XIV. SZÉKELY HALÁSZOK.
Két képpel.
Ha Európa nyugoti műveltsége hatalmas pőröly, Magyarország pedig a művelődés ékje, melyet az a pőröly az elmaradt Kelet népei közé üt és tuszkol, akkor a székelység az éknek aczélos éle, melynek szívósságától függ, hogy meg ne csorbúljon s vele és általa a művelődés hódító áramlata csorbát ne szenvedjen.
Elhelyezkedett a székely, részben a magyar elhelyezkedési törvény ellenében is, erdőborította bérczek szűk, köves völgyébe. Mondják, hogy a honfoglaló magyarság a székelyt már mai telepein találta; lehet hún, lehet avar maradvány, mely gátat talált üldöztetésének, megvonúlt; – az eldöntés nem e könyv tiszte; de az bizonyos, hogy a magyarsággal eredetileg egy tőből fakadt s még bizonyosabb, hogy nélküle – többek között – a halászat műnyelvét kifejteni nem lehetne, mert egyedül a székely lakik pisztrángos, pérhalas vizek mentén, egyedül ő halászsza a nemes halat ősi magyar mód szerint s így egyedül ő az, a ki a pisztrángos, pérhalas vízből fakadó magyar mesterszóval él.
A magyarság lassú folyásu, harcsás, pontyos, kecsegés, süllős vizek partján, tóságok körül lakik s csak az ezeknek megfelelő mesterszavakkal él; a magyar felföld pisztrángos vízmellékét tótság, németség lepi el; a magyarság csak a széleket éri, s ott mesterszava ingatag vagy idegen ízű; – így is úgy is hasznavehetetlen.
Hogy hol kezdődik az igazi székely halászat, azt legjobban mondja az a tréfásan-csípős közmondás, mely Székely-Keresztúr körül közszájon forog s így hangzik:
"Bögözön felül a harcsa és a mágnás meg nem él." Ez a Bögöz egy kis székely falu; azon túl a Küküllő vize kicsiny, a föld sovány – – – –
A vizek a tisztaságtól megcsillámlanak; sietnek, esnek. A hol sietnek, megcsördülnek a meder kövén – ez a "suga" – súg a patak vize! A hol esnek, ott vájnak – ez a "göbe" – "gübű" vagy göbő", melynek sekélyedő szélén lengő hullámot vetnek a vizek – ez a víz "lengje".
Itt vág a pisztráng a "harogra", itt villan a pérhal ezüstös oldala, nyüzsög az apróka, fürge "cselle", siklik kő alól kő alá a vastagfejű "botos kölönte", kapkod a légy után a "lógga", kigyódzik az "ingola", míg a kevés tavas helyen megél a "kándró", a "géb" s ismét a patak csöndesebb folyású, iszaposabb helyén a "sármászó szaka".
És itt mesterkedik azután a szemes "góbé" az ő "tollas harogjával", a melylyel csúffá teszi az ángolt "mesterséges legyeire" épített egész tudományával együtt.
Őszi éjszakán fölkeresi a patakot, kezében a szigony, hátán a "világló", vagy tarisznyájában a "tidó"; meggyujtja az egyiket, mely vékonyra hasgatott fenyőfából, vagy a másikat, mely a nyirfa zsiros kérgéből való, bevilágít a patakba, hol a pisztráng ívik s biztos szemmel, biztos kézzel az a szigony épen nyakszirten éri a nemes halat.
A hol a Küküllő kiszélesedik s lassúbb, mélyebb a vize is, ott a székely, kivált "csigolyás" és "padmalyos" helyeken, beveti a "rokolyahálót", mely távol keletnek ősrégi hálószerszáma s alkalmasint a könyvek könyvének "amphiblestron"-ja, bizonyos pedig róla, hogy a Kaszpi tengert halászó persák és tatárok kezén ma is található. *
A hol a folyás összeszorúl, ott leginkább a "böcsőháló" járja.
A "harog" ideje lejár s a szigonyé még nem érkezett meg; ilyenkor két góbé szövetségre lép s eljár "gübűlni", azaz: a gübűből a gübűlő rúddal a halat a "farszákhálóba" – mely itt-ott "ráncziháló" nevet is visel – kergetni. A hálós elállja a "gübő" vagy "göbe" kifolyását, a rudas meghajtja a "göbét" úgy, hogy a "gübűlő rúddal" a kövek közé és alá szurkál.
A "súgán" vagy "súgón" végig járatja a tükrös "vezető" vagy
* Lásd a történelmi részt és a "Pöndörös"-t. BENECKE leírásából következtetve, keleti és nyugoti Poroszországban is megvan.
"marázsahálót"; ahol pedig az összefutót vagy "kétköz"-t alkalmazza, "kerítőszigonynyal" dolgozik s előveszi az "őrökkel" felszerelt "leshálót" is.
E kis, futó leírás mesterszavai talán eléggé bizonyítják, hogy itt valóban magyar halászattal s ügyes halászó néppel van dolgunk.
De igazság szerint meg kell említeni azt is, hogy a székelység nemcsak ügyes, hanem irtó halász is. Nem rossz indulatból, nem tudatosan, hanem régi rossz szokás révén – bizony irtó és kegyetlen ő!
A "czége", a "duga", a "méregfű", az oltatlan mész a halirtásnak szokásos s általánosan elterjedett módjai; irtók és kegyetlenek azért, mert a hal apraja-nagyja beléjök pusztúl. Alkalmazásuk a maga helyén pontosan meg van írva.
Most forduljunk képünkhöz, mely a "világló"-val űzött éjjeli pisztránghalászatot ábrázolja vadregényes, sziklás fenyves tájon, melyben Csik-Gyergyó havasvilága oly igen gazdag.
A világlóval való pisztránghalászatnak egyik főhelye a Gyergyóban van; oly vidék ez, mely világrészünk vadregényes tájai között az igazi "hamupipőke".
Igen, hamupipőke ez a táj! Rónája – igaz – csak egy kis medencze, telve falvakkal, városokkal, melyeket a szemnek egy pillantása mind meglát: de ez a kis medencze úgy fekszik hegyalkotta környékén, mint a pacsirtamadár meleg fészke a búzakalászok árnyékában. Igaz, hogy hegysége nem nyúlik fel az örök hó színtájáig: de csúcsainak vonalzata a lágyságot és merészséget párosítja; szakadékai föltárják az anyaföld méhét az alsó Júra színéig s a szorosokon át vágtató, bukó, majd csörgedező, súgó, majd dübörgő patakba letekint az Ammón csiga, a Terebratula kagyló: rég letünt korszakok megkövesedett emlékei – oly régi korszakoké, a melyekre emberi időszámítás nem is alkalmazható.
Az Öcsémtető, Tarkő, Egyeskő, Nagy-Hagymás, Csofronka és Vöröskő a mészsziklák legszebbjei közé tartoznak; mintha a hegység agyarai, őrlőfogai volnának, csúcsaik, sorozataik úgy emelkednek ki a fenyves – részben már gyalogfenyő – öve fölé; e sziklafalazátok párkányain a havasi tájak igazi gyopárja nyitogatja fehér, bolyhos csillagvirágát, míg fenn a magasban – sokszor az alantjáró felhő fölé emel-
kedve – a levegőég legmerészebb szárnyas rablója, a szakálas saskeselyű kering.
A fenyvet termő övben fölszáll a mogyorószajkó a fenyő legcsúcsára – mintha ülőhelye merészségével gúnyt kiáltana a fenyő tövén kaparászó "magyaró-tyúkra" s az ágazat sűrűjében bujkáló hegyes-bóbitájú havasi czinegére.
A hol a sziklafalazat a legmeredekebb, sőt áthajló, ott kúszik rajta félig nyitott szárnynyal a hajnalmadár – a szárnytakaró tollak piros színéről így nevezve; finom, hosszú, könnyedén lefelé hajló csőrével az ősszikla minden repedését fürkészve, mindig fölfelé törekszik s tetőt érve, könnyedén lebegő kanyarodással a szikla alján terem, hogy a kúszást újra kezdhesse.
A tisztáson serczeg-perczeg a havasi sáskavilág sokasága, közte a Pezotettix, mely a havasok legmagasabb csúcsain is otthon érzi magát. S ha a vihar rést tört az erdőségbe, a korhadó szálak mentén a verőfény rásüt a beri vipera karikába szedett, tarka testére.
Az érintetlen rengetegben még maig is nesztelen, ovatos léptekkel jár a hiúz, czammog a "toportyán féreg" málnásról málnásra. – A művelődés elől futó dúvadak maradványai ezek; méltó társuk, a hatalmas bölény, utolsó erdélyi ivadéka is e tájakon számolt be bőrével. Mikor nyárszakán az ég háborog, a förgeteg hirnöke, a köd kavarogva vonul csúcsról csúcsra, nyomában jár a terhes felhő, melynek méhéből villámra villám czikázik, dörgésre dörgés következik, kiszólítva a Csalhó, a Kelemenhavas távol viszhangját s mintegy nekidühödve, valahányszor a Taszópatak csodálatos kőmedre fölött vonul el. E köves völgyben szerte hevernek a szarukő hatalmas tömbjei, melyekről visszapattan a legjobb aczély pöröly – oly kemények – s a melyek mintegy harczba vonják a villámot. A mikor az ég megzendül, a völgyből megfutamodik minden élőlény, a mely csak teheti; tudata, ösztöne hajtja, mert a villám a fekete köveken adja ki a mérgét.
Erdély tűzhányó korszaka, mely a Hargita hegylánczát teremtette, itt, e tájon ostromolta utoljára a földkérgét s ez az ostrom oly hatalmas volt, hogy összevissza törte, szakította a már megülepedett hegységet.
Igy készül az igazi vadregenyes táj.
SZÉKELY SZIGONYOSOK
Békás-szoros.
A sziklavilág e valóságos rengetegéből, kivált a keletfelé kitörő vizek a legvadabb sziklaszorosokon át vájják medröket; sziklatömbökön, párkányokon, bedöntött fák korhadó testén ezerszeresen megtörve, messze kell haladniok, míg a Békásszorosból kiérve, folyásuk valamiképen megnyugszik.
Ezeknek a vizeknek halászgyöngye a Gyilkostó, keletkezésének, kifolyásának egész csodarendszerével együtt.
E század második évtizedében a Békáspatak, mely a Maros-Olt vízválasztóján a Belkény nyereg táján ered s az Olt rendszeréhez tartozik, még mint patak csörtetett a Gyilkoskő és Suchard aljáig, hol az Entrekje (kövek köze) sziklaszoros tévesztőjén át folytatta útját; de ez időtájban a hegyoldal megmozdúlt s nagy zuhanással betemette a patak útját.
A Békáspataknak fől kellett venni a harczot az óriási akadálylyal; – fől is vette s fölségesen győzött.
A forrás szünet nélkül, folyton küldte le a vizeket mindaddig, a míg tóvá nem dagadtak s végre meghágták azt az akadályt; ekkor átbuktak rajta, hogy a Békásszoros útvesztőin tovább nyargalhassanak.
És ez az új tó víztömegével a hegyoldal alsó lejtőjének erdejét is elnyelte. A fenyvek éveken át küzködtek a szokatlan, természetök ellenére való új állapottal, azután meghaltak; – a tűk leperegtek, leáztak; a vízből kiálló csúcsokról levált a kéreg s a tó csapkodó hulláma, eső, vihar és verőfény elvégezték a fehérítést; – e kifehérített fenyőcsúcsok, ágak úgy emelkednek ki a tó sötétzöld színéből, mint valami panaszos csontvázak; – mintha keseregve nyujtanák karjaikat az ég felé, mely kegyetlen sorsra kárhoztatta őket.
A tavasz, az ősz vonuló madárseregei, a hegységen való átkeltökben megörülhettek az új alkalomnak; a vadruczák le is csaptak pihenőre; nádas helyről jöve, tollaik között elhozták a nád magvát, itt felejtették s a tó megkapta nádkoszorúját.
De megváltozott a víz élete is; kivált halak dolgában. A patak üldözött, fürge pisztrángja, mely a göbék lengjében alig arasznyira nőhetett, bevette magát a tóba, a hol se szigony, se háló nem érhette el s a hol a rovarseregek fejlődése nagyot gyarapodott; néhány év mulva már két kilogrammos derék- vagy fajhal vágott
mindenféle lény felé, mely halélelemnek bevált; késő őszszel, ívás idején, az alsó Békás pisztrángjai a tavon át vették útjokat a lakodalmas hely felé s igaz pisztrángmódra szökve hágtak esésről esésre, míg a kellő helyre jutottak. A kikelt ifjú ivadék a tó szélein, hinárosaiban jO tanyára akadt.
A pisztráng felszaporodott s a székely furfangos, leleményes esze utána járt; törte magát, míg czélt ért: beállította a patak beszakadásánál a marázsahálót, az egyetlen halászszerszámot, mely ott alkalmazható volt; kikötötte a kiaszott ágra a megférgelt horgot; ivás idején pedig megküzdött a Békaszoros száz bajával, mely éjnek évadján ezerszeresen az.
Képünk a Békaszorosba vezeti az olvasót.
Az egyik góbé meggyújtotta a világlót s kőről-kőre hágva azon van, hogy társának jól világítson; a másik azon csizmásan meglábolja a vizet, a szigonyt sujtásra készen tartja.
Az éj koromsötétjében, mely a mélységes szorosban mintegy meg van sűrűsödve s a melyet a fenyőerdő komorsága is növel, a világlóval való halászat a legsajátságosabb képek közé tartozik s azt, a ki a valódi vadregényes jeleneteknek barátja, teljesen ki is elégíti.
A világló fénye, mint valami nagy fénybogár kalandozik a csörtető, zúgó patak fölött; fényköre csak olyan, mint a hold udvara, hiába birkózik a szoros falaival, fenyveivel: nem bírja meghágni, bevilágítani. Majd alantosan lobog, majd fölemelkedik, majd el-eltünik egy-egy kiugró sarok mögött, majd előbukkan s a midőn fénye az elszenesedés miatt megfogy, a góbé odavágja sziklához, törzshöz; az égő üszök, ezernyi szikra szerteröpül, mintha az égbolton fénylő, pislogó fiastyúkot valamely óriás szétrebbentette volna.
S ha holdvilágos az éj, a fény játéka leírhatatlanúl szép látomány.
A hold szelíd fénye végig rezeg a tó tükrén, megvilágítja az oltár-szerű Gyilkoskövet; az erdő föle tündéries, halavány fényben fürdik, mely minden vonalat meglágyít, elenyésztet; belopódzik a fény a sziklaközbe is s míg egyik oldalát beragyogja, a másik a legtökéletesebb éjbe borúl; a hová pedig a hold sugara még sohasem, vagy csak pillanatokra tekintett be, ott járja boszorkánytánczát a szigonyos székely világlója, tidója – – –.
A szigony egyáltalában kedvelt szerszáma a székely halásznak s a
horoggal egyetemben, leginkább kielégíti halászösztönét, mert a székely barátja a sportszerű izgalomnak.
A kerítőszigony télszakán a malomzúgókban járja. Mire a zúgó jól megkérgesedett, a malomkerék hosszú, hegyes, fénylő és megcsendülő jégcsapok közt forog, a székely előkeresi szigonyát. Szakáit jól kihegyezi s első dolga, hogy örökös társával, a fejszével, derék léket vágjon a zúgó jegébe; azután nekiáll s tisztára söpri a jég színét, hogy átlátszó legyen. Mire ez megvan, a lék tájára zekét terít a jégre, egy másik zekét pedig úgy ráhúz a fejére, hogy tubust alkosson; ekkor lehasal a lék szélére s letekint a mélybe. Jól tudja, hogy a ki a víz fenekére akar látni, tartsa távol az oldalról beözönlő világosságot; ezért van az a zeke azon a kemény székely búbon.
Az a zeke pedig, a mely a jégre van dobva, a hal életmódjáról szóló ismeret rendkívüli finomságára vall. Arra van építve, hogy a hal ismeri a víz táját, a hol él és épen azért minden új, szokatlan jelenségre figyel: megáll s csak azután menekül, ha előbb nem "térítgeti" – székelyesen fejezve ki a kerülgetést – azt az újságot. A halnak föltűnik a jégre vetett zeke árnyéka is, megáll s épen ez az ő veszte: ekkor éri nyakszirten a lesekedő góbé kerítőszigonya.
Vessünk most másfelé is egy pillantást.
Az Olt két síkszerű medenczén halad; tekeregve, csavarogva, mintha meg akarná gyűjteni erejét a Rákosszoroson való áttörtetésre.
Barót táján már a harcsa a főhal s a kasza fokából kovácsolt nagy, füles harcsahorog, keszeggel fölhalazva a főszerszám, mely mellett roppant terjedelmű rokolyahálók vannak használatban.
És minthogy a Székelyföldnek nincsen kiállóbb köve, föltünőbb orma, mélyedése, a melyhez a nép élénk képzelődése mondát ne fűzött volna, a Rákosszorosnak is megvan a maga halászmondája.
Ott, a hol a Rákos szorosaiban a Függőkő orma meredez égfelé, az Olt folyása meglassúl; a víz nagy kanyarulatban forog s e nagy kanyargás egyes sodrain keletkeznek azok az apró, gyorsforgású tölcsérek, a melyek a hab foszlányát, a víz színén úszó levelet elnyelik. A folyó ezen a helyen, mint mondani szoktuk, feneketlen mélységű. Itt valamikor, a midőn a tengerszerű tavak vize kiszakadt, nagy zuhatagok lehettek, a melyek mély üreget vájtak.
Az Olt harcsahalásza azt regéli háza tűzhelyénél, vagy a vele tanyázó társainak, hogy itt él a halak királya, a koronás harcsa, melynek feje úgy ragyog, mint a távol kelet gyémántja, s a mely akkora hal, hogy bekapja az embert, mint a legyet.
Az bizonyos, hogy abban az örvényben java harcsák élnek, és ha megtörténik, hogy egy ilyen mázsás rabló alkonyat táján ráveti magát valamely pipáló keszegre s a lökés hevében feje kikerül a víz színe fölé, az esti nap sugara elpattan a síma, nyálkás, vizes fejről, melynek tükrözése ilyenkor lehet gyémántszerű is.
A Maros halászata leáldozott. A régi magyar tokhalászoknak híre veszni kezd, s Mihálczfalván oláhember veti a hálót. – – A Bethlen-tanoda táján "tyiszága" a keszeg neve annak a magyarnak a szájában, ki nyomorúlt, ronda kétköz-hálóval túrja a holtágak iszapját, pár czompóért, hitvány csukáért – tőszomszédjában azoknak a helyeknek, a hol hajdanában erdélyi főurak szakácsmesterei harmincz fajhoz tartozó magyar halat száz és nyolczvankilenczféle módon készítettek el s tálaltak az uraság asztalára ....
A pisztrángos-pérhalas vizek nemes hala hihetetlen módon megfogyatkozott; – konyhán, gazdaságban a hal semmi.
A hullámos Mezőségen, melyet mintha külön is a magyarságnak szánt volna a természet, fényesnevű ősök elszegényedett sarjai vágatnak nagyritkán asztalléket, kivonó léket az elhinárosodott hajdani piscinák jegébe; czigány feji ki a rothadó öreg háló kijáró kötelét; és úgy, a mint az idő, vele és benne a közömbösség halad, a magyarember helyére, termőföldön, tó vizén, jég hátán megtelepedik az oláh. Ott rossz ekéjével, itt nádvejszéjével, télen jéghátán a pergő horoggal kísértgeti a "jó szerencsét".
Mikor Hódos és Szarvastó táján a halmokat a hó elborítja s a hirhedt székely "nemere", az adriai "bóra" iker testvérének dermesztő fuvataga végig söpör a Mezőség halomvilágán: a tavak hatalmas jégkérget öltenek.
Trajanus császár állítólagos ivadéka ilyenkor előkeresi a mester gerendáról az ő drótból alkotott csukahorgait, melyek, egész szerkezetök szerint, minden emberi történetet messze megelőző korszakokba – a czölöpépítményekébe – vágnak vissza, rézpatonyt csavar reájuk s megmadzagolja; ezután fejére nyomja bozontos báránybőr
süvegét, hátára veszi a báránybőr bundát; bal kezében egy sajtár, jobbjában a fejsze és a szák; így indul a tó sima jegére, hogy az alkalmatos helyet kiszemelje.
Mikor már a helyben megállapodott, leveti a bundát, leteszi a sajtárt meg a szákot s nagy lomhán a nádas szélek felé indúl; ott nádat vág s hordja a bunda tájára; azután füzek tájára megy, a hol villás ágakat és sugár vesszőket vág; azután átczammog a gyékényesbe s abból is szerez egy jókora nyalábot.
Mindezeket a bunda tájára hordja. A nádból almot készít; előveszi a fejszét s az alom körül körben lékeket vág. Mire ez megvan, előveszi a villás ágacskákat s minden lék mellé kettőt-kettőt befagyaszt a bicsakkal vájt lyukba; ekkor viszatér az alomhoz, megtelepedik, a sugárvesszőkre hengerszerűen rákötözi a gyékényt s erre reátekeri a madzagot, vagyis a horog inát, melynek egyik vége a hengerhez van kötve, a másik szabadon lóg.
Az előbbre valókkal idáig haladva, fölveszi a sajtárt, vállára kapja a szákot s elballag a vejszéhez, a melyben ősz óta száz meg száz apró küszhal szorong, nyüzsög nagy boldogtalanságában, mindig eltévesztve a rést, a melyen menekülhetne. Oláhunk a szák hajtoványával betöri a vékony jégkérget; egy merítésre száz apróka hal viczkándozik a szákban; a kis boldogtalanokat bedönti a sajtárba, melyet előbb egy kicsit megmerített.
Erre ismét az alomhoz tér vissza; előveszi horgait; a rézpatonyt jobb keze mutató- és hüvelykujja fogja, balkezével pedig kimarkol a sajtárból egy kis halat, bedöfi hugygyójába a patonyt s végig nyársal a szegény küsz testén, míg a patony a hal száján ütődik ki; erre ráköti a patonyt a szabadon lógó zsinegre, odamegy a lékhez, ráhelyezi a gyékényhengert az ágas fácskákra s beereszti a felfűzött küszt a lékbe; mikor valamennyi lékkel készen van, előkeresi kurtaszárú agyagpipáját, megpiszkálja egy vékony nádvéggel, kiveri bagóját a tenyerére, elvegyíti egy kis friss kapadohánynyal, a melyet a kukoricza rengetegében titkon termesztett, keményre tölti a pipát s ekkor elérkezett a művelet sorozatának utolsóelőtti mozzanata, mely a következő: léket is vágott, fácskát is befagyasztott, vízben is járt a keze, drótot is fogott – hát kemény kérgét átjárta a hideg, már pedig a mi most következnék, ahhoz a meggémberedett ujj nem alkalmatos; az oláh
CSUKÁZÓ OLÁH.
Mezőség.
ezért szétveti a lábát, derekában előre hajlik, azután csapdossa karját-kezét a hóna alá; a jobbot balra, a balt jobbra s folytatja mindaddig, a míg csak meg nem érzi, hogy az ujjakból meghátrált vér újra kering bennök, hogy a meleg beállott.
Csak ekkor szedi elő a kis, korczrajáró bőrzacskót, a melyben aczél, kova, tapló szendereg; – csihol – hadonászik – csihol addig addig, míg a szikra fogott, s a tapló kékes füstje felszáll; ráteszi a taplót a kemény dohánytöltésre, leszorítja a kupakkal s mire igen határozott módon alkalmazta az ős nemzetségi, több érdekes nemzetiségnél is közdivatban levő zsebkendőt, végre magára kanyarítja a bundát, leül az alomra s a legtökéletesebb lelkinyugalommal várja a jó szerencsét.
Képünk ezt a pillanatot ábrázolja.
A fölnyársalt szegény küszhalak azalatt a jég alatt járják a halálos vergődést; mozdulataik mind lassúbbakká válnak; némelyik, melynek az a kegyetlen patony épen szívét járta át, már ki is szenvedett. – – Ekkor, mint az elhajított gerely, odavág a csuka az egyik küszhöz, bekapja széles szájába gereblye-fogai közé – nyeli, lenyeli s még azontúl is nyeli; erre is ránt, arra is ránt s ilyenkor a rézpatony megrecseg fogsorain; – és abban a buta csukaagyban fölébred a veszedelem tudata – megiramodik; természetes, hogy húzza a horog inát s minthogy ez a gyékényhengerre van rátekerve, a henger forogni kezd.
Oláhunk kivárta a jó szerencsét. – – –
Hej, de nagyot hanyatlott az erdélyi magyarság halászata azóta, a hogy nemes GALGÓCZI ISTVÁN uram megírta a Barcsaiak szakács-könyvét!