a silluk oly óriási szerencsétlenségnek tekintették, hogy kegyelettel zarándokoltak a kivágott fa helyére, ökröt áldoztak ott s betöltötték a léget jajveszékeléssel, hogy a megbántott felsőbb hatalmakat kiengeszteljék. A tangala-, valamint a többi nyugatra lakó négertörzseknél a rimi (Bombax guineensis) a szentfa, a mely alakra nézve a cziprusfához s a mi jegenye-nyárfáinkhoz hasonlít. Ily rimi-facsoport alatt szoktak a négerek Dodónak nevezett szellemüknek szent kunyhót építeni; a kunyhó közepén áll a kigelia nevű szent fából készült oszlop három ággal, mely ágak mindegyikén agyagedény található az áldozati adományok számára; a legfelső edényben sör, a másodikban puliszka-féle étel, a harmadikban az áldozatul megölt tyúkok vére és feje van. A falvak közepén elhelyezett bálványok a kigelia fájából készülnek s valószínűleg az élő szent fát vannak hivatva helyettesíteni.

A kigelia tisztelete úgyszólván egész Közép-Afrikában elterjedt.

Még a Kék-Nilus vidékén lakó négerek is a szent kigelia-fát használják vallásos ünnepeik színhelyéül, néhol azonban elsőbbséget adnak egy tömjénfának, a Boswellia serratá-nak. A legrégibb kigelia és Boswellia fák alatt szokták a négerek holdvilágos éjjeleken ájtatosságaikat végezni. E czélból már estefelé gyülekeznek, a mint a Hold mutatkozik, a


470

férfiak összefogódzkodnak körben s úgy tánczolnak nagy hévvel, majd dalolnak, közbe-közbe a nagy dobot verve; az asszonyok egyedüli dolga, hogy a férfiakat az úgynevezett négersörrel kellően ellássák. A czirokból (Sorghum, "Mohrenhirse") készült sör lassan-lassan érezteti részegítő hatását, de azért a különleges ájtatosság mégis eltart kora reggelig. E négertörzsek falvaiban a legtekintélyesebb négerfőnökök háza előtt e fákból vett rudakat is lehet felállítva találni, a melyeket nagy tiszteletben szokás tartani. Az említett éjjeli ájtatosság minden hónapban egyszer ismétlődik, a mikor a szent fákról sem szoktak megfeledkezni, és mindegyiket egynéhány kupányi négersörrel meg-megöntözni.

127. kép. Baobab-fa Dakar révében. (Zöldfok félszigetén.)

Afrika nyugati részeiben van egy fa, mely nem annyira magasságával, mint inkább vastag törzsével és terjedelmes koronájával a négerek lelkü-


471

letére és kedélyére is hat, s az európaiak csodálkozását is megnyerte. E fa a majomkenyérfa, vagy baobab (Adansonia digitata), mely egyike amai növényország legérdekesebb (127. kép) és legnevezetesebb képviselőinek. Nemcsak Szenegambiában található, hanem általában Afrika és Ázsia egyenlítői öván belül. Leghíresebbek a hatalmas kiterjedésű öreg fák. A baobab leírását ismerjük már 1454 óta, a mikor a velenczei da CADAMOSTO ALOISIO közölte. ADANSON utazó, a kiről a fát "Adansonia" névvel szokás jelölni, úgy találta, hogy e fák egyike-másika 3 méter magasságban a föld fölött 9 méternyi átmérőjű törzszsel bir, a mihez képest 23–25 méternyi magassága éppen elenyésző. Ez aránytalan növése és óriási terjedelme – hiszen a koronája is 50 méternyi átmérőjű – bámulatba ejtette az európaiakat, kik megszokták, hogy különbőző honos fáink 11–57-szer magasabbak, mint a milyen vastag a törzsük. Ugyancsak ADANSON megállapította némely faóriás korát s a leghatalmasabb fákra nézve 5000–6000 évet számított. Hogy ily csodálatos fa az együgyű négerek tiszteletét bírja, természetes, sőt a szó szoros értelmében istenítik: hisz e fák nyujtanak az esős időszakban júniustól november végeig védelmet; egyes részeit táplálékul, más részeit orvosszerül is használják. A fa belseje szivacsos állományúvá lesz, azért könnyen odvasodik s a törzs külső keményebb részéből a lakosok kitünő csónakot készítenek, a mely nagy méretei mellett is igen könnyű. Galarquesben (Szenegambiában) van egy odvas baobab, az oldalán levő bejáratát földíszítették a négerek faragványokkal; ez odú belsejében szokták a községi tanácskozásokat tartani.

Egyike a legtiszteltebb baobab-fáknak a Gambia folyó torkolatától nem messze, Ioal falu mellett áll; messze földről zarándokolnak hozzá a négerek, kik felette tisztelik, de egyúttal félnek is tőle. A négerek ugyanis úgy vannak meggyőződve, hogy, ha valaki ellenségének valami ingóságát a fa ágaira akasztja s eközben amazt elátkozza: a szerencsétlen elátkozott eltűnik s rövid időn belül vége van. Afrika nyugati részeiben a négerek sok helyt az Adansonia odúit lakásul használják; olykor két négercsalád is lakik egymás fölött. A kuruzslókat is ily fába szokás temetni, hogy tetemökkel a földet meg ne szentségtelenítsék; a holt test kiszárad benne és minden külön kikészítés nélkül múmiává aszik.

De nemcsak egyes fák, hanem az erdők és az erdők csendje is érványesítette e népeknél hatását. Így Pl. Afrikában a Maszaszi mellett lévő kaucsukfa-erdőket a bennök uralkodó homályért és csendért a benszülöttek nagy tiszteletben részesítik és külön személyesítő néven "magogoró"-nak nevezik.

A Kanári-szigeteken igen buján és nagy mennyiségben nő a sárkányfa (Dracaena Draco; 128. kép.) A leghíresebb sárkányfa Teneriffa szigetén Orotava városa közelében állott. E fa kerülete a földhöz közel körülbelül 14 m, magassága pedig 22 méter volt. A fa méreteiről fogalmunk lesz, ha meg-


472

gondoljuk, hogy az 1819. évi nagy vihar következtében letört ága helyén 7 ember fért el egymás mellett. A korára vonatkozó számítások oly nagy számot adnak (5000–6000 év), hogy az ember szinte megdöbben tőle. E híres fa volt a Kanári-szigetek őslakóinak, az úgynevezett guanchóknek, szent fája. Mikor a spanyolok a XV. században meghódították a szigeteket, oltárt emeltek a fa odvában s misét is szolgáltattak benne; 1868-ban azonban egy nagy orkán végképpen ledöntötte.

128. kép. Sárkányfa (Dracaena Draco).

Icos des los vinos-ban a most említettnél kisebb ugyan, de szintén elég tekintélyes fa van, mely 2 1/2 méternyi magasságban még 9, a tövén pedig körülbelül 12 méternyi kerületű; magassága 20–22 m. E fa is nagy tiszteletben áll a benszülötteknél.

Tekintve azt, hogy e fák oly családba (Liliaceae) tartoznak, a melynek tagjai rendszerint kisebb termetűek és alacsony növésűek, méltán keltették föl a tudomány és az európai ember érdeklődését. (1)

(1) Említésre méltó a sárkányfának egy igen nevezetes terméke, a mely a törzséből magától is kifolyik s a levegőn megkeményedve, gyantaszerű anyaggá lesz, és sárkányvér (sanguis draconis) néven fordul elő a kereskedelemben. A guanchók tetem bebalzsamozására is használták.


473

Amerika szent növényei. Amerika őslakosainál az állatvilág lép előtérbe; mindannak daczára a növényvilág tiszteletére is elég sűrűn akadunk, sőt az indiánok nagy szelleme is a növényvilág hatására vezethető vissza.

129. kép. Braziliai őserdő.

Már Európában is láttuk, hogy az erdőség hol jóindulatú, hol rossz szellemekben való hitre adott alkalmat: más hatása van ugyanis a fenyő-, más a lombos erdőnek, még különb azonban a trópusi erdők hatása. Ez erdőkben oly nagy az erdei élet s ezzel együtt a növényvilág oly hatalmas, hogy


474

a lélek ennek hatása alatt szinte összeszorul; mert, minél rendkívülibb a vidék, annál jelentősebb a hatása is. NEUWIED herczeg egy braziliai erdőt leírván, (129. és 130. kép) így szól: "Hogy mi az őserdő, megmondja az a szent borzadály, az a szent érzet, a mely bennünket megszáll, mikor az első alkalommal ilyen erdőbe lépünk. Kezdetben a legváltozatosabb liánákkal összekötött magas es sugár fák, továbbá sűrű bozót alkotta útvesztőbe kerültünk, a magasan fölöttünk összeboruló lombsátoron keresztül csak imitt-amott lehetett a kék eget látni, egyébként azonban bármerre néztünk: mindenütt óriási méreteket találtunk ... Szóval itt minden óriási – minden egy ősvilághoz tartozónak látszik.

130. kép. Braziliai őserdő.


475

Az ember hiába iparkodik, hogy a liánák (131. kép.) számtalan, a meséssel határos összekúszálódásáról s a fákon élősködő szebbnél-szebb növényekről képet alkosson, minden lépéssel új kép tárul elénk. Vajjon hol lehetne a nagyot és fenségeset a különlegessel, a szépet a kedvessel oly egybehangzó egészszé egyesítve találni, mint az új-világ trópusi erdeiben?" Ekként e rendkívül nagy tömegben jelentkező tényezők és hatások elkábítják a

131. kép. Tisztás az őserdőben, liánák és epidendronok.


476

lelket. Ugyanaz a hatás ez, a melyet RUSSEGER az afrikai, REINWARDT a jávaszigetbeli őserdőkben tapasztalt s a mely alatt az indiánokban a nagy szellem hite támadt. (1)

Azon növények közül, melyek az amerikai őslakók figyelmét különösen lekötötték, kiemelendő a dohány, melynek tisztelete rendkívül nagy jelentőségű és általános volt Amerikában. E növény keletkezéséhez füződő mondáról az 54. lapon már megemlékeztünk.

Az indiánok szentül hiszik a dohánynak csodálatos keletkezését, ezért bíznak csudatevő erejében: dohány segítségével érintkeznek a szellemekkel, hasonlóképpen használják ráolvasásnál, fogadalomkor, áldozatoknál; a dohány az indiánok meggyőződése szerint az élet erőit megújitja, bátorságot ad a harczra s elűzi a zivatar démonjait.

Az indiánok szerint a pipa meg a dohány a nagy szellem ajándéka, mely megóv minden békétlenségtől, s biztossá teszi az ember útját; még a halottaknak , is néhány pipát adtak a sírjokba, hogy túlvilági vadászataikon ne érezzék a hiányukat. A mexikóiaknak volt egy "calumet" nevű békepipájuk, sastollal diszÍtve; mikor bizonyos nevezetes aLkalommal e pipából kellett szívni: előbb mindenki levetette a lábbelijét.

Ha az omaha-törzsbeliek kivonultak bivalyvadászatra, magukkal vitték a békepipát (calumet); a ki vitte, utolsónak maradt. A mint a csapat a bivalynyáj közelébe ért, a békepipát vívó indiánus előlépett és megkezdte a szertartást, mely a vadászat sikerére döntő volt. Miután ugyanis a pipát meggyújtotta, mélyen lehajtott fejjel állt egy ideig csendesen; ezután olyanformán emelte föl, hogy a füst a bivalynyáj felé húzódott s csak azutan szítt a pipából. Az első szippantás füstjét az állatok felé fújta, a másikat fölfelé a nagy szellemhez, a harmadikat le a föld felé, azután nagy füstfellegeket fújt a világ négy tája felé. Ezzel a szertartás véget ért és a vadászat megkezdődött.

Említettem, hogy dohányt használnak áldozatoknál is. Az eljárás némely törzsnél, pl. a dakota-törzsbelieknél, nagyon egyszerű: az indián az útjába eső gömbölyű követ fölszedi, befesti, azután néhány lépésnyire a lakásától 1–2 lábnyi átmérőjű körben kitépi a füvet. Itt azután felállítja a követ, melyet istenének tart, némi dohányt és néhány tollat áldoz neki s azt kéri tőle, a mire éppen szüksége van.

Egy utas beszélte, hogy egy ízben indiánokkal vízen utazott. Tóhoz érkezve, fogták pipájukat s dohányozni kezdtek, kérve a szellemeket, legyenek nyugton, hogy veszélytelenül juthassanak át a tavon.

(1) RUSSEGER (1802-1863) legfontosabb műve: Reisen in Europa, Asien u. Afrika 1841–1850. 1850-ben lett a selmeczi erdész- és bányász-főiskolának igazgatója. Meghalt 1863-ban. – K. G. K. REINWARDT (1777–1854) Hollandia kelet-indiai birtokait 1815-től 1822-ig beutazta.


477

Ha az ember a dohány ilyetén nagy jelentőségéről elmélkedik, lehetetlen azzal beérnie, hogy e növény szentségét egyedül az 54. lapon közölt monda okozná: mert bizonyos, hogy a dohányt előbb ismerték, mint a mondát. Rendszerint úgy tapasztaljuk, hogy a fantázia azt, a mi kimondhatatlanul kedves, a mit rendkívül becsül, a minek az ember nagy hasznát veszi, úgy fogja fel, mint nem rendes és természetes úton-módon származottat; ez alapon nevezzük kedvesünket angyalnak, a nép pedig mondákat fűz kegyelt növényeihez és más természeti tárgyakhoz s az égből származóknak mondja. Hogy a dohányzás az indiánoknak rendkívül fontos és kedves élvezete, ez még nem elég ok a dohány égi eredetére és szentségére. Némiképpen világosabb a helyzet, ha meggondoljuk, hogy a dohánynak eredeti hazájában rendkívül sok az alkalmatlan[kodó] szúnyog és veszélyes moszkitó, valamint más rovar, a melyek az ember életét veszélyeztetik. E rovarok ellen kiválóan alkalmas fegyver a dohányfüst. Ilyformán a dohány nemcsak kedves élvezetet nyujt, hanem a megélhetésnek is igen fontos kelléke s ha még hozzáveszszük a népek igen alacsony műveltségi fokát, úgy inkább értjük a dohánynak juttatott nagy fontosságot.

Az amerikai őslakók második szent növénye, a tengeri (Zea Mais), Amerika legősibb kenyérnövénye; ennek szintén isteni eredetet tulajdonítottak. Ebből érthető, hogy a mexikói indiánoknak egy cső tengeri, vagy aranyos utánzata legfontosabb áldozatuk; Dél-Amerika keleti részében tengeriből készített kenyeret áldoznak a Napistennek.

Hogy a nevezetteken kívül más növényeket is vontak hitéletükbe, még pedig fűneműeket meg fákat egyaránt, arról számos bizonyítékunk van. Így pl. Hiawathá-nak, az indián mondák hősének, a szivárványban jelennek meg a mező és erdő virágai, melyek az égben újra virítanak, miután a földön már elhervadtak. Az inkák országában nagy tisztelet tárgya a kóka, a mely nem egyéb, mint az Erythroxylon coca levele, ezt szokás rágni; a hívők a Nap istenéhez nem közelednek másképpen, mint kóká-val szájukban; a Cordillerák bányászai isteni erőt tulajdonítanak a kókának, azt hiszik, hogy segítségével a sziklákban rejtett kincsekhez lehet jutni. A fűnemű, sőt az összes növények közül csak egy van, melytől minden amerikai őslakó fél, ez a káka (Scirpus).

A fatiszteletnek is sok nyomát lehet találni Amerikában. Ilyen többek közt az is, hogy egyes néptörzsek az emberiség származását és keletkezését fákról vezetik le, mely munkában – szerintük – a természet építőmesterének, a harkálynak, nagy szerep jutott. (1)

Az óriási és nevezetes fákban nagy bőséget találunk Amerikában; e fák a benszülöttek részéről nagy tisztelet tárgyai, ellenben a többi amerikaiak üzleti szellemét foglalkoztatják, úgy, hogy sok esetben az Egyesült-Államok kormányának kellett közbelépni, hogy egyes nevezetességek teljesen ki ne veszszenek.

(1) A harkálynak szerepeltetése azért is nevezetes, mert a rómaiak mithologiájában szintén előfordul.


478

Ha nem is éppen szent fa, de mint a világ leghatalmasabb és méltán csudált fáját kell említenem a kaliforniai mammut-fenyőt (Sequoia gigantea: 132. kép), mely aránylag kis téren, a Sierra Nevada hegység nyugati lejtőjén, körülbelül 40–50 helyen egyforma tengerszínfölötti magasságban található. E fenyőket LOBB botanikus fedezte föl 1850-ben; egy róla elnevezett ligetben körülbelül egy négyszögmérföldnyi területen mintegy 90 fa áll; a kaliforniai aranyásók egyenként ismerik s külön névvel jelölték. (1)

Az Egyesült-Államokban, valamint Mexikóban találni több híres virginiai cziprusfát (Cupressus disticha). Oaxaca mellett áll egy ilyen fa, melynek törzse körülbelül 6 méternyi átmérőjű: ez a "szomorú éj fája", ennek árnyékában tanyázott hajdan CORTEZ FERDINÁND egész hadával, a lakosok pedig babonás tiszteletben részesítik különösen nagy kora miatt. E kort DE CANDOLLE 6000 évre állapítja meg. Egy másik ilyen tisztelt fa áll Chapoltepec mellett, mely "Cypres de Montezuma" néven (Montezuma-féle cziprusfa) nagy tiszteletnek örvend, különösen azért, mert épp úgy, mint az oaxacai, még Montezuma idejéből (1480–1520), tehát még a spanyolok hódítása előtti időből származik.

Ez a fa egyébiránt Louisianában, Kaliforniában és Virginiában óriási erdőségeket alkot, melyek a népek lelkére mély hatást tesznek. E hatás főoka, hogy a 90 méternyi magasságot elérő fák rendkívül sűrűn állnak egymás mellett, úgy hogy még ágaik is egymásba fonódnak s teljesen elsötétítik a nyáron mocsaras, tavaszszal pedig a folyók árja borította talajt, melyen csakis alligátor, kígyó, teknősbéka és sok mindenféle más veszedelmes állat élhet meg.

Mexikó fővárosának botanikus kertjében nevezetes a kis kezek fája: arbol de las manitas (Cheirostemon platanifolium). Ez a fa ritkasága miatt az aztekek részéről oly nagy tiszteletben részesült, hogy miatta egyik feje-

(1) Egy csoportban van 26 fa, ezt önálló családnak tekintik, a csoport leghatalmasabb fája volt a család apja; ez kidőlt, magassága 144 métert tett, a törzse odvas, úgy hogy 37 méternyire lehet bemenni; a csoport egy másik fája a már özvegységre jutott családanya, a többi fák a gyermekek. A LOBB-féle ligetben az előbb említetten kívül egy mammut-fenyő fekszik, a mely nagyobb részében odvas, úgy hogy 24 méternyire lehet lóháton behatolni, ezt nevezik lovaglóiskolának. Már az említett adatokból is lehet fogalmunk e fák óriási méreteiről; köztük van akárhány 9 méter átmérőjű s ennek 14–15-szörös a magassága, tehát 130–150 méter. E méreteket csak akkor méltányolhatjuk, ha meggondoljuk, hogy ily magas torony, vagy más építmény nagyon ritka s hogy e fák a római Szt.-Péter templom kupolájának magasságát megközelítik. – A mammut-fenvők fölfedezése után nyomban megindult az üzleti szellem is s attólfogva nem egy példányt pusztítottak ki; de hogy is ne, mikor egy-egy fa értéke körülbelül 14,000 koronára tehető. A kipusztítottak közt volt egy 10 m átmérőjű fa; 25 ember 5 napig dolgozott rajta, míg végre egy nagy szélroham következtében kidőlt. A földben maradó fatuskó felületét kiigazították s csarnokot építettek rajta, melyet alkalmi színi előadások helyéül használnak, s a melyben 16 pár kényelmesen tud tánczolni. Végre a kormány véget vetett a pusztításnak: nemzeti tulajdonnak jelentette ki e fákat s évenként ezrekre megy azoknak a száma, kik a világ e csudáit felkeresik.


479

132. kép. Mammut-fenyő (Sequoia, vagy Wellingtonia gigantea)


480


481

delmök hosszas háborút is viselt uralkodó szomszédjával. Nevét azért kapta, hogy a világos vörös nagy virágok, mint valami gyöngéd kéz könynyedén behajlított ujjai, vannak elhelyezve a kocsányon.

Venezuelában nagy hírnek örvend egy mimóza-faj, az úgynevezett zamang, különösen nagy terjedelme miatt. Koronája körülbelül 83 méter átmérőjű s sok tekintetben kifeszített ernyőhöz hasonlít, melynek széle a föld felé hajlik. E terjedelmes korona 3 méter átmérőjű törzsön nyugszik, a fa magassága pedig 20 méter. Érdekességét emeli a sok élősdi növény, mely rajta tanyázik. E fát a környékbeli indiánok azért is nagy tiszteletben részesítik, minthogy történelmük számos mondája fűződik hozzája. Bántalmazását szigorúan tiltja a törvény, megbüntették még azt a bérlőt is, a ki róla ágat törni merészelt.

Jamaika szigetén az Eriodendron anfractuosum tekintélyes fa a négerek között. Tiszteletüknek akként adnak kifejezést, hogy időnként rummal öntözik. A fának minden bántalmazása tiltva van, azt is véteknek tekintik, ha valaki az Eriodendron lombjai közé követ hajít.

Dél-Amerikában, a Rio-Negrónál, a beláthatatlan róna egyik emelkedettebb pontján áll és messziről megpillantható egy magános fa. A mint valamely kóborló indián csapatnak ez a fa a szemhatár peremén szemébe ötlik, tiszteletüknek azonnal nagy fölkiáltással adnak kifejezést. Mikor DARWIN e fát meglátta, leveletlen volt a téli évszak miatt, de annál több áldozati ajándék lógott rajta, ú. m.: ruhafoszlány, szivar, kenyér, hús stb. Ha a szegény indiánnak egyebe nincs, legalább "ponche" nevű plaidjéből húz ki egy pár lengő szálat és ráköti; a gazdagabbak borszeszt, máté-téát öntenek a tövéhez, szivarfüstöt fújnak rá stb.

DARWIN Dél-Amerikában egy másik szent fát is látott. mely az indiánok Wallechu nevű bálványának oltárul szolgált. Egész környékét fehérlő állcsontok lepik, feláldozott lovak maradványai, mert az a közhiedelem, hogy így a többi lovak nem fognak elfáradni, az indiánokat pedig szerencse kiséri minden vállalatukban. (HANUSZ, A fák biradalmából.)

Nagy nevezetességre tettek szert azok a fák is, melyek alatt a szabad természet szabad gyermekei, az indiánok, utánuk pedig az emerikai gyarmatosok közügyeiket megbeszélték. E fák leghíresebbje volt egy szilfa (Ulmus), mely Bostonban az Essex- és Washington-utcza szögletén állott s a mely az amerikaiak s egyúttal a világ első szabadságfája lett. (1)

*

(1) Európában a régóta jó hírben álló májusi fák, a tavasz és öröm e szimbolumai lettek a szabadság fáivá, még pedig legelőbb Francziaországban. Az első franczia szabadságfát, egy fiatal tölgyfát, PRESSAC NORBERT, gaudensi plébános, 1790-ben nagy ünnepélyek közepett emelte a falu piaczán; az volt az emberi szabadság feltámadásának első európai emléke ; attól fogva rövid két év alatt állítólag 60,000 ilyen fa keletkezett. Párisban szintén 1790-ben emelték a jakobinusok az első szabadságfát (arbre de la liberté), megkoronázták jakobinus süveggel és forradalmi dalok éneklése között tánczolták körül. A nemzeti konvent rendeletére minden községben kellett szabadságfát ültetni, később azonban a restauráczió idejében pusztulniok kellett a szabadságfákuak, míg végre a júliusi forradalom újra kedvezett nekik. Lassan-lassan Európa más országaiban is emeltek szabadságfákat, mai nap pedig az emlékfák dívnak; ilyeneket ültettek Magyarországban is az ország ezeréves fönnállásának emlékére. SMITH angol birtokos, hogy VICTORIA királynő uralkodása 50 éves jubileuma évszámát megörökítse, Moel Rhiwen nevű birtokán a hegyoldalba 630,000 élő fát úgy ültetett el, hogy a "jubileum 1887" betűket és számokat feltüntetve, messziről tegyék olvashatókká.


482

Íme megtettük világkörüli utunkat s minden világrészen találtunk növényeket, melyek a népek lelkére nagy hatással voltak és vannak s a melyeket hitéletükbe bevontak.

E növények különböző okokból kötötték le az emberek figyelmét s váltak szent növényekké: néhol a hasznossági szempont volt a döntő, másutt némely növény tömeges megjelenése, szépsége, jó illata vagy egyéb tulajdonsága hatott az ember lelkére és fantáziájára, sőt egy és ugyanaz a növény is, mint pl. a lotosz, más-más úton-módon lett szent növénynyé.

A fáknál a legtöbb esetben a nagy kor és hatalmas alak volt a legfontosabb tényező; az indiai czédrusfa (Cedrus deodara) pedig azért lett istenfává, mert fája elpusztíthatatlan.

A szent fákat rendszerint nagy kegyelettel őrzik és óvják a népek; az Elő-Indiában honos teák-fa (Tectona grandis) iránt érzett tisztelet azonban éppen pazar felhasználásában nyilatkozik meg, úgy hogy Angolországnak az ország érdekében ezt a fát védelmébe kellett fogadnia.

A fatiszteletnek legsajátszerűbb neme azonban az, mikor a népek, a félelem és tisztelet érzelmeitől vezetve, valamely magánosan álló, vagy történelmileg nevezetesebb fának a derekát vasszögekkel tarkítják. Igen érdekes példát szolgáltat e tekintetben Konstantinápolyban a szeraskier-palota udvarán álló hársfa, melynek dereka rövid időn megtelt bevert vasszögekkel, mihelyt arra 1876-ban egy cserkeszt fölakasztottak, mivel két miniszter gyilkosa volt. A legtöbb erre vonatkozó hagyomány Perzsiában és általában a Keleten található, de nálunk is van erre példa; ilyen a budapesti vasszöges fatuskó, leghíresebb azonban a bécsiek "Stock un Eisen"-ja, melyhez több mithikus monda fűződik.

Sőt Amerikában is, Granadában, a Mississippi folyó mellett is van vasszögekkel bevert fatuskó.

Úgy tartom, hogy a nagykorú és hatalmas fák még mai nap is legáltalánosabban tisztelet tárgyai, a mennyiben nemzedékről-nemzedékre élvén, mint történelmi emlékek is nevezetesek, mint pl. Zborón (Sárosmegyében) RÁKÓCZY 100 hársfája, hol hazánk e nagy alakja történelmi nevezetességű leveleit "Zboroviae sub centum tiliis" kelettel megírta. Hasonló nevezetessegű II. RÁKÓCZY bajmóczi hársfája (Tilia grandifolia), melynek hatalmas lombsátorát (l. az 59. ábrát) a fejedelem ekként emlegette: Datum sub tilia nostra Bajmóciensi. Ily nagymultú fák Angolország tölgyfái is, melyek ott nemcsak


483

a törvény védelme alatt állnak, hanem nagy tiszteletben is részesülnek. E fák közül említem a Sherwood melletti erdőben levő ősrégi tölgyfát, mely alatt FÖLDNÉLKÜLI JÁNOS (XIII. század) alattvalóit fogadta, a mely fa már akkor is több száz éves volt. Ugyane vidéken van az a tölgyfa, melynek árnyékában ROBIN HOOD, a vadorzó balladahős, a királyi vadászzsákmánynyal rendelkezett; e tölgyfának még ma is "shambles", vagy mészárszék a neve. Egy másik tölgyfa arról nevezetes, hogy itt tartá ROBIN HOOD gyűléseit, a ki e tölgynek széthasadt törzsében elfért egész társaságával együtt. De érjük be a felhozott példákkal, hiszen Európa más, különösen középső részében is van sok ilyen történelmi nevezetességű fa, melyek mindegyike elmélkedésre ösztönöz: hogyan zúgott el mellette a római légiók zaja, hogyan lett a népvándorlás szemtanuja, hogy zajlódtak le az ő jelenlétében a középkor számos és sokféle harczai s hogyan kedveskedik még a mai embernek is árnyékkal s még gyümölcscsel is? Mi azonban az ősrégi, hatalmas fák csudálatának még több okát is tudjuk: mily rengeteg munkát végez ily fa, mikor táplálkozik? Mily óriási vízmennyiséget szállít a gyökerektől az ágakba, galyakba, levelekbe? Mily óriási a saját súlya! Mily bámulatra méltó az alkotása, hogy nagy súlyával a zuhogó esőnek, a jégnek és viharnak ellentáll.

Bizony csudálatos a növényvilág a maga megjelenésében, számtalan úton-módon tud nemcsak a gyermekkorát élő népekre, hanem a műveltség magas fokán álló ember lelkére és képzeletére hatni. E hatás megvolt az ősi időben, most is érvényesül, habár kissé változott módon s a jövőben is élni fog.