259
vagy fügefalevelet kell borítanunk. Ezt a farhámot úgy veti magára
a laptáros, a mint azt a szerszám neve maga mondja.
Az öreghálóval való halászatnál – ha a szerszám nagy s a húzás nehéz – minden legénynek még czibékje is van, mely valamivel könnyebb mint a farhám; de hasonló szerkezetű, csakhogy matak helyett rendszerint esztergályozott pöczke (144. ábra P) van. Ezt a pöczköt úgy vetik a kötélre, mint a 144. ábrán A mutatja; néha épen csak valami ócska para is szolgál rajta. A czibéket úgy veti magára a legénység, mint a dobos a szíjját; sokszor pedig a hámja nem is hevederből, hanem ócska hálóból kerül.
Ismerkedjünk meg még a kormány-evezővel, melynek rendesen lapát a neve, megkülönböztetésűl az evezőtül, mely gúzsba akasztható s két kézre fogható. Néhol röviden kormánynak is nevezik
|
145. ábra. Kormány-lapát.
|
260
(145). Van ennek fogóvége (m), melynek neve mankó, bódé, bodva, kacs; van vágóvége (t), melynek neve toll, tall, mint a madártoll hasonlata; van nyele (n). Evvel kormányozzák a ladik farán a járóművet.
146. ábra Komáromi apacs.
|
Itt van azután még a komáromi apacs is, melynek berendezése megérdemli a szót (146. ábra). Itt F a háló föle az első parával; I a háló ina az első ólommal; N az apacs nyele, ÖÖ az apacsúr, mely az apacskövet (S) – rendesen tégla – körülfogja; T az apacstalp, mely a víz fenekén jár; K a keresztkötél, melyhez a húzókötelet kötik.
És hogy már ne maradjon el semmisem, kiváló tekintettel arra, a mi igazán szükséges, hát ott van a hajóban, mindenféle puha háló-darab közé gondosan betemetve, a pálinkás korsó is; hasas, szűknyakú fazekasmunka; nyakára reá van burkolva a "porczió", a mi olyan közepes orvosságos üveg, a melyben egy magyar halászkorty épen elfér. Kiválóan szeretik a nagyon szűknyakú üvegcsét, melyben ivásközben az az ördögtalálmánya oly ékesen és vigan bugyborékol; de legyen dicsérettel mondva, hogy a halászember mértéket tart benne.
|
És igen természetes, hogy nem hiányzik a bogrács sem (147. ábra), mely Komáromban ékesen, rézből van verve; igen jellemző alak s mintha némi magyarázatot nyujtana az ősrégészek úgynevezett csiszta edényéhez, legalább némelyikhez, a melyről már az ókor halászatánál meg is emlékeztünk.
|
A Rév-Komáromról szóló leírásnak egyik képén,* mely a halászok kikötőhelyét alkonyat táján ábrázolja, látjuk a bográcsot is a mint a dűlő part szakadékába befurkózott, igen természetes szolgafán függ.
Különben a magyar vizek mentén még az úri lakoma számára is igazi halászbográcsban főzik a halászlét; sőt ebben kerül az asztalra is; a háziasszony pedig külön is figyelmezteti vendégeit, hogy a leghíresebb halász főzte.
|
147. ábra. Komáromi halászbogrács.
|
* Lásd: "Rév-Komárom" alatt.
261
Eddig az öreghálóval való halászat leírása leginkább Rév-Komáromra támaszkodott s illő dolog, hogy ezt a részét a halászbokorral fejezzük be.
A révkomáromi teljes halászbokor hatos; egy mester-gazda, egy első mester és egy középső legény, egy laptáros alkotja. Ez elegendő ott, a hol könnyű a halászat; de a hol sebesebb a víz, egyenetlen, bokros, szakadékos a part, ott még két suhanczra van szükség; az egyik a viczi (viczelaptáros), a másik a fattyúlaptáros. A viczi, farhámot vetve magára, tartani segíti a laptárosvéget; a fattyúlaptáros egy kurta doronggal halad a parton s a tartókötelet átvetegeti az akadályokon; a dorong neve "kurtula", a mívelet tehát "kurtulázás".
A mikor a nyargalóapacs már megközelítette a partot, a legénység pedig kiugrál, hogy a kihúzást megkezdje, a fattyúlaptárosnak szoros kötelessége a kurtulát eldobni s a húzásban segíteni; még oda kell ám futnia, azért némely helyen "futosó" az ő neve.
Ezek a bokrok osztozkodnak. A szerszám a gazdáé s így övé a nagyobb rész is. Hetenkint számolnak le. A kifogott hal árából mindenekelőtt kifizetik a közös költséget; a maradék pedig kilencz részre oszlik s minden legénynek egy kilenczedrész jár; az első legénynek ezenfelül egy kilenczednek a fele; a többi a gazdáé. Igy van ez Komáromban.
A gazdával szemben a legénység javára szolgál az u. n. léhéshal is, t. i. az az apróbb hal, a mely menekülni akarva, a háló szemébe akad, halásznyelven "a szemben megnyaklik".
A mióta a Duna néptelenedik, még a megfogyott halászbokrok is csak igen kemény munka árán jutnak a valóban sovány falathoz s a legény örül, ha osztozkodáskor két-három forintja jár ki.
Az pedig nagy ünnep, a mikor beüt a "szöröncse", mázsás öreg viza vagy tok kerül a hálóba. Ezt mindig a laptáros érzi meg, mert az ő kötele mindig olyan feszes, akár a fölajzott húr. A mint azt a rángatást megérzi, a melyet a bukkoló viza vagy tok a hálónak rontva végez, földerül az arcza s torkaszakadtából kiáltja: "Hááál váán!!"
No, van erre dolog! Úgy nekidűlnek a kijáró kötélnek, hogy majdnem orrukkal szántják az anyaföldet, csakhogy partra hozzák a nyargalóapacsot; és mikor a bekerítés teljes, oly apróra szedegetik a hálót, hogy semmi hiba sem lehet. Minden szem rámered a háló
262
fölér-e s mikor a körön belül felbuggyan a víz, mint valami óriási forrás, akkor ideje van a hurkolásnak. Az öreglegény kötelet ragad, hurkot köt s begázol a vízbe – térdig, mellig –, kezével tapogat a vízben, hogy kitapogassa a hal fejét; mikor rájött, víz mentében símogatja s nagy óvatosan úgy rákeríti a hurkot, hogy épen a kopótyú és hónaljszárny közé kerül; de még nem szorítja, mert előbb jó távolra kell húzódnia, nehogy a hal – neki vadúlva – megcsapja farkával.
De mikor már kellő távolban van, meghúzza a kötelet, odaugrál az ifjabb legény, a viczi, a fattyú s ekkor hiába vergődik már a "Duna óriása", hiába korbácsolja farkával a vizet: rajtavesztett.
Mikor igen nagy a hal, a négyes bokor sokszor nem bírja a hálót kihúzni, mert rettentő erő lakozik abban a pánczélos testű óriásban. Az ősi szokás az, hogy ilyenkor a szomszéd bokor segítségre siet.
Ilyenkor ered meg a halászember szava; ilyenkor beszéli el apróra, fogott-e már ekkorát, melyik esztendőben, meg hogy kikkel járt akkor, azok merre szakadtak, és ki az, "a kit az úristen nyugosztaljon" – no néha meg is verjen; no meg, hogy mégis csak ennyi mázsa, meg ránk is fér s hogy a részből jut az asszonynak köntös, meg ez, meg az.
A lassú folyású, kanyargó Tisza helyen-közön kiszélesedik; örvényeinek mélysége titokzatos; feneke sok helyen iszapos, azért ide laposköves, hozzá hosszú és mély háló kell. Az örvényhalászatra sokszor 24 m. mély (széles) hálót használ a Tisza-menti halászság.
148. ábra. Halászhajó.
Ennek a rengeteg hálónak már egy hajó nem elég; van tehát kettő. A halászhajó (148. ábra) a hálót vivő főhajó, hosszú, lapos, széles orrú és széles farú vízi járómű, rendesen négy ülőpaddal s a hálónak szánt két padolattal. Az egyik padolatra (O) rakják a háló inát, azaz súlyozott részét, a másikra (P) a parás fölét; a háló
263
teste, vagyis léhésse ilyenkor a két közbeeső padra kerül azért, hogy a kihányás fenakadás nélkül történhessen.
Ezt a halászhajót a "csónyak" – sokszorosan laptár, néhol laptató – kiséri (149. ábra), mely alak szerint a főhajóhoz hasonlít, de annak alig fele.
149. ábra. Csónyak vagy laptató.
A halászatra való kiszálláskor ez a laptár viszi a húzóköteleket, a biczkét, a laptárost, illetőleg a futosót; hozzá mindenféle halászszerszámot.
A Tisza mentén az öreg- vagy tiszaháló körül ötös vagy hetes bokor dívik. Szeged körül Tápén van 1 nagypiczés, 1 viczemester, 1 futosó, 1 pöczkös, 1 hálóvető; Csongrádon: 1 mester, 1 inszedő, 1 paraszedő, 2 léhésszedő, 1 laptáros, 1 viczi.
A nagypiczés és illetőleg mester a főember, ki a halászhajót kormányozza s a tanyavetést igazgatja; a viczemester az öreglegény, ki a kezelésre ügyel; a futosó az, a mi Csongrádon a viczi, Komáromban a viczelaptáros; a pöczkös az a legény, kinek az a feladata, hogy a bekerítésnél a kijáró kötél peczkét beakaszsza; a hálóvető az, a ki a hálót a vizbe hányja.
Csongrádon a kötelességek még pontosabban vannak kiosztva. Ott van az ínszedő, a ki a háló súlyozott inát szedi; ott a paraszedő, a ki a háló fölét rakja; ott van két léhésszedő, kik a tulajdonképeni hálót szedve, öblítgetik, a beléakadt gaztól megtisztítják; erre két ember kell, mert a háló rendesen nagyon mély.
Most pedig hallgassuk meg példáúl a szögedi Tisza-halászt, hogyan mondja ő saját szavával a tanyavetést.
"A nagy- vagy öreghálós főmén a beadásra; az első legénynek azt mondja: támazd! Mikó mögindúl a hajó, már alá van készítve a csónyak – akkor: vesd ki az apacsurt! Mikó mindnyája háló elfogyott, azt mondja: huja! míg a pöczkös megszúrja a pöczköt."
Evedzgessünk kifelé!"
264
"Mikó közelér a hajó a parthoz, azt mondja a mestör: vedd ki elé! Mikó a háló eleje ki van húzva, akkor mondja a mestör a laptárosnak: könnyebben! Mikó a háló megnyúlt a kivételre: hú!"
"Most húzzák kifelé s a hátulsó ember (a laptáros) odaér az elsőkhöz, akkor a mestör mondja: húzd el! – t. i. az apacsurt."
Bizony, a ki a tanyavetés mesterségét saját élő szemeivel nem látta, az megakad ebben a leírásban; pedig helyes az.
Minthogy a hálót víz mentén vetik s a kerítést is így végzik, a hajóknak víz ellenében föl kell menni, hogy a hálóvetést megkezdhessék; – ez a beadás; és a míg a laptáros a maga tartókötelével rendben van, addig a nagy hajót, melyen a háló van, egy helyen kell tartani halásznyelven "támasztani"; mikor megindúl a nagy hajó a hálóval, akkor a laptáros már készen van kötelével, laptárával, tehát alákészült s ekkor kivethetik az apacsúrját is, a melyet tartania kell. A mikor pedig ezt már a vízbe vetették s a folyóba eveznek, egymásután ki kell vetni a hálót is, mindaddig a míg el nem fogy, azaz, a míg a háló másik vége is a vízbe nem kerül; ekkor kiáltja a mester "huja!" s e szóra a pöczkös megerősíti a kijáró kötél peczkét a hajó peczeklyukába s a hajó, félkörben fordúlva, a part felé tart.
Mikor a hajó partot ér, akkor a háló eleje még annyira van a parttól, a mennyire a kijáró kötelet engedték; ekkor kiugrálnak, a pöczkös kioldja a peczket, neki esnek a kijáró kötélnek, teljes erővel húzva, kihozzák a nyargaló apacsot a partra s arra a szóra: vedd ki elő(l)! az a legény, a ki épen legközelebben áll a parthoz, odaugrik, megragadja a nyargalóapacsot s kihúzza a partra. A háló ekkor nagy félkörben áll, melynek húrja a part, a hal tehát be van kerítve. Ekkor a laptáros erősen leszúrja a biczkét, ráköti a tartó kötelet s oda szalad a többihez, hogy a háló kiszedésénél segítsen; ezért futosó a neve.
Természetes, hogy, mivel a hálót csak a kijáró vége felől szedegetik a szárazra, az ív nemcsak kisebb, de laposabb is lesz, vagyis a háló "megnyult".
Ekkor a futosó visszaszalad a maga végéhez, hozza azt a többiek felé s minthogy ezek folyton szedik a maguk végét, a félkör mind kisebb lesz; néhány méternyi távolságban a laptáros a maga végét is kiteszi a partra s húzni kezdi, úgy, hogy a préda nem
265
a háló derekában, hanem a laptáros vége felé szorúl be végképen s így hozzák ki.
Természetes, hogy úgyszólván a hány tanya, annyi változat. A hol igen széles a folyó, ott a hálóvetés egészen a vizen történik; a laptáros ladikjában tartja a maga végét s csak a mikor a háló elfogyott, ereszti hosszúra a tartókötelet, kievez a partra s lassan húzva-haladva, a parthoz hozza a laptáros apacsot. A hajó azonképen hosszúra ereszt; a kijáró kötelet s a kerítést csak akkor kezdi meg, a mikor a laptáros kihozta a maga végét. Így meghalászszák a legszélesebb vizet is, mert a tartó és kijáró kötél sok száz méter hosszúságban van meg, halászcsattal pedig könnyen toldható.
150. ábra. Halászcsat.
|
Hogy már a halászcsatot fölemlítettük, jó lesz megismerkedni vele; különösen avval, a mely általánosan dívik (150. ábra). A rajzok között az 1 a legelterjedettebb, mert igen könnyen vethető s a mikor összehúzódik, egy hajszálnyit sem enged többé; a másik (2) ritkább s rendesen madzagok kötésénél használatos; szintén nem enged.
Mikor a háló egészen ki van húzva, a hal a bárkába el van rakva, akkor kezdődik a hálófágyás, vagyis a hálónak a halászhajóra való visszaszedése, beadásra való elrendezése, a mi nagy, sok ügyességet megkivánó munka. E végre a paraszedő a paráspadra, az ínszedő, vagy inahúzó az ólmospadra áll (148. ábra O, P), a két léhésszedő ellenben e két pad közé eső padkákra. Előbb beveszik a nyargaló apacsot, azután a para- és inszedők huzgálják fel a maguk részét, szépen egyenletesen s a pad hosszában 8-as alakra rakják; a léhésszedők huzgálják s ránczolják a hálót magát, mindig csapkodva vele a vizet, hogy a sarat lemossák róla, szedegetés közben kihuzgálják a beléakadt gazt, ágat s ha valahol kiszakadt, nagy hírtelenül ott van a léhéssel meghányt hálókötőtű, a melylyel a kárt kifoltozzák. Igy megyen az végig.
Az alatt a laptáros rendbeszedi a köteleket; úgy mondják, hogy karikába "összefeji;" mert serény kapkodása csakugyan a
266
fejésre emlékeztet. Mire mindezek megvannak, elindúlnak a következő tanyára.
A Tisza- és Körös-menti öreg halászság is rendkívül sok ősi szerszámformát őrzött meg s ezért úgy néprajzi, mint ősrégészeti szempontból rendkívül érdekes és tanúlságos.
151. ábra. Tiszamenti halászszerszámok. – E. Szegedi övedző, A. Szegedi laptáros apacs, M. a laptáros matakja, Sz. Szapoly, T. Tűzsér.
Így megmaradt Szegeden – sőt közhasználatban van mai napig
– az evezőnek néprajzi tekintetben igen érdekes alakja, az, a melynek tolla dohánylevél alakú, tehát a közönséges lapáttól merőben elütő, a mint ez a 151. ábrán látható (E).
Ez a kormányevező egyszersmind kisebb ladikok, csónakok
267
hajtószerszáma is; részei pedig a következők: f füle, N nyele, T talla*, a toll hasonlata. Ez az "övedző" azonban nemcsak alakjánál fogva, mely nyilván belső-ázsiai,** hanem a toll hasonlatából merített fogalomnak átszármazása miatt is érdekes; mert egy másik evezőforma, mely lapátvégű, hosszú nyelű s gúzsba fogva két kézre járó, a "dalladzó", máshol a "dali" nevet viseli; sőt a vele való evezést is "dalladzásnak" mondjak. Itt tehát a tollról vett hasonlat az egyik evezőnél csak a lapátrészre van alkalmazva, a másiknál már az egész szerszámnak a neve, sőt ige alakot is öltött.
Ugyancsak a 151. ábrán a szegedi laptárosapacs (A), melynek már nincsen talpa – mint a minőt Komáromból ismerünk; M a laptáros farhámjának a matakja; Sz a jobb szapoly, mely ivásra és vízhányásra egyiránt alkalmatos; inkább a horgászathoz tartozik ugyan, de minden öreghálósnál is található a tűzsér (T) és az ihany (I); ez arra való, hogy akár a kifogott, akár a hazavihető halat föl lehessen fűzni; ihany különben az a madzag is, a fűzfavessző is, a mely kellőleg megsodorva a halak felfűzésére és kötésére szokásos. Ennek a míveletnek "ihanyra vetés" a neve.
A mióta a Tisza halászata hanyatlik, sok szerszáma kiveszőfélben van; némelyikből épen az utolsó darab került szemem elé.
A mikor a halak királya, a pompás vértezetű sőreg még bővében volt s a több mázsás harcsa még nem soroztatott a "szöröncséhez" – mint mai napság –, különösen az utóbbinak a hálóból való kiszedése gyakran fordúlt elő s minthogy hurokkal sehogy-sem sikerült, kézzel pedig semmiképen, hát a vágóhorgot használták.
A vágóhorog körülbelől 1 m. hosszú, alúl körtvés, jófogású nyélre volt erősítve s vagy síma (152. ábra, 1), vagy szakás – állas – (2) volt. Mikor a halat már annyira kihozták a partra, hogy pörsölés, bukkolás közben fel-felütögette a fejét, a mester akár kívülről, akár belől-
|
152. ábra. Vágó horog.
|
* Szögedi tájszólás szerint "tall", innen "talu" is.
** A Nemzeti Muzeumban van egy Sziamból.
268
rül belévágta a horgot az alsó állkapcsába s kivonszolta a szárazra. A mi ezeket a horgokat még más tekintetben érdekesekké teszi, az a megerősítés módja, a mely – a mint ezt már az ősi elemek tárgyalásánál érintettük is – makkos.
153. ábra. Szegedvidéki halászszerszámok – 1. 2. Nádvágó; 3. Halászbárd; 4. Fejsze. 5. Faragó.
Az itt lerajzolt vágóhorgok Tápéról valók; a nyél korhadt volta, vas rozsdája bebizonyította, hogy régen kimaradtak a használatból.
De meg evvel sem fogytunk ki a szegedi halászszerszámból, a mely az öreghálóval jár s említésre mindenesetre méltó, mert részben néprajzi, részben őstörténeti tekintetben érdekes, a jövőre nézve pedig mindenesetre kitünő összehasonlító anyag. A 153. rajz-
269
csoportban 1, a nádvágó, mely a halászkunyhóból sohasem hiányzik s mint már tüzetesen ki van mutatva, ázsiai forma mellett, megerősítés tekintetében a bronszkorba vág vissza. A Szeged vidéki nagyon kimívelt, törzsökös forma, sajátságos díszitésű s megerősítés tekintetében háromféle változat különböztethető meg, a mely módok közűl kettő már le van tárgyalva, a harmadiknak pedig itt a helye. Ezt a legkezdetlegesebb módot 2 mutatja. Látjuk, hogy a penge vége a nyél külsejéhez van illesztve, csúcsa kifelé van görbítve, a szorítást pedig egy széles, erős vaskarika végzi. Sokszor még kis ékek is szerepelnek; szóval a mód a kaszára is rámutat.
Ugyanitt 3 a halászbárd, még pedig annak régi, már-már kivesző félben levő formája, mely arról nevezetes, hogy a fok felőli oldalon is (e) ki volt élesítve, mert nemcsak a nagy hal feltagolására, hanem felhasítására is szolgált. Ma már a kisebbszerű ácsoló bárd foglalja el a helyét, mert olcsóbb, bolti portéka; de azért ez is szegedi kovácsmunka.
A 4. alak a fejsze, melynek szegedi az eredete s legtöbb a dolga télen, a mint azt majd a maga helyén ki fogjuk mutatni, t. i. a jegeshalászat körűl.
154. ábra. Szegedvidéki bogrács.
|
Az 5. alak a faragó, mely semmiben sem különbözik az ácsokétól; de halászember szerszáma is, mert a hajó, szerszám és kunyhó körül a halász mindent maga farag, mindent maga ácsol.
És igen természetes, hogy nem hiányzik a bogrács sem (154. ábra), mely rendszerint kitűnő szepességi vasmunka s olyan nyilt öblű, mint a Tisza-menti halász vendégszeretete. Ebben főzik azt a halászlét, a melynek méltatására az alföld népe – az immáron világhírű paprikatermelő mintegy teremtve van. Olyan annak a leve, mint a feldühödött spanyol bika vérének első sugara, a midőn az Espada kardja a szivét érte. De hát az ember megszokja, megszereti, végre el sem tud lenni nélküle s avval érvel, hogy az alföld rossz vizének – sok helyen mocsaras lehelletének is – az erős paprikázás az egyedüli óvó és gyógyító szere; igaz is, hogy az orvosi tudomány a paprika élettani hatásaira szemet vetett.
270
Megjegyzendő, hogy a szegedi halászság, kivált a Gyevi-fokon – Algyő – még oly halászatot is űz, hogy a halat hasítja, sózza és szárítja; piaczai a Balkán félszigete.
Ezután rándúljunk ki még Körös-Tarcsára, mely egykoron – a szabados halászat idején – valóságos "halászfészek" volt, a melynek népe ma is – a bérletek korában – úgy, a mint szerit teheti, halászgat, mert "ősi természete".
Körös-Tarcsa azért nevezetes, mert szerszám tekintetében s majdnem minden ízében külön áll; és nemcsak a szerszám alakjára, hanem sokszorosan elnevezésére nézve is.
Ez annál föltünőbb, minthogy halászó szomszédjaitól nem esik messze; de meg legyen jegyezve, hogy a többi pont vizsgálatáról le kellett mondanom s csak bemondásból tudom, hogy a szomszédoknál másképen van.
A tarcsai halászembernek az ághegyháló "pok", a szák "meregygyű"; igen érdekes, hogy ebben találkozik a Latorcza "merettyű"-jével és a Fertő "merede"-jével; – neki a kecze vasa "turbukvas"; gyalmán oly hálókövek ékeskednek, hogy csupa bronszkor; az üstben felszálló halzsírt pedig pléhkanál helyett – mint tudjuk is – kagylóval szedi le; mikor pedig hasgatja a halat, nem asztalon csinálja, hanem két padkára hasító deszkát tesz s megüli, mint más a lovat.
Tudjuk már, hogy lélekvesztője is egészen sajátságos, hosszú, harcsaorrú, sok kilincscsel.
Tiszahálóval is halászik – hogy még mivel, az majd a maga helyén meg lesz írva – s külön hajót eszelt ki magának (155. ábra), melynek egy síkba esik a pereme, orra; más a kolomja, hogy ne kelljen gúzs hozzá; szóval sok eredetiség van itt, melynek néprajzi meg-
271
fejtése mindenesetre szép feladat; de ma még lehetetlen. Örökös kár, hogy régibb időben ennek nem akadt búvára, a midőn a halászat még bőven fizette a fáradságot, sok embert sok szerszámmal foglalkoztatott, a ki gyűjtötte volna szerszámát, mesternyelvét, fogását és szokását, mely utóbbi nyomtalanúl eltűnt.
156. ábra. Kőrös-Tarcsai halászszerszámok. M. Meregygyű. Ö. Ővedző, Sz. Mérőszák, H. Kavarókanál, C. Cziklend.
Lássuk a szerszámoknak egy kis gyűjteményét – azokon kívül, a melyek az ősi elemekben már letárgyaltattak –, melyek a kiemelt eredetiségről bizonyságot tesznek. A szák országszerte kerek hajtoványnyal – fejjel – bír, Körös-Tarcsán mereggyű a neve és laposives a feje (156. ábra, M), s nem is léhésfonalból, hanem igen erős islégből van kötve.
A mérőszák legtöbb helyen olyan, mint a 120. ábra Magyar-Velenczéről ábrázolja, a hol a nagyobb haltömeget kasban mázsál-
272
ják. Körös-Tarcsa mérőszákja (Sz) egészen más –; úgy a mint rajzolva van, ráakasztható a mázsálóra s ha megfordítják, pompás saraglyaszerű halhordozó szerszám – mert jókora ám! – H a kavaró kanál, a melylyel az üstben a halak belét törve-vágják, hogy a halzsír felszálljon; Ö az övedző; karcsú, ügyes jószág, fogója (k) sem mankó, sem fűl, sem bódé, hanem kacs. C a cziklend, a mely a lélekvesztő kilincsébe jár s keczézéskor* az evező beakasztására szolgál.
És hiába van a nyargalóbárkának általánosan az a formája, a melyet a 138. ábra ábrázol; Körös-Tarcsáé más; ezt a 157. rajz ábrázolja. Orrtőkéje, fartőkéje fejes, s e fej eredeti alakban van kifaragva; szóval igen sok eredetiség, mely a szót megérdemli.
157. ábra. Körös-Tarcsai nyargaló bárka.
És még mindevvel sem fogyott ki az öreghálóval járó szerszámok és fogások sorozata. Igaz, hogy nem egy van közöttük, a mely más hálózatoknál, a halászmesterség egyéb feladataiban is szolgál; de letárgyaljuk itt azért, hogy áttekinthessük s utóbb erre a helyre hivatkozhassunk.
A magyar halászéletről szóló részben, többszörösen fordúl majd elő a "hálóállítás", abban az értelemben, hogy a háló darabjait a halászbokor egyes emberei kötik meg s a midőn ez megvan, bekövetkezik az összeállítás.
Az "állításnak" tehát kettős az értelme u. m. a rendesen 20. métert tevő darab, a melyet egy-egy halász köt, és az összeállítás maga is.
Oly hálóknál, a melyek folytonosan egynemű vízben használtatnak, az összetoldás állandó s a háló fölét egy, alját kettős kötél
* Lásd: "Kereső halászat" alatt.
273
alkotja; de a hol a hálót majd nagy víztükrökön, majd szorulatokban kell használni, ott meg kell lenni a módnak arra is, hogy toldható, illetőleg rövidíthető legyen. Eléri pedig ezt a halászság az összetoldás bizonyos nemével, melynek mester-neve "réfólom"; nyilván a német "Reffeln" magyaros föleresztése. S megjegyzem, hogy ez leginkább Komáromban és Budapesten dívik.
158. ábra. A háló összetoldása.
|
Az összetoldás e neme a 158. ábrán elég világosan látható, amennyiben egy erős "lajfánt"-ra – ismét a német "Leinfaden" föleresztése – az összetoldandó két hálódarabnak szemei felváltva fölszedetnek s a háló fölének és aljának megfelelő helyén is hurkolás van. Érdekes tudni, hogy "lajfánt" kiválóan a kötélnek egyes szála is, a melyből sodorva van, tehát "Leinen-Faden". – A háló inára reávert ólomról tudjuk, hogy ez, ráverés után, ormós karika, mely nagyon emlékeztet az őskori u. n. "orsokövekre". Minthogy ilyen karika bőven kell, a komáromi halászság készít magának "ólomdeszkát" (159. ábra, O), melyekhez egy derék olvasztókanál tartozik; a midőn az ólom megolvadt, az ólomdeszka vésett formáiba töltögetik s kikapják az éleshátú ólomgaluskát; a ráverést, melyet – mint tudjuk – két ütéssel kell eltalálni, derék, meglehetősen súlyos pőrölylyel végzik (159. ábra K). Ez a pőröly Szolnokról való; neve ólmozó-kalapács.
A magyar halászember jellemzésénél majd elmondjuk, hogy sok mindenfélét tud. Kivévén a vasból való részt és a hosszú köteleket, a többi szerszám az ő műve. Rövidebb kötelet maga is szokott verni; igaz hogy nem hajtókerékkel, hanem csak újja sodrásával s nagyon természetes, hogy ehhez valami kell, a mibe a lajfántot, a miből a kötelet verni akarja, beléakaszthassa. Ez a valami Komáromban a gajmó (159. ábra G), egy fa ágából készült horog, amelyet az állítófa valamely lyukába dughat. Ennek a mindenesetre nagyon "ősi" szerszámnak nem annyira használata, mint inkább neve érdekes, a mennyiben talán a gajtól eredve, vidék szerint gajmó, gamó s talán ugyaninnen
274
kampó, káncsa, sőt gemes, gémcse, gemics és végre gébics is.* Annyi bizonyos, hogy mindezek horgos halászszerszámok.
159. ábra. Halászszerszámok. – O. Ólomdeszka, K. Ólmozó kalapács, G. Gajmó. I. Inahúzó szák.
Ám állítsuk még ide Szolnok halászságának inahúzószékét is (159. ábra I), mely arra való, hogy a szolnoki bokornak "első övedzőse", ki az inat húzza a vízből, rátelepedhessen s így az inat kellő "letartással" szedhesse, nehogy a megriadt hal, kivált a keszegfajta, keszegoldalt az ín alatt kibúvjon.
Szolnok öreghalászainál még akadt a régi "boldog" idők vágó horga is (160. ábra); egy félméter hosszú, hatalmas szerszám, melynek füle kötélre járt s mely arra való volt, hogy a Tisza-Zagyva akkoron bőven termő halóriásait a partra kivonszolhassák. Mikor ilyen nagy prédával kedveskedett a "szöröncse" s a háló már a part hosszában
* Lásd: "Kerítő jegeshalászat" alatt.
275
kellőképen megnyúlt, a kormányos begázolt, kitapogatta a hal fejét s az alsó állkapcsába vágta a horgot, a melynél fogva azután a vonszolás meg is történt.
160. ábra. Régi vágó horog.
|
161. ábra. A. Hálókötőtű, B. Bécze.
|
A halászembernek leghűségesebb kísérője, mely kellőképen meg-hányva vagy megtöltve mindig ott van a zsebében, a hajó rekesztékében, a csárdakaró mögé dugdosva, szóval jövet-menet kezeügyében: a hálókötőtű (161. A).
A hálókötőtű mostani alakja nemzetközi; – de hogy vajjon milyen régi, s mi volt légyen a fejlődése, erre a tudomány ma még nem adhat feleletet. Föltehető, hogy ősidőkben csak egyszerű tűvel kötötték a hálókat s mindig toldották a fonalat, a mire a régi magyar "hálóvarrás" is czélozni látszik: de a mit másfelől – mint már a történeti
276
részben érintve is volt – azok a nagy tűk is valószinűvé tesznek, a melyek az őskori leletek közt oly nagy mennyiségben fordúlnak elő.
A magyar hálókötőtűnek részei nevet viselnek, u. m. (161. ábra A) O az orra, n a nyelve, l a lába; a mi a nyelven alúl a lábig van, az a tű dereka. Ismét érezzük a magyar észjárást, a mint az analógiát következetesen alkalmazza. A 161. ábrán B a bécze, bércze, börcz vagy lapoczka, a melyre a háló szemeit a tűvel rákötik, hogy egyformák legyenek. A hálótű és a börczfa természetesen változnak nagyság tekintetében.
162. ábra. Hálókötőtűk.
Az bizonyos, hogy akár angol-amerikai, akár tihanyi hálókötőtűket nézzünk, azok teljesen egyformák és csak az eszkimoé különbö-
277
zik, amennyiben mindkét végén orra van, szűk réssel, hogy a fonal behányható legyen, nyelve pedig nincsen; ez inkább vetélő mint tű.
Mint már mondva volt, nagyság tekintetében a hálókötőtűk különbözők. Az úgynevezett islégtű, a melylyel az öregszemű tükörhálókat* kötik, – a midőn egy szem 20 és több cm., majdnem 50 cm. hosszú; a foltozásra használható tű olyan kicsiny, hogy a halász zsebében kényelmesen elfér. A mi az alakot illeti, a különbségeket a 162-ik ábra mutatja, hol 4 egy a hálóállításra használt nagyobb tű kicsinyítve; 3 Olt melléki, 2 Duna melléki finom hálózatokra való, 1 tihanyi közönséges hálókötőtű.
E szerszám kezelésében a magyar halásznépség felülmúlhatatlan szaporaságot fejt ki.
Mindaz, a mi eddig az öreghálóval kapcsolatosan letárgyaltatott, közvetve vagy közvetlenül az egész halászszerszámjárás tartozáka; szolgál az öregháló és más hálózatok körül is, a mint ez a dolog természetében rejlik.
A mi most következik, azaz öregszerszámmal járó s a halaspiaczon kereskedő halásznak úgyszólván gazdasági szerszáma.
Ismerjük meg legelőbb is a lajt-ot. A nyitott, nagy kádakon kívül, a melyek jól tartják a vizet s arra valók, hogy a hal eleven állapotban várhassa vevőjét, vannak olyan lajtok is, a melyek szekérre rakhatók s igen alkalmatosak arra, hogy akár a halász, akár a fisér messze vidékről is összegyűjtse a halat; de van kerekenjáró lajt is
* Lásd: "Kecsegeháló" és "Kuszakecze" alatt.
278
(163. ábra), melynek szekérrésze szorosan össze van kötve a hordóval magával.
163. ábra. Kereken járó lajt.
A hordó lapos, felül egy hosszúkás nyilással, mely elég nagy, hogy akár a mázsás harcsa is beléférjen.
Ezek a halászlajtok mindinkább gyérülnek, a mióta a folyók néptelenednek s a halász hitvány prédáját kis edényben is szállíthatja ide-oda. Leginkább Komáromban akad még egy-egy használatban lévő.
E sorozat utolsó száma, tartozékaival együtt, az állóbárka, a mely a halászok kikötőhelyének legkiválóbb tárgya és a "Bárkarakodó" keresztelője.
A szerszámjárás tárgyalásában még soknemű haltartóval fogunk találkozni; a mint találkoztunk eddig a nyargaló vagy lovasbárkával, találkozni fogunk ezentúl a faros-, kis-, vessző-bárkával, a rűtővel; de egy sem olyan hatalmas, mint a rendesen Szegeden vagy Apatinban ácsolt, sokszor nagyon ékes állóbárka.
279
Ez őrzi az öreghalász s még inkább a fisér élő kincsét, a honnan minden rendű és rangú vevő kiválogathatja a magának való, igazán fris, élő halat. S az állóbárka egyszersmind az, a melyen és a mely körűl a bárkarakodóhely pezsgő élete is kifejlődik.
És a magyar halászság állóbárkája nemcsak a halak sokaságát őrzi, hanem rakodója egyszersmind a mesterszavak egész sorozatainak, a melyekkel legott meg is kötjük a barátságot, már azért is, mert kiválóan jellemzik a magyarember észjárását, elnevezéseinek kútforrását, különösen pedig az elnevezések alapjáúl felkapott hasonlat következetes kiaknázását.
Az állóbárka hasonlata az ember maga, ki táplálékát gyomrában, tehát a test legöblösebb részében, "derekában", hordja. Ám lássuk a 164. ábra részeit.
164. ábra. Álló halászbárka.
Minthogy az állóbárka is az eledelül szolgáló halat hosszúságának közepetáján rejtegeti s itt legöblösebb is, így neki is van dereka (D). Mikor már a magyarember esze ebben megállapodott, természetes, hogy ekkor az állóbárka éles eleje (O), mely úgy hasítja a vizet, mint az ember orra a levegőt, az óra – a magyar halászember sohasem ejti két r-rel –; és minthogy az orrtól kezdve, a derékon haladva az ember csak eljut valahová, hát természetes, hogy az odavaló elkerekített rész az állóbárka fara (F).
Mikor már idáig van a dolog, hát igen természetes, hogy egy becsületes orrhoz tartozik kétfelől valamely rendes pofa is, s az meg is van P jegy alatt; és minthogy a magyarember pofájáról ismeri fel kinek-kinek mivoltát, hát az állóbárka pofájára is rá van vésve az ékes ponty, alatta az a név, a melyre az alkotmány kereszteltetett; de még itt sem érte végét a sor, mert az már bizonyos, hogy a magyarember orra alatt ott a bajusz is, tehát az állóbárka orrának legalján is van egy erősítő keskeny deszka (Bj), melynek becsületes neve bajuszdeszka.
De sőt még ezentúl is szövi a hasonlatot, mert a minek orra, bajusza, pofája, dereka és fara van, annak már természettől fogva is tartozéka a láb; meg is van az állóbárka kormánylába (KL), a láb pedig nem lévén sarok nélkül való, tehát csak természetes, hogy találkozunk egy timonsarokkal (TS) is.
280
Ám lássuk a többi mesterszót is, még pedig az állóbárka orrfelőli részén kezdve.
Bg a bőgő, mely a bőgő fejétől származó hasonlat; S a sárkány; F a fejláncz, Mk a macska, mert úgy körmöl belé a víz fenekébe, mint a macska; °Mt a macskatekerő, a melylyel a macskát felhúzzák; B B B bálványok; M a mederbálvány, mert kétoldalt a fenék medrét alkotja meg; Ő az őrfa, mert széttekint, mint valami őrszem; ŐS az őrfamacska s arra való, hogy a szákokat reá lehessen akasztani; R R R a rekeszek, a melyekben az összeillő halak vannak, külön-külön: Bk a bak, kikötésre való; Sz a szentes, a csárda arczfalazata, ajtóval, melyre rendesen az állóbárka védő szentje van reá festve; Cs a csárda, mely rakodó is, hálóhely is; Tt a timontartó, a melynél fogva a kormányzás történik: K a timon, közszólás szerint kormány. A többit már ismerjük.
A bárka oldalán azonban, még pedig nagy számmal, lyukak is vannak, melyek arra valók, hogy a viz a rekeszekbe juthasson, s így a halak megélhessenek s természetes, hogy az egész úgy van készítve, hogy a midőn a rekeszek megtelnek vízzel, az állóbárka a felülről számított második bálvány pereménél alább nem sülyedhet.
Hogy pedig ezek a lyukak be ne dagadjanak, előbb kifúrják, azután a bárkasütővel (165. ábra), melyet jól megtüzesítenek, kisütik.
165. ábra. Bárkasütő.
Az állóbárkában jól összeválogatja a gazda eladó halait; az egyik rekeszben vannak a nagy rablóhalak, más, de mindig oly nagytestű halakkal, a melyeket el nem nyelhetnek; a másik rekeszben van az apróbb hal vegyesen; a szentes felőli rekesz rendesen "ispita", a hová a megbágyadt halak kerülnek.
A bárkások legfontosabb dolga a forgatás, mely abban áll, hogy mindennap reggel a szákkal a vízszínig kiemelgetik a rekesz halait s mindazokat, a melyek megbágyadtak, vagy épen csak bágyadoznak is, kiszedhessék s az ispitába vethessék. A bárkás azon van, hogy ezeken mihamarább túladjon s ha nem lehet, akkor kihasítja, besózza,
281
a nagyját hosszában megszíjalja és a levegőn kiszárítja – a szegénység bőjti eledeléül.
A bárkarakodó élete reggelenként ébred leginkább: akkor érkeznek az éjjelre kiszállt halászbokrok prédájukkal, s azok a bárkák is, a melyek a messzeeső bérletek járulékát hozzák. A nyargaló- vagy lovasbárkák fris népsége rettenetesen csapkolódik a szákokban; van dolga halászfontnak és a sorsvetésnek; a fisérek a bárkarakodó és halaspiacz között ide-oda sietnek, hogy a vevőknek kedveskedjenek, mert most jön a plébánia, a klastrom, a nagy vendéglős – rendes, hatalmas vevők, a kiket a legjavával kell ellátni.
Az igazi fisér nagyon tudja a módját; rajta van, hogy a vevő lássa a hal csapkolódását, azután kérdi, hogy leölje-e?
A leölés úgy történik, hogy a taglókés fokával jót üt a hal homlokára s rendesen úgy találja el, hogy a legkeményebb ponty is rögtön mozdulatlan.
A bárkarakodó sok helyen terítőhely is; ott állanak a karózatok, a melyekre a hálókat kiterítik; ott állítanak, foltoznak, fejelnek – újabb időben kátrányoznak is. Szóval van élet – s volt különb akkor, a mikor a magyar vizek nemcsak könyvben, hanem a természetben is bővelkedtek Neptunus isten mindenféle népeivel; mikor ezer öregpontynak egy aranyforint volt az ára.
Ez az öreghálósok mestersége. Így folyik az, így van az fölszerelve.
Szövetséges része is van, oly vállalkozásokra, a melyek az egyes bokor erején túljárnak, vagy a melyek halászati tekintetben közérdekűek.
Nagy ritkán, de még most is kiszáll az öreghalászság a vizahalászatra, melyhez egy roppant háló, az u. n. pipolaháló tartozik. Ez nem különbözik lényeg szerint az öreghálótól s csak abban elütő, hogy erős fonalból, islégből van kötve, hogy az óriás halat megbírhassa.
Ez a körülmény mindenképen nehézzé teszi a hálót, kötését, kezelését egyiránt s ezt szövetkezéssel teremtik ki.
Általános szövetkezés műve az akadó is, mely azonkívül még egyedüli eszköze a halak bizonyos kíméletének.
A halászság t. i. megállapodik, hogy a folyónak bizonyos és oly részét, a melyet a hal kedvel, bizonyos időn át megkiméli s a midőn megállapodott, tavaszszal nekiáll az akadó-készítésnek, mely nem
282
más, mint földdel telt kasoknak az elsülyesztése, úgy, hogy minden kas egy derék karónál fogva kiemelhető.
Természetes dolog, hogy ilyen helyen semminémű hálóval boldogulni nem lehet, mert menthetetlenül elakad.
A hal hamar észreveszi a hely nyugodalmas voltát, ott felgyülekezik, tartózkodik, halásznyelven "tanyázik."
Így marad ez akadótörésig, t. i. késő őszig, a midőn a kasokat felszedik s azután a helyet meghalászszák; előbb azonban gondoskodnak, hogy a tanyázó hal a helyet el ne hagyhassa.
Erre való az őrháló vagy rácsháló, a Bodrogon pedig a vészlés. Az akadón alúl és felül t. i. egy a fenékig érő erős hálóval átkötik a vizet egész szélességében; ez az őrháló, mert őrzi a halat; vagy vesszőből kötött sövényt, mely azonban a vizet átbocsátja, vonnak a folyón át, a mi azután vészlés, a régi "vesles", mely nem a vesszőtől, hanem a halas vész-től ered.
