Németh Ferenc:
A Tűzzel-vassal című regény
1960-as magyar fordításának cenzúrázása
(Folyamatosan bővülő bevezetés saját gyűjtőmunkámhoz)
2026. január 1. – szeptember 14.

Tisztelgésül Pálfalvi Lajos emléke és munkássága előtt

E gyűjteménnyel, illetve a róla elérhető kimutatásokkal mindenekelőtt dokumentálni akarom a néven nevezett és a nevükvesztett cenzorok vandál kultúrpolitikáját, mellyel e jeles regényt sújtották. Erre alapozva kitűzök magam elé egy másik, az előbbinél tartósabb érdemű célt: hogy végre magyarul is engedjem napvilágra jönni a Tűzzel-vassal tényleges szövegét, és ehhez egy hivatásos kiadót is megnyerjek.

A rendszerváltás éveiben lettem középiskolás, így még (kötelezően) tanultam oroszul, sőt középfokú nyelvvizsgát is szereztem belőle. Ez megadta a kellő nyelvtani alapot, amire építeni tudtam, mikor harmincöt évesen, turistaként elkezdtem lengyelül tanulni, hogy szeretett testvérnépünkhöz látogatva ne az általuk gyűlölt hódítók nyelvén kelljen megszólalnom. Ilyen prózai indíttatásból nőtt ki a lengyel kultúra és történelem iránti mélyebb érdeklődésem.

Gyermekkorom óta néhány évente nagy élvezettel újraolvasom Henryk Sienkiewicz (1846–1916) Tűzzel-vassal című, a kozák háborúról szóló regényének remek magyar fordítását, Mészáros István (1890–1964) munkáját. Kamaszkorom óta ugyanilyen sűrűn elolvasom a Trilógia második részét, a svéd háborúról szóló Özönvizet is. E kettőből a népszerűbb helyeket szinte betéve tudom, ami sokat segített a nyelvtanulásban. 2008-ban ez utóbbinak három lengyel kötetét azzal a komoly elhatározással vásároltam meg Krakkó egyik antikváriumában, hogy majd a szótárat forgatva elsajátítom azt az ezer sajátosan lengyel alapszót, amellyel (a közös szláv szókészlet és nyelvtani rendszer ismeretében) már tűrhetően tudok írott lengyel szövegeket értelmezni. Ez így is lett, és az első kötet végeztével a szótárat már sokkal ritkábban használtam. A szövegek összeálltak, és immár csak a nehezebb szavakat kellett kikeresnem.

A következő években egyre vaskosabb, egyre szakmaibb történeti tárgyú könyveket vásároltam odakinn, és olvastam el idehaza. Majd a Tűzzel-vassal következett, immár elektronikus formában. És ekkor szembesültem döbbenten a lengyel eredeti és a közkézen forgó magyar fordítás szövege közti nagyszámú terjedelmi eltéréssel. A magyar szövegből, amely általánosságban nagyon pontosan követi a lengyelt (szóválasztásában, szerkezetében és stílusában egyaránt), igen sok helyen hiányzik egy-egy mondat (olykor több egész bekezdés is). Már első olvasásra feltűnt nekem, hogy ezek rendszerint a legharsányabb, olykor kulisszahasogatóan hatáskeltő, de legalábbis élesen kozákellenes mondatok voltak.

Hogy a regény fordítása csonka, azt még a lengyelül nem tudó magyarok is megsejthetik – legalábbis ha a filmváltozatot látták, és a regényt magyarul olvasták. Ők azonnal jelzik, hogy Jerzy Hoffman, a rendező ezt-azt hozzáköltött a cselekményhez. (Ilyen például az az emlékezetes jelenet (3:03), melyben az elfogott és neki kényre-kedvre átadott Bohun kötelékeit a menyegzője előtt álló Skrzetuski elmetszi, és szabadon bocsátja őt.) De mivel a film köztudomásúlag kevesebbet szokott tartalmazni, mint az alapjául szolgáló regény, utánagondolva rögtön fölmerülhet bennük, hogy nem Hoffman tett hozzá valamit Sienkiewicz szövegéhez, hanem a magyar fordítás vett el belőle. – És csakugyan: ez a jelenet igenis meg van alapozva a könyv lengyel szövegében, noha a magyar fordításból minden rá való utalás kimaradt.

1. Az eltéréseket kezdetben annak tudtam be, hogy Sienkiewicz talán maga írta át saját (először a Słowo című napilap hasábjain, folytatásokban közölt) regényét, mikor könyv alakjában is kiadta (1884). És csakugyan találtam rá adatot, hogy a végkifejletet kibővítette. Például a hírlapi változat szerint egy pap, a könyv szerint pedig szolgája, Rzędzian árulta el a főhősnek, hogy szíve hölgye, akit halottnak hitt, mégis él, és biztonságban van. És ismét, az újságbeli változatban nem szerepelt Bohun elfogatása és (sejthető) szabadon engedése, míg a könyvben igen. Ezután következett mindkét változatban a Végszó a beresteczkói csata leírásával. Csakhogy az általam talált eltérések végigkísérték az egész művet, és túlnyomó részük kihagyás volt az eredetihez képest. Tehát ez a feltevésem elégtelennek bizonyult.

2. Azt a feltevést is megkockáztattam, hogy az írót (az 1880-as években) a cári cenzúra is fékezte abban, hogy túl merészen bírálja a kozákságot, illetve a vele idővel szövetségre lépett orosz birodalmat. (Erre nézve az Özönvíz szolgál támpontul, minthogy benne az oroszok különféle kódneveken szerepelnek: "Septentriók," "hiperboreusok," és talán csak egyszer "muszka hadak." – és ezt az orosz hódoltság elmúltával sem módosították a szövegkiadók.) Azt feltételeztem, hogy Sienkiewicz írt egy szelídebb verziót, amely a cenzúrán volt hivatva átmenni, és egy szókimondóbbat a fiókja (illetve a cári uralomtól mentes utókor) számára, s ez utóbbit adták volna ki Lengyelországban, míg az előbbiből készült volna a magyar fordítás. – Aztán az interneten egyszer csak elém állt a regény 1885-ből való, harmadik (Gebethner-Wolff-féle) kiadása. Ebben a legtöbb ilyen többlet megtalálható volt, viszont az elején ott díszelgett az orosz nyelvű felirat: "A cenzúra által engedélyezve." Vagyis e hipotézisem is megdőlt. A témába vágó lengyel szakcikkeket böngészve találkoztam olyan indoklással, hogy erre az orosz birodalom ukránellenessége adott lehetőséget. Sienkiewicz valószínűleg szándékosan nem írta bele regényébe a kozák felkelés 1654 utáni, orosz háborúvá szélesedett szakaszát, mert az már megfeküdte volna az orosz cenzor gyomrát.

3. A következő tippem az volt, hogy alighanem a regény 1960-as magyar fordításának alapszövege, vagyis az 1954-es lengyel kiadás sikeredett csonkára, elvégre nem sokkal Sztálin halála után jött napvilágra, és Sienkiewicz, aki valóságos akrobatamutatványokat végzett, míg könyvét az orosz hódoltság területén megjelentethette, igazán nem láthatta előre a szocializmus éveit, mikor a "baráti népekről" egyáltalán nem volt szabad rosszat mondani. Úgy képzeltem: maguk a lengyelek cenzúrázták ki saját Nobel-díjas írófejedelmük egyik fő művéből az ukránokra sérelmes szövegeket, és ezen csak a szocializmus legrosszabb évein túljutva sikerült változtatniuk. Így állhatott elő az a látszat, hogy az interneten megtalálható 1974-es lengyel kiadás jóval bővebb, mint az, amit Mészáros István – a magyar fordításból ítélve – a kezében tartott.

Mivel az interneten az 1954-es kiadás nem található meg (hiszen a mű lengyel szövegtörténetéből sem az antik egyediség, sem a korszerű tudományos tálalás okán nem tűnik ki, hanem köztes állapotot képvisel), kénytelen voltam egy lengyel antikváriumból postán megrendelni (a Trilógia regényeinek többi kötetével együtt). És mikor a csomagot kibontottam, menten kipukkadt e harmadik hipotézisem is. A szöveg csak jelentéktelen részletekben különbözött a hálón található példánytól, mely (a pdf-állomány impresszuma szerint) az 1974-es szöveget tartalmazza.

Egyébként a harmadik hipotézisem volt a legkevésbé hibás a három közül. Csakugyan nagy szerencsének volt tartható, hogy Sienkiewicz Trilógiája, de legalábbis a Tűzzel-vassal 1945 után nem került cenzúra alá. Egy mai tanulmány szerzője, Katarzyna Kościewicz idézi Maria Bokszczanint, a közelmúlt jeles Sienkiewicz-kutatóját, aki mesterére, Julian Krzyżanowskira (1892–1976) hivatkozva beszámol arról a jelenetről, amikor maga Sztálin dicsérte egy lengyel írókból álló küldöttség előtt Sienkiewiczet és a Tűzzel-vassal-t, miközben a regény egy példányát tartotta a kezében. A lengyel irodalmárok ezt látván kapva kaptak az alkalmon, és az illetékes elvtársak rövidesen jóvá is hagyták az életmű nagy részének kiadását (1948–55). Ez 56 kötetre terjedt (négy elemző kötettel kísérve), és a lehetőségekhez mérten az írónak minden akkor ismert (és nyilván nem orosz- vagy szocializmus-ellenes) művét tartalmazta, és igyekezett az addigi kiadások szövegét megtisztítani a beléjük keveredett hibáktól. Ez volt az első, több forrásra támaszkodó szövegkiadás (de a mai értelemben nem minősül kritikai kiadásnak), és a főszerkesztője maga Krzyżanowski volt. Ugyane tanulmányban még azt olvassuk: a lengyel cenzorok valószínűleg azt sem vállalták, hogy vonalasabbak legyenek szovjetunióbeli társaiknál, akik ekkor már ráütötték a pecsétet a Tűzzel-vassal ukrán fordítására, olyannyira, hogy az már nyomdában volt.

Így hát bebizonyosodott, hogy a regény lényegében teljes szöveggel vészelte át úgy a cári cenzúrát, mint a szovjet és lengyel kommunista uralmat. Akkor hát honnan erednek az általam talált szövegeltérések?

Különös színezetet ad e nyilatkozatnak az a körülmény, hogy a regénynek A Világirodalom Remekei sorozatban megjelent kétkötetes kiadásába (Európa, 1980) már nem is írták bele, hogy "rövidített." Mégsem gondolom, hogy Kovács Endre monográfiabeli megjegyzése ezen említéshiányra reagált volna, és a regény átlagolvasóját akarta volna megóvni valamiféle csalódástól. (Elvégre akkoriban még nem létezett az internet, és a lengyel szöveget papíralakban sem olvasták sokan idehaza.) Sokkal valószínűbbnek látom, hogy 1980-ra a hazai polonisták körében már némi visszhangot vert a húsz évvel azelőtti rövidítés ténye, s az ennek kapcsán felmerülő szemrehányásokat kívánhatta kurtán rövidre zárni a szerző egy merőben formális, azaz érdemben nem reagáló hivatkozással. (Ezt persze utólag igen nehéz volna bizonyítani.) Mindenesetre Kovács Endre tagadhatatlanul rálátott a mű magyarításának legalább a végtermékére, és maga is kitűnően tudott lengyelül, így talán nem tévedek nagyot, ha ezen eljárásában (lett légyen bármi a tényleges célja) a szöveg megkurtításának legalábbis az utólagos jóváhagyását vélem felismerni.

Úgy vélem, Kovács Endre nagyon is jól tudta, mit jelentett az ötvenes években publikálni, vagy egyszerűen csak tudományos és politikai berkekben mozogni. 2026. augusztus 28-án az Akadémia könyvtárának kézirattárában átnéztem levelezését Csapláros Istvánnal, akihez a kölcsönös szakmai megbecsülés mellett évtizedekig szívélyes barátság kötötte. Az egyik kései levelében egy igencsak árulkodó megjegyzést találtam:

Forrás: az MTA KIK kézirattára,
Kovács Endre hagyatéka,
MS 6436/28. (2. oldal)
Kovács Endre levele Csapláros Istvánnak
1980. április 2.

[...] Néhány apróbb munkát még végzek, de a legfontosabb az én számomra mégiscsak életem fő művének a publikálása. Ez biztatóan alakul: jövőre 5. kötetes emlékirataim első kötete megjelenik (már szerkesztve van), az 1911-1938 közti éveket dolgozza fel, most - őszre - készítem el a második részt, mely a háborús éveket (1939-1945) öleli fel. A többinek a publikálása tárgytalan, túl sok kozmetikázást igényelne.
[...]

Csapláros István (1910–1994) A lengyel irodalom Magyarországon c. könyvében (Akadémiai Kiadó, Bp., 1985., 101. o.) a következőket írta:

"A személyi kultusz korában, a sematikus irodalom virágzása idején nem jutott hely Sienkiewicz számára a magyar kiadói politikában. Csak 1953-ban, a Klasszikus Lengyel Elbeszélők kötetében jelenik meg majd néhány novellája.

A felszabadulás után a központi irodalmi sajtón és a fővárosi napilapokon kívül számos megyei lap is ismerteti Sienkiewicz magyarul megjelent műveit. Nem hiányzanak a kritikai hangok most sem. Az MSZMP központi orgánumának F. R. jelzésű cikkírója pl. kifogásolja, hogy a Sivatagban és vadonban c. regény a fehér faj felsőbbrendűségét és az állítólag emberséges gyarmattartást dicsőíti.

A Sienkiewicz-életmű magyarra való újabb átültetése elsősorban Mészáros István lengyel PEN Club-díjas műfordító érdeme. Az egyes kiadásokhoz Kovács Endre írja a bevezetőket és utószókat. Az 1955 végén készített ankét azt mutatja, hogy az előző években magyarra fordított lengyel sematikus irodalom sokat ártott a nagy klasszikusok: Reymont, Sienkiewicz és Prus tekintélyének.

Azóta Sienkiewicz magyarországi hírneve újra felmenőben van. Sőt, bizonyos tudományos érdeklődés is megnyilvánul iránta. [...]"

Ugyanő ezen megállapításokat már évtizedekkel korábban leírta egy lengyel nyelvű tanulmánykötetben. (Sienkiewicz na Węgrech, in: Aniela Piorunowa – Kazimierz Wyka szerk.: Henryk Sienkiewicz – twórczość i recepcja światowa; Wydawnictwo Literackie, Kraków, 1968., 406. o.). E kötet alcíméhez (Alkotások és nemzetközi fogadtatásuk) talán nem illett volna, hogy a felsorolt regények közül kettőnek a megcsonkításáról is szó essék, de ez érthető annak fényében, hogy Csapláros István ellenpontot kívánt adni a nemrég maguk mögött hagyott sztálini korszakkal. (Ez tűnik a legkeményebb bírálatnak, amit 1968-ban retorzió nélkül ki lehetett mondani.)

Azt az eddigi puhatolódzó nyomozásommal is megállapíthattam, hogy a szövegeltérések nagy része a XX. század közepén, Magyarországon keletkezett. De ennél többet is állíthatunk – ahogy persze már mások is megtették. A Wikipédián – már a munkám közepén járva – azt olvastam, hogy a szövegeket a világirodalmi művek magyar kiadásakor (is) széltében működő kommunista cenzúra csonkította meg. És csakugyan: a lengyel szöveget a magyarral párhuzamosan végigolvasva és az eltéréseket megjelölve a következőket állapítottam meg:

E tétel részletes bizonyítására írásom e szakaszában nem vállalkozom, és később is csak statisztikai kimutatást készítek az egyes kategóriákról. De az általam készített kimutatásokra tekintve komoly ellenvetés nem tehető ellene. (Erről már most, az általam a bizonytalan jövőre ígért magyar tükörszöveg hiányában is meggyőződhet bárki a kimutatások átfutásával – ha máshogy nem, egy Google-fordítót bekapcsolva.) Ehelyett néhány hangsúlyos szemléltetést vezetek elő a hosszabb kivágások köréből, megjegyezve, hogy példáim bőséggel szaporíthatók volnának. Azt is előrebocsátom, hogy e gyűjtemény szövege kidolgozottságban elmaradhat az általam a kiadónak átküldésre szánt fordításjavaslatoktól, mert a szöveg folyamatos gondozásakor csak ez utóbbiakat frissítem.

1. (F) A legrémesebb példaként egy gátlástalan szövegcsonkítást és -átírást mutatok a Végszóból:

PIW 1954: [Gdy wreszcie ciemności okryły ziemię, sami zwycięzcy byli przerażeni swym dziełem. Nie śpiewano Te Deum i nie łzy radości, lecz łzy żalu i smutku płynęły z dostojnych oczu królewskich. Tak rozegrał się akt pierwszy dramatu, którego autorem był Chmielnicki.] Lecz Bohun [nie złożył wraz z innymi głowy] w tym [dniu straszliwym. Jedni mówili, że spostrzegłszy klęskę, pierwszy ratował się ucieczką; inni, że ocalił go pewien rycerz znajomy. Prawdy nikt nie mógł dociec.]

Európa 1960: Bohun azonban innen is kivágta magát.

Saját fordításom: [Mikor végre a sötétség elborította a földet, maguk a győzők is elrémültek művüktől. Nem énekeltek Te Deumot, és a király méltóságos szeméből sem az öröm, hanem a bánat és a gyász könnyei csorogtak. Így zajlott le azon színjáték első felvonása, melynek Hmelnickij volt a szerzője.] De Bohun [nem veszett oda másokkal együtt] e [borzalmas napon. Némelyek azt mondták, hogy a vereség láttán elsőként eredt futásnak, mások szerint egy ismerős lovag mentette meg. Az igazságot senki nem tudta kideríteni.]

Bohunt, a negatív főhőst Sienkiewicz több helyen is kiszolgáltatott, ellenségei irgalmára szoruló alakként láttatja a regényben, míg a cenzor azon mesterkedik, hogy itt is az ő vitézségét domborítsa ki. E szemelvény az előre megfontolt szövegrongálás minősített esetét tanúsítja, melyben a cenzor a szerző mondanivalóját a visszájára fordítja. Egy Nobel-díjas szerző szövegén csak akkor eshetik ekkora gyalázat, ha a fordítót abba a helyzetbe hozzák, hogy nevére kelljen vennie egy obskúrus cenzor ideológiailag vezérelt döntését. Ha más példa nem akadna, ez az egy is bizonyítaná, hogy nem Mészáros István felel a lengyel és a magyar szöveg közti nagyszámú eltérésért.

*

2. (C) Persze nem mindegyik szövegváltoztatás ilyen otromba. Találhatók olyan szövegkurtítások is, melyek mögött ideológiai ok nem sejdíthető, hanem ténylegesen a rövidítés lehetett a céljuk. A regény igen hosszú, és számos önismétlésként ható, részletező leírást, szerzői kommentárt tartalmaz. Jócskán akadnak benne szószaporító, mindazonáltal hangulatos párbeszédek is. De az ezekbe való beleollózás csak kisebb részét alkotja az összes kihagyásnak, melyek többsége a fent felsorolt kategóriákba sorolható. Közülük szemléltetésül ideiktatok egy átlagosnak mondható kihagyást az I. kötet XXIX. fejezetének végéről:

PIW 1954: Pan Jan raźno ku drzwiom ruszył, ale w tej chwili rozwarły się one nagle i ukazała się w nich płomienista głowa pana Wierszułła, któren z nadwornymi Tatary na daleki podjazd był posłany. – Mości książę! – zawołał, oddychając ciężko. – Połonne Krzywonos wziął[, ludzi dziesięć tysięcy w pień wyciął, niewiast, dzieci. Pułkownicy zaczęli się znowu schodzić i cisnąć koło Wierszułła, przyleciał i wojewoda kijowski, książę zaś stał zdumiały, bo się nie spodziewał takiej wieści. – Toż tam sama Ruś się zamknęła! To chyba nie może być! – Jedna dusza żywa z miasta nie wyszła. – Słyszysz wasza mość – rzekł książę, zwracając się do wojewody – prowadźże układy z takim nieprzyjacielem, któren swoich nawet nie szczędzi! Wojewoda sapnął i rzekł: – O dusze pieskie! Kiedy tak, niechże diabli porwą wszystko! Pójdę jeszcze z waszą książęcą mością! – A toś mi brat! – rzekł książę. – Niech żyje wojewoda kijowski! – zakrzyknął stary Zaćwilichowski. – Niech żyje zgoda! [...]]

Európa 1960, saját fordításommal kiegészítve: Jan uram már indult is nagy örömmel, ám e pillanatban hirtelen feltárult az ajtó, s Wierszull lángvörös feje jelent meg benne, ki messze portyázó úton járt az udvari tatárokkal. – Nagyságos herceg úr! – kiáltotta lihegve. – Krzywonos elfoglalta Polonnyt[, tízezer embert lekaszabolt, asszonyokat, gyerekeket. Az ezredeskapitányok újra gyülekezni kezdtek és Wierszułł köré nyomakodtak; odasietett a kijevi vajda is. A herceg döbbenten állt, mert ilyen hírre nem számított. – Vagyis egész Ruténföld oda zárkózott be! Ez aligha lehetséges! – A városból egyetlen lélek se menekült meg. – Hallotta kegyelmességed is – szólt a herceg a vajdához –, így bocsátkozzék alkudozásba egy olyan ellenséggel, aki még a sajátjait sem kíméli! A vajda fújt egyet, és így felelt: – Ó, eblelkek! Ha így volt, az ördögök vigyék el mindet! Továbbra is hercegi nagyságoddal tartok. – Hát testvérem vagy! – mondta a herceg. – Éljen soká a kijevi vajda! – kiáltotta a vén Zaćwilichowski. – Éljen az egyetértés! [...]]

Ebben a részletben nagyon jól tetten érhető a cenzor abbéli igyekezete, hogy a kozák seregnek saját véreivel, a városba menekült rutén parasztokkal és polgárokkal szembeni kegyetlenkedését eltüntesse az olvasó szeme elől.

*

3. (ABJ) A következő részlet az I. kötet XXIV. fejezetének elejéről való:

PIW 1954: Przyszła nagle myśl panu Skrzetuskiemu, że to Zagłoba musiał dziada obedrzeć, aby dla siebie i dla Heleny przebranie zdobyć. „Nie może to inaczej być!” – powtarzał sobie namiestnik i ulgi wielkiej na tę myśl doznawał, gdyż takie przebranie bardzo ucieczkę ułatwiało. [Spodziewał się też, że Bóg, któren nad niewinnością czuwa, Heleny nie opuści, a chcąc łaskę Jego tym bardziej dla niej zjednać, postanowił sam z grzechów się oczyścić. Wyszedł tedy z cekhauzu i szukał księdza Muchowieckiego, a znalazłszy go pocieszającego niewiasty, o spowiedź prosił. Ksiądz powiódł go do kaplicy, zaraz siadł do konfesjonału i słuchać począł. Wysłuchawszy, naukę dawał, budował, w wierze utwierdzał, pocieszał i gromił. A gromił w ten sens, iż nie wolno jest chrześcijaninowi w moc bożą wątpić, a obywatelowi więcej nad swym własnym niż nad ojczyzny nieszczęściem płakać, gdyż prywata to jest swego rodzaju mieć więcej łez dla siebie niż dla publiki – i więcej swego kochania żałować niż klęsk powszechnych. Po czym te klęski, ten upadek i hańbę ojczyzny w tak wzniosłych i żałośliwych wyraził słowach, że zaraz wielką miłość dla niej w sercu rycerza rozniecił, od której własne nieszczęścia tak mu zmalały, że prawie ich dostrzec nie mógł. Oczyścił też go z zawziętości i nienawiści, jaką przeciw Kozakom w nim spostrzegł. „Których gromić będziesz – mówił – jako nieprzyjaciół wiary, ojczyzny, jako sprzymierzeńców pogaństwa, ale jako swoim krzywdzicielom przebaczysz, z serca odpuścisz i mścić się nie będziesz. A gdy tego dokażesz, tedy widzę już, że Bóg cię pocieszy i kochanie twoje tobie odda, i spokój tobie ześle…”. Po czym go przeżegnał, pobłogosławił i wyszedł, krzyżem mu za pokutę do rana przed Chrystusem rozpiętym leżeć kazawszy. Kaplica była pusta i ciemna, jeno dwie świece migotały przed ołtarzem, kładąc blaski różowe i złote na twarz Chrystusa wykowaną z alabastru, a pełną słodyczy i cierpienia. Godziny całe upływały, a namiestnik leżał bez ruchu niby martwy – ale też czuł coraz wyraźniej, że gorycz, rozpacz, nienawiść, ból, troski, cierpienie odwijają mu się od serca, wypełzają mu z piersi i pełzną jak węże, i kryją się gdzieś w ciemnościach. Uczuł, że lżej oddycha, że jakoby wstępuje w niego nowe zdrowie, nowe siły, że w głowie robi mu się jaśniej i błogość jakaś ogarnia – słowem, przed tym ołtarzem i przed tym Chrystusem znalazł wszystko, cokolwiek mógł znaleźć człowiek tamtych wieków, człowiek wiary niewzruszonej, bez śladu i cienia zwątpienia.] Nazajutrz był też namiestnik jakby odrodzony. [...]

Európa 1960, saját fordításommal kiegészítve: [...] Skrzetuskinak eszébe villant, hogy netán Zagloba fosztotta ki a koldust, hogy magának és Helenának álöltözetet szerezzen. "Nem lehet másképpen!" – hajtogatta magában, s e gondolatra nagy megkönnyebbülést érzett, mert az ilyen álöltözet fölöttébb megkönnyíthette a menekülést. [Azt is reménylette, hogy az ártatlanság fölött őrködő Isten nem hagyja el Helenát, és mivel még inkább el akarta nyerni az ő számára Isten kegyelmét, elhatározta, hogy maga is megtisztul bűneiből. Kiment hát a fegyvertárból, és Muchowiecki atya keresésére indult. Egy asszony vigasztalása közben érte őt, és gyónni kívánt nála. A pap bevezette őt a kápolnába; azonnal beült a gyóntatószékbe, és hozzálátott a bűnvallás meghallgatásához. Mikor ennek végére ért, tanította, építette, a hitben erősítette, vigasztalta és dorgálta őt. Mégpedig azért dorgálta, mert nem szabad egy kereszténynek az Isten hatalmában kételkednie, sem a honpolgárnak jobban sírni saját balsorsán, mint a hazáén, mivel ha valakinek több könnye akad a maga, mint a köz számára, és ha jobban sajnálja a szerelmét, mint a mindenkit sújtó vereségeket – az már a maga nemében önzés. Ezután oly magasztos és siralmas szavakkal írta le e vereségeket, a haza eme romlását és gyalázatát, hogy a lovag szívében azonnal oly nagy szeretetet ébresztett a haza iránt, amely mellett saját szerencsétlensége úgy eltörpült, hogy szinte nem is vette észre. Megtisztította őt a konokságtól és a kozákság iránti gyűlölettől, melyet észrevett benne. „Akiket összezúzol – mondta –, úgy zúzd össze, mint a hit és a haza ellenségeit, mint a pogányokkal cimborálókat; de mint a neked kárt tévőknek bocsáss meg, szívedből engedj meg nekik, és ne állj bosszút rajtuk. Ha így cselekszel, akkor már látom is, hogy az Isten megvigasztal, visszaadja szerelmesedet, és békességet bocsát reád…” Ezután megjegyezte őt a kereszt jelével, megáldotta, majd eltávozott. Penitencia gyanánt azt szabta rá, hogy reggelig feküdjék keresztként kitárt karokkal a megfeszített Krisztus előtt. A kápolna kihalt volt és sötét; az oltár előtt csupán két gyertya pislákolt, rózsaszín és aranyos fényt vetvén Krisztus alabástromból formált, nyájas és szenvedő arcára. Egész órák teltek el, s a vicekapitány mozdulatlanul feküdt, mintha halott volna – de egyre erősebben érezte, ahogy szívéből kioldódik a keserűség, a kétségbeesés, a gyűlölet, a fájdalom, az aggodalom és a szenvedés; s hogy ezek mindmegannyi kígyó gyanánt másznak elő kebléből, és hason csúszva eltűnnek valahol a sötétben. Úgy érezte: könnyebben lélegzik; mintegy új egészség és erő költözik beléje, nagyobb világosság támad fejében, és boldogságos állapotba kerül, – egyszóval: ez oltár és e Krisztus előtt mindenre rátalált, amit ama századok fia, a mozdíthatatlan hitű, a kétely nyoma és árnyéka nélkül élő ember egyáltalán meglelhetett.] Másnap a vicekapitány mintha újjászületett volna. [...]

Ez a kivágás azt a benyomást hagyja a magyar olvasóban, hogy a főhős lelki megújulása egy, a gondolataiban hirtelen felvetődött reménységből következett volna, holott az az ő gyónásának volt köszönhető. Muchowiecki atya itt adott lelkigondozói tanácsa egyébként Skrzetuski sok más tettét is megmagyarázza, kezdve azzal, hogy miért nem kért eltávozást a hadjárat közepén, hogy kedvesét időben biztonságba helyezze, el egészen Bohun kötelékeinek elvágásáig. A főszereplő jellemfejlődése ugyan nem látványos, de az ilyen pontokon igenis tetten érhető. Muchowiecki atya a regény rezonőrjének is tekinthető, és szerepét a cenzúra nem véletlenül tompította e szakaszok kiirtásával.

*

4. (IJ) A II. kötet IV. fejezetében található egy hosszabb kinyesett szakasz, melyen a cenzor munkájának egy ad hoc megoldását szemlélhetjük:

PIW 1954: – Czekaj waść… Albo złapać języka z tych hultajów, którzy Bar brali, czy czego nie wiedzą. Wszyscy oni patrzą w Bohuna jak w tęczę, że to im się jego diabelska fantazja podoba: pieśni o nim śpiewają (żeby im gardziele poropiały!) i jeden drugiemu bają o tym, co zrobił, i o tym, czego nie zrobił. Jeśli on naszą niebogę porwał, to się przed nimi nie ukryło. [– To można i ludzi posłać swoją drogą, i o języka się starać swoją drogą – zauważył pan Podbipięta. – Trafiłeś waść w sedno. Jeśli się dowiemy, że żyje, to jest najgłówniejsza rzecz. Wtedy, skoro waszmościowie szczerym sercem Skrzetuskiemu pomagać chcecie, to oddacie się pod moją komendę, bo mam najwięcej eksperiencji. Poprzebieramy się za chłopów i postaramy się dowiedzieć, gdzie on ją ukrył. A jak raz będziemy wiedzieć, to już głowa moja w tym, że jej dostaniemy. Najwięcej ważę ja i Skrzetuski, bo Bohun nas zna, a jakby poznał, no to by nas matki rodzone potem nie poznały, ale waszmościów obydwóch nie widział. – Mnie widział – rzekł pan Podbipięta – ale mniejsza z tym. – Może też jego Pan Bóg poda w nasze ręce! – zawołał pan Wołodyjowski. – Już ja go tam nie chcę widzieć – mówił dalej Zagłoba. – Niech tam kat na niego patrzy. Trzeba ostrożnie poczynać, by całej imprezy nie popsować. Nie może to być, aby on jeden o jej ukryciu wiedział, a już to ręczę waszmościom, że bezpieczniej kogo innego się pytać. – Może też ludzie nasi wysłani się dowiedzą. Jeśli tylko książę pozwoli, wybiorę pewnych i wyślę choćby jutro. – Książę pozwoli, ale czy się dowiedzą, wątpię. Posłuchajcie, waszmościowie: przychodzi mnie do głowy i drugi sposób, oto, abyśmy zamiast ludzi wysyłać albo języków łapać, sami poprzebierali się po chłopsku i ruszyli, nie mieszkając. – O, nie może to być! – zakrzyknął pan Wołodyjowski. – Czemu nie może być? – To chyba waść służby wojennej nie znasz. Gdy chorągwie nemine excepto stawają, to jest święta rzecz. Choćby ojciec i matka konali, to towarzysz ci nie pójdzie wtedy permisji odjazdu prosić, bo przed bitwą to jest największy dyshonor, jakiego się żołnierz dopuścić może. Po bitwie walnej, gdy nieprzyjaciel rozproszon, można, ale nie przedtem. I uważ waść: Skrzetuskiemu pierwszemu chciało się zrywać i lecieć, i ratować, a ani pary nie puścił. Reputację on już ma, książę go kocha, a ani się odezwał, bo swój obowiązek zna. To jest, widzisz waszmość, służba publiczna, a tamto prywatna. Nie wiem, jak tam gdzie indziej, choć mniemam, że wszędzie tak samo, ale u księcia naszego wojewody niebywała rzecz: permisja przed bitwą, jeszcze u oficerów! Choćby się też i dusza podarła Skrzetuskiemu, nie poszedłby z taką propozycją do księcia. – Rzymianin on jest i rygorysta, wiem – mówił pan Zagłoba – ale żeby tak kto księciu podszepnął, może by jemu i waszmościom z własnej woli dał permisję. – Ani to jemu w umyśle nie postoi! Książę całą Rzeczpospolitą ma na głowie. Cóż waćpan myślisz, teraz tu najważniejsze sprawy się ważą, całego narodu tyczące, żeby on się czyjąś prywatą zajmował? A choćby też, co jest niepodobne, nieproszony permisję dał, tedy, jak Bóg na niebie, nikt by z nas teraz z obozu nie wyruszył, bo i my też pierwsze służby ojczyźnie nieszczęsnej, nie sobie powinni. – Wiem ci ja o tym, wiem, i służbę z dawnych czasów znam, dlatego też powiedziałem waszmości, że ten sposób przeszedł mi jeno przez głowę, ale nie powiedziałem, że w niej siedzi. Zresztą, prawdę rzekłszy, póki potęga hultajska stoi nienaruszona, niewiele byśmy mogli wskórać, ale gdy będą pobici, ścigani, gdy własne gardła będą tylko ratować, wtedy i zapuścić się śmiało między nich możemy, i łatwiej wieści z nich wydobyć. Oby tylko jak najprędzej reszta wojska nadciągnęła, bo inaczej na śmierć się chyba pod tym Czołhańskim Kamieniem zamartwimy. Żeby tak przy naszym księciu była komenda, już byśmy ruszali, ale książę Dominik często gęsto widać popasa, kiedy go dotąd nie ma. – We trzech dniach już się go spodziewają. – Dajże go, Boże, jak najprędzej! Wszakże pan podczaszy koronny dziś nadciąga?] – Tak jest.

Európa 1960, saját fordításommal kiegészítve: – Várjon csak kegyelmed… talán hírmondókat csípni ama haramiák közül, akik Bart elfoglalták, s kiszedni belőlük, hogy nem tudnak-e valamit. Azok mind úgy bámulják Bohunt, akár a szivárványt, mert tetszik nekik ördögi kurázsija; énekeket is dalolnak róla, gennyedne el a torkuk!… S egymásnak mesélik, mit tett, mit nem tett. Most azért, ha ő ragadta el szegénykénket, az nem maradhatott titokban előttük. [– Lehet embereket küldeni egyrészről, és nyelvet fogni másrészről – jegyezte meg Podbipięta uram. – Kegyelmed eltalálta a dolog velejét. Ha megtudjuk, hogy ő él, az a legfőbb dolog. Akkoron, mivel kegyelmetek őszinte szívvel segíteni akarnak Skrzetuski uramnak, adjátok magatokat az én parancsnokságom alá, mert nekem van a legnagyobb experientiám. Öltözzünk paraszti ruhába, és igyekezzünk megtudni, hol rejtette el őt. És ha már tudjuk, a fejemet teszem rá, hogy visszahozzuk. A legjobban én és Skrzetuski uram számítunk, mert Bohun ismer bennünket, és ha felismerne, akkor utána a szülőanyánk sem ismerne ránk, de kegyelmeteket egyiket se látta. – Engem már látott – szólt Podbipięta uram – de az nem számít. – Tán az Isten a kezünkbe adja őt – kiáltott fel Wołodyjowski uram. – Márpedig én nem kívánom látni őt – folytatta Zagłoba. – Lássa őt inkább a hóhér. Óvatosan kell hozzáfognunk, hogy az egész vállalkozást tönkre ne tegyük. Lehetetlen, hogy egyedül ő tudna a kisasszony rejtekhelyéről, és megmondom én kegyelmeteknek, hogy biztonságosabb valaki másnál tudakozódnunk. – A kiküldötteink is tudakozódhatnak. Ha a herceg engedélyt ad rá, kiválasztok néhányat, és akár holnap is kiküldöm őket. – A herceg engedélyt ád ugyan, de kétlem, hogy megtudnak-e bármit is. Figyeljenek kegyelmetek: eszembe ütődött egy másik mód is, mégpedig hogy nem másokat küldünk ki vagy hírhozókat fogunk, hanem magunk öltözünk parasztnak, és késedelem nélkül útnak eredünk. – Ó, az lehetetlen! – kiáltott fel Wołodyjowski uram. – Már miért volna lehetetlen? – Kegyelmed aligha ismeri a hadi szolgálatot. Mikor a zászlóaljak nemine excepto kiállnak, az szent ügy. Még ha atyja vagy anyja haldokolna is, a bajtárs nem indul permissiót kérni eltávozásra, mert csata előtt az a legnagyobb szégyen, amit katona valaha is magára vonhat. A döntő csata után, ha az ellenséget már szétszórtuk, már lehetséges, de előtte nem. És tekintse meg kegyelmed Skrzetuskit: ő elsőként ugrott és rohant volna a kisasszony mentésére, mégsem szólt egy szót sem. A reputációja már megvan, a herceg szereti őt, de nem szólalt meg, mert tudja kötelességét. Vagyis kegyelmed beláthatja: a szolgálat közügy, amaz meg magánügy. Nem tudom, másutt hogy áll a dolog, de úgy vélem, mindenütt ugyanígy, viszont a mi hercegvajdánknál hallatlan eset volna, ha akár egy tiszt is permissiót kérne a csata előtt! Még ha a lelke szakadna is szét Skrzetuskinak, ilyen előterjesztéssel nem állna a herceg elé. – Tudom, hogy ő római jellem, és szigorú erkölcse vagyon – mondta Zagłoba uram – de ha valaki úgy sugallná a hercegnek, talán neki és kegyelmeteknek önként adna permissiót. – Ez neki esze ágában sincs! A hercegnek az egész Köztársaság forog az eszében. Mit képzel kegyelmed: most, mikor itt a legfontosabb ügyek fognak eldőlni, melyek az egész nemzetet illetik, vajon ő akárki privátájával fog foglalkozni? És ha kéretlenül is megadná a permissiót, ami képtelenség, akkor mint Isten vagyon az égben, egyikünk sem lépne most ki a táborból, mert elsőként mi is a boldogtalan haza szolgálatára vagyunk kötelesek, nem a magunkéra. – Tudok ám én is erről, tudok, és a szolgálatot is régóta ismerem, ezért is mondottam kegyelmeteknek, hogy e mód csak átfutott a fejemen, de nem mondám, hogy ott fészkel benne. Másfelől, az igazat megvallva, míg a rablónép hatalma nincs megingatva, nem sokat érhetnénk el, de midőn már megverettek és űzetnek, mikor már csak saját bőrüket mentik, akkor bocsátkozhatunk bátorságosan közébük, és könnyebben nyerhetünk ki tőlük híreket is. Ó, bárcsak mihamarabb idegyűlne a hadak többi része, mert különben alighanem halálra bánkódjuk magunkat eme Czołhański Kamień alatt. Hogyha a mi hercegünknél volna a kommandó, már el is indultunk volna, de Dominik herceg szemlátomást minden bokornál pihenőt tart, mert mostanáig nem ért ide. – Három napon belül idevárjuk. – Istenem, add, hogy mihamarabb itt légyen! Ugyebár a királyi alpohárnokmester úr ma vonul be?] – Úgy van.

Látni való, hogy a cenzor igyekezett úgy meghúzni a kinyesett rész határát, hogy a megmaradt sebszélek maguktól egymáshoz illeszkedjenek. Ez a műtéte most eléggé félszegre sikeredett, de ha az olvasó nem tudja, milyen izgalmas vitát vágtak ki a szeme elől, talán fel sem tűnik neki a szöveg kis döccenése. Az eltüntetett szöveg tartalma most is árulkodik a cenzor indítékáról: az ő szemében sem Wiśniowiecki herceg idealizálása, sem Skrzetuski római jellemének kidomborítása, és általában véve a hazaszeretet eszményének egy (másik) nemes szájából jövő magasztalása sem tűnhetett a magyar olvasó elé tartozónak. Pedig az ehhez hasonló részek következetes kiirtásával a regény az egyik lábára sántítani kezd, hiszen a mai olvasó joggal kérdezi: Miért nem sietett Skrzetuski, hogy kedvesét megvédje vagy a fogságból kimentse? A választ Sienkiewicz a maga kortársainak alaposan megadta: azért, mert a haza ügyét (Muchowiecki atya korábban adott tanácsára) elébe helyezte önnön boldogságának. Hozzátenném: mivel az 1884 óta eltelt időben a világ jó pár lépéssel továbbtántorgott az egyén önbálványozása mint koreszmény irányába, Skrzetuski viselkedése és annak indoklása még avíttabbnak tűnhet korunk nemzedéke számára. Ennélfogva még hasznosabb lehet a társadalmunkra nézve, ha a korszellem ellenére minél többen erőt merítenek belőle a közösség szolgálatára.

*

5. (IJ) Az alábbi, komoran szép jelenet a II. kötet XVI. fejezetének zárlatát alkotja.

PIW 1954: Płomień, który rozpalił się w twarzy Skrzetuskiego, zgasł nagle. – Ten szlachcic – rzekł – rad klimkiem rzuci. Jemu nie można wierzyć. Nie! Nie! Nie byłby on w stanie zabić Bohuna. – A tyżeś się nie widział z nim, panie Janie? Bo i to sobie przypominam, że mówił mi, iż do ciebie, do Zamościa jedzie. – W Zamościu nie doczekałem się go. Musi on być teraz w Zbarażu, ale mnie pilno było komisję dogonić, wiecem z Kamieńca nie na Zbaraż wracał i nie widziałem go wcale. [Bóg jeden raczy wiedzieć, czy i to prawda, co on mnie w swoim czasie o niej powiadał, co jakoby podsłuchał, w niewoli u Bohuna będąc, że za Jampolem ją ukrył, a potem miał ją do Kijowa na ślub wieźć. Może i to nieprawda, jako i wszystko, co Zagłoba mówił.] – Po cóż tedy do Kijowa jedziesz? Skrzetuski zamilkł – przez chwilę słychać było tylko świst i wycie wiatru. – Bo… – rzekł łowczy, przykładając palec do czoła – bo jeśli Bohun nie zabit, to możesz snadnie wpaść mu w ręce. – Po to ja i jadę, by jego znaleźć – odparł głucho Skrzetuski. [– Jak to? – Niechże będzie Sąd Boży między nami. – Aleć on do walki z tobą nie stanie, jeno po prostu weźmie cię w łyka i żywota zbawi lub Tatarom zaprzeda. – Z komisarzami jestem, w ich asystencji. – Daj Bóg, abyśmy własne gardła wynieśli, a cóż mówić o asystencji! – Komu życie ciężkie, ziemia będzie lekka. – Bójże się Boga, Janie!… Tu nie o śmierć wreszcie chodzi, bo ta nikogo nie minie, ale oni cię mogą na galery tureckie zaprzedać. – Zali myślisz, panie łowczy, że mi będzie gorzej, jak jest? – Widzę, żeś desperat, w miłosierdzie Boże nie ufasz. – Mylisz się, panie łowczy! Mówię, że mi źle na świecie, bo tak jest, ale z wolą bożą dawno się pogodziłem. Nie proszę, nie jęczę, nie przeklinam, łbem o ścianę nie tłukę, chcę jeno spełnić, co do mnie należy, póki mi sił i życia staje. – Ale cię boleść jako trucizna trawi. – Bóg dał po to boleść, by trawiła, a lek ześle, kiedy sam zechce. – Nie mam co rzec na takowy argument – rzekł łowczy. – W Bogu jedyny ratunek, w Bogu nadzieja dla nas i dla całej Rzeczypospolitej. Pojechał król do Częstochowy, może też u Najświętszej Panny co wskóra, inaczej zginiemy wszyscy.] Nastała cisza; zza okien tylko dochodziło przeciągłe „werdo” dragońskie. [– Tak, tak – mówił po chwili łowczy. – Wszyscy my więcej do umarłych niż do żywych należymy. Zapomnieli już ludzie śmiać się w tej Rzeczypospolitej, jeno jęczą jako ten wicher w kominie. Wierzyłem i ja, że nastaną lepsze czasy, pókim tu wraz z innymi nie przyjechał, ale widzę teraz, że płonna to była nadzieja. Ruina, wojna, głód, mordy i nic więcej… nic więcej. Skrzetuski milczał; płomień ogniska palącego się w kominie oświecał twarz jego wychudłą i surową. Wreszcie podniósł głowę i rzekł poważnym głosem: – Doczesność to wszystko, która upływa, przemija, i nic się po niej nie zostaje. – Mówisz jak mnich – rzekł pan łowczy. Skrzetuski nie odpowiedział; wicher tylko jęczał coraz żałośniej w kominie.]

Európa 1960, saját fordításommal kiegészítve: Skrzetuski arcán a hirtelen fellángolt tűz egyszerre kialudt. – Az a szlachcic szívesen füllentget – jegyezte meg. – Az ő szavainak nem lehet hitelt adni. Nem! Nem! Ő nem bírná megölni Bohunt! – S te nem találkoztál vele, Jan uram? Mert arra is emlékszem, azt mondta, hozzád igyekszik Zamośćba. – Zamośćban nem vártam be, neki most Zbarażban kell lennie, de nekem sürgetős volt, hogy a komiszárosokat beérjem, ezért Kamieniecből nem Zbarażnak tértem vissza, s így nem találkoztam vele. [Csak az Istennek tetszik tudni, hogy igaz-e, amit ő annak idején a knyázkisasszonyról beszélt, mondván: Bohun fogságában lévén kihüvelyezte beszédükből, hogy őt Jampolon túl rejtette el, s ezután Kijevbe akarta vinni a lakodalmába. Lehet, hogy ez is hazugság, mint minden, amit Zagłoba mondott.] – Akkor hát mi okból mégy Kijevbe? Skrzetuski hallgatott. Egy darabig csak a szélvész süvöltése és zúgása hallatszott. – Mert… – folytatta a fővadászmester, ujját homlokára illesztve – mert ha Bohunt meg nem ölték, akkor könnyen a kezébe kerülhetsz. – Éppen azért megyek, hogy megtaláljam – felelte Skrzetuski tompán. [– Hogyhogy? – Ítéljen kettőnk között az Isten. – Csakhogy nem fog veled párbajra kiállni, hanem egyszerűen fogságra vet és elveszejt, vagy elad a tatároknak. – A komiszárosokkal tartok, őket kísérem. – Adja Isten, hogy saját bőrünket épen megmentsük; mit mondjak akkor a kíséret tagjairól? – Akinek az élet nehéz, annak a föld könnyű lesz. – Féljed az Istent, Jan!… Nem a halálról beszélek, mert azt senki el nem kerülheti, de amazok eladhatnak téged a török gályákra is. – Avagy tán úgy véled, fővadászmester uram, hogy ott rosszabb lészen nekem, mint most? – Látom, hogy desperátus vagy, s nem bízol az Isten irgalmában. – Tévedsz, fővadászmester uram! Azért mondom: rossz nekem a világon, mert tényleg így van, de már régen megbékéltem az Isten akaratával. Nem könyörgök, nem jajgatok, nem átkozódom, fejem a falba nem verem, csak azt akarom betölteni, ami rám tartozik, míg életem tart és erőmből futja. – De a fájdalom méregként pusztít téged. – Isten adta ama fájdalmat, hogy mérgezzen, s orvosságot is küld, amikor jónak látja. – Erre az argumentumra nincs mit mondanom – szólt a fővadászmester. – Egyedül Istenben van menekvés, Istenben a remény minekünk s az egész Köztársaság számára. A király elutazott Częstochowába, és talán ki is tud nyerni valamit a Szűzanyától, különben mind elveszünk.] Csend lett. Csak az ablakon át hallatszottak be odakintről a dragonyosok elnyújtott „werdo” kiáltásai. [– Igen, igen – mondta kisvártatva a fővadászmester. – Mi mindnyájan inkább tartozunk a holtakhoz, mintsem az élőkhöz. E Köztársaságban az emberek már elfelejtettek nevetni, csak nyögdécselnek, mint e szélvihar a kandallóban. Én is hittem, hogy jobb idők jönnek, míg másokkal együtt ide nem érkeztem, de már látom, hogy ez hiú remény volt. Romlás, háború, éhínség, gyilkosság, és semmi más… semmi más. Skrzetuski hallgatott; a kályhában égő lángok fényükbe vonták lesoványodott, rideg arcát. Végül fölemelte fejét, és és komoly hangon megszólalt: – Ideigvaló itt minden, elmúlik, tovatűnik, és nem marad utána semmi. – Úgy beszélsz, mint egy szerzetes – mondta a fővadászmester. Skrzetuski nem felelt; csak a szélvész jajongott a kandallóban egyre bánatosabban.]

Skrzetuskinak nem csupán római jelleme, hanem Isten iránti alázata és szerzetesi aszkézise csillan itt meg, amiből a cenzor alig valamit hagyott. Viszont némi mérsékletet tanúsított azzal, hogy legalább nem írt hozzá semmit.

*

6. (DE) Nehéz dolga lehetett a cenzornak a II. kötet XVIII. fejezetével, mert ugyanám megtépázta. Két egymást követő szakaszt idézek, az áttekinthetőség kedvéért egy közéjük illesztett tagoló töréssel:

PIW 1954: [Komisarze milczeli, jeno jadło i napój wydawały im się coraz bardziej gorzkie. – Pokornie proszę, jedzcie i pijcie – rzekł Chmielnicki – bo będę myślał, że nasza prosta strawa kozacka przez wasze pańskie gardła przejść nie chce. – Jeśli mają za ciasne, tak może by im poprzerzynać! – zawołał Dziedziała. Pułkownicy, podochoceni już mocno, wybuchnęli śmiechem, ale Chmielnicki spojrzał groźnie i uciszyło się znowu.] Kisiel, schorzały od kilku dni, blady był jak giezło, Brzozowski tak czerwony, iż zdawało się, że mu krew tryśnie z twarzy. Na koniec nie wytrzymał i huknął: – Zaliśmy tu na obiad czy na zniewagi przyszli? Na to Chmielnicki: – Wy na traktaty przyjechali, a tymczasem litewskie wojska palą i ścinają. Mozyr i Turów mi wysiekli, [co jeśli się sprawdzi, tedy czterystu jeńcom w oczach waszych szyje uciąć każę. Brzozowski pohamował krew jeszcze przed chwilą kipiącą. Tak było! Życie jeńców zależało od humoru hetmana, od jednego mrugnięcia jego oka, więc trzeba było wszystko znosić i jeszcze łagodzić jego wybuchy, by go ad mitiorem et saniorem mentem doprowadzić. W tym duchu karmelita Łętowski, z natury łagodny i bojaźliwy, ozwał się cichym głosem: – Bóg łaskawy da, że mogą się te nowiny z Litwy o Turowie i Mozyrze odmienić. Ale zaledwie skończył, Fedor Wieśniak, pułkownik czerkaski, przechylił się i buławą machnął, chcąc karmelitę w kark grzmotnąć; na szczęście nie dosięgnął, bo ich czterech innych biesiadników przedzielało, ale natomiast zakrzyknął: – Mowczy, pope! Ne twoje diło brechniu meni zadawaty! Chody no na dwir, nauczu ja tebe pułkownikiw zaporoskich szanowaty! Inni wszelako porwali się go hamować, a nie mogąc tego dokazać, wyrzucili go za łeb z izby.]

Európa 1960, saját fordításommal kiegészítve: [A komiszárosok hallgattak, de az étel és ital egyre keserűbbnek érződött a szájukban. – Alázatosan kérlek, egyetek, igyatok – szólt Hmelnickij – mert különben azt fogom hinni, hogy a mi egyszerű kozák eledelünk nem akar lecsúszni úri torkotokon. – Ha túl szoros, hát tágabbra metélhetjük nekik! – kiáltott fel Dziedziała. Az ezredeskapitányok, már igen kapatosan, dörgő kacajban törtek ki, de Hmelnickij fenyegető tekintetére elcsöndesedtek. ] Kisiel már néhány nap óta betegeskedvén sápadt volt, akár a fal, Brzozowski arca pedig olyan vörös, hogy attól lehetett tartani, nyomban elönti a vér. Végül is türelmét vesztve kirobbant. – Ebédre avagy gyalázatunkra jöttünk-e ide? Mire Hmelnickij így felelt: – Ti alkudozni jöttetek, közben pedig a litvániai hadak gyilkolnak és égetnek. Mozyrt és Turówot kardélre hányták[, s ha ez igaznak bizonyul, akkor négyszáz foglyomnak a szemetek láttára vágatom el a torkát. Brzozowski megfékezte egy perce még forrongó vérét. Mert tényleg úgy volt! A foglyok élete a hetman kedélyállapotától, egyetlen szemhunyorításától függött, így hát mindent el kellett viselniük, és dühkitöréseit még szelídíteniük is, hogy ad mitiorem et saniorem mentem [szelídebb és egészségesebb lelkület felé] terelhessék őt. E szellemben szólalt meg halkan a jámbor és félénk természetű karmelita, Łętowski: – A kegyelmes Isten megadja, hogy e litvániai, Turówról és Mozyrról szóló hírek megváltozzanak. De alig fejezte be, Fedor Wieśniak, a czerkasyi ezredeskapitány előredőlt, és buzogányával hadonászva nyakon akarta sújtani a karmelitát; szerencsére nem érte el, mert négy másik asztaltárs választotta el tőle, de rögvest felrikoltott: – Movcsi, pope! Ne tvoje dilo brehnyu meni zadavati! Hodi no na dvir, naucsu ja tebe pulkovnikiv zaporoszkih sanovati! [Elhallgass, te pópa! Nem a te dolgod, hogy hazugsággal vádolj! Eredj csak az udvarra, ott megtanítalak a zaporozsjei ezredesek tiszteletére!] Mások viszont odaugrottak, hogy lecsillapítsák, és mikor nem sikerült, nyakon ragadták, és kihajították a teremből.]

PIW 1954: – Kiedy, mości hetmanie, życzysz, aby się komisja zebrała? – pytał Kisiel, chcąc inny nadać zwrot rozmowie. [Na nieszczęście i Chmielnicki nie był już trzeźwy, więc taką prędką i jadowitą dał odpowiedź:] – Jutro sprawa i rozprawa będzie, bom teraz pijany! Co mnie tu o komisji prawicie, zjeść i wypić nie dajecie! Już mnie tego dosyć! [Teraz wojna być musi. – Tu grzmotnął pięścią w stół, aż podskoczyły misy i konwie. – W tych czterech niedzielach wszystkich was do góry nogami przewrócę i podepczę, a na ostatek carzowi tureckiemu zaprzedam. Król królem będzie, aby ścinał szlachtę, duki i kniazie. Zhreszy kniaź, urezać mu szyję; zhreszy Kozak, urezać mu szyję! Grozicie mi Szwedami, ale i oni mi nie zderżą. Tuhaj-bej na hawrani blisko mnie jest, brat mój, moja dusza, jedyny sokół na świecie, gotów wszystko uczynić zaraz, co ja zechcę. Tu Chmielnicki z właściwą pijanym nagłością przeszedł od gniewu do rozczulenia i aż głos zadrgał mu od łez w gardzieli na słodkie wspomnienie Tuhaj-beja. – Wy chcecie, żeby ja na Turki i Tatary szablę podniósł, ale nic z tego! Na was ja pójdę z dobrymi druhami moimi. Jużem pułki obesłał, aby mołojcy konie karmili i w drogę byli gotowi bez wozów, bez armaty; znajdę ja u Lachów to wszystko. Kto by z Kozaków wziął wóz, każę mu szyję urezać, i ja sam kolaski nie wezmę, chyba juki i sakwy, i tak dojdę aż do Wisły, i powiem: „Sedyte i mowczyte, Lachy!”. A będziecie z Zawiśla krzykać, znajdę was i tam. Dosyć waszego panowania, waszych dragonów, gady wy przeklęte, samą nieprawdą żyjące! Tu zerwał się z miejsca, rzucał od ławy, za czuprynę rwał, nogami bił w ziemię, krzycząc, że wojna musi być, bo on już na nią rozgrzeszenie i błogosławieństwo dostał, że nic mu po komisji i komisarzach, bo nawet na zawieszenie broni nie pozwoli. Na koniec, widząc przerażenie komisarzy i przypomniawszy sobie, iż jeśli natychmiast odjadą, to wojna rozpocznie się w zimie, zatem w porze, gdy Kozacy, nie mogąc się okopać, licho biją się w otwartym polu, uspokoił się nieco i znów siadł na ławie. Głowę opuścił na piersi, ręce wsparł na kolanach i oddychał chrapliwie. Na koniec znów] porwał za szklankę wódki. – Za zdrowie króla jegomości! – wykrzyknął. – Na sławu i zdorowie! – powtórzyli pułkownicy.

Európa 1960, saját fordításommal kiegészítve: – Mi a kívánságod, hetman uram, mikorra üljön össze a comissio – kérdezte Kisiel, más mederbe akarván terelni a szót. [Szerencsétlenségére már Hmelnickij sem volt józan, ezért ezt a gyors és rosszmájú feleletet adta:] – Majd még holnap beszélünk a dologról, mert most részeg vagyok! Mit szónokoltok itt nekem comissióról, enni és inni sem hagyván az embert! Torkig vagyok már ezzel! [Most háború kell, hogy következzék. – Itt öklével az asztalra csapott, úgyhogy a tányérok és kanták ugrottak egyet. – Négy héten belül mindenikteket tótágast fordítalak, megtaposlak, s aki megmarad, a török császárnak adom el. A király azért lesz király, hogy a nemeseket, a bárókat és a knyázokat levágja. Ha a knyáz vétkezik, levágni a fejét! Ha a kozák vétkezik, levágni a fejét! Ti a svédekkel riogattok engem, de ők sem tarthatnak vissza. Tuhaj bej itt van a határ közelében: az én testvérem, lelkem, az egyetlen sólyom a világon, aki kész mindent rögvest megtenni, amit csak akarok. Ekkor Hmelnickij a részegekre jellemző hirtelenséggel a haragból elérzékenyültségbe csapott át, és a hangja megremegett, mert a Tuhaj bejre való kellemes emlékezéstől a torkát szorongatni kezdte a sírás. – Azt akarjátok, hogy a törökre, tatárra emeljem kardomat, de abból nem esztek! Rátok fogok rohanni az én derék barátaimmal. Ezredeimet már elküldtem, hogy a molojecek feltáplálják a lovakat, és készen legyenek az útra; szekerek és álgyúk nélkül, mert ezeket mind megtalálom a lahoknál. Ha egy kozák szekeret hoz magával, elvágatom a torkát, és magam se viszek szekeret, csak hátasmálhát és átalvetőt, úgy megyek a Visztuláig, és azt mondom: „Lahok, üljetek veszteg és hallgassatok!” És a Visztula mögül fogtok kiabálni, de én megtalállak benneteket ott is. Elég az uraskodásotokból, a dragonyosaitokból, ti átkozott férgek, akik a hamisságból táplálkoztok! Azzal felszökött a helyéről, elrúgta magától a lócát, üstökébe kapott, topogott, azt kiáltozva, hogy háborúnak kell lennie, mert ő már elnyerte érte a feloldozást és az áldást, hogy nem ad semmit a commissiókra és a komiszárosokra, mert még a fegyverszünethez sem járul hozzá. Végül a komiszárosok rémületét látva, és tudatára ébredvén annak, hogy ha menten elutaznak, akkor a háború télen fog megkezdődni, vagyis oly időben, mikor a kozákok nem tudván elsáncolni magukat, a nyílt mezőn gyatrán küzdenek – némiképp megnyugodott, és újból leült a padra. Fejét a mellére horgasztotta, kezét a térdére támasztotta, és rekedten lihegett. Végül ismét] kezébe kapott egy kupa pálinkát. – Király őfelsége egészségére! – kiáltotta. – Egészségére és dicsőségére! – ismételték meg az ezredeskapitányok.

Hosszabb elemzést igényelne, mi mindent irtott ki a cenzor plajbásza ebből a hosszú leírásból. Most elégnek tartom, hogy rámutassak: a kiherélt változat sokkal civilizáltabbnak mutatja Hmelnickijt, mint az eredeti, és viszont: a lengyel küldöttséget kukacoskodónak és mindenben az egyet nem értést keresőnek. De Sienkiewicz nem az ujjából szopta az itteni események krónikáját, hanem az utazás és a béketárgyalások egyik résztvevőjének naplójából emelt át tartalmi elemeket, s több konkrét idézetet is.

*

7. (K) A regényből kiollózott legszórakoztatóbb szöveg műfajában álljon itt két egybe nem tartozó, de jellegében hasonló részlet az I. kötetből:

I. kötet, III. fejezet PIW 1954: [– Jegomość poseł leży na wozie jak kawał drzewa i śpi ciągle – rzekł namiestnik. – Cudów mi naprawił o swojej Wołoszczyźnie, aż i ustał. Jam też słuchał z ciekawością. Nie ma co! Kraj bogaty, klima przednie, złota, wina, bakaliów i bydła dostatek. Pomyślałem sobie tedy, że nasz książę rodzi się z Mohilanki i że ma takie dobre prawo do hospodarskiego tronu, jak kto inny, których praw przecie książę Michał dochodził. Nie nowina to naszym paniętom Wołoszczyzna. Bijali już tam i Turków, i Tatarów, i Wołochów, i Siedmiogrodzian… – Ale lud tam miększy niż u nas, o czym mi i pan Zagłoba w Czehrynie opowiadał – rzekł pan Longinus. – A gdybym jemu nie wierzył, to tedy w książkach od nabożeństwa potwierdzenie tej prawdy się znajduje. – Jak to w książkach? – Ja sam mam taką i mogę ją waszmości pokazać, bo ją zawsze wożę ze sobą. To rzekłszy, odpiął troki przy terlicy i wydobywszy niewielką książeczkę, starannie w cielę oprawioną, naprzód ucałował ją pobożnie, potem przewróciwszy kilkanaście kartek, rzekł: – Czytaj waść. Pan Skrzetuski rozpoczął: –”Pod Twoją obronę uciekamy się, święta Boża Rodzicielko…”. Gdzież zaś tu jest o Wołochach? Co waść mówisz! To antyfona! – Czytaj waść dalej. – „…Abyśmy się stali godnymi obietnic Pana Chrystusowych. Amen”. – No, a teraz pytanie… Skrzetuski czytał. – „Pytanie: Dlaczego jazda wołoska zowie się lekką? Odpowiedź: Bo lekko ucieka. Amen”. Hm! Prawda! Wszelako w tej książce dziwne jest materii pomieszanie. – Bo to jest książka żołnierska, gdzie obok modlitw rozmaite instructiones militares są przyłączone, z których nauczysz się waść o wszystkich nacjach, która z nich zacniejsza, która podła; co do Wołochów zaś, to się pokazuje, iż tchórzliwe z nich pachołki, a przy tym zdrajcy wielcy. – Że zdrajcy, to pewno, bo pokazuje się to i z przygód księcia Michała. Co prawda, to i ja słyszałem, iż żołnierz to z przyrodzenia nieszczególny. Ma przecie książę jegomość chorągiew wołoską bardzo przednią, w której pan Bychowiec porucznikuje, ale stricte to w owej wołoskiej chorągwi nie wiem, czy i dwudziestu Wołochów się znajduje.]

Saját fordításom: [– A követ úr őnagysága a szekerén hever, mint egy fatuskó, és húzza a lóbőrt – szólt a vicekapitány. – Csodákat beszélt nekem az ő Oláhországáról, míg ki nem fáradt bele. Én meg kíváncsian hallgattam. Mit is tagadjam: kívánatos éghajlatú, gazdag ország, aranyban, édes gyümölcsben, házijószágban bővölködő. Ezt hallván, arra gondoltam: hercegünk egy Mohila leánytól származik, és épp annyi joga van a hoszpodári trónhoz, mint másoknak, akiknek a jogait éppen Michał herceg képviselte. A mi nagyurainknak nem idegen föld Oláhország. Megvertek ott már törököt-tatárt, oláhokat és erdélyieket… – De az oda való nép lágyabb, mint a miénk, amiről nekem Zagłoba uram Czehrynben beszéllett is egyet-mást – mondta Longinus uram. És ha neki nem hinnék is, hát az áhítatoskönyvekben is feltalálható ez igazság bizonyítása. – Miféle könyvekben? – Nekem is van ilyen: megmutathatom kegyelmednek, mert mindenkor magammal hordozom. Azzal megoldotta nyeregkápájának szíját, és előhúzott egy gondosan bőrbe kötött, kisded könyvecskét. Először ájtatosan megcsókolta, majd néhányat lapozván, így szólt: – Olvassa kegyelmed. Skrzetuski uram hozzáfogott: – „Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja…” Hol van itt szó oláhokról? Mit beszél kegyelmed? Ez egy antifóna! – Olvassa tovább kegyelmed. – „Hogy méltók legyünk az Úr Krisztus ígéreteire. Ámen.” – És most jön a kérdés… Skrzetuski felolvasta. – „Kérdés: Miért hívatik könnyűnek az oláh lovasság? Felelet: mert könnyen megfutamodik. Ámen.” Ohó, ez aztán igaz! Mégis különös, mimódon vegyíti e könyv a tárgyait. – Ez egy katonáknak írt könyvecske, melyben az imádságokhoz különféle instructiones militares csatoltatnak, melyekből megtanulhatja az ember, minéműek legyenek az egyes nemzetek: melyik tisztesebb, melyik alábbvaló. Az oláhokról pedig kimutatja, hogy férfiaik gyávák, és ugyanakkor nagy árulók. – Annyi bizonyos, hogy árulók, mert ez tetszik ki Michał herceg viszontagságaiból is. Valóban, magam is hallottam, hogy az oda valók születésüktől fogva nem valami jeles katonák. A herceg őnagyságának van ugyan egy fölöttébb jeles oláh zászlóalja, melyet Bychowiec uram vezérel, de nem mondhatnám, hogy ez oláh zászlóaljban akad-e akár húsz is, aki stricte oláh volna.]

Az anekdotahűség kedvéért ideírom a román fordításból (Stan Velea – Bucureşti: Leda, 2008) a szakasz kulcsfontosságú részét: "Skrzetuski citi: – „Întrebare: Pentru ce călărimea moldoveană îşi zice uşoară? Răspuns: Pentru că aleargă repede. [gyorsan futnak – NF] Amin.” – Hm! Aşa e! Dar lucrurile sunt tare amestecate în cartea Domniei Tale. – E o carte ostăşească, în care, alături de rugăciuni, stau felurite instructiones militares, cu ajutorul cărora afli despre toate minţile, care din ele e mai bună, care e mai rea, în ce-i priveşte pe moldoveni, se arată că-s [          ] flăcăi mult amăgitori [csalók – NF]. – Că sunt foarte şireţi [álnokok, ravaszak – NF] e sigur, se vede asta şi din păţaniile prinţului Michał. Adevărat este [          ]. Luminăţia Sa prinţul are un steag de moldoveni de mâna-ntâi, în care slujeşte porucinicul Bychowiec [          ].

E részlet az oláhokon köszörüli a nyelvét, s előzménye egy Sienkiewiczcsel egy időben élt író, Władysław Łoziński (1843–1913) műve, a XVII. századi nemesi stílust mesterileg utánzó Wit Narwoj uram elbeszélései, ahol ugyanez a párbeszéd a dragonyosokról mondatik egy kétsoros betétben. Łoziński maga is Sienkiewicz előfutárának tartotta magát, és kijelentette: azért nem ír többet e műfajban, mert "csak a póriasabb madarak akarják túlkiabálni a csalogányt, ha az már megszólalt; a nemesebb szárnyasok olyankor elhallgatnak és reá fülelnek."

Az oláhok "nagy áruló" voltát ama történelmi ténnyel támasztják alá Sienkiewicz hősei, hogy Michał Wiśniowiecki herceget ellenségei a miseborba kevert méreggel ölték meg egyik moldvai hadjárata során. A román fordítás e ponton – érzelmileg érthető módon – jókora kivágásokat és hamisításokat követ el, amit aláhúzásokkal érzékeltetek is. Stan Velea, a jeles román polonista (1933–2007) a regényt még 1990 előtt fordította le, de azután többször is kiadták. Az a benyomásom, hogy az itteni csonkításért aligha ő felel – de ennek kifürkészését könnyű szívvel átengedem másoknak.

I. kötet, XXX. fejezet PIW 1954: [A na to ozwał się pan Longinus Podbipięta swoją śpiewną, litewską mową: – Jak to Bóg w miłosierdziu swoim różne nacje różnymi cnotami obdarzył. Jako słyszałem, nie masz w świecie nad naszą jazdę, a znowu ani nasza, ani węgierska piechota porównać się z niemiecką nie może. – Bo Bóg jest sprawiedliwy – rzecze na to pan Zagłoba. – Waści na przykład dał wielką fortunę, wielki miecz i ciężką rękę, a za to mały dowcip. – Już się do niego przypił jak końska pijawka – rzekł, śmiejąc się, pan Skrzetuski. A pan Podbipięta oczy zmrużył i rzekł ze zwykłą sobie słodyczą: – Słuchać hadko! Waści dał język, pono za długi! – Jeśli utrzymujesz, że źle zrobił, dając mi taki, jaki mam, tedy pójdziesz do piekła razem ze swoją czystością, bo woli jego chcesz kontrować. – Et, kto tam waści przegada! Gadasz i gadasz. – A wieszże waćpan, czym człowiek różni się od zwierząt? – A czym? – Oto rozumem i mową. – Ot, dałże mu, dał! – rzecze pułkownik Mokrski. – Jeżeli tedy waćpan nie pojmujesz, dlaczego w Polsce najlepsza jazda, a u Niemców piechota, to ja ci to wytłumaczę. – No, dlaczego? Dlaczego? – spytało kilka głosów. – Oto, gdy Pan Bóg konia stworzył, przyprowadził go przed ludzi, żeby zaś jego dzieło chwalili. A na brzegu stał Niemiec, jako to się oni wszędy wcisną. Pokazuje tedy Pan Bóg konia i pyta się Niemca: co to jest? A Niemiec na to: Pferd! Co? – powiada Stwórca. – To ty na moje dzieło „pfe” mówisz? A nie będziesz ty za to, plucho, na tym stworzeniu jeździł, a jeśli będziesz, to kiepsko. To rzekłszy, Polakowi konia darował. Oto dlaczego polska jazda najlepsza, a zaś Niemcy, jak poczęli piechotą za Panem Bogiem drałować a przepraszać, tak się na najlepszą piechotę wyrobili. – Bardzoś to waść misternie wykalkulował – rzekł pan Podbipięta.]

Saját fordításom: [Erre Longinus Podbipięta uram is megszólalt a maga éneklő litván hanghordozásával: – Csakugyan, Isten a maga kegyelmességéhez mérten az egyes nemzeteket más-más erényekkel ruházta fel. Amint hallottam, a mi lovasságunknak a világon nincs párja, és ismét, sem a mi gyalogságunk, sem a magyaroké nem érhet fel a némettel. – Mert az Isten igazságos – vágta oda Zagłoba uram. – Kegyelmednek például nagy vagyont, hosszú kardot és súlyos kezet adott, de hozzá kevés észt. – Hát máris belecsimpaszkodott, akár a nadály a lóba! – nevette el magát Skrzetuski uram. Podbipięta uram hunyorított, és szokott nyájasságával felelte: – Csúnya hallgatni! Kegyelmednek meg nyelvet adott, s látni való, hogy túl hosszút! – Ha úgy vallod, hogy rosszul cselekedett, mikor azt adta nekem, amivel bírok, akkor elkárhozol a szüzességeddel együtt, mert az ő akaratával szállsz szembe. – Eh, ugyan ki tudná kelmedet meggyőzni? Csak jártatod a szád! – Hát azt tudja-e kegyelmed, hogy miben különbözik az ember az állatoktól? – Miben? – Hát az értelemben és a beszédben. – Jól megadta neki! – nevetett Mokrski ezredeskapitány. – Ha pedig kegyelmed nem érti, mi okból a lengyel lovasság és a német gyalogság a legkülönb, akkor majd megmagyarázom neked. – Na miért? Miért? – kérdezték többen is. – Íme, mikor az Úristen megteremtette a lovat, odavezeté a népek elé, hogy magasztalják keze munkáját. Ott állt a parton egy német, mert tudva levő, hogy ők mindenhová befurakodnak. Megmutatá akkor az Úristen a lovat a németnek, és megkérdé őt: mi légyen ez állat? A német így szólt: Pferd! – Micsoda? – kérdezte a Teremtő. – Hát te az én művemre „pfuj”-t mondasz? Ezokáért, te gazfickó, nem is fogsz tudni e teremtett állaton megülni, vagy ha igen, hát csak sután. E szavakkal a lengyelnek adá a lovat. Hát ezért a legjobb a lengyel lovasság, a németek meg, mivel gyalog kezdtek az Úristen után koslatni és bocsánatáért esedezni, a legjobb talpasokká alakultak. – Hát ezt mesterileg kikalkulálta kegyelmed! – felelt Podbipięta uram.]

Idemásolom az általam elért német fordításból (Clara Hillebrand, Lipcse, 1901) a szakasz kulcsfontosságú részét:

E részlet a németeket csipkedi meg, az előbbinél jóval szelídebb modorban, Zagłoba szájába adva egy katonai körökbe igencsak illő anekdotát. A klasszikus német fordítás csak egy hegyes minősítést hagy ki (te gazfickó), amit a korabeli lengyel kiadások a maiakkal összhangban tartalmaznak (plucho). Mindazonáltal a magyarországi kommunista cenzornak egyik fajta tréfához sem volt érzéke, és jó nagyot kanyarítva kivágta mindkettőt, nehogy a "baráti országok" népe megsértődjön.

*

8. (AB) A II. kötet három egymás utáni fejezetéből (XXI-XXIII.) kiemeltem a vallásos gondolkodással (Istenben való bizalommal, gondviseléshittel, imádsággal, és az ezeken kisarjadt babonás gyakorlatokkal) kapcsolatos részleteket:

PIW 1954: Rozdział XXI – Dajże waćpan pyska, bo mi w sercu wesoło, ale zostań. Tylko jeszcze jedno, mości panowie. Rzecz to największej wagi: sekret, żeby się między żołnierstwem nie rozniosło, a od nich do chłopstwa nie przeszło. Nikomu ani słowa! – Ba, a księciu? – Księcia nie ma. – A panu Skrzetuskiemu, jeśli wróci? – Jemu właśnie ani słowa, bo zaraz by się wyrywał za nami; będzie miał dość czasu na radość, a broń Boże nowego zawodu, tak by rozum stracił. [Parol kawalerski, mości panowie, że ani słowa. – Parol! – rzekł Podbipięta. – Parol, parol! – A teraz Bogu dziękujmy. To rzekłszy, Zagłoba ukląkł pierwszy, a za nim inni, i modlili się długo i żarliwie.]	Európa 1960, saját fordításommal kiegészítve: XXI. FEJEZET – Addsza orcádat, mert örvendez az én szívem, de maradj itthon. Csak még egyet, nemes atyámfiai, s ez a legfontosabb: e titok valamiképpen ki ne szivárogjon a katonák közé, hogy általuk a parasztságnak is a fülébe jusson. Egy szót sem, senkinek! – Bah! Hát a hercegnek? – A herceg nincs itthon. – Hát Skrzetuski uramnak, ha megtér? – Neki különösen egy szót sem, mert azonmódon utánunk rúgtatna. Elég ideje leszen még örvendezni, de az Isten mentse meg egy újabb csalódástól, mert attól eszét vesztené. [Lovagi parolátokra, nemesuraim, hogy egy árva szót sem ejtünk. – Parolámra – mondta Podbipięta. – Parolámra! Parolámra! – Most pedig adjunk hálát Istennek. E szókkal Zagłoba elsőként térdelt le, majd a többiek is, és hosszan, buzgóságosan imádkoztak.]
PIW 1954: Rozdział XXII – Trutniu jeden! – rzecze pan Zagłoba. – Właśnie też nam w głowie o twoim zdrowiu myśleć. Nie skręci ci diabeł karku, a choćby i skręcił, to wszystko jedno, bo ty i tak za swoje łakomstwo będziesz potępiony. Za stary ja wróbel, żeby mnie na plewy brać, i to sobie zakonotuj, że jeśli Horpyna można czarownica, to ja możniejszy od niej czarownik, bom się w Persji ciemnego kunsztu uczył. Ona diabłom służy, a oni mnie i mógłbym nimi jako wołmi orać, jeno nie chcę, mając zbawienie duszy na uwadze. [– To dobrze, mój jegomość, ale na ten raz to już niech jegomość swojej mocy użyje, bo zawszeć lepiej być w bezpieczności. – Ja zaś więcej ufam w naszą dobrą sprawę i boską opiekę – rzekł Wołodyjowski. – Niechże tam Horpyny i Bohuna czarci strzegą, a z nami są anieli niebiescy, którym najlepszy piekielny komunik nie dotrzyma; na któren przypadek świętemu Michałowi Archaniołowi siedm świec z białego wosku ofiaruję. – To już i ja na jedną się przyłożę – rzekł Rzędzian – żeby mnie jegomość, pan Zagłoba, potępieniem nie straszył. –] Pierwszy ja cię do piekła wyprawię [– odpowiedział szlachcic –] jeśli się pokaże, że miejsca nie wiesz dobrze.	Európa 1960, saját fordításommal kiegészítve: XXII. FEJEZET – Hej, a here mindenségedet! – szidta Zagłoba. – Éppen az a mi legfőbb gondunk, hogy a te egészségedre vigyázzunk. Nem tekeri ki az ördög a nyakadat, de ha kitekerné is, egykutya, mert nagy kapzsiságod miatt amúgy is elkárhozol. Vénebb róka vagyok én, hogysem lépre csalhatnának, s jól jegyezd meg, hogy ha Horpyna hatalmas boszorkány, én még hatalmasabb boszorkánymester vagyok, mert Perzsiában kitanultam e sötét mesterséget. Ő az ördögöket szolgálja, az ördögök meg engem, s ha akarnám, úgy szánthatnék velük, akár az ökrökkel, de nem akarok, mert lelkem üdvére vagyon gondom. [– Az helyes is, kegyelmességed, de ez alkalommal inkább használja eme hatalmát, mert mindenkor jobb az, ha biztonságban vagyunk. – Én azonban jobban bízom ügyünk igazában és Isten oltalmában – felelte Wołodyjowski. Őrizzék bár Horpynát és Bohunt az ördögök, velünk viszont a mennyei angyalok tartanak, akiknek a pokol legválogatottabb serege sem állhat helyt. E szükségre nézve Szent Mihály arkangyalnak hét fehér viaszból öntött gyertyát ajánlok fel. – Ehhez én is hozzáteszek egyet – szólt Rzędzian –, hogy Zagłoba uram őkegyelmessége a kárhozattal ne riogasson. –] Én leszek az első, aki a pokolba küldelek [– torolta vissza a szlachcic –], ha kiderül, hogy nem tudod jól a helyet.
PIW 1954: – To Waładynka! – rzekł przyciszonym głosem. – Już? – pytał równie cicho Zagłoba. – Jak my to już blisko!… [– Oby nas tylko Bóg ustrzegł! – odparł Rzędzian. – Mój jegomość, niech no jegomość pocznie zaklęcia, bo okrutnie się boję. – Głupstwo zaklęcia! Przeżegnamy rzekę i czeluście, to lepiej pomoże. Pan Wołodyjowski najspokojniejszy był ze wszystkich, ale milczał; obejrzał tylko starannie pistolety i podsypał na nowo, po czym zmacał, czy szabla lekko wychodzi z pochwy. – Mam i ja kulę święconą w tym oto pistolecie – rzekł Rzędzian. – W imię Ojca i Syna, i Ducha Świętego! Ruszajmy! – Ruszajmy! Ruszajmy!]	Európa 1960, saját fordításommal kiegészítve: – Amott a Waładynka! – jelentette elfojtott hangon. – Már? – kérdezte Zagłoba ugyancsak halkan. – Ilyen közel vagyunk már? [– Az Isten oltalmazzon minket! – felelte Rzędzian. – Kezdje el kegyelmességed a varázslást, mert szörnyen félek! – Ostobaság volna varázsolni! A kereszt jelével illetjük kezünket és torkunkat, az jobban beválik. Mindnyájuk közül Wołodyjowski uram volt a legnyugodtabb, de ő hallgatott, csupán idejekorán átvizsgálta és felporozta a pisztolyokat, majd kitapintotta, hogy kardja könnyen kicsusszan-e hüvelyéből. – Nekem is vagyon egy szentelt golyóm eme pisztolyban – mondta Rzędzian. – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Induljunk! – Induljunk! Induljunk!]
PIW 1954: Było mu jakoś dziwnie na duszy i widząc te dzikie brzegi Waładynki, tę pustynię i głuszę, prawie nie wierzył sobie, żeby kniaziówna mogła być tak blisko – ona, dla której tyle przygód i niebezpieczeństw przebył i którą tak pokochał, że gdy przyszła wieść o jej śmierci, to sam nie wiedział, co robić z życiem i ze starością. Ale z drugiej strony, człowiek oswaja się nawet z nieszczęściem, pan Zagłoba zaś przez tyle czasu zżył się z myślą, że ona porwana, daleko i w Bohunowej mocy, iż teraz nie śmiał sobie powiedzieć: oto już nadchodzi koniec tęsknoty, koniec poszukiwań, nadchodzi czas pomyślności i spokoju. [Przy tym i inne pytania cisnęły mu się do głowy: co też ona powie, gdy go ujrzy? Zali się we łzach nie rozpłynie? Bo ten ratunek po tak długiej i ciężkiej niewoli spadnie na nią jak piorun niespodziewanie. „Bóg ma swoje dziwne drogi – myślał Zagłoba – i tak potrafił wszystko powiązać, że z tego jest tryumf cnocie, a zawstydzenie nieprawościom”. Bóg to oddał naprzód Rzędziana w ręce Bohuna, a potem uczynił z nich przyjaciół. Bóg to sprawił, że wojna, sroga matka, odwołała dzikiego atamana z tych pustkowi, do których łup swój jak wilk uniósł. Bóg później wydał go w ręce Wołodyjowskiego i znowu zetknął z Rzędzianem – i tak się wszystko złożyło, że teraz ot, gdy tam Helena resztę nadziei może traci i już znikąd, znikąd nie spodziewa się pomocy – pomoc tuż! „Kończy się twoje płakanie i zgryzota, córuchno moja – myślał dalej Zagłoba – i niezadługo przyjdzie na cię radość niezmierna. Oj! A będzież ona wdzięczna, będzie rączki składała! A dziękowała!”.] Tu stanęła dziewczyna panu Zagłobie w oczach jakoby żywa – i rozczulił się szlachcic okrutnie, i pogrążył się całkiem w rozmyślaniach o tym, co to za chwilę się zdarzy.	Európa 1960, saját fordításommal kiegészítve: Lelkében furcsa érzések keltek, s látván a Waładynka e vad partjait meg ezt a néma pusztát, szinte el sem hihette, hogy Helena ilyen közel legyen. Helena, akiért annyi viszontagságon és veszedelmen átment, s akit úgy megszeretett, hogy mikor halálhírét hallotta, maga sem tudta, mitévő legyen életével és öregségével. De hiszen az ember még a szerencsétlenséghez is hozzábékél, s Zagłoba is oly hosszú idő óta megszokta már a gondolatot, hogy a leányt elrabolták, s igen messze, Bohun hatalmában van. Annyira megalkudott ezzel a tudattal, hogy szinte nem mert így szólni lelkében: íme, vége hát a vágyakozásnak, a kutatásnak, s elközelgett a boldogság és békesség ideje. [Emellett további kérdések tolultak fejébe. Mit szól majd a leány, mikor meglátja? Vajon nem fog könnyekre fakadni? Mert az oly hosszú és súlyos rabság után e szabadítás úgy fog rázuhanni, mint mennyből a villámcsapás. „Istennek megvannak a maga csodás útjai” – gondolta Zagłoba –, „és úgy össze tud kötni mindeneket, hogy abból az erényesség diadala és a bűn megszégyenülése származzék.” Hiszen Isten először Bohun kezébe adta Rzędziant, aztán barátokká tette őket. Isten rendelte, hogy a háború, e kegyetlen anya elszólította a vad atamánt e kihalt zugból, ahová farkasként hordta össze zsákmányát. Aztán Isten újból Wołodyjowski kezébe adta őt, majd ismét Rzędziannal sodorta egy helyre, és mindent úgy rendezett, hogy íme, most, mikor Helena talán már minden reményét feladta, és már a világon sehonnan nem várhatott segítséget – a segítség megérkezett. „Véget ért hát siralmad és bánkódásod, kisleánykám” – gondolta tovább Zagłoba –, „és csakhamar eljő rád a véghetetlen öröm. Jaj, mennyire hálás lesz! Hogy összekulcsolja majd a kezecskéjét, ahogy köszönetet mond!”] Erre Helena szinte elevenen jelent meg szeme előtt, amitől a vén lovag végképp elérzékenyedett, s minden gondolata az volt: mi is lesz itt egy pillanat múlva.
PIW 1954: Rozdział XXIII [Krzyki i salwy muszkietów poczęły oddalać się w stronę pola i pierwszego lasu. – Aha! – rzekł Zagłoba. – Już im na karkach jadą! Nie wytrzymaliście, psubraty! Chwała bądź Bogu Najwyższemu! Krzyki oddalały się coraz bardziej. – Zdrowo jadą! – mruczał dalej szlachcic. – Ale to, widzę, przyjdzie mi posiedzieć w tej jamie. Tego by brakowało, żeby mnie wilcy zjedli. Naprzód Bohun, potem Tatarzy, a w końcu wilcy. Dajże, Boże, pal Bohunowi, a wściekliznę wilkom, bo o Tatarach już tam jakoś nasi myślą niezgorzej! Panie Michale! Panie Michale!]	Saját fordításom: XXIII. FEJEZET [A kiáltozás és a muskéták sortüzeinek döreje távolodni kezdett a mező és az előbbeni erdő felé. – Ahá! – szólt Zagłoba – Már a nyakukon vágtatnak! Nem tudtatok helytállni, ebfiak! Hála legyen a magasságos Istennek! A kiáltások egyre távolabbról szóltak. – Derekasan haladnak! – mormogott tovább a szlachcic. – De azt már látom, hogy el kell még üldögélnem e gödörben. Már csak az hiányzik, hogy a farkasok faljanak fel! Először Bohun, aztán a tatárok, végül meg a farkasok. Uram, Isten, add meg Bohunnak a karót, a farkasoknak meg a veszettséget, mert a tatárokról a mieink amott már kellőképpen gondoskodnak. Michał uram! Michał uram!]
PIW 1954: – O dla Boga! Toż oni właśnie z kniaziówną jakoby w matnię wpadną. – Głowa też Rzędziana w tym, aby się między Zbarażem a Konstantynowem póki czas przemknął i nie pozwolił się pułkom Chmielnickiego albo chanowym czambułom ogarnąć. I widzisz waść, mocno ja ufam, że on to potrafi. [– Dajże tak, Boże! – Chytry to jest pachołek jak lis. Waćpanu fortelów nie brak, ale on jeszcze chytrzejszy. Siłaśmy głowy nałamali, jak dziewczynę ratować, i w końcu ręce nam opadły, a przez niego wszystko się naprawiło. Będzie się on teraz wyślizgiwał jak wąż, gdyż i o własną skórę mu chodzi. Ufaj waść, bo i Bóg jest nad nią, który ją tyle razy ratował, i przypomnij sobie, że sam mi w Zbarażu ufać kazałeś wtenczas, kiedy to Zachar przyjeżdżał.]	Európa 1960, saját fordításommal kiegészítve: – Ó, Istenem, hiszen akkor ő meg a knyázkisasszony egyenesen a hálóba rohannak. – Rzędzian lelke rajta, hogy Zbaraż és Konstantynów között átsurranjon, amíg nem késő, s ne hagyja, hogy Hmelnickij ezredei avagy a kán csambuljai elfogják őket. Higgye el kegyelmed, nagyon bízom benne, hogy ezt meg tudja tenni. [– Uram, add, hogy sikerüljön! – Ravasz ez a legényke, mint a róka. Kegyelmed sem szűkölködik fortélyokban, de őkelme még ravaszabb. Soká törtük a fejünket, mi módon szabadítsuk meg a kisasszonyt, és végül kezeink lehanyatlottak, de őáltala rendbe jött minden. Most, hogy a saját bőrére megy a dolog, úgy fog tekeregni, mint a kígyó. Bízzék kegyelmed, mert a kisasszony felett Isten is őrködik, ki őt annyiszor megmentette, és emlékezzél meg arról, hogy te magad is bizodalomra utasítottál engem, mikor Zachar nálunk járt.]

E mintákból nyilvánvaló, hogy a cenzor igyekezett a vallásos beszédmód előfordulásait csökkenteni a szövegben, ha már egészen ki nem gyomlálhatta.

*

9. (H) Az ostrom alatt ütközött ki legélesebben az a tény, hogy Hmelnickijnek létszükséglete volt a tatár szövetség fenntartása. Ha az alábbi részletben a kán gőgjét és a hetman kétszínű alázatosságát Sienkiewicz némiképp eltúlozva írja is le, annyi bizonyos, hogy a kán a felmentési kísérlet során vívott, lengyel kudarccal végződött zborówi csata után ténylegesen cserbenhagyta Hmelnickijt, úgyhogy az kénytelen volt kiereszteni az ostromlottakat, és békét kötni a királlyal.

II. kötet, XXIV. fejezet PIW 1954: [Chan, usłyszawszy wiwatowe strzały, głosy trąb i kotłów, wyszedł własną osobą przed namiot w towarzystwie brata Nuradyna, sułtana Gałgi, Tuhaj-beja i wielu murzów, a następnie posłał po Chmielnickiego. Hetman, jakkolwiek nieco już podpity, stawił się natychmiast i bijąc pokłony, a zarazem przykładając palce do czoła, brody i piersi, czekał na zapytanie. Przez długi czas chan spoglądał na zamek świecący z dala jak olbrzymia latarnia i kiwał z lekka głową, na koniec pogładził się ręką po rzadkiej brodzie, która w dwóch długich kosmykach spadała na łasicową szubę, i rzekł, wskazując palcem na jaśniejące szyby: – Hetmanie zaporoski, co tam jest? – Najpotężniejszy carzu! – odrzekł Chmielnicki. – To kniaź Jarema ucztuje. Chan zdumiał się. – Ucztuje?… – Trupy to jutrzejsze dziś ucztują – odrzekł Chmielnicki. Wtem nowe wystrzały huknęły na zamku, zabrzmiały trąby, a zmieszane okrzyki doszły aż do dostojnych uszu chanowych. – Jeden Bóg – mruknął. – Lew jest w sercu tego giaura. I po chwili milczenia dodał: – Wolałbym z nim stać niż z tobą. Chmielnicki zadrżał. Ciężko on opłacał niezbędną przyjaźń tatarską, a do tego jeszcze nigdy nie był pewien straszliwego sojusznika. Lada fantazja chanowa i wszystkie ordy mogły się zwrócić przeciw kozactwu, które wówczas byłoby zgubione bez ratunku. A przy tym wiedział Chmielnicki jeszcze i to, że chan pomagał mu wprawdzie dla łupów, dla darów, dla nieszczęsnego jasyru, uważając się jednak za prawowitego monarchę, wstydził się w duszy stawać po stronie buntu przeciw królowi, po stronie takiego „Chmiela” przeciw takiemu Wiśniowieckiemu. Hetman kozacki upijał się częstokroć nie tylko z nałogu, ale i z desperacji… – Wielki monarcho! – rzekł. – Jarema twój wróg. On to Tatarom odjął Zadnieprze, on pobitych murzów jako wilków po drzewach na postrach wieszał; on na Krym chciał iść ogniem i mieczem… – A wy to nie czyniliście szkód w ułusach? – pytał chan. – Jam twój niewolnik. Sine wargi Tuhaj-beja poczęły drgać i kły błyskać; miał on między Kozakami śmiertelnego wroga, który swego czasu cały czambuł w pień mu wyciął i samego ledwie nie schwytał. Nazwisko jego cisnęło mu się teraz do ust z nieubłaganą siłą mściwych wspomnień, więc nie wytrzymał i począł warczeć z cicha: – Burłaj! Burłaj! – Tuhaj-beju! – rzekł natychmiast Chmielnicki. – Wy z Burłajem za najjaśniejszym i mądrym rozkazaniem chanowym zeszłego roku wodę na miecze leli. Nowa salwa wystrzałów zamkowych przerwała dalszą rozmowę. Chan rękę wyciągnął i zatoczył nią koło obejmujące Zbaraż miasto, zamek i okop. – Jutro to moje? – pytał, zwróciwszy się do Chmielnickiego. – Jutro tamci pomrą – odparł Chmielnicki z oczyma utkwionymi w zamek. Po czym na nowo jął bić pokłony i ręką dotykać czoła, brody i piersi, uważając rozmowę za skończoną. Chan też otulił się w łasicową szubę, bo noc była chłodna, choć lipcowa, i rzekł, zwróciwszy się ku namiotom: – Późno już!… Wówczas wszyscy poczęli się kiwać, jakby jedną siłą poruszani, a on szedł do namiotu z wolna i poważnie, powtarzając z cicha: – Jeden Bóg!… Chmielnicki oddalił się również ku swoim, a przez drogę mruczał: – Oddam ci zamek i miasto, i łupy, i jeńców, ale Jarema będzie mój, nie twój, choćby mi gardłem zapłacić za niego przyszło.]

Saját fordításom: [A kán, hallván a vivátra ágyúzást, a kürtök és üstdobok szavát, tulajdon személyében kilépett sátrából, testvére, Nuraddin, Gałga szultán, Tuhaj bej és számos murza kíséretében, majd Hmelnickijért küldetett. A hetman ugyan kissé már kapatos volt, mégis azonnal megjelent, s hajlongva, ujját homlokához, szakállához és melléhez illesztve várta, hogy kérdezzék. A kán hosszasan szemlélte a távolban óriási lámpásként ragyogó várat, könnyeden biccentett, végül kezével végigsimította ritkás szakállát, mely két hosszú fonatban hullott menyétprém kaftánjára, és ujjával a fénylő ablakokra mutatva kérdezte: – Zaporozsjei hetman, mi az ott? – Leghatalmasabb császár! – felelte Hmelnickij – Jarema knyáz tart ott lakomát. A kán meglepődött: – Lakomát? – Akik ma lakomáznak, holnap már hullák lesznek – felelte Hmelnickij. Ekkor újabb lövések dördültek a várban, felharsantak a trombiták, és az összekeveredett kiáltozás egészen a kán méltóságos füléig hatolt. – Egy az Isten! – morogta. – Oroszlán lakozik ama gyaur szívében. És egy percnyi hallgatás után hozzátette: – Inkább állnék mellette, mint melletted. Hmelnickij megremegett. Már így is súlyosan megfizetett a nélkülözhetetlen tatár barátságért, és még így sem lehetett soha biztos a félelmetes szövetségesben. A kán bármilyen szeszélyére az egész horda a kozákok ellen fordulhatott volna, akik ekkor menthetetlenül elvesznek. Emellett Hmelnickij még azt is tudta, hogy a kán ugyan segítségére volt az ajándékok, a zsákmány és a szerencsétlen fogolysereg miatt – mégis, mivel jogszerű uralkodónak tartja magát, lelke mélyén szégyelli, hogy a király elleni lázadás mellé állt, egy ilyen „Hmel” oldalára egy ilyen Wiśniowiecki ellen. A kozák hetman gyakorta nem csak rossz szokása folytán itta le magát, hanem a kétségbeeséstől is. – Ó, hatalmas uralkodó! Jarema a te ellenséged. Ő az, ki elvette a Dnyeperentúlt a tatároktól, ő akasztotta sorra az útszéli fákra a megvert murzákat, rettentés végett, mint a farkasokat szokás; ő akart tűzzel-vassal rárontani a Krímre. – És ugyan ti nem tettetek kárt az uluszokban? – A rabod vagyok. Tuhaj bej kékes ajkai megrándultak, agyarai kivillantak. Hiszen a kozákok közt is ott volt az ő halálos ellensége, aki annak idején egy egész csambulját egy lábig lekaszabolta, és kis híján őt magát is foglyul ejtette. Ez ellenség neve most a bosszúszomjas emlékezés kérlelhetetlen erejével tolult ajkaira; nem bírta tovább, és halkan morogni kezdett: – Burłaj! Burłaj! – Tuhaj bej! – csattant fel rögtön Hmelnickij. – A kán fényességes és felettébb bölcs parancsára te és Burłaj az elmúlt esztendőben vizet csorgattatok a kardjaitokra. A beszélgetést a várból jövő újabb sortűz szakította félbe. A kán kinyújtotta kezét, és körbemutatott Zbaraż városa, vára és sánca körül. – Holnap ez az enyém lesz? – kérdezte Hmelnickijhez fordulva. – Holnap amazok egy szálig meghalnak – felelte Hmelnickij, szemét a várra szegezve. Ezután újrakezdte a hajlongást, és kezét a homlokához, szakállához és melléhez érintgette, így jelezvén, hogy a párbeszédet lezártnak tekinti. A kán is beburkolózott menyétprém bundájába, mivel az este a július ellenére hűvös volt, és a sátrak felé fordulva így szólt: – Már késő… Erre mindannyian ingatni kezdték fejüket, mintha egyetlen erő mozgatta volna őket, ő pedig lassan és komolyan bevonult a sátorba, halkan ezt mondogatva: – Egy az Isten… Hmelnickij is az övéihez távozott, s útközben ezt mormogta: – Neked adom a várat és a várost, a zsákmányt és a foglyokat, de Jarema az enyém lesz, nem a tiéd, még ha tulajdon fejemmel kellene is fizetnem érte.]

*

10. (GIK) A regény vége felé a nyirbálások olyan mértékűvé fajultak, hogy ezek nyomán a II. kötet XXVI. fejezetéből összesen három bekezdés, a szöveg hatoda maradt meg. Alább látható a barbárul megcsonkított fejezet teljes képi áttekintése: benne pirossal a lengyelből át nem került, feketével az átkerült szövegrészek, illetve zölddel a csonka magyar szöveg. (A fejezet tartalma nagyjából a következő: a lengyelek vitézül védekeznek a sáncon, egy kirohanáskor lőport zsákmányolnak az ellenségtől, az alkudozások sikertelenül zárulnak, de a kozákok elismerik a lengyelek vitézségét, Zagłoba szópárbajban leiskolázza a kozák bajvívókat a sáncon, Jeremi herceg nem sétál bele a kán csapdájába, s a kozákok kezdenek zúgolódni, látván, hogy nem bírnak vele.) Nem csoda, hogy a cenzor szinte az egész fejezetet tilalom alá vetette.

Az ekkora mértékű jelöletlen "rövidítés" alól bizony már kilógott volna a lóláb. Ezért a szerkesztő a XXVI. fejezet siralmas roncsához nemes egyszerűséggel hozzácsapta a XXVII. fejezetnek jóval tetemesebb maradékát. Ettől persze a regény eggyel kevesebb fejezettel került a magyar közönség elé, mint amennyi az alapul vett lengyel kiadásban állt. Ha itt csupán a rövidítés lett volna a szerkesztő célja, akkor bízvást meghagyhatta volna a fejezetet ilyen kurtának. Őkelme azonban nyilvánvalóan el akarta kendőzni merényletének minden nyomát, hogy az ne szúrjon mindjárt szemet – legalábbis a magyar olvasónak. De amióta e könyvek megtalálhatók a világhálón, elég a lengyel és magyar tartalomjegyzékre rátekinteni, hogy a turpisság napfényre kerüljön.

Ha akad majd olyan kutató, aki az általam fent hivatkozott teljes kimutatásokat rendszerezetten elemzi, reményeim szerint azt fogja kimutatni, hogy e kisded gyűjteményem egyáltalán nem tendenciózus, s a válogatást leginkább a sokféleség és az érdekesség szempontjai indokolták, illetve terjedelmi korlátok szabtak neki határt. Ha az Isten megadja, idővel megpróbálok az általam fentebb megadott szempontokat felhasználó, interaktív listázószkriptet faragni a lap tetejéről elérhető kimutatásokhoz, amely a regényből az olvasó elé varázsolja az általa bejelölt szempontokhoz sorolható összes előfordulást, s ilyenformán részletesebb kutatásra is felhasználható.

Ha a szerkesztő tényleg csak rövidíteni akarta volna a regényt, akkor az ötödnyi méretcsökkentés nem lett volna valami fényes eredmény (hiszen Bányai Károly ennél sokkal eredményesebben rövidítette a regényt 1915-ös fordításában). Ő azonban beérte ennyivel, mert a valódi célja nem a költségcsökkentés volt, hanem a Szörényi-féle értelemben vett "delfinizálás", vagyis a jó kommunistává nevelendő olvasót kiskorúnak nyilvánító, ideológiai alapon véghezvitt cenzúrázás. (E szó a francia trónörökösnek a XVIII. századig használt elnevezésében, a dauphin-ben leli eredetét. Őt kiskorúságában az etikettnek megfelelő, szűrt tananyaggal kellett ellátni, evégett a nevelői alkalmas módon megrostálták az eléje adandó, jobbára latin nyelvű, klasszikus olvasnivalókat.) És ha a regénynek az ötödét e dicső irodalompolitikai korifeusok nemkívánatosnak (vagyis a közönség elől eltitkolandónak) tartották, akkor felmerül a kérdés, hogy mit kerestek egyáltalán a Tűzzel-vassal környékén. – E kérdésre egy későbbi szakaszban próbálok választ találni.

*

2026 szeptemberében elkezdtem a jövő év elején megjelentetni tervezett cikk írására készülni, s evégett még egyszer végighaladtam a kicenzúrázott illetve megváltoztatott szövegrészek során. Az ilyenformán kétszeresen átnézett anyagban igyekeztem téma szerint rendszerezni a szövegszerűen már megállapított szerkesztői manipulációkat.

Ezek közül a jelentékteleneket kiselejteztem, és egy új dokumentumba átemeltem 531, terjedelmileg vagy jelentéstanilag lényeges szövegszakaszt. Ezek hosszukat és cenzúrázottsági hányadukat tekintve igencsak széles skálán szóródnak, ezért nem darabszámukat, hanem a bennük szereplő kivágott illetve átírt betűmennyiséget helyeztem el (összeöntve) a Tetten ért cenzúra című pontban felállított tizenegy kategóriába (A-K).

Ennek során számos alkalommal meg kellett bontanom bizonyos, összefüggően kiollózott, de tematikailag kétarcú szövegszakaszokat, hogy ne kerüljön mindegyik betűjük egyik vagy másik kategóriába, hanem egyik részük ide, másikuk oda. Egy további kategóriát (L) mögéjük illesztettem azon szakaszok számára, melyekben ugyan lényegesnek ítélt szövegeltérést találtam, de nem tudtam megállapítani ennek okát, vagy ha igen, akkor a meglévő kategóriákba nem tudtam őket belegyömöszölni. A lényeges eltéréseket 100%-nak véve mind az "egyéb / homályos" eltérések, mind a lényegtelen szövegkülönbségek csekély hányadot jelentettek.

Elmondhatom tehát, hogy az alábbi, immár tartalmi jellegű statisztikai kimutatás elég jól jellemzi a regény cenzúrázásának teljes szövegkorpuszát, noha benne a kategóriák általam megszabott száma, tartalma és a szövegszakaszoknak beléjük sorolása az én szubjektív döntésemből származik. Nem is áltatom magam azzal, hogy e kimutatásom objektív volna – de az itt elvégzett munka eleve nem az, amint maga a cenzúrázás sem volt az. Vidáman vállalom tehát e kimutatásban természetszerűleg benne rejlő bizonytalansági tényezőt, jól tudva azt, hogy ennél jóval erősebb annak anyagtartalma és ténybeli bizonyító ereje.

Itt végződik hát a regény hazai cenzúrázásáról kimondott állításom statisztikai bizonyítása, melyre már az általam tervezett, szükségképpen szemelvényes és illusztráló jellegű cikk is támaszkodni fog. Ennél többre egyelőre nem vállalkozom, mert a teljes cenzúrázottsági korpusz irdatlan tömeget képvisel a maga háromszázezer betűjével, és teljes áttekintése egy cikknél nagyobb terjedelmet, és egy amatőr kutatóénál nagyobb időráfordítást igényelne.

Keresgélésem során rátaláltam a Polono-Hungarica című kiadványsorozatra, melyek egy-egy tudományos konferencián elhangzott előadásokat tartalmaznak tanulmányformában. Ezek közül négy (az 5-8. kötet: 1990, 1992, 1995, 2000) egy antikváriumban elérhető. Ugyanitt megtalálható a kötetek tartalomjegyzéke is. A 2016-ban tartott, sorozatban kilencedik ilyen konferencia anyagát közlő kötet tartalomjegyzéke már hivatalosabb helyről, egy szakcikk-adatbázisból került elém. (Az 1-4. köteteknek viszont a nyomát sem találtam a hálón.)

E jegyzékeket átnézve egyetlen írás tűnt olyannak, ami esetleg e témáról is szólhat. Szerzője Anna Sprawka, címe: Észrevételek Henryk Sienkiewicz műveinek magyar kiadásaival kapcsolatban (Uwagi o węgierskich edycjach utworów Henryka Sienkiewicza). Lelőhelye: Janusz Bańczerowski szerk: Polono-Hungarica 6. Nyelvészet – Irodalom – Történelem – Kultúrtörténet. Az 1992. május 5-6. között tartott tudományos konferencia anyaga. ELTE Lengyel Filológiai Tanszék, Budapest, 1992. 207-212. o.

De íme, az illető kötetet íziben megszerezve csak a következőt találtam (saját fordításomban):

"Ugyanakkor a Sienkiewicz-kutatásban az ikonográfiával, a szövegtannal, a szerkesztői munkával kapcsolatos kérdések kevésbé kutatott területnek tűnnek. Ha közelebbről igyekszünk megismerni e jelenségeket, a könyvre szükséges a kiadó oldaláról is rápillantanunk. E vázlat [csak] bizonyos kutatási távlatokat próbál felvillantani Sienkiewicz műveinek magyar kiadásait illetően. Egy rövid munkában ugyanis nincs mód beható értelmezések végigvitelére, melyek úgy a jelenbeli valóság tágabb összefüggésébe, mint a fejlődés folyamába be vannak ágyazva."

Az ezt követő bekezdésekben szóba kerül a háború utáni magyar kiadások évszáma, példányszáma, az elő- és utószavuk megléte, a címváltozatok, a szerző keresztnevének fel (nem) tüntetése és magyaros vagy lengyeles írásmódja, a lengyel betűkészlet megőrzése vagy magyar betűkkel való helyettesítése, a művek kötetekre és fejezetekre osztása, s végül a képi illusztrációk. Rövid cikkét a szerző így zárja:

"...Henryk Sienkiewicz művei magyar kiadásainak itt bemutatott áttekintése csak futólag vázol mélyebb reflexióra érdemes problémákat. Az itt összegyűjtött tények ékesen tanúsítják a Nobel-díjas lengyel író fő műveinek kiadásakor tanúsított tervszerű cselekvést – amit alighanem el is várhatunk. Eközben persze vitára adhat okot az egyes kiadások formai és esztétikai kivitele.
A kutatás jelen állása alapján mindenképpen hasznos kezdeményezés volna az egyes művek kritikai kiadása, az ennek megfelelően készített jegyzetapparátussal. Ennek főként a szöveg fordításával vagy a [nevek] átírás[á]val kapcsolatos nehézségeket kellene figyelembe vennie.
Összességében az itt összegyűjtött ténycsokor – mely kiegészíti a már ismerteket – ékesen tanúsítja a magyar szerkesztőknek Henryk Sienkiewicz munkássága iránti tartós érdeklődését, és derűlátásra ad okot annak további magyarországi fejlődésére nézve."

Erre mit is lehetne mondani? A bemutatott jelenségek közül kimaradt az a körülmény, hogy a Tűzzel-vassal magyar fordításából a lengyel szöveg ötödének fordítása hiányzik, és hogy e hiányok sajátos ideológiai mintát követnek. A szerző mentségére szóljon, hogy lengyel, és nemigen sejthette, mily undok viperatenyészet hemzseg az általa kapargatott felszín alatt. Az is lehet, hogy 1992-ben még nem tudott annyira magyarul, hogy maga is összehasonlíthatta volna a két szöveget. (2004-es, a Quo vadis-ról szóló tanulmányában már tételesen hivatkozik az egyes magyar kiadások tartalmi elemeire.) De így is felfedezhette volna, hogy a magyar fordítás második kötetében (1960 óta minden kiadásban) eggyel kevesebb fejezet van, mint a lengyelben.

A kommunista cenzúra csizmájának sáros talpnyomaira való rámutatás sokkal nagyobb felfedezés lett volna, mint hogy a magyar kiadók (rendszerint nyomdai esetlegességek folytán, illetve a nevek kiejthetősége végett) a mellékjeles lengyel betűket a nyomdailag vagy fonetikusan legközelebbi magyar betűkre cserélték. Persze csakugyan jó volna, ha rendelkezésünkre állna Sienkiewicz műveinek kritikai kiadása – de a legsürgősebb tennivaló most nem a kampós betűk visszaiktatása, hanem a hat évtizede elkövetett magyarországi csonkítás feltárása és orvoslása. És ez nem egy lengyel kutató adóssága, hanem a magyaroké.

Boldogok a lengyel filológusok, mert neves írójuk kéziratát avégett kell böngészniük, hogy kiderítsék: Kamieniec vára be nem vettnek (nie zdobyty) vagy bevehetetlennek (niezdobyty) neveztetik, vagy hogy a hetmanokat a paszkówi szállás, netán Paszkowski szállásának legénysége kísérte fogságukban, illetve hogy a czehryni oláh korcsmáros neve az író szándéka szerint Dopula vagy Dopulo – mert a készülő lengyel kritikai kiadás alighanem efféle ínyencségek dolgában ad majd tudós eligazítást. De minket, magyarokat ennél nagyobb veszteség sújtott a regény kapcsán: tőlünk a kommunista cenzúra gyalázatosan ellopta a regény legalább egyötödét, amely bizonyára nem a leglaposabb egyötöd volt.

Az 1992-es konferencián már nem érvényesült a kommunista szájkosárelv, így bátran ki lehetett volna mondani: a regény a cenzúra áldozatául esett, és a fordításon ejtett sebet be kell gyógyítani.

Számomra úgy tűnik, az ezutáni években a cenzúrázottság ténye konkrét tudományos közlemény nélkül, mintegy szájról szájra szállt. Valószínűleg Szörényi László több kiadásban megjelent, és főként a magyar irodalmi klasszikusok megcsonkítására összpontosító Delfináriuma volt az a mű, melynek kapcsán nyilvános hangot kapott a világirodalmi fordításokat is sújtó cenzúra. Egy vele készített interjú végén Szörényi László ezt mondta (Magyar Narancs, 1998. június 18.):

MN: Foglalkozott ezzel a jelenséggel a fordítás-irodalomban is?
SZL: Igen, de nem mentem végig módszeresen rajta, irtózatos mennyiségű a magyar fordításirodalom, ráadásul nem is jelölték a kihagyásokat. Polonista kollégáim hívták fel a figyelmemet, hogy gyakorlatilag bármely lengyel regényt veszek a kezembe, van benne "csippentés": a lengyel irodalomra nagyon vigyáztak, Sienkiewicz regényeiből rengeteg orosz vonatkozást kihúztak. Feltehetőleg alaposan figyeltek a nyugati kommunista írókra is, talán még jobban, mint a polgári szerzőkre, mert ugyebár egy baloldalinak lehetnek szocdem vagy pláne trockista elhajlásai."

Levéltári kutatásaim során egy nekem sok segítséget nyújtó könyvtáros (talán már mondhatom: szíves ismerősöm) részéről egy személyes közléshez jutottam, melynek lényege az volt, hogy egyetemi tanulmányai során (a 2000-es évek elején) a filológiai stúdium keretében a Delfinárium legjelentősebb tanulmányát (Ars Mutilandi Hungarica) is sorra kerítették, s annak kapcsán említette az előadó több klasszikus mű között a Tűzzel-vassal fordításának cenzúrázott voltát. Ekkorra tehát már az egyetemeken is közismertté vált a dolog – valószínűleg bárminemű tudományos közlemény nélkül.

E szakaszban még idéznék a Moviecops nevű filmművészeti blog egy cikkéből, melyet mindenképpen ajánlok olvasásra, ugyanis egészen helytállóan és részletesen ismerteti a regény cselekményét, keletkezésének körülményeit, kortárs értékelését és utóéletét, jellemzi főszereplőit – és persze a belőle készült filmet is bőségesen elemzi. Egyszersmind szívből gratulálok a cikk Field64 néven publikáló szerzőjének, aki láthatóan nagy lelkesedéssel és gonddal állította össze művét. Magas színvonalának elismeréseként is értékelhető, hogy Fedinec Csilla és szerzőtársai Ukrajna története című könyvük 174. oldalán egy keretes szemelvényben kivonatosan idéznek is tőle – éppen e részletet.

„[…] az Európa Kiadó jelentette meg Mészáros István 1960-ban készült fordítását. Kevésbé köztudott, hogy ez egy csonkított változat: a cenzorok a szovjetek által elvárt ideológiai szempontoknak megfelelően húzták ki azokat a részeket, melyek túlságosan kedvező színben tüntették fel a lengyeleket, a lengyelhű ukránokat és litvánokat – általában a katolikusokat –, és ennek megfelelően szó sem lehetett arról, hogy Hmelnickij, Bohun, a felkelő kozákok és az ukrán jobbágyok egyértelműen negatív tulajdonságai, elítélendő cselekedetei szóba kerüljenek vagy jelentősebb dramaturgiai súlyt kapjanak. Ezekkel a rövidítésekkel a magyar cenzorok lényegében meghamisították Sienkiewicz művét, mely tudomásom szerint mindmáig nem jelent meg csonkítatlanul.”

Ezek szerint a Tűzzel-vassal cenzúrázása a rendszerváltás óta sem kapott elegendő figyelmet az irodalomtudományi szakmától, hanem inkább az amatőr kutatók szívügye volt. De Szörényi László tanúsága szerint a magyar fordítás szövegkritikai ingatagságának felismerése nem jelentett újdonságot. Én megkockáztatom: 1990 előtt sem volt ismeretlen, hanem a polonisztika afféle nyílt titkának számított, amiről idehaza minden szakember tudott, de egyikük sem mert beszélni.

A rendszerváltás utáni szakirodalom tudtommal csak általánosságban említi e regény hazai cenzúráját, részletekkel nem szolgál. Így például Horváth Attila tanulmánya: A cenzúra működési mechanizmusa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában (82-83. o.) így ír az utóbb még a kommunista hatalom által is megtagadott (egyéni túlkapásként magáról lerázott) könyvmegsemmisítési programról:

"A bezúzandó, forgalomból kivonandó könyvek listájára felkerültek – többek között – Szabó Dezső, Kittenberger Kálmán, Passuth László, Rejtő Jenő, Hamvas Béla, Kodolányi János, Tamási Áron, Benedek Elek, Móra Ferenc egyes művei, a Karinthy Frigyes által magyarított Micimackó, Szerb Antal A világirodalom története, Gondolatok a könyvtárban, Utas és holdvilág című könyvei. A külföldi szerzők közül: Sartre, Camus (Közöny), Sienkiewicz, Stefan Zweig, Karl May, Dante, Dickens, Dumas, Kipling, Proust, Maugham, Hemingway, Disraeli művei, a Grimm-mesék stb."

Alkalmanként még maguk a téma ismerői is szembekerülnek az e téren végzett rendszeres kutatások hiányával. Így pl. Iványi Márton Pál Térség, trón, Tokaj, tények és toposzok – Magyar utalások a modern lengyel szép- és esszéirodalomban című tanulmányában (Hitel, 2023. január, 99–112. o.) a 3. lábjegyzetben ezt írja:

"Elképzelhető, hogy egyes explicit magyar utalások (mindenekelőtt például Sienkiewicz Trilógiája vagy Komornicki: Varsó barikádjain) nem szerepelnek a lengyel eredeti szövegekben. Utóbbiak esetében e nagyobb vonalú, sematikus áttekintés mellett mélyebb vizsgálódások szükségesek."

Jelenleg tehát kissé értetlenül állok azelőtt, hogy az általam megtalált (és valószínűleg sokak által ismert) cenzúraprobléma 1990 után nem futott be üstököspályát a hazai polonisztikában. Ha az Isten addig éltet, szeretném én megírni az úttörő cikket az általam eddig összegyűjtött párhuzamos szöveganyag alapján; a megjelenése 2027 elejére várható.

A Sienkiewiczet idehaza sújtó cenzúra egyik úttörő magyar kutatója, Tomoriné Szesztay Anna Lenke ezt írja egy másik Sienkiewicz-regény sorsáról írt cikkében (Henryk Sienkiewicz Sivatagon és vadonban című regényének cenzúrázott magyar kiadása, 2023):

"Nem tudjuk, ki volt a Sivatagon és vadonban „cenzora”, lehetett a szerkesztő, a kiadó vezetője, vagy akár maga a fordító is (bár látva a fordító lelkiismeretességét, és beszélgetve az unokahúgával, ezt tartom a legkevésbé valószínűnek)."

Itt érdemesnek tartom, hogy hosszabban idézzek egy Mészáros Istvánról szóló méltatást Kovács Bálint tollából, a Quo vadis? kapcsán a Reformátusok Lapja 38. évfolyamának 32. számának 4. oldalán (1994. augusztus 7-én) megjelent, "Regényes egyháztörténet" című könyvajánlóból:

"Ez alkalommal hadd irányítsuk a figyelmet a fordítóra, Mészáros Istvánra, a józsefvárosi presbiterre. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején édesapja lengyel területre kapott beosztást, éppen abban az időben, mikor gyermekei növekedőben voltak. Iskoláikat lengyel területen kezdték, s így kifogástalanul megtanulták a nyelvet is. Édesapjuk azonban súlyt helyezett arra is, hogy a fiúk magyarul is megtanuljanak. Ezért a gimnáziumi tanulmányok idejére a sárospataki kollégiumba küldte őket. Az érettségi és a diploma megszerzése után a Belügyminisztériumban helyezkedett el és lengyeltudásával nagy segítségére volt idős Antall Józsefnek, a második világháború alatt a lengyelek, de általában minden menekültnek a gondozásában. A Horánszky u. 8. sz. alatti lakásán is sok menekült talált otthonra. A Tér és Forma c. lap volt a a fedőszerv és nagyon sok menekült fordult meg náluk. Veje, Csohány Endre – aki józsefvárosi presbiter volt, Ha ég a ház című könyvében ír ezekről az évekről bővebben is. A fordulat éve után a minisztériumból eltávolították, s ekkor a fordítói munkába temetkezett. Mintegy 50 művet fordított magyarra. Közülük nemcsak a Quo vadis emelkedik ki, de a Keresztesek és a most megjelent Özönvíz I-II., valamint a Tűzzel-vassal című könyvek is. Mészáros István megkapta a lengyel Pen Club nagydíját. A Quo vadis most megjelent kiadása – hasonlóan az 1959-eshez – a teljes szövegrészt tartalmazza. (A közbeeső időkben többször is úgy jelent meg a mű, hogy kihagytak belőle fontos részeket.) Mészáros István felesége Sárospatak egyik „jóltevő családjának”, a Pálóczy családnak a leszármazottja volt, így a család régen is és ma is számos szállal kötődik egyházunkhoz."

(Forrás: az Arcanum Újságok című adatbázisa.)

Ebből látható, hogy maga a fordító bizonyára a legutolsó soron vádolható az (ön)cenzúrával. A mű fordításának idején már hetvenéves volt; egész múltja a régi vágású, állhatatos, istenhívő kultúrember és a minden munkájában lelkiismeretes tisztviselő képét sugallja az utókornak, akit további karrierígéretek nem kecsegtethettek. Alakjáról becsüléssel teli leírást ad veje, Dr. Csohány Endre az említett könyvben (Ha ég a ház. Magvető Kiadó, 1988.):

"Ő nekem nemcsak apósom volt, hanem barátom is, akiről tudtam, hogy kemény, tiszta lelkű, tisztességes magyar ember." (16. o.)

"Apósom sokszor fejtette ki, hogy a magyar nép szempontjából jobb lenne, ha a németek ellenségként szállnák meg az országot, mintsem a hitleristák csatlósaiként legyünk majdan a háború vesztesei. Igaz – mondta ilyenkor -, rengetegen pusztulnánk el, de végül is becsülettel kerülnénk ki ebből a nyomorult háborúból." (18. o.)

"Ez a baráti vagy inkább bajtársi kör ebben az időben sajnos – igen, ezt kell mondanom, sajnos – még nagyon bízott Magyarország hivatalos kormányában és a "Legfőbb Hadúr"-ban. Állítom, hogy magának a kormánynak és a kormányzói irodának hinta- és kiugrási politizálása késleltette a fellépést. Tudtam, hogy Mészáros István lendületes egyéniségének teljes erejével, hitével és bátorságával küzd a háborúból kiugrásért és a hitleristák szándékainak keresztülhúzásáért. Most már mint egyik vezető tartotta kezében ezt a kört." (19-20. o.)

"1950. Elrendelték az egész család kitelepítését. Bírósági jegyzőm, dr. Baranyai Ferenc, aki szakszervezeti vezető volt és véletlenül ismerte tevékenységemet, sürgősen intézkedett. Mi hajnalban megkaptuk a mentesítést. Apósomat és anyósomat azonban elvitték Tápiógyörgyére. Két hónap múlva a lengyel nagykövetség közbenjárására és a BM tévedését helyrehozva kerültek haza. Ez a kisded játék anyagi létünket jó néhány esztendőre megingatta. Lelkileg se tudtuk sokáig kiheverni." (316. o.)

Belső érvként felhozható az ő javára a fordítás rendkívüli pontossága és érzékletessége. Ebből azt valószínűsítem, hogy őt mindenképpen, de talán a fordítását az eredetivel összevető Bába Mihályt (1922–2001) is utólag sújtotta a "rövidítés" ostora.

A fordító mellett különben sem kell védőbeszédet tartanom. Megtette ezt számos pályatársa és a lengyel kultúra sok avatott művelője. Vágvölgyi Jenő író honlapjának egyik archivált oldaláról való az alábbi idézet:

Halálakor a budapesti Lengyel Nagykövetség az alábbiakat írja özvegyének:

„Mészáros István örökké népünk emlékezetében marad mint a lengyel kultúra barátja és terjesztője Magyarországon. Érett életének munkásságát annak szentelte, hogy a lengyel irodalom legértékesebb alkotásait, klasszikus műveit a baráti magyar néppel megismertesse.”

Kerényi Grácia nekrológjából idézem e megható sorokat:

Élet és Irodalom, IX. évf. 2. sz. (1965. január 9.), 8. o.
(Forrás: az Arcanum Újságok című adatbázisa.)

Minden halálhírt nehéz elhinni, de különösen olyasvalakiét, akiben úgy forrt az élet- es munkakedv, mint őbenne. Majdnem az utolsó napig dolgozott, néhány hónap óta, a miskolci kórházban; befejezett egy fordítást, majd újabb könyvet kért, épp postára akarta adni az Európa Kiadó.

[...] Mindnyájan tanultunk tőle: hogyan egyesíti nagyszerű nyelvtudását szinte filológusi alapossággal és lelkiismeretességgel, hogyan keresi a nyelv, a stílus „lelkét” a szavak mögött, hogyan valósítja meg a pázmányi elvet: minden fordítása úgy hangzik, mintha édes, magyar nyelven szólalna meg elsőízben. Akik együtt dolgoztunk vele: gyakran vitatkoztunk, összekocódtunk, nem tagadom. Reméltük, reméljük most: nem vette rossznéven.

Meggyőződéses művész volt, tudta, mit miért csinál, kiállt minden egyes szaváért, mondatáért; nemigen hitte el, hogy másvalaki, aki ifjabb es tapasztalatlanabb, s nem él úgy benne a szövegben, mint ő, jobbat ajánlhat helyette. Soha nem akarta egyikünk sem megbántani, hisz tiszteltük, csodáltuk, mint mesterünket és példaképünket; hadd kérjek tőle, a kollégák nevében is bocsánatot jószándékú vitáinkért, innen utoljára.

S a közönség, az olvasók tábora, mely ritkán nézi meg a könyv belső címlapjának fonákján a fordító nevét: bizonyára megjegyezte, nem fogja elfelejteni, kinek köszönheti A bábu, a Quo vadis, a Keresztes lovagok, s annyi más, kedves olvasmányának fordítását. Aki csak egyszer is hallotta előadni, rádióban vagy irodalmi esten, a „Muzsikus Jankó”-t, aki gyermekként végigizgulta a „Sivatagon es vadonban”-t...

Hetvenhárom éves volt, több mint hetven művet fordított, maradandót alkotott. Helye üres marad közöttünk, emlékét őrzi halandó emlékezetünk s a betű, mely halhatatlan.

Dékán István tehát tankönyvi pályát befutott kommunista káder volt, és a minket érdeklő időszakban már túljutott pályája delelőjén. Ugyan írt már néhány könyvet, valószínűleg mégsem a könyvkiadói tapasztalata, hanem politikai megbízhatósága miatt került az Európa Könyvkiadóhoz. Az a körülmény, hogy a fordítás impresszumában őt jelölték meg "felelős szerkesztőként", egyenes beismerése annak, hogy a regényt ő csonkította meg.

Hogy ki lehetett a cenzúrázás értelmi szerzője, az ezek után is homályban marad. Szörényi László az alább hivatkozott Delfináriumában ezt így kommentálja:

"Meg kell jegyeznem, hogy egyrészt a legritkább esetben tüntettem fel azokat a sajtó alá rendezőket, akik egy-egy klasszikus kiadását gondozták. A klasszikusok csonkításának elterjedt gyakorlatáért ugyanis nem ők a felelősek, hanem a kiadók vezetősége, illetve az őket irányító párt- és kultúrapparátus. (Vö. Babits: Kultúra – a rút luk.) Nevet csak ott tüntettem fel, ha a szokásos csonkításon túl még átírásra is vetemedett az illető."

Ami azt illeti, a fordítás jelen szövegállapotában jó pár csúnya hamisítás is található, így Dékán István igazán megérdemli, hogy ennek kapcsán szégyenfalra kerüljön. A fenti idézetekből kitetszik, hogy politikai értékelése már életében is kétséges volt, halálával pedig egyenesen nemkívánatos emléket hagyott maga után.

Sajnos a (korabeli sajtóból, az Arcanum Újságok c. gyűjteményéből szemezgetett) nyilvános közlések feltűnően hallgatnak Dékán István könyvkiadás körüli tevékenységének részleteiről, és egyre csak a partizánmúltját, pártbeli karrierjét, esetleg vadászírói munkásságát részletezik. Ezért a magam részéről nem időznék tovább az ő politikai tevékenységénél – egyébként ezt mások kellő súllyal kezelték az utókor ítéletét kimondó, fentebb idézett feldolgozásokban.

De így is sok tanulsággal szolgálhat e két pálya mégoly futólagos összevetése. Előttünk áll egyfelől Mészáros István: Horthy Miklós rendszerének hivatalnoka, a vészkorszakban aktív lengyelmentő, a kommunista fordulat után kitelepített, majd félreállított, és életében sosem rehabilitált tisztviselő, aki ezután csakazértis használni akar a magyar és a lengyel népnek, ezért ősz fejjel, csodálatos nyelvezettel mintegy ötven művet fordít le tizenöt év alatt, és emlékét minden ismerője becsüléssel idézi fel. Másfelől Dékán István: Horthy seregének szovjet fogságba esett, s ott kommunista partizánná vedlett kiskatonája, aki a háború végeztével rohamléptekkel emelkedik a pártbeli ranglétrán, ÁVH-s kihallgatótisztként boldogítja népét (afféle tényleges Virág elvtársként), Rákosi családjába házasodik be, bizalmasa lesz, miniszterhelyettességig viszi – majd a forradalom elől a "nagy hazába" fut, s onnan visszaóvakodva immár a kádári diktatúrát szolgálja hol a jobb sorsra érdemes művek cenzúrázásával, hol egy szakácsiskola vezetőjeként, saját pártjából is kizárva, s végül Moszkvában hal meg szívrohamban, ahová a "győzelem napjának" megünneplése céljából utazott el. Az első csak épített, a második nagyon sokat rombolt. Ötvenes évekbeli társadalmunk emblematikus alakjai ők, kiknek sorsa Sienkiewicz regénye kapcsán végzetesen összefonódott.

A korszak kiadás- és cenzúratörténeti vonatkozásait a világirodalom terén a legkimerítőbben Bart István (1944–2019) írta meg a Világirodalom és könyvkiadás a Kádár-korszakban című, mára klasszikussá (és fizikailag teljesen elérhetetlenné) vált művében. (2. kiadás: Osiris, 2002.) Szerencsére a szerző a Kritika c. folyóirat több számában ismerteti könyvét. A 2001. márciusi számból (11-12. o.) veszem a következő érdekes részletet.

(Forrás: az Arcanum Újságok című adatbázisa.)

A szerző példás szorgalommal gyűjtötte össze könyvének anyagát, s emellett belülről is látta a kései Kádár-rendszer könyvkiadásának bugyrait, hiszen ekkor az Európa Könyvkiadó szerkesztője, illetve a Corvina Könyvkiadó igazgatója volt. A könyvéből vett részletekből az is kiderül, hogy a Kádár-kori világirodalmi cenzúra nem egy, az írók előtt vörös plajbásszal hadonászó, tételes tabukat szajkózó beamtersereget jelentett, hanem a Művelődési Minisztérium (azaz jószerivel Aczél György), a Kiadói Főigazgatóság (azaz lényegében Köpeczi Béla), az egyes könyvkiadók vezetősége (az Európa esetében Simó Jenő igazgató) és a különféle rangú szerkesztők (mint pl. Dékán István) együttműködését, melyben igen ritkák voltak a tételes cenzúrázási parancsok. Sokkal inkább úgy működött a gépezet, hogy minden szereplő tudta, mit várnak el tőle, és maga viselte érte a felelősséget. Ilyen értelemben kell vennünk Aczél György elhíresült, joggal gúnyolt mondását, mely szerint Magyarországon nincs cenzúra – hiszen egy egész, összehangolt kórus működött közre az öncenzúra normális működési elvvé tétele érdekében. Ha valahová, ide tényeg illett József Attila szállóigévé vált verssora: "Fortélyos félelem igazgat minket."

Tisztában vagyok vele, hogy egy ukrán hazafi e könyvet körülbelül olyan szájízzel olvashatja, mint egy török az Egri csillagokat. Egy mérsékelt hangú elemzés szépen leírja, miért: mert a két nép önazonosságát formáló mítoszok kölcsönösen kizárták egymást. A nemzeti irányzatú ukrán történészek egyike, Volodimir Antonovics egy 1885-ös recenziójában kikelt a regény ellen, amiért az becsmérlőleg szól a kozákságról és az ukrán népről, melyet Sienkiewicz válogatás nélkül az elaljasult, ragadozó söpredékhez sorol. Antonovics szerint a lengyel "szarmatizmus" (mely a magyarság hun leszármazásának legendájával állítható párhuzamba) a sovinizmus egy válfaja, így az egyszerű nép és az ukránok megvetését jelenti. Ugyan Sienkiewicznek nem ez volt a célja, hanem a lengyel nemzeti tudat ébren tartása az orosz megszállók ellen, Ukrajna elszakadását óhatatlanul nehezményeznie kellett, ekképpen szembehelyezkedve a XIX. századi ukrán értelmiséggel. Azok pedig, noha az író korábbi műveit – ukrán fordítás híján lengyelül is – nagy kedvvel olvasták, e regény hatására tüntetőleg elfordultak tőle.

Az is világos előttem, hogy Sienkiewicz e regényében igazságtalanul bánt az ukrán szabadságharc egészével és szereplőivel, és a történeti hűség sem mindenütt volt kenyere. (Azt meghagyta a szakmabeli történészeknek, pl. Ludwik Kubalának, akinek munkáira a regényben támaszkodott.) Manapság, a szkepszis és cinizmus világméretű tombolása közepette a romantika érzelmi hőfoka és nyomatékos minősítésekkel teli nyelvezete sem oly divatos a "magas" irodalomban.

Mértékadó lengyel irodalmárok, történészek, nyelvészek már a megjelenésétől fogva egymással versengve szedték ízekre a művet, és pécézték ki minden szóba jöhető tévedését, ferdítését, túlzását. Ezekből változatos szemlézést nyújt egy mai, eléggé csapongó cikk. Részletesebb bírálatot nyújtanak a következő, részben kortárs kritikák: Bolesław Prusé (irodalmi szempontból), Olgierd Górkáé (történelmi téren), Teodor Tomasz Jeżé (dramaturgiai, nyelvi és más téren). Mindazonáltal egyikük sem habozott elismerni Sienkiewicznek a lengyel néplélekre gyakorolt hatását. A későbbi bírálók egyike, Witold Gombrowicz egyenesen a következő önironikus szavakkal jellemezte munkásságát (Pályi András fordításában):

"Sienkiewiczet olvasom. Gyötrelmes olvasmány. Azt mondjuk rá: elég silány, és tovább olvassuk. Azt mondjuk: hisz bóvli az egész – és mégsem tudjuk letenni. Felkiáltunk: elviselhetetlen opera! és folytatjuk az olvasást, mint akit megbabonáztak.
Hatalmas lángelme! – ám elsőrendű író aligha volt még ilyen másodrendű. Akár egy másodosztályú Homérosz, akár egy elsőrendű idősebb Dumas. Nehéz az irodalomtörténetben hasonló példát találni arra, hogy valaki ennyire bűvkörébe vonja a nemzetet, ilyen mágikus hatást gyakoroljon a tömegek fantáziájára." [...]

"Ha az irodalomtörténet kritériumként fogadná el, hogy a művészet milyen hatást tesz az emberekre, akkor Sienkiewicz (ez a démon, értelmünk e katasztrófája, e kártevő) ötször akkora helyet foglalna el lapjain, mint Mickiewicz. Ki az, aki Mickiewiczet kényszer nélkül és önszántából olvasta, ki ismerte Słowackit? Krasiński, Przybyszewski, Wyspiański... jelentettek-e többet, mint kötelező olvasmányt, mint kényszerű olvasmányt? De Sienkiewicz a bor, amivel csakugyan leittuk magunkat, és benne vert a szívünk... és bárkivel elegyedtünk szóba, orvossal, munkással, tanárral, földbirtokossal, hivatalnokkal, mindig Sienkiewiczre lyukadtunk ki, mint a lengyel ízlés végső, legintimebb titkára, mint a megálmodott „lengyel szépségre”."

Ezt a néplélektől elvonatkoztatva, irodalmi mércék mentén is elismerte a Nobel-díjat odaítélő bizottság is, amely – a közhiedelemmel ellentétben – nem kifejezetten a Quo vadisért, hanem általánosabban, a történelmi regények írásával szerzett kivételes érdemeiért adta neki a kitüntetést.

Tomoriné Szesztay Anna Lenke ezt írta 2023-as cikkében a Sivatagon és vadonban című, a magyar fordításban ugyanígy megnyirbált Sienkiewicz-regény kapcsán:

"Korunk szemszögéből nézve a regény politikailag sokkal korrektebb a kihagyott részeknek köszönhetően, mint az eredeti, de a fordító és a kiadó feladata az, hogy megjelentesse, amit az író megírt, nem pedig az, hogy döntsön a téma helyességéről."

A "politikai korrektségre" mint a szólásszabadságot korlátozó kritériumra persze már régen rábizonyult, hogy – eredeti célján, vagyis a tapintaton és az udvariasságon túlterjeszkedve – az uralkodó globalista véleményipart kiszolgáló öncenzúra (vagy tényleges cenzúra) érvpótló csatakiáltásává korcsosult, ráadásul sosem érheti el ezt a valódi célját sem – így hát korunknak nem kell vele sokat törődnie. Elrettentésül ideiktatok egy hozzászóláspárt a Goethe Intézet honlapjának "pro és kontra" rovatából, melynek közzétevői tán maguk sem észlelték, hogy a mellette megszólaló vitázó milyen elemi logikai hibát követ el szemrebbenés nélkül:

"A politikai korrektség ellenfeleinek többségét azonban nem csupán a nyelvhasználat érdekli: valójában a társadalomban betöltött hatalmi pozíciójukat féltik ezek az emberek. Nevezetesen attól tartanak, hogy most már szóhoz juthatnak mások is, vagyis nem egyedül az ő véleményük számít többé."

Bámulj, világ! A politikai korrektség szószólója egy olyan országból írja ezt, melyben immár hatósági intézkedést (pénzbírságot, házkutatást stb.) is foganatosítanak abban az esetben, ha valaki pl. a Facebookon vérmesen belegyalogol valamely kisebbség érzéseibe – és itt nem a németországi szorbokra gondolok, hanem pl. az illegálisan bevándorolt arabokra, négerekre vagy a különféle ferde nemi hajlamokban szenvedő embertársainkra, akiket az öngyűlölő németországi főáramú ideológia különféle bizarr, nyakatekert kódneveken emleget, megteremtve az Orwell-féle "újbeszéd" legújabb megtestesülését, a polkorrekt öncenzúra kiméráját. – A vérmesség pedig egyrészt az uszítást jelenti, de magában foglalja a gumiszabályként alkalmazható """"gyűlöletbeszéd"""" kategóriáját is. Mert legyünk tisztában vele: ha a sértett fél definiálja, mi számít gyűlöletbeszédnek, akkor a büntethető cselekmények száma a csillagos égig nőhet.

Korunk gugliból művelődő újabb nemzedékeit külön figyelmeztetnem kell, hogy ne higgyenek a Google Gemini nevű mesterséges intelligenciának, amely pusztán a kiadási évszámok és az oldalszámok összehasonlítása alapján ilyesfajta messzemenő következtetésre jut:

"A következő szempontok és jelek alapján lehet egyértelműen megállapítani, hogy a teljes, kiegészített szöveget tartja-e a kezében:

1. Terjedelem és oldalszám
A szöveg teljessége látványosan megmutatkozik a kötetek terjedelmében:

Cenzúrázott kiadás (1960, Európa Könyvkiadó): Ez a változat egyetlen vaskos kötetben jelent meg, és mindössze kb. 658 oldalt tett ki.

Cenzúrázatlan kiadások (Esély Kiadó 1992, Magyar Könyvklub 2001): Ezek a kiadások a terjedelmesebb, visszaépített szöveg miatt jóval nagyobbak. Az Esély Kiadó 1992-es kiadása 748 oldalt, a Magyar Könyvklub 2001-es kiadása pedig 723 oldalt számlál."

Olvasáshoz szokott embertársaimat nem illenék ilyen szájbarágós oktatásokkal terhelnem, de mivel másfélék is (egyre nagyobb számban) élnek köztünk, az előbbiektől elnézést kérve mégis kimondom: a puszta oldalszámok összehasonlítása nyilvánvalóan nem ad értékelhető különbségtételt a szövegek hosszáról, hiszen az egyes kiadásokban a lapok fizikai mérete és átlagos betűszáma igencsak eltérő lehet. És csakugyan, a két újabb időbeli kiadás betűmérete és sortávolsága nagyobb, mint az 1960-asé, szövegtükrük viszont nagyjából egyforma, így nem csoda, hogy eltér az oldalszámuk is.

A két ajánlott kiadást néhány kulcshelyen megtekintve ellenőriztem a robot állítását, és megláttam a szomorú valóságot: egyik említett kiadás sem nyújtott semmiféle kiegészített, teljes(ebb) szöveget, mert mindkettő a cenzúrázott magyar szöveget nyomta újra. Méghozzá az 1992-es az 1974-est, a 2001-es pedig az 1960-ast (amit különben meg is jelöl saját alapszövegeként). Hogy ez így van, az egy nyilvánvaló szedési hibán könnyűszerrel ellenőrizhető (az I. kötet XVI. fejezetében), mely az 1960-asban még nem fordult elő, de az 1974-esben és így a MEK-nél található elektronikus példányban már igen. (A későbbi kiadásból kiesett szöveget aláhúzással jelöltem.)

"A tatár csabánok barmaik között a földön ülve szórakoztak, egyesek fülsiketítő dallamokat fújtak sípjaikon, mások kockáztak s egymást püfölték botjukkal."

Eközben a lengyel olvasók 1884 óta folyamatosan a "lengyelkedő, klerikális, történelemhamisító" címkékkel jól ellátható, de szerzőileg hiteles szöveget tarthatják a kezükben. Ugyanígy számos más nemzet fiai is a csonkítatlan regényt kapták meg – ki a XIX. század végén, ki a XXI. elején – csak a magyarok jártak pórul, és erről jobbára mit sem tudnak.

A dolog annyival is fájdalmasabb, mivel a megmaradt szöveg is varázslatos hangulatú, sodró lendületű írásművé áll össze, és az olvasónak nemigen van hiányérzete, mikor kezébe veszi és élvezi. A cenzor tehát nem tudta visszataszítóvá rontani a könyvet, sőt nem is akarta – csak éppen a maga szolgálta ideológia kedvéért befogta a szerző száját, mikor az valami igazán hangosat, átütő erejűt, hiterősítőt vagy vigasztalót akart mondani, s így e lélekemelő regényből, a lengyelség hősi küzdelmeinek eposzából egy történelmi kalandregényt hagyott nekünk. És ez azért siralmas eredmény, mert ettől fogva a magyar olvasó elzáratik a szerzőtől, és az ő keze munkája helyett egy kiherélt változatot fog nagy kedvvel olvasni, mint gyerekkoromban én magam is.

Ennélfogva pusztán irodalmi szempontból is kimondhatom, hogy harminchat évvel a rendszerváltás után a magyar Tűzzel-vassal további vesszőfutásra kényszerítése filológiailag védhetetlen, és a szakmai tisztesség szempontjából megbocsáthatatlan.

Ez a kijelentésem bővebb magyarázatra nem szorul, és nem is fogok hozzá, hogy (a korunk szokása szerint) a légüres térből lepárolt egyéni szabadságjogokból valamiféle posztmodernül csikorgó, életidegen okfejtéssel levezessem. Viszont rámutatok a következő elemi igazságokra:

– A Tűzzel-vassal történelmi regény, tehát nem történelemtankönyv. Ezért nem az a célja, hogy a történelmi eseményeket, folyamatokat harag és részrehajlás nélkül ismertesse; és az sem, hogy tudományos alapossággal dolgozza fel tárgyát. A történelmi regény azért viseli e jelzőt, mert szerzője a történelem keretei közt lépteti fel hőseit, és annyit használ fel ennek eseményeiből és folyamataiból, amennyit indokoltnak lát.

– A Tűzzel-vassal romantikus mű, vagyis afféle igényes felnőttmese; s ezzel elválaszthatatlanul együtt jár az alakok eszményi ábrázolása, mindenféle szélsőséget ideértve.

– A Tűzzel-vassal lélekemelő mű. Olyan korban született, amikor Lengyelországot csak a történelmi térképeken lehetett megtalálni, hiszen mohó szomszédai a XVIII. század végén három gigászi harapással felosztották egymás közt. A legutóbb levert szabadságharcuk óta csak húsz év telt el. Magyar olvasómnak nem kell sokáig ecsetelnem, hogy ez milyen lelkiállapottal jár. A (lengyelek ellen) sokkal erőteljesebben uszító Tarasz Bulba az orosz hódoltság területének eloroszosított iskoláiban kötelező olvasmány volt. Ekkor írta Sienkiewicz a Tűzzel-vassal-t, saját szavai szerint "a szívek megerősítésére." Honfitársai pedig itták minden szavát, és a lelkesedés mindmáig töretlen – ami érthető is a lengyelség újabb szenvedéseinek tükrében.

Mészáros István fordítását nagyra becsülöm, és mindenkor szívesen láttam volna ennek az ő hagyatékában található esetleges szövegtöbblettel való kiegészítését és publikálását. Csakhogy az örökösöket levélben megkeresve azt a választ kaptam, hogy nincs a birtokukban ilyen szöveghagyomány. Megemlítették ugyan nagyapjuknak a kiadó egyik lektorával, Bába Mihállyal (illetve Kerényi Gráciával) való vitáit, de azt nem tudták felidézni, hogy ezek a szöveg valamiféle rövidítéséről vagy inkább a magyar fordítás stilisztikájáról szóltak-e. (Én ez utóbbira gondolok, mert azt a Wikipédia-cikkből tudjuk, hogy a Kereszteslovagok fordításának archaizálása körül igenis vívott nagy csatákat Mészáros István.) Ami pedig az elkészült teljes fordítás szövegének hipotetikus példányát illeti, aligha tévedek abban, hogy ilyesmit a hatvanas években sem a fordítónak, sem a kiadónak nem lehetett ajánlatos őrizgetni – tehát ezt elveszettnek kell tekintenem.

Ennek láttán úgy éreztem, megnyílt előttem a tér a hiányosságok pótlására. Tudtam, hogy nem könnyű e feladat, de az első felére már az addig eltelt időben is magabiztosan alkalmasnak nyilvánítottam magamat. A cenzúrázás tényének kimutatása végett már 2026 januárjától tüzetesen átnéztem és jelölésekkel láttam el a lengyel szöveget, és a vele egyazon dokumentumba bemásolt, párhuzamosan olvasott magyart. Mivel az eddigiekben – nagyobb érdekessége folytán – szövegkritikai munkám eredményét ismertettem, most végre rátérek e munka aprólékos, technikai részleteire.

A cenzúrázott helyek azonosítása

A cenzúrának betudható eltérések jegyzékét 2026 első három hónapjában készítettem el: az 1974-es lengyel kiadás (szabadon felhasználható) elektronikus változatának letöltött példányában színezéssel kiemeltem a magyar fordításból kihagyott, vagy ott megmásított szavakat, mondatokat. Párhuzamos magyar szövegként az 1974-es harmadik kiadásnak a MEK-en található elektronikus szövegét használtam, melyet az előbbi docx-állományba bekezdésenként bemásoltam. Erre az eljárásra főként az a körülmény vezetett engem, hogy képernyőn sokkal könnyebben tudok filológiai Hamupipőke-munkát végezni, mint papíralapon.

Persze valamilyen módon a papírkönyveket is beillesztettem eljárásomba, elvégre a könyvek valódi és elektronikus változatai, illetve a különböző évszámú kiadások között is lehetnek tartalmi különbségek. Ez abban állt, hogy a talált szövegeltéréseket az 1954-es lengyel papírkiadással is összevetettem, és néhány helyen módosítanom kellett az előzetes eredményeimet. (Erről részletesebben a következő szakaszban írok.) Az 1960-as magyar kiadás papírpéldányát viszont csak a – csekély számú – vélelmezhető sajtóhibák kapcsán tekintettem meg.

Eredményeimet négy – formailag definiált, s ezért jól elkülöníthető – fő kategóriába sorolhatom:

(I.) A szövegeltérések túlnyomó többsége puszta kivágás. Ezeket hosszukra való tekintet nélkül egyöntetűen pirossal jelöltem.
(II.) Jóval kisebb összterjedelmű eltérést ad a szöveg egy-egy szavának, szószerkezetének átírása. Mivel első közelítésben csak szövegkritikai vizsgálatot végeztem, ezeket egyöntetűen sárgásra színeztem, függetlenül attól, hogy (1) tudatos, ideológiai célú hamisításból, (2) a magyar szöveggé stilizálás szükségéből, (3) egyszerű tollhibából adódtak, esetleg (4) egy-egy hosszabb kivágás környezetében, mintegy a megmaradt szöveg simább összeilleszthetősége érdekében kerültek a fordításba. Úgy vélem, e négy alkategória között elég egyszerű különbséget tenni, de ezt a későbbi elemzésekre szeretném hagyni – akár másvalaki végzi el őket, akár én, ha az Isten addig éltet.
(III.) A ritkán előforduló, rendszerint egy-egy szónyi magyar többletek általában stílusélénkítésre szolgálnak. Őket zöldre színeztem.
(IV.) Igen ritkán előfordulnak rövid szövegáthelyezések is, melyekre vagy a magyar fordítás stilisztikai érdeke, vagy az egymást követő lengyel kiadások szövegkritikai megoldásai (netán valamelyik fél ilyen típusú tévesztései) adhattak okot. Őket türkizkékkel emeltem ki.

Természetesen e színezéssel kódolt eredményközlés csak az 1960-as magyar fordítás párhuzamos helyeinek közlésével együtt volna teljes, de ezt szerzői jogi okból nem csatolhatom. A jogi védelem 2035-ben jár le, s ha az Isten engedi megérnem, gondom lesz rá, hogy valami módon közzétegyem a teljes kimutatásokat. Addig mindössze az általam megkeresett kiadónak, polonista szakembereknek, és persze a fordító örököseinek küldöm el a teljes docx-változatot. Ebben (megfelelően színezve vagy más módon elkülönítve) szerepelnek saját fordítási javaslataim és megjegyzéseim, valamint a magyar fordításban talált sajtóhibák.

E kimutatásnak az eltérést tartalmazó szakaszait HTML-formában, a papírkiadásbeli oldalszámok megjelölése nélkül, de a követhetőség végett legalább fejezetekre bontva közöltem. (Mivel a fejezetek rövidek, ezzel talán nem szerzek kellemetlen többletmunkát az utánam haladó elemzőknek.) E kimutatások elérhetőek e lap tetején található linkeken – jelenleg kizárólag lengyelül.

Korunk vívmánya, a gépi fordítás itt átsegítheti a gyors áttekintésre vágyó, netán lengyelül nem is tudó olvasókat a keresgélés legterhelőbb munkáján. Ehhez a kimutatást megnyitva a (Chrome) böngésző által felkínált, "Google Translate" feliratú felugró dobozban a "magyar" szóra kell kattintani. Ez a régies lengyel szavak jelentését sem mindig találja el, így a nehezebb helyeken bizony elkél a valódi lengyel nyelvtudás akár a szöveg értelmes olvasásához is, nem is beszélve a felelős elemzéséről. Erről két szórakoztató mintát szeretnék beilleszteni, a leiterjakabok feloldását az olvasóra bízva:

A robot az ukrán szövegbetéteket rendszerint lefordítatlanul hagyja, de ahol hasonlítanak valamely lengyel szóhoz, ott megpróbálkozik a magyarra vagy angolra (!) fordításukkal – inkább kevesebb, mint több sikerrel:

Aki ennél kevésbé "kócos" szöveget szeret olvasni, az nyilván megkeresi a vonatkozó helyeket a MEK megfelelő oldalán, ahol a magyar szöveg törvényesen megtalálható. Az általam készített fordításjavaslatokban szerencsére egy fia robot sem kapott szót, így azok minden erénye és hibája az enyém.

Áthidaló megoldásul idővel magyar tükörszöveget szeretnék illeszteni kimutatásaimba, mégpedig Bányai Károly (1879–1920) pénzügyi tisztviselőnek 1915-ben készített, egykor igen népszerű magyar fordítását. E fordító saját korának hazai gyakorlatát meghaladó módon közvetlenül a lengyel szövegből dolgozott (nem pedig német vagy más közvetítő nyelvet használt), ennélfogva általában igen jól sikerült visszaadnia a szerző gondolatait. Viszont ugyane korszokásba belesimulva sajnálatos módon nem szó szerint fordított, így például a terjengős párbeszédeket vagy leírásokat lerövidítette. Szerencsére nem ideológiai cél, hanem a korra általánosságban jellemző anyagi takarékosság vezette őt, ezért tömörített fordítása nem tekinthető öncenzúrának. – Ha tehát olyan helyen találok cenzúrára utaló jelet, amelyet Bányai huzamosabb egybefüggő szakaszként kihagyott, attól eltérően színezett, kivonatos fordítást fogok készíteni. (Értelemszerűen e tükörszöveg csak a keresést és megértést tudja segíteni, de szövegkritikailag nem használható.)

A Wolne Lektury jelzése szerint az általa közölt regényszöveg az Állami Könyvkiadó Intézetnél (Państwowy Instytut Wydawniczy), Varsóban 1974-ben megjelent kiadásból származik. Csakhogy az interneten általam meglelt, 1916 előtti lengyel kiadások egyike sem tartalmazza e záró félmondatot. Ennek okáról csak sejtelmeim lehettek, mígnem kezembe került a már említett Julian Krzyżanowski klasszikus tanulmánykötete (W kręgu wielkich realistów, azaz Nagy realisták körében – Wydawnictwo Literackie, Kraków, 1962), s abban is a Dzieje tekstu "Ogniem i mieczem", vagyis A Tűzzel-vassal szövegének története című tanulmánya. Ebből a beereszkedő, számos kéziratrészletet közlő írásból merítem és kivonatolom a tudós szerző megállapításait:

Sienkiewicz már a Tűzzel-vassal első, könyv alakú kiadásában (1884) számos hibát talált (jobbára az általa leadott, részben archaizált ukrán szövegekben, melyeket akkoriban sem a napilapok, sem a könyv lengyel szedői vagy korrektorai nem tudtak szándékának megfelelően leírni), ezért lázasan nekilátott a szöveg javításának. A második kiadás (1884) már jobb volt elődjénél, de a harmadikra (1885) az író nem tudott elég időt szánni, mert közben már az Özönvizet kezdte írni, és nagybeteg feleségét is ápolnia kellett. Ezért a korrektúrázást csak részben tudta maga végezni, és a fennmaradó részeket másokra bízta. Ők azonban nem voltak erre alkalmasak, és munkájuk felemás sikerrel járt: a hibák egyre csak szaporodtak. Ennek láttán az író valószínűleg letett arról, hogy a harmadik kiadás gondozását továbbvigye.

Egy 1936-os kiadás ezt észrevévén visszatért a második könyvbeli kiadás szövegéhez, majd a 56 kötetes Sienkiewicz-életműkiadás 1949-ben kijött négy kötete az előbbinek a szövegét az ősnyomtatványokkal is összevetve korrigálta. Az ebbe becsúszott, könnyen javítható sajtóhibákat az 1954-es népszerű kiadásból már kiküszöbölték, így végre egy használható szöveget sikerült alkotni. Ebből dolgozott Mészáros István is.

De a szöveg gondozása nem állt meg, mivel ugyanebben az évben Sienkiewicz családjától nyilvános gyűjteményekbe kerültek az író eredeti kéziratának terjedelmes, bár együttvéve sem teljes részletei. Ezeket az 1955-ös kiadásban már figyelembe vették a PIW-nél. Egy további lépést tettek a helyes szöveg irányába az 1961-es kiadásban. A regényt lezáró szövegtöbblet mögött is egy ilyen kéziratlap áll, és a napilapbeli közlések is tartalmazzák.

A kézirat nem teljes, és utóbb a szerző maga is sok helyen eltért tőle. Ezért gyakorlati haszna leginkább a nyilvánvaló nyomtatási hibák kiszűrésében érvényesül. Emellett a második kiadásban megejtett korrekciók sem mind Sienkiewiczre mennek vissza, így a regénynek nem létezik "kötelező" és "leghitelesebb" szövegforrása, amely alapján a többit korrigálni lehetne. (Ld. W kręgu wielkich realistów 1962, 123. o.)

Minthogy első közelítésben a magyarországi cenzúrát akarom jellemezni, feltétlenül a Mészáros István által alapul vett lengyel kiadást (PIW, 1954) kellett volna használnom, nem pedig az ugyaninnen 1974-ben kijött újabb verziót. Jobban mondva: ehhez a két lengyel szöveget is össze kellett volna hasonlítanom. Erre viszont nem volt elég időm, ezért a magam részéről arra szorítkoztam, hogy a két elektronikus szöveget (az 1974-es lengyelt és az ugyanekkori magyart) vetettem össze, és csak az így talált eltéréseket ellenőriztem újra az 1954-es lengyel szöveggel. Azokat a helyeket, ahol a magyar fordítás csak az 1974-es szövegtől tért el, de az 1954-estől nem, lila színnel jelölve meghagytam e gyűjteményben, mert a fordítás kiegészítése végett ezeket is hasznosak láttam. Egyszersmind hangsúlyozom, hogy e ponton nem a magyar cenzor, hanem a tőle függetlenül működő lengyel szöveggondozó volt az eltérés oka.

A fenti megfigyelések rávilágítanak a kritikai kiadások fontosságára. Az erre irányuló munka Lengyelországban is javában folyik, ahol lassan készül már az író életművének teljességre törekvő, valóban kritikai kiadása. Sajnos a Tűzzel-vassal csak jó pár év múlva fog sorra kerülni. Gondolom, a szövegváltozatok közti döntésben a szerkesztőknek sokszor olyan érvekhez is folyamodniuk kell, amelyek a szövegösszefüggésre, az írói szándékra és szóhasználatra, a stilisztikára, a lengyel és ukrán nyelvhelyességre és nyelvtörténetre hivatkoznak – azaz szükségképpen puha és tapogatódzó jellegűek. A lengyel kritikai kiadás eredményeinek jó része várhatóan a lengyel írásmódot, illetve az ukrán szövegbetétek átírását fogja rendezni, kiiktatva a korábbi kiadások ortográfiát egységesítő irányát – így a magyar fordítás szempontjából érdektelen lesz. Ennélfogva én már a kritikai szöveg kijövetele előtt szeretném érdemben elvégezni a munkát, meghagyva a nálam avatottabbaknak, hogy az eredményt utóbb hozzáigazítsák.

A fordítás kiegészítése

Mint már említettem, a szövegek összehasonlítása közben folyamatosan keresgéltem Mészáros István fordításának őspéldányát, de sajnos egyik helyen se bukkantam a nyomára. Ezért hát kikerekedett bennem az a felismerés, hogy bizony ezt a fordítást valakinek ki kell pótolnia.

Mint a cikk elején jeleztem, 2026. március végére sikerült befejeznem a lengyel és magyar szöveg összehasonlítását. Arra nézve nem volt ötletem, hogy kit kérhetnék meg a fordítás kiegészítésére, ezért hát én magam vállalkoztam arra, hogy szövegpótlásokat (illetve ritkábban szövegkorrekciókat) készítsek Mészáros István fordításához az eredeti szöveg alapján. És ennek bizony nagy sóhajjal duráltam neki magam, mert tudtam, hogy amit adhatok, az a derék mester (egyszer már elvégzett, és méltatlan alakok által rútul megmarcangolt) munkájának csak árnyéka. De még így is érdemesnek véltem, hogy magam lássak utána az ügynek, látván, hogy nálam avatottabbak harminchat éven át nem jutottak hozzá. Legyen ez a vállalkozásom egy lelkes magyar hazafi és lengyelbarát fricskája a kommunista cenzorok balemlékű orcáján, s egyszersmind szembeszegülés is korunk üzleties és a könyvből mint irodalmi formából egyre inkább kiábránduló szokásaival – amennyire csekély eszközeimből telik. Azon túlmenően, hogy Mészáros István magyarok tömegeihez hozta közel Sienkiewicz csodálatos világát, az ő fülemben visszhangzó mesteri fordítása adott nekem is nagy segítséget a nyelvtanuláshoz. Bizony csekély ellentételezés az, ha most e nagy lelki példaképem emlékét megbecsülve hozzájárulok munkája helyreállításához.

2026. április elején belekezdtem hát a kicenzúrázott részek újrafordításába, és május elejéig végeztem is az első kötettel. Június elejére az első kötetbeli fordításaim stilizálásával is elkészültem, és ennek jegyzeteit is kipótoltam. Ezután hozzáláttam a II. kötet fordítása kiegészítésének, egyidejűleg jegyzetekkel való ellátásának. A teljes mű nyersfordításával augusztus végén lettem készen. Ezután a stilizálást egy időre felfüggesztem, és a kezemben lévő szövegekből egy mérsékeltebb hangú szakcikket fogok összeállítani, mely előreláthatólag 2027 elején jelenik meg.

Munkám során több segédkönyvet, szótárat is használok, de így is maradhatnak benne hibák, esetlenségek. Ezért mindenképpen szükséges lesz fordítás-kiegészítéseimet hozzáértő lektorálás alá bocsátanom, amit valószínűleg az általam megkeresett kiadó fog megszervezni. Rájuk bíznám azt is, hogy a helyreállított fordításhoz Mészáros István örököseinek hozzájárulását megszerezzék.

– Az 1974-es lengyel kiadás elektronikus változata (a Wolne Lektury című honlapon).

– Az 1974-es, harmadik kiadású magyar fordítás elektronikus szövege) a MEK honlapján

– Az 1960-as, első kiadású magyar fordítás papírpéldánya (Európa Könyvkiadó)

– Az 1954-es lengyel kiadás papírpéldánya (Państwowy Instytut Wydawniczy, Varsó)

– Az Ossolineumnál megjelent lábjegyzetes kiadás, bőséges bevezető tanulmánnyal. (Zakład Narodowy im. Ossolińskich. Wroclaw, 2023). A PIW 1961-es szövegére támaszkodik, ami arra utal, hogy a szöveg rekonstrukciója már ekkor megállapodottnak tekinthető az ősnyomtatványok és a kézirat alapján.

– Az Ossolineum letölthető formában közli a könyv részlegesen fennmaradt szerzői kéziratát is, melyet 2018-ban megvásárolt. Ezt nem használtam fel, mert tartalmának érdemi részét beledolgozták az 1955 utáni PIW-kiadásokba.

– Az 1954-es lengyel szövegnek nem létezik legális internetes példánya. Az ehhez legközelebb álló 2. papírkiadásnak (1884) a Polona nevű elektronikus könyvtárban található szkennelt oldalaihoz (és pdf-állományaihoz) linkek találhatók a regényről szóló Wikipédia-oldal végén lévő jegyzetekben: 1. kötet, 2. kötet, a 3. kötet 1. része, a 3. kötet 2. része.

– A Wikipédián többek között szövegformában elérhető az 1901-es Gebethner-Wolff-féle kiadás is, amely valószínűleg a 3. őskiadást követi.

– https://henryk-sienkiewicz.ovh – a művek szövege lengyelül, fejezetenként, rövid értékelésekkel.

– A MEK belső keresője. Sienkiewicz nevének beírására 2026 áprilisában 22 művet dob fel találatként, köztük a Tűzzel-vassal Mészáros István-féle fordítását; más művek esetén a fordító más lehet.

– Hazánkban a legtöbben a magyar fordítás után először az angolt szokták keresni. Sajnos e regénynek e tekintetben eléggé mostoha sors jutott. Amerikában (Sienkiewicz által egyedül jogosított fordítóként) Jeremiah Curtin (1835–1906) készítette az első angol fordítást. Ez azonban több okból is kifogásolható: Curtin a regény fordításakor nem tudott kellőképpen lengyelül, alkalmasint az orosz fordítást kellett használnia mankó gyanánt. Emellett igencsak sietett, mert főként nyereségre és hírnévre törekedett. A fordításban igen sok hiba található (félreértett szavak, szólások, oroszos torzítású helynevek), és a stílusa is eléggé lapos, melyen nem üt át a lengyel eredeti hangulata. Bővebb értékelés végett ajánlok egy jó cikket. Meg kell jegyeznem, hogy Sienkiewicz népszerűsítésére az Egyesült Államokban Jeremiah Curtin végezte a munka dandárját.

– Curtin munkája után nem sokkal jelent meg Samuel Binion angol fordítása, mely amannál kevésbé terjedt el (mert Curtin lekötötte magának az összes amerikai terjesztési jogot), noha valamivel ügyesebben végezte el a munkát.

– 1991-ben egy új angol fordítás jelent meg Wiesław Stanisław Kuniczak tollából. Érthető módon ennek nincs legális internetes példánya, és az Amazontól is csak papíralakban lehet megrendelni. (Vigyázat, az ugyanitt felkínált elektronikus változat csalóka módon a Curtin-féle szöveget tartalmazza!) E két fordításról bemutatok egy lengyel nyelvű cikket odt- ill. pdf-formában. Hozzáteszem: ez a fordítás erősen körülíró jellegű, bőbeszédű, stílusában a XX. század végi amerikai átlagolvasó (jóval a magyar átlag alatti) képességeit, érdeklődését tartja szem előtt, ezért szövegkritikailag majdnem használhatatlan. Kuniczak egyébként mindkét nyelvet tökéletesen beszélő, és a Trilógiát gyermekkora óta ismerő fordítóként elvileg képes lett volna arra, hogy nagy fáradsággal angolba is átvigye az eredetinek sajátos, "szarmata" hangulatát és stílusát – de ő tudatosan lemondott erről, látván, hogy az általa megcélzott amerikai olvasóközönség ennek befogadására teljesen alkalmatlan. Ezért inkább egy stilisztikailag felvizezett, a tömör hangulatfestést szájbarágós magyarázatokkal pótoló lektűrt adott olvasói kezébe, amely közép-európai olvasókból lelkesedés helyett inkább sajnálkozást vált ki azok iránt, akik ilyesmire szorulnak.

– Honlapomon nemsokára meg fog jelenni a regény 1915-ös, Bányai Károly-féle fordítása. Ennek nyers szkennelménye elérhető szövegesen és Word dokumentumként.

– A hálóról ilyen-olyan trükkökkel le lehet tölteni a regény (akár 1945 utáni) orosz, ukrán, német, bolgár, horvát, olasz, spanyol, román stb. nyelvű fordítását. Ezeket még nem vizsgáltam át, de első megtekintésre úgy látom, hogy nincsenek jelentős mértékben megvágva.

– Jelentősebb kihagyásokat csak Vaszil Koszarnak 1918-ban, a kanadai Edmontonban megjelent, s a diaszpórán kívül jóformán ismeretlen maradt ukrán fordításában találtam, mely azonban egyébként is csak az 1. kötet I-XXI. fejezeteit tartalmazta. Ebből két szemelvényt csatolok képként, melyek azt mutatják, hogy a fordító az első fejezetben Hmelnickij külsejének leírásából kinyeste a visszataszító, tatáros ravaszság említését, illetve hosszabban kiollózta a műből Tatarczuk és Barabasz népítélet általi kivégzésének borzalmait. (A fordítás egy része szöveges formában elérhető a Wikiforrás egyik oldalán.)

*

– Mindenekelőtt ajánlom olvasásra Szörényi László már idézett, mára a téma klasszikusává vált cikkgyűjteményét: Delfinárium – Filológiai groteszkek. (3. bővített kiadás: Nap Kiadó Kft., 2025.) A tudós szerzőnek a gazdagon kínált tartalom mellett a fölényesen vitriolos stílus is erőssége – de hozzá kell tennem, hogy ő leginkább a magyar irodalom szocializmusbeli csonkításait pellengérezte ki.

– A magyar klasszikusok csonkított kiadásaiból kitűnő szemlézés található Horváth Attila tanulmányában (A cenzúra működési mechanizmusa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában).

– Kalmár Melinda cikkében számos értékes adatot és megfigyelést találtam a hazai cenzúra jellegzetességeiről.

– A Sienkiewicz regényeiből a XX. század közepén készült magyar fordítások cenzúrázása még nincs összességében feldolgozva. Sőt inkább azt mondhatnám, hogy ezzel a kérdéssel mostanáig csak egyetlen kutató foglalkozott érdemben, név szerint Tomoriné Szesztay Anna Lenke, aki már idézett cikkében (Henryk Sienkiewicz Sivatagon és vadonban című regényének cenzúrázott magyar kiadása, 2023) megfogalmazza az enyémhez nagyon hasonló tézisét, és bőséges példaanyaggal illusztrálja is. Természetesen nem törekszik teljességre, hanem műfajából fakadóan csak tallózásra vállalkozik. Cikke végén felveti a fordítás kiegészítésének egy lehetséges eljárását – konkrétan Bányai Károly világháborús időkből származó, igen szöveghű fordításának korszerűsítését. Sajnos ez a Tűzzel-vassal esetében – a Bányai-fordítás tömörítő jellege miatt – sokkal fáradságosabb munka volna, mint a Sivatagban, őserdőben kapcsán.

– A lengyel nyelv szótára, tkp. egy online szókereső a J. Bralczyk szerkesztette Słownik 100 tysięcy potrzebnych słów (Warszawa 2005.) alapján. Ennek sajátossága, hogy az 1985 óta a nyelvbe bekerült szavakat is tartalmazza, de más téren is bővebb az előbbinél.

– Az előbbi online szótár az adott szócikkekhez kapcsolódóan közli a még annál is sokkal bőségesebb, 1958–1969 között kiadott Doroszewski-szótár (Słownik języka polskiego) anyagát. Ennek fő erénye, hogy a lengyel irodalomból vett terjedelmes szövegmintákkal illusztrálja a szavak jelentéseit. A regény számos régi (jelentésű) szavát csak itt találtam meg.

– A lengyel nyelv nagyszótára. Akadémiai online szótárprojekt, mely folyamatosan bővül, nemrég átlépte a százezer szót. Ezt csak alkalomadtán vettem elő, de nem segített annyit, mint az előbbi kettő.

– Nowa księga przysłów i wyrażeń przysłowiowych polskich. Szerk. Julian Krzyżanowski. Warszawa, Państwowy Instytut Wydawniczy, 1969-78., négy kötetben. (A lengyel szólások és közmondások nagy összefoglalója.) Ezt csak néhányszor vettem elő, de akkor nagy haszonnal.

– Magyar szókincstár. Rokon értelmű szavak, szólások és ellentétek szótára. Főszerkesztő: Kiss Gábor. Tinta Könyvkiadó, Bp., 1999. Ezt forgathattam volna sűrűbben is, mert érdemes munka, de úgy véltem, elboldogulok nélküle.

– Aleksander Wilkoń: O języku i stylu Ogniem i mieczem Henryka Sienkiewicza. (A Tűzzel-vassal nyelvezetéről és stílusáról.) Egy évtizedekkel ezelőtt íródott elemzés 2019-es, korszerűsített kiadása. Bár elsősorban lengyel ajkúaknak szól, olyan kimerítően elemzi a témát, példák sokaságával illusztrálva megállapításait, hogy én is nagy haszonnal olvasgattam.

– Sienkiewicz Henrik: Tűzzel-vassal. Lengyelből fordította Bányai Károly. Budapest, a Szent-István-Társulat kiadása, 1915. E művet a stílusegység fenntartása végett csak a stilizálás végeztével, és csak a kétes helyeken vettem elő, hátha Bányai Károly jobb megoldást választott.

– Mesterséges intelligencia, azaz robot általi fordítást nem készíttettem, és ilyet nem is kerestem. Szerintem nem szorulok rá, másrészt a míves, irodalmi szöveggel való megküzdés nemes feladatát nem adhattam át egy halom szilíciumlapkának. Ezzel kapcsolatban hadd jegyezzem meg, hogy egy kész, mégoly bumfordi gépi (nyers)fordítás is annyira irányba tudja állítani az ember fordítói képességeit, stílusérzékét, hogy az már a stílusegység, valamint a magyarosság rovására mehet. Emellett a kész nyersfordítás átbogarászása és korrigálása több hibalehetőséget is ad, noha kétségkívül megkönnyíti a munkát. A robot által "előemésztett" szövegnek az eredeti példány és saját háttérismereteim alapján történő (stiláris és tartalmi) javítgatásához mint szükségmegoldáshoz csak az általam kevésbé vagy alig értett nyelvek (latin, német) esetében fogok folyamodni, és ott sem irodalmi, hanem (ennél kevésbé stílusérzékeny) teológiai munkák esetében.