KÁLVIN JÁNOS
VÁLASZA PIGHIUS ALBERTNEKA SZABAD AKARATRÓL
1543
FORDÍTOTTA
CEGLÉDI SÁNDOR
ref. lelkész, magántanárPÁPA
A FŐISKOLAI KÖNYVNYOMDA BETŰIVEL
1909
KÁLVIN JÁNOS A KIVÁLÓ FÉRFIÚNAK, MELANCHTHON FÜLÖPNEK ÜDVÖZLETÉT KÜLDI.
Bár ítélőképességednek nem közönséges éles voltát, amelyen mindenki csudálkozik, ismerem és annak vizsgálatát, amennyire illendő, becsülöm, mégis ha ezt a könyvecskét mint magánember küldeném hozzád, hogy olvasd, bízva irántad való szeretetem hűségében, nem használnék hosszú mentegetőzést. Most pedig, mivel nyilvánosan merészeltem könyvemet neked ajánlani, tudom, hogy nem fognak hiányozni azok, akik ebben engem vakmerőséggel vádolnak. Ezek kedvéért tehát röviden megmagyarázom azt, amire veled szemben nem lett volna szükség, hogy ti. ezt a bizakodást honnan merítettem. Elsősorban oly könyvet ajánlok neked, amelyről tudom, hogy előtted két okból bizonyára kedves leszen: egyrészt mivel engem, a szerzőt szeretsz, másrészt mivel a kegyes és igaz tudománynak védelmét tartalmazza, amelynek te nemcsak buzgó művelője, hanem kiváló és megfélemlíthetetlen védelmezője is vagy. Ehhez járul az a harmadik ajánlás is, ami magában sem mindennapi, hogy ti. a védelemnek az a fajtája, amelyet használok, egyszerű és tiszta. Mert amennyire borzadsz vita közben az agyafúrt és fonák utakon járó mesterkedésektől, amelyek az egyébként világos és nyílt dolgokat is homályba burkolják, s végül minden szemfényvesztéstől és álbölcsességtől, annyira tetszik neked a meztelen és közvetlen áttekinthetőség, amely a dolgot minden burok nélkül szemünk elé állítja és megmagyarázza. És ez a te erényed, amint ritkán fordul elő az életben, Oly gyakran nagy bámulatra ragadott engem, mivel, míg hihetetlenül áttekintő
4
elmével tündökölsz, mégsincs semmi, amit az egyszerűségnél többre tartanál. Nem kevéssé fog tehát ez az ok sem arra hatni, tudom, hogy e könyvecske számára kegyedet megnyerje. Ezenkívül emlékszem, hogy te egy időben rám bíztad azt a feladatot, hogy ha Pighius tovább folytatja ellenünk támadásait, valamit írjak szilajsága megfékezésére. Hogy pedig végre-valahára ennek teljesítésébe kezdjek, erre nem csupán a te tekintélyed vezérelt, hanem az ő istentelensége is kényszerített. Mert a szabad akaratról és az eleve elrendelésről minap kiadott 10 könyvében mindazt, amit e dolgokról tanítottam, nem a józan megfontolásból, vagy bírálási szándékkal, hanem pusztán harcias szenvedélyből cáfolni kezdte, amikor oly gőgösen, oly fékevesztett vadsággal hányja-veti magát a kegyességnek ama tiszta tudománya ellen, amelyet mi védelmezünk, hogy ez ember nagy fennhéjázásának valami módon gátat kelle szabnom, ha Krisztus dicsőségét csendben nem akartam elárulni. Ennek a tárgynak előadása pedig valamivel több nyugalmat és szabad időt igényelt volna. De mivel úgy láttam, hogy ellenfelemnek az a terve, hogy ha a dolgot tovább halasztom, e késedelmemből eszközt formál arra, hogy az emberek lelkét valami álnok előítélet rabjául ejtse, inkább akartam valamit, ha kevésbé kidolgozva is, azonnal adni, mint hallgatva tűrni, hogy az igaz ügy kárával az efféle üres hetvenkedést folytassa. Ámbár véleményem szerint akként siettem, hogy azért túlságos gyorsasággal semmit el nem hamarkodtam. Mert ami a legfőbb vala, azt véleményed szerint is, remélem, nagy részben elértem, hogy ti. mondottam annyit, amennyi ellenfelem rágalmainak visszaverésére elégséges.
És mégsem kellett ezt a mentegetőzést mellőzni, amelyet ha kiváló, nemes érzületedhez képest elfogadsz, utat mutatsz mások előtt is, hogy velem szemben ne legyenek méltánytalanabbak, vagy kevésbé jóindulatúak. Nekem bizonyára gyakran eszembe jut, hogy panaszkodjam helyzetünkről, mivel a ránk folytonosan háruló feladatoknak egyrészt sokaságától elborítva, másrészt gyors következése által elnyomva, vagy változatossága által szórakozottá téve, otthon és a nyilvános életben egyaránt foglalkoztatva nem vagyunk képesek egy vala-
5
minek bevégzésére fordítani lelkünket és szorgalmunkat, hanem folytonosan ide s tova kell szaladgálnunk, mint akik változatos és fáradságos szolgálatokra rendeltettek, melyeknek elvégzésére egyáltalán alkalmatlanok s midőn ugyanabban a pillanatban mindenünnen szoríttatnak, kimerültségükben azt sem tudják, hogy hová forduljanak. Emellett aki csak támadást szándékozik tenni ellenünk ellenfeleink közül, minden más gondtól menten és nyugodtan, nagy békességben figyelmezhet amennyire tetszik, a harci felszerelés elkészítésére, csapatainak összegyűjtésére, melyeket aztán jótetszésükhöz képest kibocsátanak ellenünk, és ha egy összecsapás után valamelyes fáradságot éreznek, tetszés szerinti nyugodalmat és fegyverszünetet vesznek a maguk számára, míg megpihent erőkkel és megnyugodott lélekkel ismét fel nincsenek szerelve és készülve arra, hogy minket megtámadjanak. Ehhez járul az is, hogy egymástól nagy távolságban élvén, megfosztatunk attól a kényelemtől is, amelyből nem csekély könnyülés volna várható, hogy ti. magunk közt érintkezhessünk és nézeteinket a körülmények és idők szükségéhez képest kicserélhessük. Mindezt, amint mondottam, nem gondolhatom fel magamban és mérlegelhetem fájdalom és sorsunk felett érzett őszinte bánat nélkül. Egyébként, hogy az ily gondolatok végképpen le ne sújtsanak, más oldalról nem a legcsekélyebb vigasztalás ötlik elém. Először, mivel azt gondolom, hogy nem Istennek szilárd tanácsa nélkül nyögünk s nyomorgunk ily terhes körülmények alatt s nélkülözzük azokat a támaszokat, melyek rajtunk emberileg segíthettek volna, hanem hogy jobban felindítva megtanuljuk azt, hogy nekünk egyedül reá kell tekintenünk. Aztán megemlékezem lelkemben arra, hogy esetemre van régi példa. Mert a szent történet azt beszéli, hogy az izraeliták, mikor a fogságból visszatérve a várost felépítették, hasonló nehézség alatt nyögtek. Mert míg maga a munka nagysága és nehézsége, míg az idő rövidsége a kelleténél jobban szorongatták őket, addig az ellenségtől is valamivel több fáradalmat és nehézséget szenvedtek. És mégis látjuk, hogy a hű és törhetetlen lélekkel folytatott munkában mindez nem gátolta őket, míg végre kitartó szorgalmukon ellenségeik istentelensége és dühe megtörött. Mivel a bátorságnak nem
6
közönséges példája volt részükről, hogy karddal övezve hordták a téglát és vakolatot s hogy míg egyik kezükben a kardot tartották, addig a másikkal a munkát végezték és a vakoló kanalat forgatták s az építészet feladatait akképpen hajtották végre, hogy egyúttal a harcra is fel voltak készülve (Neh. 4,17). Az e történetre irányuló visszaemlékezésnek illendő minket is arra bírnia, hogy annyi nehézség között, melyek minket a kétségbeesésre ingerelnek, lelkünk egyensúlyát egyáltalán ne engedjük megzavartatni. Midőn egyrészt csodálatos hatalmával, másrészt jóságával megszabadított az Úr a római antikrisztus ama borzasztó zsarnokságától, szent városának, Jeruzsálemnek, azaz az egyháznak, felépítését ma miránk bízza. Magában természetesen nehéz és fárasztó a munka, még ha egyebünnét semmi akadály sem merülne is fel. De a Sátánnak szolgái és csatlósai, kiknek szándékuk az, hogy az egyház épülését, amennyire rajtuk áll, nem fogják tűrni, még több munkát igényelnek. Ennélfogva midőn az egyház helyreállításának rendes munkája biztos és minden egyéb dologtól mentes szabadságot követel, amely munkára, amennyiben Isten ekként látta jónak, mi rendeltettünk, mihelyt egyetlen követ kezdünk vinni az építéshez, menten halljuk amazok harci kürtjét, amely csatára hívogat. Míg mi az embereknek csekély serege vagyunk, addig amazok óriási sereget toborzanak. Vajon hogyan tudunk ellenük állni és hogyan vagyunk képesek kezünket állandóan munkán tartani, ha eszünkbe nem jut, hogy Isten most éppen úgy cselekszik, mint hajdan szokott, hogy kezének hatalmát annál dicsőségesebbé tegye: és kell, hogy ez ránk nézve elég legyen és ha látszólag csekély is az eredmény, amit munkánkkal elérhetünk, a végeredményről mégis épp oly bizonyosak legyünk, mintha már látnók azt, mivel Urunknak, Istenünk zászlói alatt és buzdítása mellett katonáskodunk. Ha némely emberek gáncsát el nem kerülheti buzgóságunk (aminthogy manapság a legtöbb ember felettébb nagyigényű és zordon), mivel némely helyen az elhamarkodás színét hordozza magán, tartson meg és erősítsen meg az az öntudatunk, hogy Isten, megítélő bíránk, Krisztus, Urunk és vezérünk és a szent angyalok helyeslik e sietést. Ami engem, mint magánembert
7
illet, mivel eléggé tudom, hogy kinek kell szolgálnom, ebben a bizakodásban teljes lelkemből megnyugszom, mivel nem kétkedem, hogy akárminő szolgálatom kedves előtte. Egyébként, ha az emberek ítéletéről van szó, a tied magadé rám nézve mindig olyan lesz, mintha az összes embereké volna, aminthogy méltán ilyennek is kell annak lennie.