II. JEGES HALÁSZAT.
Az okiratos történet bevezető részében már el volt mondva, hogy a történeti hagyomány az ősi magyarságról azt a hírt hozta át napjainkra, hogy télen át a vizekhez költözött s ott halászattal foglalkozva várta be a tavaszt. Az is volt mondva, hogy némely helység meg mai napság is bizonyos ünnepélyességgel vonul ki a jegeshalászatra; el volt mondva, hogy ilyen népszokások eredet szerint rendesen ősidők homályába vezetnek s az illető alkalom illetőleg foglalkozás ősi voltáról tanúskodnak.
E fölfogás helyességét csak erősbíti a ma is élő jegeshalászatnak tüzetesebb szemlélése, mely arra tanít, hogy egy valóban kimívelt, tehát régi népfoglalkozással van dolgunk.
A magyar nép jegeshalászata fogás és szerszámjárás szerint különálló csoportot alkot, a melyben a hígvízen való halászat főbb csoportjai úgyszólván tükröződnek, illetőleg ismétlődnek. Az a módosítás, a melyet a jégkéreg természete a szerszám tekintetében megkövetel, a legszebb színben mutatja és bizonyítja a magyar halászságnak éleselméjű voltát.
Az eddigi beosztáshoz alkalmazkodva, a jegeshalászatot több csoportra bonthatjuk.
1. A rekesztő jegeshalászat.
2. A kerítő jegeshalászat.
3. Az emelő jegeshalászat.
4. A hajtó jegeshalászat.
5. A szigonynyal való jegeshalászat.
6. A horoggal való jegeshalászat.
7. A dorongolás
Ám vegyük elő e csoportokat abban a sorrendben, mely az eddig ismertetett fogások és szerszámjárások sorrendjéhez illeszkedik s a kimutatott hét módot foglalja magában.
A rekesztő jegeshalászat ugyanazokkal a szerszámokkal él, a melyeket részint már az ősi elemek között, részint az élő gyakorlat során megismertünk.
|
A Fertő és Szernye-vidék halásza késő őszszel rendbeszedi a kürtöt, illetőleg vejszét és bevárja a jeget. A midőn a jég elég erős arra, hogy az ember bátran járhat-kelhet rajta, a halász kiszáll a jegellő vagy lekelővassal (259. ábra) mely véső formájú s másfél méteres nyélre van ráverve, hozzá a szákkal és a tarisznyával. A helyszínére érve, első dolga, hogy a kürtőből, illetőleg vejszéből a jeget a lekelő vassal óvatosan kitördelje s a szákkal kiszedegesse. Ezt minden reggel megismétli, hogy a szerszám belső járóin mindig hígvíz legyen.* Ez a rekesztés különösen oly vizeken, a melyek egész terjedelmökben be szoktak fagyni, tehát tóságokban, holt- vagy igen lassú folyású folyóágakban, a hol t. i. természetes lékek nem igen képződnek, igen jól fizet; mert a hal a jég alatt megszorúl a levegővel érintkező élővíz dolgában s megérezvén, a nyilt vejszébe tódúl, természetesen saját vesztére. |
259. ábra. Jegellő vagy lekelő vas. |
Az Ecsedi láp és a Szernye csikásza hasonlóképen számít s egész télen át űzi mesterségét: kijegeli a befagyott lápkutakat és vészeket s beállítja csikkassát, mely télen jobban fizet; az okot már tudjuk.
A kerítő jegeshalászat hatalmas mód s a legjellemzőbbek közé tartozik.
A magyarság tengerén, a Balaton sík jegén dívó, természetesen, leginkább ki van fejlődve; sőt bátran el lehet mondani róla, hogy ez a balatoni halásznak főfoglalkozása; – sőt, hogy halász indulatának is a leginkább megfelelő mód; mert azt nemcsak űzni, hanem ezer veszedelem közt merni is kell; a hol pedig a merészségről van szó, ott a tihanyi, kenessei, foki, keszthelyi s a többi bokrok mindenha [mindenkor] helytállanak.
A ki nyáron vagy őszkor megbarátkozott velök, elkisérte ingó
* A leirt lekelővas szolnoki forma s ott a kerítő jcgeshalászatnál dívik; hasonló hozzá a Fertő vidéki; néhol a halász csak a szák nyelével vagy baltával töri fel a jeget.
járóművön a tanyavetésre, annak azt mondják, hogy az semmi: jöjjön az úr, mikor a jég alatt halászunk, az osztán a halászat!"
Mikor a Balaton halásza ezt mondja, akkor csakúgy lángol a szeme.
Már jóval a tél beköszönése előtt rendbeszedi a Balaton halászsága "jégre való szerszámját", a melylyel majd megismerkedünk; a mikor pedig az első fagy beköszöntött, az összeállt bokor szorgalmasan kijár a partra, a csizma patkós sarkával próbálgatja a jeget, mert csupa nyugtalanság. Minden ember a száz éves kalendáriom jóslataival, csillagok pislogásával s a jó ég tudja mivel nem bajlódik, hogy a fagy erősödését előre kilesse, kijósolja.
A Balaton halászbokra ekkoron tizenkettes, u. m.:
2 vezeres, másutt rúdhajtó, rohonyos;
8 halász és
2 jegellő, másutt lekelő.
A jég még ropog az ember terhe alatt; de ők azért mégis elindúlnak; mert hát azt tartják, hogy, ha a sors könyvében úgy van megírva, hogy az ember a jegen pusztúl el, hát mindegy: akár a vékony jegen szakad be, akár pedig elnyeli a "rianás".
Tiszta fatalizmus, mely úgy látszik épen oly ősi, mint a jegeshalászat nemes mestersége maga!
Mikor a jég annyira erősödött, hogy három-négy embert megbír, elindúl a két vezeres a két jegellővel, hogy a csapásokat vagy vonyókat kijelelje vagy kiszegelje, a mi nem kis mesterség, mert a kiszegelés helyességétől függ a hálójárás helyessége, ettől pedig a halfogás. De azért mérőszerszámot nem visznek, mert arra való annak az éles halászszemnek a mértéke; no meg a lépés, hozzá még az is, hogy a vezeres mindig régi, sokat tapasztalt halászember. |
260. ábra. Balatoni jégpatkó.
|
A partra érve, mindenekelőtt előveszik a jégpatkót (260, 261. ábra). A balatoni csizmára, a drávafoki bocskorra való. A jégpatkót felkötik, hogy a jegen bátran járhassanak-kelhessenek. A balatoni halász csizmás s a sarok elé köti kengyelszerű jégpatkóját; a drávafoki halász –
Kopacsi körül – bocskort használ s hogy a jégpatkó ne viselje meg a lábát, ez a nagyobb felület kedvéért nyelves (261. ábra ny.)
262. ábra. Jégszakócza.
A vezeresek rendszerint csak közönséges favágó fejszét visznek, a jegellők ellenben a jégszakóczával – röviden szakócza – járnak, mely igen hosszúnyakú, vésőszerűen formált fejsze (262. ábra); közönséges nyélre van ráverve s azért ilyen alkotású, hogy a legvastagabb jeget is átlékelhesse. Így ballagnak ők azután a sík jegen libasorban, jó távolságra egymástól; különösen akkor, a mikor a jég még nem egészen biztos. Ilyenkor mindenki feszülten figyel a helyre, a hova lép s minden legkisebb recsegésre is. A tapasztaltabb vezeres néha-néha hátra tekint, hogy a part szerint meghatározhassa az irányt, a melyben haladnia kell s megbecsülhesse a távolságot is.
A mikor arra a pontra érnek, a melyen az első vonyó kijelelhető, megállapodnak s leteszik a czókmókot. Erre a két vezeres megállapítja a bedöntő vagy eresztőlék helyét s ott könnyed vágásokkal kijeleli határvonalait.
Kössük immár a magyarázatot a vonyó alaprajzához. A Balaton jegesvonója hosszú hatszögöt alkot; hosszú tengelyébe esik a bedöntő (263. ábra 2), evvel szemben az ajtó (A); négy sarkán van egy egy nagyobb szegletlik, szeglik vagy saroklik (Sz, Sz és S, S); ezt a hat pontot pedig összekötik a soroslékek vagy hajtólékek (b, b, és s, s).
Az ajtóval szemben áll a bufonó-, bukló- vagy buffogtatólék (x).
A bedöntő (B) másfél méter hosszú és egy erős méter széles, négyszögű; néha íves is. Az ajtó két méter hosszú, és félméter széles. Az a háromszög, a melyet a bedöntő s a vele szomszédos saroklék alkot (Sz, B, Sz), a bedöntőfej (BF); az ellenben, a melyet az
|
ajtó alkot meg (S, A, S), a kivonófej. Ehhez képest a bedöntőfej saroklékei a belső saroklékek; a kivonófejéi a külső saroklékek. Vegyük most már sorra a többi mértéket, illetőleg sorszámot is. A bedöntőtől a belső saroklékig (B, Sz) kilencz kisebb sorlék van (bb, stb.); az egymásközötti távolság tizennyolcz lépés, tehát körülbelől tizennégy méter; az ajtóléktől pedig a külső saroklékig rendesen csak nyolcz, a miből következik, hogy a kivonófej egy lékkel minden oldalon szűkebb. Az a léksor, mely a belső és külső sarokléket összeköti, tehát (s stb.) az ág, lékei pedig sor- vagy áglékek, néhol hajtólékek. Egy-egy ág harmincz, ötven s még több lék is, szintén tizennyolcz lépés- |
263. ábra. Balatoni jeges vonyó alaprajza. |
nyire egymástól. A míg tehát a bedöntőfej szélessége körülbelől 240 méter, a kivonófejé pedig 210 méter, az ágak hossza 400-tól 800 méterig váltakozik.
Elképzelhetjük azt a munkát, a melybe az egyes vonók kijegelése s a lékeknek egész télen át való nyitvatartása kerül; pedig ez még a könnyebb vége a dolognak!
A mikor a vonyók ki vannak jegelve, összeáll a bokor, a melyet már ismerünk, előkeríti a jégszánkókat, felrakodik és indúl.
264. ábra. Jégszánkó.
Minden bokornak van egy nagyobb és egy kisebb szánkója (264. ábra), melynek kettő a kávája (K). A nagyobbik szánkóra fel van rakva az öregháló meg a vezér – néhol rohony, hajtórúd, hajtólécz stb.; – a kisebbik szánkón viszik az eleséget s az apró szerszámot.* A vezérrel és a többi szerszámmal majd a leírás során ismerkedünk meg.
Egy ilyen kivonuló halászbokor igen eredeti kép. A míg a jég még ropogós, a bokor hosszú sorban vonúl, nehogy a jeget egy ponton nagyon megterhelje. Egy rész húzza a szánkókat, a másik rész utána ballag, vállán azokkal a csudálatos szerszámokkal, a melyeket az idegen sehogy sem tud kimagyarázni.
A falu czellengő ebe kiséri a bokrot, mert nagyon jól ismeri ezt a mozgalmat s tudja, hogy neki is juthat; a környék varja, hollója a bokor körűl röpked, majd lebocsátkozik a jégre, hogy kivárja a szerencséjét; és megjelenik a szárnyatlan varjú, a "cserkész" is, a falu dologtalanja, ki apró szolgálattal, jó szóval behizelgi magát, hogy a szerencséből majd neki is jusson valami.
* Együttvéve "municzió" a neve.
265. ábra. Öregháló jeges halászatra. |
A midőn a kiszemelt vonyóhoz érnek, a bedöntő táján állapodnak meg; ennek feje táján pedig rendbe fágyják az öreghálót s kirakják a többi jeges szerszámot is. Lássuk már most a jegeshalászatra felszerelt öregháló dolgát, a mint ezt a 265. ábra lehetővé teszi. A jegeshalászatra szolgáló öregháló hossza 200 méter körül jár s minthogy kátás – azaz zsákja (Zs) van –, tulajdonképen gyalom. A káta száját vagy torkát egyfelől a torokgyékény – néhol békatutaj (B) –, másfelől a torokkő – monykő (T) – tartja nyitva. A gyalom fölét pál- |
|
hák – gyékénynyalábok (GG) – tartják úszva; inát a gyalomkövek, – hálókövek vagy galacsérok (h, h) – húzzák le. Mind a két szárnya elején van egy istáp – apacs, berenafa (J); – fele hosszában pedig ott van a túzsér (t). Különösen is figyelmet érdemel a húzókötél fölszerelése, mely a jegeshalászatnál nagyon fontos. A húzókötél négy egyenlő részre van osztva – természetesen, mindkét szárnyé egyformán; felehosszába bötök van kötve (Bt) s az így keletkezett két fél, felehosszában egy szines, rendesen vörös posztódarabka (cz) van befűzve; ez a czéla. Az átlag száz méteres húzókötél végéhez azután egy véknyabb, úgynevezett fágyókötéllel a vezér (V) van odakötve. Már ebből is megérthetjük, hogy az egész beosztás arra van kiszámítva, hogy a hálót, mely a jég alatt jár, láttatlanban is egyenletesen lehessen húzni és úgy kihozni, hogy kátája a vonyón egész végig a tengely vonalában maradhasson, vagyis a bedöntőtől az ajtóig egyenes vonalban haladjon. Ismerkedjünk meg most a vezérrel. A vezér egy húsz méter hosszú rúd, mely három darabból van összeillesztve (266. ábra). A hegyét megalkotó darab, valamint az is, a mely végét alkotja, fenyőfából való s az utóbbin karika van, a melybe a húzókötél szolgál (lásd 265. V); a középső része, mely a két végsővel erős, széles vaskarikákkal van összekötve, tölgyfából való, azért, mert a jég alatt való tologatásnál leginkább ez van megtámadva. Ez a vezérrúd, a melytől a vezeres elnevezés is ered, sugáregyenes s minthogy a sorlékek egymásközötti távolsára átlag véve csak 14 méter, a rúdé ellenben húsz, ez mindig túljárhat a lékek közein. Ezek után átmehetünk a gyalom vagy hálóvetés magyarázatához, mely azok után, a miket eddig megismertünk, már elég könnyű feladat. A magyarázatot a 267. ábrához kötjük, a hol a könnyebb megérthetés kedvéért a háló (H) a vonyó irányának megfelelően szét van |
266. ábra. A vezér. |
|
fágyva, mutatván, hogyan jár a jég alatt a vonyón végig (bb pontozott vonal), hogyan érkezik az ajtólékhez (Ő) és mily úton halad a vezér (v) a bedöntőtől (E) az ajtólék (A) felé. A hálót tehát úgy összefágyják a bedöntő (E) fejénél, hogy kátája (H) legalúlra, istápja legfelülre jön s ekkor a két vezérrudat, mind-egyiket a maga oldala, tehát as, bs irányában dugják a jég alá. A mikor a vezérrúd egészen a jég alá van dugva, akkor hosszúságánál fogva, mely 20 m., már túljár az első a és h sorléken, a mely a bedöntőtől csak 14 m.; tehát – ha a vezér jól van bedugva – a sor- |
267. A gyalom- vagy hálóvetés. |
lékben meglátszik. Ekkor a két vezeres már megragadta a rúdhajtó csáklyát – vagy vellát – (268), mely belűl fogas s egyik ágán kampós, kötélvetés czéljából (h): evvel a sorlékbe nyúlva, mindenik a maga oldala – tehát as és bs felé tologatja a vezért. A vezér természetesen maga után viszi a húzókötelet (cz, cz) s végre a háló apacsát és szárnyát is, mindig a bedöntőn (E) át a jég alá.
|
A mikor a vezér a belső sarokléket (B, B) elérte s félig meghaladta, a vezeresek egymásfelé kiáltják: "fordíts!". Az, a ki előbb kiált, bevárja, míg a túlsó oldalon levő társa felel, a mi akkor történik, a mikor ez is a saroklék alá hajtotta a rudat, tehát a húzó kötél mind a két oldalon egyformán áll a jég alatt. Ez is "összevárás". A mikor idáig vannak, a csáklyákkal jól megfogják a vezér közepét s megfordítják az áglék, illetőleg a kivonó fej külső saroklékei, tehát Bk irányába. Fordúláskor már ott áll minden belső sarokléknél egy legény a nagy csáklyával (269. ábra), mely különben egy becsületes favilla; evvel megfogja a húzókötelet, hogy a sarokléktől derékszögben megtörve haladjon a vezér után, mert ettől függ, hogy a háló a két belső saroklék között egészen szétterjedjen, azaz a vonyót átfogja s úgy haladjon, a mint a pontozott vonal mutatja. |
268. ábra. Csáklya vagy vella. |
A többiek ezalatt a bedöntőn sorba beeresztgetik a hálót, mindaddig, a míg a kátát is bevetették. A midőn a káta is be van vetve, a bedöntőnél felszabadúlt legénység az ajtólékhez halad, hogy bevárja a vezért s a húzás kezdetét. – Ezalatt a két vezeres az ágon végig, áglékről áglékre tologatja a vezért, mindig arra ügyelve, hogy a túlsó oldalon levő társával egyformán haladjon.
Minden vezeres oldalán egy halászlegény jár, ki fel van szerelve avval a két szerszámmal, a mely külön magyarázatot kér. Az egyik a Balatonnak, mint látni fogjuk művelődés-történeti szempontból is nevezetes czibékje* (270. ábra); a másik a soknevű gemics (271. ábra), gébics, gémcse, gemes, gamó, kampó, káncsa stb. Megtörténik ugyanis gyakran, hogy a vezér az egyik sorléktől a másik felé való tologatás közben félre megy, annál könnyebben, minthogy a vezeres a léken át a rúdnak csak kis részét látja. A mikor ez megesik, helyre kell hozni a hibát: a rudat meg kell keresni a jég alatt s oda kell húzni a következő sorlékhez. Erre való a gemics, a melynek görbe nyele megengedi, hogy oldalt messze menjen a jég alá, s így megkeríthesse a félrekerült vezérrudat. |
270. ábra. A czibék. |
271. ábra. A gemics, vagy kampó. |
A mikor a vezérrudak a külső saroklékig (267, A) jutottak, ugyanaz történik, a mi a belső saroklékeknél történt, t. i. a vezért az ajtó
* Lásd "Tihany" alatt.
(KA) felé fordítják. Minthogy pedig immár csak nyolcz-nyolcz sorlék van hátra s a jég alatt járó háló szárnyai már egymásfelé kanyarodnak, az egész bokrot megszállja a buzgalom, mindenki serénykedik s különösen a czibéket tartja készen.
Mesterszó szerint van a czibéknek nyele (T), csáklyája (Cs), lancza (L), hámja (H), a mely utóbbit a halász úgy kanyarít magára, mint a dobos a magáét, a nyelét pedig – a csáklyával fölfelé – a kezében tartja. Egy legény előkeríti a buffogatót* s odaáll az illető lékhez (263. ábra x és 267. ő). Ez a buffogató rendesen valami tölgyfának a golyvaszerű kinövése, mely tűzzel-vassal van kivájva s azután nyélbeütve, a mint ezt a 272. ábra mutatja. Magyarázatra nem szorúl, hogy a buffogató, kávás felével a vízre vágva, nagyot szól. |
272. ábra. Buffogató. |
Mihelyt a két vezér – mindegyik a maga oldalán – az ajtólékben megjelenik, nyomban megragadják s úgy a mint jött keresztbe kihúzzák a jégre; utána vonják a kötelet, melybe a legénység beléakasztja a czibéket – avval a helylyel, a hol a láncz rá van erősítve – s keresztirányban haladva, megszakadásig húzza, mert az a feladat, hogy a hálószárny két istápja mentől gyorsabban összeérjen az ajtólékben, hogy a háló a jég alatt zárt körben álljon, a mint ezt a 267. ábrán ő körül kipontozva látjuk.
Mielőtt hogy a háló egészen bezáródnék, a buklólékeknél álló legény ugyancsak buffogat, hogy a bekerített halat, mely immár csak a két egymásfelé közeledő istáp között menekülhetne, a káta felé riaszsza.
Mihelyt a két istáp az ajtólékben összeért, nyomban kiveszik s kezdődik a hálónak a kiszedése.
Természetes, hogy úgy, a mint a kötél jön, az ajtóléknél álló vezeresek gondosan ügyelnek, hogy ez egyformán történjék s mihelyt az egyik kötélnek külső czélája kijön, a másiké késik, megállítják az
* Ez a szerszám, mely a higvízen való tanyavetésnél is szerepelt, már tünedezik.
előbbre járó félt s összevárják a két czélát; így történik ez a bötökkel, a belső czélával, végre a hálószárnyak túzsérjaival is.
Csak így leírva is, elgondolhatjuk azt a roppant munkát, a melyet ily jegestanya vetése és húzása megkövetel; és eltelhetünk bámulattal a halászság vaskeménysége iránt, mely ezt a munkát nemcsak hogy jó kedvvel végzi, hanem lelkesedik is iránta.
Nincsen a télnek az a köde, hófúvása, csikorgó hidege, mely elvegye ennek a halászságnak a jókedvét; s mikor a háló a jég alatt jár, csak a rianás veszedelme az, a mely a bokrot menekülésre, szerszámjának cserbenhagyására bírhatja.
A "rianás" – a riadásnak Balaton menti kiejtése – a jégnek oly megszakadása, mely ágyúlövéshez hasonló robajjal jár s úgy, a mint a repedés halad, a csattanás is folytonosan, úgyszólván a távolba futva, ismétlődik. Az ily repedés és dörgés sokszor mérföldeken át vágtat s 10–40 méter szélességben is tátong. Természetes, hogy a repedés vize mindazt elnyeli ami útjába esik. A kitérés nagyon bajos, mert a veszedelem villámgyorsan halad. Alighanem több ember esett a rianásba, mint a nyári vihar hullámába!
E repedések tulajdonképeni okozója ismeretlen; lehet, hogy a nagy kiterjedésű tó különböző pontjain uralkodó különböző légmérséklet, lehet, hogy néha a szél nyomása is az ok.
S bámulatunk még fokozódik, ha elgondoljuk, hogy a tanyavetés nagy munkája igen gyakran kárbavesz, a háló üresen, vagy pár hitvány keszeggel kerül ki a jég alól; sőt van elég tél, a mely egészben sem fizeti meg a fáradságot.
De mikor néha beüt a "szerencse", van azután jéghátán, faluhosszat lakodalom; megérzi az egész vidék, sőt újabban még híres Bécs városa is, a hol a Balaton főhala, a "fogas" nagyon keresett portéka.
Hogy milyen az a "szerencse", erre reátanít az a halászper, amely évekkel ezelőtt Enying birósága előtt folyt le.
Kenesse község igazi őshalászai egy napon jegestanyákat vetettek s csakhamar híre futott, hogy nagy volt az ő "szerencséjök"; a hír tíz ezer mázsákról szólt; de arról is suttogott, hogy a kenessei halászok akkoron behalásztak a foki vizekbe. Erre kapták magukat a foki – ma már Siófok, a mely névvel a Balatonvidék embere nem igen
él – bérlők s pert indítottak a kenesseiek ellen, annyival is inkább, mert annyi fogas terjedt el a környék piaczain, hogy fontjának ára 80 krajczárról 50-re hanyatlott. Nem utolsó nevezetessége e pernek az, hogy a biróság kiszállott a jégre, ott helyszíni szemlét tartott, melynek az lett a vége, hogy a kenesseiekre reábizonyúlt, hogy tilosban jártak, a halat tehát orozva szerezték.
A kenesseiek be is vallottak vagy tíz mázsa "fogast", majdnem két mázsa "süllőt" és sok sok keszeget; az itélet pedig majdnem 32 mázsa "süllőről", 18 mázsa "fogasról" és 61 mázsa "keszegről" szál – s mindez egy napnak a "halászszerencséje" volt!
A mi ennek a pernek különös zamatot kölcsönöz, az a sok halászmesterszó, a minek értelmét a birónak ki kellett sütnie, hogy az igazságot annak rendje szerint kiszolgáltathassa. Benne van a vezeres, vezérlék, kifogott hal, hálóhely, vizen halászni – fokín, szabadín; – jegellő, orzott hal, jégriadás, a helyet meghalászni, hálócsapás – nyom – hálóbokor, hálócsapásnyi hely, a határt jelező domb hova vág
a tulsó parton, jegelni, a hálót szánkón betakarítani, nagy határ halhely – a hol a hal a jégen rakásra hevert –, behalászni, kijegelni stb. stb.
A Balaton kerítő jegeshalászata, úgy a mint itt ismertetve van, törzsökösnek vehető; a Fertőn, a Bodrogközön, a Tisza mentén, Komárom tóságaiban, a Kopácsi tavon, az erdélyrészi Mezőség tavain és más vizeken űzött kerítő jegeshalászatban lényeges eltérések nincsenek s alig pár szerszám az, a mely másforma.
273. ábra. – 1. felvágó. 2. forditófa, 3. szegesfa.
Ilyenek a 273. ábrán: 1. a felvágó, mely Szolnokon dívik s czibék szolgálatot tesz; 2. a fordítófa, mely a Latorcza torkolata körül dívik s arra való, hogy a vezért – itt űzőrúd – a saroklékben – itt jfordítóvék – az ajtó – itt kihúzóvék – felé fordítsa; végre 3. a bodrogközi szegesfa, mely egyszerű ágasfa, belűl patkószögekkel televerve, hogy a vezért jól megfoghassa.
|
274. ábra. A horgas. |
Ezeken kívül van a Latorczánál horgas is; egy egyszerű fakampó (274. ábra), a melylyel a vezért alulról fogják meg s úgy hajtják vele lékről lékre, a mint a 275. ábra érthető módon magyarázza. Az erdélyrészi Mezőség tavain dívó jegeshalászaton – ha ugyan még él – a rúdhajtás a köznép kezén dívó kisebb baltákkal történt. |
275. ábra. Hajtás a horgassal. |
A Bodrogköz mindinkább kivesző tavain, holtágain más tanyavetés is dívott, mely annyiban különbözött a balatoni törzsököstől, hogy a vonó nem hatszögű, hanem kerek volt; rövidebb vezérrel járt s így a fordítás is elmaradt; a kötélhúzásnál egy "gemes" nevű több ágú fa szolgálta, melybe több halász fogódzhatott.
Ez a magyar kerítö jegeshalászatnak képe.
Az emelő- és hajtó-jegeshalászatot egy füst alatt lehet leírni, minthogy mind a két módnál majdnem egyazon szerszám dívik, mely vidékenként némiképen eltér ugyan, de lényeg szerint hasonló szerkezetű. Akad közte olyan is, a mely télen-nyáron egyképen szolgál.
Itt ismét a magyar halász értelmességét bámulhatjuk, mely valóban kifogyhatatlan. Meglepő finomságával lépten-nyomon tanúságot tesz arról, hogy hosszú idők fejlesztő hatalma kellett hozzá, hogy egy nemzet közhalászsága ennyire vigye.
Az emelő és illetőleg hajtó jegeshalászat szerszámai között az első hely tagadhatatlanúl a Bodrogközön szerte dívó vasas- vagy téliszákot illeti meg.
|
Ez a szerszám (276. ábra), a szerkezet alapját tekintve, megfelel az ághegyhálónak, a mennyiben két keresztbekötött félabroncsosnak négy ágára van kötve a háló; de ettől már az is megkülönbözteti, hogy nem rúdon, hanem kötelen jár (R), melynek elég jellemző a neve, t. i.: rúdkötél, tehát a rudat pótló kötél. A, A az ág hegye, Sz mind a négy ághegy derekán a körömmel rávert szák vasa, mely az egészet a víz alá meríti. A mi a halász éleselméjűségére vall, az a négy ághegy közötti szerkezet. Itt egy fonalból kötött, lajtorjaszerű kereszt (K) látható, az ú. n. keresztőr, a melynek csomópontjából egy vékony fonal (F) a fejáróőr ered. Ez a fonal hosszú s egy hajlékony fácskára van rácsavarva, hogy a halász a víz mélységéhez képest a fonalat – a feljáróőrt – szabályozhassa; ennek a vesszőnek a neve pedző, tehát talál a kosztoshorog pedzőjével, mely egyfelől a horog járását szabályozza, másfelől a halat elárúlja. |
276. ábra. Vasas vagy téli szák. |
A Bodrogközön a téliszákkal való halászatra több halász szövetkezik; a fele szákoló, a fele zurboló vagy hajtó.
Mindenekelőtt kiszállanak a folyóra, hogy vekeljenek, azaz a folyó jegén s a folyással keresztbe, de egyenes sorban oly négyszögletes
lékeket vágjanak, a melyeken a körülbelül 1.5 □ m.-nyi hálót le lehet bocsátani. Ezek a léksorok 100–120 lépésnyire vannak egymástól.
A mikor ez megtörtént, az emberek kiszállanak a halászatra; a halászok fele a leírt vasas szákokkal, a másik fele oly hosszú rudakkal, a melyeknek vastagabb végére egy láncz van rászögezve.
A szákolók kihagyják az első léksort s a másodikba bocsátják fenékig a hálót, mire a keresztőrt a feljáróőrnél fogva megfeszítik s a pedzőt vagy a kezökben tartják meg. vagy a lék szélére a jégbe dugják. A mire elkészülnek, jelt adnak a zurbolóknak, kik nyomban az első léksorba dugdossák lánczos rúdjaikat s azokkal a vizet és fenekét döfögetik, – halásznyelven szólva "zurbolnak", székelyesen: "gübűlnek".
Az így megriasztott hal eszeveszetten – és természetesen – a szákok felé iramodik, legtöbbje beleütközik a kifeszített keresztőrbe, a mit – ismét természetesen – a feljáróőr útján a pedző megérez s meghajlással jelez is. Erre a jelre a halász szaporán és egyenletesen kiemeli a hálót.
Igy haladnak léksorról léksorra; és a mig a szákolók mindig új sorba eresztik hálóikat, a zurbolók a szákolóktól az imént odahagyott lékeken űzik a zurbolást.
Egészen hasonló szerkezetű, de sülyesztő vasak nélkül való Nagy-Dobronyban és Miskolczon – Szennye és Sajó – dívó őrös- vagy örvösháló, mely rúdra van erősítve; télen a lékeken, tavaszkor a vészekben szolgál, a mint az utóbbit a "kullogó", alatt föl is kereshetjük.* Itt a feljáróőr neve vigyázómadzag; ezt a halász balkezének mutatóujjára tekeri, így feszíti a keresztőrt s érzi meg az abba ütköző halat; Miskolcz körűl a bodrogközi hajtás is dívik, a hajtórúdnak neve azonban butykázó rúd, a vele való hajtás pedig "butykázás."
Ebbe a sorrendbe tartoznak a Drávafokon – Kopácsi körül – dívó hálók is, a melyeket a 277–278. ábrán szemlélhetünk.
Az első a süllyén, mely szintén léken a jég alá szolgál s ágas rúdon (R) jár; őrzője (Ő) egyszerű s a négyszögű hálót az egyik sarkától a másik felé fogja át; három főfonala egy megfelelő fúrású fácskán (x)
* Lásd "A Kullogó" fejezetet.
fut, melyre a feljáróör (v) van kötve. A 278. ábra a bustyálló, mely minden kereszt- és feljáróőr nélkül való; kötelen (k) jár s minthogy léken át nagy mélységekbe szolgál, négy ághegye ólomsúlyokkal (o, o) van terhelve.
277. ábra. Örvös háló. |
278. ábra. Bustyálló. |
A szigonynyal való jegeshalászatra csak elvétve akadunk. A székelyek leginkább malomzúgókban űzik, mikor a fagy oly erős, hogy beállanak. Előbb tisztára söprik a jeget, hogy minél átlátszóbb legyen, azután léket vágnak belé. A szigonyos egy rossz czondrára [rongyra] a lék mellé hasal s készen tartva a szigonyt, zekéjét úgy húzza a fejére, hogy az oldalt jövő világosság nem érheti a szemét; így az amúgy is tiszta víz fenekére láthat. A zúgóba érkező hal meghökken a szokatlan árnyéktól, tétovázik – székelyesen szólva "térítget" – s ezt a pillanatot használja fel a halász arra, hogy a szigonyt a halba üsse. Ez a halászat Sepsi-Szt.-György táján dívik.
Körös-Tarcsa halászsága, a mint már érintve is volt, a folyó örvénylő helyeit lekeli ki s kétágú, hosszúnyelű szigonyával mindenfelé vaktában döföget; a tapasztaltabb öreghalász sokszor boldogúl is, mert rendesen a folyó minden pontjáról meglehetős biztossággal tudja, hol szokott állani a hal.
A horoggal való jegeshalászatra is csak ritkábban akadunk s a mi kevés dívik, az leginkább a csukára számít. Legeredetibb s a maga egészében valóban őskori zamatú módja az, a melyet a 279. ábra kiván ábrázolni, a mely az erdélyrészi Mezőség Hódos vagy Szarvastó
|
279. ábra. Jegeshalászat horoggal.
280. ábra. Horog jeges halászatra. |
nagyobb tükrein – leginkább Mező-Záh táján – dívott s talán még ma is él, noha a hal ott rendkívül megfogyott. A halász nagy körben lékeket vág a jégbe s mindenik lék mellé két ágas fácskát fagyaszt, melyre egy harmadik fácska mint tengely szolgál (279. ábra). A tengelyfa gyékénynyel van körülkötözve, hogy az ágasok közt maradjon s erre van rátekerve a horog ina. A horog, különösen az, a melyet az oláhság használ, valóban történelemelőtti alak; füles, cserkéje pedig vékony rézdrótból való, hogy a csuka el ne rághassa. E horog csalija eleven küszhal, a melyet a halász a télen át is működő vejszéből – ott szerkezet szerint a "rácz vejsze" – merít. A drótcserkét úgy ütik át a halon, hogy az a hugygyón bemenve, a szájon jön ki, a horog pedig úgy áll, mint az a rózsatüske, a melylyel a czigány furfangjai közt megismerkedtünk. Az így felfűzött halat a halász a jég alá ereszti s a midőn valamennyi lékjét felszerelte, a kör közepére egy nádcsomóra telepedve várja a horgok pergését, mely akkor következik be, mikor a csuka a küszt bekapja s menekülésre fogja a dolgot. E nevezetes téli horgászat teljes képével még találkozni fogunk. |
Meglehetősen biztos hír szerint ugyanezt a horgászatot a Bodrogköz halászai is űzik, avval a különbséggel, hogy a lékek nem körben, hanem hosszú vonalban állanak s így a halász folytonosan jön-megyen, hogy a pergést észrevegye; sőt némelyek a horgot épen csak egy jókora pálhára tekenik s ezt a lék mellé leteszik, úgy, hogy ha a horog fogott, a pálha a léken keresztbe fekszik s így, a mint az ín lebonyolódik, ugrálva forog.
A dorongolás a jeges halászatnak igen sajátságos neme s különösen akkor dívik, a mikor a folyók áradása kora tavaszszal köszönt be s a rákövetkező fagy jégkéreggel borítja el a kiöntéseket. Ilyen hirtelen való fagyáskor nagy levegőbuborékok szorúlnak a jég alá s az átlátszó jegen át már messziről fehérlenek. A halász, jó doronggal
fölfegyverkezve, vagy jégpatkót köt, vagy rongyba burkolja csizmáját, hogy a rendesen igen síkos jegen biztosan járhasson; azután elindúl, nem törődve a vékony jégkéreg recsegésével; sőt még a leszakadással sem, mert hiszen a kiöntött vizek alig térdig érők. A halász szeme mohón nézi a fehérségeket, mert tudja, hogy a barangoló hal ott keresi az élő vizet, pipálva veszteg áll. A midőn a halat megpillantja, egész erővel sújt a doronggal, a mitől a hal legalább is elkábúl. Ha az ütés léket is ütött, azon veszi ki a dorongoló prédáját; ha a jég elég erős volt, baltával segít. A dorong leginkább a korán ívó csukát éri.
* * *
Ez a magyar halászszerszám járásának egybegyűjtött képe, a melyről azonban egyetlen szóval sem állítom, hogy teljes és kimerítő. Egy emberileg teljes kép annyi időt kiván, a mennyi magyar búvárnak napjainkban még nem jut; de hogy e kép megállhat azok mellett, a melyeket más nemzetek búvárai nyujtottak, az bizonyos s ez megnyugvásom is.
A RÁKÁSZAT.
Az öreghalász szerszámos kamarájában – manapság már jórészt a hevertetés porával ellepve – reá akadunk azokra a szerszámokra is, a melyek a rákfogásra használtattak. És úgy, a mint e szerszámok a halászatiaknak függelékét alkotják, úgy van az irodalomban is: minden jóravaló halászkönyvnek a végén jut egy kis hely a rákászatnak is, még pedig méltán, mert a halászatnak minden korban mellékes kereset-ága volt.
A rák egészen szoros kapcsolatba ott jut a halászattal, a hol a halnak való legjobb csaliról van szó, t. i. a horgászatban; mert kétségtelen dolog, hogy, kivált a vedlés közben megpuhult rák, mely lehámozható, a horgászat legjobb csalija, a melyre a hal úgyszólván vakon rohan reá. Különösen az ólló és a fark húsa alkalmatos erre.
Az sem szorúl külön bizonyításra, hogy a rák elég előkelő helyet foglalt el a régi magyar konyhában s megtartotta volna ezt gazdagnál – szegénynél maig is, ha újabb időben oly nagy pusztulás nem éri.
Mintegy 10–15 éve annak, hogy a rákok egy járványos betegségnek estek martalékúl, még pedig oly tömegesen, hogy egész folyókból, tóságokból a rák annyira kipusztult, hogy alig maradt belőle magnak való.
Ez a dögvész egy penészgombától* ered, mely a rák testében elszaporodik s végre az állatot megöli.
E betegség kínja legtöbbször ezrével kergeti ki a rákot a partra, hol hánykolódások közt rakásra pusztúl; később, rothadó testével az egész környék levegőjét megrontja.
A Duna, Tisza, Balaton s más vizek rákja így veszett ki, vagy annyira megritkúlt, hogy sok év telik el, mig ismét felszaporodik.
LEUCKART és HARZ vizsgálatai szerint az u. n. Saprolegniák közé tartozik, mi "a szélétől rothasztót" jelent, azért, mert a gomba peremszerűen veszi körül a megtámadott szervezeteket.
A rák manapság magyarföldön leginkább csak a forrásterületek patakjaiban, nagy akadályokba ütköző folyókban – péld. a Krasznában az Ecsedi lápba való feloszlásáig, – némely elrekesztett tavakban – péld. a Borsodmegyében fekvő Felső- és Alsó-Hámor között fekvő pompás hegyitóban – maradt meg.
A forrásterületek kisebb patakjaiban a legősibb mód szerint rákásznak, t i. meglábolva a vizet, kézzel tapogatják ki a rákot kövek alatt, gyökerek között és a part lyukaiban.
Mélyebb folyások körül az úri rákász meghasítja a babkarókat s a hasítékba szagos máj- és tüdődarabokat csiptet és sorba beállítja őket a vízbe. A rák reámenve a csalira, mozgatja a karót, mire a rákász lassan, óvatosan megemeli s egy szákkal alája merít.
281. ábra. Rácsa. |
282. ábra. Rácsa fűzfából. |
Komárom rákászata még a század első felében is hires volt, s különösen a Zsitvatorok volt az, a melyben a rák úgyszólván hemzsegett. Pár óra alatt 600–1000 rák került a szárazra s a rákászat általánosan kedvelt mulatság volt.
A komáromi rácsa (281. ábra) vasabroncsra kötött tálszerűen bemélyedő, aprókötésű, – még ma is található – sokszor , méter átmérőjű háló volt, melynek közepébe nyers, szagos húsdarabot
kötöttek. Az abroncsról három zsineg indult, feljebb egyesült s egy erősebb zsinegbe ment át; ez volt a rácsa kantárja, a melynél fogva a hálót a vízbe bocsátották s onnan – a "jó időkben" telve – felvonták. Ez a rácsa nem csak magyar, mert Európa nyugatán szerte dívik.
Más a Kraszna szegény, mezítlábos halászának a rácsája. Mondhatni, hogy minden izében ősi zamatú egy szerszám (282. ábra), a melyen egy szál fonal sincsen; mert az egész a fűzfa ágából, a fonadéka, kantárja pedig a fűzfa háncsából készült. E szerszám karisnyáját (R) megrakja a rákász a felhasított vízi kagylóval – közönségesen "teknősbéka", Anodonta, Unio – úgy, hogy a fonalak alá dugdossa. Így ereszti be – karóvégről – a vízbe, hol a rák megszállja. Az ábrán K a kantár, R a karisnya.
ÖSSZEGEZÉS.
E könyv történetében, valamint a halászat történetéről szóló részében ki van fejtve, hogy a halászat hanyatlásával a nyelvkincs is fogy, ennélfogva azt, a mi még épségben van, a nép száján él, meg kell menteni.
Ez nem csak irodalmi érdek, hanem érdeke a gyakorlati életnek is, mert a halhoz és a halászathoz nagy nemzetgazdasági érdekek fűződnek s ha ezeket szolgálni akarjuk, a mint ezt a magunk iránt tartozó kötelességünk parancsolja is. mindenekelőtt arra kell törekednünk, hogy egymást megértsük.
A közérthetőség s ennek során az élő, tartós és mély hatás a nyelv szellemének tiszteletben tartásától függ. Egyedül ez vezet nemcsak a közérthetőséghez, hanem a helyes alkotáshoz is, a melyre itt, mint mindenütt, annál nagyobb szükségünk van, minél bizonyosabb, hogy közvetetlen rokonok nélkül állva, önmagunkra szorulunk.
Szerintem bizonyos, hogy a halászati irodalomban, úgyagyakorlat terén is, új mesterszócsinálásra nem szorulunk, mert a halászat, mint ősi népfoglalkozás, még ma is hatalmas nyelvanyagot nyujt s ez nemcsak hogy megfelel a nyelv szellemének, hanem elég hajlékony is.
Vonjuk ki tehát a halászati szerszámjárásnak és tartozékainak eredményét, mely annyival inkább értékes, minthogy a legtöbb mesterszó a tárgy rajzához van kötve, a tévedés tehát emberileg kikerűlhető.
A *-gos mesterszó alkalmazása, néha alkotása is tőlem ered s mondhatom, hogy erőszak nélkül keletkezett; a magyarázat a mesterszótár feladata.
I. HIGVIZEN VALÓ HALÁSZAT.
*REKESZTŐ HALÁSZAT.
Czége; van: *szárnyékja, kapuja, kamzsahálója, *talpvészlése; bocskorvarsája; ennek szádja, tömlöcze.
Vejsze. Van: Magyar vejsze; ennek: lészája, kis pelőczéje, nagy pelőczéje, udvara, kürtője, *kürtőkarója.
*Fertő-vejsze; van: lészája, kapuja, udvara, *ugrató verése, kis kotróczája, nagy kotróczája, feje, fejkarója.
Rácz-vejsze; van: lészája, feje.
Járulékok:
*Merítőháló; van: nyele, ágasa, *hajtoványa.
*Korczkötés; van: korczvesszője.
* Vejszés-ladik; részeit lásd a varsás ladikon.
Varsa. Van:
Szárnyasvarsa; ennek van: *abroncskávája, hagyása, szája, vörcsöke, *dobja, szárnya, szárnyakarója, *szárnyafeszítője, farkarója.
Pisztrángvarsa; van: szádja, vörcsöke, *csévéshajtoványa, feszítője, *csalitűje.
Csukavarsa; van: kijáró vörcsöke, tömlöcze.
Kárászvarsa; van: szádja, vörcsöke, abroncs- és feszítő kávája, *szájkarója.
Járulékok:
*Varsás-ladik; van: orra, fara, orrtőkéje, fartőkéje, könyökfája, pereme, feneke, oldala, *kikötő karikája, *haltartó rekesze, tatja, *vizhányó szapolya, tolórúdja, körmösrúdja, iszkábája.
Nyesellő; van: rúdja, köpűje, szege, *sarlóvasa.
Gyalázka; van: nyele, *pengéje, *feszítőékje.
Versebaba; van: *töve, *búbja.
Verés; van: korczkötése.
Pelléző; van: karója.
*Varsakötő tű; van: orra, dereka, lába, nyelve.
Börczfa.
*Varsásbárka; van: eleje, hátúlja, oldala, feneke, fedele, retesze, kikötőkarikája.
*Varsáskas; van: feneke, *öble, füle.
*Varsásfont; van *róvása, körtéje, mérőszakja; ennek kantárja, *abroncshajtoványa.
Csikászat.
*Csikvarsa; van: szája, vörcsöke, tömlöcze, *varsacsóvája, mereglyéje, fonása, taréja.
Járulékok:
Lápmetsző; van: nyele, köpüje, *vágóvasa.
Lápibot; van: ágasa.
Kaszúr; van: nyele, pengéje, tartóvasa.
Csikszűrő; van: *öble, feneke, fonása, füle.
Csikputtony; van: *öble, feneke, karja, fedele, *fedélkötője.
Csiktök; van: szája, nyaka, hasa, kasornyája.
Véter; van: feneke, *öble, fedele, füle.
Lápkút; mely lápmetszővel van vágva, vagy természetes is.
Vész; a láp természetes apró tükre.
Cseret; nádas, vizes hely.
Rónavíz; nagy víztükör.
*Nádtutaj; van: orra, vége, *kötőfája.
*KERÍTŐ HALÁSZAT.
Tanya; van: vetése, húzása; kerítik.
Öregháló; van: bejáró vége, laptáros vége, kijáró kötele; ennek peczke; kötése halászcsatt; keresztkötele, nyargaló apacsa, laptáros apacsa, parás ina, ólmos ina vagy föle, alja, parája, ólma, hálóköve, csattköve, kövesapacsa, apacsköve, apacsura, apacstalpa, léhése.
Kecsege- vagy balinháló, alapjában mint az előbbi; de háromsoros: két tükörháló, közte inléhés.
Gyalog-, kétköz-, piritty-, piszliczár-hálók, az öregháló mintájára; de kisebbek.
Gyalom; van: két szárnya, kátája, szepije, kátaköve, szakgatója, torokpálhája, torokköve, galacsérja, túzsérja, felepálhája, pőse, lógósa; egyébként, mint az öreg-háló.
Őrháló, a víz átkötésére.
Vészlés, ugyanerre.
Halászhajó; van: orra, czuczalyuka, fara, orrtőkéje, fartőkéje, könyökfája, pereme, peczeklyuka, pőrfája, evedzőpadja, tatja, őrfája, őrfafészke, feneke, oldala, *szerszám rekesze, lábvetője vagy rúgófája, hálópadja, huzóvánkosa; ezen gúzs vagy koloncz.
Halászhajó-járulék:
*Dallevedző; van: belső csapója, külső csapója, vagy fogóvége, vágóvége; tolla, kopása vagy húzópántja; dalladzva húz.
Kormányevező; van: mankója, nyele, tolla, fogóvége, vágóvége; karral evedz.
Egyebek: vízhányó szapoly, ivószapoly, alattság, vágóhorog, csáklya, czucza, mereglye, furkó, mohozó, halászszatyor, tanyaszák.
Laptárhajó, mint a varsásladik; de van rajta: húzókötél, szolgapálcza; farhám; ezen hám és matakfa.
Dereglye; van: orra, fara, orrtőkéje, fartőkéje, könyökfája, pereme, pőrfája, hálópadja, parások-, inasok-, derékonhúzók padja; van feneke, oldalbálványa, mederbálványa, vasmacskája.
Állóbárka; van: bőgője, sárkánya, fejláncza, vasmacskája, pofája, bajuszdeszkája, bálványa, mederbálványa, őrfája, őrfamacskája, rekesze, *bágyadt halak rekesze, *kikötőbakja, szentese, csárdája, timonja, timontartója, kormánylába, kormánysarka, timonlába, timonsarka, orra, dereka, fara, *szűrőlyuka, melyet a bárkasütővel égetnek ki; retesze.
Nyargalóbárka; van: bárkababája, orra, fara, oldala, feneke, fedele, retesze, kikötőkarikája.
Bödönhajó; van: orra, fara, tatja, tatvasa, kötésvasa, habvetője, húzószege.
Vegyesek.
Hálóállítás; állítófa, egy állítás, egy dugás, állító hálótű, isléghálótű, léhéshálótű, börczfa, *ólmosdeszka, ólmozó kalapács, gyalog-orsó. viszaló.
Halhasítás: hasítókunyhó, hasítókés, hasítóasztal, mosókád, mosócsutak, sózóasztal, sóskád, terítőkaró, *szárítózsineg, bálazó, halzsírüst, halzsírkanál-törő, halzsírszedő.
Húzószerszám: czibék vagy vállhám; van hevedere, pöczke; halászöv; van mentője, peczke, csüggesztője; villafa; van nyele, hajtoványa; innyomó csiga; van *innyomója, derékfája, csigája, ennek szápja, mentővasa.
Akadó; van: akadótörése.
Nádvágó; van: nyele, pengéje, makkja, karikája, ékje.
Halászbárd, faragó és fejsze; van éle, foka, nyele.
*EMELŐ HALÁSZAT.
Villik vagy billegető háló; van: villiktőkéje, *nyújtókávája, *bódvája, *kötése.
Villik-csónak; van: orra, fara, tatja, csőszszöge.
Olló- vagy zsebháló; van: rúdja, *feszítő peczke.
Ághegyháló; van: rúdja, keresztkávája, kávakötő madzagja, ághegye, nyaklómadzagja, szolgafája, ennek ágasa, talpa, *piszkéje; néha kátája, mankója és emelőkötele; járuléka a vesszőbárka.
*HAJTÓ HALÁSZAT.
Farkasháló; van: *szájkávája, ina, rúdja; ennek rendesen ágasa; van szája, farka; járuléka a hajtórúd, vagy göbülő.
Bokorháló; van: rúdja, keresztfája, lába, farka: benne *farokköve; járuléka a zurbolórúd, vagy botló.
*Bőcscsőháló; van: *szájkávája, *derékkávája, *fenékkávája, *ágasnyele.
*Lesőháló; van: *bónéfája, ina, őrmadzagja.
*ÁLLÍTÓ HALÁSZAT.
Métháló; van: ina, *czötkényparája, métfája.
Marázsaháló; egysoros; van: marázsakarója, *marázsapallója, *czötkényparája, *ráklábzsinege.
Eresztőháló; van: *felső ina, *alsó ina, jeles pótája, pótája, *nagy kövelője, kis kövelője, őrköve, *eresztő őre, eresztő kaczérja, selyme, terítő karója; beeresztéskor az egyik halász evedz, a másik kormányoz, a harmadik ereszti a hálót; a hal az átoljában akad meg.
*KERESŐ HALÁSZAT.
Kuszakecze; van: bónéfája, *bónéköve, *bónépántja, csontja, ólma, ina, tükörhálója, inléhése, tartókötele.
Hosszúkecze; van: bónéfája, *bónéköve, *bónépántja, vasasina, turbukvasa, farkalója, tartókötele.
*Keczés-csónak; van: orra, dereka, fara, tatja, csöke, kilincse, kallószíjja, evedzője; ennek kacssa, [!] nyele, tolla; keczézéskor a halász iklandva vagy kallózva evez.
*Székely marázsaháló; van: rúdja, feje, karikája, ólma, feszítö kötele, *két tükörháló közt inléhése.
Kaparóháló; van: rúdja, *szájkávája, ina, tartómadzagja.
*VETŐ HALÁSZAT.
Pöndörháló; van: tartókötele, forgója, *szétfutó ina, karikája, ólma és ólmos ina.
Rokolyaháló; van: tartókötele, forgója, ráklábzsinege, *fogó vörcsöke, ennek *vörcsökőre.
*TAPOGATÓ HALÁSZAT.
Tapogató; van: *alja, *föle, *fogása.
*Lepő; van: *keresztkávája; két tükörháló között inléhése.
Borító; van: *szájkávája, *keresztkávája, *kötése, rúdja.
*HUROKVETŐ HALÁSZAT.
Csapóhurok; van: *kosztja, hurokja.
*SZIGONYOS HALÁSZAT.
*Dárdaszigony; van; rúdja, makkja, karikája, szaka, vasa.
*Körmös szigony, van: rúdja, köpüje, nyaka, ága, körmös szaka.
Egyéb szigony: *nyaklószigony, botosászó szigony, kerítő szigony, *szeges szigony, ennek van: rúdja, köpűje, nyaka, tartóvása, ága szaka: *tüző szigony, *bökő szigony.
Járulékok:
Csóva, világló, tidó, vágóhorog; szigonyoznak: szemre és vaktában, szúrva, nyakalva.
HORGÁSZAT.
*Kosztos horgászat.
*Kosztoshorog; van: kosztja, ennek *fogó- és *csapó-vége; ina, ennek *kötő-vége, *horgos vége; pedzője, ólma, patonyja; a horog részei: *kötővége vagy lapiczkája, szára, *hajtoványa, szaka, hegye; a horog tulajdonságai szerint: *előre- vagy *oldalt pedző; a kosztos horog nemei: *legyeshorog, csukahorog, sügérhorog, harcsahorog; tollashorog; ezen: figyelmezőtoll, vezetőtoll, horogtoll; ez pisztránghorog.
Horogra való: csali, pelle; evvel a horog felférgelhető, felhalazható, megbékázható.
*Karós horgászat.
Van: álló horog; *velenczei csukahorog; ezen: blinczke, in, *rézcserke horog; van lábó horog; kell hozzá: karó, kikötőmadzag, kasornyás kabak, in, cserke, horog; – kolomposhorog; kell hozzá: kolomp, ágas karó, *pallóin, kasornyás kabak, *pekle, horog; –
tökös horog; hozzá: kantáros tök, pallóin, pekle, horog; – átkötő horog; hozzá: kikötőkaró, pallóin, pekle, horog; – vizahorog; hozzá: *derékláncz, *cserkeláncz vagy *pekleláncz, kettős vagy hármas macskahorog.
*Fenékhorgászat.
Fenékhorog, van: karója, ennek kötővégén pörgettyű; horogderék vagy pallóin, rajta pekle, pallókő, böncsőkő, végkő; van: harcsahorog, csukahorog, őnhorog stb.
Járulékok:
*Fenekes csónak; van: orra, dereka, fara, tatja; van benne: evező-szapoly, horogszerszám, katka vagy fentő, horogrosta, intábla, tűzsér és ihany.
Faros bárka; van: orra, fara, oldala, feneke, fedele, retesze, kikötőkarikája.
Vesszőbárka vagy rűtő; van: szája, tömlöcze, füle, fedele, fedélpeczke.
Féregszedő *bödön; van: rúdja, feje.
Kuttyogató; van: nyele, szára, talpa; tartozik hozzá: kuttyogató horog, melynek van ina, ólma, kettős patonyja, horga; csalija béka, a melylyel a horgot megbékázzák.
*II. JEGES HALÁSZAT.
*Rekesztő jegeshalászat; használja a Fertő-vejszét és a ráczvejszét; űzi a csikászatot; járuléka a *lekelővas. A többi mesterszó a hígvizen való halászatéval azonos.
*Kerítő jegeshalászat.
*Jegesgyalom; van: *vezérrúdja vagy rohonyja, fágyókötele; húzókötele: rajta: külső czéla, bötök, belső czéla; keresztkötele, apacsa, pálhás föle, köves ina, két szárnya; ezen: *felepálha, túzsér, *torokpálha, torokkő; kátája; ezen szakgató, vagy kátakő.
*Jegesvonó; van: bedöntője, bedöntőfeje, belső saroklékje, *bedöntő sorlékje, ága, áglékje, ajtólékje, kivonó feje, *kivonó sorlékje, külső saroklékje, buklólékje.
Járulékok.
Jégpatkó, *lekelő-szakócza, nagy-szánkó, kis-szánkó, *hajtócsáklya; ennek: nyele, köpűje, fogasága, *kötélvető kampója; nagy
csáklya, gemics; *csáklyás czibék; ezen: vállhám, láncz, nyel [!] és ágas; buffogató, felvágó, *rúdfordító.
*Emelő jegeshalászat.
*Vasas örvösháló; van: rúdkötele, *kávavasa, keresztőre, feljáróőre, pedzője; tartozéka: a zurboló rúd, az *örvösvék.
Örvösháló; van: *ághegye, keresztőre, őrmadzagja, rúdja, ezen *rúdbak; tartozéka tavaszkor a kullogó; ennek van : *ágaskarója *lábvetője, *ülőkéje.
*Süllyénháló; van: *ágasrúdja, *ághegye, őrzője, *őrzőfája, őrmadzagja.
Bustyálóháló; van: *rúdkötele, ághegye, ólma.
*Szigonynyal való jegeshalászat.
Téritgető halra.
*Horoggal való jegeshalászat.
Csukahorog; van: *ágasa, *tengeyfája, ina, *rézcserkéje, *simahorga.
Dorongolás.
Van dorongja, jégpatkója.
Rákászat.
Rácsa; van: karisnyája, *tűzőfonala, kantárja.
A VÍZ, PARTJA ÉS FENEKE.
Van: élővíz, holtvíz, dög-víz; folyó, holtág, patak, ér; tó, tóság, mocsár, rét, ingóláp, lápkút, fertő, vész, őrjeg; csendesvíz, habzóvíz, hullámzóvíz, állóvíz, folyósvíz, sebesvíz, rohanóvíz, örvénylővíz, forgósvíz, sodróvíz; bugygyanóvíz, serkedővíz; tisztavíz, zavarosvíz, zákányosvíz, hinárosvíz, gazosvíz, lézengővíz; áradó- apadóvíz; szabados-, rekesztesvíz.
Van a viznek: limánya, lengje, örvénye, forgója, tekergője, zubogója vagy zúgója, sugája.
A part: lankás, eresztős, meredek, omlásos, dűlő, padmalyos, odvas, szirtos, csorba, bokros, gyökeres, csöntörgés, síma, fövenyes, köves, sziklás, agyagos, süppedékes.
A fenék: tiszta, gödrös, fövenyes, iszapos, kavicsos, köves, atkás, gamóczás, gyökeres, uszadékos, zátonyos, gübbenős.
A HALÁSZATOT ŰZIK: víz alá, azaz: víz mentében; viz ellenében, partról-partra, víz színén, gázolva.
HALÁSZOK.
*Rekesztő halász; van: czégés, vejszés, varsás, csikász.
Öreg kerítő halász van: öreghálós, piszkés, gyalmos.
*A kerítő halászat bokrai.
Hidegvizen.
Balaton. Kenesse: 1 nagygazda, 2 vezeres, 8 halász.
Duna: 1 mester, 1 első legény, 1 középső légény, 1 laptáros, 1 viczelaptáros, 1 fattyú laptáros.
Tisza, Záhony: 1 gazda, 2 első evezős, 2 ínhúzó, 2 parahúzó. Csongrád: 1 mester, 1 ínszedő, 1 paraszedő, 2 léhésszedő, 1 laptáros, 1 viczelaptáros. Tápé: 1 nagypiczés, 1 viczemester, 1 futosó, 1 pöczkös, 1 hálóvető. Szolnok: 1 kormányos, 1 laptáros, 1 inszedő, 1 inhúzó, 1 léhésszedő, 1 parahúzó.
Bodrog, Karád: 1 nagygazda, 1 kisgazda, 1 apacsos, 1 kötélfejö, 1 felinhúzó, 1 feles, 1 gazember.
Dráva, Kopácsi: 1 botos, 1 hálómester, 1 köteles, 1 vajda, 8 legény.
Rába, Pinnyéd: 1 mester, 1 laptáros, 1 öreglegény, 1 kislegény.
Fertő, 1 kormányos, 1 hálóhányó, 4 hajóhúzó.
Dereglyés bokor, Balaton: 1 kormányos, 2 derékonhúzó, 2 inas – inhúzó – 2 paráslegény; ezek a dereglyén vannak. 1 első legény, 2 halász legény; ezek a laptáron vannak.
Jégen.
Balaton, Kenesse: 1 nagygazda, 2 vezeres, 8 halász, 2 jegellő. Keszthely: 2 fahajtó, 2 csáklyás, 2 vágó, 2 kötélszedő, 2 markoló. Velenczei tó, Agárd: 1 kormányos. 2 rohonyos, 1 bárkás, 4 kötélhúzó. Bodrogköz: 1 gazda, 1 gemes, 1 csáklyás, 1 halas, 1 faros, 1 fejszés, 1 villáslánczos, 1 lábmettő, 1 véter.
*Emelő halász, van: villikes, *ághegyes, örvös, kullogós.
*Hajtó halász; van: farszákos, bokrozó.
Állító halász; van: marázsászó, eresztős (pamukos).
*Kereső halász; van: keczés, vezetős, kaparó.
*Vető halász; van: pöndörös, rokolyás.
*Tapogató halász; van: tapogatós, borítós.
*Hurokvető halász; van: csapós.
Szigonyos halász; van: szigonyos.
*Horgász; van: kosztos, fenekes, kuttyogató.
A HAL.
Van: nagy hal, apró hal, fehér hal, jó hal, nemhal, kövérhal, hitvány hal, silány hal, ikrás hal, tejes hal, ragadozó hal, szelid hal, nyálkás hal, nagypénzű hal, aprópénzű hal, héjas és héjatlan hal, kapóhal, sütő hal, léhés hal, szerhal, köteles hal, kemény hal, lágy hal.
A hal: felszáll, pipál vagy szopákol, ívik, vívódik vagy fürdik, elfekszik, megfekszik; van járása; kilép, kibúvik, bevonul, kivonul, barangol, legel, seregbeverődik szétriad, iramodik, játszik, kapkod, befal, siklik, csapkolódik, pergelődik vergődik burványlik, pörsöl, bukkol, felvetődik.
Láthatjuk, hogy tisztán a magyar halászság szájáról vett szókincs hajlékonyságának felhasználása elegendő volt, hogy a halászatot, mint műveletet, úgyszólván rendszeresen kifejthettük, annélkül, hogy a nyelv szabályán és szellemén sérelem esett volna. Sőt nem esett sérelme annak a követelésnek sem, a melyet az ú. n. irodalmi nyelv támaszt. Azonkívül még seregszámra maradt a fölös változat, a mely a mesterszótárban foglal helyet.
Halról és halászatról szólva, irva, – így megérthetjük egymást.